Tíz nap a világ körül (5)


Nyolcadik nap: a szégyentelen lazsálás napja

…Szóval ott lebegtem mozdulatlanul a kristálytiszta víz tetején a medencében az orchidea-lugasok alatt a világ másik végén, sütött rám a nap, és reméltem, hogy nagyon távol van a pillanat, amikor nekem ki kell majd mozdulnom ebből az állapotból. Reggeli után, hogy a fejemet megvédjem a további égésektől és attól, hogy hazafelé menet ne olyan legyen a fejem, mint egy leveleitől megfoszló káposzta, felkerestem egy „amerikai” boltot a reptéren, a 7-elevent, hogy naptejet vegyek. Persze, hogy gondot okozott a thai felirat, de találtam olyan Nivea terméket, amin egyéb nyelvek is előfordultak, és így sikerült választanom. Nem volt egyszerű ez sem, mert, amíg a mi tájainkon napbarnítás a menő, ott a fehérségre törekszenek, és az a sikk. Tehát a naptejen is ilyen felirat volt – aminek az értelmét mai napig sem fogtam fel: fehérítő napozókrém… Lényegtelen, gondoltam, úgysem barnulni akarok, hanem csak leégni NEM. Így ez tökéletesen megfelelt az igényeimnek, és örömmel vettem, hogy a 7-eleven a Hi-Chew-t, a kedvencemmé vált cukorkát is nagyobb kiszerelésben és olcsóbban árulja, mint New Yorkban. Visszafelé ügetve az alagúton át a szállodába a kis pakkot a kezemben himbálva, a metró lejáratot védő katonatiszt állta az utamat határozottan. Nem beszélt angolul, én meg nem az ő nyelvét, de a hanglejtéséből és erőszakos gesztusaiból nyilvánvaló volt, hogy a szatyromba akar belenézni. Amikor kivette a Niveát, intettem, hogy leégett a fejem, bár amennyire kacifántosak ezek a kultúrák és jelbeszéd értelmezések, ki tudja, mennyi minden mást jelentett a gesztus, amivel a kopasz fejem búbját ütögetve hevesen gesztikuláltam. Az is lehet, majomnak nézett. Csak kacagott, és hagyott elmenni. Na, megúsztam, gondoltam felsóhajtva, és perceken belül már nem menekülhetett a medence, kirontottam a napozóteraszra. Amihan és Peter már ott kuporogtak a nyugágyon, és ketten kétfelé nyomkodták a telefonjaikat. Ebben a magasröptű tevékenységben nem illik a mai fiatalokat zavarni, mert ilyenkor teljesen transzban és egy másik világban vannak, kizökkentve őket, csak magunkra rántjuk a bajt. Csak halkan üdvözöltem kollégáimat és kisebb hullámverést gerjesztve, belevetettem magam a kristályvizű medencébe. Photo by Artur Dancs Amihan filipino származású, szülei a Fülöp-szigetekről vándoroltak Amerikába, ő már a New Yorkhoz tartozó Staten Islanden nevelkedett és él. Róla már a kiképzés idején kiderült, hogy egy évtizede kezdte a szakmát az egyik vezető arab légitársaságnál, és az sem maradt titok, hogy szeret folyton fontoskodni és középpontban lenni. Az a féle ember, aki ha a tanár elmondta az osztálynak, hogy „Vigyázzatok, ne keljetek át a piroson, mert elüt az autó”, akkor Amihan felállt, és az osztály felé fordult, hogy megerősítse, amit a tanár mondott: „Ugye, hallottátok, amit a tanár úr mondott, ne menjetek át a piroson, mert elüt az autó”… Mindannyiunk életében vannak ilyen emberek, akiket sokszor csak megvernénk, mint az iskolában volt szokás, de mivel nem vagyunk ott, így csak igyekszik az ember távol tartani magát az ilyen irritáló emberektől. Meg még az a típus, akinek van egy óriási telefonkészüléke, amit alkalmasint palacsintát sütni is használhat az ember, amelyikkel állandóan gomboz valamit. Például percenként írja ki a Facebook-ra, mit csinál éppen (akkor is, ha épp nem azt csinálja) és ugyanakkor több csoport-chatet is fenntart adminisztrátorként, és mindegyikben egyénenként és témánként osztja az észt a nap 24 órájában. Onnan tudom, mert a mi csoportunknak is ő készített egy ilyet még az elején, és nem létezett olyan napszak, amikor ne szólt volna bele bárkinek a bármiről szóló beszélgetésébe, s persze, hogy mindig ő tudta jobban, mi, mikor és hol történik. Aféle hírforrás is volt ő számunkra, mert tudta nem csak azt, hogy ki kivel kavar a cégen belül – nos igen, mert nem csak a csoportot, hanem a teljes céget feltérképezte már idejekorán, pilótákkal, oktatókkal, mindenekkel együtt – hanem azt is, ki kivel min veszett össze, és talán az elnökválasztás eredményei is nála vannak fehér borítékokban elzárva valahol a retiküljében. Érthető tehát, hogy amikor érkezésünkkor mindenkinek lekérte a szobaszámát és időbeosztását, kitérő választ adtam, és amikor rám meresztette a (ferde)szemét és megkérdezte:

– Ugye, természetesen, te is velünk tartasz Bangkokba várost nézni…? – akkor én erre határozott nemet mondtam, vállalva a szikrákat és a gyűlöletet is, amit cserébe remélhettem.

Előtte ő már néhány pósztban kiplakátolta a facebookra, hogy „Ahhh, de jó ismét Bangkokban lennem, ahol oly sokat jártam már, és csak élvezkedem és élvezkedem. Mennyire sajnálom, hogy sokan közületek nem tehetitek meg ezt, amit én most…” (ki sem mozdult a szobájából akkor még, sem a telefonja mellől) és akkor hashtagként ilyenek mellé, hogy #aranyélet, #nemtehetekróladejóvagyok , #nagyvilágilét, #csupaluxusbanvagyok. Ők korábban indultak el a városba, mint én, és sokkal később, éjszaka keveredtek vissza, és annak tudatában, hogy egy Bangkokot ilyen jól ismerő személlyel indult el másik két kollégám, Amanda és Peter a városba, roppant kíváncsivá tett, milyenre sikeredett a városlátogatás. Ezt Petertől tudtam meg a medencében, amikor egyszer kibújt a telefonjából, és átváltott a valós világra, és utánam úszott. Peter nem a mi csoportunkból való, hanem londoni. Valamelyik London melletti kisvárosban született és él, és repked immár pár éve, de bevallása szerint még nem látta a Big Bent. És nincs is bakancslistáján ilyesmi. Amúgy tipikus brit, előkelő brit akcentussal – sokszor nagyon oda kell erre figyelnem, hogy legalább részeiben megértsem, amit mond, viszont el kell ismernem, nagyon szépen mondja, amit mond – fiatal suhanc, aki három, közösen leúszott medence után elég bizalmat szavazott nekem ahhoz, hogy így nyissa a társalgást:

– Soha előtte nem volt pasim. De most éppen lett egy. Képzeld, két hete bukkantunk egymásra. Így most van egy nekem. Azt mondják, olyan, mintha ikertestvérek lennénk, annyira hasonlóak vagyunk – később meg is mutatta, és tényleg…

Majd a bangkoki csavargás került szóba, és elmondtam, hogy én csak később indultam el, és mivel kicsit megsütött a nap, már korán haza is jöttem, és hogy ennek ellenére, kicsit láttam mindenből, hajótúra, királyi palota, halpiac, templomok, belvárosi sétány, üzletközpont…szóval minden volt… Szomorúan nézett rám, bár rájöttem, ezek a britek kicsit mindig ilyen szomorú arckifejezéssel vannak, akkor is, ha éppen viccet mondanak, és ettől olyan érdekes az angol humor.

– Mi csak a bevásárlóközpontban voltunk…

Aztán kibontotta, és elmesélte, hogy a lányok manikűröztettek, pedikűröztettek, masszázst rendeltek, és fehérneműket vásároltak. Ő pedig addig csak várt. Majd este lett, és akkor beültek valahová enni, mert eltévedtek az úton, és nem tudták merre kell menni.

– Bár tartottam volna veled! – szakadt fel belőle, majd ijedten körbenézett, nehogy Amihan meghallaná esetleg, és megtorolná az “árulást”.

Felnevettem, és őszinte sajnálatomat fejeztem ki, de az emberi együgyüség ellen nem tehetek. Tapasztalom ugyanis, hogy az emberek olyan könnyen hagyják magukat beleterelni a birkaszellembe, hogy egyrészt semmi értelme nincs, másrészt meg érdemi okot ad a panaszkodásra utólag, ami sokaknak oly fontos tevékenység. Éreztem, hogy Peternek sok egyéb is nyomja a lelkét, és legszívesebben újratervezést kérne iPadjétől a tegnapi napot illetően, amiben sokkal több szerepet szánna nekem, semmint Amihannak, ezért javasoltam, hogy a medence azon sarkában pihenjünk meg úszás közben, ahol a bár belelóg a vízbe, mert akkor ott egy sör csak karnyújtásnyira van, Amihan viszont épp egy medence és három lépés hossznyira, és éppen azt pósztolja a facebookon, hogy micsoda hatalmasat úszott, és hogy fantasztikus a víz, miközben margaritákat szürcsöl (benne sem volt még, a telefonját nem tette le, amióta reggel kijött, és margarita sem volt, én meg onnan tudom, mit írt, hogy utólag olvastam a bejegyzéseit).

– Amanda, tudod, a másik lány… – kezdte a fiú, amikor végre egy sörbe kapaszkodtam fulladás és kiszáradás ellen a medencébe erősített bárszéken, és biccentettem, hogy ismerem Amandát, mert csoporttársak voltunk a magas, csinos fekete lánnyal, akinek a szépségét mindenki megcsodálta, kivéve talán azok, akik alacsonyak és nem annyira mutatósak, mint például Amihan. És hogy ez nem puszta gonoszkodó megjegyzés a részemről, Peter szavaival lett gyorsan alátámasztva:

– … szóval kicsit olyan indulatos volt a tegnap egy adott pillanatban, amikor a városban eltévedtünk, hogy is mondjam csak… olyan férfias… és Amihan akkor nekem azt mondta – és itt már súgott remegő hangon a fülembe – hogy…

– A másikba mondd, erre nem hallok! – kiáltottam izgatottan, le ne maradjak a sztori szaftjáról.

– … Szóval Amihan akkor azt mondta nekem, hogy azért férfias, mert férfi. Csak nézzem meg, van ádámcsutkája, tehát férfi, mert nőknek olyanjuk nincs… és sok egyebük sem, de olyanjuk pláne nincs… és én azóta másra sem tudok gondolni… – mondta izgatottan és elképedve Peter.

Engem elkapott a nevetés, és olyan jóízűen kacagtam, hogy Amihan is meghallotta, és intett, hogy bejön a vízbe, hogy ő is hallhassa, min szórakozunk ennyire.

– El ne hidd, Peter! – súgtam oda – Nem teszem én senkiért tűzbe a kezem, de csak amiért Amihan ezt mondta, el ne hidd…

– Na, de az ádám…

– Cs-sssssssst! – intettem, mert háziboszorkánk már addigra ott is termett.

– Én is hadd nevessek! – csörtetett be közénk.

– Ó, csak nyugodtan, drágám… – intettem, és felhajtottam a sörömet, amig még jólesik.

– Min derültetek ilyen jót?

Peter elvörösödött.

– … Férfias dolgokon… – legyintettem, és észrevettem Peter vörös fejét – és azon is, hogy Petert hogy megkapta a nap már kora délelőtt! – és mielőtt elúsztam volna a kellemesnek ígérkező együttlétből, odasúgtam Peternek:

– Tartsd távol magad a légiutaskísérőktől. De főleg a pletykáiktól!

Kicsit később a jacuzziban futottunk mind össze egyszerre, Amihan épp jelenlétet tartott.

– Amandánk hol van? – érdeklődtem.

– A hallban ül – vágta rá felháborodottan Amihan– Ezt így képzeld el, ahogy mondom. A hallban ül. Na!

– Miért baj az? – töprengtem el.

– Mert milyen az már, hogy mi itt úszunk együtt, és ő a hallban ül?

– Talán nem tud úszni… – kelt Amanda védelmére Peter.

– Egy jamaikai????

– Vagy csak utál velünk lenni… – tettem hozzá. Photo by Artur Dancs Mintha végszóra jönne, Amanda jelent meg a terasz ajtajában. Elegáns trópusi viseletben, széles karimájú kalapban, mint valami nagyvilági díva, és lekuporodott a medence szélére, hogy üdvözöljön. És mintha csak tudta volna, hogy “jelenlét” van épp, megszólalt:

– Őszintén sajnálom, hogy nem tarthatok veletek, de a betegségem nem engedi… A pajzsmirígyem megfullaszt ma, ingerült és ideges vagyok tőle… – és megdagadt nyakára mutatott.

Hirtelen Peterrel találkozott a tekintetem, és csak ennyit közöltem vele a szempillantásból: “Íme, az ádámcsutka és az ingerültség rejtélye…” Peter meg ismét vörös lett.

– Javaslom, kend be a fejed a naptejemmel, mert nem nézlek jó szemmel ezen a tűző napon, drágám – mondtam kacsintva egyet, majd sajnálkozásomat udvariasan kifejezve Amanda felé, elúsztam.

– Mi mind megyünk közösen ebédelni és thai-masszázsra! – kiáltott utánam Amihan.

– Igen?… – kérdezte meglepetten Peter, miközben a fejét kenegette.

– Én nem ebédelek és masszázson tegnap voltam – válaszolta Amanda.

Megálltam az úszásban, és az elhangztottak fényében szélesen mosolyogva néztem kérdőn Amihanra:

– Mit is mondtál, drágám…?

– … Hogy… gondoltam, együtt ebédelhetnénk… meg egy kis masszázs…

– Úh, pompás ötlet! Pompás! Én már ki is néztem egy thai vendéglőt, ahol ebédelni fogok. Aki akar, velem tarthat – mondtam derűsen – a masszázs pedig pazar ötlet ebéd előtt.

– De mi máshol ebédelünk majd – vágta rá Amihan.

– Ti? Hol?

– Tényleg, hol? – kérdezte Peter meglepetten.

– Nos, majd eldöntöm később. Talán egy másik thai vendéglőben… – így Amihan.

– Helyes. Helyes. Micsoda pompás ötlet! Utána meg majd jól elmeséljük egymásnak, milyen volt.

– Irígykedve látom a fotóidat, milyen sok helyen jártál tegnap – fordult felém Amanda szelíd mosollyal.

– Mi is rengeteg helyen jártunk tegnap! – vágott közbe Amihan, csak úgy habzsoltuk az életet, igaz, Peter?…

– Csoda-e, ha valaki ilyen jól ismeri a várost, mint te… – vigyorogtam Amihanra.

– Nekem máris megártott a nap – hebegte Peter, és besietett a pálmák alá a nyugágyba.

– Azt hiszem, nekem is – emelkedett fel Amanda a medence széléről, megigazította ruháját, és mint egy primadonna, aki nagy jelenete után elhagyja a színpadot, búcsúcsókot intett nekem a vízbe, és ellibegett.

Amihannal a masszázsszalonban futottunk össze később, egymás mellett masszíroztak bennünket. A busás borravalót is felszámítva, azzal együtt fillérekbe került a kiadós másfél órás masszázs. Ha van Thaiföldnek autentikus exportcikke, akkor ez mindenképpen az. A reptéren egymást érik a masszázsszalonok, és a meggyötört utasok várakozás közben beugorhatnak egy-egy kis ellazulásra. Míg más reptereken lerészegedni vagy jógázni lehet, itt masszázst élvezhet az ember és thai teákat ihat közben.

– Nem tudtam nem észrevenni drágám, hogy lelopkodtad a fotóimat, és a nevedben publikáltad őket… – mondtam kedélyesen lábmasszázs közben, hogy valami társalgást vigyek az együtt töltött délutánunkba.

Amihan felnézett a telefonjából, és most mégjobban hasonlított egy ürgére, mint azelőtt.

– Csak kölcsönvettem.

– Óh… értem. De ne tedd! – mondtam mosolyogva – Nem szép az én fotóimmal illusztrálni a te elképzelt csavargásodat, drágám…

– Majd odaírom, hogy a tieid.

– Mekkora megtiszteltetés lenne! … Ámbátor még boldogabbá tenne, ha nem is lopkodnád le őket…

– … csak kölcsönvettem!

– … minden egyeztetés nélkül.

Kínos csend következett. Majd Peter jutott eszembe, akit órára rendelt oda, hogy meglegyen az együtt ebédelés is, azonban a masszázs majdnem egy órát csúszott a várakozás miatt.

– Megtennéd – fordultam felé, mire összerezzent – hogy szólsz Peternek az egy órás késésről, ne várjon feleslegesen.

– Ugyan! – válaszolta idegesen – Peter csak hadd várjon. Egyéb dolga sincs. Neki örömöt okoz rám várni. Ránk…

– Lazíts, drágám… azért vagyunk masszázson. És azért írd csak meg azt az üzenetet. Nem kell annyi örömöt okozni Peternek…

Az együtt ebédelés végülis megvalósult. Pontosabban én az allergiámra való tekintettel az eredetileg tüzetesen megvizsgált vendéglőben rendeltem ebédet, és a többiek is odatelepedtek körém. Amihan egy szomszédos vendéglőben akart ebédelni, de aztán úgy döntött, megveszi az ételét, és ő is csak velünk tart (minekutána más nem tartott ővele). És ennek az együtt ebédelésnek is megvolt a maga bája és varázsa, mert – és tényleg az “együtt” szóban van a lényeg – együtt ültünk az asztal körül és ettünk, és amikor felnéztem a mézes malacbordámról, ott ültek hárman körülötten békés együttlétben és kánonban gombozták a telefonjaikat, sem egymásról, sem a világról nem véve tudomást. Amikor befejeztem az étkezést, felálltam, és a hosszan tartó csendet megtörve, megköszöntem a kifogástalan társaságot, a jó nagy beszélgetést. Egy pillanatig meg sem hallották, aztán hirtelen mindhárman felkapták fejüket a telefonjaikból, és mintha valami rémálomból ébresztettem volna őket, ijedten néztek rám.

– További kellemes csacsogást nektek! – intettem, és elsasszéztam a medence irányába – Ott találtok majd, ha keresnétek! – kiáltottam vissza.

Nagyon nem kerestek. Lényegében csak Peter szivárgott elő alkonyatkor, amikor a lampionok kigyulladtak a medence partján, és egy italt rendelve csobbant mellém. Szótlanul úsztunk pár kört, majd az élet dolgait vettük számba. És az ő vizsgáját, hiszen az ő vizsgarepülése eztán következett Bangkokból Stockholmba, illetve onnan New Yorkba. Nekem már nem sok tennivalóm akadt a hátralevő napokra, csak utazni, mígnem a tizedik nap végén majd visszaérkezünk New Yorkba. Photo by Artur Dancs

Mikor Petert is elveszítettem a táblagépe javára, ismét ott lebegtem a víz tetején, és a holdat bámultam, a világ másik végén, pálmafák és orchidea-lugasok alatt. Érdekes módon, nem vágytam semmire, és nem vágytam sehová. Mind többször éreztem mostanában, hogy jól vagyok ott, ahol éppen vagyok. Nehéz eljutni ebbe az állapotba. Vannak köztes szakaszai. Lényegében, az alap is ugyanez, és mégsem az. Az alap, hogy nem vágyom semmire, és nem vágyom sehová, egy passzív kiindulási pont. Ahol, ha az ember eléggé korlátolt és szűk látókörű, békében és boldogan megmarad egész életén át. És szó szerint boldog. Vagy annak hiszi magát. Hisz nem várt semmi többre, nem tudja, hol vannak a határai, és azt sem tudhatja hát, hogy a határain túl van-e valami, s ha igen, mi az. De van ennek az állapotnak egy másik szintje is. Az, amikor rég kifeszegetted a határaidat, amikor mindent akartál, és mindenhol lenni akartál, sőt, az is megvan, amikor mindenki te akartál lenni. Ezt követi a következő fázisa ennek a megbékélésnek. Amikor bármit be tudsz fogadni, ami jön, és amit az életed ad, és azt úgy tudod a magad javára fordítani, hogy pillanatnyilag semmire ne vágyj, és sehol másutt ne akarj épp lenni, mint ahol vagy. Pillanatnyilag, mondom, mert távlatokban mindig akadnak egyebek. De a pillanat a jelen. És amit mindenképpen meg kell tanulni, hogy ezt a jelent megéljük. Minden meséjével együtt.

Reklámok

Tíz nap a világ körül (4)


Hetedik nap: Bangkok – az ellentétek harmóniája

A Suvarnabhumi-i csoda

Thaiföldről az információk kétfélék: borzasztóak és meseszerűen szépek. Sokakban Thaiföld az álomszerűen idilli és giccsesen szép kékvizű, pálmákkal és orchideákkal szegélyezett szigeteket jelenti, míg a hírekből, kormányzati honlapokból tájékozódva elrettenünk a sok borzalomtól, amit egy harmadik világbéli ország jelenthet. Nagyon kíváncsian vártam a pillanatot, amikor majd a katonákkal biztosított reptéri alagútból a felszínre érve, melyik határozza meg ezek közül bennem, hogyan is lássam Bangkokot és ezáltal Thaiföldet. Amint korábban említettem is, a thai kollégákkal eltöltött hét a levegőben és különböző kontinenseken már nagyban előrevetítette, hogy a mérleg bennem csakis pozitív irányba fog eldőlni. Az alagútból a Suvarnabhumi reptér ötcsillagos szállodájának, az azonos nevű Novotelnek gigantikus halljában találtuk magunkat. Naviya és Geor, mielőtt hazasiettek volna, elvezettek bennünket a szállodánkig, mi magunk négyen voltunk, hárman a New York-i bázisról és egy másik új kolléga Londonból. Photo by Artur Dancs Nagyon sok szállodában és előkelő helyen megfordultam már – ha másként nem, szájtátóként – de ennyi fényűzést és luxust aligha láttam az amerikai, sem az európai kontinensen. És gyorsan hozzá kell tennem, ha már nem ugyanabban a mondatban tettem meg, hogy mindez jó ízléssel értendő. Fény-árnyék játékok azt az érzést keltették, mintha valami művészfilmbe csöppentünk volna bele, és minden szegletben orchideák és legyezőpálmák emelték ki a hely szépségét. Lépésenként pedig finom egyenruhába öltözött alkalmazottak álltak, és figyelték, akad-e bármi is, amiben segíthetnek, és tenyereiket összetéve – mint ahogyan a keresztények imádkozni szoktak – meghajoltak a vendégek előtt tiszteletteljesen és mosolyogva köszöntve mindenkit aki mellettük elhaladt. A hall közepén, a recepcióval átellenben szökőkúttal díszített, festménykiállítással tarkított olvasó-, találkozóhelyek, szeparék. Odébb a vendéglő és a bár halk zsongása mellett a világ minden tájáról érkezett látogatók oldódtak bele a pasztellszínű elegáns környezetbe. A szobakulcsot jelentő kártyámmal a kezemben a lift felé indulva, már messziről észrevesz az egyik londíner, és mielőtt közel érnék, mélyen meghajol előttem, és liftet hív számomra. Az emeleten is találkoztam személyzettel, azonnal lehúzódtak a futószőnyeg szélére, és tenyerüket összetéve, mély meghajlással köszöntöttek, és mindaddig nem egyenesedtek fel, és nem emelték fel tekintetüket, amíg el nem haladtam előttük. Amikor az érintéssel működő zárat megnyitottam, és beléptem a lakosztályomba, elsőre az jutott eszembe, hogy nem téves-e harmadik világbeli országok közé sorolni ezt a helyet, és mikor bezártam magam mögött az ajtót, elámultam… Photo by Artur Dancs A faltól-falig ablakomon finom selyemfüggöny és elegáns drapériák védték a szobát a kora reggel is erős napfénytől, és amikor széthúztam a függönyt, egy mesébe illő thai kertre nyertem kilátást csobogó patakkal, trillázó madarakkal, orchidea-lugassal és izzadó pálmafákkal. És persze, gyíkokkal. A kertész a bokrokat locsolta épp, és a lila orchideákkal körbelógatott padot az egyik sarokban megpillantva már tudtam, hol fogom a reggeli kávémat elkölteni. A lakosztály fürdőszobája impozáns volt, és nem túlzok, ha azt mondom, hogy manhattani lakásom alapterületével vetekszik. Nem csak – akár két személyre is tágas – üvegfalú zuhanyzófülke, de méretes kád is helyet kapott benne, olvasólámpával, rádióval, telefonnal és ablakkal a szobára és a kertre. A mosdópulton személyre csomagolt neszeszerek, törülközők és persze, virágok. A szoba pedig nem csak alvásra, hanem dolgozószobának is használható. A panorámaablakra néző, bőrrel bevont íróasztal mellett kávéspult különféle kávéválasztékkal és teafüvekkel, eszpresszóval és teafőzővel. Rögtön éreztem, hogy, ha csak a szobámban és a kertben tölteném is el az előttem álló két napot, akkor is végtelenül elégedett lennék a sorsommal, de tudtam, hogy sok látnivaló, felfedznivaló vár rám a városban, így nem is késlekedtem felfrissíteni magam, és elkészülni egy oltári nagy csavargásra Bangkokban.

Bangkok-rapszódia

Ha az ember fehér vászonnadrágba és szürkéskék velúrcipőben egy laza sárga nyári ingben kilép a légkondícionált szobájából, és elindul a perzsaszőnyegekkel borított folyosón a lift felé, és útközben útjából félre állva, a kiszolgáló személyzet egész hada hajlong előtte összetett kézzel, nagyon könnyen elbolondulhat. Nagyon könnyen elveszítheti a fejét, és azt hiheti magáról, hogy ő most ettől lett valaki. Bevallom őszintén, hogy ha nem jártam-keltem volna magam is annyit a világban, mint amennyi eddig sikeredett, minden bizonnyal elragadtattam volna magam én is mindettől. Így azonban csak élveztem, és minden porcikámmal belevetettem magam a munkám nyújtotta kikapcsolódásba. Vidáman üdvözöltem viszont az embereket, és magam is megtanultam meghajolni előttük, amit végtelen hálával vettek tudomásul, noha, mint később megtudtam, nagyra értékelik ugyan, de nem várják el a nyugatiaktól ezt. A metróállomás a reptérre vezető alagútban van. Ott matattam a monitor előtt, ahol a belépőt kell megváltani. Ultramodern berendezés, mindenféle nyelven elérhető és érthető. New Yorkban élve az ember megtanul a maga ura lenni, hisz a legkevésbé sem számíthat mások, és főleg az erre kijelölt alkalmazottak segítségére, ha valamit nem ért vagy nem talál. Ezért lepett meg, amikor valahonnan egy katonai egyenruhába öltözött mosolygós asszony lépett mellém, és akcentussal ugyan, de jól érthetően megszólított angolul, hogy segíthet-e. Éppen végeztem a jegyvásárlással, de mivel készséges volt, néhány információt pontosítottam még vele, amit hajnalban a gépen Naviya és Geor felírt nekem egy lapra a legfontosabb látnivalók ügyében, és hogy melyikhez hogyan juthatok el. Megérkezett a metró, és figyelmeztettek, hogy csak akkor lehet beszállni, amikor a katonai egyenruhás biztonsági tiszt erre engedélyt ad. Ugyanis a szerelvényt előbb biztonsági okokból átkutatják a végállomásokon, hogy az utasok nyugodtan utazhassanak. Nehezemre esik a világ bármelyik földalatti vasútját a New York-ival összehasonlítani, mert a 110 éves New York-i metrónál lelakottabb és elhanyagoltabb nincs, felesleges tehát ehhez viszonyítanom a bangkoki vasutat. De bármihez is hasonlítanám, az eredmény csak az lenne, hogy makulátlanul tiszta, pontos és megbízható. Korszerű és kényelmes, civilizált környezetben repített a belvárosba perceken belül pár centért, hisz a thaiföldi pénz, a baht a nyugati pénzekhez képest nagyon olcsó, így minden elérhető és könnyen megfizethető itt. Talán emiatt is költöznek a jóléti országokból előszeretettel Thaiföldre, mert itt gazdagok lehetnek a pénzükért. Ugyanez turistákra fordítva is igaz. És már értem azokat a pilótáinkat is, akik bázisként Bangkokot jelölik meg, és házakat vásárolnak a szigeteken a legkevesebb erőfeszítéssel luxus életmódra kapcsolnak, maguk mögött hagyva az életszínvonalban és jólétben jeleskedő méregdrága skandináv országaikat vagy egyébb nyugat-európai országot is. Photo by Artur Dancs Az utcára kilépve Bangkokban nem nehéz észrevenni a lényeget: az ellentmondásosságot. Az amerikanizálódás, a nyugatiasodás üveg-felhőkarcolói tespednek az ódon város viskói között. Lomos, lelakott, kiégett tömbházak és fából tákolt viskók közt egy-egy hófehérre festett új ház, helyesebben: palota. Odébb gey üvegfalú irodaház. Az utcán egy ráncos nő zöldséget süt wokban és szárított halat árul, mögötte Starbucks és Dunkin Donuts, odébb H&M áruház és Cartier ékszerbolt. Az utcán tricikli-taxik, velem egyidős autóbuszok, nyitott ablakokkal – ez a légkondícionáló – megfáradt, izzadt helyiek bámulnak unottan ki a nedves forróságban is hemzsegő turista-folyamra. Menet az utcán sehol nem látok szemetet, amíg be nem fordulok egy kisutcába, ahol vendéglőszerű helyiség teraszán helyiek esznek épp és sört isznak, pár lépésre az asztaloktól pedig szemétdomb éktelenkedik. Szemmel láthatóan ez senkit nem zavar. Mint ahogy a legyek sem. A kisutcában nincsenek nyugati üzletek, csak rengeteg kábel lóg le az oszlopokról, mindenféle rendszer nélkül kézzel pingált, házilag készített cégtáblák hirdetik a maguk dolgát, sok helyen angolul is ki van írva, ha olyasmi tevékenység folyik adott épületben, ami a turista orrára is ráköthető. Például masszázs vagy aranyfelvásárlás, pénzbeváltás. Körülbelül negyven fok lehet, és olyan vastag a pára, hogy inni lehet. Nem bírtam sokáig a klímát, bemenekültem az első bevásárlóközpontba, ahol légkondícionálást reméltem. De semmi szándékom nem volt vásárolni, és amint biztonságosnak éreztem, nekivágtam a folyónak. Újdonsült thai barátaim egybehangzóan javasolták a hajótúrát a város körül, még azt is megmondták, melyikkel ne menjek, és mindenre felkészítettek, olyan tanácsokkal is ellátva, mint hogy: – Akárhol, akármit is veszel vagy ha taxiba szállsz, bármekkora összeget is mond az eladó vagy a sofőr, te pontosan a felét alkudd, semmi esetre se fizess soha annyit, amennyit kérnek! És ez működőképes tanács volt, és noha nem vagyok valami élelmes fajta, alkudni meg sosem tudtam igazán, azonnal felbátorodtam, amikor láttam, hogy emezeknek meg akkor derül fel az arca, amikor alkudozhatnak, és vidáman alkudoztam velük már akkor is, amikor épp nem akartam semmit sem megvenni. Mint kiderült, valamilyen formában ez is a tisztelet jele, bár az én agyammal és a mi szemléletünkkel ezt sokkal nehezebb megérteni és felfogni, mint elmondani. Photo by Artur Dancs A kikötőben egymást érték a csónakok és kishajók. A Chao Praya folyam szeli kettőbe a várost, leginkább egy hatalmas, gyorsfolyású koszos kanálisra hasonlított, a szaga pedig messzire megelőzte. A vizen szemetes zsákok úsztak és mindenféle hulladékok a piacokról és építkezésekről. 150 baht, azaz öt dollárnak megfelelő összegért egész napra kibérelhettem a helyet magamnak az egyik hajón, amelyik a városnézőket hurcolja a város alsó szegletétől a felsőig, megállva a fontosabb nevezetességeknél. Amolyan, a nyugati világban jólismert hop „on-hop off” cucc volt ez, és attól eltekintve, hogy késő délután volt már, teljesen jól felhasznált pénznek éreztem, hisz egyéb lehetőségem nem-igen lett volna bejárni az egész várost ilyen rövid idő alatt. Felfelé menet kinéztem magamnak a számomra legérdekesebb megállókat, és visszafelé sorra vettem őket. A buddhista templomok aranyozott-színes magasztos sokasága vezette fel a magas várfalakkal körbevett lélegzetelállító királyi palotát, a Grand Palace-t. Bár már zárni készültek a kapukat, sokan állingáltak még a bejáratoknál, és lestek be, hogy a pazar építmény udvarába beláthassanak. Odabenn is pompás épületek, grandiózus lépcsőfeljárók, tarkálló kertek és sétányok őrízték a falak titkait, amelyeken belül az uralkodó család, IX. Ráma király él. Thaiföld államformája alkotmányos monarchia, és jellemző, hogy rendkívül jó diplomáciai készséggel rendelkeznek, emiatt úszhatták meg, hogy bármely nyugati állam gyarmatává legyenek az idők során. Ennek ellenére, angol mintára, baloldali a közlekedés… Noha a királynak a politikai hatalma lényegében nagyon kevés, oszthatatlan tisztelet és megbecsülés övezi. Nem véletlen, hogy bármilyen tiszteletlen megjegyzés vagy magatartásforma, ami a király személyét illeti nagyon szigorúan büntetendő. Ha valakinek abban a kegyben és szerencsében lehet része, hogy látótávolságba kerülhet az uralkodóval, akkor sem láthatja őt, ugyanis a tekintetet a királyra emelni ugyanolyan nagy tiszteletlenségnek, ezáltal bűnnek minősül, ami komoly bajba sodorhatja az esetleg tudatlan emberfiát. Photo by Artur Dancs A New York-i télből érkezve – és teljesen felkészületlenül a hirtelen trópusi időre, amire korábbi években például floridai hétvégéken valamelyest beedzettem magam – mind inkább éreztem, hogy nagy hiba volt szalmakalap nélkül elindulnom felfedező útra. De legalább a testem által kiizzadt és elpárologtatott folyadékot igyekeztem pótolni. Barátaim tanácsa ott csengett a fülemben, nem szabad a csapból vizet inni, de kinek is kell vezetékes víz, amikor egymást érik az utcán a gyümölcsárusok, akik a a mindenféle trópusi mannából pillanatok alatt préselnek ízletes italokat a szomjazónak néhány aprópénzért. És ha már a gyümölcslé ürügyén oda keveredtem, nem tehettem meg, hogy nem nézek szét a piacon. Már csak azon barátaim kedvéért is vállaltam ezt, akik lelkemre kötötték utazásom előtt, hogy helyettük is utazzam be a helyetm és helyettük is kóstoljak, szemléljek meg mindent. Az enyhe napszúrás és a kitartó fülledt hőség nem tűnt ideális közegnek számomra idegen ételek kikísérletezésre, ugyanakkor hosszasan elméláztam a sorok közt, és ide-oda belekóstoltam a kiállított sültekbe azért. Photo by Artur Dancs Thai barátaim arra is figyelmeztettek, hogy nem meglepő, ha hasmenéssel leszek egy darabig, ugyanis, aki először veti bele magát a thai ételek világába, rendszerint napokig hasmenéssel küzd, de utána már mindent elbír a gyomra. Megszokás kérdése… Nem lett semmi bajom végülis. Kora este érkeztem vissza a szállodába. Mikor kicsit felfrissültem, ugyanolyan felfrissült erővel indultam el, most mikrokörnyezetemet felfedezni. A szálloda két szárnyát az emeletek közti magas folyosók kötik össze, ahonnan belátni az impozáns hallt, és át lehet járni az épületszárnyak közt. Az egyik szárny a már említett thai kertet fogja közre, a másik pedig az úszómedencét. Egy hosszú és megtett távolságokban, átrepült időzónákban illetve hőmérsékletekben bővelkedő nap után a medence felfedezése olyasmi érzéssel töltött el, mint amit a szomjazó érezhet a sivatagban, amikor oázist pillant meg. Photo by Artur Dancs Nem is került sok időbe, hogy a medencébe nyúló bár pultjánál a vízben ejtőzve kikérjem a sörömet, és a medencét övező nyugágyakkal, pálmafákkal és virágokkal övezett parkot megvilágító lampionok fényében, a halszobrok által a medencébe fecskendezett víz csobogásában, az estére egy bor mellé kiült vendégek halk morajában és a fölénk lépésekben emelkedő hold fényében teljesen kikapcsoljam magamból a világot.

Tíz nap a világ körül (3)


Photo by Artur Dancs

Oakland, CA

 

Negyedik nap: amikor a reggelinél összedől a rántottás világ bennem

Ugyanazon az ablakrésen, ahol éjszaka a virágillat sorakozott be a szobámba édes álomba ringatva a széltében-hosszában kényelmes ágyban, kora délelőtt monoton zaj zümmögött be, amitől gyorsan kiugrott az álom a szememből, és odasiettem megnézni, nehogy valami repülőgép akarna oda nem illő, rossz helyre leszállni. Szétrántottam a sötétítőt, ami azért nem volt teljesen behúzva, mert szeretem a reggeli napot bekukucskálni hagyni a szobámba. A kertészfiú nyírta a bokrokat – félmeztelenül és napszemüvegben, elvégre mégiscsak Kalifornia – az ablak alatt, és amikor meglátott szélesen mosolyogva jóreggelt intett. Haragudni sem tudtam igazán, mert milyen a szerelmetes ember, mindent derűsebbnek lát. Így hát, csak visszaintettem, és lementem reggelizni. Az étteremben ezúttal sem találtam senkit a thai lányok közül, csak a pilótáink csacsogtak a tegnapi meccsről egyik asztalnál, hozzám pedig megérkezett Adam, aki valahol azt olvasta, hogy omlettet lehet rendelni, és elkészítik óhaj szerint. Mondom neki, nem értem, ez miért bír akkora jelentőséggel, hiszen a rántotta ott van a svédasztalon, csak ki kell szedni és kolbászokat, szalonnát mellérakni.

 

– Az rántotta – szögezte le Adam, és folytatta – de nekem omlett kell.

– Tartok tőle, kedves barátom, hogy ebben a pillanatban világokat döntöttél le bennem – tettem le a villámat a rántottás tányérom szélére, és belekortyoltam a teámba – Vagyok ugyanis annyira oktondi és hézagos tudású, hogy mindeddig betegesen meg voltam győződve róla, hogy az omlett az a rántotta. De most mintha új világok derengenének fel a szemem előtt, és kezdene világosság gyúlni az ősi sötétség helyén. Hála neked!…

 

Adam olyan kifejezéssel nézett rám, mint amikor gyermekkoromban Nyafinak, a kendermagos csirkénknek elmeséltem az iskolában meggyűlt bajaimat, miközben felültettem a biciklim csomagtartójára szerelt kosárba, és meghurcoltam az udvarban. Mindez így, teljességében benne volt Adam arckifejezésében, és nem is mondott semmit, csak nézett tétován, elnyúlt arccal. Amikor a rántottának tűnő omlettet végülis kihozták, megtúrkálta a villával, és félretéve az iménti megrekedt pillanatot, csilingelve mutatta:

 

– Omlett…

– Aham – bólintottam – Pont erre gondoltam most én is. Tojás olajban megsütve… Gondolom.

– Sajttal!

– Sajtos rántotta!

– Omlett!

– Ám legyen…

 

Azt hiszem, kételkedésem is közrejátszott, hogy Adam tegnapi gyomorrontására hivatkozva végülis nem ette meg az… omlettet. Akartam is mondani, hogy ennyi erővel otthagyhatta volna a büfében bőven fellelhető rántottát is, nem kellett volna rendelésre hozatni, hogy azt hagyhassa ott, de ezeket az amerikaiakat megérteni én már úgysem fogom, és a mindenirányú tökéletlenségeiket is. Inkább megkérdeztem, merre járt, miután a belvárosban otthagytam tegnap. Mint kiderült azonban, sehol. Csak betért egy pizzázóba majd egy Starbucksba, és visszautazott a szállodába, ahol végülis a bárban kötött ki.

 

– És képzeld – meséli az összes (és nem kevés!) fogával örömének hangsúlyt adva – a pincér Kansasba való, jót beszélgettünk!

– Ahh! – ütköztem meg – Tehát nem missouri-i !

– Nem – vágta rá, majd egy pillanatra ismét ugyanaz az arckifejezés ült ki rá, mint az előbb.

 

Közös utazásunk utolsó szakaszához érkeztünk Stockholmba visszarepülve, ez volt Adam vizsgajárata, én pedig jót aludtam, mert nekem ezt pihenőnek írták ki. Már akkor megtudtam, hogy filipino csoporttársunk, Amihan váltja fel oldalamon Adam-et az út folytatásában Bangkok felé és harmadik kolléganőnk is gyarapítja majd a thai csapatot.

Nem találtam épkézláb kibúvót az elől, hogy Stockholmba ne egyedül menjek a várost felfedezni, így Adam el is tervezte, hogy amint leszállunk, nyakunkba is vesszük a várost – együtt.

 

Ötödik nap: kiráz a hideg Stockholmban

 

Talán csak azt nem számítottuk bele, hogy ez utazásunk ötödik napja, és hogy egy tizenegy órás út amúgy is megviseli az embert, akár dolgozik, akár nem. Sőt, saját tapasztalatomból állítom, hogy dolgozni könnyebb, mint utasként végigtanyázni ezt az időt. A városba menet ezt a gondolatomat Adammel is megosztottam, felvázolva előtte, hogy mennyire nem szeretek utazni… Érdekes módon, ezúttal is a csirkés arckifejezésig jutottunk, így nem is folytattam, lényegében csak azért beszéltem, hogy a vonaton ne aludjunk el. Mert, mint kiderült, a város a reptértől olyan messze van, hogy vonattal kell majdnem egy órát zakatolni, hogy odaérj. És mivel arra semmi alkalmunk nem volt, hogy alaposan utánaolvassunk a dolgoknak, úgy csöppentünk a svéd főváros kellős közepébe, mint a tavaszi légy a tejbe. Beszereztem egy térképet, és annak alapján következtettük ki, merre van az a bizonyos történelmi óváros, ahol a királyi palota is van.

Photo by Artur Dancs

Stockholm

A nyugat-európai, és kifejezetten a skandináv városokra jellemző tiszta szépség fogadott Stockholmban. Gyönyörű épületek, impozáns terek, műemlékek, szobrok, hidak, körös-körül víz, csatornák. És tisztaság. A királyi palota körül jártunk egy kört, majd úgy döntöttünk, hagyjuk magunkat elveszni, nagyon messzire nem keveredhetünk el. Így kerültünk az óváros hangulatos kis szegletébe, ahol a színes házak, hangulatos kávéházak, kétasztalos kis cukrászdák, szuvenírboltok sorakoztak a sikátorszerű szűk, de élettel teli kisutcákban.

San Francisco tavaszias melege után és a hosszú út fáradtságával a vállunkon – nem utolsó sorban summás kis öltözékünk miatt is, hirtelen elkezdett rázni bennünket a hideg. Meghűlni a legkevésbé sem lett volna most alkalmas, amikor még öt napnyi és három kontinensnyi utazás előtt állok, nem beszélve a másnapi vizsgajáratomról. Inni meg nem ihattunk, így a gondolkodás idejére bemenekültünk a hirtelen támad jeges szél elől az egyik kávézóba, és ha már ott voltunk, valami habrolókkal és forró csokival kárpótoltuk magunkat a derékbatört városlátogatásért cserében.

 

Feladtuk tehát, a városlátogatást a hidegre való tekintettel, de egy ennél is keményebb feladattal kellett még megbírkóznunk: visszajutni a szállodába. Míg Finnországban megszokhattam, hogy mindenfelé előfordulnak nemzetközi, de legalábbis angol feliratok, a svédek távolról sem ennyire odaadóan soknyelvűek. Mindenki beszéli, természetesen és többé-kevésbé az angolt. De a kiírások megmaradtak számunkra rejtélyes jeleknek, svédül. Végülis a jó vonatra szálltunk fel, és a feladat még nehezebb része következett: ne aludjunk el útközben. Ezért felváltva bökdöstük egymást, sőt néha nagyokat kacagtunk semmiségeken, hogy ezzel is előbb legyünk, és ne zuhanjunk álomba. A rövidre sikeredett városnézésre azonban mindketten szép emlékként tekintettünk vissza, és amikor láttam az arcán, hogy éppen azt készül kimondani, gyorsan megszólaltam:

 

– Vagány! Ez tetszett nekem! – és szélesen mosolyogtam.

Adam egy pillanatra megtorpant, és nyelt egyet, majd elnyúlt arccal és a kendermagos Nyafi arckifejeséssel meredt rám:

– Igen… nekem is. Nekem is…

 

Hatodik nap: amikor életemben először Ázsiába utazom

 

 

Akkor már ötödik napja laktunk, dolgoztunk és éltünk együtt a thai csapattal. Különösen nem izgultam a vizsgajáratom miatt, jó emberek közt és remekül éreztem magam, a feszültségek is elillantak belőlem, és mivel a városlátogatás rövidre sikeredett, az alvás annál hosszabbra, tehát frissen indultunk neki a félnapos útnak Bangkok felé. Naviya sugárzó arccal mesélte, hogy vőlegénye is gépen lesz, és noha elég világosan mondta, hogy pilóta, valami miatt azt gondoltam, hogy utasként lesz jelen. A Crew Control útjai azonban kifürkészhetetlenek, és az, amit Naviya olyan nagy örömmel mesélt, az szó szerint úgy is volt, a párja repít minket Bangkokba. Geor jött is bemutatkozni, szőke, mosolygós fiatalember, mint kiderült, holland. És hogy a világ valóban kicsi, mi sem bizonyítja jobban, minthogy a stockholmi repülőtér folyosóján a gépünkhöz sorakozva, éppen kiképző oktatónkkal, Andrew-val hozott össze a véletlen. Ő a világ valamelyik pontjáról érkezett épp, mi meg indulóban voltunk Thaiföld felé. A találkozás nagy ölelkezésekben merült ki, és Andrew megjegyzésében, amit Geor felé tett:

 

– Mázlista vagy! – és természetesen Naviyára utalt, aki kicsit pironkodva mosolygott, de úgy, hogy mandulaszemei egy cseppet sem látszottak, majd gurult mindenki tovább a kisbőröndjével a maga útján.

 

Photo by Artur Dancs

Mázlisták

Az út során sok alkalmunk nyílt ismerkedésre és beszélgetni. Amikor az utasok elcsendesedtek, bementem hozzájuk a pilótafülkébe, és ott eregettük a történeteket. Talán – túl a látott országokon és azok szépségein – lelki élmény gyanánt ebben a tíz napban a legemlékezetesebb pillanatok azok voltak, amikor csak úgy bámultam ki a pilótafülke ablakán, egyik reggelen a kávét illogatva kortyonként, miközben a bodors-fodros felhők fölött egyszerre csak megjelent a nap, és rózsaszínre festette az egészet egy pillantás alatt. Bangkok felé éjszaka kísért végig az utunkon, méghozzá zivataros éjszaka. India fölött járhattunk, amikor a kapitány behívott, hogy nézzem meg, hogyan látszik a vihar Kalkutta fölött. Félelmetesen gyönyörű volt a cikázó kisüléseket a magasból látni. Mint ahogy furán idegen érzés volt például Afganisztán vagy Pakisztán fölött repülni. Ha valami villant alant, akkor az nem villám volt… Amikor soros pihenője volt, Geor is kijött hozzánk, Naviyával az első osztályon dolgoztunk, így messzire nem is kellett mennie. Megölelgették egymást, és öröm volt nézni.

 

– Geor áthelyezte a bázisát Bangkokba – újságolta vidáman a lány.

– Biza, nekem mostmár az lesz az otthonom – és szorosabban átölelte a menyasszonyát.

 

A thaiföldi életről kérdeztem őket.

 

– Nem fenékig tejfel. De seholsem az – kezdte Geor – Nekem pedig mostmár értelme is van az ottlétnek.

 

Mint megtudtam, sok skandináv és egyéb európai országból származó pilóta kérte áthelyezését Bangkokba. Európa mérhetetlenül drága lett, főleg a magas életszínvonallal rendelkező skandináv országok. Egy pilóta fizetésből azonban Thaiföldön „szemtelen” luxusban élhet az ember.

 

– No de azt tudod, ugye, Naviya – fordultam a lányhoz – hogy nem csak Geor nagyon szerencsés veled, hanem fordítva is, te is nagyon szerencsés vagy vele: jó ember, csinos ember, nem válik szégyenedre.

 

Geor azonnal odafutott és megölelt:

– Na végre, hogy valaki ezt is kimondta! – és mind nevettünk – Folyton csak azt hallani, mennyire mázlista vagyok, mert ilyen szép menyasszonyom van, de azt még senki nem mondta ki, hogy ő is jól jár velem!

– Ezért megérdemled, hogy szeretettel meghívjunk Bangkokba az esküvőnkre, ami év végén lesz! – mondta Naviya, én meg kacagtam, és tisztességesen megköszöntem a megtiszteltetést, de ugyanakkor elmondtam, nem vagyok lakodalmakba járó típus, és talán majd sok egyéb alkalommal látogatom meg őket Bangkokban, semmint a lakodalmuk alkalmával.

 

Hajnalodott. Kinn azonban még csak nem akart világosodni. Befejeztük a reggeli felszolgálását az ébredező utasoknak, majd Naviya kiállította a vizsgapapírjaimat a sikeres vizsgámról. Benéztem a pilótákhoz is a reggeli kávéjukkal, a kapitány éppen a végső utasításokat kapta az ereszkedéshez.

 

– Remélem, sikerül napkelte előtt leszállnunk – mondta, és én nem értettem.

– Thaiföldön az év legmelegebb időszaka a március és április. Szinte folyamatosan negyven fok fölött van a hőmérséklet és párás a levegő. Májustól pedig jön az esős évszak – magyarázták felváltva.

 

Amikor Boeing 787-es Dreamliner elegánsan letette a kerekeit a bangkoki reptéren, egy pillanat alatt, mintha zuhany alá állt volna a gép, az összes ablak vastagon bepárásodott.

Feljött a nap, és máris perzselő forróság volt és magas páratartalom. Amikor a gép ajtaját kinyitottam a légkondícionált térből, valósággal arcul csapott a meleg és mintha leöntötték volna a fejemet langyos vízzel, verejtékezni kezdtem.

 

A gépet fogadó, az ajtó előtt álló személyzet tenyerüket összetéve egyöntetűen hajolt meg előttem, és mosolyogva köszöntöttek. Kissé megilletődtem, bár már a hét során hozzászoktam, hogy thai kollégáim is ugyanilyen tisztelettel köszöntik egymást vagy köszönnek meg egymásnak akármit is, meghajlással vagy csak egyszerű főhajtással.

 

Eszembe jutott az a három évvel azelőtti nap, amikor először jártam San Franciscoban, és lementem a Csendes-óceánra – az volt az első találkozásom azzal is – és tudatosul bennem, hogy akkor vagyok életemben a legtávolabbi ponton otthonomtól, Szatmártól.

Azért jutott ez most eszembe, mert Bangkok az újabb távoli mérföldkő, ami nagyon messzire vitt el. Még akkor is, ha juszt is San Franciscoban voltam a legtávolabb, majdnem 9.900 km-re, míg most „csak” 8.000 km-re szülőföldemtől. Mintha ez a véget nem érő ide-oda cikázásaim fényében még valamennyire is számottevő lenne.

 

Ott álltam, hát egy újabb ország, újabb kontinens és újabb kihívás előtt bizakodva. És alig vártam,hogy túlessünk a formalitásokon és kedvemre fedezhessem fel magamnak.

Tíz nap a világ körül (2)


Photo by Artur Dancs

 

 

Az új forradalom, a San Francisco-i csoda

 

Amerikában az idők során történt pár csoda. Az egyik az ipari forradalom volt, amely lényegében létrehozta azt az Amerikát, amelyiket mindenki – és főleg a megrögzött romantikusok – Amerika gyanánt emleget a világban, és amelyikből ma már csak nyomokban létezik valami – hisz mentalitásában és hozzáállásában semmiképp nem vonhatunk párhuzamot a jelen és a XX. század közepe Amerikája között. Ha mégis objektíven megtennénk, olyan mérhetetlen csalódás érne, hogy jobb, ha nem…

A másik forradalmat éppen napjainkban éljük. És ez a Szilikon-völgy, amelynek epicentruma, San Francisco már alapos felfordulást okozott és változást indított el, amelyik, ha ilyen iramban terjed(ne) a kontinensen, akkor még lenne esély javítani az elműanyagosult és megtépázott tekintélyen. Más már nem-igen segíthet, hiszen újabb ipari forradalomra nincs több esély, azt a történelem csak egyszer produkálta.

San Francisco tehát pontosan tudja, miről szól a jelen világ története, és így San Francisco nagyon is tisztában van a saját értékével. A San Francisco-i létnek ma már ára van, amit szemrebbenés nélkül megkérnek mindenkitől, nem csak attól, aki most kopog be a város kapuján hamubasült pogácsával teli batyuval, hanem biza, azoktól is, akik életüket ott élték le. Jogosan vagy jogtalanul-e, ez már más lapra tartozik. Aki vitatkozni akar, az könnyen megteheti azokkal, akik úgy látják, hogy ez a San Francisco annyira nem az a San Francisco, amire a született helyiek „befizettek” a maguk idején, mint ahogy New York Brooklynja sem azoké már, akik magukénak tudták az idők során. És ahogyan Brooklyn lett a világ hipszter bölcsője, úgy San Francisco lett Amerika hipsztere. Az is igaz, hogy az a régi Brooklyn, mint a régi San Francisco is gyakorlatilag megszűnt, mint a történelem során eltűnt országok és nemzetek – más lett belőlük. Azok, akiké volt, most vagy keresnek valahol másutt megfelelő helyet maguknak, vagy beilleszkednek a jelenbe, aminek meg kell az árát fizetni.

Photo by Artur Dancs_

A San Francisco-i legenda

 

Mesélik, hogy egy jóillatú tavaszias estén (ebben nem lehet tévedni, San Franciscoban mindig olyan) egy vöröshajú, szeplős, gyermekarcú, halkszavú fiatalember udvariasan bekopogtatott az egyik családi ház ajtaján. Azok tán vacsoraasztalnál ültek, és meglepetten nyitottak ajtót az idegennek, hisz vendéget nem vártak – manapság pedig bejelentetlenül, és Amerikában főleg, senki nem megy sehova. A fiatalember tisztességgel üdvözölte a házigazdát, és bemutatkozott, egyúttal előhozakodva jövetele céljával:

 

– A nevem Mark Zuckerberg, és tíz millió dollárt fizetek ezért a házért maguknak, amennyiben péntekig kiköltöznek belőle.

– Tízmillió! – ismételte hangtalanul a megdöbbent házigazda, aki talán el sem hiszi, hogy ennyi pénz a valóságban létezik, és most ott állt előtte egy vöröshajú, szeplős, gyermekarcú, halk szavú fiatalember szürke trikóban és kapucnis felsőben, és rezzenéstelen arccal várta a választ az elhangzott ajánlatra.

 

A házigazda ugyan inkább tréfának hitte a dolgot – és azt is hitte, hogy amennyiben az, akkor elég éretlen tréfa ilyen esti órában – összeszedte magát, és így szólt:

 

– Azt én nem tehetem, hogy ezt a házat magának eladom – majd hangja reszketős lett, és így folytatta, miközben párja is kijött az ajtóba megnézni magának a fura látogatót – Mi ugyanis itt éltük le az életünket ezen a környéken. Itt neveltük fel gyermekeinket, itt játszottak az utcában és az unokáink is ide jönnek hozzánk. Nekünk innen nincs ahová mennünk. Mi itt vagyunk otthon.

 

A fiatalember kicsit gondolkodott, körbenézett, majd intett, hogy azonnal visszajön. Átsietett a másik oldalra, ahol bekopogott a szemközti családi házba. Amazok sem lepődtek meg kevésbé, mint az előző házaspár, valamit beszéltek a fiatalemberrel, aki pár perc múlva visszajött az ajtóban kővé dermedt párhoz:

 

– Ha adok maguknak kétmilliót, átköltöznek-e a szemközti házba?

– Két millióért?… – fejcsóválva nevetett a gazda – Tudja mit, át! – és átkarolta a feleségét.

 

A fiatalember rezzenéstelen derűs arccal biccentett:

 

– Rendben. Itt a csekk a kétmillióról. Kezet rá!

 

Amazok egyik ámulatból estek a másikba, és amikor a férfi megszólalhatott, csak annyit kérdett:

 

– Árulja el, mit mondott azoknak!…

– Hogy megveszem a házukat nyolcmillióért, ha csütörtökig kiköltöznek, és átadják maguknak.

 

Ezt a történetet megannyiképpen mesélik, így vált legenda belőle. De talán a legjellemzőbb sztori a jelen San Franciscojára, pontosabban a Bay Area-ra, azaz öbölre, ami a trojkát feltételezi San Francisco, Oakland és San José között.

Photo by Artur Dancs

 

 

Harmadik nap: ismét szerelembe esni San Franciscoval

Három éve jártam életemben először San Franciscoban. Annyi jót hallottam felőle, hogy kedvemrevalónak tűnt, és mégis jó sokáig képes voltam halogatni az odautazást, amit végülis jó, hogy megejtettem, mert később már nem engedhettem volna meg magamnak. Akkor már tomboltak a változások a városban és elkezdett minden nagyobb fordulatszámon működni a térségben, ennek ellenére, még – ma azt mondanám – „áron alul” sikerült belvárosi elegáns szállodát találnom. Onnan pedig egyszerű volt a szerelembe esés Amerika legeurópaibb szegletével, mert a hideg New York-i telet magam mögött hagyva érkeztem a tavaszillatú városba, ami tarkállott a virágoktól, és beragyogta a nap. És naphosszat kaptattam fel a meredek utcákra és ereszkedtem le a túlfelén, hogy minden szegletét megismerjem. Vettem én napijegyet a tömegközlekedésre, de alighanem csak a város kasszáját gyarapítottam vele, mert a gyaloglásból csak nem akart elegem lenni. San Francisco hangulata olyan mély nyomot hagyott bennem, mint valamikor régen New York tette. Meg is ijedtem kicsit. Persze, az nem fordult meg sem a fejemben, hogy lecserélném New Yorkot érte, ma meg már nem is álmodozhatok erről, hisz New York megfizethetetlen ugyan, de San Francisco már felette áll ebben is. És nem, mintha most megfordulna a fejemben odaköltözni. A szerelem nem jelent számomra összebútorozást, New Yorktól pedig megkapom a magam szabadságát és magánéletét, szerelem ide vagy oda.

 

Hogy milyen a találkozás a régi szerelemmel, megoszlanak a vélemények, és a dalszövegek is. Én mindenesetre pezsgő izgalommal készültem a városra. Adam ebbe a képbe semennyire nem hiányzott, de nehezemre esett otthagynom is a szállodában, mert kitellett volna tőle, hogy a bárba üldögélve valami missouri-i pincér társaságában tölti a napot. De azt is előrebocsátottam, hogy miután kicsit megjáratom, valahol lerakom, ahonnan hazatalál, és sorsára hagyom.

Photo by Artur Dancs

Az Embaracaderonál jöttünk fel a metróból, és magamba is szippantottam az egészet, ahogyan volt. Tengerillat, virágzó fák, napsütés és nyüzsgő élet – kirakodó vásár. Végigfutottunk a termelői piacon, sajtokat kóstoltunk, süteményeket, házicsokit, és leszaladtunk az öbölbe, amely fölött a Bay Bridge ível át Oaklandbe. Felkapaszkodtunk a jó öreg villamosra és meg sem álltunk a Fisherman’s Wharf-ig, a turistaparadicsommá alakított mólóig, és még a sütkérező fókákkal is parolázhattunk.

 

– Úúúúh! Vagááány! Ez tetszik nekem! – kiáltott fel sokadszor is Adam, és én mindig ugyanazt válaszoltam neki:

– És ne feledd, hogy minket itt, most ezért fizetnek. Minket ezért fizetnek! Hogy itt lehessünk…

 

Átkaptattunk a Fort Mason emelkedőin a csokoládéjáról híres Ghirardelli térre, ahol nem hagyhattam ki a nyalakodást sem, hisz legutóbb megtettem, és megbántam. Majd buszra ugrottunk, és a máris Golden Gate-nél pózoltunk, sőt, súlyos tériszonyunk ellenére is elsétáltunk a híd közepéig.

 

– Úúúúh! Vagááány! Ez tetszik nekem!

– És ne feledd, hogy minket itt, most ezért fizetnek. Minket ezért fizetnek! Hogy itt lehessünk…

 

Mikor Adam kellőképpen belefáradt az én ritmusomban tett városnézésbe, örömmel eresztettem útjára a belvárosban, a Union Square-en, amiről megállapította, hogy vagány, és hogy neki nagyon tetszik.

Photo by Artur Dancs

Lényegében onnan számítom a magam együttlétét a várossal. Azt gondoltam, villamosra szállok, de valahogy csak gyalogosan kötöttem ki a Chinatownban, ahonnan a „legkanyargósabb” névre keresztelt utcára, a Crookedest Streetre kaptattam fel. Ez nem egy külön utca, hanem csupán a San Franciscón átívelő Lombard Street egy alig 180 méteres szakasza, amely olyan hajmeresztően meredek, hogy sokáig képtelenségnek is tartották nyitva tartani a forgalom előtt, mígnem nyolc hajtűkanyarral oldották meg a problémát, amit mind az említett alig kétszáz méterre zsúfoltak be. Így a 27%-os lejtő már csak pazar kilátást jelent, de lényegesen kevesebb veszélyt a közlekedésben.

 

Naplementére mindenképp az óceán partján szerettem volna lenni, igyekeztem is vissza a korábban megjárt Golden Gate-hez. A Golden Gate impozáns konstrukciójáról, mint csodáról nagyon sokat olvastam, és azt mindig külön megjegyzem, ha erről esik szó – mert engem lenyűgözött az információ – hogy a híd akár kilenc méterig is kileng erős szél esetén, és ez – szerkezetileg – semmiféle veszéllyel nem jár. A Golden Gate lényegében a kapu a Csendes-óceán és a San Francisco-öböl közötti szoroson átívelve.

A híd alatt átsétálva a délutáni verőfényben a végtelen óceántükör tárult elém, és hirtelen ugyanolyan végtelen nyugalom töltötte el egész lényemet, amint ott álltam a sziklás domb tetején a lebukni készülő nap simogató sugaraiban.

Egy vágyam maradt még a napnyugta után, amikor a telihold a város fölé merészkedett és ezüstös csillámmal szórta meg az egészet: a Dolores Park. Az igencsak távolra eső parkot azért kedveltem meg legutóbb, mert tetejéről jól belátható az esti fényben fürdő város, és ezt mindenképpen meg akartam a fényképezőgépemnek mutatni. Későre járt, amikor kijutottam a parkba, de sokan csámborogtak még ott, szerelmesek meg nem szerelmesek is, akik hanyattfekve a fűvön néztek bele a távoli fényzuhatagba, és hagyták, hogy a hold cirógassa a testüket. Miközben halkan beszélgettek, odébb pedig néha hangosan fel is nevettek. Amíg az állvánnyal bíbelődtem, egyik házból egy latin férfi sétált hozzám.

 

– Mozi lesz? Vagy csak fotó?

Photo by Artur Dancs_

Mondom, fotó. És hogy mennyire szeretem itt. Kérdi, honnan jövök, és mondom a történetemet, és miközben rágyújt, ő is előadja, hogy uruguay-i.

 

– Hét éve költöztünk ide – mutat a házra a háta mögött, amelyből a pazar kilátás nyílik – de semmiért nem adnám. Minden este kijövök egy cigarettát elszívni itt a domb tetején, és nézem a várost. Remélem, meg tudunk itt maradni…

 

Lementem a völgybe, átlépdeltem valami italozó hippiken – ott még ez a faj is fellelhető, másutt jobbára már kihaltak, egyéb, életképesebb fajok vették át a helyüket. Úgy látszik, San Francisco nekik még engedett egy esélyt itt a régi szép idők emlékére. Majd szépen ők is eltűnnek innen.

Gondoltam, lemegyek az itteni Village-be, a Castroba. A lényegében meleg negyedként elhíresült vagy hirhedté vált negyed sem egyértelműen az már, ami volt, hanem egyszerűen csak bohémtanya. Melegekkel meg azok nélkül is. Melegek vannak mindenütt – San Franciscoban meg pláne – és nem melegek is vannak a Castroban igencsak szép számmal, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy hétvége van, telihold és minden, ami kedvez egy tivornyázáshoz az éjszakában.

De nem mentem a Castro felé. A villamoson zötyögtem szálláshelyünk felé. A szállodám ablakát csak résnyire lehetett megnyitni – azt mondják, biztonsági okokból, már hogy ki ne ugorjon valami meggondolatlan ember, mert kinek kell itt a balhé – de azon a résen éppen elég virágillat és párás éjszakai levegő áradt be ahhoz, hogy megfogalmazódjon bennem, hogy noha az előző utamon kialakult szerelem sem múlt el soha bennem San Franciscoval szemben, most mégis azt érzem, újra beleszerelmesedtem.

Tíz nap a világ körül (1)


Mozdulatlanul lebegtem a kristálytiszta víz színén a langymeleg medencében a világ másik végén, egy másik kontinens távoli zugában, felettem halványlila orchidea-lugas kapaszkodott a hűsítő és védelmet nyújtó árnyékot alkotó pálmafákra. De láttam az eget, mélykék volt és mozdulatlannak tűnő habfelhők tették érdekesebbé. Szeret engem a Gondviselés! Na meg a Crew Control… Ez járt a fejemben. És az, amit az elmúlt napokban oly sokszor emlegettem: mindezért fizetnek is nekem, ez a munkámmal jár!

Photo by Artur Dancs

Március végén, amikorra rendeződtek adminisztratív dolgaink, a programkészítő csapat, az a bizonyos (rettegett és imádott, sokszor gyűlölt) Crew Control mindenki számára az adott pillanat lehetőségei szerint összeállított egy szettet utakból, amelyek során egyénenként mindenki levizsgázik. A vizsgarepülés három járatszakaszból áll, kettő csak gyakorlati tevékenység „élesben”, azaz menetrendszerinti járaton, valós utasokkal egy-egy szupervizor felügyelete alatt, amikor még lehet kérdéseket feltenni. Majd a harmadik a tulajdonképpeni vizsga, amikor a szupervizor kérdezhet csak, a kandidátus pedig végzi a dolgát a megfigyelő szigorú tekintete kíséretében.

 

Azért is helyénvaló a fenti megállapítás, mely szerint a Crew Control kegyes velem, mert az összes közül a legszebb és legizgalmasabb útitervet dolgozta ki nekem – akarva vagy akaratlanul, az én szempontomból immár teljesen lényegtelen. Míg mások egyszerű oda-vissza utakat kaptak ki, nekem egy tíz napos programom volt, amely huszonnyolcezer mérföld repülést irányozott elő erre az időszakra. Az út hat szakaszból állt, három aktív és három passzív részből, utóbbi lényegében azt jelenti, hogy nem dolgozó legénység, aki utasként van jelen a járaton. Még az aktív és passzív szakaszok elrendezése is rendkívüli módon nekem kedvezett, így maradéktalanul tudtam örvendeni Stockholmnak, San Francisconak és Bangkoknak is. Már csak egy gondolat aggasztott, de az is csak azért, mert hajlamos vagyok túl sokat töprengeni dolgokon, akkor is, ha nem az én feladatom lenne. Olvastam ugyanis az egyik kézikönyvünkben a vízumrendszerről, és ebben határozottan előírja a szolgálati vízumot, amennyibe valaki szolgálati úton érkezik Thaiföldre. Ezzel párhuzamosan gondosan utánaolvastam az országnak és a nagykövetségünk honlapját is felkerestem (soha többet!), ahol annyi elrettentő dolgot írt a bangkoki katonai puccsról és hatalomátvételről, zavargásokról, rablásokról, terjengő betegségekről, hogy csak hüledeztem, és amikor azt is odabiggyesztették, hogy ha mégis mindenáron oda akarunk utazni, a legjobb, ha bejelentkezünk a követségen, hogy „ha bármi érne” bennünket, tudjanak rólunk – hogy mondanom sem kell, mennyire felzaklattak az infók, még addig is elment a dolog, hogy ismerőseim némelyike felvetette, hogy ha vízum nélkül jelenek meg a reptéren, akár le is tartóztathatnak. Esetleg megkötöznek, megsütnek és eladnak tepertőnek.

Amikor amerikai szinten nem tudtam annál világosabb választ kapni adminisztrátorainktól, hogy mennyire szerencsés vagyok, és majd csak sétáljak ki a thaiföldiekkel együtt, úgyis egyenruhában leszek, és ott tisztelik az egyenruhát – úgy gondoltam, legjobb, ha a bangkoki kollégáktól érdeklődöm, hiszen az amerikai bázisnak semmi tapasztalata nincs ebben, innen ugyanis nem szokás legénységet küldeni bangkoki járatra (ez is alátámasztja, mennyire mázlista vagyok). A válasz gyorsan meg is érkezett, és a procedúra ismeretében már vidáman indultam neki a nagy útnak egy hatalmas és egy kisebb szolgálati bőrönddel. A cég olyan nagyvonalúan ellátott bőrönddel, hogy a nagyobbikba akár az éjjeliszekrény is belefért volna.Így nagy gondot nem kellett fordítanom a csomagolásra, egyszerűen mindent odatettem, ami hidegbe-melegbe egyaránt jó. Az éjjeliszekrényt pedig otthon hagytam.

Photo by Artur DancsAz utazásom első felére az új csapattársak közül Adammel kötöttek össze, akiről nem sokat tudtam meg a kiképzés hetei során, mert amikor nem oktatás folyt épp, ő telefonált. Néha közben is. Ebédkor elkaptam néhány mondatot felőle, és ez jobbára a „vagány, ez tetszik nekem!” felkiáltással kezdődött. Egyszóval az a féle ember, aki mindennek képes örülni, és sosem tudni, igazából, mit gondol. Bevallása szerint azért jelentkezett utaskísérőnek, mert így igazoltan lehet néha távol a feleségétől. Igaz, ezt viccesnek szánta, de aztán túl sokszor is elhangzott ahhoz, hogy tréfának fogjuk fel.

 

A gépünk a Kennedyről majdnem három órás késéssel indult el – a legzsúfoltabb amerikai repterek egyikén ugyanis mindig megtalálják a módját annak, hogy feltartóztassák a szédületes közlekedés ütemét, ezesetben pályafelújítással. Az első vizsgajáratunknak tehát már eleve úgy futottunk neki, hogy a székünkben majdnem belealudtunk a várakozásba. A kijelölt felügyelőink ezen a szakaszon Stockholmig éppen utolsó szolgálati útjukon voltak, a cég ugyanis röviddel azelőtt záratta be a svéd bázist, ahonnan ők származtak, így éppen munkanélküliségükbe repültek hazafelé velünk, és annyira volt kedvük a kiképzésünkhöz, amennyire ez elképzelhető.

 

Első nap: érkezés Stockholmba

 

Soha nem jártam azelőtt Svédországban, mint ahogy Adam sem, így az üres pillanatokban, hogy el ne aludjunk az éjszaka során arról elmélkedtünk, hogyan vegyük nyakunkba a várost másnap reggel, amikor odaérkezünk. Korábbi hosszútávú járaton ledolgozott tapasztalataim alapján tudtam, valamennyit kell pihenni, ennek ellenére az éjszakai pihenőnket nem használtuk ki, hanem áldoztunk a tanulás oltárán, és tüsténkedtünk, délire, mire a gépünk végre landolt Stockholmban, egyetlen vágyam volt, és ez távol esett a városfelderítő tervektől, sokkal inkább közel az ágyhoz. Adam is fáradt volt, de annyira izgalomban volt az otthontól való távolléttől, hogy valamit mindenképp csinálni akart, és noha belátta, hogy lesz jobb alkalmunk is felfedezni a várost, legalább azt meg kellett ígérnem neki, hogy egy kis szundi után vendége leszek a szálloda bárjában. És nagyon szívesen fogadtam el a meghívást, ami este hatra szólt, azonban a testem megszokta, hogy neki már nem parancsol sem tér, sem idő, de időzóna még kevésbé, akkor pihen, amikor pihennie kell. Így aztán késő éjszaka ébredtem meg, és olvastam Adam üzeneteit, hogy lenn várt a bárban. Az amerikaiaknak nagy gondot jelent mindig az átállás az európai napszakra, és jobbára hajnalban már ébren is vannak. Ezt tudván, hajnalban – cserébe az elszalasztott italozásért – reggelire invitáltam kollégámat. Nem is kellett kétszer szólnom, perceken belül már a kolbászos rántotta fölött, némi kávégőzben hallgathattam sztorikat a bárosról, aki Pittsburgh-i.

 

– Senki sem volt rajtam kívül a bárban – mesélte lelkesen – így átbeszéltük az estét a pincérrel – akit a szerelem hozott svéd tájakra…

 

Második nap: irány Kalifornia!

 

Húsvétra készülődtek a svédek, nagyhét volt, a mi szállodánk pedig a kietlen semmi közepén, távol a várostól, és elég távol a reptértől ahhoz, hogy például gyalog nekivágjunk az útnak, egy bevásárlóközpont fölött van. Minden alkalom megvolt rá, hogy ünnepi hangulatba kerüljek, de nem érintett meg, hisz fontos kihívásaimnak kellett megfelelnem az ünneplés helyett, és tudtam, húsvétig nemhogy visszajövök még Stockholmba, hanem el is repülök Ázsiába. Tele voltam, hát, mindenféle egyéb izgalmakkal, és az óriás hímes tojások meg nagyfogú nyulak nem kerítettek hatásuk alá.

Erre az útra azzal a thai csapattal indultunk el, akikkel a következő majdnem hét napot fogom tölteni, hisz San Franciscoból vissza Svédországba, majd onnan Thaiföldre is ebben a felállásban repülünk majd, Adamet leszámítva, hisz ő már visszajövet Európába levizsgázik, és onnan hazarepül New Yorkba. Nekem Stockholm – Bangkok útvonalra lett kiírva a végső vizsgám, hogy aztán felszabadultan élvezhessem Bangkokban a kétnapos pihenőmet és passzívként utazzam vissza Stockholmba, majd onnan New Yorkba is. És mivel a San Francisco – Stockholm is „pihenő” út számomra, míg Adam vizsgázik majd, lelkesen megígértem neki, hogy iszom is vele, és meg is csavarogtatom az öbölmenti városban, amitől olyan izgatott lett, hogy háromszor is elismételte, hogy „Vagány, ez tetszik nekem!”

 

– Arra készülj fel, hogy gyalogolni fogunk sokat, mert a várost így lehet felfedezni!

– Az vagány, tetszik nekem! Én szeretek sokat gyalogolni…

 

Hallottam én ezt már, de tudtam, ha mégsem úgy van, ahogy mondja, simán otthagyhatom, eljut az ember egyszer arra a pontra, amikor ebből sem csinál túl nagy gondot magának.

 

Photo by Artur Dancs

Naviya személyével a szerencsénk csak felértékelődött

A thai crew-val való találkozás kellemesre sikeredett, és hosszú idő után végre ismét sikerült elfeledtetni velem a New Yorkban belémivódott előítéleteimet az ázsiaikkal szemben. És nem csak ennyit. Ez a thai csapat olyan példamutató leckét adott nekünk a munkához való hozzáállásról, a csapatmunkáról, az egymás iránti végtelen tiszteletről, szorgalomról, lelki derűről valamint külső és belső szépségről, ami maradandó élményt hagyott bennem. Volt alkalmam együtt dolgozni sokféle népekkel, magyarokkal, románokkal, amerikaiakkal, finnekkel, svédekkel, karibiakkal, latinokkal, és azt kell megállapítanom, hogy nem is tehető egy lapra egyik sem azzal, amit ezek az ázsiaiak produkáltak. Talán a legtávolabb az amerikaiak állnak a munkamorál eme magasságaitól. Valamilyen oknál fogva a született amerikaiak és az amerikanizálódott bevándorlottak is messze elmaradnak szorgalomban, akaratban, munkabírásban, és főleg kedvességben az ázsiaiaktól. Utóbbiak talán nem is ismerik az arroganciát, a nagyképűséget és az ő szemükben a tétlenség és lustaság legalább olyan elítélendő, mint ahogy nagyanyám szemében volt, aki azért is megszólta az embert, ha ülve végezte a munkát, mert munkát ülve nem lehet végezni, csak „megpocsíkolni”. Naviya személyével a szerencsénk csak felértékelődött, hiszen felügyelőnk illetve vizsgáztatónk nemcsak gyönyörű, hanem bűbájos is volt.

 

– Velem nem lesz nehéz dolgotok – közölte előljáróban – de mindent alaposan át kell vennünk ezen az úton, hogy a vizsgajárataitokon a legjobb színben tűnjetek fel nekem.

 

A kollégák azt is megsúgták, hogy Naviya szépségét nem csak mi vettük észre, hanem érdekességképp azt is megtudtuk, hogy vizsgáztatónk Thaiföld szépe is volt.

 

Abban a kiváltságban volt részem, hogy mind felszálláskor, mind érkezéskor a pilótafülkében lehettem. Természetesen, erre külön szabályok vonatkoznak, amivel most senkit nem szeretnék untatni, de a biztonsági szabályok kikérdezése óhatatlanul az Alpokban történt tragédia felé terelte a beszélgetést.

 

Photo by Artur Dancs


– Gyönyörű naplementét kapunk el – mondja, miközben előkapja a telefonját, hogy megörökítse az aranyban fürdő öbölt, és a hidakról kérdez

– Persze, hogy mindig kérdezik, most meg aztán a megrongálódott gép esete óta pláne, hogy nem félek-e ide bejönni dolgozni – mutat hátra a pilótafülke jól elzárt ajtajára a kapitány a parancsnoki székből, egyet lazítva a biztonsági övén – és mindig azt mondom, dehogynem! Rettegek. A legfőképpen, amikor a mikrobusz sofőrje szabálytalanul előz velünk útban a reptérre… – és nevet.

 

Különleges, fura világ a pilótáéké. Kicsit megmosolyogtató is megállapítanom, hogy sok esetben sokkal megközelíthetőbb emberek a légiutaskísérőknél. Sokat tanult, olvasott, világjárta emberek, akik megmaradtak egyszerűnek és minél több ezer mérföld ül a vállukon, annál bölcsebbek, szelídebbek, mosolygósabbak. Bölcsebbek. Nem lehet, persze, velük kapcsolatosan sem általánosítani, de alapvetően egy külön világba csöppen az, aki pilóták vonzáskörében létezik.

 

– Gyönyörű naplementét kapunk el – mondja, miközben előkapja a telefonját, hogy megörökítse az aranyban fürdő öbölt, és a hidakról kérdez.

 

Photo by Artur Dancs

Elmondhatatlan boldogsággal töltött el a város látványa, nagyon vágytam már vissza San Franciscoba! …

Lelkesen mutatom az ablakból elénk táruló, alant, pazar fényben úszó óriási terepasztalon az Oaklandet San Franciscoval összekötő v-betűbe hajló Bay Bridge-et, az öbölhidat és odébb a paránynak tűnő Golden Gate-et – miközben meglepődöm, hogy a pilóta ezt tőlem tudakolta meg. Adomázunk még egy keveset az urakkal, majd a fülkében csend lesz, hisz a repülés kritikus része a leszállás, amikor a pilóta átveszi az irányjtást az automata vezérléstől, és a pontosan meghatározott lejtőn földre teszi az óriásmadarat. Ilyenkor tilos minden egyébirányú tevékenység és társalgás is. A fülkét pedig kamerák és mikrofonok hálózzák be, ami itt elhangzik, semmi esetre sem tekinthető privátnak.

 

Elmondhatatlan boldogsággal töltött el a város látványa, nagyon vágytam már vissza San Franciscoba! …

Amelyben lehull a lepel Ryanről (és Alexa ismét talajrészeg)


Ha valaki végigkövette az életem legalábbis azon részét, amiről itt korábban szóltam, felfigyelhetett arra, hogy a dolgok akkor sem mentek mindig zökkenőmentesen a karrierem során, amikor pedig semmi előzetes jel nem utalt arra, hogy nehézségek léphetnek fel. És nem is azért színezem ezeket a sztorikat itt, mert ezzel akarok izgalmas dolgokat csempészni az írásokba, hanem mert a fordulatok gyakori résztvevői és alakítói az életemnek. Nem volt ez máskülönben a norvégokkal való elköteleződésemmel sem.

Amikor januárban vidáman szorongattuk egymás és búcsúzó oktatóink kezét, és nagyokat ölelkeztünk a Sheraton dísztermében, nem is sejtettem, hogy mennyire kísértetiesen hasonló lesz a folytatás a Finnaires kezdetekkel, amikor reményvesztetten vártunk sorsunkra hosszú hónapokon át a kiképzés után a bürokratikus és politikai kavarodások miatt.

Minden jel bíztató volt, a barátságos fogadtatás a már aktív kollégák részéről, a szerződésünk kitételei, az új útvonalak, amit majd be kell repülnünk, és a hamarosan megjelenő programunk is, a munkabeosztás már februárra. A helyzet akkor vált hangsúlyozottan dezsavűssé, amikor a számunkra kiírt órarendet két nappal az első vizsgajárat előtt visszavonták és törölték a rendszerből azza az ürüggyel, hogy a norvég hatóságok nem készültek el az átvilágításunkkal, és addig nem kaphatunk igazolványt, így nem repülhetünk. Engem még jobban emlékeztetett a korábban megélt helyzetre, amikor két héttel a norvég hidegzuhany után levél érkezett a légibiztonságért felelős hatóságtól, hogy épp megkapták (!) a dossziénkat, és öt hét múlva várhatunk eredményt. Öt hét! Akkor már februárban jártunk, és könnyen kiszámíthattuk, hogy áprilisig nem sok eséllyel emelkedünk a magasba.

 

Photo by Artur Dancs

– Óh, drágám, az kizárt. Én már harmadik éve Ryan Goslinggal futok

Fizetett kényszerszabadságon voltunk tehát, és mi, akik már jártunk hasonló cipőben, jól tudtuk, ez egyúttal emberek lemorzsolódásával is jár majd. És a korábbi tapasztalatokból azt is könnyen kikövetkeztethettem, kik azok, akik már nem lesznek ott, amikor tavasszal magasba emelkedünk a norvég szárnyakon. Finnairtől örökölt kollegináim (mint a múltam kísértései), Alexa és Lucille döntésében – már csak az eddig leírtak fényében – sem lehetett biztos senki, még ők sem, de azt nem hittem, hogy – legalábbis hosszú időre – akkor látom őket utoljára, amikor egy februári estén váratlan és meglepő fordulatként az oly sokat emlegetett Mikey lepett meg egy üzenettel a semmiből.

 

“- Az East Village-ben vagyunk egy helyen Lucille-lel és Alexával. Gyere te is.”

 

Amint arról sok szó esett már, kapcsolatunk Mikey-val meglehetősen rapszodikus volt mindig is, az ilyen üzenetek, ahol konkrét közös program esélye forog fenn, soha nem fordultak elő. Mindig távoli, meghatározatlan terveink voltak csupán a találkozásra, együttlétre és kapcsolattatrásra egyáltalán. Ettől volt ez meglepő, de nem akartam ezen filozofálni, hanem kisebb vacillálás után reagáltam:

 

“- Jól sejtem, hogy az a hely egy vendéglátóipari egység inkább, ahol alkoholos italokat szolgálnak fel, mintsem könyvtár, már csak mert a Village-ben előbbi a gyakoribb…? Vagyishát hova menjek, hogy magamra öleljelek, drágám?”

“- He?… Hát, eljössz?!”

“- Óh, azt hittem, azért hívtál, hogy elmenjek…”

“- Persze. A Kancsal majomba gyere, az Orchardon”

“- Az a Lower East Side és a Majom a Stantonon van, ha egyre gondolunk…”

“- Ott van, ahol van, én nem tudom, hol vagyok, te csak gyere!”

 

Nem is kell feltétlenül belépnie az embernek a “Kancsal majomba” ahhoz, hogy megértse, miért illik remekül a név a helyiséghez, illetve miért simul bele szervesen a környezetbe a klientúra, melynek hamarosan én magam is tagjává válok. Az ember leélheti az életét az East Vilage-ben, sőt a Lower East Side-on is, de öt évet mindenképp – anélkül, hogy megforduljon a “Kancsal majom” oly meghitt hangulatában, élvezve annak bensőséges vendégszeretetét. Ha az embert még olyan régi ismerősök is várják, mint engem azon az estén, elégséges okot nyújthat például arra, hogy örömében szökdécseljen hármat-négyet az Orchard Streeten.

 

– Szerelmem! – ugrott fel Alexa a szeparé sarkában levő asztaltól, és repült felém akkora svunggal, hogy húzta magával az asztalt és a frissen kivitt rendeléseket is, három pohár margaritát, egy puncsot, két vodkát és némi vizet is.

 

Amikor mindenki itala sikeresen szétfolyt majd össze egy remek kevert formájában hatalmas csörömpölések és pohártörések kíséretében a Majom padlóján, és a pincérnő nekiállt feltakarítani, Alexa szemrebbenés nélkül landolt a nyakamban.

 

A kocsma zsúfolásig volt tele, és egyik tévén sportközvetítést néztek a bárnál ücsörgők, néha fel-felugorva, a másik tévén meg az Aranyglóbusz díjkiosztó ment épp nem kevesebb zajjal. De az élet egy pillanatra megállt a hatalmas csörömpölésre, amit egyedül csak az nem vett észre, aki okozta, Alexa.

 

– Mindig mondom, ne fuss!… Mindig ez a szenvedélyesség… – dorgáltam meg a lányt, aki a nyakamba csimpaszkodva egyensúlyozta fel magát egyenesbe, és a telefonját a fülére szorítva az ujját az ajkai elé tartva intett, hallgassak. Amikor megértettem, hogy a szerelmes megszólítás sem nekem szólt, sem az igyekezet, hanem csak a férjével telefonál, elhallgattam, ő meg az ajkához érintve az ujját majd az enyémre, meggyszínű rúzsos csókot kent a számra.

 

– Templomban. Igen, puncilim, itt vagyok, mondtam már. Imádkozom! – kiabálta a kocsma újra élénkülő zajában a telefonba – Eskü! Egy kicsit még imádkozom, és jövök, a gyereket fektesd le addig… Manhattanben…van itt egy jó kis templom… műsort adnak, amig én imádkozom. Azt hallod biztos… – a háttérben éppen egy gólnak szólt az örömujjongás.

 

Amikor az asztalhoz értünk, a pincérnő épp befejezte a romeltakarítást, és készenállt újra felvenni a rendeléseket.

 

– Kérek egy margaritát és egy vodka-puncsot – intett Alexa, miközben hozzátette – Úgy tűnik, valaki megitta az italomat.

– Magaddal vitted, mikor mentél… – sziszegte Lucille a sarokból, mire Alexa tétován visszanézett, és láthatólag nem értette, hogy ha elvitte, akkor hova tűnhetett az az ital – … a mienkkel együtt! – tette hozzá barátnője szemrehényóan.

– Óh, vajon miért tettem ilyet? – értetlenkedett Alexa, de hirtelen témát is váltott, és diadalmasan adott át az asztaltársaságnak:

– Ni, kit hoztam! – majd hozzám fordult – Nem is tudtam, hogy jössz. De mindegy, éppen jó, hogy itt vagy, mert nagyon vártunk… Mikey valósággal epekedett utánad már! – kiabálta Alexa, hogy azok is jól értsék, akik esetleg meccset néznek átszellemülten a vodka mellé.

 

Mikey nem helyeselt, de nem is tiltakozott, csak széles mosolygások közepette összeölelgetett.

 

– Teljességgel odavan érted, én mondom neked! – folytatta Alexa – Nektek össze kellene jönnötök. Én majd gondoskodom róla…

– Óh, drágám, az kizárt. Én már harmadik éve Ryan Goslinggal futok – siettem hozzátenni, még mielőtt Alexa konkrét lépéseket tesz az ügyben.

– Goslinggal? – kerekedett ki a szeme – Úwááááúúúúúúááá! Ezt eddig sosem mondtad!

– Ah, csak egy kis fura, diszkrét liaison…

– Mijezon?! Krrrrrrrrrrrr! – kerrent meg Alexa – Ez valami szexuális izé? … Tudod, hogy nem tudok oroszul!

– Óh, a legkevésbé sem, drágám. Amúgy francia…

– Pfff! Francia! Ahhhahha! Tudtam én, ismerlek én! – kacagott nagyokat horkantva – Ilyesmit akartál te eltitkolni előlünk…

– Nem mondtam a legjobb barátaimnak sem, úgysem hinné el senki…

– Akkor mi nem vagyunk a legjobb barátaid – állapította meg elbizonytalanodva – hisz nekünk most elmondtad…

– De mi sem hisszük el – kontrázott rá Lucille.

– Na, ez a formám… – tártam szét a karom, és konyakot rendeltem – De mondd már, a te urad tényleg elhiszi neked, hogy most templomban vagy?

– Még szép! – csattant fel – Hazudok én?… – Majd elővett egy rúzst a hatalmas ridiküljéből,a miben alkalmasint annyi mindenféle fellelhető, és miközben rendbehozta a sminkjét, így folytatta:

– És ha nem hiszi el – mert azért előfordul az is, akkor majd jól megrak.

– Megver?! – kerekedett ki Mikey szeme.

– Nem nevezném verésnek – kuncogott hamiskásan Alexa egy utolsót csavarva a szempillaspirálján – de brutális, és szoktam visítani.

– Ne folytasd! – csapott le Lucille a pikáns történet bevezetőjére – Inkább igyál.

 

Majd felém fordult:

– Konyak?… Te is ihatnál valami normális italt, ez rendesen büdös.

– Ennek tényleg szaga van – fintorgott Mikey is – dobd le hamar, és igyál inkább vodkát.

– Ez nemes ital – keltem a konyak védelmére, miközben a Hennessy mámorító illatát magamba szippantottam a szűkszájú pohárból – Vodkát azonban nem iszom, mert nem szeretem: színtelen, szagtalan és csak árt.

– Árt?! Egyáltalán nem ártana, ha olykor talajrészegre innád magad. Gyerünk, most! Úgysem láttunk még berúgva, filmszakadtán…

– Talán jobb is. Lehet, molesztálnálak! – kacagtam.

– Óh, Mikey örülne neki – vakkantott Alexa, miközben visszarámolta a neszeszert a ridikülbe – Csak akkor mi lenne azzal a Ryan Reynolds fiúval, krrrrrrrrrr! … – és a ridikült egy jólirányzott mozdulattal a háta mögé dobta, a kabátját pedig utána. Utóbbi a szeparé korlátján landolt.

 

– Ez a baj veled – fordult felém Mikey – Nem tudod elengedni magad! Nem iszol eleget, és nem tudod kiütni magad. Én tegnap is olyan jól éreztem magam: úgy berúgtam, hogy nem tudom, kitiltottak-e a Boilerből vagy sem.

– Az mosoda?

– Itt laksz egy saroknyira, és nem ismered a Boilert???! – meredtek rám mindhárman.

– Én a Fresh & Clean-ben mosok…

– Szívni legalább szívsz? Vagy valamit drogoztál már valaha? – nyaggatott számonkérően Mikey, és amikor intettem, hogy nem, Lucille levonta a konzekvenciákat:

– Ez a baj veled – mondta ezúttal ő – Emiatt vagy te annyira szürke és unalmas. Ideje lenne valami érdekeset is csinálnod az életedben. Különben tök jófej pasi volnál.

 

– Szerintem van fatüzelésű kandallójuk is ezeknek, olyan jó kis téli füstszag van itt benn… – vágott közbe Alexa átszellemülten, mikor belekortyolt a margaritába.

– Ha minden igaz, a kabátodat ráhajítottad a mécsesre, és a kapucnid szőrmeszegélye lángol – intette le Lucille.

 

Még mielőtt a személyzet észrevette volna a tüzet, Lucille az egyik pohár vizet rálöttyintette a fellángoló kabátra, és a tűz kialudt.

 

– Nem hiába vettem részt annyi légiutaskísérői kiképzésen – dőlt hátra aztán elégedetten.

– Mekkora egy ribanc vagy, te Lucille! Vízzel locsolod a kabátomat, pedig nemrég vettem. Ez most bánt engem. De juteszembe… be kell vallanom neked valamit, muncilim – fordult felém Alexa – én nem megyek tovább ezekkel a norvégokkal. Én nem akarok megint hónapokig várni. Én valahova elmegyek. Engem felvett a US Airways. Lesz, ami lesz.

 

Nem tudtam, miért tartotta fontosnak velem megosztani a titkát, a többiek nyilvánvalóan tudták már, de nem faggattóztam, csak annyit kérdeztem meg, felmondott-e már, mire nagy felhördülés támadt:

 

– Minek mondana fel?! – kezdte Lucille hevesen érvelve – Addig is, amíg a kiképzésre megy a US-hez, kapja a fizetést a norvégoktól. Bolond is lenne felmondani!

– Nem szép dolog, nem szép… – bólogatott komoly arccal, némi szégyenlős szomorúságot színlelve Alexa – De Lucynek igaza van, ha meg lehet csinálni, miért is ne?… Senkinek nem mondhatod el! De tudom, Muncili, hogy te nem is fogod – és egy bráhás csókot nyomott az arcomra.

– Én még nem döntöttem, mi legyen – folytatta a vallomások sorát Lucille – de ha valami izgalmasabb akad, én sem várok a norvégok töketlenkedéseire. Nekem élnem kell az életem, én erre lettem teremtve! …

– Még mindig Mikey-nál laksz?

– Nála, hát! És ez neki így jó – tette hozzá, Mikey pedig nem ellenkezett.

– Én is beköltözöm egyszer, az lenne a bulis! – bólogatott Alexa.

– Akkor én miért is maradnék ki a sorból? – vágtam rá.

– Te lakhatnál velem a szobában – osztotta ki Mikey, Lucille a konyhában, Alexa meg az erkélyen.

– Miért én legyek az erkélyen?! – méltatlankodott amaz.

– Mert ha hánysz, a kukákra hánysz…

 

Az este ebben az emelkedett hangulatban és szellemben telt el.

Sőt, annak is utána jártunk, hogy ki lett-e előző este Mikey tiltva a Boilerből, és mivel a pincér is részeg volt, nem emlékezett rá, tehát oda is beengedtek bennünket. Ott aztán biztonságban tudva egykori munkatársaimat, kimentve magam, elbúcsúztam. Alexa is ugrott, hogy velem tart, már csak azért is, mert ha nem mutatom meg neki az utat, sosem találja meg az autóját.

 

– Remélem, nem akarsz hazavezetni! – fogtam karon, hogy el ne essen, amikor a Boilerből kilépve az utcára két pohár italt tartott a kezében.

– Hát ki, ha nem én?… Hazavezetsz?

– Én ittam, tehát nem.

– Ahhhahhaaaa!!!!! Ez jó!!!! Krrrrrrrrr!

– Nem szívesen mondok egy nőnek ilyet, drágám, de alapjában véve seggrészeg vagy. Azokkal a poharakkal mi a szándékod?

– Upszi! Kettőt hoztam el?…Akkor egyik a tied.

 

Az egyik pohár italt ideadta, a másikat felhajtotta, és a poharat behajította a ridiküljébe, majd elkezdett a táskában vájkálni.

 

– Ez nem jó! Naaagyon nem jó! Chö-chö!…..Azt a krrrrrrrrrrrr…..! És nincs! – motyogta menet közben.

– Javíts ki, ha tévedek, de zaklatotnak tűnsz.

– Áh, semmiség… csak a hitelkártyámat hagytam ott valamerre… Biztos a majmoknál… De most felhívom őket, úgyis ott az autóm, odamegyünk…

 

És találomra tárcsázott is egy számot:

 

– Halló, majom?!… Kérdem, hogy maga-e a bandzsa majom?… Letette…

– Éjszaka én sem örülnék, ha ilyen kérdésekkel zaklatnának telefonon, és ha jól sejtem, te nem a jó számot hívtad.

– A gugli ezt írta ki.

 

Megnéztem.

– Hm… nos, valóban, minekutána dél-manhattani templomokra kerestél rá, ez a Lower East Side-i katolikus egyház papi rezidenciája, a tisztelendő úr majd okvetlenül imádkozik a lelkedért, amiért lemajmoztad.

– Micsoda pech! Pedig, ha nála lett volna a hitelkártyám, most visszaadta volna.

– Minden bizonnyal. Isten nevében. De minekutána nem jártál templomban…

– Nem, biza… Csak az uramnak mondtam… De láthatod, a szándék megvolt bennem!

– Nyilván. De tudom, hogy lerendezed az uraddal…

– Le, persze. Lerendezem az uramat.

– Majd azt mondod neki, véletlenül bedobtad a perselybe.

– Mit?

– Hát a hitelkártyádat!

– Óh… a hitelkártya! Én felhívom ezt a majmot! – veselkedett neki újra nagy lendülettel a telefonálásnak.

– Távol álljon tőlem, hogy belszóljak a dolgaidba, de talán eltekinthetnénk a… – de már késő volt.

 

– Nézze, biztos, hogy maguknál hagytam a kártyámat a vakmajomban, nem nézné meg?…

– Mit mondott? – érdeklődtem udvariasan, amikor letette.

– Hogy ámokfutó vagyok, Isten kirekesztett gyermeke, a poshadt gyümölcs… Hát, hallottál te még ilyet?!

 

A hitelkártya hollétére az az éjszaka nem derített fényt, de az autót beazonosítottuk, bár mindaddig izgultam, amíg ki nem nyitotta az ajtót, nehogy valaki más járművével próbálkozzon. Majd még egyszer megpróbáltam lebeszélni a vezetésről, utána kedélyes hangulatban elváltunk, és megkértem, küldjön egy üzenetet, amint hazaért.

 

– Azonnal, muncilim. Te meg csak vigyázgassál azzal a Ryan Seacresttel – kacsintott rám, és mielőtt beszállt az autóba, rácsapott a hátsómra.

– Ó, hogyne…Minden további nélkül, drágám.

 

Lucille csak másnap délben küldött üzenetet. Nekem. Hogy tudok-e Alexáról.

– Óh, persze, már tegnap este sikeresen hazaért… Ti, nők, valahogy mindig talpraestek. Csontrészegen is. A jelekből ítélve azonban a kedves férje nem hitte el, hogy templomban volt éjféli misén.

– Honnan tudod?

– Mert utána is kaptam sms-t, hogy az urát elaltatta…

 

A lányokról és Mikey-ról sem hallottam azóta sem. Eduardóról tudom, hogy sikeresen vizsgázott a JetBlue-nál, Winston pedig Alaszkában keres most épp barátnőt, mert az Alaska Airlines vette fel. Én pedig, magam mögött hagyva – ám mélyen a lelkemben- a Finnaires időszakot és embereket is immár, új kalandok és élmények számára nyitottam magamban új kapukat. Az új kalandokra március végéig kellett lélegzetvisszafojtva várni, miközben New Yorkban egyik hóvihar követte a másikat…

byclarkellis

A writer trying to be an author

August MacGregor

Celebrating Sensuality. Intended for mature audiences, 18 and over

Living to help other disabled people, and people in need, Change the sign!! And Earth

I been online since 1994. I seen the internet at its finest. Then the World joined and fucked it up

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

tutorials4view

Watch free tutorials in Full HD (1080p) quality video tutorials, sorted by subjects, like: Photoshop, Gimp, Facebook, Torrents, Windows 7, Windows 8, Windows 8.1, Viruses and malware removal ( like ask,com, vqo6, Babylon ) and more and more.. If you like our tutorials and guided, please SUBSCRIBE to out channel at: http://www.youtube.com/user/ShaiSoft - tutorials4view.

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: