Szansájn-bícs & lasszvegassz


Az úgy szokott lenni…Mielőtt az ember elindulna egy többnapos, de legalább egyéjszakás útra, alaposan megszervezi az úticél állomáson eltöltött napját mérnöki alapossággal. Elsősorban is, az adott világvárosban fellelhető lehető legtöbb csinos nőt és férfit (ki-ki saját ízlése és beállítottsága szerint)  felkutatja, és a randikat velük beosztja többmenetes időintervallumokra. Ugyanakkor vásárlási listát készít, hogy a Stockmanben, a Macy’s-ben és a Harrodsban ne kelljen sok időt elpazarolnia a keresgetésre, hanem csak púposra pakolni a bevásárlókocsit. Méregdrága vendéglőlben pezsgőt folyatunk és csakis „a séf specialitása” menüből válogatunk a legjobb belvárosi luxuséttermekben. Aztán városnéző túrákra fizetünk be személyes idegenvezetővel, akivel alkalmasint hatalmasat szeretkezünk a legemlékezetesebb emlékműveknél és látnivalóknál, majd félnapos hajótúrára megyünk pálmafák és aranyhomokos beach közelébe. Este visszaérve szállodánkba, aminek a konyaknál is sokkal több csillagja van, kitör az orgia – még lenn az úszómedencék környékén, ahol világhírű lemezlovas muzsikál és mindenki meztelen, helyenként pezsgőben és portói borokban fürdenek emberek. Aztán a szobánkban folytatódik a kiválasztott 4-5 arravaló emberrel. Beleértve kollégákat és kolleginákat is. Mindez persze, azután, hogy az utat odáig s majd vissza is végighetyegtük egymással, utasainkkal, a mosdóban és a konyhában, na meg persze, a pilótafülkében is…

A nekünk szegezett kérdések alapján barátaink, ismerőseink és az utasaink valahogy így képzelik el egy munkanapunkat, és nagyokat sóhajtozva csendben irigykednek, hogy nekünk bezzeg „bejött az élet”.

A fotómontázs szerzője ismeretlen

“Mindenki meztelen, helyenként pezsgőben és portói borokban fürdenek emberek…”

Ha esetleg meg is kérdik tőlünk, akkor szívesen elmondjuk a választ arra, hogy mikor érzed, hogy légiutaskísérő vagy… már úgy, konkrétan?… „Akkor, amikor felvonultok élen a kapitánnyal katonás sorban a kis kerekes táskáitokkal – és tényleg, abban mit visztek?… Vagy amikor olyan elegáns mozdulatokkal mutogattok valamit, amit mi sosem értünk, mi is akar lenni…?”  Olyankor elmondjuk, hogy akkor érzed, hogy légiutaskísérő vagy, amikor a repülőgép mosdójában kézmosás után kitakarítod magad után a kagylót és lecsukod a WC fedelét (holott otthon soha nem tennél ilyet), és ha megebédeltél egy tálcát szorongatva az öledben egy kis horgász székre kuporodva, (miközben legalább 13 utast szolgáltál ki egyenként felugorva, tálcát letéve, konyakkal, vodkával, diétás kólával és egyebekkel, és megválaszolva minden kérdést az álmatlanságban szenvedő, a  repülőgépek iránt hevesen érdeklődő idősebb úriembernek is) felállsz, és elpakolsz magad után nyomtalanul mindent, mert senki el nem veszi az öledből különben. És inni is magadnak töltesz…

A fentebb felvázolt szansájn-bícs & lasszvegassz  állapottal szemben, miután helyi kollégáinktól elbúcsúztunk, Eduardoval halkan bevonultunk szállodánkba, és kisebb megszakításokkal ügyesen átaludtuk a napot 8 párnába mártózva és keresztbe-kasul hánykolódva a Hilton hatalmas franciaágyán szobáinkban. A kis megszakítást is csak azért iktattuk be, mert megéheztünk.

–          Kimegyünk délután a városba?

–          Ragyog a nap…

–          Azért kérdem…

–          (ásítás) Eeeegen…

–          Mi?…

–          Ki…

–          …csak én olyan fáradt vagyok…

–          Én is.

–          Aludjunk?

–          Még?…

–          Ahamm…

–          Aludjunk…

–          De ha kimész, szóljál… (ásít)… mert akkor én is… (ásít) Joajjj, de álmos….

–          Szólok (ásít)…. aludjunk. Majd hívlak (ásít)

Párbeszéd nélkül egy mondatban ezt a telefonkommunikációt úgy írhattam volna le, elnyújtott ásítás. De ha már ébren voltam, megnéztem az üzeneteimet, és a semmiből előkerült ismerősre bukkanok, aki randira hív. Miután lepergetem magamban az „ennek meg most honnan jutottam eszébe” és a „biztos annyira sokkolóan jó voltam, hogy nem tud elfelejteni” frázisokat, kiszökik az álom a szemeből, és válaszolok a felhívásra keringőre, és kiwaltzerek a zuhany alá. Perceken belül a lift felé tartok, amikor a másik irányból Eduardo tűnik fel álomittasan:

–          Ha már ébren voltam, lemegyek dohányozni egyet – mondja szinte félálomban. Nekem meg hirtelen eszembe jut, hogy a pénztárcámat az asztalon felejtettem.

–          De te hova indultál…? – mered rám – Nem arról volt szó, hogy alszunk…?

–          Sehova – vágom rá zavartan – Csak elfelejtettem valamit…

–          Ezért vagy itt puccbavágva felöltözve útra készen?… – meredt rám még nagyobb „nemértem” szemekkel.

–          Nem, nem… Csak… Most vissza is megyek a szobámba… – és sarkon fordultam, ő meg lement a lifttel…

Pár perc múlva ismét útra indultam, s reméltem, elég hatalmas ez a szálloda, hogy ne fussunk ismét össze, de reményeim nem váltak be, Eduardo ott vacogott a szálloda előtti dohányzó padon, és összébb húzta magán a kardigánt.

–          Jól vagy?… – érdeklődött nem leplezve, hogy aggódik miattam.

–          Óh, pompásan, pompásan… Remélem, te is…

–          Én éhes vagyok.

–          Az én is.

–          És hova indultál?… – meg sem várva a választ, folytatja – Akárhova is veled megyek!…

–          De én sehova sem megyek…- válaszoltam bizonytalanul.

–          Mégiscsak mész, ha már itt vagy kinyalva nagykabátban, sállal-sapkával, illatfelhőben… – majd hirtelen feleszmélve folytatta – Jjjjjjavagyúúúúúgy! Randi?…. mondhattad volna… Kis huncut – és kajánul vigyorgott, mind a negyven hófehér fogával.

–          Áh, dehhogyis… Azaz igen, mondhattam volna… Deeee… nem is … mert igazából csak … én is éhes vagyok. – magam sem tudtam, miért makogok, és merülök bele a mellébeszélésbe, sőt, még rá is tettem:

–          Végülis csak ide megyek a reptéri fesztnyitvába valami élelmet venni. De majd… majd ha jövök, benézek hozzád… – és elindultam.

–          Várj, veled jövök! – ugrott fel.

–          Velem? De hisz én nem is megyek sehova. Vagyishát: így?…

Eduardo végignézett magán, és eltöprengett.

–          Elég slamposan nézek ki, ez tény… – porolta le a hamut elnyúlt bemelegítő nadrágjáról.

Eduardóról tudni kell, hogy még az egyéjszakás útra is a szolgálati poggyászokon túl az óriási Samsonite-ját is (amekkorával egész családok utaznak egyhónapos szafarira) telerakja ruhákkal, hogy ha esetleg kimennénk csavarogni, minden alkalomra más és más öltözékben tündökölhessen, ugyanakkor legalább három féle lábbelit is odapakol. Ezzel szemben mindketten leginkább elnyúlt mackónadrágban, kitaposott papucsban és kopott fehér trikóban lazulunk a szállodában, mint bárki más.

–          … de azért veled jövök! – döntötte el.

El is indultunk, és menetközben esemeseztem a randimnak, hogy lefújva, mert komoly akadályok léptek fel, és szomorúan intettem az éppen kikanyarodó busznak búcsút, miközben bevonultunk a reptéri kisboltba.

–          Nem értem – üzent vissza amaz – ha valami nem stimmel, előre is mondhattad volna…

–          Minden stimmel, csak fennforgás van – válaszoltam és vaktában fotóztam egy pillanatképet ott, ahol vagyok, és elküldtem.

–          Aham… ez egy szupermarket… Kedves! És?!!

–          Fogva tartanak. Majd elmesélem.

–          Hogy mi???? Elraboltak?… Foglyul estél egy szupermarketben?… Te aztán!….

Késő este, vacsora és hangulatos csevegés után kollégámmal a Crew-Lounge meghitt félhomályában visszatértem a szobámba, és megpróbáltam a faképnél hagyott randit megmagyarázni. De a jelek szerint nem jól sikerült a magyarázat, ugyanis soha többet nem jött válasz…

Időzónákon ugrabugrálva ide-oda az ember szervezete megtorlást intéz a 6-7 órás bioritmusváltásokra. Ezért – a fent részletezett tévhitet megcáfolandó – éjszaka is csak alvással töltjük az időt, bár jobbára hajnalig tudjuk ezt is űzni. Eduardo már hajnali 4-kor sertepertélt a szobájában, én csak 6 előtt ébredtem, és indítványoztam, hogy az étteremben, a reggelinél folytassuk a napot. Utána pedig lehet komótosan nyújtózkodni az indulásig a CNN mellett. A finn csatornákat feleslegesen nézném, mert csak abban az esetben élvezném, ha csinos meteorológus mutogatná a világ időjárását. Érteni viszont akkor sem érteném. A malájziai repülős rejtély újabb „szenzációs leleplezései” közepette kopogtak az ajtón. Vendéget nem vártam, és a biztonsági rendszer nem is enged fel senkit anélkül, hogy a recepció meg ne kérdezne előzőleg, fogadom-e a kintről érkező látogatót, így egyértelműen kollégámra tippeltem. Akkorra már minden „háziruhámat” elcsomagoltam, és egy szál alsóban az ágyon ülve azon gondlkodtam, így mégsem nyithatok ajtót. Eduardo ugyanis annyira szégyenlős, hogy a szaunába sem akar emiatt lejönni:

–          Nem vetkezem le, hogy szaunába mehessek…

–          Felöltözve meg nem szoktak szaunázni, csak a New York-i metrón nyaranta…

–          Ezért nem megyek.

–          Csavarj egy törülközőt a derekadra, vagy szerinted midet nem láttam még…?

A kéthónapos kiképzés valóban „bajtársiasságra” edzett bennünket, és ott már közöttünk ilyen prüdéria falak mind leomlottak.

–          Legfennebb, ha teljesen becsavarom magam fürdőlepedőkbe … – válaszolta Eduardo, és inkább mindketten letettünk a szaunáról.

Most azonban ott térdeltem az ágyamon azon töprengve, mit kaphatnék fel hirtelen, hogy ne fogadjam a szégyenlős kollégát neglizsében, amikoris kinyílik az ajtó, és belép egy szállodai szerelő. Még mindig négykézláb és alulöltözötten az ágyon, ajtónyitásra, ugrásra készen meglepődöm:

–          Másra számítottam – de a férfi nagyobb zavarban volt:

–          Semmi gond… Csak… csak öööööömmmmm…. aaaaaa….

–          Mondja csak!

–          A hajszárító.

–          Hajszárító?!

–          Az.

–          Az? Mi van vele?

–          Meghoztam a hajszárítót.

–          Minek? – kérdeztem megrökönyödve kopasz fejemen végigsimítva a tenyerem.

–          Mert szüksége van rá! – vágta rá.

–          Úgy gondolja?… – bizonytalanodtam el.

–          Hát… – és ő is bizonytalan lett.

–          Nézze – egyenesedtem fel – Az én fürdőmben van hajszárító, ha esetleg épp ez hiányozna nekem. De úgy érzem, teljesen hiányérzet nélkül túlélem életem hátralevő részét a hajam szárítása nélkül. Hacsak – tettem hozzá magyarázólag arra az esetre, ha évek múlva a fiatalember ismét rámtörne a szobámban – az a hajszesz nem fog hathatósan működni, amit egy hónapja kezdtem el használni Eduardo kollégám javaslatára. Képzelje csak, uram, neki hiánytalanul visszanőtt a haja, sőt, még több is lett, mint valaha…

Szemmel láthatóan lekötötte a történet a munakruhás pasit, de hirtelen még nagyobb zavarba jött, és elvörösödött.

–          Most látom, egy emelettel fennebb kérték a hajszárítót!… – és lassan kihátrált a szobámból sűrű elnézéskérések közepette.

–          Semmi gond, uram, semmi gond! Milyen pompásan elbeszélgettünk ezen a hangulatos koradélelőtti órán! – kiáltottam utána, majd visszasüppedtem a CNN Breaking News elé.

Indulás előtt mindig kerítünk még egy kis időt ejtőzésre a  külvilágtól – mondhatni – hermetikusan elzárt légiutaskísérő bázison, amit egymás közt csak Tokénal hívunk. Üldögélhetnénk a váróteremben is netán, de ha ez előfordul, akkor fel kell vérteznünk magunkat a barátkozó szellemű utasainkra. Még át sem szivárogtam rendesen a biztonsági szűrőn a  Kennedyn, amikor két úriember köszönt rám:

–          Maga vezeti a gépünket vagy az italunkat hozza majd?

–          Nem vezetek repülőt – válaszoltam.

–          Remek. Akkor mi már most leadjuk a rendelést egy behűtött üveg pezsgőre némi Jim on the rocks-szal.

–          Pompás ötletnek tartom – mosolyogtam vissza – de megkérdezhetem, hova utaznak?

–          Barcelonába és onnan…

–          Óh, mekkora fájdalom. Én Skandinávia felé veszem az irányt, ezt a rendelést most nem tudom felvenni.

A kapunál várakozva meg szeretünk csak magunkba zárkózva kifelé bámulni a fejünkből anélkül, hogy bármit is szólnánk egymáshoz vagy bárkihez. Ez olyan lelki rákészülés féle az előttünk álló tízórás útra.

–          Ha erős hátszél lesz, hamar odaérünk, és még a reggeli vonatot elérem, amivel Espooba megyek – reccsent bele a kölcsönösen respektált csendünkbe egy idős úriember vallomása, aki megállt mellettünk, és utazásának gondolatmenetét folytatva egész távolra eső szálakat is elgurított, majd felgöngyölített. Eduardo igyekezett egyetlen reakciót sem arcára írni, legfőképpen nem érdeklődést, nehogy a hosszúra vetemedett történet még hosszabbá váljék. De az öregúr vidáman mesélte el nekünk – nem is élményszegény – utazási történeteit az elmúlt évtizedekből.

–          „Te legalább kikapcsolhatod a hallókészüléked… Mázlista!” – írta sms-ben Eduardo, aki mellettem ült, de megnyugtattam, hogy feleslegesen tenném, mert a másik fülemmel mindenképp hallanám a sztorit.

Elkerülendő a hasonló helyzeteket, inkább a bázison tanyáztunk. Minnával futottam össze a folyosón, és mint jó főnök hogylétem felől érdeklődött, majd mindenféle csacskaságról csiviteltünk a folyosón, amikor hirtelen szansájn-bícs-hangulat kapott el, pálmafák, kék tenger, fehér homok, kókusztej…

–          Ó, a gyönyörűm! – szaladt ki a számon – Itt van sir Ketola!

A dokit az őszi kivizsgálás óta nem láttam. (lásd Esetem a címlapfiúval) De immár egész életemre hálás vagyok neki elmondhatatlan szerelemmel, hogy segített álmom megvalósításában azzal, hogy átengedett az orvosi vizsgán. Tudtam azt is, hogy azóta kilenc országban járt, és nemrég a Karib-szigetekről tért éppen vissza. Ezt le sem tagadhatta volna, világos szőke haja és kék szeme rikított napbarnította bőre mellett, amint végigsuhant a folyosón.

–          Hogy van, doktorom? Pompásan néz ki!

–          Köszönöm… Zavarba hoz! – villantott egyet a szemüvegén át – Jól áll magán az egyenruha…

–          Igyekszem fitt maradni, ígéretemhez híven. Bár távolról sem olyan sikeresen, mint Ön, dok.

Minna mosolyogva nézett utána:

–          Csinos pasi. De már elkelt. Legalábbis ideiglenesen. Juteszembe, kérte, hogy idén ismét látni óhajt.

–          Engem?

–          Téged.

–          Ennek semmi akadálya. Ha kell, most lebetegszem, hogy kivizsgálhasson. Vetkezzek…?

–          Most ne! Csak ne feledd, hogy idejében kérj időpontot tőle. Most inkább induljatok az utatokra! – és elhessentett bennünket a New York-i gép felé.

Az a fránya „Char Siew Pork”


Photo by Artur Dancs

Char Siew Pork

Hetekkel az első utunk előtt mindenféléket megbeszéltünk kollégáimmal, és elterveztünk nagy sétákat Helsinkiben, borozást, meglátogatni az iskolát és oktatóinkat, az egyenruha boltot, a plázát… a lelkesedés akkor is tartott még, amikor a szobáinkba besorakoztunk – pontosabban ugye, én a recepcióssal ügettem fel közös program gyanánt, hogy villámgyorsan le is vetkezhessek, amint erről a korábbiakban beszámoltam. Amikor Adam elfutott az egyenruhámmal a mosodába, és becsukhattam magam mögött az ajtót, azonnal kiszúrtam a hatalmas kétszemélyes fürdőkádat az üvegfalú, padlómelegített fürdőben. Ennél ellenállhatatlanabb vágyat a fürdésre nagyon rég éreztem. És ha már úgyis öltözékem híján voltam, nemsokára a vízben áztatva kaptam magam.

–          Nem félóra… legyen egy óra, jó?… Hadd fürödjek egy jót! – kértem Eduardót, hogy a csavargásokat valamelyest halasszuk még el.

Persze, a habos-szagos fürdő után az egész szobát szinte betöltő franciaágy villantott rám kacéran, és már nyúltam is a telefonomért, hogy újabb haladékot kérjek kollégáimtól. De Eduardo üzenete már ott volt: „Meghalok, ha most nem alszom egy órácskát. Beszéljünk utána, rendben?…”

És hát, rendben volt. Az órácskákból lassan szépen ránk esteledett, és engem is csak a halk kopogás ébresztett:

–          Szobaszervíz!

Az egyenruhám érkezett meg frissen vasaltan. Lényegében tehát az történt, hogy a mindenféle terveink ellenére, az egész napot kiegyensúlyozottan mindhárman átaludtuk, mint a medve a telet. Ettől nem volt lelkiismeret-furdalásunk, csak rettenetesen éhesek voltunk. Arra azonban késő volt, hogy kimenjünk a városba, ezért elhatároztuk, hogy a szálloda éttermét vesszük majd igénybe, hisz amúgy is kedvezményeink vannak. Hogy a Hilton melyik világbéli lényeknek szabja meg árait, nem tudjuk, de restelltünk már elfutni, amikor az étlapot átböngésztük, főleg, hogy Patrick, a pincér már készen is állt felvenni a rendelést.

Újabb alváshullámnak adtuk át magunkat a vacsora és a bor után, illetve az után, hogy Eduardo eltörte a kecses nyakú  borospoharat. Csak amiatt aggódtunk, hogy ha majd ledolgoztatja Patrick vele az árát a konyhán, lehet, hogy itt kell hagynunk másnapra is, és nem tud velünk visszarepülni majd. De Patrick a hotelhez illő eleganciával legyintett a pohárra:

–          Szeretett vendégeink mindig nagy előszeretettel tördelik a poharainkat, megjegyzem, ön a szerencsésebbik eset, ugyanis azt a drága chardonnayt előtte megitta. Azért nagy kár lett volna, uram!

Mint kiderült, Eduardo kizárta magát, velem szemben abban a szerencsés helyzetben volt ebben a vonatkozásban is, hogy ő nem alsónadrágban került ajtón kívülre, így gondtalanul libeghetett le a recepcióra pótkulcsért. Francóval mi akkor hagytuk ott végérvenyesen a folyosón kollégánkat, amikor valamiért kijött a szobájából, és másodszorra is kizárta magát…

Bár nem feledhetem ki a felsorolásból az újabb fürdőt sem, ugyanis annyira vonzott a kád, hogy lefekvés előtt és felkelés után is beáztattam magam egy illatos fürdőbe. Megtárgyaltam magammal, hogy ez a heti egy nap Európában nekem a szabályzat szerint a pihenés, a kényeztetés ideje, ehhez tartom, tehát, magam. Valahogy ez nem is esett nehezemre…

Alig kapaszkodtam ki a fürdőkádból reggel, amikor sivalkodásra lettem figyelmes a szomszéd szobából. Tudtam, a finnek, a svédek és norvégok távolról sem ilyen heves vérmérsékletűek, és meglehetősen távol esnék tőlük mindenféle ilyen megnyilvánulás. És helyénvaló volt a gondolatmenetem, mert a sivalkodó hang kisvártatva felfedte tulajdonosát. Aki se nem finn, se nem svéd, hanem olasz: Francescánk volt, aki a reggeli géppel érkezett csapatával, amit Tatjána és Lucille alkotott. Némi „Ciao, bello és bella!” után szedelőzködnünk kellett, és a visszaútra készülni. Igaz, a kád még egy pillanatra rámkacsintott, nem vállalhattam mégegy fürdőt.

Francóval ezúttal a turista osztályra osztottak bennünket és Eduardo tartotta a frontot az első osztály csapatában. Teltház ellenére sem tűnt különösebben megerőltetőnek a járat, és annál nagyobb kihívás sem ért sokáig, mint hogy egy úriembernek az üléskarfába szorult távirányítóját egy étkező késsel kiszabadítsam.

–          A keletiesen elkészített sertéspecsenyét tettem neked félre az első osztályról – mutatta a konyhán szolgálatos kolléganőm, amikor az ebédidőnk elérkezett, és Francoval lekucorodtunk a vészkijárat mellé.

–          Hosszú útunk lesz, így  a pihenőnk is hosszabb, mindenki másfél órát alhat ebéd után szólt aznapi főnökünk, Paula és vizsgajáratunk utolsó szakaszának instruktora, Andrea pedig hozzátette, hogy ebéd után a vámmentes árukkal vonuljunk fel, és aztán ki-ki mehet beosztása szerint a hálóba.

–          Érdekesek ezek a fekete magvak a rizsen, olyan, mintha szezámmagvak lennének – elegyedtem társalgásba Pirjoval, a konyhás lánnyal. Épp hozzá akartam tenni, hogy mennyire félnem kell utóbb a szezámtól az allergiás rohamaim miatt, az egyetlen dolog, ami heves allergiát vált ki belőlem, de Pirjo csendesen majszolva egy muffint megelőzött:

–          Mert azok éppen szezámmagvak. Sőt, a disznóhús is szezámolajban volt pácolva…

Azonnal abbahagytam az evést, és odasúgtam Franconak, vigyázzon rám, ha elkezdenék dagadni. Nem kvántuk egyikünknek sem, hogy éppen a vizsgajáraton kerüljünk felírásra allergiaroham miatt, hiszen vész esetén akár kényszerleszálláshoz is vezethet egy allergiaroham, ezért a legkisebb jelére is mindenkinek jelentéseket kell róla írni, ami később kellemetlenségekkel járhatna. Mivel zsebeink be vannak varrva, a mindig magamnál hordott gyógyszereim most a repülőgép közepén egy szekrény mélyén a táskámban lapultak. Akkorra azonban már odaért kolléganőm a Duty Free áruval, és munkához kellett látnunk. Lassan haladtunk előről hátrafelé, és én csak reménykedtem, hogy ma nem lesz senki sem vásárlós kedvében, hanem simán elérünk a középső részhez, ahol a szekrényeink vannak. Franco a párhuzamos sorból figyelt, de nem is kellett mondania, éreztem, hogy a fülem mögött a mirígyek elkezdtek kidagadni. Velem szemben a kollegina egy gyűrűt próbált eladni, és az utas hajlott is rá, csak épp a megfelelő méretet keresték a dobozok közt. Mivel én a kocsi túloldalán voltam, nem tudtam semmiképp átjutni a szekrényhez, és Franco is ugyanebben a helyzetben volt a másik soron. Tudtam, hogy pár perc alatt kínos helyzet alakulhat ki, éppen ezért hálásan sóhajtottam fel, amikor a férfi végülis megtalálta a megfelelő méretet a gyűrűs dobozban, én pedig az antihisztamint a táskámban. A korábbról ottmaradt ásványvizemmel lenyeltem, s mintha mi sem történt volna, vonultam kolléganőm nyomdokában, és készen álltam immár mindent eladni, még salmiakkit is és appelsiinit.

–          Bevetted? – súgta Franco, amikor a gép végébe értünk.

–          Be… Csak tudod, most mi következik? Ájulás szerű álmosság, és hogy legalább két liter vizet be kell nyakalnom, hogy mihamarabb távozzon belőlem az allergén cucc. Utóbbira könnyű volt a megoldás, és az előttünk álló másfél óra csendes pihenő pedig az alvásra is. Noha lenyeltem a két liter vizet, egy palackot magammal is levittem a hálóba.

DSCN4859

Na, ezt el kell mesélnem… A hálónk lényegében egy mobil bunker mindennel felszerelve, ami a pihenéshez, alváshoz szükséges, na meg persze, a repülésbiztonsági előírásokhoz. Ezek roppant kényelmes emeletes ágyak. Ha az ember már sikeresen felkínlódta magát rá. Azért mondom ezt így, mert egy magamfajta nagy embernek a felső ágyra sem egyszerű bejutni. Olyasmi , mint egy kis odú, ami belül tágas, mint a Nyuszié, de Micimackó mégis beszorult a kijáratba. Szóval nagyon precízen kell helyezkedni ahhoz, hogy az ember elegánsan becsusszanjon a kényelmes helyére. Feltéve, ha nem akar ott beékelődve ragadni, és lábait pedig ruhaszártónak használják… Néhányan már nyugovóra tértek alul is, felül is, és noha behúzhatja mindenki a maga függönyét, úgy illik, hogy az ember sötétben, csendben és minél kevesebbet járkáljon. Levettem a cipőmet és a mellényt, vállfa, szekrény, minden, majd egy jólirányzott mozdulattal felkapaszkodtam, és sikeresen begördültem az ágyamra. Ott ügyesen kicsomagoltam az ágyneműt, magam mellé helyeztem a vizes palackot, bekapcsoltam a szellőzést, és kellemes ernyedtség lett rajtam úrrá. Úgy éreztem, másnapig is el tudnék itt most aludni, de a másfél óra is istenien hangzott.

Ebben a pillanatban, mintha villámütés ért volna. A mellém helyezett vizespalack, a szellőző hűvös levegője, az imént elfogyasztott nagy mennyiségű víz együttesen olyan szúrós feszültséggel nyomta meg az illetékes belső szerveimet, hogy ha azonnal nem jutok illemhelyre, akkor mindannyian bajban leszünk. Pisilnem kellett, és ez távolról sem olyan egyszerű abban a helyzetben, mintha otthon lennénk a hálóban… A bunker kijárata az utastér kellős közepén van. Az utasok előtt nem hogy rendetlenül, cipő nélkül vagy alulöltözötten nem mutatkozhatunk, de még mellény nélkül sem. Magamat is meglepő gyorsasággal ugrottam le az emeleti ágyról, nyitottam a gardróbot, kerestem ki a sötétben az én cipőmet – érdekes lehett volna, ha valaki másé kerül a lábamra… – és a mellényt, és futottam is felfelé a szűk lépcsőkön. Tudtam, ha feljutok, a mosdó nincs messze, minden rendben lesz, imádkoztam, ne legyen foglalt. Azzal azonban nem számoltam, hogy egy utas megfogja a karomat, és odasúgja:

–          Hozna nekem egy narancslevet…?

Amikor visszakerültem a hálóba, lábujjhegyen osontam vissza a gardróbhoz, ruha le, cipő le, én fel, hopp, és alszik… El kell kezdenem tanulmányoznom majd a veseműködést, hogy jobban megértsem, ilyenkor miért nem egyszerre választja ki a salakanyagot, s mindent, aminek távoznia kell. A jelek szerint a megivott víz nem jött ki maradéktalanul. Noha dagadni nem dagadtam tovább, a belső rendszerem pár percen belül ismét jelzett, hogy futnom kell.

Ugrás le az emeleti ágyról. Gardrób, cipő, mellény, nyakkendő, futás, lépcső… Ment ez már, mint a karikacsapás. Huszonöt éve voltam katona, de akkori tisztjeim most is büszkék lennének rám, olyan iramban jutottam fel a fedélzetre. Restelltem volna visszatérni a hálóba ezek után, így – miután rendbe szedtem magam, visszamentem dolgozni.

–          Még alhattál volna… – fogadtak az ügyeletes kollégák.

–          Áh, én ilyen lelkiismeretes vagyok!…

“Felmegyek önnel a szobájába, és maga levetkezik…”


Photo by Artur DancsAmikor ott álltunk a beszállókapu előtt, olyan hihetetlen volt, mintha álmodnánk, ugyanakkor olyan végtelenül természetes volt, hogy négy és fél hónapot követően mégiscsak „egymásnak rendelt” bennünket a sors és a Crew Planning Eduardóval és Francóval. Olyan fess és feszes úriemberek voltunk a 8-as terminál alkonyában, hogy a porszem kétszer is meggondolta, ha arra járt, meg merjen-e pihenni az egyenruhánkon.

–          Csípj meg és mondd, hogy nem álmodom… – mondogattuk egymásnak, miközben ott feszengtünk a finn légiutaskísérő csapatra várva.

Tizenkettedmagunkkal voltunk utaskísérők a csudiszép gépen, leparoláztunk a pilótákkal is, majd ügyesen elfoglaltuk pozícióinkat. Elfogult vagyok a repülőgépekkel, nekem jobbára mind szépek, de az Airbus A330-ast most kifejezetten meseszépnek láttam, egy kedves kis ékszerdoboznak, ami ráadásul roppant okos is, nem csak jól felépített. Jobb túlesni a nehezén minél hamarabb – ezt mondogattam magamban, amikor első osztályra osztottak be. Azt tudni kell, hogy ez egy más világ, sok esetben azok, akik itt utaznak, nem ugyanabban a világban élnek, mint mi, földi halandók. Ettől néha könnyebb, és néha pedig pokloknyival nehezebb, mint egy átlagos turista osztályos utassal „elbírni”. Az is tény, hogy ezek azok, akik dollárezreket fizetnek egy-egy jegyért, csak hogy kényelmesebb székben ülve pezsgőt ihassanak egész úton, jobbnal-jobb séf-menükben válogathassanak, és hogy akkor nyomhassák meg kedvükre a hívógombot, amikor úgy akarják. Persze, a hívógomb nyomogatása az utast minősíti elsősorban, és rutinos utazók ezzel tisztában vannak, s azzal is, hogy mindenképp egész úton ott vagyunk velük, s ha nem most, akkor pár perc múlva elhaladok mellette, felesleges ráragasztania ujjait a hívógombra, ettől senkinek sem lesz jobb. Az első osztályú felszolgálás sokirányú és roppant időigényes munka, épp ezért gyorsan kell dolgoznunk, hogy utasaink mihamarabb pihenőre hajthassák fejüket. Ilyenkor a legkevésbé sem kívánatos, ha valaki a hívógombot nyomogatja. De az én 3A-m erről nem akart tudomást venni:

–          Mondja… – fordult felém kedves, de szigorú tekintettel az öregúr – meg tudná oldani nekem, hogy átugorva ezeket a procedúrákat én MOST megkaphassam a vacsorám. Aludni szeretnék mihamarabb…

Ezerfelé kellett épp rohannom, de hirtelen az villant eszembe, amit tanítottak: első osztályon NINCS lehetetlen. Bólintottam, és leadtam gyors iramban a rendelést, s mialatt térültem-fordultam, a kollegina oda is készítette a feldíszített tálcát. Az öregúr békés elégedettséggel mosolygott a vacsorájának, és miután tovafutottam egyéb dolgaim után nézni, máris megkondult a hívógombom.

–          Kinek vitted az imént a tálcát, aki korábban kérte a vacsorát? – kérdezte a kolléganőm a konyhában sürgölődve.

–          3A-nak. De már megint hív.

–          Micsoda??? 3A ?…

–          Igen.

–          Azzal nagyon vigyázz, nagyon fontos személy. Nem tudom, ki az, de be van a listámon keretezve a neve, hogy nagyon oda kell rá figyelnünk.

–          Odafigyeltem, már perecet is vittem neki – kacagtam fel, miközben ismét odalibbentem a mosolygós, de szigorú öregúrhoz. Elégedetten majszolta a vacsorát, miközben felemelte a tekintetét, és közelebbről megnézte a nevemet, és így szólt:

–          Uram… mi lett a kis palackokkal?

–          Kérem?… Milyen palackokkal?

–          Hát azokkal a kicsikkel – és kezével mutatta a méretet – Maguk mindig szoktak ilyen kis félliteres palack ásványvizet adni nekünk… Ma senki sem ajánlotta ezt fel. Én biza, ezt nehezményezem.

–          Rendkívül megtisztel, hogy ezt figyelmembe ajánlotta, uram – szóltam – Kollégám éppen felszolgálja az italokat, de amig ő ideérne, én kerítek Önnek egy félliteres palackos vizet is.

–          Helyes. Helyes.  És egy kis füge desszertet is kérek dióval meg krékerrel.

–          Az is meglesz, uram – vágtam rám bár a leghalványabb lila gőzöm sem volt, honnan szedek én majd ehhez fügét.

A dolog azonban megoldódott, Sinikka, aki a konyhát kezelte bekötött szemmel is tudta, honnan kerítsen fügét dióbéllel és a krékereket is szépen elhelyezte egy Marimekko dekorban, én pedig vidáman egyensúlyoztam a 3A-hoz, aki gyermeki izgalommal emelte le az ezüst tálcáról a csemegét, és hálás tekintettel fordult felém:

–          Percek alatt megeszem, majd le is fekszem, kérem, reggelig semmi szín alatt ne zaklassanak.

–          Ez megoldhatónak tűnik, uram – biccentettem.

Közben befejeztük a felszolgálást az egész osztályon, már csak desszertek, borcsemegék, nasik voltak napirenden, az én 3A-m addigra kihúzta ágyát, békésen befordult, magára húzta a zöldpettyes takarót, és elszenderedett.

Valamikor hajnal tájban, amikorra mindenki elcsendesedett Sinikka odaintett a konyhába maga mellé, és egy derekasan megpakolt tálcára mutatott:

–          Mielőtt lefekszel, valamit vacsorázz, van mindenből elégséges. A legjobbakat válogattam oda neked, de nézz körül, amit látsz, megehető.

Dehogy volt nekem erőm és étvágyam akkor. Izgalmam akkor kezdett kicsit alábbhagyni, és a jól végzett munka kellemesen elfárasztott, az a 45 perces pihenő, amit kiszabtak nekünk, pontosan kapóra jött. De tudtam, hogy nem csak jogom, de kötelességem is enni, és minden pillanatban tettrekészen lenni az út során, ezért a tálcát magam elé húztam, és nekiláttam. Valami sovány – és jól elkészített disznóhúsra gondoltam. Mesterszakácsaink jogvédett menüi sok elismerést hoztak már a cégnek, mint ahogy a szigorúan válogatott boraink is. Akkor kezdett az agyamon végigfutni a menü, amit fejünkbe táplálunk az út előtt, és igyekszünk megjegyezni, melyik az érvényes menüopció Európa felé, s melyik az, amelyik visszafelé van terítéken. Valahogy nem egyezett disznóval egyik sem. Sokára esett le, hogy amit eszek, tulajdonképpen lazac. Betegesen tiltakozom a halak és a tengeri herkentyűk ellen, és ez a felismerés csak felerősítette bennem a vágyat, hogy az evést abbahagyjam. Csak olyan nagyon finom volt, hogy nem lehetett letenni. Hogy mégis letettem, annak Susanna, a főutaskísérünk  felbukkanása az oka. Mint kiderült, Hannu helyét a főnöki székben az irodában ő vette át, most pedig a gépen is ő volt a nagygóré.

–          Tudod… a 3A… – kezdte, miközben felém fordult.

Felszisszentem, mintha csalánba ültem volna, és majdnem eldobtam a tálcát is:

–          Persze… Sinikka mondta, hogy nagyon…

–          Igen, a miniszter úr nagyon fontos számunkra. Tőle függ ugyanis a cég sorsa. Közös érdekünk tehát, hogy nagyon jó véleménnyel távozzék…

–          Természetesen, azon vagyok, hogy … – de Susanna leintett:

–          Helyes. Nos, a miniszter úr, mielőtt nyugovóra tért a holnap reggeli nagyon fontos tárgyalása előtt a parlamentben, nem sajnálta az időt és fáradságot, hogy elektronikus levelet küldjön a Finnairnek.

Itt aztán elakadt a lélegzetem, mert féltem, hogy egy kis palack ásványvíz miatt most akár nagy bajba sodorhatom a céget. De a kocka el volt immár vetve, hang nélkül vártam, hogy a főnökasszony megossza velünk a levél tartalmát:

–          A miniszter úr azt írta, idézem: „Életem legjobb kiszolgálásában volt részem az Önök járatán, és ezt hálásan köszönni tartozom!” … Gratulálok nektek – mosolygott ránk Susanna – és az egész csapatnak!

Talán a nyelvi akadály volt az, ami némileg árnyékot vethetett ránk, hisz minden igyekezetünk ellenére a finn nyelvvel nem tudtunk olyan beható és mély kapcsolatot teremteni, amit társalgásnak nevezhetnénk, noha vidáman tudunk köszönni, és pár szóval is gyarapodtunk helszinki kiképzésünk idejéből. Az is igaz, a finnek többsége beszél angolul és valahol minden utassal megtaláljuk a közös nyelvet, de sokan éreztetik, hogy elvárnák tőlünk, hogy anyanyelvükön szóljuk hozzájuk. Erre egyetlen gyógyírt tudunk, s ez a kedvesség. Egy mosollyal eszméletlen dolgokat tudtunk mindig megoldani, s nem történt ez másként a repülőgépen sem. Vámmentes vásárlásnál tartottunk, amikor valaki felém fordult és kipirult, szép finn arccal azt mondta (vagy legalábbis nekem így hangzott) :

–          Abrakadabra!…

Mondom a kolléganőmnak halkan, hogy egy utas varázsol. Kérdi, miből gondolom, s mondom, mert abrakadabrált nekem valamit. A kollegina odalépett az említett nénikéhez, bólintott, majd szélesen mosolyogva tért vissza:

–          Nem varázslat – kacagott göndören – csak finnül mondta, hogy kér egy tasak salmiakkit!

–          Sajnos, én ezzel sem vagyok sokkal kijjebb a pácból, mert sejtésem sincs, mi az a salmiakki. Akkor maradjunk az abrakadabránál, és viszek neki Angry Birds-öt.

–          A salmiakki a sós finn gumicukorka – kacagott munkatársam, miközben előhúzta a szekrényből a kis piros tasakot a salmiakkival. Én pedig egy életre megtanultam ennek a nyalánkságnak a nevét, amit tanulós estéken sokszor nyakaltam be én is, de eszembe nem jutott elolvasni a nevét a tasakon.

Ugyanez volt egy másik kis Angry Birddel, egy finn kislánnyal, akinek üdítőt kínáltam, és ő mondta is, hogy „appelsiini”. Német és angol tudásom birtokában vidáman ismételtem: almalé, rendben. De a kislány mind izgatottabban ismételgette a fejét rázva:

–          Appelsiini! Appelsiini!

–          Adom-adom- ismételgettem én is, és jól teletöltöttem almalével a poharát.

A kislány durcásan nézett rám, és nem vette el:

–          Abrakadabra appelsiini!

–          Na, helyben vagyunk, megint varázsolunk! – morogtam magamban szélesen mosolyogva, és hirtelen letévedt a szemem a tálcámra, amin a gyümölcslevek sorakoztak. Az egyiken nagy betűkkel írta: Appelsiini. Ez volt a narancs… Cserébe egy egész dobozzal hagytam neki, de a kislány soha nem akart velem barátkozni aztán. A dobozt viszont eltette.

Annál barátságosabb volt egy pengőszemű kislány, akinek vakító kék nagy szemei voltak, és szülei áltak közrefogva ült egy középső sorban. A baba rendkívül élénk volt egész úton, és rendesen számon is tartotta minden tevékenységemet, és mindig oda botorkált a széken, arra az oldalra, ahol épp voltam, és ott visongva örvendezett és tapsikolt nekem nagyokat és kanyargósakat kacarászva. Anyja és apja is szépek, rendkívül szép északi emberek voltak, szőkék, kékszeműek, mint a kicsi is.

–          Nem tudjuk, mi lelte, aludni szokott, és nem lelkesedik általában senkiért sem ennyire – szabadkozott az anyuka.

A kislány nem átallotta azt is rámkiabálni, hogy:

–          Papapapapappapappppaaaaa!

Amikor alkalmam adódott, megálltam vele játszani vagy csak gügyögni, és egy roppant erős barátság alakulhatott így ki a kishercegnő és közöttem. A reggeli tejecskézés azonban kissé rárakott a fáradtságára és a repülés adta körülményekre, minekutána a kislány ügyesen telibehányta édesanyját tetőtől talpig, úgyhogy annak át kellett öltöznie. Apuka ezalatt hóna alá vette a nyöszörgő babát, és a széket, illetve annak környékét kezdte el takarítani a másik kezével. Egyik kolléga ugrott oda segíteni, de mondtam, saját ügyemnek tekintem az esetet, és a jelek szerint a kislány is beleegyezett ebbe, ugyanis felém tárta a karját, és kacagott is. Apukája zavartan nézett rám, de akkor a kislány már az ölemben volt.

–          Meglepő! Soha senkinek nem engedi, hogy kivegye a karomból… Egészen odavan magáért, uram… – magyarázta meglepetten, miközben takarított.

–          Óh, hadd szeressen, uram, hadd szeressen. Engem szoktak a babák szeretni. Tudja, nekünk titkaink, meséink vannak. Ezért van.

Nem voltam biztos benne, hogy apuka értette, miről beszélek, de hálás volt, hogy segítettem, a baba pedig vidáman csacsogott a vállamra simulva. Őszintén mondom, nem is érdekelt az sem, hogy amikor vissza készültem adni kékszemű apukának a kiscicababát, amaz ügyesen sugárirányba lehányta a komplett egyenruhámat. A drágát, amit akkor viseltem szolgálatban először. Beleértve fehéringet, nyakkendőt, nadrágot, feszes mellényt… mindent! Csak kacagtunk, és a baba is vidáman folytatta a reggelt, gondolom, már mindent kiadhatott magából, ami kikívánkozott. Kékszemú apuka és szőke anyuka pedig felváltva zengték a bocsánatkéréseket, és hogy remélik, hogy van tartalék ruhám. Nekem pedig eszemben sem volt emiatt aggódni, hisz tudtam, valahogyan a dolgok megoldódnak.

Miközben leszállásra készülve a hányást takarítottam magamról, hogy némiképp szalonképes maradjak a hátralévő húsz perces leszállási procedúrára, kollégám felhívta Susannát, és hőstettekről számolt be neki rólam, hozzátéve, hogy a harc, mint olyan áldozatokkal is járt, jelen esetben az egyenruhám bánja, ami ugyan szerencsét is jelent egy ilyen első úton, de véleménye szerint, mielőtt elkezdenék savanyú és elviselhetetlen szagot árasztani magamból, sürgősen ki kellene mosatnom a cuccaimat. Susanna a jelek szerint helyeselt a vonal végén, és megegyeztünk, hogy amint a Hiltonba bejelentkezem, a ruháimat leadom a laundry-szolgálatra.

Ilyen volt az érkezésem sok hónap után Helsinkibe, ahol Minna és Katri várt bennünket, két szupervizorunk, és a géppel szintén frissen érkezett nyolc ember, azok, akik a kiképzésre érkeztek, hogy majd tavasszal a mi sorainkat gyarapítsák. Nagyon szerettem volna barátkozni, és összeölelgetni mindenkit, de a ruha rajtam mind jobban kezdte eregetni a romlófélben levő étel nem kellemes szagát, ezért megsürgettem Eduardót és Francót, hogy a szállodáig meg se álljunk.

Amikor a portásnak, akit Adamnek hívtak, elmondtam a gondomat, szomorúan nézett rám:

–          Sajnos, a mosással elkéstünk, uram…Már 9-kor elmentek… – tette hozzá – de megnézem, mit tehetek! – és telefonált…

A beszélgetés finnül kezdődött, majd angolra váltott, hogy én is értsem:

–          Öt perc? Az lehetetlen. A szóban forgó ruha előttem áll – mondta elegánsan gesztikulálva a telefonba.

–          Öt perc?…Azonnal levetkezem – súgtam oda, és intettem, hogy ez semmiség.

Mire riadtan meredt rám, és a telefont leeresztette:

–          Levetkezik?…

–          Én le.

–          Az remek lesz! – mondta nem túl nagy meggyőződöttséggel, majd hozzátette – De tisztelettel kérem, ne itt tegye!

–          Erre magam is gondoltam, Adam, a Hilton bizonyára nem méltányolná ezt a produkciót, hanem majd a szobámban, csak ne valahány századikon legyen…

–          Az elsőn lesz uram, és a legjobb ötletnek azt tartanám, ha együtt futhatnánk…

–          Ezt komolyan mondja? És még a finnekről mondják, hogy visszafogottak!… Örömmel veszem, ha velem akar futni, de nem terveztem kocogást mára, talán holnap reggel…

–          MOST futunk együtt.

–          Most?

–          Felmegyek önnel a szobájába, és maga levetkezik…

–          Ó, máris szeretem ezt a hotelt! – kacagtam fel – Itt mindenki ilyen elszánt?! Na, jöjjön, Ádám, szaladjunk a szobámra.

Már a liftben elkezdtem vetkezni, a szobámat kinyitva belöktem a táskáimat, és folytattam:

–          Jöjjön be, minek állingál kinn?

–          Jobb lesz, ha hagyom kényelmesen, ám – hozzátenném – nagyon gyorsan levetkezni, uram.

–          Ilyen gyorsaságot sem kért még tőlem senki, kedves Ádám – lihegtem az ajtóm mögül.

–          Elnézést uram a sürgetésért – mondta mind nagyobb zavarban a fiú – csakhát az öt perc… Különben nem garantálhatom, hogy reggelre készen lesz az uniformisa…

–          Az pompás élmény lenne az utasaimnak is holnap, nem gondolja…? – kacagtam, és a Hilton Laundy tasakkal együtt kiadtam az ajtónyíláson a mosnivalót. Semmi egyéb nem maradt rajtam, csak a zoknim és az alsónadrágom.

–          Kérem, töltse ki a nyomtatványt, ami a szekrényébe van akasztva, és a másodpéldányt adja át nekem, uram, ha megtenné…

Megtettem, de mivel csak neki volt kéznél írószere, a megrendelőlapot az ajtó előtt töltöttük ki, annál is inkább, mert a finn felével felfelé nyitottam ki, és semmit sem értettem. Lehet, hogy őrültségnek hangzik, de az ajtó becsapódott mögöttem, így ott díszelegtem piros korcos fekete Calvin Klein boxeremben és fekete térdzoknimban a Hilton „légitársasági” emeletén a recepcióssal pusmogva:

–          Ádám, Ádám, látja…? Jobb lett volna, ha maga jön be, mert akkor csak maga lát engem neglizsében, így azonban az éppen érkező norvégok és svéd légiutaskísérő csapatok is.

–          Sajnálom, uram, majd segítek kinyitni az ajtót, és kártyájával kinyitotta a szobámat.

–          Én semmit sem sajnálok már, kedvesem, csak azt, hogy nem nézek ki jobban. Szerintem komolyabban kellene vennem a fogyókúrámat!…

Hogyan lettem légiutaskísérő…? (13 +1 Bónusztrekk)


Lenni vagy nem lenni…

Photo by Artur DancsMikor Minnával kiléptünk a French Building forgóajtaján a Fifth Avenue-ra a hóviharba, be kellett látnunk, végtelenül sok veszélyt rejtegetne magában egy kalandos séta elegáns tűsarkújában a szállodájáig, ezért biztonságos helyre, az épület bárjába tértünk be legott. S mivel nem illenék egy bárban csak potyán szívni a méregdrága belvárosi levegőt, gyorsan intézkedtünk valami jóféle borok ügyében.

Annyira jó ez a bevezető mondat, hogy egy barátom azt mondta rá, egy regényt is kezdhetnék vele. Én azonban nem kezdek most bele egy regénybe, hanem csak onnan folytatom a légiutaskísérős mesét, ahol novemberben abbamaradt a szó mindenféle értelmében.

Január derekát tapostuk, és kifejezetten örültem, hogy az otthon, családi körben eltöltött ünnepek után New Yorkba visszatérve épp itt találom Minnát is. Szupervizorunkkal ugyan novemberben is volt alkalmam egy sör mellett elfilozofálni az egyik kis belvárosi ír kocsmában a politikáról és egyéb huncutságokról, aztán meg időközben üzenetekben is, a mostani jelenléte azonban bíztatólag hatott a helyzetre nézve. Merthogy helyzetben voltunk…

A helyzetet elsőként egy (New York-i idő szerint) éjszaka igazgatónk, Hannu levele vázolta elénk őszintén és lényegretörően. Történt ugyanis, hogy lázasan készültünk vizsgajáratainkra az akadémiai kiképzést követően visszatérve Helsinkiből, és már mindenki repesve várta a novembert, egyrészt, mert elkezdhettük álmaink munkáját, másrészt meg végre pénzt is keresünk, hiszen a kiképzésről visszatérve két hét fizetetlen pihenőn voltunk, hogy előkészíthessük magunkat a nagy utazásokra. Korábbi munkahelyét pedig addigra szinte mindenki otthagyta. A vizsgajáratok november elsejétől kezdődően minden nap hármunkat vettek volna górcső alá. Lényegében egy valós New York – Helsinki – New York járaton kellett élesben teljesítenünk instruktorok, szupervizorok szigorú tekintetei előtt, hozzászokni a körülményekhez, a tennivalókhoz és feladatokhoz, áttekinteni a valós járaton mindazt, amit az iskola megtanított nekünk alaposan. Persze, leszámítva a jól begyakorolt zuhanásokat és mindenféle incidenseket.

Elsejére ábécérendben lányaink közül hárman szerepeltek a listán, az én vizsgajáratom november 2-a lett volna Eduardoval és Francoval. Az első járathoz Minnát vártuk New Yorkba, aki a három lánnyal elkezdi a vizsgajáratok egy hetes sorozatát. Minna Halloween estéjére meg is érkezett, de őt Hannu imént említett levele előzte meg, aminek a címzése ez volt: „ A helyzet, ahogyan most fest”… és amiből egyértelműen megtudhattuk, hogy a cégnek törölnie kellett mindannyiunkat a novemberi programból meghatározatlan időre, ugyanis a szakhivatal visszautasította nem-európai kollégáim munkavállalási engedélyeit. „A helyzet nem olyan, amilyennek reméltük, de fellebbezünk, és az összes lobbinkat megmozgatjuk az ügy érdekében. Ez azonban heteket fog igénybe venni, addig azonban nem számolhatunk veletek, mint munkaerővel…” A levelet Mike látta meg először, és noha korábban hozzászokhattam éjszakai üzeneteihez, a hosszas kihagyás kapcsolatunkban joggal emelt bennem kérdőjeleket, amikor hajnali háromkor sms-üzenetem jött elveszettnek hitt cimborámtól, amiben azt adja tudtomra, hogy szomorú. A mai világban ezeregy oka is megvan az emberfiának szomorúnak lenni, Mikey azonban nem tartozott azon ismerőseim közé, aki túl sokat forgatta szájában az élet dolgait, a legtöbbet úgy nyelte le, ahogyan volt. Nem hiába hangsúlyozta mindig is olyan kitartóan, hogy nem tervez semmit, hanem csak hagyja magát az árral sodródni, és így mindig kialakulnak a dolgok. Hogy most mégis szomorúságáról tájékoztatott, ráadásul olyan időpontban, amikor az ember legfennebb is csak legjobb barátait zaklatja lelkiállapotának alakulásával, szöget ütött a fejembe. De amint elolvastam igazgatónk levelét, nekem is tágra nyílt a szemem, és sok álmatlam éjszakám egyike következett, és immár örömmel töltött el, hogy ott volt Mike, akivel szomorúságomat magam is megoszthattam. Ketten bámultunk a nagy New York két különböző szegletében a képernyőnkre, és a levélre, ami tudtunkra hozza a szomorúságunkra okot adó hírt. Nem csoda hát, ha az első géppel érkező Minnával estére találkozót beszéltem meg. Mintha azt reméltem volna, hogy a nyolcórás út során majd valami megváltozik, és Minnánk cigánykerekeket vetve fog a Kennedyről a városig bejönni. De főnökasszonyunk ennél sokkalta fáradtabb volt, és amikor elébe mentem a szálloda bejáratához, meg is kért, csak valahova a közelbe menjünk el egy röpke sörözésre és valami falatozásra, ugyanis teljesen szét van esve a nap eseményei és a ledolgozott repülőút nyomán.

–          Van ebben a döntésben elegendő politika ahhoz, hogy joggal aggódni kezdjünk?… – kérdeztem rezignáltan.

–          Ha valami, akkor az van benne. De még annyi minden más is… – sóhajtott fel – Amiben bízunk azonban az, hogy a cég nem hagyja magát, és a fellebbezésre kemény érvelést, befolyásos lobbit fogunk bevetni a Munkaügyi Hatóság előtt.

–          Mert ők nem akarnak amerikaiakat…?

–          Inkább úgy fogalmaznék, hogy ők európaiakat akarnának, olyanokat, akik munkanélküliek…

–          De hisz ez az állás New Yorkhoz kötődik, és a feltétele, hogy az, aki elvállalja ezt a munkát, itt éljen, és itt adózzon.

–          Ők ezt nem így látják, hanem nacionalista szempontból…

Az éjszakába nyúló beszélgetés egyértelművé tette számomra, hogy az európai jobboldali mellveregetések és politikai csatározások áldozatai lettünk. Én magam meg úgy csöppentem ebbe bele, mint a légy a vasárnapi húslevesbe. Magam ugyanis európai dokumentumokkal és amerikaiakkal is rendelkezem, ezért semmi akadálya nem lett volna elméletileg a munkavállalásomnak, viszont én voltam az egyetlen, márpedig egy ember nem lehet legénység mindaddig, amíg félkörbe nem tudok állni a fotókon és „bázist” sem alkothatok egymagam.

–          Pontosan ma mondtam fel szó szerint a családnál, akiknél gyerekcsőszként dolgozom – szomorkodott Mikey – és hogy örültem, hogy azoktól a kis pokolfajzatoktól megszabadulok.

–          Visszamegyek Ciprianihoz, nekem lakbért kell fizetnem, étkeznem, ruházkodnom kell – jött egykori szobatársam, Emilio jajveszékelése is.

–          Na, legalább jól kiszörfözöm magam – így Bo, aki Californából a dolgok napsütéses oldalát igyekezett elénk tárni.

–          Én meg visszamegyek felszolgálónak a partiszervízhez – sírt Alexa.

–          Na, a sörtrolli-terv egy kicsit elnapolódott – csettintett Winston.

–          Az élet tele van előre nem látható akadályokkal, de Isten fenn van, és mindent lát, majd a kellő pillanatban közbelép… – zúdított „Reply All”-ban közhelyzuhatagot ránk Tatjána, akit mindig csak annyira láttam értelmesnek, mint azt a fehér csirkét, akit valamilyen okból (akkor jól megalapozott érvekkel alátámasztva) Bakuczlacinak szólítottam kölyökkoromban Mama baromfiai közt.

–          Egyszer s mindenkorra, mindenki vegye tudomásul, hogy ezt nem lehet velünk csinálni – fortyant fel Xaver, és látni véltem strandpapucsában ugrálni, mint egy elmebeteg szöcskét, mint amikor első nap megérkezett a kiképzésre – Ez nevetséges! Kérem, azonnal mondják meg, hogy mennyit fizetnek ezért nekünk, és hogy jár-e kiszállási díj azért, hogy otthon maradunk, és…

–          Neked lehet, hogy fizetnek, csak tűnj el! – dünnyögte Lucille szintén Californiából egy pohár bort szürcsölgetve, és nem leplezve, hogy Xaver iránti indulatai változatlanok maradtak.

Napokon belül értesítést kaptunk a dolgainkat Amerikában egyengető Valerie asszonytól, hogy a légitársaság úgy döntött, alapbérünket mindenképpen folyósítja a novemberi hónapra, amíg az adminisztrációs herce-hurca zajlik. Örömömben a hirtelen jött vakációt kihasználva hazautaztam, megkönnyítve így a magam számára a várakozást.  Úgy váltottam repjegyet, hogy akkorra érjek vissza New Yorkba, amire a dolgok számításaink szerint megoldódnak. November vége felé aztán éppen visszaindulóban, csomagolás közben ért még odahaza Hannu újabb olyan levele, ami Mikey-ből szomorúságot váltott ki: „A Munkaügyi Hatóság nem vállalta, hogy megmásítja korábbi döntését, viszont érveléseinket meghallgatták, és azt javasolták, fussunk mégegyszer neki tiszta lappal, és másodszorra sikerülni fog. Ezt tesszük most.”

Az európai hatóság ugyanis azt akarta, a cég hirdesse meg újra az állásokat, és most legyen lehetősége mindenkinek a világon jelentkezni rá, de főleg Európában.Ha ezt megteszik, akkor a mi csapatunknak is zöldutat adnak egyúttal. Egyféle egyezkedésnek tűnt, de mivel még legalább egy tucat emberre szükségünk volt mindenképp, senkinek nem esett nehezére a hatóság kedvére meghirdetni újra az állásokat a New York-i pozícióra. Ezzel együtt amerikai és karibi kollégáimat felszólították, ismét vonuljanak fel a konzulátuson New Yorkban, és újra adják le kérvényeiket az európai munkavállalásra.  Ekkor már mesebeli összegekre rúgott a pénz, amit akár az ablakon is kiszórhatott volna a cég, ugyanannyi haszna lett volna. Hiszen hasznunkat sem vette, folyamatosan költötte is ránk a pénzt, és még egy újabb munkavízum kérvényezési folyamatot is támogatnia kellett anyagilag. Kollégáimnak meg akár Floridából, akár Californiából saját költségen New Yorkba kellett repülni ügyet intézni.

Mint említettem, én odahaza voltam, és New Yorkba készültem visszautazni, amikor a lelombozó hír érkezett, de a repülőjegyem átírása akkor már többe került volna, mint maga a jegy, ezért visszarepültem New Yorkba, s eldöntöttem, hasznosan fogom az időt eltölteni, és valami alkalmi állást keresek. Karácsonykor mindig nagy a kereslet a szezonmunkásokra. Igaz, a mi esetünkben nem lehetett tudni, meddig tart az áldatlan állapot, egy hetet, kettőt vagy akár nyolcat is… Hamar rá kellett azonban ébrednem , hogy új munkahelyre senki sem fog olyan embert alkalmazni, akire nem tudja, meddig és milyen körülmények között számíthat.Így aztán pár eleve kútbaesett próbálkozás és egy Lufthansa interjút követően, amelyről én magam sétáltam ki, amikor rájöttem, eszementség lenne belefogni egy újabb kiképzésbe és két hónapos papírmunkába egy ideiglenes állásért, hisz ha addig nem oldódik meg a mi ügyünk, abból nem lehet megélni, ha pedig megoldódik, akkor meg tárgytalanná válik – letettem az alkalmi munkavállalásról, és eldöntöttem, hogy az élet adta nagy vakációmat most legalább jól kihasználom. Így visszacsomagoltam a fogkefémet és a pizsamámat, és karácsony másnapján visszarepültem jóanyám családi fészkébe.

„ Bíztató jelek érkeznek a hatóságoktól – kaptuk a levelet december végén januári munkabeosztás helyett – és meghirdettük az állásokat világszerte, jeletkezzen, aki csak akar, hogy a hatóság cserébe a ti engedélyeiteket végre aláírja. Amint ez megvan, azonnal beütemezzük a vizsgajárataitokat, addig is türelmeteket kérjük…”

De hogy meddig, azt továbbra sem lehetett sejteni sem. És nemcsak december, de már január is elmúlt forma, amikor kissé reményvesztetten visszaérkeztem New Yorkba.

–          Ha új állásajánlatot kapok, én feladom – vallotta be Mike.

–          Magam is erre kényszerülök – tettem hozzá…

–          Nagyon kibabráltak velünk, szerencse, hogy megmaradt a munkahelyem… – jelentkezett be a társalgásba Francescánk.

–          Ez tűrhetetlen! Fel kell lázadni! Ilyen jellegú diszkriminációt nem szabad tolerálni. Nekem elegem van, én eddig Balin voltam barátaimnál, de mostmár nincs, mit tennem, valahova mennem kell….

–          Remek hely, maradhattál volna ott is mindenki megkönnyebbülésére… – így Lucille, aki egy pohár bor mellől hallgatta a beszélgetést valahonnan a Csendes óceán partjáról – Bár, szegény barátaid!

–          Az nem merült fel benned, hogy például hazamenj? – érdeklődött Winston.

–          Ez nem ilyen egyszerű…

–          Mert még anyádnak is terhére vagy – sziszegte Estefania, aki nagyon ritkán szólalt meg ezekben a hónapokban, de akkor célratörően.

–          Az élet tele van kihívásokkal…. Az élet tele van előre nem látható akadályokkal, de Isten fenn van, és mindent lát, majd a kellő pillanatban…

–          Tudjuk, közbelép… – csapta le Lucille.

–          És azt is jól tudjuk, kedves Tatjána, hogy teneked nehéz, mert te olajban sült dolgokat nem eszel, és a salátaöntetben meg laktóz van, ami nem jó, te meg ugye húst nem eszel… – folytattam a gondolatot.

–          Te ezt honnan tudod?… – csodálkozott rá amaz.

–          Bakuczlaci… – morogtam.

A feszült összeszólalkozásokat Minna szakította félbe:

–          Egy kis jóhír Helsinkiből: jófelé alakulnak a dolgok. A hatóság lekérte az adataitokat és eredményeiteket, ugyanakkor azokét is, akiket kinéztünk az előválogatások során. Holnap New Yorkba érkezem a személyzeti igazgató úrral.

–          Interjúvolni az újakat?

–          Igen, biza… – mosolygott derűsen. Ugyanakkor kis rossz hír is van: mindannyiunk kedvenc főnöke, Hannu elhagyott bennünket. Legalábbis ideiglenesen.

A hóvihar ellenére a gép sikeresen landolt, és Minna szorgalmasan interjúvolta az alanyokat, estére pedig találkozót beszéltünk meg a belvárosban.

–          Nem tudok a hóvihar miatt Staten Islandről bejönni Manhattanbe veletek találkozni – sopánkodott Eduardo telefonon – de mondd meg nekik, hogy remélem, valami lesz ebből a mi dolgunkból, mert én visszautasítottam a US Airways munkaajánlatát, és én elsírom magam mindjárt!…

–          Részemről is mondhatod, hogy nagyon csalódott és reményvesztett vagyok – szomorkodott az én amúgy mindig életerős és vidám Mikey barátom.

Így kerültünk aznap este a hóvihar szorításában az irodának otthont adó ötödik sugárúti French Building földszinti vendéglőjébe, amiről a mese elején említést tettem.

–          Látom, nem számoltál a hóval… – mutattam a tűsarkúra.

–          Elegáns akartam lenni az interjún a jelentkezőknek… – kacagott Minna.

–          Hogy állnak a dolgok? – tértem egyenesen a lényegre, amikor a borok felett megszületett a döntés.

–          Jól. Ha már itt vagyunk…Napok kérdése az engedélyeztetés. Persze, a munkába állásotok akár február végéig is elhúzódhat.

–          Ez mostmár nem oszt-nem szoroz, csak biztos legyen… – mondtam halkan.

–          Őszintén egyetérzek veletek… Ez nehéz meccs volt. És a sajtó túlzottan is felkapta az ügyet, emiatt mostmár a döntést amiatt is késleltetik, hogy mindenféle támadásra felkészüljenek érvelésekkel, mert nem csak a minisztériumok felé, hanem a nyilvánosság felé is el kell ezzel a döntésükkel számolni. Ha rábólintanak, akkor is, ha nem, akkor is.

–          Előfordulhat…?

–          Nem. Nem valószínű…A személyzeti igazgató holnap vissza is repül, hogy találkozzon velük, és leadja a mai interjún kiválasztottak adatait is. Tudsz olyanokról, akik esetleg visszaléptek, máshova mentek el dolgozni időközben?

–          Nem tudok, de nem lepne meg. Nehéz hónapok voltak ezek.

–          Nagyon sajnálom. Őszintén…

–          És Hannu?

–          Egy éves fizetésnélküli szabadságot vett ki, és Balira költözött, búvároktató… és a magánéletét egyengeti.

–          Egy év…?

–          Én is azt érzem, hogy több lesz az. Ha egyáltalán visszajön…

Éppen negyedik hónapja volt annak, hogy az akadémiát elhagytuk, amikor megérkezett a hír, hogy a zöldjelzés megnyitotta végre előttünk az utat. Névsorlolvasáskor három hiányzóval kellett számolnunk. Ian a US Airways állásajánlatát fogadta el éppen aznap, amikor a jó híreket kaptuk. Xaverról nem tudtuk, hova lett, de többet nem hallottunk róla. Bo szerint valahol megverték a nagyképűsége miatt, és kirázták a papucsából. Brittney bébink, a csapat szőke tinieszű bombázója pedig Franciaországban kezdett ez idő alatt új életet valami-oktatóként.

Tizennyolcan folytattuk, hát, a közös utat együtt, és kezdhettünk el izgulni a márciusi vizsgajárataink miatt.

byclarkellis

"I would never want to belong to any club that would have someone like me for a member."

August MacGregor

Celebrating Sensuality. Intended for mature audiences, 18 and over

Living to help other disabled people, and people in need, Change the sign!! And Earth

I been online since 1994. I seen the internet at its finest. Then the World joined and fucked it up

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

tutorials4view

Watch free tutorials in Full HD (1080p) quality video tutorials, sorted by subjects, like: Photoshop, Gimp, Facebook, Torrents, Windows 7, Windows 8, Windows 8.1, Viruses and malware removal ( like ask,com, vqo6, Babylon ) and more and more.. If you like our tutorials and guided, please SUBSCRIBE to out channel at: http://www.youtube.com/user/ShaiSoft - tutorials4view.

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: