Elio és Oliver nyomában – valahol Észak-Olaszországban (5)


(Bartos barátnőmnek)

 

A Palazzo Albergoniról és a szerencséről

Reggel, amíg a csíkos karosszékben kávéztam a teraszon, még Francesca is kijött elmondani, mennyire izgatott az én élményeim miatt:

– Annyira irigyellek, látod, én itt élek, de mégsem juthattam be sosem a kastélyba…

– Távolról sem biztos, hogy én be fogok jutni – nevettem.

– De-de, a polgármester biztos, hogy valamit ki fog találni, majd meglátod. És akkor nagyon irigyelni foglak…

Az udvart körülölelő fehér házfalakat és az emeleti ablakok spalettáit megvilágította a nap, harmatos reggel volt, friss levegővel, de érezni lehetett, hogy napsütéses, nyári napra számíthatunk.

Photo by Artur Dancs

Az utam

Már pontosan tudtam, hol tértem el a nem megfelelő irányba előző nap, most könnyedén megtaláltam a Moscazzanoba vezető kerékpárutat, ha belegondolok, teljesen nyilvánvaló volt, és ennek ellenére mentem más irányba. Különben hogyan szerezhettem volna köpenyem alá annyi új és csodás élményt az előző nap délutánján.

Nem siettem különösebben, Gianluca ugyanis nem válaszolt még a reggeli az üzenetemre, amiben arra kértem, majd jelezze, amikor beért az irodájába és van ideje velem találkozni. Amikor Cremát elhagytam, és eltértem Moscazzano felé, ismét kitárult előttem a lombardiai táj,  a festenivaló zöld, amit az ember photoshoppal sem lenne képes a fotóra varázsolni, ha arra törekedne, és a hihetetlen kék ég. A kettő között egy szürke csík az út. Az utam. S ott haladok rajta a zöld bringával, amely beleveszne a tájba, ha magam nem épp világos színű ruhában rikítanék ki a határból.

Útközben ismét elhaladtam egy elhagyatott ház mellett, amire előző este felfigyeltem és ami valamikor jelentős tekintéllyel bírhatott, pontosan fél úton Crema és Moscazzano közt az egyik kanyarban. Ma már lakatlannak tűnik és nagyon elhanyagoltnak. Lombardiát járva, nagyon sok ilyen építészeti remekművel mentem szembe, amely jobb korokat élt meg és szolgált ki, mára meg az enyészet és a pusztulás övezi. El is határoztam, hogy majd utánajárok annak is, mi erre a magyarázat, amikor lehetőségem lesz rá. Amikor a reggeli napfényben kerekeztem el mellette, felismertem a film egyik jelenetéből (amikor Eliot az édesanyja Clusoneból hozza haza autóval és Moscazzano felé haladnak), és volt alkalmam kicsit elidőzni körülötte.

Photo by Artur Dancs

Moscazzano felé

„Drága polgármesterem, megérkeztem Moscazzanoba, amikor ráérsz találkozni, csak szólj, és ott termek” – írtam az üzenetben Gianlucának, aki jelezte is, hogy már az irodában van, és pár perc múlva minden figyelmével enyém lesz. Begurultam a településre, és elhaladva a polgármesteri hivatal épülete előtt, ismét az Albergoni villa előtt találtam magam. Meglepetten vettem észre, hogy a főbejárat kapui szélesre tárva nyitva voltak. Annyira melepődtem, hogy arra se mertem nézni rendesen, bár roppant módon motoszkált bennem, hogy most kellene beszaladnom a féltve őrzött kastély kertjébe, lesz, ami lesz…. De aztán megint csak az jutott eszembe, hogy ez igazán rossz fényt vetítene a látogatásomra a polgármesternél, s persze, ismét csak azok a hírek jutottak eszembe, amiket Gianluca is átküldött s amiket magam is olvastam, hogy biza a carabiniereket ráhívták az illetlen és illetéktelen módon betolakodó erőszakos turistákra. Ennél számomra sokkal fontosabb volt megőrízni a méltóságom, és noha legszívesebben ledobtam volna a zöld  bringát és befutottam volna a kapun, inkább tovább kerekeztem, és meg sem álltam a templomig a Gambazocchi téren. Ott szemlélődtem, amikor keresett a polgármester.

Photo by Artur Dancs

– Jó reggelt! Jó reggelt, nagy utazó! – fogadott széleskarú üdvözléssel, angolul, mikor visszagurultam a városházára, ismét elhaladva az Albergoni villa nyitott kapuja előtt. Magas, ízig-vérig olasz, sportos testfelépítésű és roppant megnyerő külsejű fiatalember állt előttem széles mosollyal az arcán. Beinvitált, és mikor elindultunk letenni a kerékpáromat, hirtelen ő is felfigyelt a nyitott kastélykert kapujára.

– Gyerünk! – intett, és sietős léptekkel elindult a kastély irányába.

Meg sem álltunk a bejáratig. Azaz ott is csak én álltam meg, mert intett, maradjak ott egy pillanatra, ő pedig besétált a kapun. Ó, hogy irigyeltem! Sóvárogva néztem utána, amint a harmatos fűvel övezett kavicsos ösvényen csikorgott a cipője talpa. Aztán beszélni hallottam, olaszul. Akkor láttam, telefonál, és amennyit én ebből értettem, az az volt, hogy világutazó, meg hogy itt vagyunk a kapu előtt, és ilyen foszlányok szűrődtek ki. Majd megfordult, és izgatott mosollyal visszafordult és kikocogott hozzám a kapu elé. Itt van a gondnok és az asszony, akik rendben tartják a villát. Mindjárt itt lesznek.

Bár, nem tudtam, mire számíthatok, ha az említettek itt lesznek, mindenesetre nagy izgalom lett rajtam úrrá, és ha nem találtam volna túl bizalmaskodónak, akkor alaposan megölelgettem volna a polgármestert.

Egy autó közelített a kastély felől a kavicsos feljárón a kapu felé, mögötte pedig egy sportos, idősebb, fehér körszakállú férfi igyekezett a fogadásunkra. Az autó ért oda hamarabb, a benne ülő nő csak kinézett az ablakon, köszönt a polgármesternek, odabiccentett nekem, és kihajtott. A férfi is odaért, és a kapu fél szárnyát behajtva, odalépett hozzánk.

Photo by Artur Dancs

Francesco Mario Freri és Gianluca Savoldi az Albergoni kastély kapujában

 

– Chiudi? (Bezárja?) – kérdezte az öregtől Gianluca, miközben kezet fogtak, majd engem is bemutatott. Francesco – mert így hívták a gondnokot – barátságos arccal nyújtott kezet, és mondta olaszul, lépjünk csak be bátran, a polgármester meg bíztatott is azonnal, hogy fényképezzek, amíg lehet. Nem , mintha különösebben bíztatni kellett volna… A kapun belépve, még mindig a fák takarásából átszűrődve láthattam csak a kastélyt, de így is nagy öröm volt számomra. Francesco azonban intett, kerüljünk csak beljebb, és intett, nyugodtan felmehetünk a pázsiton, ne kerüljünk a felvezető ösvényen.

– Azért nem engedhet be a kastélyba fotózni, mert szigorúan megtiltotta Albergoni, hogy bárki bemehessen, és ha valahol netán kiszivárognának a képek, akkor amellett, hogy az ott dolgozók állása ugrana, nagy botrány is lenne belőle – fordította le Gianluca Francesco magyarázatát. Ennek pedig egyikünk sem akarta Francescot kitenni, aki olyannyira kedves volt, hogy még remek fotókat is készített kettőnkről a kastélykertben.

Photo by Artur Dancs

Az Albergoni kertben a polgármesterrel

Az épület impozáns, patinás építmény. A XIII. században a nagy befolyással és hatalommal bíró milánói Vimercati család Cremába költözött és egy egykori várkastély romjain kezdte meg ennek a vidéki kúriának az építését a feljegyzések szerint. Moscazzano hűbérkori jegyzése ilyen szempontból 1499-re tehető. A XVIII. századig a villa rengeteg átépítésen és átalakuláson ment keresztül. Amikor a Vimercati lány, Angela házasságra lépett Griffoni Sant’Angelo grófjával, a birtok és a palota is 1776-ban átszállt a Griffoni család tulajdonába. Az 1820-as évek elejéről maradt fenn Finoli Bassano képzőművész alkotása, ami az akkor a grófi család nevét viselő kastélyt ábrázolta, és gróf Angelo Griffoni Sant’Angelo tiszteletére készült, akivel aztán az említett grófi család férfiága elhalt. Ezt követően is több tulajdonost váltott a villa, és rengeteg átalakuláson ment át az évszázad során, mind az épület maga, mind pedig a  hozzátartozó impozáns kert is. A leghosszabban a Stramezzi család birtokát képezte, nyolc évtizeden keresztül, amikor 1961-ben az Albergoni család vásárolta meg, akinek jelenleg is tulajdonában van.

A kifogástalanul karban tartott pázsiton lépdeltünk, a fű még harmatos volt, mindkettőnk cipője vizes lett, de ki bánta. Középen a földszinten – amint azt a másik kúriánál is említettem, nagy, boltíves bejárat díszíti az épület elejét, felette a filmből is jól ismert elülső erkély, és a bejárat átvezet az épület alsó szintjén át a kertbe, azaz, ha mind az elülső, mind a hátsó kapu is nyitva van, mint akkor volt, átlátni a bejárattól egészen a hátsó, nagy kertig, ahová magas oszlopos korláttal díszített lépcsősor vezet le a villától. Mind a ház előtt, mind mögötte kerti szobrok díszítik a ház elejét. A ház hátsó oldala szinte tökéletes mása a fő oldalnak, és a torony itt is bal oldalon van. A hátsó kijárattól, mint említettem, gyönyörűen megmunkált oszlopokkal és korláttal ellátott lépcsősor vezet le a hátsó, lennebb fekvő kertbe. A hátsó kijárati boltíves ajtó felett is van erkély, kevésbé impozáns, mint az elülső, de a maga nemében szép, öntöttvas díszítésű korlátokkal ellátott kitekintő – nem kevésbé ismerős a filmből is.

Mint a ház hátsó udvarán, az egykori állatitatóból átalakított medence is.

Photo by Artur Dancs

Palazzo Albergoni, azaz a “Call Me By Your Name” villa

– Gyere csak, mutatok valamit… – hívott fel a hivatalba Gianluca. Közeledett a délidő, gondolom, a szieszta órái lehettek, az épület teljesen kihaltnak tűnt. Talán egy irodában láttam valakit iratok közt körmölni, de fel sem nézett a munkájából, így nem köszöntem neki. A másik egy munkás fiú volt, aki valamiért beugrott a polgármesterhez. A kellemesen hűvös tanácsteremben tanyáztunk le Gianlucával, és átadtam neki ajándékomat, egy fotóalbumot a képeimmel New Yorkról, és természetesen, egy Aciman könyvet.

– Ó, angol?… Nehéz lesz az nekem, olyan rossz an angolom… Ne haragudj ezért, pedig annyi mondanivalóm lenne… – szabadkozott zavartan.

– Én kérek elnézést, amiért nem vagyok nagyon jó olaszban – válaszoltam a vendég udvariasságával.

A tanácsterem fő helyére mutatott – most nem ott, hanem mellettem ült:

– Az az én helyem, itt a kormánypártiak ülnek, s ott az a két hely az ellenzéké.

– Elsöprő sikered volt a választásokon, úgy hallom itt is, ott is, szeretnek.

– Jó ezt hallani. Minden tőlem telhetőt megteszek a közösségemért.

Mikor felállt mellőlem, csak azért tette, hogy megmutassa a zászlókat.

– Ez itt az EU-s mellett az olasz nemzeti lobogó. A székem bal oldalán Moscazzano címeres lobogója, jobbról pedig az a zöld, Lombardia tartomány zászlaja.

Photo by Artur Dancs

Moscazzano lobogója

Azt hittem, ez az, amit mutatni akart, de aztán kiszaladt, és a szomszédos irodából egy nagy tablóval tért vissza.

– Ez az irodámban áll, fő helyen. De neked most kihoztam… – és a korábban említett Finoli Bassano festményét tette elém az asztalra – Tessék, a Palazzo Albergoni, amikor még a grófé volt…

Örömmel jártam körbe a festmény részleteit, és rácsodálkoztam, hogy mekkora csónakázó tó van körülötte.

– Ez, természetesen, csak egy eltúlzott alkotás, mint ahogyan abban a korban szokás volt. A gróf tiszteletére alkotta a mester és kicsit eltúlozta az arányokat rajta, de végeredményben meglehetősen pontos leírása a kastélynak a XVIII. századból.

Hosszan beszélgettünk a hűvös teremben, és még sokkal hosszabban is elbeszélgettünk volna, de nem szerettem volna visszaélni sem a vendégszeretettel, amivel Gianluca Savoldi fogadott, másrészt meg tudtam, hogy rengeteg a dolga a közelgő nemzeti ünnep miatt, így hát készülődni kezdtem.

– Láttad a zászlókat? Olyan szép ilyenkor a város, szeretem a lobogókat, szeretem Moscazzanot! – mondta lelkesen a polgármester.

Közben telefonon hívták. Amíg beszélt, intett, nézzek ki az utca felőli ablakon, mert onnan belátni a kastélykertbe. Amikor befejezte a telefonálást, elindultunk a kijárat felé.

 

Photo by Artur Dancs

Finoli Bassano festménye

– Moscazzanoban élsz, vagy….?

– Persze. Moscazzano mindörökké! – húzta ki magát az ifjú városvezető – Nagyon szeretem az otthonomat. Amúgy nagy szerencsénk, hogy Albergoni épp ezen a hétvégén jön ki a vendégeivel a villába, ezért a gondokot ma ott találtuk – tette hozzá lelkesen.

– Nem, a legnagyobb szerencse, hogy veled voltam. A barátaim bíztattak, hogy mindenképp keresselek meg.

– Nagyon nagy örömömre szolgált vendégül látni. Sokan jönnek, beugrálnak a kerítésen, bajt okoznak, de igazán senki sem keresett meg engem, mint ahogyan te megtetted, és ezt megbecsülendő dolognak tartom.

– Ó, drágám, visszajövök én még. Mostmár teljesen bizonyos vagyok ebben – köszöntem el tőle egy öleléssel és egy kézfogással, mikor kiléptünk az udvarra, és nyeregbe pattantam a zöld bringán, hogy tegyek egy tiszteletkört még Moscazzanoban, mielőtt tovább indulok Montodinébe.

– Montódine – javított ki nevetve – nem Montodíne!

Photo by Artur Dancs

A főtér Montodinében

Tudtam, hogy nagyon sok újat nem fogok látni Montodinében a tegnaphoz képest, de mielőtt visszatértem volna Cremába, szerettem volna ezt a hangulatot még nyújtani magamban, amit Moscazzano és Montodine, valamint a kettő közti röpke 3 km-es kerékpárút jelent a nyárfákkal szegélyezett keskeny kis úton a mezőn át. Montodine határában ezúttal megálltam a színes mediterrán házsort is megcsodálni egy pár percre, mielőtt a főtérre kerekeztem.

A délben is nyitva tartó egy-két bolthoz tartozó teraszon fiatalok üldögéltek, a bárból a csaposnő épp kinézett az ajtónak támaszkodva, mikor oda támasztottam a lépcső alá a zöld bringát. Olaszul köszöntem oda, és kedves mosollyal fogadta, betessékelt. Mondtam, csak óvatosan szórja rám az olasz szavakat, mert értem ugyan nagy részét, de magam nem tudok ilyen iramban felfogni és válaszolni sem. Kacagott. Mondom, tikkasztó meleg van. Elkelne egy kis fagylalt. Int, hogy akkor gyorsan lépjek be a szomszéd boltba, mert Angelica épp zárni készül ebédszünetre. Mikor visszaértem, kérdi, honnan jöttem. Mondom.

 

Photo by Artur Dancs

Fagylaltszünet

– New York! A sógorom volt kinn. Dolgozni. Azt mondta, nagyon szép ott. Vágyom elmenni.

– És mi akadálya? – kérdem.

A bárra mutat:

– Ez. Folyton csinálni kell, különben nem megy. De eladom, és elmegyek, megnézem New Yorkot.

– Ezért adja el? – kérdeztem megrökönyödve.

– No, no, no… Eladom, mert eladom mindenképpen. És valami más bizniszbe vágok bele.

Mondom, szép kis városuk van. Azt mondja szép, de az övének nem az övé, mert hogy nem itt él, csak dolgozni jár át. Moscazzanoból. Micsoda véletlen! Mesélem is neki, hogy épp ott jártam, és hol jártam.

– Hát ja… a muvi… Az mindenkit idehoz mostanában. Tudni lehet, hogy ha turista van, akkor az a Luca filmje miatt van. – és közben fordítja olaszra a teraszon ülőknek, hogy azok is értsék, hogy én milyen messziről jött ember vagyok. Az ennek járó tiszteletet meg is kapom. És ennek birtokában, és a délelőtti élményektől immár sokkal gazdagabban indulok vissza Cremába. Azzal, hogy a legfontosabb részt kipipálhattam az uticéljaim közül, azt éreztem, ami ezt követően történni fog, az már mind csak ráadás.

Photo by Artur Dancs

Montodine

Elkezdtem azon gondolkodni, melyek is azok a pontok, amiket úgy írtam be, kérdőjellel a tervbe. És máris a két tó jutott eszembe, az egyik az Elio titkos helye a forrásoknál, a másik pedig a Tükröződések tava a Cremával szomszédos Ricengoban. Ehhez a filmbéli éjszakai, nappali és hajnali fürdőzések kapcsolódnak.

Nem is húztam sokáig az időt, mikor visszaértem Cremába, épp csak ruhát váltottam egy gyors zuhany után, és egy prosecco mellett hűsölve elolvastam az üzeneteimet.

„- Egy újságírónőnek beszéltem rólad, és szeretne veled interjút készíteni. Engedelmeddel megadnám neki az elérhetőségeidet” – olvastam Gianluca üzenetét.

Nem szerettem volna egyik tervemet sem megváltoztatni: a délutánt a Tükröződéseknél akartam tölteni, a másnap kora délelőttöt, ami egyben utolsó napom is ebből a zarándoklatból, a forrásoknál. Így egy kora reggeli időpontban adtunk egymásnak randevút Lídiával, a helyi sajtó képviselőjével a piazzettán.

1 hozzászólás (+add yours?)

  1. annie karpelle
    máj 08, 2018 @ 06:32:21

    Te Artur, olyan lelkes imadattal irsz a tajakrol. s kepek olyan gyonyoruek, hogy kedvet kaptam meglatogatni a videket – a film tavolrol sem tukrozi azt a sok gyonyoruseget amit te bemutatsz itt nekunk! Varom a folytatast! Koszi.

    Válasz

Hozzászólás a mai meséhez:

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

byclarkellis

A writer trying to be an author

ShaunysWorld - The Twisted Scotsman who cares!

Telling it as it is since 2013 - Living in Edinburgh, Scotland with my wonderful family and friends trying to live with Agoraphobia, Psychosis, M.E (Chronic Fatigue), PTSD and Fibromyalgia - "Life is Hard, don't make it worse" - Enjoy the Journey with me, follow me, and I will follow back. Thanks :-) Shauny

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: