Hajnali gondolatok a magas asztalnál


Mint a párduc suhantam pár perccel hajnali hat után végig a szálloda folyosóján – mint a későbbiekben ez bebizonyosodott, jó irányba indultam ezúttal el, mert kisvártatva már a reggeli mellett ültem a vendéglőben. Hatkor nyit, miután az éjszakai élet duhajkodásait követően hajnali háromkor bezárják, hogy reggelre szalonképessé tegyék szolíd reggelizőterem formájában. Az első hullám meg is érkezik magához venni a frissen sült almás croissant-t vagy szalonnás omlettet, a hagyomásnyos füstölt lazacot vagy épp gyümölcssalátát sok-sok áfonyával. Jobbára az európai járatok legénységei és leányságai, valamint azon utazók, akiknek a korai órákban indulnak a gépeik. Lesz még egy hullám 8 után, amikorra mindenki felébred a szállodában, olyanok, akik később indulnak, és nem sietnek. Minden időrácsot kipróbáltam már a reggelihez, és valamiért ezt a kora reggelit szerettem meg leginkább.

Talán mert olyan jó ráérősnek lenni a sietős emberek közt. Merthogy mindenki sietve kanalaz, csörömpöli a porcelánt, szürcsöl. Kávéillat terjeng és a friss tojásrántottáé.

A Hilton – gondolom hathatós brit és amerikai felmérések és kutatások szellemében – embertípusokra szabott asztalokat tart fenn a vendéglőben, amely, mint mondtam, a maga nemében zseniális és multifunkcionális. Délután ánizsos süteményt majszolva lehet teázni egy krimi mellett a kandallónál, este meghitten félig átsült bífsztéket vacsorázni valami francia syrah grenache mellett, vagy éjszaka önfeledten dorbézolni baráti körben, avagy alkalmi munkakapcsolatok kényes határait ideiglenesen túllépve diszkréten lapulni egy szeparéban. Majd reggel hangulatfénynél és dzsesszmuzsika mellett kenni a zöldfokhagymával ízesített vajaskenyeret félálomban…

Photo by Artur Dancs

” Délután ánizsos süteményt majszolva lehet teázni egy krimi mellett a kandallónál…”

Mindehhez vannak a bejáratnál, a hall felé eső részen tipikus, négy személyre terített „vendéglői” asztalok. Kicsit bennebb a nyilvánosság előtt felvállalható párok részére kétszemélyes asztalok gyérebb fénnyel és hangulatosan megvilágított paravánnal, gyertyaszerű fényt árasztó kislámpákkal és egy szál nagyfejű friss virággal egy üvegtálban. Odébb újabb négyszemélyes asztalok sorakoznak, kétféle módon terítve: egy részük egy asztal köré négy széket sorakoztatva, ahol szűk, zárt kört lehet alkotni, és kipletykálni a cég belső dolgait egymás közt a civil ruhás alkalmazottak közt, a másik pedig két asztalt összetolva, és két-két széket egymással átellenben, szellősen elhelyezve, ahol két – valamilyen oknál fogva távolságtartó – fél leülhet egy asztalhoz, és csakis udvarias modorban semleges dolgokról cseveghetnek, ha akarnak. A legbelső sarokban vannak a szeparék, ahol azok bújhatnak meg, akik intimebb társalgásra vágynak azzal, akivel odaülnek, vagy azok, akik egyedül érkeznek, és ráérnek idekpuporodni, és hosszasan mélázni a kávé felett, esetleg könyvet olvasni.

Keresztben a teremben hosszú bárasztal szerű, magas székekkel ellátott pultok is vannak a gyorsan étkezőknek. Ezek az asztalok este a baráti sörözések sportos pasijainak és csajos együttléteknek kedvelt helyszínei. Reggel a sietős üzletemberek esznek itt gyors pirítóst kávéval, miközben elolvassák a Financial Times friss híreit, és már futnak is tovább. Én meg azért ültem oda, hogy jól belássam a teret, és mert nem szándékoztam hosszasan elidőzni a reggelim mellett.

 

– Örömmel látom, hogy ma korán reggelizik, uram! – köszönt rám széles mosollyal a főpincér, aki miután egy porcelánnal megrakott kocsit hozott elő valahonnan, fontosnak tartotta engem is üdvözölni. És bár megvagyok róla győződve, hogy neki teljesen mindegy, én mikor reggelizem, és akkor is ilyen örömmel látna, ha például tíz órakor csörtetnél be reggelire, szívesen veszem a protokolláris társalgásra való felvezetőt.

– Ááá, Stanley! Hogy van mindig? Nagyszerű napunk van ma, pompás ez a reggel.

– Ahogy mondja, uram. Magam is épp ezt gondolom. Remélem, New Yorkban is remek az idő.

– Igen, hol esik, hol süt. Mindenki kap kedvére valót.

– Bízom benne, zavartalan volt a pihenése. Befejezte a reggelijét vagy még valamit hozhatok?

– Jobbára befejeztem. Csak ezt a finom kávét szürcsölgetem még, majd visszavonulok egy kicsit még a szobám csendjébe.

– Hozhatok frisset, ha ez kihűlt – és az ezüstkanna után nyúl, én meg intek, ne fáradjon.

– Látom, ma a magas asztalt találta megfelelőnek a reggelihez… – mosolyog.

– Igen, mert innen mindent látok, Stanley. Manapság jó, ha az ember résen van.

– Pontosan értem, mire céloz, uram. A jó rálátás mindennél fontosabb. Nos, élvezze a magas asztalt és a kávéját, uram.

 

Az ilyen udvariassági társalgásoknak nagyon fontos szerepük van a mindennapokban. Bár sosem voltam a felületességek híve, bizonyos köröket érdemes lefutni néha. És ez a helyzet a Hilton vendéglőjében, ahová olyan sűrű rendszerességgel tér vissza az ember világcsavargása során, nagyszerű példája az ilyen alkalmaknak.

 

A finn fahéjas-kakaós csiga bódító illata a kávém aromájával vegyülve roppant barátságossá tette a kora reggelt. Élvezettel ízleltem minden kortyot, miközben körbejártam tekintetemmel a termet. A norvég pilóták jobb oldalt ültek, a négyes, „udvarias” asztalnál. Két pilóta volt és egy fiatal férfi utaskísérő. Az éjszaka összekovácsolhatta őket valahol valamilyen szinten, és így eshetett meg, hogy ma reggel úgy érezte, odaülhet bátran a pilóták mellé. Emezek arcáról azonban nyilvánvalóan lerítt, hogy szívesebben minden letagadnának és elfelejtenének, ami esetleg nem válna dicsőségükre, vagy megnyírbálná tekintélyüket az éjszakai kalandozásból, de annyira meg nem fontos, hogy ezzel most behatóbban foglalkozzanak. Mögöttük ültek külön asztalnál a lányok. Akadt közöttük olyan is, aki kipihentnek látszott. Néha átszóltak egymáshoz.

Mellettem egy Columbo-ballonkabátos ürge pirítósozott futólépésben hátrazselézett hajjal. Na jó, nem ürge, kiszaladt a számon… mert közben egy másik Columbora figyeltem fel, és ebből felsejlett bennem, hogy idén ősszel a gyűrött drapp ballonkabát lesz a trend. Az ilyesmit valaki, aki Manhattanben és Brooklynban annyira járatos, mint én, nagyon gyorsan megneszeli.

Céges továbbképzésre érkezett finn asszonyok találkoztak az egyik körbeülős asztalnál. A jelekből arra következtetek, egy nagy cégnél dolgoznak, különböző városokban, és most itt vannak együtt a nagy találkozás előtt a központi főnökökkel, és épp itt az ideje, hogy megvitassák, hogyan fogják a fizetésemelésre vonatkozó igényeiket ma alátámasztani. Mekkora szerencse, hogy előtte egymással is konzultálhatnak még egyet a reggeli mellett, bár már az este egyikük szobájában összegyűltek, és mindent kibeszéltek néhány üveg bor mellett, ma reggel csak sejtelmes utalásokat tesznek a megbeszéltekre.

Jómódú és egyben unott üzletasszony is befut. Hű férjéhez, de feláldozta volna erkölcseit, ha valaki az éjszakai órákban ostrommal le akarta volna azokat rombolni. Amolyan operettszerűen lágy benne az ellenállás. Sokkal fontosabb dolgokra kell koncentrálnia – hisz a munkájában távolról sem ennyire lágy, és akármi is volt vagy nem volt az éjszaka, ma kivasaltnak és szigorúan határozottnak kell lennie a tárgyaláson valamelyik nyugat-európai fővárosban, ahová – atyaúristen! – nemsokára indul a gépe. Milyen szerencse, hogy biznisz osztályon utazik, és automatikusan becsekkolja a rendszer. Mostmár csak sietnie kell, hogy a smink kijavítására is elegendő ideje jusson.

Finn katonai egyenruhába öltözött légvédelmi pilóta masíroz végig a termen. Előre tudja, mit akar enni, és nem is matat sokat a büfé körül. Célirányosan szed, helyre vonul, Eszik, és már megy is. Az oroszországi helyzet hozta ide. Mind több esetben sértik meg az oroszok a finn légteret. És a finnek legalább annyira utálják őket, mint az összes kelet-európai országban élő népek középkorosztálya, bár Finnország sosem lett kommunista, nem sok választotta el a Szovjetúnió „barátságától”.

Néhány német átutazó üzletember illetve Ázsia irányába tartó brit és belga alkotja még a kora reggeli palettát.

Élvezettel nézem a sürgés-forgást, és olyan megnyugvással tölt el, hogy a hosszú délelőtt még előttem áll, és akár egy kisebb erdei sétát is beiktathatok indulás előtt.

Levonul az első csúcs, a terem szépen kiürül. A pincérek szorgalmasan frissítik az asztalokat, tiszta evőseszközök és étkészletek kerülnek elő, és mind jobban hallani a háttérmuzsikát is. Akkor veszem észre, hogy egyik szeparéban egy úriember keresztbetett lábbal kávézik és regényt olvas. Odébb egy japán fiú jegyzetel egy másikban.

A zajos kínaiak még nem jöttek le reggelizni. Talán ők az egyetlen faj az amerikaiak mellett, akik a telefonjaikkal ülnek le az asztalhoz, és szinte mindvégig annak képernyőjébe bámulva ülik végig az étkezést. Örömmel tapasztalom, hogy ebben a milliőben ez még modortalanságnak számít. Ilyen apróságoknak is képes az ember örülni, ha olyan nagyvárosból érkezik, mint a mi drága New Yorkunk.

Kellemes és halk, zeneszóval átitatott nyugalom terjed szét a termen. Csak a magamféle hangulatvadászok üddögélnek még emitt-amott, észrevétlenül beleolvadva a bútorzatba. Belecsobbantok még egy barna kockacukrot a kávémba. Nem szeretem édesen, de most jólesik ez a barna kockacukor, mielőtt az utolsó kortyot is kiinnám.

Nem óhajtom megvárni a következő hullámot, noha előhírnökként egy koreai lány már bevágtatott a képbe, és elkezdett egy nagy pizzástányérra tornyot építeni – gyorsan kapom magam, és mielőtt a kellemes reggel hangulatából kizökkentenének, sietve elindulok a lift irányába…

Meztelen férfiak a szálloda előtt, a dokim pink és citromsárgában, meg egyéb izgalmak Helsinkiben


Photo by Artur DancsEste kilenc lehetett, és már karcolt az esti hűvös, ha az ember szabad testfelületet hagyott neki. A szomszéd szálloda bőséggel megvilágított bejáratánál, közvetlenül a kongresszusi terem alatt, a szálloda fedett uszodája mellett három úriember osztotta a világ dolgait. Nem voltak túlöltözöttek, sőt, ha az igazat teljes valóságában óhajtanám feltárni, azt mondanám, semmi sem volt rajtuk a derekukra tekert fehér frottír törülközőkön kívül. És azt is hozzátenném, hogy nem konvencionálisan ítélkeztek a világ felett, hanem fittyet hányva minden EU-s és ENSZ-es meg akármilyen egészségügyi normára – hevesen pöfékelve szivarjaikat és Karhu sört illogatva. Karhu finnül medvét jelent. Milyen nagyszerű dolog, hogy világszerte a sörgyártók szeretik a drága nedűt erről a lompos-bozontos kedves állatról elnevezni, mintha amazok kitartó málnászásaik közepette mindig csak sörrel öntöznék torkukat.

A férfiak ott állingáltak hát a szalonkákról elkeresztelt Rantasipi Hotel előkelő bejárata előtt a maguk pocakos és szőrös testi szépségükben semmi jelét nem mutatva, hogy zavarná őket a korán beköszöntött finn ősz csípkedése. A Rantasipi mellett díszelgő szállodánkat, a Cumulust csak egy fedett átjáró kötötte össze amazzal, hogyha netán úszni támadna az embernek kedve vagy fehér törülközőben a szaunából kiugrani egy sörre, bármikor korlátlanul megtehesse. A Cumulus előtt is nagy élet zajlott. Három turistabusz szabadította rá szállítmányát, körülbelül egy repülőnyi kínai turistát. Bár, ahogy közeledtem, mind bizonyosabb érzés fogott el, hogy ez inkább a trójai falóhoz hasonlítható jelenség. Hangosan rikácsolva nyomakodtak be az oldalajtón. A Cumulus táblákon kérte ismételten az elnézést, amiért a forgóajtó üzemen kívül van. Nem mintha emezek értették volna. Egy forróvízzel nyakonöntött hangyabolyra emlékeztetett a látvány, és az sem lepett meg, hogy amíg bennünket, “amerikaiakat” a belső udvarra nyíló nyugati szárnyban helyeztek el, addig a hangyákat az előkelő frontlakosztályokba, a keleti oldalon, széles nyitással az erdőre és a napsugárra. Igaz, ezek ezzel foglalkoztak legkevésbé. Az egész emeleten kinyitottak valamennyi ajtót és óriási lárma közepette – teljesen figyelmen kívül hagyva mindenki mást a környéken – ki-be nyüzsögtek a szobáikban és a folyosókon.

Ettől a sáskajárástól elvonatkoztatva, nagy öröm volt számomra, hogy ismét Helsinkiben lehetek, és noha mindennapi életünk második otthonává lett a Hilton, jólesett most egy másik szállodában meghúzódni a pár napos frissítő kiképzés idejére az őszbeforduló Vantaa környékbeli erdők tövében.

Épp egy éve, amikor hasonlóképp színesedett az erdő a környéken álltam életem eme sokadik nagy változása előtt, amikor első légiutaskísérői kiképzésére ideérkeztem. És mennyi élményt hozott ez az év! Az év elmúltával újból bizonyítanunk kellett, alkalmasak vagyunk munkánk sokirányú kihívásaira és ugynakkor nekem külön ígéretnek is eleget kellett tennem, és már nyár derekán be kellett jelentkeznem a repülésügyi főorvoshoz, Mr Ketolához. (előzményekért lásd a korábbi bejegyzéseket: Esetem a címlapfiúval, Szansájn, bícs és laszvegassz)

 

– Éppen Önhöz igyekszem, drága doktorom! – böktem ki, amikor végre szóhoz jutottam, amint a lift ajtaja a légiutaskísérői bázis földszintjén kinyílt előttem, és a főorvos ott állt előttem citromsárga nadrágban és bombonszínű pink golftrikóban. Abban a pillanatban nehezen tudtam volna csak eldünteni, hogy a GAP vagy az H&M valamelyik világklasszis modelljére hajaz a napsugár mosolyú doki, de nem is jutottunk ennél beljebb a szansájn-bícs dolgainkban ott, a liftben, mert felértünk az emeletre, és nekem egyéb analíziseket és papirmunkákat kellett eljárnom, mielőtt a fődoki színe elé járulhatok a végső döntésért a jövőmet illetően. Egy átlagos és békés életet csendesen élő nyájas ember számára minden bizonnyal elmondhatatlan stressz lenne egy ilyen helyzet, amikor időről-időre újra és újra bizonygatnia kell tudását, rátermettségét a munkájára, főleg, hogy tudatában kell lennie, hogy az eredmény nagyon is kétesélyes, hisz bármikor eljöhet az a pillanat, amikor azt mondják, ez most nem volt elég, többé már nem vagy alkalmas erre a munkakörre. A mi munkánk és mindennapjaink, annyira a kihívások köré csoportosulnak, hogy az ilyesmi már csak rutinfeladat a naptárban annak ellenére, hogy mindig tudatában vagyunk az imént említett kétesélyességnek. Talán a pillanat, amikor benyitottam Dr Ketola ajtaján, volt a legkritikusabb. De amilyen hirtelen rámtört, ugyanolyan gyorsan el is feledtette velem a barátságos arckifejezés, ami az asztal mögül fogadott.

– Kíváncsian várom benyomásait az első év után – fogadott székkel kínálva.

– Azt hittem, máris vetkeznem kell – szaladt ki a számon bárgyún – az Istenért sem tartanám fel bokros teendői közepette – mondtam, hisz napokba tellett egy húsz perces idővallumra előjegyzést kérnem erre a látogatásra a titkárságon.

 

A doki nevetett.

 

– Annyira azért nem sietünk. Mindenképpen ki szeretnék térni a fotóira. Rendkívüli érdeklődéssel figyelem a munkáit. De semmiképp nem fogjuk elmulasztani a vetkőzést sem.

– Helyes, helyes. Nem is lenne ajánlatos most vérnyomást mérni nálam, egyrészt, mert átrepültem az éjszakát és zsúfolt járatunk volt, másrészt meg, amióta ekkora nagy szerelemmel viseltetek Ön iránt, a pulzusom mindig megugrik, ha a közelemben jár. Így hát, inkább beszéljünk kicsit a nyárról és a bícsről.

– Mindenem a tengerpart! – vallotta be a doki.

– Hogy tudtam! – biccentettem rá elégedetten.

– Sajnos, nem sok részünk van a nyárban itt, Helsinkiben, de ami van az gyönyörű. Majdnem huszonnégy órás napsütés, világosság, kerti partik, és persze a bícs.

 

Örömmel osztoztam főorvosommal a nyári élmények szépségében, a floridai vagy épp thaiföldi nyaralások szép emlékeiben. És miután megmutatta, milyen közel lakik a helszinki strandhoz, illetve hogy merre jár kocogni, hozzátette:

 

– Szívesen látom, ha arra jár.

– Óh, doktorom… Bármennyire is kifejezhetetlen öröm lenne számomra summás kis rövidnaciban az Ön oldalán akár körbeszaladni is Helsinkit, őszintén be kell vallanom, hogy a futás nem az erősségem. És amennyiben Ön lazán tíz kilométereket fut esténként, attól tartok, valamilyen egyéb, mindkettőnket lelkesítő aktivitásban kell, hogy majd összefussanak útjaink.

 

Ketola elnevette magát, és miközben nekiveselkedett a kivizsgálásaimnak, bíztatóan így szólt:

 

– Bármiben is benne vagyok, kerékpározás, napozás… A párommal sok időt töltünk nyáron a szabadban, ez a kis videó is a bícsen készült – mondta, és miközben telefonján baráti körében elköltött vidám pillanatait osztotta meg velem, udvariasan hozzátette, hogy elnézést kér, hisz ezek csak amolyan privát felvételek, és nem a fotóimhoz mért színvonal, és mellesleg mostmár vetkezhetek.

– Ahh, nem kell a fotóimat dícsérnie, hogy levetkezzek Önnek, dok – nevettem fel, – bár tartok tőle, a vérnyomásom most sem lesz normális…

– Rendben – mosolygott, miközben a műszereket előszedte – mindenképpen szem előtt fogom a körülményeket tartani. Hogy állunk a testsúllyal?…

– .. Szóval a nadrágot is vegyem le? – kérdeztem vissza a tavalyi méretkezésre utalva, és az ígéretre, hogy több nem, legfennebb kevesebb lehetek legközelebb.

– Most hagyja csak magán a nadrágot. Hiszek a szavainak… Nos?

– Több nem lett. De tartok tőle, kevesebb sem sokkal.

– Mennyi mozgás fér bele a mindennapjaiba?

– Öt-tíz kilométer. Gyalog avagy kerékpáron.

– Ez remek! Örömmel hallom ezt egy nagyvárosi embertől.

Photo by Artur Dancs

Minden határtalanul friss, szabad, színes és jóillatú

 

A megkövetelt kivizsgálások, illetve azok eredményeinek taglalása következett. Behatóan lapozgatta a leleteimet és ismét a hallásteszthez jutottunk. Korábbi hallástesztek grafikonjait is sikerült hazalátogatásaim során előásni abból az időből, amikor a hallásom először hanyatlani kezdett. Átnyújtottam azokat is a főorvosnak, aki érdeklődéssel forgatta a lapokat, beleértve az éppen akkor elkészült legfrissebb tesztet is. Ez lehetett bennem a második pillanat, amikor megéreztem a súlyát a helyzetnek. Tudatában voltam, hogy ismét a szakadék legszélén állok, és innen két – tőlem teljesen független – lehetőség van: mindent elveszíteni és belezuhanni a mélybe, vagy továbblépni és úgy folytatni mindent, mintha mi sem történt volna. Ösztönösen álltam oda a falhoz, ahol egy évvel korábban is eldőlt a sorsom, amikor Ketola szólt, hogy súgni fog nekem szavakat.

 

– Ön már nekem akármit súghat, doktorom! – próbáltam enyhíteni ezúttal is a helyzeten, miközben hátat fordítottam neki.

 

A kivizsgálás után visszaültetett a székre, amit közben maga mellé húzott. Intett, húzódjak közelebb.

 

– Amint azt tavaly is megállapítottuk, a maga funkcionális hallása a készülékkel a fülében tökéletes, sőt, enyhén jobb is a normálisnál.

– Tanusíthatom. Sokkal többet hallok a készülékkel a fülemben, mint amennyit szeretnék…

– A számítógéppel végzett belső hallásteszten azonban, ha jól értettem, nem használtuk a hallókészülékét, így van?

– Az Ön utasítására, valóban nem használtam a készülékemet a teszten.

– Pompás! Én ugyanis érdekes dolgokra bukkantam itt. De mivel ebben nem vagyok teljesen szakavatott, engedje meg, hogy előbb a szakorvosokkal konzultáljak, és visszatérünk egy beszélgetésre.

– Állok elébe… – hebegtem kissé elbizonytalanodva. Ő pedig látván hirtelen zavaromat, felállt, kezet nyújtott, és miközben a vállamra tette a kezét, mosolyogva a szemembe nézett:

– De aggodalomra semmi ok: ezúttal is átengedtem az orvosi vizsgán.

– Óh, hálás vagyok – sóhajtottam fel.

– Egy évre. Csak egy évre. Akkor majd újra találkozunk. És ha akkor is ilyen jó lesz az eredménye, beütemezünk akár egy három vagy ötéves ciklust is, hogy ne kelljen minden évben ezt végigcsinálnunk.

– Erről hallani sem akarok, doktor! Engedje meg, hogy évente legalább egyszer részesüljek ebben az örömben, hogy magával tölthetek egy délelőttöt…

 

Ketola felkacagott, és intett, elmehetek.

 

– Jelentkezem a napokban. Várom a további fotográfiákat! A legjobbakat! – búcsúzott mosolyogva.

 

El is feledkeztem az ígéretéről, amikor egy nap üzenet érkezett a repülésügyi főorvosomtól:

 

„Kedves Artur,

 

Amint említettem, nem óhajtottam egymagam állást foglalni az Ön audiotesztje ügyében, ezért összehívtam a szaktanácsot, akik hosszas elemzések után, a korábbi és a jelenlegi eredményeket is szem előtt tartva megállapították, hogy az előző évhez képest az idei hallástesztje enyhén pozitív változást mutatott, azaz jobb eredményeket hozott felszínre. Első olvasatra is nyilvánvaló volt, de nem akartam addig állást foglalni, és esetleg félrevezetni Önt, amíg nem egyeztettem a szakemberekkel. Mostmár nyilvánvaló, hogy ha csak csekély is, de esélyt látunk a természuetes hallása helyreállítására, illetve annak javítására. Ez nem befolyásolja a státuszát és a munkáját. Az engedélyt ezúttal megadtam, és mindig megadom, amennyiben negatív irányú elváltozás nem következik esetleg be. Ezt a jó hírt csak azért szerettem volna megosztani Önnel, hogy arra bíztassam, keresse fel szakorvosát New Yorkban, és kérjen további kivizsgálásokat – a saját érdekében.

Maradok tisztelettel,

Kimmo Ketola

Repülésügyi Főorvos”

 

Többek közt ez az üzenet és az a bizonyos délelőtt is újra lejátszódott gondolataimban, amikor immár hagyományosan megjártam magam a környékbeli erdőben és az erdőszélre épített lakótelepen. Ez a környék mindig feltölt, és valami miatt végtelenül szabadnak érzem magam Sandbacka ösvényein kóborolva. Semmi jel nem utal arra, hogy egy főváros külvárosának egyik erdőbe vágott kis tanyáján vagyok. Minden határtalanul friss, szabad, színes és jóillatú. A tisztáson gyerkőcök rúgják a labdát, a kerékpárjaik a kapufának vannak támasztva. Olyanok, mint valami kedves kis szőke manók, drága mesefigurák.

Photo by Artur Dancs

Olyanok, mint valami kedves kis szőke manók, drága mesefigurák

Akkor jártam ide sokat, egy évvel azelőtt, amikor kikapcsolódásra volt szükségem a kezdeti kiképzés idején, és elszöktem csoporttársaim zajos mindennapjaiból a Forenom lakóparkból az erdőbe. Sokat barangoltam, amíg a pár kilométeres séta közben ezt a kis „titkos” helyet felfedeztem. Külön tetszett is a neve: Backa. Mintha azt mondaná az ember: bucka. Olyan meseszerű. Pedig csak svédül mondják így, finnül talán Pakkala, s noha az is meseszerűen hangzik, a Backa mellett maradtam, és svédül szerettem meg ezt a mesét. Gombákat bámultam – legtöbb tarka-barka gyilkos galóca, de amennyiben mesében gondolkodik az ember és nem feltétlenül táplálkozásban, kit érdekel a gyilkos része, amikor ezer színpompával jár. Akárcsak az erdő, amelyik rozsdásodni kezdett a hirtelen lett szeptemberben, és óriásira duzzasztotta az áfonyafürtöket a bokrokon. Ilyenkor a napfény is barátságosan mellémszegül, és beragyogja a délutánt a sétámon. Nem csoda, hát, ha olyan feltöltődve érkeztem vissza a szállodába, hogy még a megszálló kínaiak sem érdekeltek semennyire. Sőt, annak ellenére, hogy a Cumulus nem egy Hilton, nagyon tudtam örülni adott pillanatban annak is, hogy kivételesen kizökkentettek bennünket az állandó rutinból, és más szállodába tettek ezekre a napokra.

A Hiltonban hetente egyszer vagy kétszer is megfordulunk, amolyan második otthonunkká lett. Minden alkalommal más szinten és más szobában lakunk ugyan, de ha azt vesszük figyelembe, hogy minden szoba tökéletesen egyforma – egyik jobbról, másik balról nyílik ebben a gigantikus labirintusban – nem nehéz elhinni, hogy akármelyikben otthon vagyunk már belépésünk pillanatában, és álmunkban is tudjuk, mit hol találunk benne vagy holmijainknak hol a helye. Hisz az természetes, hogy valahányszor ide érkezünk, megannyiszor belakjuk a szobát, azaz szétpakolunk bőröndjeinkből, mintha hosszú távra bútoroztunk volna be, és noha csak csak egy napot töltünk adott helyen. És másnap ugyanúgy becsomagolunk magunk után, mintha egy hosszú kirándulás végén elköltöznénk valahonnan. Belépéskor természetes tehát „hazajönni” a szobába, igaz, fontos mindenkoron magammal vinnem a belépőkártyám mellett a kis kartonmappát is, amiben átnyújtják nekünk érkezéskor, mert azon rajta van a szoba száma. Ezt nehezen lehet észben tartani, és egy esetleges hosszúra nyúlt városi csavargás után nem lenne ildomos bárki más ajtaján próbálkozni éjnek évadján. Egy csicsergős napsugaras délelőttön például kilép az ember trillázva az ajtón, biza nagyon lényeges, hogy alaposan fontolóra vegye, melyik irányban indul el a folyosón. Ahmeddel vagy Hsziuval össze lehet futni, ők mindig az épp felszabaduló szobákat takarítgatják, hogy az újabb jövevényeknek előkészítsék, és mindig vidáman köszönnek, ha látják az embert dudorászva végigsasszézni a folyosón. Amint mondtam, egy ilyen pazar délelőttön, amikor a szálloda csendes, nekiindul az ember, mondjuk balra, a szobájából, és elszántan megy, mint aki tudja merre van arccal, és akkor Ahmed vagy épp Hsziu megkérdezi:

 

– Hogysmint, uram? – amire olyan jó felelni vidáman trillázva:

– Pompásan, pompásan. Épp szaunázni indultam.

– Óh! – így Ahmed vagy Hsziu, és ebben az Óh-ban annyi meglepetés van, mintha akkor találták volna fel a szaunát Finnországban.

– Ez módfelett érdekes – teheti hozzá esetleg Ahmed vagy Hsziu.

– Ah, ezek a mi kis mindennapi apró örömeink – legyintek nevetve lubickolva miniatűr kis jólétemben.

– Nem éppen erre utaltam, uram, hanem sokkalta inkább az fordult meg a fejemben, hogy nem a legrövidebb útvonalat választotta a szauna megközeltésére, bár nekem semmi jogom ezt firtatni. Csak amennyiben valóban el szeretne jutni a szaunába, sokkal ajánlatosabb lenne az ellenkező irányba indulnia.

– Remek ötlet – szólok vissza hálás tekintettel, és odaadóan elindulok gondolkodás nélkül a megjelölt irányba. Mert azt már megtanultam, hogy a kiszolgáló személyzetre minden helyzetben kitételek nélkül ajánlatos hallgatni. Főleg, hogy ugyanezt én is elvárom abban a helyzetben, amikor én magam vagyok a kiszolgáló személyzet.

 

A Hilton rutinjához képest a Cumulus friss élmény volt, és mivel először tartózkodtunk itt, nem állt fenn a veszélye, hogy eltévesztjük az ajtót vagy az útirányt. Sokkal érdekesebb volt ennél a helyzet és a körülmények, amelyek idehoztak bennünket. Egy év után ismét beülünk az Repülőakadémia padsoraiba, és ki tudja, milyen kalandok és vizsgák várnak ránk. Az tény, hogy az egy évvel azelőttihez képest egy merőben más hangulatú helyzetben találtuk magunkat. Kevesebb ismeretlennel, sokkal több közös élménnyel és érdekes tapasztalatokkal

byclarkellis

"I would never want to belong to any club that would have someone like me for a member."

August MacGregor

Celebrating Sensuality. Intended for mature audiences, 18 and over

Living to help other disabled people, and people in need, Change the sign!! And Earth

I been online since 1994. I seen the internet at its finest. Then the World joined and fucked it up

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

tutorials4view

Watch free tutorials in Full HD (1080p) quality video tutorials, sorted by subjects, like: Photoshop, Gimp, Facebook, Torrents, Windows 7, Windows 8, Windows 8.1, Viruses and malware removal ( like ask,com, vqo6, Babylon ) and more and more.. If you like our tutorials and guided, please SUBSCRIBE to out channel at: http://www.youtube.com/user/ShaiSoft - tutorials4view.

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: