Elio és Oliver nyomában – valahol Észak-Olaszországban (7)


(Bartos barátnőmnek)

 

Az éden-liget, Fontanile Quarantina

Magam is olyan friss voltam, mint a kora reggel. Nyolc óra is alig múlt, amikor a dómtérről visszaérkeztem a teraszunkra, hogy a csíkos karosszékben befejezzem a korábban elkezdett eszpresszómat. A zöld bringa is türelmetlenül várta az újabb kalandokat Francesca családjának kerékpárjai társaságában. Az olasz nemzeti ünnep reggele volt, és a család elmenőben az interjú felől érdeklődött. A csomagokból ítélve kirándulni készültek, én meg pár szóban elmondtam kora reggeli élményeimet az olasz újságírónővel, Lidiával.

Photo by Artur Dancs

Palazzo Pretorio és az erkély, ahol Garibaldi szónokolt

Ha belegondolok, értem is meg nem is, mi miatt lehetek én érdekes az utikalandjaimmal a helyi sajtónak, de örömmel tettem eleget a felkérésnek, és még mielőtt félnyolcra kongatott volna a toronyóra, kiültem a piazzettára.

Nem esett ez amúgy sem nehezemre, annyira szerettem ezt a reggeli rituálét, a kávét a csíkos karosszékben a belsőudvar reggeli csendjében, majd a friss reggeli sétát az ébredező téren, illetve az ezt követő napi csavargásokat, felfedezéseket.

Photo by Artur Dancs

Piazza Duomo di Crema

Azt nem tudom, Lidia is olyan lelkes volt-e a korai időpontért, mindenesetre szinte pontosan megérkezett, és miután a padon megismerkedtünk, és beszélgetésbe elegyedtünk, jelezte, hogy stílszerűbb lenne, ha a filmbéli „híres” asztalnál folytatnánk a történetek kibontogatásait, és ott a sajtónak szánt fotók is elkészülhettek.

Nem kérdezni akart, hanem csak hallgatni, intett, meséljek, meséljek, meséljek… Nevettem, mondtam,  nincs annyi időnk, hogy én nekifogjak és csak meséljek, meséljek, meséljek… és mondtam, hogy nem is tudom, ha vannak-e az olvasói közt sokan olyanok, akik ezekre a mesékre kíváncsiak. De kitartott amellett, hogy igen, mindenképp, én csak meséljek.

Photo by Artur Dancs

Interjú a piazzettán

 

– Remélem, megemlítetted, milyen jó helyen szálltál meg – nevetett Francesca, mikor befejeztem a beszámolómat – egy kis reklám jól jön.

Majd, miközben elsorolták, mennyi program, koncert és rendezvény vár ránk ma Cremában, megkérdezték, én hova készülök épp. Mondom, hogy Farinateba terveztem eljutni a forrásokhoz.

– Fürdőnadrág legyen nálad! – bíztatott Francesca férje, miközben a kapu felé sétáltak a kislányokkal – Igaz, dermesztően hideg a forrás vize egész évben, de nem lehet kihagyni ezt az élményt.

Hogy a forrás vize hideg már a filmből s annak kapcsán is tudtam, azt azonban nem, mennyire van távol Farinate, és nagyon nem akartam késlekedni az indulással, annál is inkább, mert szerettem volna még a reggeli csendben kiérni, hogy ugyanazt a hangulatot elkaphassam, amit a filmből látva áhítottam.

A korábban említett Clara Remonte fotói segítettek lokalizálni ezt a helyszínt. Sok-sok kutakodásom ellenére sem sikerült magamtól rájönnöm. Amikor Clara blogjában megtaláltam a megoldást, lelkesen azonnal pár sorban megköszöntem neki a segítséget, és kifaggattam, hogyan is kell oda eljutni. Akkor még nem tudtam, hogy biciklim is lesz, ezért örömmel hallottam, hogy a vasútállomástól csak egy pár kilométernyi kis séta az egész, semmiség. Clara képei februárban készültek, amikor ők a film helyi bemutatójára érkeztek, és azt követően zarándokoltak el a forrásokhoz Farinatéba. Amikor Clara videóját láttam a meghitt hóhullásban, azonnal a film végén pár másodperc erejéig futó bevágás villant eszembe a helyről a szállingózó hóban. Azt is hozzáfűzte, kilométeres távolságban sem volt senki – ami nem lep meg, ha azt vesszük, mennyire hideg lehetett akkor, amikor ők jártak ott. És abban a reményben indultam el én is, hogy majd háborítatlan békében lesz részem, ha odaérek.

Photo by Artur Dancs

Crema sármos mindennapjai

Kitoltam a bringát a kapun a via Benzonira, majd felpattanva keresztülvágtam a főutcán, ahol a korábbi csendet sürgő-forgó reggeli tömeg váltotta fel. Kifelé menet a városból is sok kirándulóval mentem szembe, és a Cremosano felé vezető bicikliúton sem igazán voltam egyedül. Eszembe is jutott, hogy ha nemzeti ünnep, akkor az az olaszoknál munkaszüneti napot is jelent egyben, és ha Francescáék is jól tudják, hol van az édeni liget, akkor igen nagy valószínűség szerint, mások is. Elkezdett derengeni bennem, hogy talán mégsem sajátíthatom majd ki magamnak ezt a mai élményt, és talán jobb lett volna, egy másik napon indulok el oda. Erre azonban több lehetőség nem nyílott, akartam vagy nem akartam ezt magamban tudatosítani aznap reggel, ez volt az utolsó teljes napom ott. És minthogy ebbe belegondoljak, inkább töröltem az egészet az agyamból hirtelen, és csak mentem-mentem.  Az áprilisi pipacsoknak áldoztam menetközben egy kis rácsodálkozással, és egész úton énekeltem magamnak – „Sag mir wo die Blumen sind”, ez járt a fejemben. Cremosanoba érve hirtelen egy másik kép is eszembe villant. Onnan tért ki az a kerékpárút, ahol Elio és Oliver néhányszor felbukkan, s ami csak kérdőjelesen volt ott a listáimon. Nem tértem ki ugyan, de jólesett tudni, hogy felismertem menetközben. Nem is ez volt a legfurább, hanem az, ahogyan úgy éreztem, mintha mindig is jól ismertem volna ezeket a helyeket, és mindig is szerettem volna itt lenni. Úgy gondoltam, ha nem esik nehezemre visszajövet, keresztülvágok azon az úton, hogy ott térjek majd vissza Cremába, kis kerülővel.

 

Photo by Artur Dancs

Áprilisi pipacsok

Sokkal izgatottabb voltam most úticélom miatt, és örültem, amikor végre elértem a Capralba felé vezető letérőt, amely az ökoparkon keresztül vezet, amelynek része a farinatei Fontanile Quarantina is, ahová én igyekeztem. Akkorra erősen sütött a nap már, magasan járt, és örömmel nyugtáztam, hogy a keskeny országút árnyas pagonyon vezet keresztül. Rengeteg forrás található azon a környéken, 2003-ban Lombardia régió Cremona tartománya ökomúzeumnak nyilvánította, és helyezte védelem alá a környéket „Források parkja” címen. A majdnem ötven forrást magába foglaló övezet része a Fontanile Quarantina is. Amikor a Quaranta mellett elhaladtam, tudtam, nem járok már messze, és Farinate község határában meg is találtam a letérőt, amit egy feszület szegélyez egyik oldalról. A földút már ismerős volt a filmből, és a mező közepén is a két fa. A patak mellett haladt az út, és a távolban megpillantottam a fás berket, amiről akkor már biztosra tudtam, hogy a hely, amiért ma idejöttem.

Photo by Artur Dancs

Fiatalok a forrásnál

Amikor begördültem a fás ligetbe, sejtésem beigazolódott. Nem hogy nem voltam magamban, de annyian voltak, hogy hely is aligha akadt volna egy újabb pokrócnak az árnyékban a gyepen. De mivel nekem nem volt pokrócom, ez nem is különösebben okozott gondot. És nem bántam már a tömeget sem, mert rájöttem, ezek jobbára jóféle helyi népek, akik az ünnepet a szabadban töltik falatozással, gondűzéssel. Akkor lettem volna szomorú, ha hangos amerikai turistákkal van belepve a part. Úgy tűnik azonban, a turizmus itt mindaddig nem fog nagy károkat okozni, amig földút vezet ide, és csak kerékpáron vagy gyalog megközelíthető a környék. Mint amikor Elio ide kalauzolta barátját Olivert a pandinoi vallomást követően a piavei emlékmű körül – beleértve a Corte Palasio felé tett kitérőt és a Cremosano és Campagnola Cremasca közti kerékpárutat is, magam is izgatottan dobtam le a bringát a magasra nőtt fűbe, és szaladtam is le a tóhoz.

Photo by Artur Dancs

Fontanile Quarantina

A Fontanile Quarantina nem egy, hanem sok kisebb forrás együttese, amelyek lépésekre egymástól bugyognak a felszínre kristálytiszta friss vizet, és ezen a fákkal körbeölelt cseppnyi részen egy kis tavat hoztak létre, ahonnan a víz oldalt egy kis patak formájában elindul a közeli falu felé. A tó, épp mint a filmben, a fákkal szegélyezett liget közepén maga volt az édeni béke. Nem volt ugyan magányos, fiatalok lógattá a lábukat a hideg vízbe és közben napoztak, nevetgéltek, le-lecsolgatták egymást, bele-belegázoltak a térdig érő vízbe. Magam is meghúzódtam az egyik helyen, ahonnan kényelmesen lóbálhattam bele a lábam a vízbe, mely olyan  tisztán csillogott, hogy gondolkodás nélkül beleittam volna, ha szomjas vagyok. A víz alján a köveket is meg lehetett volna számolni a napsütésben. A fák ölelésétől az árnyékok hol egyik sarkára, hol a másikra vetődtek a tónak, újabb és újabb perspektívákat tárva a magamféle csendes bámészkodó felé. Amikor a fiatalok is felvonultak a partra uzsonnázni, teljesen egyedül maradtam a tóba lengetett lábammal és gondolataimmal. Olyan volt, mint egy pillanat az édenkertben. A víz kékes kristályán megcsillant a nap, és megint úgy éreztem megállt az idő körülöttem, legalábbis ezt szerettem volna akkor a leginkább, és hosszú percekig úgy tűnt, sikerült is.

Photo by Artur Dancs

Elio titkos helye

Nem lehetek hálátlan a sorsnak, hisz ennyit is megadott nekem, és az a néhány perc a források csobogó csendjében, ezeknek a drága helyieknek csendes, távoli, a partról ideszűrődő morajlásában nekem mostmár egy egész életre elegendő köteléket szőtt ahhoz a pillanathoz és helyhez.

Sokat mondogatom barátaimnak a napokban, akikhez lassan-lassan visszatértem ebből az álomutazásból, hogy mennyire félek, mi lesz, amikor ezt a visszaemlékező írást befejezem. Félek, hogy majd minden olyan üres lesz körülöttem, mint amikor szép álomból ébred szürke reggelre az ember. És ezek az én nagyon szeretett barátaim mind azt mondták nekem válaszul, hogy sose aggódjak, mert ezt mostmár tőlem el nem veheti senki sem. És belegondolva most, amikor ezt a pillantot írva újra végigélem azt és a többit is, teljesen úgy van. Keresnem kellett egy ürügyet magamnak, hogy kilépjek abból a varázsból, és egyúttal valami motivációt is továbbindulni. Az indok be is jött, mikor egy turistacsoport fiatal érkezett ki zajosan – alábecsültem az amerikaiakat (de csak egy kicsit). Nem vártam meg, amíg teljesen szétszaggatják a varázst rikácsolásaikkal és szelfipózaikkal, otthagytam a tavat, és körbejártam a berket. Eszembejutott az is, mennyi találgatás zajlott különböző fórumokon az első csók helyszíne körül, és egyértelmű választ erre még senki, Clara sem tudott adni, de Steve B. sem.

Photo by Artur Dancs

Nekem meg teljesen kézenfekvő volt. Hisz ott álltam. Kézenfekvő, mert ugyanolyan nyár volt, mint a filmben, nem február, mint Clara képein, és Steve a Google Map-es kutatásaiban ilyen apró részletekre nem deríthetett fényt, hiszen egyrészt ide nem ért a Google Map lefedettsége, másrészt ehhez éppen ott kell lenni, hogy az ember ráérezzen. Nem mintha ez valamennyire is fontos lett volna számomra abban a pillanatban. Az én észak-olaszországi élményeim akkor már régesrég nem ilyen jelentéktelen részletekről szóltak, hanem ennek az egésznek a nagyon mély megélésésről. A találkozásaimról önmagammal. Mégis jólesett, ahogy ezt a „rejtélyt” is megoldottam. Motivációnak is felért volna, de annak meg ott volt a visszaút Cremába, és a bicikliút Cremosano és Campagnola Cremasca között.

Photo by Artur Dancs

A forrásokhoz vezető földút

 

A forrásból megtöltöttem a vizespalackomat, és két követ is elhoztam magammal a tóból. Egyiket magamnak. A másikat meg annak, akinek egy ilyen ajándék esetleg nagyon sokat jelent majd. Még nem tudom, ki az. Biztos, hogy megtalálom, ki lesz az. Nem keresem. Majd kerül.

Nem tudtam, nem hittem, hogy megtalálom, hogy lesz időm rá, kérdőjelekkel volt csak a papírjaimon a két kisváros közti bicikliút, éppen ezért jutalomjátéknak tűnt. És egyúttal búcsúzni is ott kezdtem el a lombardiai tájtól, ahol utoljára testközelben érinthettem meg a zöld-kék festményt, némi sárgával elegyítve, s persze, a kanyargós szürke csíkkal a közepén, az utammal. Felesleges szócséplésnek tűnne bármit is leírnom azokról a pillanatokról most. Csak mentem-mentem, és simogatott a szellő a tűző napon, ismerős volt a táj, a színek, az illatok, a zümmögések. Ismét gyermek voltam annak minden gondtalanságával és szabadságával, ártatlanságával és gyanútlanságával. Gyermek voltam annak minden boldogságával.

Photo by Artur Dancs

Kék, zöld, sárga és boldogság

A csíkos karosszékben találtak házigazdáim, amikor az esti koncertre indultak a múzeumkertbe, hiszen le kellett még ülnöm kicsit egy baracknektár mellett továbbálmodni az emlékeimet, mielőtt kilépek a piazzetta esti forgatagába. Kifaggattak az édeni ligetről, majd Francesca, mint jó házigazda lelkemre kötötte, el ne menjek úgy, hogy a tortelli cremaschit meg nem kóstolom itt, a hazájában. Azonnal felvillant bennem egy mindaddig jelentéktelennek tűnő pillanat a filmből, amikor a konyhában Mafalda és az asszonyok éppen tortelli cremaschit készítenek. Elmosolyodtam, mikor kapcsoltam, milyen ügyesen lopta be Guadagnino ezt az apró, de fontos részletet a filmbe, hogy ezzel is a helyhez kapcsolja, szűk pátriájához azt. A tortelli cremaschi ugyanis nem csak Olaszországban, de a konyhamesterek szerint a világban is egyedülálló étel a majdnem huszonötféle fűszer különleges elegye, a szokatlanul párosított ízek harmóniája. A tortelli-félék közt is egyedi, hiszen a tölteléke édeskés.

Francesca pedig útba igazított a legjobb vendéglőket feltérképezve nekem, ahol ezt kipróbálhatom. Már az utcán voltam, amikor sms-ben újabb pontosítások érkeztek házigazdáimtól a tortelli cremaschi fellelhetőségeival kapcsolatosan. A piazzettán tértem be az egyik ilyen megjelölt étterembe, és bort kértem, meg elmondtam, miért is éppen oda tértem be. Mondták, hogy éppen jó helyre érkeztem, csak kicsit korán, ugyanis az ünnepi szabadtéri főzésből a szakács nem érkezett még vissza, de percek kérdése az egész, és ha visszaér, félórán belül lesz nekem friss cremai tésztám. Bólintottam, hogy én már sehova sem sietek innen, úgyhogy a kancsó fehér bor mellett majd türelmesen kivárom a vacsorát, addig is bámulom az embereket a teraszról.

Photo by Artur Dancs

Tortelli cremaschi

Az étel valóban különleges volt. Mint utánaolvastam ráérős perceimben, nehezen tudnak a szakik is bort ajánlani mellé, megoszlanak a vélemények, hiszen édeskés, sós is, savanykás is. Keveredik az aszalt gyümölcsök, a mazsola utánozhatatlan íze a Grana Padano sajt ízével, van benne szerecsendió, frissen köpült vaj, Marsala bor és citrom, és nem utolsó sorban Amaretti vagy Mostaccini, tipikus olasz készítésű, fűszeres, mandula ízesítésű kekszmorzsa. Lágy rosé pezsgőbort vagy félszáraz fehérbort ajánlanak mellé, természetesen a velencei régióból, esetleg champagne-t.

Éppen megfelelő megkoronázása volt ez a vacsora a Cremonában töltött néhány napomnak.Épp csak annyi maradt még hátra a napból, hogy mégegyszer utoljára egy esti sétát tegyek a váosban, hogy minden szegletnek megígérjem, amint tehetem, visszatérek majd ide.

Crema postcard

Oliver és Elio a piazzettán (képeslap)

Amikor másnap kora reggel elcsigázottan vártam egy padon ülve a vonatomra a cremai vasútállomáson, nem éreztem sem azt a frisseséget, sem azt a lendületet, amit az elmúlt reggeleken. Maga az állomás is éppen olyan lehangoló volt, mint az a pizzighettonei lerobbant kis megálló, ahol Elio búcsúzott el Olivertől a film egyik torokszorongató jelenetében, ami a filmben Clusone állomása gyanánt szerepel. Utóbbit azonban a Bergamo – Clusone vasútvonal megszűntetésével együtt még a hatvanas években bezárták.

Én nem jutottam most el az Oribie Alpokba, így Clusonéba és Bergamoba sem. Nem tekintem tehát lezártnak az Elio és Oliver nyomában tett csavargásokat valahol Észak-Olaszországban. Hisz nem csak Bergamo vár és az Alpok, hanem Róma, és persze, az olasz riviéra és Bordighera – az ugyanis nem egy lezárt fejezet.

Photo by Artur Dancs

Chiamami col tuo nome

Elio és Oliver nyomában – valahol Észak-Olaszországban (6)


(Bartos barátnőmnek)

Tükröződések

Nem, hogy nem voltam fáradt az utazásoktól és a hosszú kilométereket felölelő kerekezésektől és sétáktól, az élmények izgalmaitól, azon a délutánon annyi energiát éreztem magamban a további felfedezésekre Lombardiában, hogy magam is meglepődtem. Ha belegondolok, érthető, hiszen bármi olyasmivel tölti az ember az életét, ami számára örömöt okoz, megsokszorozza lendületét és szinten tartja életkedvét.

Photo by Artur Dancs

Zöld és kék meg a szürke csík – az utam

A napsütötte délután tökéletesen megfelelőnek bizonyult arra, hogy Ricengoba biciklizzem ki, ahol a Lago dei Riflessi, a Tükröződések tava található. Az egykori kőfejtő helyén keletkezett tavat mindenki csak mint laghetto emlegeti, azaz tavacskaként, amely része a Crema vonzáskörzetéhez tartozó természetvédelmi területnek, a Palata del Menasciuttonak a Serio folyó lankáján. A természetvédelmi terület neve az egykori szokásra utal, amikor deszkákkal építettek duzzasztógátat a folyóra az öntözés lehetővé tételére a gazdag mezőgazdasági vidéken. Ma már beton gáton zuhog le a folyó, onnan tudom, hogy mellette haladtam el a Ricengo felé vezető kerékpárúton. Másik lehetőség a bresciai országút lett volna, de úgy gondoltam, élvezetesebb lesz a folyómenti ösvényen pedálozva eljutni Ricengoba még akkor is, ha néha meredek utakon vagy kapaszkodókon a nyakamba kellett vennem a kerékpárt egy-egy rövid szakaszon. Amikor a földesút visszavezetett a keskeny ricengói országútra, ahol ismét zöld és kék vett körül, meg persze a magas nyárfasorok az út mentén, két kutyára figyeltem fel, a nyomomban loholtak. Úgy érveltem magamban, felesleges lenne immár pánikolnom, ha meg akarnak támadni, úgyis megteszik, ha meg nem, akkor szerencsével jártam. Akkor a távolból kiabálásra figyeltem fel:

– Fogja meg! Fogja meg! Ne engedje elfutni őket! – fordítottam gyorsan le magamnak az olasz kiáltásokat.

Az országút távolából jött a hang és a kutyák gazdája lehetett az illető, akiből nem sok látszott a messzeségben, de én meg csak úgy voltam vele, ugyanbiza, hogyan fognám meg ezt a két termetes ebet, örülök, ha nincs dolgom velük. A kutyák végülis mellém szegődtek, és hűségesen kocogtak mellettem mosolyogva, majd lelassítottam, és farokcsóválva körém gyűltek. Akkor már tudtam, nem bántani jöttek, hanem simogatásért, és amikor megkapták, azonnal tovább futottak, játszva üldözve egymást. A gazdit egy a falu felé tartó autós vette fel, és így értek utól. A kutyusok némi dorgálás után pórázra kerültek, a gazdi pedig lihegve leült az út padkára. Elköszöntem tőlük, mikor utolértem őket, leparoláztam az immár megkötött csintalanokkal, és éppen az elágazáshoz értem.

Photo by Artur Dancs

Capella dei morti del Serio

A térképen sokszor bejárt helyet azonnal felismertem a Google fotóról, ugyanis az elágazásnál egy kápolna díszelgett. A Capella dei morti del Serio a folyó mentén 1705-ben zajlott csata áldozatainak állít emléket, amelyet Savoyai Jenő a Bourbon-házi Vendôme marsall hadseregével vívott. Az eredeti kápolnának a maradványaira 1855-ben építették a ma is fennálló kis templomot a via Ricengo szélén Castello és Ricengo között félúton, a mai természetvédelmi terület bejáratánál.

Photo by Artur Dancs

A zöld bringa a laghetto partján

Hogy a szántóföldekkel és hűsítő pagonnyal körbevett tavat miért nevezik a Tükröződések tavának, rögtön megértettem, amint elém tárult a filmből jólismert látvány. Igaz, a filmben folyóként emlegetik, ahová a fiatalok fürdőzni járnak le a forró nyári napokon vagy úszni az esti táncos bulit követően illetve Elio és Oliver is ide tér vissza Oliver elutazása előtti utolsó hajnalon.

A kövecses lejtős lejárat tetején a tetővel fedett piknikező hely asztalai körül most is fiatalok szórakoztak. A biciklit a parton a fához támasztottam, és olyan közel léptem a tóhoz, hogy a víz érintette a cipőm orrát. Április volt, hideg volt a víz fürdőzésre, bármennyire is melegen sütött a nap. Bár úgy olvastam, nyáron sem melegszik fel erősen a fák árnyékában meghúzódó tó.

Photo by Artur Dancs

Laghetto dei Riflessi

A feszes víz tükrén a fák és bokrok nézegették magukat, és az ég kék színre festette a kristálytiszta víz felszínét. A nap megvilágította a fák tetejét, így azok élénk zöldet is adtak a tükröződő káprázatnak a délután a fiataloktól zsibongó békéjében. Gyermekkorom emléke, a Tüskevár jutott eszembe. Talán egyik olyan kötelező háziolvasmány, amit szeretettel olvastam el akkor is, amikor kellett s akkor is, amikor már nem. Egy felújított, modernkori változatát vetítette a tévé nemrég, de még úgy is tetszett, bár Bánhidi Laci bácsi Matula bácsiját senki más nem pótolhatja hitelesen. A víz átlátszóan tiszta volt, szárcsák és gyöngytyúkok törték meg csak olykor egy-egy pillanatra a mozdulatlan víztükröt. És pont mint Luca Guadagnino filmfestményében, a nyárfák szöszmőkjei úszkáltak a tükrön. Édeni nyugalmat és tisztaságot árasztott az egész táj, és ismét megértettem, hogy a sok környező szebbnél-szebb tó és folyó közül miért éppen ezt az édenien tükröződő békevilágot akarta nekem megmutatni.

 

Photo by Artur Dancs

Az édeni pillanat

San Bernardino felől érkeztem vissza Cremába, ahol az a szórakozóhely is található, amelyben a filmbéli fiatalok is táncoltak a “Flashdance” vagy a Psychedelic Furs zenéjére. Nem tértem ki, hogy bekukkantsak oda is, sokkal érdekesebbnek tartottam Crema délutáni nyüzsgését. És alig vártam, hogy esti programként ismét kiüljek kedvencemmé vált sarki vendéglőmbe, a L’angolo teraszára vacsorázni és embereket bámulni. Amikor a hídon az óváros innenső diadalíves városkapujához értem,  a Garibaldi tér zsongása vett körül. Első nap, mikor az állomás felől érkezve vágtam át a téren, megilletődve szerettem bele egyből a városba. Épp csak két napja volt, de úgy tűnt, mintha mindig is szerelmes lettem volna Cremába, és mintha mindig is olyan otthonosan mozogtam volna itt, mint most, amikor a zöld bringával begördültem a piazzettára és megkerülve a sétálóutca tömegét, a szűk kis utcákon navigáltam magam a via Benzoni felé, hogy mihamarabb magam is belevethessem magam a város nyüzsgő esti életébe egy frissítő zuhany és egy jéghideg prosecco után.

Photo by Artur Dancs

Piazza Garibaldi

Szerettem, ahogy lelassult életem pillanatai mélyen lelkemig érő élményekkel tettek gazdagabbá ezen az úton. Nem tudom, hogy képes lennék-e végérvényesen lemondani a pörgésről és a mindennapi életem ritmusáról, helyszínváltásairól, absztrakt villanásairól, időutazásairól valaha is a közeljövőben, de az az állapot nagyon magával ragadott. A milánói pecsenyét hivatott lenyomtatni a helyi pinot grigio, amelynek kancsója felett elmélkedve néztem ki a fejemből a L’angolo teraszán egy ernyő alól az esti forgatagba. Örültem, hogy ismét szívemre hallgattam, és eljöttem erre az útra. Ezeket a boldogság-lehetőségeket a sors nem kínálja fel sokszor. És ha olyankor, amikor felkínálja, elmegyünk mellette, saját magunkat fosztjuk meg az örömtől. Nem tudtam pontosan megfogalmazni még mindig, milyen belső kényszer indított el Elio és Oliver nyomába Észak-Olaszországba, de azt már tudtam, hogy életem egyik legjobb döntése volt hallgatni a belső hangra, ami idehozott.

 

Photo by Artur Dancs

Palazzo Vescovile és a Duomo di Crema

Hazafelé tartva egy kicsit a dómtéren is elidőztem. Kedd este volt, de mégis hétvégére jellemző tömeg hömpölygött a teraszok közt a macskaköves piazzettán.  Eszembe jutott, hogy a nemzeti ünnepre készülnek, a munkaszüneti nap előestéjét a nyárias langymelegben, a város terein mulatva töltötték ezek a drága környékbeliek. Hosszan szerettem volna még elnyújtani ezt az estét is, mintha képes lennék az időt megállítani, feldúsítani vagy hosszabbá tenni itt. De tudtam, hogy kora reggel az újságírónővel kell majd találkoznom, és aztán el is kell indulnom az utolsó kitűzött uticélomhoz is, Elio filmbéli titkos helyére, a forrásokhoz, hogy még a korai órákban odaérjek. Nem akartam arra gondolni, hogy a következő nap az utolsó teljes napom lesz Cremában. A hazautazás, a repülőterek, a nagyvárosok nyüzsgése, New York, mindenki és minden, ami amúgy az életemet jelenti, abban a pillanatban nagyon-nagyon távolinak tűnt. Mintha egy testen kívüli állapotban találtam volna magam. Távol mindentől, mindenkitől.

Távol magamtól is. Mégis a legközelebb.

Elio és Oliver nyomában – valahol Észak-Olaszországban (5)


(Bartos barátnőmnek)

 

A Palazzo Albergoniról és a szerencséről

Reggel, amíg a csíkos karosszékben kávéztam a teraszon, még Francesca is kijött elmondani, mennyire izgatott az én élményeim miatt:

– Annyira irigyellek, látod, én itt élek, de mégsem juthattam be sosem a kastélyba…

– Távolról sem biztos, hogy én be fogok jutni – nevettem.

– De-de, a polgármester biztos, hogy valamit ki fog találni, majd meglátod. És akkor nagyon irigyelni foglak…

Az udvart körülölelő fehér házfalakat és az emeleti ablakok spalettáit megvilágította a nap, harmatos reggel volt, friss levegővel, de érezni lehetett, hogy napsütéses, nyári napra számíthatunk.

Photo by Artur Dancs

Az utam

Már pontosan tudtam, hol tértem el a nem megfelelő irányba előző nap, most könnyedén megtaláltam a Moscazzanoba vezető kerékpárutat, ha belegondolok, teljesen nyilvánvaló volt, és ennek ellenére mentem más irányba. Különben hogyan szerezhettem volna köpenyem alá annyi új és csodás élményt az előző nap délutánján.

Nem siettem különösebben, Gianluca ugyanis nem válaszolt még a reggeli az üzenetemre, amiben arra kértem, majd jelezze, amikor beért az irodájába és van ideje velem találkozni. Amikor Cremát elhagytam, és eltértem Moscazzano felé, ismét kitárult előttem a lombardiai táj,  a festenivaló zöld, amit az ember photoshoppal sem lenne képes a fotóra varázsolni, ha arra törekedne, és a hihetetlen kék ég. A kettő között egy szürke csík az út. Az utam. S ott haladok rajta a zöld bringával, amely beleveszne a tájba, ha magam nem épp világos színű ruhában rikítanék ki a határból.

Útközben ismét elhaladtam egy elhagyatott ház mellett, amire előző este felfigyeltem és ami valamikor jelentős tekintéllyel bírhatott, pontosan fél úton Crema és Moscazzano közt az egyik kanyarban. Ma már lakatlannak tűnik és nagyon elhanyagoltnak. Lombardiát járva, nagyon sok ilyen építészeti remekművel mentem szembe, amely jobb korokat élt meg és szolgált ki, mára meg az enyészet és a pusztulás övezi. El is határoztam, hogy majd utánajárok annak is, mi erre a magyarázat, amikor lehetőségem lesz rá. Amikor a reggeli napfényben kerekeztem el mellette, felismertem a film egyik jelenetéből (amikor Eliot az édesanyja Clusoneból hozza haza autóval és Moscazzano felé haladnak), és volt alkalmam kicsit elidőzni körülötte.

Photo by Artur Dancs

Moscazzano felé

„Drága polgármesterem, megérkeztem Moscazzanoba, amikor ráérsz találkozni, csak szólj, és ott termek” – írtam az üzenetben Gianlucának, aki jelezte is, hogy már az irodában van, és pár perc múlva minden figyelmével enyém lesz. Begurultam a településre, és elhaladva a polgármesteri hivatal épülete előtt, ismét az Albergoni villa előtt találtam magam. Meglepetten vettem észre, hogy a főbejárat kapui szélesre tárva nyitva voltak. Annyira melepődtem, hogy arra se mertem nézni rendesen, bár roppant módon motoszkált bennem, hogy most kellene beszaladnom a féltve őrzött kastély kertjébe, lesz, ami lesz…. De aztán megint csak az jutott eszembe, hogy ez igazán rossz fényt vetítene a látogatásomra a polgármesternél, s persze, ismét csak azok a hírek jutottak eszembe, amiket Gianluca is átküldött s amiket magam is olvastam, hogy biza a carabiniereket ráhívták az illetlen és illetéktelen módon betolakodó erőszakos turistákra. Ennél számomra sokkal fontosabb volt megőrízni a méltóságom, és noha legszívesebben ledobtam volna a zöld  bringát és befutottam volna a kapun, inkább tovább kerekeztem, és meg sem álltam a templomig a Gambazocchi téren. Ott szemlélődtem, amikor keresett a polgármester.

Photo by Artur Dancs

– Jó reggelt! Jó reggelt, nagy utazó! – fogadott széleskarú üdvözléssel, angolul, mikor visszagurultam a városházára, ismét elhaladva az Albergoni villa nyitott kapuja előtt. Magas, ízig-vérig olasz, sportos testfelépítésű és roppant megnyerő külsejű fiatalember állt előttem széles mosollyal az arcán. Beinvitált, és mikor elindultunk letenni a kerékpáromat, hirtelen ő is felfigyelt a nyitott kastélykert kapujára.

– Gyerünk! – intett, és sietős léptekkel elindult a kastély irányába.

Meg sem álltunk a bejáratig. Azaz ott is csak én álltam meg, mert intett, maradjak ott egy pillanatra, ő pedig besétált a kapun. Ó, hogy irigyeltem! Sóvárogva néztem utána, amint a harmatos fűvel övezett kavicsos ösvényen csikorgott a cipője talpa. Aztán beszélni hallottam, olaszul. Akkor láttam, telefonál, és amennyit én ebből értettem, az az volt, hogy világutazó, meg hogy itt vagyunk a kapu előtt, és ilyen foszlányok szűrődtek ki. Majd megfordult, és izgatott mosollyal visszafordult és kikocogott hozzám a kapu elé. Itt van a gondnok és az asszony, akik rendben tartják a villát. Mindjárt itt lesznek.

Bár, nem tudtam, mire számíthatok, ha az említettek itt lesznek, mindenesetre nagy izgalom lett rajtam úrrá, és ha nem találtam volna túl bizalmaskodónak, akkor alaposan megölelgettem volna a polgármestert.

Egy autó közelített a kastély felől a kavicsos feljárón a kapu felé, mögötte pedig egy sportos, idősebb, fehér körszakállú férfi igyekezett a fogadásunkra. Az autó ért oda hamarabb, a benne ülő nő csak kinézett az ablakon, köszönt a polgármesternek, odabiccentett nekem, és kihajtott. A férfi is odaért, és a kapu fél szárnyát behajtva, odalépett hozzánk.

Photo by Artur Dancs

Francesco Mario Freri és Gianluca Savoldi az Albergoni kastély kapujában

 

– Chiudi? (Bezárja?) – kérdezte az öregtől Gianluca, miközben kezet fogtak, majd engem is bemutatott. Francesco – mert így hívták a gondnokot – barátságos arccal nyújtott kezet, és mondta olaszul, lépjünk csak be bátran, a polgármester meg bíztatott is azonnal, hogy fényképezzek, amíg lehet. Nem , mintha különösebben bíztatni kellett volna… A kapun belépve, még mindig a fák takarásából átszűrődve láthattam csak a kastélyt, de így is nagy öröm volt számomra. Francesco azonban intett, kerüljünk csak beljebb, és intett, nyugodtan felmehetünk a pázsiton, ne kerüljünk a felvezető ösvényen.

– Azért nem engedhet be a kastélyba fotózni, mert szigorúan megtiltotta Albergoni, hogy bárki bemehessen, és ha valahol netán kiszivárognának a képek, akkor amellett, hogy az ott dolgozók állása ugrana, nagy botrány is lenne belőle – fordította le Gianluca Francesco magyarázatát. Ennek pedig egyikünk sem akarta Francescot kitenni, aki olyannyira kedves volt, hogy még remek fotókat is készített kettőnkről a kastélykertben.

Photo by Artur Dancs

Az Albergoni kertben a polgármesterrel

Az épület impozáns, patinás építmény. A XIII. században a nagy befolyással és hatalommal bíró milánói Vimercati család Cremába költözött és egy egykori várkastély romjain kezdte meg ennek a vidéki kúriának az építését a feljegyzések szerint. Moscazzano hűbérkori jegyzése ilyen szempontból 1499-re tehető. A XVIII. századig a villa rengeteg átépítésen és átalakuláson ment keresztül. Amikor a Vimercati lány, Angela házasságra lépett Griffoni Sant’Angelo grófjával, a birtok és a palota is 1776-ban átszállt a Griffoni család tulajdonába. Az 1820-as évek elejéről maradt fenn Finoli Bassano képzőművész alkotása, ami az akkor a grófi család nevét viselő kastélyt ábrázolta, és gróf Angelo Griffoni Sant’Angelo tiszteletére készült, akivel aztán az említett grófi család férfiága elhalt. Ezt követően is több tulajdonost váltott a villa, és rengeteg átalakuláson ment át az évszázad során, mind az épület maga, mind pedig a  hozzátartozó impozáns kert is. A leghosszabban a Stramezzi család birtokát képezte, nyolc évtizeden keresztül, amikor 1961-ben az Albergoni család vásárolta meg, akinek jelenleg is tulajdonában van.

A kifogástalanul karban tartott pázsiton lépdeltünk, a fű még harmatos volt, mindkettőnk cipője vizes lett, de ki bánta. Középen a földszinten – amint azt a másik kúriánál is említettem, nagy, boltíves bejárat díszíti az épület elejét, felette a filmből is jól ismert elülső erkély, és a bejárat átvezet az épület alsó szintjén át a kertbe, azaz, ha mind az elülső, mind a hátsó kapu is nyitva van, mint akkor volt, átlátni a bejárattól egészen a hátsó, nagy kertig, ahová magas oszlopos korláttal díszített lépcsősor vezet le a villától. Mind a ház előtt, mind mögötte kerti szobrok díszítik a ház elejét. A ház hátsó oldala szinte tökéletes mása a fő oldalnak, és a torony itt is bal oldalon van. A hátsó kijárattól, mint említettem, gyönyörűen megmunkált oszlopokkal és korláttal ellátott lépcsősor vezet le a hátsó, lennebb fekvő kertbe. A hátsó kijárati boltíves ajtó felett is van erkély, kevésbé impozáns, mint az elülső, de a maga nemében szép, öntöttvas díszítésű korlátokkal ellátott kitekintő – nem kevésbé ismerős a filmből is.

Mint a ház hátsó udvarán, az egykori állatitatóból átalakított medence is.

Photo by Artur Dancs

Palazzo Albergoni, azaz a “Call Me By Your Name” villa

– Gyere csak, mutatok valamit… – hívott fel a hivatalba Gianluca. Közeledett a délidő, gondolom, a szieszta órái lehettek, az épület teljesen kihaltnak tűnt. Talán egy irodában láttam valakit iratok közt körmölni, de fel sem nézett a munkájából, így nem köszöntem neki. A másik egy munkás fiú volt, aki valamiért beugrott a polgármesterhez. A kellemesen hűvös tanácsteremben tanyáztunk le Gianlucával, és átadtam neki ajándékomat, egy fotóalbumot a képeimmel New Yorkról, és természetesen, egy Aciman könyvet.

– Ó, angol?… Nehéz lesz az nekem, olyan rossz an angolom… Ne haragudj ezért, pedig annyi mondanivalóm lenne… – szabadkozott zavartan.

– Én kérek elnézést, amiért nem vagyok nagyon jó olaszban – válaszoltam a vendég udvariasságával.

A tanácsterem fő helyére mutatott – most nem ott, hanem mellettem ült:

– Az az én helyem, itt a kormánypártiak ülnek, s ott az a két hely az ellenzéké.

– Elsöprő sikered volt a választásokon, úgy hallom itt is, ott is, szeretnek.

– Jó ezt hallani. Minden tőlem telhetőt megteszek a közösségemért.

Mikor felállt mellőlem, csak azért tette, hogy megmutassa a zászlókat.

– Ez itt az EU-s mellett az olasz nemzeti lobogó. A székem bal oldalán Moscazzano címeres lobogója, jobbról pedig az a zöld, Lombardia tartomány zászlaja.

Photo by Artur Dancs

Moscazzano lobogója

Azt hittem, ez az, amit mutatni akart, de aztán kiszaladt, és a szomszédos irodából egy nagy tablóval tért vissza.

– Ez az irodámban áll, fő helyen. De neked most kihoztam… – és a korábban említett Finoli Bassano festményét tette elém az asztalra – Tessék, a Palazzo Albergoni, amikor még a grófé volt…

Örömmel jártam körbe a festmény részleteit, és rácsodálkoztam, hogy mekkora csónakázó tó van körülötte.

– Ez, természetesen, csak egy eltúlzott alkotás, mint ahogyan abban a korban szokás volt. A gróf tiszteletére alkotta a mester és kicsit eltúlozta az arányokat rajta, de végeredményben meglehetősen pontos leírása a kastélynak a XVIII. századból.

Hosszan beszélgettünk a hűvös teremben, és még sokkal hosszabban is elbeszélgettünk volna, de nem szerettem volna visszaélni sem a vendégszeretettel, amivel Gianluca Savoldi fogadott, másrészt meg tudtam, hogy rengeteg a dolga a közelgő nemzeti ünnep miatt, így hát készülődni kezdtem.

– Láttad a zászlókat? Olyan szép ilyenkor a város, szeretem a lobogókat, szeretem Moscazzanot! – mondta lelkesen a polgármester.

Közben telefonon hívták. Amíg beszélt, intett, nézzek ki az utca felőli ablakon, mert onnan belátni a kastélykertbe. Amikor befejezte a telefonálást, elindultunk a kijárat felé.

 

Photo by Artur Dancs

Finoli Bassano festménye

– Moscazzanoban élsz, vagy….?

– Persze. Moscazzano mindörökké! – húzta ki magát az ifjú városvezető – Nagyon szeretem az otthonomat. Amúgy nagy szerencsénk, hogy Albergoni épp ezen a hétvégén jön ki a vendégeivel a villába, ezért a gondokot ma ott találtuk – tette hozzá lelkesen.

– Nem, a legnagyobb szerencse, hogy veled voltam. A barátaim bíztattak, hogy mindenképp keresselek meg.

– Nagyon nagy örömömre szolgált vendégül látni. Sokan jönnek, beugrálnak a kerítésen, bajt okoznak, de igazán senki sem keresett meg engem, mint ahogyan te megtetted, és ezt megbecsülendő dolognak tartom.

– Ó, drágám, visszajövök én még. Mostmár teljesen bizonyos vagyok ebben – köszöntem el tőle egy öleléssel és egy kézfogással, mikor kiléptünk az udvarra, és nyeregbe pattantam a zöld bringán, hogy tegyek egy tiszteletkört még Moscazzanoban, mielőtt tovább indulok Montodinébe.

– Montódine – javított ki nevetve – nem Montodíne!

Photo by Artur Dancs

A főtér Montodinében

Tudtam, hogy nagyon sok újat nem fogok látni Montodinében a tegnaphoz képest, de mielőtt visszatértem volna Cremába, szerettem volna ezt a hangulatot még nyújtani magamban, amit Moscazzano és Montodine, valamint a kettő közti röpke 3 km-es kerékpárút jelent a nyárfákkal szegélyezett keskeny kis úton a mezőn át. Montodine határában ezúttal megálltam a színes mediterrán házsort is megcsodálni egy pár percre, mielőtt a főtérre kerekeztem.

A délben is nyitva tartó egy-két bolthoz tartozó teraszon fiatalok üldögéltek, a bárból a csaposnő épp kinézett az ajtónak támaszkodva, mikor oda támasztottam a lépcső alá a zöld bringát. Olaszul köszöntem oda, és kedves mosollyal fogadta, betessékelt. Mondtam, csak óvatosan szórja rám az olasz szavakat, mert értem ugyan nagy részét, de magam nem tudok ilyen iramban felfogni és válaszolni sem. Kacagott. Mondom, tikkasztó meleg van. Elkelne egy kis fagylalt. Int, hogy akkor gyorsan lépjek be a szomszéd boltba, mert Angelica épp zárni készül ebédszünetre. Mikor visszaértem, kérdi, honnan jöttem. Mondom.

 

Photo by Artur Dancs

Fagylaltszünet

– New York! A sógorom volt kinn. Dolgozni. Azt mondta, nagyon szép ott. Vágyom elmenni.

– És mi akadálya? – kérdem.

A bárra mutat:

– Ez. Folyton csinálni kell, különben nem megy. De eladom, és elmegyek, megnézem New Yorkot.

– Ezért adja el? – kérdeztem megrökönyödve.

– No, no, no… Eladom, mert eladom mindenképpen. És valami más bizniszbe vágok bele.

Mondom, szép kis városuk van. Azt mondja szép, de az övének nem az övé, mert hogy nem itt él, csak dolgozni jár át. Moscazzanoból. Micsoda véletlen! Mesélem is neki, hogy épp ott jártam, és hol jártam.

– Hát ja… a muvi… Az mindenkit idehoz mostanában. Tudni lehet, hogy ha turista van, akkor az a Luca filmje miatt van. – és közben fordítja olaszra a teraszon ülőknek, hogy azok is értsék, hogy én milyen messziről jött ember vagyok. Az ennek járó tiszteletet meg is kapom. És ennek birtokában, és a délelőtti élményektől immár sokkal gazdagabban indulok vissza Cremába. Azzal, hogy a legfontosabb részt kipipálhattam az uticéljaim közül, azt éreztem, ami ezt követően történni fog, az már mind csak ráadás.

Photo by Artur Dancs

Montodine

Elkezdtem azon gondolkodni, melyek is azok a pontok, amiket úgy írtam be, kérdőjellel a tervbe. És máris a két tó jutott eszembe, az egyik az Elio titkos helye a forrásoknál, a másik pedig a Tükröződések tava a Cremával szomszédos Ricengoban. Ehhez a filmbéli éjszakai, nappali és hajnali fürdőzések kapcsolódnak.

Nem is húztam sokáig az időt, mikor visszaértem Cremába, épp csak ruhát váltottam egy gyors zuhany után, és egy prosecco mellett hűsölve elolvastam az üzeneteimet.

„- Egy újságírónőnek beszéltem rólad, és szeretne veled interjút készíteni. Engedelmeddel megadnám neki az elérhetőségeidet” – olvastam Gianluca üzenetét.

Nem szerettem volna egyik tervemet sem megváltoztatni: a délutánt a Tükröződéseknél akartam tölteni, a másnap kora délelőttöt, ami egyben utolsó napom is ebből a zarándoklatból, a forrásoknál. Így egy kora reggeli időpontban adtunk egymásnak randevút Lídiával, a helyi sajtó képviselőjével a piazzettán.

Elio és Oliver nyomában – valahol Észak-Olaszországban (4)


(Bartos barátnőmnek)

 

Eltévedni csak szépen

Dél múlt, amikor Cremába visszaérkeztem, és éppen megérettnek éreztem a helyzetet rá, hogy átadjam magam az olasz szokásoknak, és sziesztát iktassak be a déli órákra, persze, csakis az után, hogy a kiadós és legkevésbé sem diétás ebéd után egy-két pohár proseccót hűsítő gyanánt benyakaltam egy napsütötte terasz napernyője alatt, ahonnan pazar kilátás nyílott Crema délire elcsendesedett főutcájára.

Photo by Artur Dancs

Délidőben

Francesca üzenete csak tetézte a macskamód ellustult déli boldogságérzetet, amikor jelezte, a sokat emlegetett zöld bicikli az udvaron vár rám. Pont az járt az eszemben, hogy még csak dél van, és még nincs egy napja sem, hogy megérkeztem ide, s máris mennyi élmény és mennyi boldogságpillanat vett körül. Szemben azonban az olasz szokásokkal, nem terveztem délutáni szundit, hanem aktív pihenéssel akartam eltölteni az időt. Erre pedig a zöld kerékpár próbabejáratása nagyon alkalmas tevékenységnek tűnt. Másnapra, keddre volt a randevúnk megbeszélve a polgármesterrel, és minden esélytelenség árnyéka mellett is titkon bizakodtam, hogy Gianluca majd csak kieszel valamit, ami besegít majd az Albergoni villába. Nem tudtam, pontosan, mennyire van innen Moscazzano, csak a sokat böngészett térképek alapján mértem be, hogy ha a kevésbé forgalmas kerékpárúton megyek le, nem sokkal több 10 km-nél. 10 – 15 km-t New Yorkban is lebiciklizem egy-egy aktívabb napon, igaz, sajognak is aztán a térdizületeim napokig, ám ennyi áldozatot a mozgás oltárán mindig meghoz az ember. Úgy gondoltam, ez a moscazzanoi kiruccanás is jó kis kardió lesz, amellett, hogy élvezetes is. Mint a New York-i bringázásaim is.

Photo by Artur Dancs

Abbadia Cerreto

Az jutott eszembe, mikor a második pohár pezsgőt is felhörpintettem ebéd után és rendeztem a számlát, hogy a legjobb lesz, ha Moscazzanoba bringázom ki ma délután edzés végett a holnapra. Két másik kerékpáros út volt még megjelölve útiterveimben, a két, a filmben szereplő tó felkutatása – természetesen azok is más-más irányban találhatóak, s hosszabb pedálozást igénylő távolságokra, azt tehát nem vállaltam be a délutáni órákra, főleg, hogy szerettem volna oda, mindkét tóhoz reggeli órákban kimenni elkerülendő más látogatókat. Kérdőjellel a Cremosano és Campagnola Cremasca közti kerékpárút szerepelt még a listámon, ahová vagy eljutok, vagy nem utazásaim során, illetve a már említett Corte Palasio, ami, mint már mondottam, teljesen kívül esett az összes többi helyszíntől, sőt, már a másik tartományban, Lodiban volt, nem Cremonában, meglehetősen nagy távolságra tőlem s mindentől. Corte Palasio azonban piszkálta a fantáziámat, mert nem értettem – amellett, hogy földrajzilag sem volt semmi logikája éppen annak a helyszínnek a filmben – miért tartotta fontosnak a rendező belevonni a filmbe, pontosabban, az előbbiekben elmondottak fényében felmerült a kérdés bennem: mit is akart megmutatni Guadagnino azzal a jelenettel nekünk? A filmben amúgy nem sok fontossággal bíró momentum, mégis nagyon sokan kutatták, hol készülhetett a felvétel, amikor a két kerékpározó elhagyva a pandinoi emlékművet hosszasan kerékpározik – itt jön képbe a teljesen más irányban található cremosanoi kerékpárút Campagnola felé – majd betér vizet inni egy tanyasi házba, amelynek ajtaja felett a Dúcsé fényképe árulkodik egy letűnt kor hangulatáról.

Photo by Artur Dancs

Corte Palasio

Hetekig kutattam magam is, hol lehet az a hely, és előbb a logikus földrajzi útvonalakon keresgéltem, de nem jártam sok sikerrel, míg végül a már említett Steve B. jegyzeteiben rá nem bukkantam egy addig ismeretlen településnévre, ami elkerülte a figyelmemet, holott a film legvégén, a stáblista utáni felsorolásban megjelenik: Corte Palasio. Érdekelt ugyan, de úgy gondoltam, az időszűke és a távolság miatt is, ezt a pontot majd ejtenem kell, és inkább Moscazzanora összpontosítok, ahol a kastély található, Montodinére, ami Moscazzanoval határos, a fennmaradó két napon pedig a tavakat kutatom fel Ricengoban illetve a Quarantina forrásoknál.

– A nagymamámé volt, régi, de kitűnő járgány – adta át a zöld bringát Francesca az udvarban, mikor hazaértem, és átöltöztem egy laza kis kerékpárútra. A zöld bringa olyan volt, mint amilyeneket Dániában szoktam látni, egyrészt csudaszép zöld, pontosan olyan, mint a lombardiai mezők, rajta egy nagy fonott vesszőkosár a kormáynra erősítve és még egy jókora rózsaszín csengő is, amire rá volt írva: „Csengess meg akármikor!” Francesca lefogta a bringát, én pedig a kulcsokkal megemeltem az ülést a lehető legmagasabbra, hátamra kaptam a hátizsákom, és elindultam Moscazzano irányába.

Photo by Artur Dancs

A zöld bringa

Számításaim szerint, ha lassan is haladok, félórán belül kiérek, bámészkodom egy kicsit előzetesen a holnapi nagy nap előtt – amikor a polgármester ki tudja, mivel lep majd meg, álmodoztam… – és napnyugtára visszatekerek Cremába, és kiülök a dómtérre lazulni.

Már amint a várost elhagytam, és kitárulkozott előttem a táj, madárcsicsergés, végtelen zöld és nyárfákkal szegélyezett földutak, patakok vettek körül, mind nagyobb szabadság- és boldogságérzés kerített hatalmába. Délutánba hajlott az idő, talán négy óra lehetett, de a nap magasan járt, és keményen osztotta rám a meleget, de azon kívül, hogy sem sapkát, sem naptejet nem hoztam magammal erre a kis rövidre tervezett útra, semmi gondom nem volt ezzel. Inkább minden adandó alkalommal megálltam egy-egy friss vizű patak mellett, felfrissítettem magam, és vízzel locsoltam le a fejem s a nyakam. Miközben haladtam az impresszionista festményekre emlékeztető tájakon, tekintetemmel a távolban velem úszó falvak, települések kontúrjait figyeltem, találgattam, melyik lehet Moscazzano, s hogy ha megtalálnám a tekintetemmel, a kastélyt biztos, hogy kiszúrnám. Tudtam, nem lehet messze, hiszen a Crema és Moscazzano közt elméletileg csak egy tanya van elszórva, semmi egyéb település. Lustaságból sem, meg mert nem akartam magam kizökkenteni a tájba veszett élvezetekből, a telefonos műholdkövetőt nem vettem elő. Legalábbis nagyon sokáig nem. Amikor már nem csak egy települést hagytam el, és amikor már majdnem egy órája mentem a kanyargós mezei utakon, és sem kastély, sem Moscazzano nem került utamba, egyik patakos megállómnál belekukkantottam a térképbe. Természetesen, kiderült, nem a megfelelő irányba mentem: eltévedtem.

Photo by Artur Dancs

Eltévedtem!

Olyan vidám boldogság járta át az egész lényemet, hogy dúdolni kezdtem jókedvemben. Höki barátnőm érti ezt a legjobban, mert talán ő az egyetlen, akinek ha valahonnan a világbéli csavargásaimból váratlanul üzenetet küldök, hogy: „Höki! Hökii!! Hökiii!!! Eltévedtem!” – akkor vidáman válaszol is rögvest, hogy jaj de jó! Mert tudja, ennél jobb nem is történhet velem idegenben. A helyzet az ugyanis, hogy ezek a jólirányzott eltévedések olyan sok élménnyel tettek gazdagabbá az idők során, és annyi pompás felfedezésre vezettek rá, hogy az eltévedés ma már egy olyasmi örömfelkiáltásnak számít, mint amikor valaki kincsekre lel. Meg is írtam azon nyomban Hökinek, csak a miheztartás végett, majd kisilabizáltam, hol is lehetek, és amerre a megváltozott koordináták szerint sejteni véltem Moscazzanot, arra indultam tovább a következő útelágazásnál. Hazudnék, ha azt mondanám, nem tudtam volna teljesen bizonyosra venni, merre az arra. De nem is akartam. Mind jobban élveztem a helyzetet, még akkor is, hogy ha az előző héten Los Angelesben majd Koppenhágában megkapott napkúra után a fejem le sem hámlott teljesen, máris újra égett a fejem búbjától a nyakamig, a karom, amíg a trikó ujja engedte és a lábam is. Ez érdekelt most legkevésbé, bár nem szerettem volna másnap a polgármester elé hámladozó káposztafejként sem kerülni, de mi volt, mit tenni?…

Zappellotól, ahol épp akkor voltam, még mindig nem lett volna túl nagy kerülő Moscazzanoba eljutni, de a táj és a körülölelő béke és nyugalom, a szénaillat, a gyümölcsfák virágainak illata annyira elbódított, hogy behatóbban nem követtem, merre is haladok. Amikor hosszabb idő után sem kerültem ismerős települések közelébe, sejtettem, hogy nem Moscazzano felé tartok, de azt nem, hogy éppen ellenkező irányban haladok, egészen pontosan egy Capergnanica települést hagytam épp magam mögött és néhány túrázó kerékpárost. Imádtam, hogy ezekben a falvakban még mindig ott vannak a gyermekkorom emlékeiből jólismert ártézi kutak, és friss, hideg forrásvízben nem volt hiány. Fellocsoltam magam, hűsöltem is kicsit, majd mint a makacs, de végülis szófogadó gyermek, ismét elővettem a térképet, hogy kapjak támpontot róla, merre is vagyok. Hazudnék, ha azt mondanám, meglepett, mikor megtudtam, hogy biza távol vagyok. Mindentől. Egyforma távol már Cremától, de Moscazzanotól is. Sőt… várjunk csak… és kinagyítottam a térképet… és Corte Palasiotól is ugyanolyan távol, mint a fentebb említettektől. Tiszta sor tehát, merre indulok tovább! Így esett, hogy azon a délutánon mégiscsak eljutottam a helyszínre, ahol Elio és Oliver vizet inni állt meg a zsalugáteres ablakos kúriánál azon a forró májusi napon.

Photo by Artur Dancs

Corte Palasio – Trivulzio Galliera Villa

Nem volt nehéz az épületet megtalálni, a falu bejáratánál, a kanyarban ékeskedett az L-alakú épület, ami minden bizonnyal megélt sokkal szebb időket is. Mellette a vöröses tornyos ház az órával a tetején, amit a film jelenetében, mint támpontot oly sokszor megbámultam. Az egész környéken nem mozgott semmi. Forró délután volt, az egyik ház tornácáról hallatszott odébb valami szöszmötölés, de az is csak, mert az ott lakó valószínűleg a tornácról felfuttatot növények árnyékából kikukkantott, ki töri meg a csendet ilyenkor, mikor a biciklit letámasztottam a pad mellett. Olybá tűnt, a kúria lakatlan, semmi és senki nem mozdult, csak egy nemzeti lobogó himbálódzott a boltíves kapu feletti torony homlokzatán. A kapu zárva volt, nem volt lehetőségem tehát vizet kérnem, be kellett érnem az üvegemben az úton felmelegedett ártézi vízzel, de azt is inkább magamra locsoltam. Amint ott pihegtem a padon a verőfényben, hirtelen megnyikordult a nagy kapu, és egy asszony dugta ki a fejét rajta. Összerezzentem kicsit, nem szerettem volna betolakodóként feltűnni, sem illetéktelen látogatóként. Valahogy, ha az ember sok éve él nyugati társadalomban, beleivódnak ilyen idióta reflexek, és teljesen kimegy a fejéből, hogy a világ nem mindig volt ilyen. Elfelejti, hogy gyermekkorában akárki idegenhez is bármely órában bekopoghatott az utazó vagy a vándor, nem hogy el nem hajtották, hanem nagy becsben, tiszteletben fogadták, s nem utolsó sorban jól tartották étellel, itallal s ha kell, fekhellyel is. Ma már meseszerűen hangzik ez így. És ezért meseszerű ez az egész utazás számomra, mert valami olyasmit adott vissza nekem, amit elveszettnek hittem. Kicsit visszaadta a hitem az emberekben s abban, hogy létezik még normális világ, ha csak nyomokban is, a világ legkülönfélébb pontjain.

Photo by Artur Dancs

Szó szerint!

– Buongiorno, signora! Scuzi… posso avere un bicchiere d’acqua, per favore? (Jónapot, asszonyom, elnézést, kérhetnék egy pohár vizet?) – hebegtem megilletődötten, és csak miután teljesen végigmondtam a mondatot jöttem rá, Eliot idéztem szószerint.

– Minek üldögél itt a perzselő napon? – kérdezte az asszony, és két karjával kitárta a nagy kaput, megtámasztotta, majd kijött, és megállt mellettem mosolyogva:

– Nah… jöjjön. Jöjjön csak be.

Betessékelt a kapu alá. Az első, ami szemembe ötlött, az ajtó felett a Dúcsé portréja, pontosan, ahogy a filmben is szerepelt. Tehát az nem díszlet volt! Egy eke, favágó tuskó, és rengeteg macska. Az udvarban pedig legyezőpálma és lampion, mintha semmit el sem mozdítottak volna két éve, a forgatás óta. Megilletődve és izgatottan néztem körül, nem tudtam, mennyire tolakodhatok be, nem tudtam, hogyan reagáljak ma már természetesen erre a gesztusra, ami valahol még él emlékeimben, de a mai világ teljesen kiírtotta belőlünk annak a realitásnak a csíráit is, csak tétován állingáltam, és forgattam a fejem, mindent rögzíteni akartam a tekintetemmel.

Photo by Artur Dancs

Il duce

– Itt a víz. De kerüljön, hát beljebb. Nézze meg a kertet, ilyenkor nagyon szép. Menjen csak, fényképezzen. Látom, messziről jött.

– Cremából…

– Óh! Cremából! – ismételte elismeréssel.

– Már hogy onnan bicikliztem ki most. Amúgy New Yorkban élek.

Rezzenéstelen maradt az arca, mintha nem tudta volna, miről beszélek. Majd kis szünet után válaszolt:

– Amerika!… Ismerem filmekből. Én sose fogok oda eljutni… – és bement a házba, magamra hagyott a kerttel, az udvarral, a kapualjjal. A játékos kismacskák koszorújában, amelyek a lábaim között futkározva kísértek be az udvarra, léptem ki a kertbe. Kellemes, hűsítő érzés volt a sokórás, a napon való pedálozás után. Az udvar teljesen árnyékban volt, egyik részről a ház vetett árnyékot a sétányra, a másik oldalon pedig a vaskos törzsű, öreg, lombos fák nyújtottak menedéket a forróság elől. Sok-sok zsalugáteres ablak nézett a kertre, a sárga spaletták mind zárva voltak, a ház előtt egy kerek vasasztal, körülötte farönkből készült nyári ülőkék, a lombos fák tövében pedig mindenütt kispadok, egy valamikor pezsgő társadalmi élet nyomai.

Photo by Artur Dancs

Hátrébb az istállóra emlékeztető árkádos gazdasági helyiségek boltívei felett lila akácok lógtak le, és illatuk a fel-felkapó délutáni szellőben meg-megcsapták az orromat. Megfigyeltem, hogy jellemző ezeken a területeken itt, a mediterrán térségben, de ugyanúgy a trópusi településeken is, amerre megfordultam, hogy a kapualj, mint alagút vezet át a ház alatt az utcafront és a hátsó kert, esetenként a tengerparti szirt között. Cremában is, a többi bejárt településen is sok olyan házat láttam, ahol, ha a délutáni órákban megnyitották a nagy kaput mind az utcafront felől, mind a kert felől, teljesen át lehetett látni a kertbe az utcáról. Ahogy az utcáról a kertet és a legyezőpálmát láthattam, úgy a húvös kertből most kitekinthettem az odakinti napsütésbe, a kapualjban a zöld bicikli pihent a lakás bejárati ajtaja előtt, a Dúcsé portréja alatt. A boltíves kapu kert felőli oldalán nagy betonkút díszelgett, egy emberi fej díszítéssel, amelynek szájából nyúlt ki a  vízcsap. Épp oda akartam lépni kipróbálni, működik-e, amikor az akácok alól előbukkant egy alak. Tőlem idősebb férfi volt, de nem nagyon koros, lenyalt hajú, kopottas munkaruhában, fél fülében karika fülbevalóval. Egy kalóz – villant át az agyamon, és máris gondolkodni kezdtem, hogyan magyarázzam el ennek az embernek, mit keresek én itt a kert közepén – az asszony ugyanis, aki beengedett, eltűnt a házban, és nem jött elő többet. A kalóz cigarettázott, és kimérten lépdelt felém. Semmilyen jelét nem mutatta, hogy meglepődött volna azon, hogy ott talál. Én mindenesetre elmondtam, ahogy bírtam, hogy a signora engedett be ide szétnézni. De erre se rezzent az arca, csak kezet nyújtott:

– Angelo.

 

Photo by Artur Dancs

Nos, tényleg, az ember mindenre gondol, ha kalózt lát, csak angyalokra nem.  Meg kell adni, vagy húsz-harminc évvel azelőtt nagyon csinos olasz fiú lehetett Angelo, de ez már a múlt nagy homályos titka marad. Leparoláztunk, és Angelo, mintha csak számított volna érkezésemre, elkezdett körbevezetni. Nem beszélt angolul semennyire sem, így csak az olaszra korlátozódott a párbeszédünk, ami inkább az ő monológját jelentette, amihez én csak az általam ismert szófordulatokat tudtam ismételni, s esetleg néha összerakni egy-egy kérdést, ami bennem felmerült. Angelo érdekes dolgokat osztott meg velem. Többek közt azt, hogy a kúria 1644-ben épült, s hogy ezt hitelesítse, megmutatta a kőtáblát a ház utcára eső falán, ahová ez egyértelműen be van vésve. Mint kiderült, az épület az első mezőgazdasági felsőoktatási intézmény volt Lombardiában, és a spalettás ablakokra mutatva magyarázta, hogy az iskolás ragazzók hálótermei voltak ott, azaz a bentlakások. Bevitt a különféle melléképületekbe is, az udvarban pedig megmutatta azt a fát, amelyik szerinte a világon egyedülálló, mert hogy olyan nincs több, hogy két fa a törzsénél teljesen összenőjön, holott, s ezt többször is kiemelte, ezek két tőről lettek. Hellyel kínált, s mondja, forgattak itt valami filmet is éppen két éve, hallotam-e róla? Mondom, persze, hisz ezért vagyok itt, bár nem biztos, hogy ezt jól érthetően mondtam el. Visszakérdeztem, látta-e a filmet, mire felnevetett, hogy mi? Dehogyis! Miért, kérdem? Azt mondja, idő, nincs arra neki ideje. És a film dolgát itt ennyiben is hagytuk.

– Hát az a címer? – mutattam a lelógó ákácok alatti takaros kis kerekes kútra a fal mellett, rajta nagy öntöttvasba nyomott nemesi pecsét.

– Az pont az. A ducsessz pecsétje, a Trivulzio Galliera hercegi címer.

Még kicsit üldögéltünk a kellemes hűs kertben, jobbára már csendben, mert az én olasz tudásom gátat szabott a bennem lévő kérdés áradatnak, és a kalózt sem akartam nagyon feltartani, mondtam, indulnom kellene, hosszú az út még vissza Cremába. Int, hogy nincs az annyira messze, ha Chieve felé veszem innen az irányt. Estére visszaérhetek, mondja.

Photo by Artur Dancs

A hercegi címerrel ellátott kerekes kút

De én Moscazzanoba is el szeretnék ma még jutni, ha csak átutazóban is, mondtam angolul, mire fehorkant a kalóz, hogy Moscazzano?… De hisz az amarra van! Mondom, tudom, de olaszul ezt bővebben nem tudtam kifejteni, csak hogy kérem, azt mutassa meg, merre menjek, hogy Moscazzano és Montodine is utamba essék Crema felé. Angelo megvakarta a fejét, és olaszul a falon az ujjával pontokat jelezve felvázolta, melyik a helyes útirány. Azt azonban a lelkemre kötötte, hogy Abbadia Cerreto-t semmiképp se hagyjam ki – nem is tehetem, mert az utam ott vezet visszafelé is – mert az apátság épületét mindenképp meg kell tekintenem. Kértem, hogy az emberszájú kútban hadd frissíthessem fel magam, s tölthessem fel az üvegem tartalék vízzel az útra, majd búcsút intettem a kedves kalóznak és bekopogtam a háziasszonyhoz is, hogy megköszönjem a szíveslátást, és nekilódultam az útnak Moscazzano felé.

Photo by Artur Dancs

Ami az utólagos kutatásaimból kiderült, Angelonak igaza volt az évszámot illetően, a kúria, amit Trivulzio Galliera Villaként vagy kastélyként emlegetnek a dokumentumok első feljegyzésként megjelenik ugyan 1340-ből, mint egy a cerretoi apátság által létrehozott építmény, de kastélyként 1644-től szerepel, amikor a Trivulzio nemesi család palotaként építette át és jegyeztette. Tőlük került a mezőgazdasági szövetség tulajdonába, majd pedig még sok nemesi családon keresztül vezetett az út napjainkig, beleértve Di Ferrari márkit is. Ha az a meseszerű délután nem is lett volna elég, akkor utánaolvasva megértettem, miért tartotta fontosnak Guadagnino ezt a távol eső pontot is belerajzolni a filmbe, még ha csak egy pár másodperces jelenet erejéig is.

 

Photo by Artur Dancs

A bencés apátság Abbadia Cerretoban

Abbadia Cerreto felé az úton már hanyatlani kezdett a nap, de még mindig melegen ontotta a sugarait a tájra. Az út egy patak mentén haladt, a parton virágtenger kísért, a távolban kisebb falvak templomtornyai, velem szemben pedig az Angelo által is emlegetett kolostor épülete magasodott. Már jövet megcsodáltam, de akkor nem akartam időt veszíteni úticélom felé a többszörös eltévedéseket követően, de most behúztam az árnyékos fák alá a kis piazzettára, bedugtam a fejem az ártézi kút vízsugara alá, hogy kicsit hűsöljek, és immár alaposabban is körbejártam az épületet. Rajtam kívül csak egy idős pár jött arra, ők is átszellemültem kerülgették az épületet, amiről kiderítettük, hogy 1064-ben lett kész, és azóta is rendületlenül áll.  Eszembe jutott, amikor reggel Pandinoban besétáltam a katolikus templomba. Ma volt, s mégis, milyen távolinak tűnik már, mennyi új élményt gyűjtöttem a lelkembe azóta, hogy csak úgy repesett a szívem a boldogságtól. Eszembe jutottak szeretteim, s az, hogy milyen jó lenne ezt a sok örömpillanatot, ezt a sok boldogságot és energiát, amit ez az utazás adott már eddig is nekem, mind-mind megosztani, másokra fordítani, gyógyításra…

Photo by Artur Dancs

Hűsölés a kútnál

Ekkor fogalmazódott meg bennem szó szerint, hogy ezt a kalandot, ezt az örömutazást teljes egészében Bartos barátomnak ajánlom.

Nem hagyhattam, hogy újabb kellemes elkódorgások ismét eltérítsenek utamról, félő volt, hogy a sötétedés hamarabb ér utól, mint kellene, és a bájos zöld járgány semmiféle világító eszközzel nem volt felszerelve, csak egy villogó fehér fénnyel, ami esetleg abban segíthet, hogy mások lássanak, de hogy én soha nem találok vissza Cremába annak a fényénél, az is biztos. Elindultam, hát, az Angelo s a térképem szerint is megjelölt úton Moscazzano felé. Már a harmincadik letaposott kilométert is elhagytam, mikor felderengett a távolból a moscazzanoi templom tornya, és a kilométerkövek is mind kisebb számot mutattak távolság gyanánt. Izgatottan gurultam be az álmos kisvárosba, ahol Elio és Oliver röpke közös életének szószerinti otthona volt, a villa, a pókerezőkkel teli kocsma, a templom előtti piazzetta, a filmből jól ismert kisutcák. Nem is tudom, miért akartam mindenképp elutni egy nappal a tervezett látogatás előtt is ide, talán csak mert úgy gondoltam, nem lesz elég, nem fogok egyszeri látogatással betelni Moscazzanoval. Moscazzanoval sem.

Photo by Artur Dancs

Benvenuto a Moscazzano!

Nem a főútról egyenesen a kastélyhoz vezető montodinei bekötőúton gurultam be a városba, hanem már hamarabb kitértem az estére elég forgalmas országútról, és egy kevésbé forgalmasabb mellékúton, alulról érkeztem a templom előtti Gambazocchi-térre. Épp csak letámasztottam a falhoz a bringát, hogy az alkonyati narancsvörös fényben lefotózzam a teret, amikor egyik ház teraszáról egy idős asszony köszönt rám, majd a légyfüggöny mögül előbukkant egy fiatalember is mosolyogva. Kérdik, hogy, ugye, a film miatt vagyok itt, s bólintok. A fiú máris lesiet a lépcsőn, és elkezdi felvázolni nekem, hogy Elio és Oliver éppen itt sétáltak el a ház előtt, amikor benéztek a bárba – amely ma már zárva tart, a tulajdonosa eladja, tette hozzá. Majd kijött velem a térre a templom elé, ahol teljesen megnyílik a látvány, és ott az Agrifauna üzlet is, amelyiknek felirata a film egyik utolsó jelenetében is látszik, amikor Eliot édesanyja hazahozza Bergamóból Oliver elutazását követően, és egy pillanatra a téren megállnak. Pontosan tudtam minden apró részletet, de hagytam a fiút mesélni, jólesett hallgatni, és jólesett a kellemes fogadtatás. Aztán azt is felajánlotta, lefotóz, ha megtanítom, hogyan kezelje a kamerámat, nehogy emlékek nélkül menjek innen haza… hova is?… Amerikába!… Hú, akkor meg pláne… Mondom, hogy holnap mindenképp visszajövök, hogy reggeli fényében is lássam a várost, és megemlítettem Gianluca nevét.

Photo by Artur Dancs

Mozcazzano főterén

– Óh, a polgármester! Nagyon jó ember. Fiatal, tetterős, kell a változás, a friss erő ide! Tavaly választottuk polgármesterünknek. Signore Savoldi nagyon jó ember, majd meglátom, ígérte nekem a fiú.

Elbúcsúzkodtunk, és percek múlva a villa kapuja előtt álltam. Nem mertem nagyon nyilvánvalóan befelé sem bámulni, bár minden porcikámmal erre vágytam, de odébb menni se nagyon. A via Roma felőli főbejárattól, ha nem lennének lombok, a villa teljes szépségében látható lenne, de április végére már jócskán leveleztek a fák, és az alkonyatban még kevésbé volt kivehető látványosság az Albergoni kúria felől. Megkerültem a birtokot, és az út felől, ahol a filmben kibiciklizni láttam a fiúkat, a montodinei út felőli oldalsó bejárathoz hajtottam. Ebben a pillanatban, mintha csak az egész napi kellemes sanyargatás után csókot akarna rám lehelni a nap, visszatekintett az alkonyati látóhatár felhői fölül, és vöröses-narancssárgára festette a kastélyt számomra. Néhány másodpercem volt, hogy a már elpakolt kamerát ismét összeszereljem, ledobtam a hátizsákot a földre, és futottam a kerítés magas falához, hogy elkapjam az ajándékba kapott esti fényeket.

Photo by Artur Dancs

Palazzo Albergoni a narancssárga naplementében

Menetközben a szomszédos házak kuvaszai is megneszelték a betolakodó idegen jelenlétét, és rámszaladtak élénk csaholások közepette, de nem bántam, amíg a nap teljesen nem bukott le, és amíg a fény kitartott, készítettem a fotókat. A kutyák is türelmesen morogva kivártak, utána hagytam, hogy megkergessenek kicsit a füvön, majd felkaptam a cuccom, és felpattantam a bringára, és lehjatottam a montodinei úton a kastély fala mentén. A kutyák egy ideig futottak utánam, majd hazasomfordáltak. Reméltem, senki nem hívja rám a rendőrséget. Ekkor tűnt fel, hogy a magas kerítésfalat követő sánc egy ponton megszűnik, és egy jócskán kitaposott sétány vezet fel a fák földig nyúló lombjai közt a kastély kert irányába. Tovább mentem, s elhessegettem a merész gondolatokat, hogy oda felmásznék, de nem hagyott nyugodni, és a sarokról visszakarikáztam, és percekig bámultam csípőre tett kézzel a titkos kis illegális ösvényre… (nem is volt feltűnő az arra közlekedőknek…) Mikor aztán alaposan körbejártam magamban a dolgot, arra jutottam, nagyon nem lenne illendő, ha éppen most és itt tartóztatnának le birtokháborításért. Máskülönben se tudom, hogyan néznék másnap a polgármester szemébe, feltéve, ha addigra kiengednek… Szóval nem mentem fel az ösvényen, s talán jól is tettem. Inkább Montodine felé gurultam le. Még nem volt sötét, de az alkony mind jobban maga alá vonta a tájat. Velem madarat lehetett (ismét) fogatni, és tele voltam energiával. Az a plusz 3 km meg sem kottyant már, és a térdizületeimről is teljesen megfeledkeztem. Montodinében épp csak hogy elkaptam a nap utolsó sugarait a templom előtti téren, ahol Oliver búcsúzott el a film szerint Perlmanéktól, mikor Elioval buszra szálltak Bergamo felé.

Photo by Artur Dancs

Montodine napnyugtakor

Tudtam, hogy másnap sokkal bővebben lesz időm Moscazzanora és Montodinére is, hisz már tudtam, hogy a bicikli dilemma tökéletes módon oldódott meg, nem húztam tovább az időt, nekivágtam az útnak Crema felé. Sötét este volt, mikor begurultam az udvarra. Megmértem, pontosan 44 km-t tekertem le aznap. Azt hittem, annyi erőm sem lesz, hogy beessek a zuhany alá, ezzel szemben az alapos és frissító tisztálkodás után annyira elememben éreztem magam, hogy magam is meglepődtem. Bár tudtam már korábbi helyzetekből, hogy nincs ezen semmi meglepő, ezek a boldogságpontok az ember életében, amikor eljönnek, pontosan annyi energiával töltik fel, amennyire szüksége van, hogy azokat megélje.

Tiszta ruhát vettem, és nagyot sétáltam Crema langymeleg áprilisi nyárestéjében.

Somewhere in Northern Italy

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

byclarkellis

A writer trying to be an author

August MacGregor

Celebrating Sensuality. Intended for mature audiences, 18 and over

Living to help other disabled people, and people in need, Change the sign!! And Earth

I been online since 1994. I seen the internet at its finest. Then the World joined and fucked it up

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

tutorials4view

Watch free tutorials in Full HD (1080p) quality video tutorials, sorted by subjects, like: Photoshop, Gimp, Facebook, Torrents, Windows 7, Windows 8, Windows 8.1, Viruses and malware removal ( like ask,com, vqo6, Babylon ) and more and more.. If you like our tutorials and guided, please SUBSCRIBE to out channel at: http://www.youtube.com/user/ShaiSoft - tutorials4view.

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: