Kevinkedés – azaz elveszve New Yorkban a „Reszkessetek betörők” margóján negyed század távlatából


 

Tulajdonképpen két pillanata volt az én „Reszkessetek betörők”-kultúrámnak. Az egyik 25 évvel ezelőtt, amikor először néztem meg Kevin kalandjait, majd pedig most, amikor másodszor néztem végig a New York-i epizódot. Mindig hallottam, hogy sokaknak már a könyökén jön ki a film, mivel minden karácsonykor meg „kellett” nézniük valamelyik csatornán. Nekem ilyen gondjaim nem voltak, nagyon sok évre visszamenőleg, akár légitársaságnál, akár rádióban, valamilyen módon a karácsony számomra munkanapot jelentett, azon túl pedig inkább szeretteim társaságát élveztem inkább, semmint a filmeket. Huszonöt év távlatából, húsz év New Yorkkal mögöttem, ezeken a békés decemberi estéken módfelett izgalmas élmény volt leporolni a 92-ben készült filmet. Merthogy ma már ez nem egyestés film számomra, és nem is háttérzaj. Hanem biza jelenetenként lapoztam magam rajta napokon keresztül, itthoni estéken, New Yorkban, utazásaim során, Párizsban, Norvégiában, Stockholmban, majd ismét itthon.

home-alone-2-traps-realistic.jpg

A „Lost in New York” ma már korrajz, még ha szabálytalan is, az akkori, kissé kevésbé őrültebb New Yorkról. Természetesen, nem történelmi dokumentumfilm piedesztáljára emelhető, de mindenképp egy bejgliszeletnyi keresztmetszetet nyújt a szeptember 11. előtti – nevezzük békebelinek – New Yorkból. S ez nem csak abban mutatkozik meg, hogy még állnak a World Trade Center ikertornyai, hanem az emberek lazaságában például. A mai énközpontú, okostelefonbarévült, agyonpolitizált, idegvégződéseken táncoló kirakatélet helyett egy még könnyedébben élhető világ háttere előtt követhetjük figyelemmel az erre tévedt gyermek Kevinkedéseit. Persze, nem szabad a filmnek annál több jelentőséget sem tulajdonítani, mint amennyi jár neki. Így azokon a terjedelmes eszmefuttatásokon is át kell siklani, amelyek a film „hibáit” feszegetik mai napig is. Teljes blogok, cikksorozatok, fórumok épülnek arra, hogy bebizonyítsák, hogy a „Lost in New York” egy geográfiai nonszensz, mivel ha a korrekt helyszínek adatait vesszük, Kevinünk egy röpke éjszaka alatt többtucat mérföldet is be kellett volna, hogy szaladgáljon felső- és alsó-New Yorkban. De vajon az alkotók akartak-e hiteles útikalauzt csinálni a filmből? Akartak-e dokumentumfilm értékű történelmi alkotást készíteni Kevin kalandjaiból? Nem hiszem, hogy ilyen igénnyel készült volna ez a kis karácsonyi játékfilm. Nem is szabad eképpen közelíteni hozzá. Hanem csak belevetni magunkat Kevin kalandjaiba, és élvezni azt.

IMG_7772-2.jpg

A karácsonyfa

Én legalábbis ehhez kaptam kedvet a film megtekintése után, negyed évszázad távlatából. Felkutatni szentestén, karácsony idusán Kevint, az ő szemével kitekinteni a mai New Yorkra. És arra gondoltam, a kamerámmal együtt elviszlek benneteket is magammal.

Kevin a LaGuardián érkezik New Yorkba. Sok évem kötődik a LGA reptérhez, így nem volt nehéz már az elején megállapítani, a film egyetlen kockáját sem forgatták ott. Egyrészt a chicagoi O’Hare repülőtér terminálját láthatjuk, majd pedig egy landoló gép mögé vetített, a Queens-béli Long Island Cityből fotózott Manhattan-panorámás hátteret. Mivel sok időt töltöttem Los Angelesben, azt is elárulhatom mellékesen, hogy a Miami-i MIA reptérként feltűntetett homlokzat sem az, ami, hanem a Los Angeles-i LAX repülőtér terminálja. De nem is ezek az érdekesebb részei az észrevételeimnek ezzel kapcsolatosan. Amikor Kevin kinéz a filmbéli terminál ablakán, New York, azaz Manhattan skyline-ját látja, középen a zöldes színű ENSz- palotával. Nyilvánvalóan Long Island City valamelyik akkor már létező toronyépületéből – számításaim szerint a mai Citi-buildingből készülhetett. Az éles szeműek észrevehetik a ma is álló Pepsi Cola neonreklámot, amelyik az első Pepsico gyár emlékét hivatott őrízni az akkor még New York-i külvárosban. A neonreklám hátból látható a távolból. Ma már képtelenség lenne elkészíteni azt a fotót. Az egykor elhagyatott, részint raktárépületekből, másrészt meg mezőkből álló terület ma már egy pezsgő új városnak adta át a helyet.

 

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Emlékszem, New Yorkba költözésem idején nagyon szerettem lemenni a víz partjára ott, a Queens-béli oldalon, és a környék csendjében bámulni az East River túlpartján morajló-nyüzsgő várost. Ma már csend a legkevésbé sincs LIC-ben, a mezők, a dokkok és raktárak helyét üvegpaloták, égre meredő, megfizethetetlen toronyházak vették át, yuppie-k, fiatal és gazdag, menő szakmában dolgozó népesség lakja. Manhattan panorámát, persze, ma is lehet fotózni, de csak közvetlenül a partról, a toronyházak falat emeltek Queens oldalán a folyóig. Hogy a Pepsi-reklám is háttal belelógjon a képbe, be kellene kérezkednünk valamely luxuslakás lakóihoz, akik épp méterekre a neonreklám mögött laknak. Bár, nem vagyok meggyőződve róla, hogy sikerrel járnánk.

Kevin – hogy nyomatékosítsuk Long Island Cityt – a Queensboro-hídon taxizik be a városba. A híd Queenst Long Island Cityn keresztül Manhattan belvárosával köti össze a 60. utcánál landolva az East Midtownban. Az egyperces montázsban aztán feltűnik a Radio City Music Hall, ahol ilyenkor, karácsony idején a New York Rockettes revűműsora tekinthető meg hagyományosan, újévkor pedig világhírességek koncertjének otthona a patinás terem. Ezt a világ televíziói későbbi időpontban szokták is közvetíteni.

 

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Mielőtt a már említett ikertornyokhoz menne a Downtownban, Kevin Chelsea-ben is megfordul, a tévhittel ellentétben ugyanis, az Empire Diner nem az Empire State Building környékén van. A diner (ejtsd: dájner) az a tipikus amerikai stílusú étkezde, amit a filmekből oly jól ismerhetünk. Kissé retró hangulatú, olcsóbb, mint az éttermek és vendéglők, változatos napi menüvel. A New York-iak többsége rendszeresen dinerekben étkezik, legjellemzőbb ez az Upper East és Upper West Side-on, de, mint mondottam, Chelsea-ben is túlélt egy-két diner, közöttük az Empire is. Ha szerencsénk van, a napi menüben „goulash paprikash” is el-elkapható, ami lényegében se nem ez, se nem az, hanem nokkedli csirkepörkölttel. Ha tovább követjük barátunkat manhattani csavargásában, akkor a Chinatownba kerülünk. Kevin ugyanis beugrik tűzijátékért (vagy petárdáért?) a Mott Streeten egy üzletbe. Sok turista ejti útjába a manhattani kínai negyedet. Azért hangsúlyozom, hogy manhattani, mert ma már a nagyobb kínai közösség Queensben, a Flushingban lelhető fel, és ha valaki veszi a fáradságot, és oda elutazik, remek kulináris élményekben lehet része, és kevésbé kommersz, annak is kisebb az esélye, hogy megvágják árban… Nagyon sokan, akik a régi kiadású turistakönyvek alapján tájékozódnak, leragadnak a Canal Streeten, mint a kínai negyed főutcájában, amelyik a Manhattan-hídba torkollik, és fontos összekötő útként New Jersey állam felé halad a Holland-alagúton át. Kevesen tudják, hogy a Canal Street egyik nagy ütőere New Yorknak, és nemcsak a két államot köti össze a Hollandon át, hanem, ha a Manhattan-híd felé követjük a vonalát, Brooklyn fő sugárútjára jutunk, a Flatbushra, amelyik pedig a maga részéről átvisz bennünket sok mérfőld brooklyni utazás után Queensbe, a Gill Hodge emlékhídon át a Rockaway óceánpartjáig. Előtte elágazik, s egyrészt a Kennedy reptérre, másrészt a Queens-Brooklyn gyorsforgalmi út felé halad. A Belt Parkwayről pedig akár a Verrazano öbölhídra is eljuthatunk, amely Staten Islandre nyúlik át, ahonnan az út szintén New Jersey irányába vezet. Ma már talán nem tervezik a városokat, utakat és hidakat ilyen alapos kimunkáltsággal. Mivel a Mott Street egy kis sétára van tőlem, és mivel az első decemberi cseresznyét, amit ilyenkor már kapni a Chinatownban, meg akartam kóstolni, lesétáltam utánanézni annak a boltnak éppen karácsony napján. Maga az üzlet ott van, nyitva is van, csak már más név alatt fut, s nem annyira petárdákra van szakosodva, ami ma már itt tilos, hanem ajándéktárgyakra.

 

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Kevin útvonalát követve a Battery Parkba, Manhattan legdélebbi csücskére jutunk. Hazavágyódó éveim kedvenc mélázóhelye volt. Ha nem akartam a Rockawayre kiutazni az óceánpartra, akkor ide, a New York-i öbölre és a Szabadság-szoborra nyíló parkba jöttem le honvágyódni. Jaj, de milyen sokszor! … Mostanság is gyakran lejövök ide. Kerülöm a turistaőrület óráit, a reggeli vagy késő esti biciklizéseim egyik útvonala vezet itt keresztül az East River mentén érkezve hazulról. Ebédelni, uzsonnázni szoktam kiülni ide belefeledkezve a távolba, a csapkodó hullámokba, az ide-oda cikázó kompokba, a szobor fáklyafényébe. Gondolataimba. Mai napig bedobom a centet a vízbe, mint húsz éve mindig, ha itt sertepertélek. És a lényeg: nem nézek utána.

Az ikertornyok látványa a filmben mindenkiben más és más érzést ébreszt. 2000-ben láttam őket utoljára, hazafelé tartva a reptérről visszatekintve a naplementében, a tiszta időnek köszönhetően. Hazudnék, ha arról írnék, mennyire végtelen rajongója voltam azoknak az épületeknek. Hisz az Ikrek nem voltak szépnek mondható építészeti remekek – ma már tucatszámra gyarapszanak, sajnos, a hasonló tornyok Manhattanben s mind több ellenérzést is váltanak ki, főleg azok, amelyek a Central Park nepsütését korlátozzák mind jobban. Az Ikreknek a kései felértékelődése a jelképükben keresendő, hiszen leomlásukkal egy megváltozott világ küszöbén kaptuk magunkat, amit nemhogy akkor, de ma sem tudunk teljes határozottsággal befogadni és kezelni. Mint ahogy a régi World Trade Center komplexum sem volt szép, az új sem az. Másfél évtizedre volt szükség, hogy egy másikat felépítsenek, és Amerikára jellemzően, a cél a látvány volt. Nem a célszerűség, hanem az, amit mutatni akarunk vele: nagyobb, erősebb, több. Hívalkodóbb. Emez négy toronyból áll, s a legnagyobb, az magasabb, mint az eredeti tornyok voltak.

 

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

A filmben feltűnik egy másik, ma már nem létező létesítmény, az egykor pezsgő, híres – és nagyon szagos – halpiac. A mostani Seaport komplexum melletti épület megvan ugyan még, a halpiac tizenhárom éve elköltözött a helyéről, ahol majdnem két évszázadig működött az utcáról kapott nevén Fulton Fish Marketként. A New York-i halpiac 1822-ben létesült, és az Atlanti-óceánról érkező kereskedelmi hajók kikötőjében kulcsfontosságű kereskedelmi pont volt. A Fulton Fish Market nem csak halpiac volt, neve ellenére, hanem az akkor legnagyobb renoméjú élelmiszer- és termelői piac az országban. A halpiac árait a kormányzat rendszeresen követte, és referenciának számított a kereskedelemben.  Nyilvánvaló, hogy a maffia-tevékenységek egyik központja is lett ezáltal a XIX. század végére. Sok tűzvészt is túlélt, 2005-ben azonban bezárták, jelenleg Brooklynban működik és egyet, még ennek a bezárása előtt a Bronxban is nyitottak. A Fulton utcai épület sokáig elhagyatottan állt, az elmúlt hónapokban kezdtek sorsa felől gondoskodni. A film jelenete, amelyikben a banditák a halrakomány közül, egy teherautó rakteréből kerülnek elő, éppen itt játszódik, a Fulton és a South Street sarkán, a helyet jól ismerők azonnal kiszúrják a Brooklyn-híd manhattani pillérjét, illetve a Párizs kávéházat is, amelyik 1873 óta sárgállik a folyóparton.

 

 

Ezekre az apró részletekre a filmből minden valószínűség szerint azonban csak a magamfajta megszállottak emlékeznek, és mindeki leginkább a Fifth Avenue-ra, a Plaza Hotelere, a játékboltra és a Central Parkra emlékszik leginkább. Ezekről könnyű beszélni, hisz mind egy helyen vannak, a Fifth Avenue mentén, az előbbiek annak a Grand Army Plaza nevű terén, a park dél-keleti csücskében.

Az első Plaza Hotelt 1883-ban építették, de 1905-ben ambiciózusabb tervekkel állt elő Fred Sterry és Harry Black, akik egy francia reneszánsz château-ra emlékeztető, 19 emelet magas épületet képzeltek el. Az 1907-ben elkészül szálloda nem volt luxusárban, akkor két és fél dollárba került egy szoba, ami jelenlegi árakon is 70 dollár alatt van. Mégis, ma már azt a szobát csak ezer dollár körüli áron lehetne  egy éjszakára kivenni a Plázában. Nem bizonyult elég nagynak, ezért a 20-as években újabb szárny épült az 58. utca felőli oldalon. A patinás szálloda volt Conrad Hilton tulajdona is, aki a Beverly Hilton építkezése során, hogy finanszírozni tudja a Los Angeles-i építkezést a Beverly Hillsen, eladta a Plázát Sonnynak, azaz Sonnabend bosztoni milliárdos üzletembernek, a későbbi Sonesta szállodacsoport megalapítójának. Így akkoriban Savoy-Plaza Hotelként is felbukkan. 1975-ben a Western International veszi meg, és így a Westin hotellánchoz kapcsolódik a Pláza történetének folytatása. Donald Trump 1988-ban vásárolta meg a szállodák Mona Lisáját, ahogyan akkor ő nevezte a Plázát. Nem véletlen tehát, hogy a filmben az akkori tulajdonos, Trump is feltűnik egy pillanat erejéig, amikor Kevin a Plaza hallján  át futva érmés telefon után kutat, hogy foglalást intézzen magának a hotelbe. Trump után a szaúdi herceg birtokolta a szálloda többségi értékpapírjait, majd izraeli kére került, nemrég, ezév őszén egy quatari sejk illesztette nemzetközi vendéglátó-portfóliájába a Plázát. Marlene Dietrich is volt a szálloda vendége és Liza Minnelli nemhogy csak sokszor előfordult itt már befutott színésznőként, de gyermekkora is ideköti, hisz, míg édesanyja, Judy Garland a Brodwayn fellépéseit intézte, a kicsi Liza a Plázában lakott.  Egy városi legenda szerint Molnár Ferenc is lakott a hotel manzárd részében, és állítólag azt tartotta, nem az a fontos, hol laksz, hanem, honnan lépsz ki az utcára. Erre vonatkozó tényszerű bizonyítékokat a kutatásaim során eddig nem találtam.

 

Ha barátaim járnak a városban, szívesen Kevinkedem velük is, és belógunk a Plázába egyet tekeregni a süppedős perzsaszőnyegeken, és megejteni egy-két emlékfotót. Onnan indult ez, hogy egyszer anyuval szöktünk be. Én is kíváncsi voltam ugyan mindig a hotel belsejére, de bemenni csak akkor mertem, amikor egyszer velem volt. Nehogy engem is megkergessenek azok a szigorú alkalmazottak szégyenszemre. Ami a filmet illeti, Kevin valóban a szálloda egyik szobájában lakott, a jeleneteket ott is vették fel a helyszínen, még ha nem is feltétlenül a 411-esben. A medencés felvételt és a film végi lakosztályos jeleneteket azonban már nem New Yorkban, hanem Chicagoban rögzítették. Mint ahogy – és elnézést, ha bárkit is elkeserítek most – a játékbolti jeleneteket is. A Plázával átellenben volt ugyanis a híres FAO Schwarz játékbolt. Mit bolt…játék-királyság! A filmben erre utalnak haloványan, bár oda nem kellett volna Kevinnek sem limuzinnal mennie, hisz csak az úttesten kellett volna átmennie. A filmbéli játékbolt homlokzata emlékzetet ugyan a Fifth Avenue-ra, az mégiscsak Chicago belvárosában van, egészen pontosan a Rookery Building homlokzata, mint ahogy a FAO Schwarz többszintes játékparadicsomára emlékeztető filmbéli Duncan’s, amit egy chicagói színház épületében rendeztek be a filmezések kedvéért. A FAO Schwarz és a CBS üvegstúdiója a Grand Army Plaza vonzereje volt a Fifth Avenue keleti oldalán, majd a fényük megfakult az első Apple Store érkeztével. Ma pedig,a  két éve bezárt játékboltból lett a sokszintes Apple-birodalom, a CBS pedig messze menekült, ha jól emlékszem, Cartiernek adva át a helyet. Túlzok, persze, amikor azt mondom, messze, mert a CBS is csak a Rockefeller-birodalom közelébe vonult, ahol a híresztelések szerint jövőre ismét megnyílik majd egy új FAO Schwarz játékbolt is, hogy legalább emlékeiben éljen a régi játékpalota.

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Így érkeztünk el a film talán legszebb és legemlékezetesebb helyszínéhez, a Central Parkhoz. Valamiért a parkról ma is a legtöbb embernek Kevin kalandjai jutnak eszébe a banditákkal, s persze, a szelídarcú galambos asszonnyal. Bennem – ki tudja, miért – Balto kutya is a történethez tartozik, pedig az a filmben nem tűnik fel. Annak a boltíves átjárónak és az állatkertnek a közelében van azonban, amelyiket oly jól ismerhetünk a film jeleneteiből. Míg a Bethesda terasz szökőkútját és angyalait és az évtizedek óta Trump nevét is viselő, Wollman korcsolyapályát mindenki könnyűszerrel megtalálhatja, mint a park egyik leglátogatottabb részeit, az Inscope-árkádot és a Gapstone-hidat csak a szemfülesebbek. Pedig a Gapstone éppen a Plaza felőli bejáratánál van a parknak, a tó fölött, ahol kacsákat szokás etetni, mostanság pedig egy mesés mandarinréce is felütötte itt tanyáját még az ornitológusok számára is megmagyarázhatatlanul rejtélyes módon.  De hát, mit csodálkozzunk ilyen mesés helyen járva, ha csudás dolgok esnek meg…

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

A Gapstone előtti tóparti sétány a hely, ahol a galambos asszonnyal több ízben is találkozunk Kevin csavargásai során New Yorkban. Az azonban hosszabb kutatást igényelt, hogy a boltíves átjárót is megtaláljam. Azt tartom, szinte szegletről-szegletre ismerem a parkot, a kevésbé ismert, a turisták elől teljesen idegen részeket is, a titkokat is, a lámpaoszlopok talpába vésett számok jelzéseit is. Ez a híd azonban kifogott rajtam. Végülis ott kellett rábukkannom szégyenszemre, alig pár lépésre az említett tóparttól. Ami megtévesztett, a filmbéli ívet kétoldalról lépcsősor öleli át, mint stóla, s maga az alagút is rövidebb, a túlvégén, teljes háttérmegvilágításban pedig másik, sziklás lépcsősor látszik. A valóságban az alagút az árkád alatt sokkal mélyebb, nem övezi kétoldalt a lépcsősor-stóla, a túlvégén pedig van ugyan lépcső, de nem az, amire a filmjelenetek alapján számítana az ember. Woody Allen filmjeiből és más filmekből is rengeteg más hídra vagy árkádra kapnánk fel a fejünket, semmiképp nem gondolna senki éppen az Inscope-ívben filmezni. Kevin története azonban itt játszódik, mert a híd amúgy nagyon szép, s mint olyan, alapjául szolgált annak a stúdióbeli díszletnek, amelyet az Inscope stílusában építettek ugyan, de a valóságtól kicsit eltérően. A nemrég százötven éves park azonban elnézi ezt a kis csalást az alkotóknak, hisz a film ezerszám hozza ide a Kevin nyomdokait kutatókat – s nem is annyira gyermekeket, hanem az értelmetlenkedő gyermeküket rángató izgatott, harmincas szülőket. Ezt a titkot leleplezve talán az sem nagyon fájdalmas hír, hogy a 95. utcában nem létezik az a ház sem, ahol a nagybácsiék laknak, ha nincsenek épp Párizsban, s ahol a csatát a banditákkal a kis Kevin megvívja. Jellegzetes Upper West Side-béli ház ugyan az is, amit a filmben láthatunk, de nem New Yorkban keresendő, hanem Hollywoodban. Ha valaki a Los Angeles-i Studio Cityben jár, és felkeresi a Fox stúdióit, lehetősége van a díszletházat is meglátogatni, amit a filmhez használtak.

Egy pont maradt még a filmben, amelyhez folyton visszatértem, mert nem hagyott nyugodni. Igazából, teljesen át lehet felette siklani a nézőnek, nem sok hangsúlyt fektetnek rá a filmben. Engem mégis nagyon érdekelt, hol van az épület, amely a filmben egy világító nagy csillagot visel a homlokán, s ami a filmbéli St Anne gyermekkórház épülete.

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Mindenféle tippjeim voltak, és ha nem Párizsban lettem volna éppen akkor éjszaka, hanem idehaza, New Yorkban, minden bizonnyal felöltözöm, és elindulok a ház felkutatására. Voltak alapos sejtéseim is – még akár a Mott Streetre is visszamentem volna, a már említett petárda bolttal szembeni épületet tippelve, mint lehetséges helyszínt. Aztán egy korábbi csavargás villant fel bennem. Amikor Elio és Oliver nyomában kutatgattam felső-Manhattanben, felkerestem az utcát, ahova Oliver tért vissza azt az olaszországi nyarat követően harmincegy éve, ami egy életre belevéste Elio nevét a szívébe, és a Cor Cordiumot egy megfakult képeslapra Bordigherából, Monet kilátójáról. Oliver ugyanis a Columbiára járt Manhattan 120. utcájában, ahol nagyon szeretek elbóklászni a kis „város a városban” egyetemi negyed hangulatos szegleteiben. Az épület, ami a filmbéli kórház, tulajdonképpen a Columbia University egyik épületének a Broadwayre nyíló oldala. Ki-be nyüzsögtek az ünnepi fények alatt a diákok sietős léptekkel. Benéztem a közeli sarki dinerbe, a Tom’s Restaurantba is, néhányan a vacsora mellett is tanultak.

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Ez a diner az, amit a 90-es évek sitcomján, a Seinfelden nevelkedettek nagyon jól ismernek, mint Jerry Seinfeld és barátai törzshelye. Ennek a reputációnak köszönhetően a vendéglő ma is vidáman hirdeti Seinfeldet és változatos étlapját. Ha pedig a sarkon befordulva lesétálunk az Amsterdam Avenue-ig, hogy egy meggyes pitére András magyar cukrászdájában meghívjuk magunkat – feltéve, ha a Columbiás diákoktól kapunk egy ülőhelyet is, megtudhatjuk, hogy a Kék Rapszódia alkotása idején, éppen abban a sarki házban lakott George Gershwin is.

Ez azonban már más mesék része lehet.

Elio és Oliver nyomában – valahol Észak-Olaszországban (5)


(Bartos barátnőmnek)

 

A Palazzo Albergoniról és a szerencséről

Reggel, amíg a csíkos karosszékben kávéztam a teraszon, még Francesca is kijött elmondani, mennyire izgatott az én élményeim miatt:

– Annyira irigyellek, látod, én itt élek, de mégsem juthattam be sosem a kastélyba…

– Távolról sem biztos, hogy én be fogok jutni – nevettem.

– De-de, a polgármester biztos, hogy valamit ki fog találni, majd meglátod. És akkor nagyon irigyelni foglak…

Az udvart körülölelő fehér házfalakat és az emeleti ablakok spalettáit megvilágította a nap, harmatos reggel volt, friss levegővel, de érezni lehetett, hogy napsütéses, nyári napra számíthatunk.

Photo by Artur Dancs

Az utam

Már pontosan tudtam, hol tértem el a nem megfelelő irányba előző nap, most könnyedén megtaláltam a Moscazzanoba vezető kerékpárutat, ha belegondolok, teljesen nyilvánvaló volt, és ennek ellenére mentem más irányba. Különben hogyan szerezhettem volna köpenyem alá annyi új és csodás élményt az előző nap délutánján.

Nem siettem különösebben, Gianluca ugyanis nem válaszolt még a reggeli az üzenetemre, amiben arra kértem, majd jelezze, amikor beért az irodájába és van ideje velem találkozni. Amikor Cremát elhagytam, és eltértem Moscazzano felé, ismét kitárult előttem a lombardiai táj,  a festenivaló zöld, amit az ember photoshoppal sem lenne képes a fotóra varázsolni, ha arra törekedne, és a hihetetlen kék ég. A kettő között egy szürke csík az út. Az utam. S ott haladok rajta a zöld bringával, amely beleveszne a tájba, ha magam nem épp világos színű ruhában rikítanék ki a határból.

Útközben ismét elhaladtam egy elhagyatott ház mellett, amire előző este felfigyeltem és ami valamikor jelentős tekintéllyel bírhatott, pontosan fél úton Crema és Moscazzano közt az egyik kanyarban. Ma már lakatlannak tűnik és nagyon elhanyagoltnak. Lombardiát járva, nagyon sok ilyen építészeti remekművel mentem szembe, amely jobb korokat élt meg és szolgált ki, mára meg az enyészet és a pusztulás övezi. El is határoztam, hogy majd utánajárok annak is, mi erre a magyarázat, amikor lehetőségem lesz rá. Amikor a reggeli napfényben kerekeztem el mellette, felismertem a film egyik jelenetéből (amikor Eliot az édesanyja Clusoneból hozza haza autóval és Moscazzano felé haladnak), és volt alkalmam kicsit elidőzni körülötte.

Photo by Artur Dancs

Moscazzano felé

„Drága polgármesterem, megérkeztem Moscazzanoba, amikor ráérsz találkozni, csak szólj, és ott termek” – írtam az üzenetben Gianlucának, aki jelezte is, hogy már az irodában van, és pár perc múlva minden figyelmével enyém lesz. Begurultam a településre, és elhaladva a polgármesteri hivatal épülete előtt, ismét az Albergoni villa előtt találtam magam. Meglepetten vettem észre, hogy a főbejárat kapui szélesre tárva nyitva voltak. Annyira melepődtem, hogy arra se mertem nézni rendesen, bár roppant módon motoszkált bennem, hogy most kellene beszaladnom a féltve őrzött kastély kertjébe, lesz, ami lesz…. De aztán megint csak az jutott eszembe, hogy ez igazán rossz fényt vetítene a látogatásomra a polgármesternél, s persze, ismét csak azok a hírek jutottak eszembe, amiket Gianluca is átküldött s amiket magam is olvastam, hogy biza a carabiniereket ráhívták az illetlen és illetéktelen módon betolakodó erőszakos turistákra. Ennél számomra sokkal fontosabb volt megőrízni a méltóságom, és noha legszívesebben ledobtam volna a zöld  bringát és befutottam volna a kapun, inkább tovább kerekeztem, és meg sem álltam a templomig a Gambazocchi téren. Ott szemlélődtem, amikor keresett a polgármester.

Photo by Artur Dancs

– Jó reggelt! Jó reggelt, nagy utazó! – fogadott széleskarú üdvözléssel, angolul, mikor visszagurultam a városházára, ismét elhaladva az Albergoni villa nyitott kapuja előtt. Magas, ízig-vérig olasz, sportos testfelépítésű és roppant megnyerő külsejű fiatalember állt előttem széles mosollyal az arcán. Beinvitált, és mikor elindultunk letenni a kerékpáromat, hirtelen ő is felfigyelt a nyitott kastélykert kapujára.

– Gyerünk! – intett, és sietős léptekkel elindult a kastély irányába.

Meg sem álltunk a bejáratig. Azaz ott is csak én álltam meg, mert intett, maradjak ott egy pillanatra, ő pedig besétált a kapun. Ó, hogy irigyeltem! Sóvárogva néztem utána, amint a harmatos fűvel övezett kavicsos ösvényen csikorgott a cipője talpa. Aztán beszélni hallottam, olaszul. Akkor láttam, telefonál, és amennyit én ebből értettem, az az volt, hogy világutazó, meg hogy itt vagyunk a kapu előtt, és ilyen foszlányok szűrődtek ki. Majd megfordult, és izgatott mosollyal visszafordult és kikocogott hozzám a kapu elé. Itt van a gondnok és az asszony, akik rendben tartják a villát. Mindjárt itt lesznek.

Bár, nem tudtam, mire számíthatok, ha az említettek itt lesznek, mindenesetre nagy izgalom lett rajtam úrrá, és ha nem találtam volna túl bizalmaskodónak, akkor alaposan megölelgettem volna a polgármestert.

Egy autó közelített a kastély felől a kavicsos feljárón a kapu felé, mögötte pedig egy sportos, idősebb, fehér körszakállú férfi igyekezett a fogadásunkra. Az autó ért oda hamarabb, a benne ülő nő csak kinézett az ablakon, köszönt a polgármesternek, odabiccentett nekem, és kihajtott. A férfi is odaért, és a kapu fél szárnyát behajtva, odalépett hozzánk.

Photo by Artur Dancs

Francesco Mario Freri és Gianluca Savoldi az Albergoni kastély kapujában

 

– Chiudi? (Bezárja?) – kérdezte az öregtől Gianluca, miközben kezet fogtak, majd engem is bemutatott. Francesco – mert így hívták a gondnokot – barátságos arccal nyújtott kezet, és mondta olaszul, lépjünk csak be bátran, a polgármester meg bíztatott is azonnal, hogy fényképezzek, amíg lehet. Nem , mintha különösebben bíztatni kellett volna… A kapun belépve, még mindig a fák takarásából átszűrődve láthattam csak a kastélyt, de így is nagy öröm volt számomra. Francesco azonban intett, kerüljünk csak beljebb, és intett, nyugodtan felmehetünk a pázsiton, ne kerüljünk a felvezető ösvényen.

– Azért nem engedhet be a kastélyba fotózni, mert szigorúan megtiltotta Albergoni, hogy bárki bemehessen, és ha valahol netán kiszivárognának a képek, akkor amellett, hogy az ott dolgozók állása ugrana, nagy botrány is lenne belőle – fordította le Gianluca Francesco magyarázatát. Ennek pedig egyikünk sem akarta Francescot kitenni, aki olyannyira kedves volt, hogy még remek fotókat is készített kettőnkről a kastélykertben.

Photo by Artur Dancs

Az Albergoni kertben a polgármesterrel

Az épület impozáns, patinás építmény. A XIII. században a nagy befolyással és hatalommal bíró milánói Vimercati család Cremába költözött és egy egykori várkastély romjain kezdte meg ennek a vidéki kúriának az építését a feljegyzések szerint. Moscazzano hűbérkori jegyzése ilyen szempontból 1499-re tehető. A XVIII. századig a villa rengeteg átépítésen és átalakuláson ment keresztül. Amikor a Vimercati lány, Angela házasságra lépett Griffoni Sant’Angelo grófjával, a birtok és a palota is 1776-ban átszállt a Griffoni család tulajdonába. Az 1820-as évek elejéről maradt fenn Finoli Bassano képzőművész alkotása, ami az akkor a grófi család nevét viselő kastélyt ábrázolta, és gróf Angelo Griffoni Sant’Angelo tiszteletére készült, akivel aztán az említett grófi család férfiága elhalt. Ezt követően is több tulajdonost váltott a villa, és rengeteg átalakuláson ment át az évszázad során, mind az épület maga, mind pedig a  hozzátartozó impozáns kert is. A leghosszabban a Stramezzi család birtokát képezte, nyolc évtizeden keresztül, amikor 1961-ben az Albergoni család vásárolta meg, akinek jelenleg is tulajdonában van.

A kifogástalanul karban tartott pázsiton lépdeltünk, a fű még harmatos volt, mindkettőnk cipője vizes lett, de ki bánta. Középen a földszinten – amint azt a másik kúriánál is említettem, nagy, boltíves bejárat díszíti az épület elejét, felette a filmből is jól ismert elülső erkély, és a bejárat átvezet az épület alsó szintjén át a kertbe, azaz, ha mind az elülső, mind a hátsó kapu is nyitva van, mint akkor volt, átlátni a bejárattól egészen a hátsó, nagy kertig, ahová magas oszlopos korláttal díszített lépcsősor vezet le a villától. Mind a ház előtt, mind mögötte kerti szobrok díszítik a ház elejét. A ház hátsó oldala szinte tökéletes mása a fő oldalnak, és a torony itt is bal oldalon van. A hátsó kijárattól, mint említettem, gyönyörűen megmunkált oszlopokkal és korláttal ellátott lépcsősor vezet le a hátsó, lennebb fekvő kertbe. A hátsó kijárati boltíves ajtó felett is van erkély, kevésbé impozáns, mint az elülső, de a maga nemében szép, öntöttvas díszítésű korlátokkal ellátott kitekintő – nem kevésbé ismerős a filmből is.

Mint a ház hátsó udvarán, az egykori állatitatóból átalakított medence is.

Photo by Artur Dancs

Palazzo Albergoni, azaz a “Call Me By Your Name” villa

– Gyere csak, mutatok valamit… – hívott fel a hivatalba Gianluca. Közeledett a délidő, gondolom, a szieszta órái lehettek, az épület teljesen kihaltnak tűnt. Talán egy irodában láttam valakit iratok közt körmölni, de fel sem nézett a munkájából, így nem köszöntem neki. A másik egy munkás fiú volt, aki valamiért beugrott a polgármesterhez. A kellemesen hűvös tanácsteremben tanyáztunk le Gianlucával, és átadtam neki ajándékomat, egy fotóalbumot a képeimmel New Yorkról, és természetesen, egy Aciman könyvet.

– Ó, angol?… Nehéz lesz az nekem, olyan rossz an angolom… Ne haragudj ezért, pedig annyi mondanivalóm lenne… – szabadkozott zavartan.

– Én kérek elnézést, amiért nem vagyok nagyon jó olaszban – válaszoltam a vendég udvariasságával.

A tanácsterem fő helyére mutatott – most nem ott, hanem mellettem ült:

– Az az én helyem, itt a kormánypártiak ülnek, s ott az a két hely az ellenzéké.

– Elsöprő sikered volt a választásokon, úgy hallom itt is, ott is, szeretnek.

– Jó ezt hallani. Minden tőlem telhetőt megteszek a közösségemért.

Mikor felállt mellőlem, csak azért tette, hogy megmutassa a zászlókat.

– Ez itt az EU-s mellett az olasz nemzeti lobogó. A székem bal oldalán Moscazzano címeres lobogója, jobbról pedig az a zöld, Lombardia tartomány zászlaja.

Photo by Artur Dancs

Moscazzano lobogója

Azt hittem, ez az, amit mutatni akart, de aztán kiszaladt, és a szomszédos irodából egy nagy tablóval tért vissza.

– Ez az irodámban áll, fő helyen. De neked most kihoztam… – és a korábban említett Finoli Bassano festményét tette elém az asztalra – Tessék, a Palazzo Albergoni, amikor még a grófé volt…

Örömmel jártam körbe a festmény részleteit, és rácsodálkoztam, hogy mekkora csónakázó tó van körülötte.

– Ez, természetesen, csak egy eltúlzott alkotás, mint ahogyan abban a korban szokás volt. A gróf tiszteletére alkotta a mester és kicsit eltúlozta az arányokat rajta, de végeredményben meglehetősen pontos leírása a kastélynak a XVIII. századból.

Hosszan beszélgettünk a hűvös teremben, és még sokkal hosszabban is elbeszélgettünk volna, de nem szerettem volna visszaélni sem a vendégszeretettel, amivel Gianluca Savoldi fogadott, másrészt meg tudtam, hogy rengeteg a dolga a közelgő nemzeti ünnep miatt, így hát készülődni kezdtem.

– Láttad a zászlókat? Olyan szép ilyenkor a város, szeretem a lobogókat, szeretem Moscazzanot! – mondta lelkesen a polgármester.

Közben telefonon hívták. Amíg beszélt, intett, nézzek ki az utca felőli ablakon, mert onnan belátni a kastélykertbe. Amikor befejezte a telefonálást, elindultunk a kijárat felé.

 

Photo by Artur Dancs

Finoli Bassano festménye

– Moscazzanoban élsz, vagy….?

– Persze. Moscazzano mindörökké! – húzta ki magát az ifjú városvezető – Nagyon szeretem az otthonomat. Amúgy nagy szerencsénk, hogy Albergoni épp ezen a hétvégén jön ki a vendégeivel a villába, ezért a gondokot ma ott találtuk – tette hozzá lelkesen.

– Nem, a legnagyobb szerencse, hogy veled voltam. A barátaim bíztattak, hogy mindenképp keresselek meg.

– Nagyon nagy örömömre szolgált vendégül látni. Sokan jönnek, beugrálnak a kerítésen, bajt okoznak, de igazán senki sem keresett meg engem, mint ahogyan te megtetted, és ezt megbecsülendő dolognak tartom.

– Ó, drágám, visszajövök én még. Mostmár teljesen bizonyos vagyok ebben – köszöntem el tőle egy öleléssel és egy kézfogással, mikor kiléptünk az udvarra, és nyeregbe pattantam a zöld bringán, hogy tegyek egy tiszteletkört még Moscazzanoban, mielőtt tovább indulok Montodinébe.

– Montódine – javított ki nevetve – nem Montodíne!

Photo by Artur Dancs

A főtér Montodinében

Tudtam, hogy nagyon sok újat nem fogok látni Montodinében a tegnaphoz képest, de mielőtt visszatértem volna Cremába, szerettem volna ezt a hangulatot még nyújtani magamban, amit Moscazzano és Montodine, valamint a kettő közti röpke 3 km-es kerékpárút jelent a nyárfákkal szegélyezett keskeny kis úton a mezőn át. Montodine határában ezúttal megálltam a színes mediterrán házsort is megcsodálni egy pár percre, mielőtt a főtérre kerekeztem.

A délben is nyitva tartó egy-két bolthoz tartozó teraszon fiatalok üldögéltek, a bárból a csaposnő épp kinézett az ajtónak támaszkodva, mikor oda támasztottam a lépcső alá a zöld bringát. Olaszul köszöntem oda, és kedves mosollyal fogadta, betessékelt. Mondtam, csak óvatosan szórja rám az olasz szavakat, mert értem ugyan nagy részét, de magam nem tudok ilyen iramban felfogni és válaszolni sem. Kacagott. Mondom, tikkasztó meleg van. Elkelne egy kis fagylalt. Int, hogy akkor gyorsan lépjek be a szomszéd boltba, mert Angelica épp zárni készül ebédszünetre. Mikor visszaértem, kérdi, honnan jöttem. Mondom.

 

Photo by Artur Dancs

Fagylaltszünet

– New York! A sógorom volt kinn. Dolgozni. Azt mondta, nagyon szép ott. Vágyom elmenni.

– És mi akadálya? – kérdem.

A bárra mutat:

– Ez. Folyton csinálni kell, különben nem megy. De eladom, és elmegyek, megnézem New Yorkot.

– Ezért adja el? – kérdeztem megrökönyödve.

– No, no, no… Eladom, mert eladom mindenképpen. És valami más bizniszbe vágok bele.

Mondom, szép kis városuk van. Azt mondja szép, de az övének nem az övé, mert hogy nem itt él, csak dolgozni jár át. Moscazzanoból. Micsoda véletlen! Mesélem is neki, hogy épp ott jártam, és hol jártam.

– Hát ja… a muvi… Az mindenkit idehoz mostanában. Tudni lehet, hogy ha turista van, akkor az a Luca filmje miatt van. – és közben fordítja olaszra a teraszon ülőknek, hogy azok is értsék, hogy én milyen messziről jött ember vagyok. Az ennek járó tiszteletet meg is kapom. És ennek birtokában, és a délelőtti élményektől immár sokkal gazdagabban indulok vissza Cremába. Azzal, hogy a legfontosabb részt kipipálhattam az uticéljaim közül, azt éreztem, ami ezt követően történni fog, az már mind csak ráadás.

Photo by Artur Dancs

Montodine

Elkezdtem azon gondolkodni, melyek is azok a pontok, amiket úgy írtam be, kérdőjellel a tervbe. És máris a két tó jutott eszembe, az egyik az Elio titkos helye a forrásoknál, a másik pedig a Tükröződések tava a Cremával szomszédos Ricengoban. Ehhez a filmbéli éjszakai, nappali és hajnali fürdőzések kapcsolódnak.

Nem is húztam sokáig az időt, mikor visszaértem Cremába, épp csak ruhát váltottam egy gyors zuhany után, és egy prosecco mellett hűsölve elolvastam az üzeneteimet.

„- Egy újságírónőnek beszéltem rólad, és szeretne veled interjút készíteni. Engedelmeddel megadnám neki az elérhetőségeidet” – olvastam Gianluca üzenetét.

Nem szerettem volna egyik tervemet sem megváltoztatni: a délutánt a Tükröződéseknél akartam tölteni, a másnap kora délelőttöt, ami egyben utolsó napom is ebből a zarándoklatból, a forrásoknál. Így egy kora reggeli időpontban adtunk egymásnak randevút Lídiával, a helyi sajtó képviselőjével a piazzettán.

Elio és Oliver nyomában – valahol Észak-Olaszországban (2)


(Bartos barátnőmnek)

Crema – ahol az álom elkezdődött

Amikor az útvonaltervezésnél tartottam, úgy gondoltam, ha már életemben első ízben érkezem Olaszországba, és épp Milánóba, adhatok neki is egy órácskát az időmből. Mikor a Malpensán leszálltam, és kézhez kaptam a poggyászom, eszemben sem volt többé a belvárosban kódorogni, hanem egy korábbi vonattal elindultam egyenesen Crema felé. Indulás előtt otthon annyi időm még volt, hogy egy emlékeztetőféle üzenetben szóltam a polgármesternek, hogy vasárnap délután érkezem, és hétfőn, esetleg kedden teszem tiszteletemet nála, és Francescát is értesítettem az érkezésem pontos idejéről. A polgármesterrel addigra sok órát átbeszélgettünk, üzenetemre pedig gyorsan reagált, hogy bármelyik nap szívesen lát, de ha több időt szeretnénk együtt eltölteni, akkor a keddet javasolja.

Photo by Artur Dancs

Az árkádsor

Másfél órával a tervezett és házigazdámnak jelzett időpont előtt már begurultam kisbőröndömmel Crema főterére, a Piazza Duomo-ra. Az óvárost a régi, hatalmas, pompás díszítésű városkapuk szegélyezik, és mikor odaértem, mintha megállt volna az idő velem, és mintha egy mesés álomba zuhantam volna. Az idő ugyan már állni látszott a vonaton is, a Trenord regionális szerelvénye nem sokban különbözött a nyolvanas évek emlékeiből felderengő Román Államvasutak lerobbant vidéki szutykos vonatjaitól, de ezt két helyzetet nem lehet egy lapon emlegetni sem.

Crema olyan szinten volt elbűvölő, hogy megtántorodtam, és a ragyogó napsütésben gyorsan kerestem egy helyet, ahol leülhetek, és ezt az egészet, ahogy van, teljesen magamba szívhatom, és magamra ölelhetem. Ha a mocskos vonatablakból kifelé bámulva az volt az érzésem, az egész környék, a táj, a mezők, minden ismerős, akkor a piazzettán különösen igaz, hogy első pillanattól teljesen otthonérzés fogott el.

Photo by Artur Dancs

Piazza Garibaldi

A teret a székesegyház uralta, ahogy a neve is jelzi. A dómot ötvenhét éven keresztül építették, hogy 1341-re készen álljon a remekmű, amelyet stílusban odaillő árkádos átjárós épületek, és egy újabb boltíves kapu ölelt körül. A toronyóra pedig minden félórában szép muzsikát hallatott, és olyan természetesen hatott, mintha mindig is ezt a harangjátékot hallgattam volna azelőtt. A másik oldalból pedig egy spalettás ablakokkal és öntöttvas erkélyekkel díszített színes házsor  szegélyezte a teret, amelynek macskakövein nyári teraszok sokasága ásítozott a déli napsütésben. Megnyugodtam: csendes ez a város, nem volt, amitől félnem. Egy utazónak mi lehet a kikapcsolódás? Ha nem utazik, hanem békén megül magának valahol. S valakinek, aki egy hét alatt négy-öt világvárosban is megfordul, és még életét is egy metropoliszban éli, mi lehet a pihentető? Nyilván egy ilyen csendes kisváros annak minden sármjával és kedvességével. Teljesen kiment a fejemből, amit addig csak olvastam meg hallottam a sziesztáról, s arról, hogy az olaszoknál minden lelassul a déli órákban, a boltok, vendéglők zárva tartanak, és este minden újra életre kell késő éjszakáig.

Photo by Artur Dancs

A dóm

Francesca pontosan olyan elragadó teremtés, ahogyan arra számítani lehetett a hírdetéséhez írt visszajelzések alapján. A lakás pontosan másfél percre volt a főtértől, egy a sétálóutcából nyíló szűk kis sikátorban, amely pár méterrel odébb egy másik, kisebb térbe torkollott, a Premolira, ahol a korábban említett Premoli palota is áll.

– A kettő közül kellett választanom – meséltem Francescának, miután körbevezetett a lakásban, ami otthonomul szolgál majd a következő napokban, és gyorsan ki is próbáltam a presszógépet, hogy a gőzölgő kávéval kiülhessünk a forró áprilisi napsütésben kellemesen hűsítő udvarba a bambusz-karosszékekbe – A másik a Premoli villa lett volna.

– Óh, hát az sem lett volna rossz választás, a rendező lakik ott, Luca Guadagnino… – csicseregte Francesca – meg a film jeleneteit is forgatták ott, amikor Elio Marziával csókolódzik, de én örvendek, hogy engem választottál – tette hozzá, és mondandójához térképeket varázsolt elő, és egy CMBYN-prospektust, amin olaszul ez állt: „Chiamami col tuo nome” – és teljes leírása volt a filmforgatás cremai helyszíneinek, beleértve a mi utcánkat és az említett csókjelenetet is a Premoli parkolójában.

Photo by Artur Dancs

Palazzo Premoli

Aztán megkerülve a ciklámenszínű rhododendron bokrot, ami az udvar szegletében ékeskedett, átvitt az udvar végébe, és kissé elbizonytalanodva a fal felé intett:

– Ők azok…

A kerékpárokra mutatott, amelyek a lakáshirdetésben szerepeltek, és lányneveket viseltek. Nem véletlenül. Odaléptem, és ismét gyermekkori kép villant fel előttem, életem első bringája, a jó öreg kis Pegas. A házigazdám kerékpárjai ugyanis arra emlékeztettek, de azt hiszem, amellett, hogy gyermekkorom óta magam is nagyot nőttem – minden irányban – ezek a bicajok nem csak olyan kicsik voltak, mint a gyermekkori piros Pegas-om, hanem annak a bébiváltozatai voltak, amolyan gyermekbiciklik. Nagyon elkenődtem, és mivel nem akartam semmiféle sértőt mondani, csak ennyi csúszott ki a számon:

– Vajon nem roppannak össze alattam?…

– Csak nem… – válaszolta ugyanolyan kétségekkel gyötrődve mosolygós házigazdám.

Még szerencse, hogy az útvonaltervezőt eleget koptattam ahhoz, hogy az utazásaimhoz legyenek B és C verziók is, ha immár a kerékpározás esélyei ennyire elvékonyodtak a késő délutáni napsütésben.

Nem akartam háziasszonyomat feltartóztatni tovább, s az időt sem vesztegetni, mihamarabb felfedezőútra akartam indulni, és olyan gyorsan magamévá tenni ezt a bájos kisvárost, amilyen hamar csak lehetséges. Amire rendbe szedtem magam, a dóm harangjátéka hat órát jelzett. A nap még mindig magasan volt, és mikor kiléptem az utcára, épp narancsszínűre festette a házak falait. A Piazza Premoli felé indultam el, hogy megismerkedjem a kastéllyal is, ahol nem csak hogy a rendező is tartózkodik, amikor épp nem világkörüli úton promoválja a munkáját, hanem ahol a film szereplői is otthon voltak olaszországi tartózkodásuk idején, a forgatást követő estéken együtt vacsorázva és művészfilmeket nézve a mesterrel.

Photo by Artur Dancs

Zsibvásár

A térről egy keskeny kisutca vezetett át egy másik térre, és amint a via Buso-n haladtam, a dóm harangja szólalt meg ismét, és összeállt bennem a kép: a kis utcában a filmbéli jelenetekben láthattam Eliót és Olivert bringázni, és a harangszó a film jeleneteiből volt olyannyira ismerős számomra. Minden úgy vett körül, mintha mindig is ismertem volna e kisváros valamennyi kis zugát. A Piazza Trento e Trieste egyik oldalán a színház épülete állt, és a piactéren pedig zsibvásár tarkállott. Mint megtudtam, osztrák-magyar piacnak becézik, mert anno I. József császárunk tiszteletére épült amaz második látogatása alkalmából a Lombard tartományba. Elvegyültem a népek között, megnézegettem az antik kirakodott tárgyakat, a mindenféle színes lomokat, drága kis kacatokat, néha odaköszöntem egyik-másik árusnak, főleg, hogy mindenkinek volt egy-egy kedves szava felém. Olaszul, persze, amit vagy értettem, vagy még nem jutottam el addig a leckéig a tanulásom során. Olyankor csak bárgyun mosolyogtam, és a jól begyakorolt mondatomat ismételgettem: „Mi dispiace, non parlo italiano molto bene, ma studio…” – és erre mindenki egész cirádát kerekített felém mosolyogva és szélesen gesztikulálva, szeretetteljesen, mert gondolom, az járhatott a fejükben, ha valaki ezt ilyen tökéletes helyességgel el tudta mondani, az minden bizonnyal a többit is megérti majd…

Photo by Artur Dancs

Piazza Duomo

Visszakeveredtem a dómtérre, ahol korábban, mint említettem, alig néhány ember lézengett, azok is inkább egy-egy napernyő alatt húzódtak meg egy kávé vagy sör mellett. Alig ismertem fel a korábban csendes helyet, mert hullámzó tömegek vették birtokba. Lejárt a szieszta, és forró vasárnap délután lévén a város és a környék apraja-nagyja kirajzott a piazzettára. Turistahadak kerülgették a székesegyházat, filmturisták fotózkodtak a filmbéli asztal körül, a teraszokon pedig gombostűt sem lehetett elejteni, egy-egy asztalnál szőlőfürtként csoportosultak az emberek, hangosan értekezve, gesztikulálva. Egyszerűen imádnivaló volt az egész, ahogy volt. Még ebben a tömegben is biciklisek jöttek-mentek, vidáman csengetve a járókelőkre – autóforgalom itt egyáltalán nincs is a belvárosban. A sétatéren és a főutcán városkaputól városkapuig jártam, kattintgattam, és élveztem a fellobogózott oszlopokat. Gianluca egyik üzenetében elmondta azt is korábban, hogy szerdán, április 25-én az olaszok nagy nemzeti ünnepe lesz, a fasizmus alóli felszabadulás ünnepe, és emiatt vannak a városok feldíszítve piros-fehér-zölddel.

Photo by Artur Dancs

Ünnepre készülve

Egyszerűen nem győztem betelni Cremával, a szépséggel, ami körbevett, és a boldogsággal, ami mind jobban feszítette a szívemet. Az árkádok alatt beköszöntem a turisztikai központba, ahol pár formális – és a tudásomnak megfelelő – olasz dialógust megejtettünk, majd angolra váltva folytattuk. Kifaggattak, honnan érkeztem, s mondtam, azt is, mi hozott ide.

– No, persze, a film! Várjon csak, adok valamit magának – intett a kedves idős hölgy a pult mögül – Matilda, hozz csak gyorsan filmes képeslapokat az úrnak, te meg, Alberto lódulj a biciklikért…

– Csak két képeslapunk maradt – került elő széttárt karokkal sajnálkozva a megidézett Matilda asszony, két kezében tartva a két elárvult promocionális lapot – inkább adjunk neki egy térképet.

– Ó, térképem van – vágtam rá szusszantás nélkül – megköszönném a képeslapokat!…

– Egyik hátoldalán a városbéli helyszínek vannak feltüntetve, a másikon pedig a környékbeliek, a városon kívüliek. Melyiket szeretné inkább?….

– Hát, nézz a szemére… – mondta szinte sajnálkozva a pultnál álló néni – Mindkettőt szeretné – mondta olaszul, de ezt még én is megértettem…

Olyan lehettem, mint valami otthonfelejtett kutya nagy szomorú szemekkel, mert Matilda megsajnált, és valami legyintés és szöveg kíséretében a kezembe nyomta a két képeslapot. Ezalatt Alberto is előkerült, és szólt, hogy készen van. Nem pontosan értettem, mire van készen, de örömmel nyugtáztam, és vidáman megveregettem a hátát az öregúrnak.

– Andiamo! – mondta erre, és a hölgyek is búcsút intettek nekem.

– Hová is megyünk? – kérdeztem félénken.

– Hát, a biciklik! Jöjjön! Andiamo!…

Alberto semennyire sem tudott angolul, de mindent részletesen elmagyarázott nekem olaszul, miközben egy fekete és egy fehér bringát tolt maga mellett. Ajánlkoztam, segítek, de nemet intett a fejével, és csak mesélt nekem a Piazza Duomoról, az erkélyről, ahonnan Garibaldi tábornok szónokolt, a filmről, hogy volt itt minden lezárva, és donnamizéria.

Photo by Artur Dancs

Ahol signore Oliver újságot vett

Az árkádoknál álltunk meg, és az újságos stand felé intve jelezte, hogy signore Oliver onnan vásárolta az újságokat, s az árkádsor oszlopaihoz érve, egy pillanatra letámasztva a bicikliket, az oszlopok felé mutatott, és széles mozdulatokkal írta le nekem, hogyan álltak a kamerák a statívon, amikor a ragazzo megcsókolta a ragazzát a film jelenetében, hogy aztán a  kamera a daruval magasba emelkedjen, és az árkádsort és a duomót is bevegye a képbe… Ezt úgy ábrázolta, hogy lábujjhegyre emelkedett, és karjaival széles köröket írt le a levegőben.

– Molto fantastico! – tette hozzá, meg hogy akkor most odamegyünk a fehér asztalhoz, ami körül a három fehér szék van, és az egész el van kerítve a teraszok asztalaitól, hogy illetéktelenek ne tolakodjanak oda.

– Il tavolo famoso… – mutatott az asztalra – le seggiole famose… – intett a székekre – le biciclette famose… – intett a két, immár az asztal mellé leparkolt kerékpárra, amitől megvilágosodtam, és megértettem, hogy ezek biza AZOK a bicajok, amit oly gyakran láttam a filmbéli jelenetekben, majd rám mutatott, s egyben intett, foglaljak helyet az asztalnál a kerekesek mellé – E anche tu sei famoso. L’americano molto famoso!

Alberto sztárként kezelt, ami nem kevés feltűnést okozott a délutáni tömegben, és a környékbeli teraszok asztalai felől is minden tekintet rám szegeződött. Amikor Alberto a fényképezőgépemmel elkezdett körbejárni, és mindenféle pozícióból fényképezni kezdett, nem tiltakoztam tovább a sorsom ellen, és széles mosollyal hátradőlve a híres asztal mellett a híres széken a még híresebb biciklik társaságában, immár odaadással pózoltam. Amikor Albertonak kellőképpen leróttam hálámat a meghatottságtól és a hirtelenjött sztárságomtól megilletődve, amaz ismét magához fogta a bringákat és a visszatopogott velük az iroda irányába az árkádok alá. Akkor jutott izgatottan eszembe, nézzem meg, hogyan sikerültek a fotók. Sajnos, úgy tűnt, a kor rányomta bélyegét Alberto dolgos kezeire, mert azok annyira remeghettek, hogy valamennyi kép elmosódott, életlen lett.

– Nem baj, ha homályosan is, mi tudjuk a lényeget! – vígasztalt sms-ben Höki, mikor megmutattam neki a fotókat.

Photo by Artur Dancs

Tutti le famosi

A tömeg mind nagyobb folyamban hömpölygött a szűk kis utcákon, a napsütötte sétatéren, és végig a főutcán. Az egymást érő gelateriák sem bizonyultak elégségesnek ennek a tömegnek, mindenhol tömött sorokban álltak a fagylaltokért. Világvárosi utazásaimhoz szokva, noha figyelmeztettek, valamennyi eurót jó lenne, ha tartanék magamnál – hitelkártyámmal próbálkoztam a fagylaltosoknál, mikor végre úgy döntöttem, ennyit én is megérdemlek ebben a végtelen nagy boldogságban itt. Nem volt időm s alkalmam eurót vásárolni, mert a reptéri valutabeváltók sokszoros áron kínálták az európai valutát, ideérve pedig egyelőre minden olyasféle intézményt zárva találtam a vasárnap és a szieszta ürügyén, ahol nem fagylaltot, pizzát vagy sört mértek éppen. Természetesen, mosolyogva utasították el a hitelkártyás próbálkozásaimat több helyen is, míg egyik helyen egyik fiatal olasz gyerek elő nem varázsolt valahonnan a pult alól egy kártyagépet, és mintegy megszánva intett, vegyem elő  azt a  kártyát, és mondjam, melyikből kérek. Miközben lekezeltük a pénzt a kártyámról, zavartan elmagyaráztam, hogy mennyire sajnálom, de csak most érkeztem, és nem találok sehol egy beváltót, és ő is sajnálkozott kicsit efölött rezzenéstelen arccal, és mondta, hozzá mindig jöhetek, ha kell, előszedi nekem a masináját. Nem tagadom, jólesett nekem ez a bratyizás. És kérdeztem, hol váltsak be pénzt szerinte. Megvonta a vállát, hogy nem tudja, mert csak dolgozni jár be ide, majd legyintett, hogy már úgyis mindegy, mert kaptam fagylaltot, s azzal annyi.

Photo by Artur Dancs

Eszembe jutott házigazdám, aki azt mondta, bármikor kérdésem adódna, nyugodtan írjak neki, és segít, ha tud. Francesca máris mondta, hogy a legjobban akkor járok, ha direkt automatából veszek ki pénzt, mert az is lehúz ugyan, de kevésbé, mint a bank vagy a valutabeváltók. Egyúttal megkérdezte, nem tévedtem-e el, s megnyugtattam, hogy kedvtelésből szoktam csak eltévedni, és mellesleg azt is hozzáfűztem, hogy visszamentem megnézni az általa felajánlott kerékpárokat, és biza teljességgel lehetetlen, hogy én azon elindulhassak bármerre is, de hosszabb utakra semmiképp, és hogy majd kell keresnem egy bicikli kölcsönzőt. Ebben a pillanatban sietett el mellettem a turisztikai hivatalból a kedves idős hölgy, lejárhatott a munkaideje, amikor Alberto a bringákkal visszaért. Kérdem tőle is, tudna-e kerékpárkölcsönzőt, de csak a fejét ingatta, hogy abban biza még ő sem segíthet.

Amikorra besötétedett, és az időzónák, az utazással telt izgalmas nap, és a rendes fáradság is rányomta bélyegét a lábamra, abbahagytam a sétálást, és a dóm tövében telepedtem le. Úgy gondoltam, csak kis időre, de aztán nehezemre esett tovább menni. Szerettem volna olyan hosszúra kitolni azt a napot, amennyire csak lehetett. Ugyanakkor tudatában voltam, hogy az előttem álló napok legalább ennyire tartalmasaknak ígérkeznek, és ugyanennyire mozgalmasnak. Ehhez pedig rengeteg energiára lesz szükségem. Talán ez volt az egyetlen, ami végülis rávett, hogy otthagyjam a vasárnap esti nyüzsgést a piazzettán, és visszavonuljak.

Photo by Artur Dancs

Francesca hallhatta, hogy az udvarban szöszölök, mikor kiültem egy konyakkal, amivel a portugál kollégák láttak el bőségesen Lisszabon és Milánó között, mikor a csekély csokiajándékokért cserébe elsőosztályra ültettek, és mindenfélékkel elkényeztettek. Üzenet érkezett:

„- Előkészíttetem reggel a férjemmel a nagy zöld kerékpárt, teljesen működőképes, remélem, az tökéletes lesz az utazásokhoz. Jó éjszakát!”

Úgy éreztem, angyalok vesznek körül, és minden lépésemet felügyelik és vigyázzák.

És megint csak ott tartottam, hogy ha valaki arra kért volna, én biza elmentem volna madarat fogni is. De mivel semmi ilyen felkérés nem érkezett. Bezuhantam az ágyba.

Elio és Oliver nyomában – valahol Észak-Olaszországban (1)


(Bartos barátnőmnek)

Mikor a gép felkapta a futóműveit a milánói pályáról, és elindult Oslo felé, azonnal elnyomott az álom. Később Oslóból felszállva New York felé, szerető kollégáim gondoskodtak rólam, tudták, honnan jövök, kényelmesen elhelyeztek a premium osztály hátsó sorában az ablaknál, ennem-innom adtak, konyakot töltöttek, majd betakartak, és New Yorkig újfent aludtam. Mondták később, hogy nyomban elszenderedtem, és végig mosolyogva aludtam, sorra jöttek megbámulni… Adrien kérdezte meg később, mit álmodtam. Zöld réteket – mondtam. Hasítottam a biciklivel a zöld rét és a kék ég közötti keskeny sávban, és ragyogott rám a nap, madarak csicseregtek és patakok csobogtak. Az nagyon szép álom – válaszolta. Három fázisa volt ennek az álomnak. Az első az volt, amikor megálmodtam, és ezt követte a rész, amikor megéltem az egészet. Most pedig visszaálmodom az elmúlt napok meséit, hogy nyomatékosítsam, hogy egy életre beleitassam a szívembe és lelkem valamennyi titkos zugába.

Photo by Artur Dancs

Álom

Volt még legszűkebb baráti körömben is olyan, aki döbbenten csóválta a fejét: nem hittem, hogy téged egy film is útra képes tenni. A legkevésbé sem jellemző, hogy filmek utakra tegyenek engem, aki ismer, tudja, nagy szerepet nem játszott a filmművészet sohasem az életemben, és gyermekkorom óta eltelt három évtized is anélkül, hogy moziteremben megfordultam volna. Luca Guadagnino azonban most megtette. Azért épp őt emelem ki a névsorból, mert igaz ugyan, hogy Elio és Oliver nyomdokaiban indultam el, és az is igaz, hogy André Aciman könyve inspirálta az észak-olaszországi utazást, de amint beszámoltam róla, a történetet Gudagnino, a film rendezője álmodta át az olasz riviéráról, a Monet-féle Bordigherából Cremascoba, a lombardiai tartományba, és festette meg olyan színekkel, amikről hajamosak vagyunk azt hinni, csak filmekben – s persze, festményeken – léteznek.

Elmeséltem nektek már, hogyan forgatott be és ki magamból ez a történet, és azt is, hogyan olvadt bele Monet a képbe, amit később Guadagnino festett filmvászonra. Most azt mesélem el nektek, milyen volt egy jólirányzott varázslattal belépni abba a festménybe, és részesévé válni Elio és Olvier meséjének egy nyárillatú tavaszi álomban – valahol Észak-Olaszországban.

Photo by Artur Dancs

Valahol Észak-Olaszországban

Száraz dolgok

Tévhit, hogy az álmok megvalósításának a legmegfelelőbb módja, ha az ember karba teszi a kezét, és vár, hátha a csoda megtörténik. És ha nem történik meg mégsem, legfennebb kitalál valamit, amit minden be nem következett megvalósításért okolni lehet. Elébe kell menni a dolgoknak, és sokszor ez száraz tervezgetésekkel kezdődik. Amint később a dómtéri piazzettán az újságírónőnek elmeséltem, ez nekem egy játék. Nagyon rég és nagyon sokféleképpen játszom, nektek meg már nem kell elmesélnem, hisz olyan sokszor tettem rá utalást. Az ember lát egy képet valahol, egy festményt, egy illusztrációt egy napilapban vagy egy jelenetet egy filmben, és nekilódul megkeresni, hol is van az. Nektek elmondom, de idegenekenek nem nagyon beszélek erről, mert sokszor magamnak is az az érzésem, eszelős vagyok. Az sem mentesít ez alól – nem mintha cseppet is zavarna a saját eszelősségem – hogy vannak nálam sokkal eszelősebbek is. Viszont a barátaimnak sem mondtam el, hogy mikor tucatodszor is megnéztem a filmet és olvastam el a könyvet, már jegyzeteltem. A helyszíneket. Megállítottam a képet, és elkezdtem kutatni a pontos helyszín után. Nem akartam a történetet, Elio és Oliver meséjét elbagatellizálni magamban, azt lelkem egy kitüntetett kamrájában rejtettem el egy életre magamnak – és ezért nem is óhajtottam az őket alakító színészek dolgaiba és életébe belefolyni, a halivúdi szócséplésekbe a mindenféle bulvársajtóban, nem érdekelt sem Timothée kedvenc színe és étele, és az sem, Armie Hammernek melyik volt a kedvenc vendéglője a forgatás során. Egyszerűen, nem. Kettejüket azonban mégsem tudtam megkerülni, hisz Armie Monet Bordighera festményeihez juttatott el, Timothée pedig New York-patriotizmusával lopta be magát a szívembe. Másrészről meg mindketten olyan élénken jelentik ma már – nem csak nekem, hanem az író Acimannek is – Eliot és Olivert, hogy ezt már senki el nem veheti tőlük. Amit azonban a beszélgetésekből mindenképp hasznosan leszűrhettem, a rengeteg támpont az olaszországi helyszínekhez.

Photo by Artur Dancs

A festmény

Guadagnino filmfestménye a nyolcvanas évek szép oldalát hozta vissza, azt, amit legboldogabb gyermekkoromként emlegetek. És ezért volt képes útra tenni engem. Vissza akartam találni életem egyik legfontosabb boldogságpontjába negyven év távlatából, amikor egy másik nagyon fontos boldogságpontban leledzem. És össze akartam kötni ezeket a nagyon fontos boldogságpontokat, beleszőni a nagyon sok apró kis boldogságpont-szőttesbe, mint egy rég elvesztett, s hirtelen újra megtalált kincset. Olyan világban élek, ahol nagyon óvatosan kell őrízni boldogságpillanatainkat, nehogy elvesszenek a zajban, a zsúfoltságban, a koszban, a hamisságban, a forgatagban… Olyan, mint amikor Mamának mécsest vittem le az óceánhoz, mikor angyal lett, és belegázoltam a hullámzó vízbe, hogy a távoli hullámtörő cölöpre helyezzem a pislákoló mécsest, és haladtam a csapkodó hullámok közt magasba tartott kézzel, tenyeremben a kényesen hunyorgó mécsessel. Emlékszem, kiúsztam aztán a partra, és még hosszú perceken át látni lehetett az elsötétülő alkonyban a fényt a cölöp tetején a csendesen visszahúzódó víz ölelésében.

Az eszelősebbekről szólva jut eszembe, hogy kutatásaim során belebotlottam egy ázsiai lánykába, aki épp európai vakáción volt, mikor látta a filmet valamikor tél közepén, és azonnal leutazott Cremába, és a papírra kinyomtatott film-stillekből elindulva, felkutatott két-három helyszínt a filmből, és ráfotózta a kinyomtatott filmjelenet-fotókra. Ezt követően akadtam Clara Remonte fotóira az instagramon és egy Tumblr oldalon, ő a film a helyszínen való – nagy bulival és sztárparádéval járó – bemutatóján volt ott, és ezt követően fotózott körbe egy-két helyszínt a filmből, és magát Timothée-t is. Sok egyéb kompilláció és fotó meg leírás segített napról-napra pontosítani bennem a teljes képet a helyszínekről, ahová immár én magam is el akartam jutni, és főleg a gyermekkori mécses végett.  Hiányoztak pontok, nem sok, talán kettő. Éjjel-nappal kutattam, a Google Map Street View alapján már beutaztam Lombardia minden zegzugát, jólismertem az utcákat, a mezőket, a falvak sorrendjeit, az utakat, de hibádzott néhány finomítás. Ekkor akadtam a legeszelősebb figurára az összes közül, Steve B. –re, aki vette a fáradságot, és a filmet másodpercekre, párbeszédekre lebontva, kutatta fel pillanatonként a helyszíneket, és jelölte meg a Google Map koordinátái szerint, hogy a linkre kattintva az ember csak ott teremjen… Ezen az eltökéltségen még magam is elámultam, és írtam Steve-nek, hogy megköszönjem az utolsó finomításokat. Steve, aki még sosem járt sem Olaszországban, sem Európában, az interneten fellelhető nyomok alapján készítette el a tökéletes dokumentumot a kattintható helyszín-linkekkel. Nem is késett a válasza, ujjongva mesélte, hogy az ő zarándoklatára augusztusig várnia kell, de további csapatokról tudott, akik májusban vagy a nyári hónapokban mennek az úgynevezett CMBYN („Call Me By Your Name”, azaz „Szólíts a neveden”) –zarándoklatokra Lombardiába. Hirtelen már nem is éreztem magam annyira elvetemült különcnek és eszelősnek sem – nem mintha addig valamennyire is zavart volna a tudat, hogy az lennék.

Nehéz volt a villára is rábukkanni, ami fő helyszíne a cselekménynek, mint a családi ház a filmben, mert sehol, egy nyilatkozatban sem hangzott el Moscazzano neve, hanem csak Crema került említésre. A téli hónapokban azonban az Elle és egyéb magazinok elkezdtek cikkezni az Albergoni villáról, és kicsit megtévesztő módon azt a benyomást keltették a pazar fotókat felvonultató cikkek, hogy a kastély látogatható. Hogy ez nem így van, nagyon fájdalmasan érinthette azokat, akik elsőkként jutottak el Moscazzanóba, és szigorúan zárt kapuk fogadták őket.

Azokban a napokban olvastam egy olasz lapban – titokban nagyon boldog voltam, hogy idejében elkezdtem olaszul tanulni a téli hónapokban – Moscazzano polgármesterének a nyilatkozatát, amelyben maga is kifogásolta, hogy noha a cselekmény jelentős része Moscazzanóban játszódik, ez sehol nem kerül említésre, s abban meséli el, hogy a RAI állami olasz tévé riportereivel sikerült bejutnia a kastélykertbe filmezni a tulajdonosok jóvoltából, azonban a mind agresszívabb turisták miatt, akik felmásztak a kerítésekre és be-beugráltak a kertbe, a villa tulajdonosai térfigyelő kamerákat köttettek be a helyi rendőrséggel, és szigorúan elhatárolódtak minden további látogató fogadásától.

– Mit szólnál, ha levelet írnék ennek a polgármesternek? – kérdeztem egyik nap Höki barátnémtól, mintegy magamnak feltéve a kérdést.

– Megverni biztos nem fog – válaszolta, s én is ilyesvalamit válaszoltam magamnak. Így hát, levelet írtam Gianluca Savoldinak, hogy tudom, mi a helyzet, de ha én odamennék, nagyon szeretném, ha segítségemre lenne megpróbálni legalább… A hivatalos megkeresésre Gianluca nem hivatalosan válaszolt, hanem felkutatott a facebookon és bejelölt barátjának. Üzenetében pedig ugyanazt elmondta, amit a cikkben, hogy a sok agresszív CMBYN-turista miatt, akik utóbb ellepték a környéket, ma már elképzelhetetlen a villa környékére is bejutni. De majd mindenképpen jelezzem, amikor ott vagyok.

A legutolsó dolog, amit szerettem volna, hogy zabolátlan CMBYN-turistahordákkal legyen ez a csendes és békés utazgatásnak szentelt pár nap teletűzdelve. Kicsit el is szontyolodtam. Visszalépni azonban már nem akartam, elkezdtem az utazásomat megszervezni, és valahogy a Crew Control őfelsége is mellém állt, mert anélkül, hogy igényeltem volna előzetesen, megdobtak néhány szabadnappal április végére.

Szállás után kellett néznem, és fel is kutattam Crema városának mindkét szállodáját. Egyikük teljesen telített volt, a másikban még lett volna egy-két szoba. Aztán az jutott eszembe, hogy ennek az utazásnak a hangulatához legkevésbé sem illik egy szállodai lakosztály. A Villa Albergoniban meg ugye, nem szállhattam meg, eszembe jutott az AirBnB, amit barátaimnak mindig előszeretettel ajánlottam, de magam sohasem jutottam oda, hogy kipróbáljam ezt a féle szállás lehetőséget. Nem is sokat kellett kutatnom, mert a város szívében két hely is ajánlkozott, az egyik egy palotában, a másik pedig nem messze ettől a Premoli palotától, a kis utcában egy családi ház egyik apartmanja. Utóbbit foglaltam le szinte gondolkodás nélkül, és mikor leendő házigazdám, Francesca később visszajelzett és megadta a pontos címet, kiderült számomra, hogy a belváros közepén, a piazzetta szomszédságában fogok lakni, s onnan is tudtam, hogy jó kezekben leszek, hogy Francesca máris hozzátette, majd eligazít CMBYN-ügyben, sőt, biciklivel is jól ellát majd, ha ott leszek.

Photo by Artur Dancs

Villa Albergoni az alkonyatban

Repülőjegyek, vonatjegyek után néztem, útvonaltervezőkbe merültem hosszú napokon keresztül, hogy buszjáratokat, menetrendeket rakjak össze egymás mellé, ha majd arra lenne szükség. Közben az amerikai lapok is arról számoltak be, precedens nélküli turistaáradat lepte meg a lombardiai kisvárosokat és főleg Cremát a világ minden pontjáról, és a mindenkori legnagyobb ázsiai és amerikai turistaforgalomra számítanak ezen a nyáron az előrejelzések szerint. Sőt, azt is megírták, az Albergoni villa ára is megugrott a piacon, és a tulajdonosok már 2 millión felüli árat kérnek érte.

Én magam meg felfokozott izgalommal repültem le a hónap utolsó repülnivalóit, s minden fennmaradó időmben tervezgettem és készültem a nagy utazásra. Az évek során annyit voltam utakon, hogy – barátaim a megmondhatói – legutolsó dolog, amire vágytam, az az utazás, leginkább a hátam közepébe kívántam az utazásokat. Mindig csak ott lenni akartam valahol, hogy az utazásnak a nyoma se legyen az életemben. Most azonban kitartó izgalommal néztem a négy napos utazásom elé, és minél közelebb érkezett az indulás dátuma, annál izgatottabb és boldogabb lettem. Emlékszem, hazaértem egy nyolcnapos útról, Oslo, Los Angeles, Koppenhága, sok-sok élmény és munka után, és rendszerint egy ilyent követően napokig vagyok zokni-állapotban, és alig bírok magamhoz térni. Most azonban épp csak egy éjszakám volt New Yorkban kicsomagolni és átcsomagolni az olaszországi útra, és futni is kellett máris a repülőtérre vissza. Egy cseppet sem esett terhemre. Sőt, ha az kellett volna, madarat is fogathattak volna velem.

Miért éppen La La Land…?


(a korábbi két bejegyzés folytatása)

 

Mi az, hogy La La Land…?!

A La La Land becenév, Los Angeles beceneve. Merthogy rövidítve L.A. , és ha New Yorknak kijár a kétszerezés, hogy New York, New York, akkor L.A.-nek is. Meg az amerikai mondás is itt van, hogy „so nice, they named it twice”, azaz annyira bájos, hogy kétszeresen is elnevezték. Pago Pago kiválóan kihasználta ezt önmaga reklámozására, és Bora Bora is. New Yorknál azonban a helyzet az, hogy – amerikai módra – a helység neve után rögtön az állam nevét is mondják, s  így Manhattan maga New York, New York. Los Angelesben viszont ez csak egy játék, és semmi ilyen komoly magyarázatot nem kell a La La mögött keresni. A köznapi beszédben ugyanis – már jóval a film megszületése előtt – azt tartották, hogy La La Land egy mesére emlékeztető álomvilág, ami a széles rétegek fejében (ott és szinte csakis ott) létező Hollywoodot, s kiterjesztve, Los Angelest is jelenti, egy világot, ami csak azok számára létezik igazán, akik ebben az L.A. burokban élnek, élhetnek.

 

Photo by Artur Dancs

Alkony a Manhattan Beach-en

A filmről, ha már itt tartunk

Sokan és sokfélét elmondtak már erről a moziról, amivel nekem másfél éve van kiváltságom bizonyos szinteken együtt élnem. Így nekem, most utólag a legkevésbé sincs olyan szándékom, hogy netán egy újabb méltatást vagy kritikát fogalmazzak meg a filmről, és nem is lenne helyénvaló.

Talán a legfelületesebb megközelítés, ami ezzel kapcsolatban a legjellemzőbb, ha azt mondjuk, hogy a La La Land egy szerelmeslevél Los Angeleshez, vagy hogy ez egy klasszikus musical-darab, és ha a Broadway-ra hozzák majd egyszer, akkor majd ügyesen eltáncikálják itt a népnek, és olyan lesz, mint a Macskák vagy Mary Poppins. Erről azonban szó sincs. Bár akadhat olyan őrült, aki megkockáztatja New Yorkban L.A.-t piedesztálra emelni – lelke rajta! – La La Land sokkal mélyebben gyökerezik, mint a zenés-táncos Broadway-előadások. És hogy nem szerelmes levél, arra mindenki mérget vehet, sőt, ha ilyen síkról akarjuk megközelíteni, akkor sokkal inkább Los Angeles képmutatását és barátságtalanságát keríti előtérbe. Történhetne ez ugyanígy New Yorkban is, hisz egyik sem különb a metropoliszok rendjében, és a kettő azért utálja mérhetetlenül egymást, mert bizonyos megvilágításban teljesen egyformák. Mindkettő bevehetetlen erődítményként, büszke várkastélyként mutatkozik, és ragyog. Szemfényvesztésig csillámlik, és vonzza a népet, mint a gázlámpa világa este a lepkét. Aztán, ha tapasztalatlanul túl közel merészkedik a lánghoz, elveszítheti szárnyát, és bele is pusztulhat. De persze, nem minden lepke ilyen balga. S nem is mindenkit a fény vonz oda. Vannak, akiket a kihívás, a büszke vár bevételének nemes feladata. A legtöbben a lepkék közül pusztulnak el, azok közül, akik a fényre röppennek, és szárnyukat vesztik, s vele együtt önmagukat is olykor. Az erődítményt ostromlók közül is sokan kifulladnak, s feladják, inkább megmaradnak a virágos, madárcsicseregte réteken, friss vizű patakok mellé heverednek, és csak élvezik az életet a napfényben. És vannak, akiket nem hagy nyugodni  gondolat, milyen lehet a vár falain belül. Nem is annyira harccal lehet ezeket a falakat bevenni, semmint könnyedén, de kitartással.

Szenvedéllyel.

 

La La Land ©La La Land

La La Land
©La La Land

Erről van szó ebben a filmben. Ha valaminek itt szól szerelmes levél, akkor az a szenvedély. Azt is ráfogták már erre az alkotásra, hogy szerelmes történet. Nem baj. Miután sokszor és sokféle helyszínen, többféle közönséggel magam körül néztem meg elejétől a végéig a filmet, volt alkalmam tapasztalni, mennyire másképp s mennyire másiutt reagálnak a különböző nézők. Még New Yorkon belül is, más hangulatú volt egy vetítés az Upper West Side előkelő negyedének közepén, a patinás Lincoln Center szomszédságában, ahol egy sarokkal fennebb meg Seinfeld komédiázik a Beacon-ben, és teljesen másképp a fiatalos, de alternatív East Village-ben. Összevetve, a lényeg az, hogy mindenki talál benne valami fogódzót, s akkor az sem baj, ha valaki musicalként nézi meg vagy másvalaki szerelmes filmként. Jó is, hogy ennyi réteget fel tud mutatni, és ezáltal ilyen sokrétű közönséget megszólítani.

Photo by Artur Dancs

A Pasadenába vezető Colorado-híd

Damian Chazelle álmodta meg ezt a La La Landet, a mindaddig egyfilmesként ismert rendező korábbi produkciójában, a Whiplashben mutatkozott be ugyan, de nem bontakozott ki, s nem játszotta ki az ászt az ingujjából. Fiatal lehetett. Hisz én most is fiatanak tartom nagyon ekkora sikerhez, ami most fejbe kólintotta. A teljes igazsághoz meg az is hozzátartozik, hogy a Whiplashből is készült kettő, egy rövid s a nagy moziváltozat, az előtt pedig, még egyetemistaként egy másik, kevésbé ismert filmet is forgatott Damian Chazelle. Mindenkinek vannak féltve őrzött, titokban dédelgetett vágyai, kincsei, álmai, és sokszor azzal telik el egész életünk, hogy várjuk a megfelelő alkalmat rá, hogy ezt a féltett mesét megmutathassuk a világnak. Chazelle meséje a La La Land. A fiatal ismeretlen, aki kinézte magának a várkastélyt, és eltökélt szándéka oda bejutni. Nagyot álmodni pedig nem csak merni, hanem tudni is kell. Olyan kifinomult precizitással, ugyanakkor végtelen egyszerűséggel, természetességgel és lazasággal álmodta meg ezt a mesét, hogy az embert a hideg is kirázza tőle. Jön egy fürtöshajú izgága fiatalember – lehet, hogy valami elnyúlt szürke trikóban és farmernadrágban – egy narancssárga mappával a hóna alatt, és előáll a mesével, ami a mi mondavilágunkban a leginkább a „Mint sót az ételben” jellegű tiszta egyszerűségnek felel meg. Teszi mindezt a kapcsolatrendszerekkel átszőtt és sablonokkal, klisékkel gúzsbakötött, a mások tehetségén és munkáján megpuffadt unott milliomos vigécek által koordinált Hollywoodban. Szemrebbenés nélkül. És előadja – a III. évezredben, amikor már a tavalyi mozifilmekre sem igazán emlékszik senki a kasszáknál sikert mérő, felgyorsult húsdarálóban – hogy olyan filmet talált ki, mint a Ének az esőben vagy a Cherbourgi esernyők. És hogy ezt CinemaScope-ban, szélesvásznon akarja elkészíteni élénk színekkel, sok zenével, tánccal, nagyzenekarral, kis szerelemmel, és két fiatallal, egy színészkedéssel kacérkodó lánnyal és egy dzsessz-szerelmes zenészfiúval, akik szenvedélyesen hisznek a művészetben.

 

Photo by Artur Dancs

La La Land kosztümök

Elképzelem, hogy az egyik producer azért rúgta ki, mert ebéd előtt volt, a másik meg, mert utána. Olyan is lehetett, aki azt hitte, kandikamerás műsorba keveredett, ez az ötletfelvezetés annyira távol esik a filmgyártás mai realitásaitól ott fenn a hollywoodi magasságokban, hogy már az is nagy előrelépésnek számított, ha valaki visszakérdezett:

– Musical? És ki írta a zenét? Milyen nagy neveket tudott erre rávenni…?

– Nincsenek nagy nevek.

– Nincsenek?… Akkor mégis ki…

– A szobatársaim.

S ha addig nem nyitottak neki ajtót, akkor ebben a pillanatban minden bizonnyal megmutatták, merre a kijárat.

 

Photo by Artur Dancs

A híres “A sztár te vagy” című falfestmény Hollywoodban

Hogy mégis akadt pruducer, aki vevő volt Chazelle forgatókönyvére és az egész ötletre, némi reménnyel tölthet el bennünket, hogy a szuperhősök és akciófilmek puffogtatós világzajában, az emberi hang is ismét eljut a megfelelő fülekig. Hogy Marc Platt, Fred Berger, Jordan Horowitz és Gary Gilbert pontosan melyik pillanatban hitte el, hogy Chazelle álma egy olyan mozit hozhat terítékre, ami után a jelenkori szakma is megnyalja majd mind a tíz ujját, már nem is fontos, hanem csak az, hogy lett 30 millió dollár a film elkészítésére. Én nem ismerem Hollywoodot semennyire sem, és az itt forgó összegeket sem tudom, hova tenni. Csak azt tudom, hogy a nyilvánosság számára is december elején megtartott bemutatót követően a film két hónapon belül szinte megtízszerezte a bele fektetett összeget. De ennyire ne szaladjunk előre.

Chazelle-nek, természetesen, voltak elképzelései a főszereplőkkel kapcsolatban is, és elsőként előző filmje, a Whiplash főszereplőjét, Miles Tellert kereste meg és Emma Watsont a női főszerepre. A színfalak mögötti sustorgások ismerői szerint előbbi több gázsit kért annál, mint amit felajánlottak neki, Emma Watson pedig egész sor követeléssel állt elő, és többek közt azzal, hogy a film próbái Londonban tartassanak. Noha minden tőlük telhetőt megígértek neki a film készítői, Emma ennek ellenére is úgy érezte, nem neki való ez a film, és a Szépség és szörnyeteg Disney produkcióra kötelezte el magát. Ryan Gosling éppen az említett Disney filmfelkérést utasította el, hogy a La La Land főszereplője legyen. Damian Chazelle akkoriban látta a New York-i Broadwayn a Kabarét, amelyben a szenzációs Alan Cuming oldalán egy kis időre Emma Stone játszotta Sally Bowles szerepét. Ekkor dőlt el a rendezőben a La La Land sorsa, és felkérte Stone-t a film női főszerepére. Emma azért sem késlekedett rábólintani, mert kicsit saját sorsát is látta a forgatókönyvben, hisz maga is 15 évesen költözött a nagyvárosba, hogy színész lehessen, mint az általa megformált főszereplő, Mia is. Másrészről, ez előtt már két alkalommal is együtt dolgozott Ryan Goslinggal, a Gangster Squad-ben és a Crazy, Stupid Love című vígjátékban is, akivel közeli barátok is lettek a forgatások idején. Érdekes, hogy most, mikor teljében a La La Land sikere, és rekordmennyiségű Aranyglóbuszt tudhat magáénak, és 14 Oscar-jelölést, mind Miles Teller, mind a finnyáskodó Emma Watson elverte a sorport a saját menedzserén (!), amiért azok nem győzték meg őket, hogy megéri szerepelni a La La Landben.

 

Photo by Artur Dancs

A Hollywood felirat a Mount Lee csúcsán

Emma Stone és Ryan Gosling párosával Damian Chazelle megvalósuló álmában is legnagyobb álma teljesült: kedvenceivel dolgozhatott.

Negyven napig tartott a forgatás 2015 nyárutóján, de a rövid forgatást hosszas próbafolyamat és felkészülés előzte meg. Eredetileg zongorista dublőr játszotta a film zeneszámait, de Ryan Gosling belement inkább, hogy a forgatásig tökéletesen megtanul zongorázni. Ryanre amúgy is jellemző, hogy teljes mellbedobással készül valamennyi szerepére, egy korábbi film, a Blue Valentine kedvéért például hetekre összeköltöztek egy háztartásba Michelle Williams-szel egy mindkettejük számára idegen New Jersey-i házba, hogy hitelesen tudják a film párját alakítani, asztaloskodni is megtanult, és az East Village-ben felcsapott költöztetőnek is, hogy később a filmben hiteles legyen az alakítása, míg a Drive (Gázt!) című filmet megelőzően kaszkadőrleckéket vett az egyik elhagyatott New York-i repülőtér kifutóján. Ryan tehát három hónapon át kitartóan zongorázott Hollywood Hills-i lakásában heti hat napon át, 3-4 órában naponta. Emellett a táncpróbák is zajlottak Mandy Moore koreográfus szigorú irányítása mellett. A nyitó jelenetet például a filmstúdió parkolójában próbálták be, ahol Chazelle mobiltelefonjával készítette a próbafelvételeket, hogy a kameramozgás pontos tervét előkészítse. Azt a jelenetet az év legmelegebb napján, majdnem negyven fokos melegben forgatták a városba bevezető egyik gyorsforgalmi út – arra az időre lezárt – ereszkedő szakaszán. Mint minden tánc- és zenés jelenetet, a rendező ezt is egy részben, vágások, leállások nélkül akarta rögzíteni, ezért volt szükség a pontos koreográfia mellett a szintén nagyon precíz kameramozgásra is, ami Linus Sandgren munkáját dícséri. Ugyanilyen kihívást jelentett a Griffith Parkban történő híressé vált táncjelenet forgatása is, amely a film plakátjára is került illetve valamennyi La La Land promóció védjegye is lett. A csodálatos alkonyban 30 perc állt rendelkezésre két egymást követő napon 5 – 5 felvételt elkészíteni. A szereplőknek csak annyi ideje volt két felvétel letáncolása között, ameddig a leizzadt sminkjüket helyrehozták. Arról nem beszélve, hogy a stúdióban oly sokszor lepróbált sztepptánc a göröngyös aszfalton a Cathy’s Corner kilátón a Griffith Park eme elhagyatott és elhanyagolt részében nagy megpróbáltatást jelentett a két főszereplőnek is.

Forgatás a Griffith Parkban

Forgatás a Griffith Parkban

A film másik izgalmas pillanatát, a meghallgatást (Audition) is leállás nélkül és élő énekhanggal vették fel. Külön ajándék volt Chazelle számára a lehetőség, hogy a filmhez, ami tulajdonképpen egy mély főhajtásos tiszteletadás a letűnt hollywoodi filmgyártás fénykorának, számtalan utalással a már említett klasszikusokra, megtoldva azt a Casablancával és Hollywood időtlen klasszikusaival, lehetőség nyílt a zenét ugyanabban a nagy stúdióban rögzíteni, ahol az említett nagyok is felvételre kerültek, mint az Ének az esőben vagy az Óz, a csodák csodája, amiben Judy Garland énekelt a szivárvány fölött.

Érdekességnek számíthat, hogy a film első másodperceiben a Csajkovszkij 1812 nyitánya hallható, ezt a Hungarotontól kölcsönözték a filmhez, Berkes Kálmán vezényli a japán szimfonikus zenekart. Azt pedig bugyuta mémként terjesztik, hogy Ryan egy értelmetlen kifejezést ismétel kétszer is a filmben, amiről nem nehéz nekünk kiderítenünk, hogy magyar ismerősei révén került oda. Peeshee-khakha….azaz pisi-kaka… Miután a lelkes pisi-kaka kutatók kiderítették, hogy ez magyar, akkor kombinálták is azzal hogy Ryan öt hónapig lakott Budapesten a Blade Runner forgatása idején egész családjával, és talán magyar dajka felügyelt a két kislányra, s ott hangozhatott el bizonyos pillanatokban ez. Ez azonban azért nem helytálló, mert Ryan 2016-ban volt Budapesten – épp csak beesett a La La Land hivatalos premierjére Westwood Village-be decemberben, a La La Land forgatásai pedig már 2015-ben befejeződtek.

A negyven napos forgatást követően egy ennél sokkal hosszabb időszak következett megfeszített munkával, a vágás. Chazelle Tom Cross-szal számtalanszor rakta össze és szedte szét az elkészített anyagot. Minden vizionálást követően újabb és újabb finomításokra került sor, és teljes jelenetek cseréltek helyet a filmben vagy épp kerültek teljes kivágásra. A forgatás után egy évvel, a Velencei Filmfesztivál közönsége láthatta először a vászonrakész produkciót, és az olaszországi siker már sejttetni engedte, mennyire kedvező fogadtatásban lesz része a filmnek, amikor a nagyközönség elé is kerül majd. Erre 2016 december elején a már említett Westwoodban, Los Angeles Beverly Hillshez közel eső óvárosában került sor a patinás Fox filmszínházban, amelynek környékén korábban a rendező is lakott.

Photo by Artur Dancs

A Fox filmszínház Westwood Village-ben

A premieren Návai Anikó is ott volt, és a La La Land volt az utolsó munkája a „Szeretettel Hollywoodból” sorozatban a Duna televízióban, legalábbis az anyag elkészültével ezt jelentette ki.

Chazelle nem csak rendezője a filmnek, de írója is a forgatókönyvnek, amelybe kicsit a saját történetét is beleírta. Mint említettem, Emma pályafutása is a filmben szereplő Miához hasonlóan indult, és Ryan kezdeti élményei is beleszövődtek a forgatókönyvbe. Ha tágabb értelemben vesszük, mindannyiunk sorsa kicsit benne van, mindannyiunké, akik valaha is megpróbáltunk erődítmények falai mögé jutni kintről, vagy akár ha megszédített egy távoli világ csillogása, s netán áldozatául estünk. Ha az ember vállalja, hogy beül egy nagyképernyő elé a moziba, hogy ezt a két órát a La La Landdel töltse, minden bizonnyal felfedezi önmagát és saját sorsát valamely pillanatban. Kinek-kinek a saját története és életútja szerint.

Szól ez a film azokról, akiket vonz a nagyváros ragyogása, megvalósítandó álmaik legmegfelelőbb helyszínéül egyebet sem tudnának elképzelni, és mikor odajutnak, arcul csapja őket a hűvös kegyetlensége, mégis szenvedéllyel kitartanak álmaik mellett. És őszintén, legbelülről szeretik azt, mert csak így adja meg magát a város, aki a bátrakat szereti, felkarolja és támogatja. Persze, néha megfutamodunk, s mint a gyermek, elbújunk, és szipogva-félve dacolunk: soha többé nem térünk a harctérre vissza. Ami addig sem igaz, amíg kimondjuk. Hisz mindig visszatérünk.

A film egyik drámai pillanatában a várostól – és mindentől, amit számára az jelent – elmenekült Mia épp ezt mondja:

I’m not going back to La La… I’m NOT going back to La La…

(Szinkronnal nézni ezt a filmet –is- bűn. Még nagyobb bűn, hogy a szinkronfordítók ezt a mondatot olyan módon lebutították, hogy csak ennyi maradt a drámából: „– Nem megyek be. Nem megyek be!”)

Aztán, ha sínre kerülünk végre, elkezdhetjük az álmainkat élni. Hogy ez adott esetekben, milyen kompromisszumokat von maga után, és hogy mennyi mindent vagyunk hajlandóak feláldozni ennek oltárán azokért az álmokért a hétköznapi kis boldogságainkból, az egyéni sikertörténetek és sorstragédiák különös egyvelege. Ahogyan Ryan filmbéli Sebastianja megfogalmazza: „Ez az álom: ellentmondás, kompromisszum…és ez így nagyon-nagyon izgalmas!”.  Nem véletlen a film alcímeként megjelenő mottó: „Az őrülteknek, akik még képesek álmodni”.

Photo by Artur Dancs

Az obszervatórium

 

 

La La Land, amit ajándékba kaptam

 

Így utólag belegondolva, mostmár teljesen bizonyos, hogy az az éjszaka Santa Monicán másfél évvel ezelőtt, amikor a part fölött, a korláton ülve lógattuk a mélybe a lábunkat nagyokat mondva majd nagyokat hallgatva ( Lásd itt), egy életre belémivódott.

– …és L.A.-t?… L.A.-t szereted?

– Jaj, nem! – horkantam fel – Nem tudok az itteniekben megbízni. Mosolyognak, de nem őszinték. Szépek, és mégis, valami hamis van bennük.

– Nem az emberek miatt kell szeretned. New Yorkban mindenki igaz?

– Dehogyis. New York… New York, az más.

– Ilyet nem mondhatsz, amíg semmit sem láttál Los Angelesből.

– Santa Monicát, Malibut…

– Ez olyan, mintha New Yorkot Coney Islanden vagy Long Islanden keresztül keresnéd! Te megmutattad nekem az igazi New Yorkot, most engedd hogy én mutassam meg neked L.A.-t!

– Olyan fontos ez számodra? Máris szeretem, miattad, mert itt vagy.

– A városban jártál? Mit láttál?… A csillagok ösvényét a Hollywood Boulevardon?

– Az unalmas felhőkarcolókat, hajléktalanokat, és a sok autót…

– Ennyi?!… Jártál a Griffith obszervatóriumban? Sétáltál a parkban? Megmásztad valamelyik kanyont? Csavarogtál suttyomban Los Feliz vagy Hollywood Hills privát utcáin? Megnézted az óvárost? Hallottál te La La Landről?…

– Van egy ütődött kollganőm, kaliforniai, itt él, valahol a Hermosa Beach-en. Ő emlegeti következetesen La La Landet…

– Hermosa! Ott sem jártál! Emlékszel, mikor azt mondtad nekem, hogy New Yorkot nem a Times Square-en kell megismerni, hanem fel kell kutatni a titkait, el kell menni a turistáktól távoli helyekre, hogy az igazi arcát megmutassa? És vittél egyik titoktól a másikig, egyik meséből a másikba. Neked La La Landbe kell most menned. Tudom, hogy szeretni fogod, ezért ragaszkodom hozzá. Én vezetlek majd. Az élet túl rövid ahhoz, hogy bármire is ráfogd, nem szereted, amikor még meg sem ismerhetted.

 

Photo by Artur Dancs

És teljesen igaza volt. Az előítéleteimet kellett csak leküzdenem, és az ismeretlentől való húzódozást. Valahol belül éreztem én is, hogy kellene igazi esélyt is adnom az Angyalok városának a fenntratásaimmal szemben. Elkezdtem, hát, a titkait nyitogatni. Jöttek a szorgalmas csavargások. Amikor csak ott lehettem, feladatom volt ide vagy oda elmenni. Néha együtt, sokszor csak magamban mentem el valahová, amiről egy képet, egy cikket vagy épp egy videót megmutatott.  És minél előbbre haladtam a barangolásokkal, annál jobban éreztem, hogy ez az egész olyan, mint amikor New Yorkot tettem magamévá, és ahogy azt igyekeztem szegletről-szegletre felkutatni, felfedni a rejtett kincseit, betekinteni a kulisszái mögé, mi, hogyan s mitől működik benne. Emlékszem, akkor váltam teljesen magabiztossá, és éreztem magam mind inkább otthon New Yorkban, amint mind jobban előbbre haladtam megismerésében. Ehhez hasonló folyamat játszódott le most L.A.-vel is. Óh, azok a hosszú esti séták a Beach Cityben, Manhattan Beachtől le Hermosáig, majd onnan Redondóra. A táncoló, szalszázó párok a Lighthouse Caféban!… Reggeli a Grand Central Market ételpiacán, és az elmaradhatatlan 7-eleven kávé amikor egy délelőtt felugrottam hozzá  Los Felizből Hollywood Hillsre, és a 7-elevenben fánkot és dolláros kávét vettünk – meg persze valami cukorkát is.

Sosem felejtem a pillanatot, amikor egy nyárestén a Griffith Center kilátójáról a magasból lenéztem, és pompásan csillámlott alattunk a város. Akkor már tudtam, nyilvánvaló volt, hogy a szívem megadta magát … La La Landnek.

Photo by Artur Dancs

A móló esti hangulata

Persze, sok csavargásnak és barangolásnak kellett még elkövetkeznie. Milyen az, ha az embert legalább kétszer nem zárják be a Griffith Parkba éjszaka, hogy sakállok közt óvakodjon lefelé a legközelebbi helyre ahová a taxis érte tud jönni, egyikszer két koreai lány is társam volt a kalandban. És tűző napon megmászni a sivatagos kanyont fejfedő és ivóvíz nélkül… Vagy fókák vidám hancúrozására lesni Redondo Beach-en.

Emlékszem, hogyan szólt bele a sorsom, és december elején a mindenható Crew Control utolsó percben módosította a programomat, és Los Angelesbe keveredtem a film premierjére. Addigra sok részletében ismertem már, a Hermosa mólón már kora nyárelő óta fütyörésztem vagy hümmögtem a „Csillagok városát”, és noha tudtam, érnek majd meglepetések, arra semmiképp nem készültem fel, hogy ennyire telibe talál. Ott ültem az ötödik sor kellős közepén, és mozdulni sem bírtam, mikor a “Vége” felirat lélekfacsaró kegyetlenséggel lezárta a történetet, a párperces stáblista ideje alatt. Kalandokban nem szűkölködő eddigi életem villanásai, párbeszédeink, helyzetek, gesztusok, hangulatok és állapotok tornyosultak bennem, miközben még szóltak az utolsó zenei taktusok, mint odasimuló aláfestés. Láttam Chazelle-t elmenni a sleppjével egy VIP rendszámú limuzinban, és legszívesebben megöleltem volna. De mozdulni sem bírtam. Tömegek nyomakodtak óriási filmplakátokkal autogramokért – honnan vehették ezek már akkor a plakátokat?… Valamikor aztán kitámolyogtam az előcsarnokba, és megnéztem mégegyszer a kiállított kosztümöket, majd amikor elült a tömeg, a késői órában nekivágtam Westwood Village addig még ismeretlen, hangulattal teli utcáinak. Rájöttem, hogy harminc éve is meglehet annak, hogy utoljára moziban voltam azelőtt…

Photo by Artur Dancs

Kora reggel a Grand Central Marketben

Sokáig ezt követően kényszeresen arra akartam minden barátomat rávenni, hogy menjen el moziba. Ilyeneket mondtam, hogy miattam nézzék meg La La Landet. És tényleg szerettem volna, ha megnézik. Aztán eszembe jutott, hogy ha megnéznék sem értenék, miért olyan fontos ez nekem. Vagy szeretnék, vagy sem, azonosulnának vele vagy sem, de semmiképp nem kapnák tőle azt, amit én kaptam: La La Landet. De a mese nem itt ér véget. Ez a mese még csak most kezdődött. És járom az utcákat azóta is fáradhatatlanul New Yorkban, Los Angelesben, Oslóban vagy épp San Juanban. És keresem a hangulatokat, keresem a párbeszédeket, az arcokat, a grimaszokat, a fintorokat, keresem mindenütt a játékot. Ha úgy adódik, a Lighthouse Café-nál lemegyek fütyörészve a Hermosa mólóra, vagy felszökök záráskor a Griffithbe lenézni a Csillagok Városára.

 

Photo by Artur Dancs

A szívem megadta magát … La La Landnek

 

És mostmár ez is mind az enyém!

 

Az én Facebook-filmem


Photo by Artur Dancs

Facebook

Az ember azokra is szán pillanatnyi időt, amikor évfordulóról van szó, akikkel nem tölt napjában több órát, akivel nem oszt meg annyi személyes élményt és – sokszor – egész életet, mint a Facebookkal. Ez a drága társ immár minijubilál, és indirekte a leleményes és fiatal Zuckerberg fiú megörvendeztetett egy kis összefoglaló videóval, ami az én Facebook-éveimet pörgeti le pár másodpercben. Joggal számíthatna az ember a halálra is ezek után, mert ha már az életem filmje lepergett, mi más jöhetne még… de persze, eszünkbe sem jut ilyenkor a halál, a videó meg hangulatos. Elkaptam pár beszélgetést erről a Facebookon. Ostorozzák az ötletet, hogy így a Facebook meg úgy, és belelát a magánéletünkbe, és adatokat gyűjt, s íme, itt az ékes bizonyjték, hogy mindent tudnak rólunk!… Egy ilyenbe bele is szóltam halkan, de csak mert jóbarátok elmélkedtek ilyesmin, s gondoltam, ha nagy hordóra ki nem is állok, legalább velük tisztázom, hogy a Facebook semmiben nem hibás. A Facebook addig filmet sem készít rólunk és nekünk, amíg erre parancsot nem adunk neki egy linkre kattintva. És akkor működésbe lép egy kis applikáció – amiről nálam sokkal értelmesebb szakik hosszan tudnának itt fészbúk-kommentelni, ha ez most a Facebookon történne – és az az applikáció adott algoritmus szerint, de főleg, a leglátogatottabb, legkedveltebb – bocsánat, lájkoltabb – pósztjait válogatja egybe az adott felhasználónak, és kész a filmecske… Tehát, a Facebook és az appja (nem az apja!) csakis a hozott anyagból dolgozik: abból, amit mi pakoltunk oda fel, és mondtunk, illetve mutattunk meg magunkról. Semmi többet. Senki nem gondlhatja komolyan, hogy a Facebook emberei időt, szalámis szendvicset, Starbucks kávét  és mikrocsippeket nem kímélve feszülnek neki a számítógépnek naphosszat, hogy kikémkedjék, mit ebédeltem vagy épp hol tartózkodom. Ha viszont bejelentkezem valahonnan, sőt, megosztom az ebédem receptjét vagy akár fotóját is ezzel a pompás társsal ( azért mondom, pompás, mert alig-alig felesel vissza, de ügyesen hallgat), akkor rögzítik azt.

„ – Na ez a baj, hogy rögzítik. Hogy mindent rögzítenek!” – hördül fel a másik nyáj amott, pedig eleddig vidáman legelésztek, és szórták a kullancsot magukból meg egyebeket, hisz egyébre sem tellett nekik a megosztásnál, illetve továbbadásnál.

Na ja: rögzítik. Minden rögzítenek. Ilyen világban élünk, ahol mindent rögzítenek. A retinámat és az ujjlenyomatomat, valahányszor belépek az országba, ami papírforma szerint hazám. Rögzíti a telefonom a beszélgetéseim adatait – hacsak ki nem törlöm egyszercsak belőle. De rajta kívül még sokan mások is rögzítik. Egyesek szakmából, mások hobbiból. Az orvosom rögzíti a szívritmusomat, az fül-gégészem meg a hallástartományom hullámait. A portásunk a házam recepcióján rögzíti minden látogató adatait, az enyémet már akkor rögzítették, amikor ideköltöztem. Sőt, ujjlenyomatot is adtam. Amikor munkába álltam is rögzítettek rólam mindenféléket, és az ujjlenyomaton túl pisilnem is kellett kémcsőbe egy laborban, hogy azt is rögzítsék. A kávéházamban rögzítve van a kedvenc reggeli és délutáni kávém, a mobilszolgáltatómnál és ezer egyéb helyen a hitelkártya adataim. És ez mind-mind mekkora szerencse rám nézve! Mert ha nem lenne rögzítve az István-téri kórházban, hogy mikor születtem, akkor most vakarhatnám a fejem, vagy drága jóanyám évektől zajos memóriájára kellene, hogy hagyatkozzak. És milyen szerencse, hogy amikor kiment a fejemből a számlakifizetés, csak segélyhívást kezdeményeztem a mobilomról, hogy a hitelkártya adataim birtokában töltsék fel a telefonomat, hogy vidáman csacsoghassak anélkül, hogy be kellene mennem valami undok és hosszúkörmű telefonoshoz a sugárúton. És meg nem fordul a fejemben, hogy az orvosom majd jól visszaél a szívritmusommal, attól sem, hogy a szolgáltató lenyúlja a pénzem – főleg hogy a banknál is rögzítve vagyok, és amint pénz megy le a számlámról, azonnal csipog, pittyeg és csörög, bejön e-mail, sms és még tán az égre is kiírják repülővel, hogy Mr Dancs, az ön kártyáját olyan tranzakcióban használták, ahol ön nem feltétlenül volt jelen. Felismeri? És elismeri? Igen?… Akkor rögzítjük… a kifizetést. És mind így.

Valaki meg azon méltatlankodott, hogy bezzeg róla a Facebook olyan videót készített, amelyben egyetlen kép sem volt őróla. Belenéztem a profiljába. Szerintem előnyére vált! Amúgy az illető profilképe egy szuperhősmonstrum volt, a pósztjai pedig megosztott idiotizmusok és online játékok, néhány fotó kutyákról, akik vízbe esnek, macskákról a függönyön és pár nevenincs költő babérozatlan remeke. Akármennyire is furfangos ez a Mark Zuckerberg és az ő menő csapata, a szarból ők se csinálhatnak húslevest…

Sokan puffognak és csapkodnak, meg fújnak a közösségi oldalakra, jobbára azok, akik mindenhol jelen vannak teljes erőbedobással. Vagy lényegében fingjuk sincs az egészről. Csak véleményük. A közösségi média pedig nem bánt senkit, a csapkodók lényegében a saját kis buta fejüket csapkodják, mint az a csimpánz gyerek, aki restelli maga előtt is, hogy mennyire ütődött. Nagyon jó tükör a Facebook. És köpködni lehet, csak nem kell ezért másokat is bevonni, hanem a fejet fel kell emelni, jó magasra köpni, majd aláállni. A Facebook pontosan olyan, mint a felhasználója. A felhasználó ugyanis az, aki megenged vagy nem enged meg valamit a Facebookján. Ha például az ember kéretlen játékfelkérést kap, akkor nem azzal szünteti azt meg, hogy photoshopban készít egy helytelenül megfogalmazott szöveges táblát – „Nem kérek játékfelkérést. Sose játszok.” –elcseszve így egy egész délutánt, nuku takarítás, se Édes élet, se Éjjel-nappal Budapest… Sőt, ha cifrázza is, akkor ValóVilág se lesz estére, hogy egyebekről ne is tegyünk itten emlegetést. Igaz, én már annak örültem, hogy nem két cével írta.

És terjed ez a tábla, mint a kórság. Pedig ha a verejtékes táblaírás helyett egyszerűen a lenyíló ablakban kikapcsolta volna a játékfelkérést, akkor az a játék sosem jött volna többet. Ugyanígy, ha a jámbor fészbúkosban felgyullad a vörös égő, és rádöbben, hogy az a galád Sundrám Józsi eszement játékos, és minden új szarra rákattint, ezzel újabb automatikus kéretlen felkérésáradatot zúdítva nyájas pajtásaira, akkor azt a tökkelütöttet tiltja le, még csak nem is teljes testhosszában, csak a játékfelkérései ügyében. Mert higgyük csak bátran el, a Sundrám Józsik világát éljük, egy kemény, minden hájjal megkent, bárgyú eszű világot, és ezek a Sundrám Józsik sok esetben nem is sejtik, hány kéretlen játéfelkéréssel tettek másokat gazdagabbá. Így egy ilyen huszárvágással hirtelen mindenki boldog lenne, mint a vidám vasárnapban és az Örtorony címlapján. Hozsannázva szórnának virágot egymásra az emberek ékesszólás gyanánt.

Nekem lényegében csak jót hozott a közösségi média. Tíz éves a Facebook, de én magam három évet kivártam vele, csak 2007-ben csatlakoztam. Azelőtt az iwiw volt, ami International Who Is Who, de valahogy sohasem kerekedett ki belőle igazi internacionalizmus, sőt, jellemzően jó kis magyar légköre volt. Az ideig-óráig terjengő MyVIP-t meg sem említem, mert az csak egy röpke vicc volt, és az iwiwet is csak azért, hogy ne maradjon említés nélkül. De hogy szerettük! Végre elő lehetett kutatni azokat az osztálytársakat is, akikkel soha addig két szót sem váltottunk, az egész általános teljes ideje alatt sem, sőt, utáltuk is, jóllehet. Meg aztán lehetett sztárokat bejelölni. És vagy visszajelölt vagy nem. De ha nem, akkor szerzett az ember egy meghívót magának, és megcsinálta a maga Zsédenyi Adriennjét, akivel keresztbejelölte önmagát, és onnan már tiszta sor. Az iwiwen a barátok száma volt a mérvadó, és a legfontosabb státusz szimbólum. Innen a Facebook hatalmas ugrás volt, egy rendezettebb közeg, ahova csak lassan és illedelmesen kapaszkodtak be az emberek. De ez jóval később esett meg.

Engem Fehér Balázs hívott meg a Facebookra, aki akkor még nem volt akkora bálvány, mint most, csupán egy kifejezetten jóképű és sármos modell egy kis tibeti filozófiával, illetve feledhető popzenei karrierrel, ami viszont nekem kapóra jött egy este az Old Man’s-ben, ahol Bazsi bátyjának Cotton Club Singers-es műsorát bambultuk épp sörök mellett, és társalgás gyanánt elmondtam, hogy ismerem a dalaikat (ama felejtős popkarrierből). Mind a kettőt. És ő meg örült. E-mailcímcsere, minden. Hol voltak akkor még az okostelefonok, appok, address bookok és sms-ek… Nekem Yahoo Messengerem volt, neki meg Hotmail. A két rendszer adott pillanatban elkezdte felismerni egymást. Hogy ma hol tartanak, a jóisten tudja, de bízom benne, hogy mindketten a mennybe jutottak, mert alapjában véve jó kis cuccok voltak, egyik is, másik is. Akkorban csak ismerkedett a Yahoo a Hotmaillel és én meg írtam Balázsnak.

–          Szia 🙂

–          Ki vagy?

Akkor esett le, hogy a Yahoo ugyan ölelgeti a Hotmailt, de annyira nem jópajtik, hogy a nevet is kiírja, maradt csak a nicknév: Saffranek. Igen, drappcicám neve a mindenkori Yahoo azonosítóm, ami viszont FeBának túl sok hasznos információval nem szolgált. Mondom, Dancs Artur vagyok, tudod… és itt elmeséltem, mit s honnan tudunk egymásról eddig. Addig. FeBa azonnal feloldódott, és valami betegségéről, tán még valami kórházi beavatkozásról is szót ejtett – bár erre nem esküszöm meg. Szépen elbeszélgettünk, és egyszer még – megerősítés gyanánt – visszakérdeztem:

–          Balázs, te biztos, hogy tudod, ki vagyok?…

–          Hát, persze! – vágta rá – Hogy ne tudnám. Dancs Artur. Hisz imént mondtad…

Balázzsal aztán ennél emelkedettebb beszélgetéseink is voltak, tervekről, külföldről, karrierről és életfilozófiáról, és ha él még a Yahoom valahol, és rögzít (!), akkor őrzi ezeket. Egy nap pedig, 2007 júliusában Facebook meghívóm jött. Balázs küldte. Kérdem, ezzel mit kezdjek. Mondja, lépjek be. Sosem lehessen azt tudni. És úgy lett.

Akkoriban szakmai szempontból nekem a MySpace volt nagyon fontos. Egyrészt zenei törekvésekről, fiatal előadókról, kevésbé ismert vagy befutott zenészekkel barátkoztam azon keresztül. Nagyon sok demót kaptam akkor meghallgatásra, mint rádiós, az külön értékkel is bírt, hogy zenei szerkesztő is voltam, és kapcsolatom volt a hazai, a magyar és az amerikai kiadókkal is, illetve azok zászlóshajóival. Roppant módon imponált ez nekem, és nekik is, amikor a lejátszási listáimon felfedezték valamelyik saját termésüket. Ezeket a listákat ugyanis ott publikáltam. Hogy annak ellenére, hogy rég nem használom, miért nem törlöm mégsem a MySpace kontómat?… Néhány lementett beszélgetésért és például két bejegyzésért sem. Egyiket Létray Ákos írta nekem: „Te voltál az első, aki hittél bennünk. Ezt köszönöm neked!” Zsédával való duettjükről, a Valaholról volt szó. Ákossal korábban levelezgettünk, kaptam a dalait, sokmindenben ott volt a munkája akkoriban. Azt a bizonyos duettet pedig ösztönösen szerettem, és meg is forgattam mindenfelé, ahol csak lehetőségeim megengedték. Amikor megnyerték a díjat vele, és le nem lehetett mosni a tévéképernyőről a produkciót, gratuláltam mindkettejüknek, és Ákos akkor hagyta nekem azt az üzenetet. A másik üzenet pedig Heath Ledgertől volt, aki születésnapomra köszöntött éppen halála előtt röviddel. A tragikusan eltűnt post-mortem Oscar-díjas színészt még Brooklynban volt szerencsém megismerni, amikor New Yorkba költözött, a Boerum Hillre. A Brokeback Mountain ünnepelt sztárja volt épp, és azért nem ő kapott Oscart, hanem Ang Lee, a rendező.

Tudom, hogy nem lehet ott az az oldal örök időkig – hacsak nem rögzítik azt is. De ha eltűnik, hát, lelke rajta, nekem nincs lelkem törölni.

Bejelentkeztem hát az akkor még meghívós Facebookra. És két évig szinte csak ez a két barátom volt ott: Balázs és Ági barátnőm, aki akkor már Amerikában élt. A Facebookolás pedig kimerült annyiból, hogy az ember kiírta mit csinál, azaz a státuszát. Megértettem, hogy a Facebook kapcsolatteremtő és kapcsolatfenntartó valami, amit az a sokat emlegetett Zuckerberg nagyon okosan kitalált a világnak. Igaz, eleinte ő is csak kisebb, iskolai hálózatban gondolkodott, nyilatkozta is tegnap, hogy a leggyakrabban feltett kérdés az, számított-e rá, hogy ekkora fene nagy, majdnemhogy világhatalom lesz ez a kis egyetemista bolondoskodás, és persze, hogy nem. Honnan tudhatta volna. Mint ahogy azt sem, hogy 2009-ben elkezdtek az iwiwről mind nagyobb számban átkapni az emberek. A mieink.Végre az én ismerőseim száma is gyarapodni látszott.

Aztán jó kis társaság kerekedett ki, az az időszak volt, amikor az ember ismerte az összes ismerősét. A későnérő lánclevélgyártók az iwiwen ragadtak sokáig. Egyszerűen nem tűnt fel nekik, hogy mindenki megszökött, és a hülyeségeiket már csak egymás közt osztják, mert annyira bele voltak a körlevelek gyártásába feledkezve. És ez az időszak a Facebookon maga volt a paradicsom. Igen ám, de egyszer csak az egyik körlevelező rádöbbent, hogy sem öt nap, sem tíz nap után nem ér körbe a lánclevele, és felocsúdott: üres az iwiw!

Leoltották a villanyt, és ügyesen átbútoroztak a fészre. De ha csak bútor lett volna. De hozták a csótányokat is benne, meg a rózsaszín szivecskés panorámaképeket, versikéket és bölcsességeket, egyszóval a körlevél-stafírungot. És el is kezdtek dolgozni. Heteken belül tele lett a Facebook magyar lánclevelekkel. Nem tudom, azoknak, akik 2010-2011 tájékán jöttek, mit mondtak, hova mennek, mindenesetre egy homlokegyenest félreértelmezése történt meg magyar közegben a Facebooknak: az „osztás”. Honlapok, oldalak és egyéb förmedvények, vicceskedések láttak napvilágot, amik ontani kezdték az „osztanivalót”, mert fel voltak rá készülve, hogy nagyon sokan amúgy semmit sem tudnának megosztani, mert ötletük nincs, rá kell hát, segíteni őket. Ha nincs saját gondolatuk, adjunk nekik. Az se baj, ha marhaság, de osszátok, lopjátok, vigyétek!…

Merthogy annyit mindenki tudott, hogy a Facebookon nem elég a barátok száma, hanem a lájkok száma is fontos. Valaki legalábbis ezt mondhatta, mert sokan el is hitték, és az életüket tették rá egy-egy lájkra. Elkezdődött tehát egyféle szodomiztikus lájkvadászat. Eljutva oda, hogy kiírja: Szeretem az édesanyámat. Ha te is szereted a tiedet, lájk. Ha nagyon szereted, komment. Komoly kérdőjeleket emelt mindez bennem, aki a két világ partján ültem. Egyrész volt ez a cirkusz, zajos-lármás osztás-lájkolás, és volt a másik oldalon az, ahogyan az amerikai (akkor) használta a Facebookot. Mert használta. És teszi most is. Roppant praktikus dolgokra, tájékozódásra, kapcsolattartásra. És megoszt az amerikai is. De nem táblákat és idióta rigmusokat, se nem körleveleket, amit ha nem adsz tovább, egy rokonod azonnal szörnyethal. Hanem saját gondolatot. Legyen az akármilyen banális, a sajátja. Legalább megpróbálta, mentségére legyen mondva. Megoszt fotót is. A kutyájáról, a kertjéről, a vakációjáról, a babájáról és magáról. A sajátjait vagy a barátaiét.

Van ismerősöm, aki a napja minden mozzanatát tudósítja a Facebookon, sokszor kínos pillanatait  is pellengérre viszi. Egy másik a kutyáit fotózza, de van, akinek csak növények vannak feltöltve, a kertje virágai, fái. Egyik ismerősöm ételeket pakol fel, és az embernek az az érzése támad, hogy ezek állandóan csak esznek. De sokkal jobban elviselem ezt, mint azt, hogy decemberben félpercenként pósztolja valaki Ady Endre csodaszép versét Szabó Gyula elbűvölő tolmácsolásában. Vagy egy másik, aki internetről összehordott szalonna és kolbász fotókat oszt meg minden vasárnap órákon keresztül.

Mert vannak a mindennapos, rutinos fészbúkolók, és vannak a hétvégi rémek. Ezek egész héten tévét néznek, de hétvégén nekiülnek, és mindent, ami hülyeséget a barátaiktól egész héten kaptak, sorra továbbadják. Szombat-vasárnap annyi szemét összetobzódik a falon, hogy az embernek guberálnia kell, ha valaki vagy valami fontosat vagy érdekeset, SZEMÉYESET akar találni. De ez sem a Facebook hibája. Még csak nem is az „osztóké” – nekik ennyi az eszük, nincs, amit kezdeni velük. A fal tulajdonosa viszont testre szabhatja a saját üzenőfalát. Mindenki tehát pontosan azt lát a falán, amit beenged, amit magára hagy zúdulni.

Igen, szeretem megnézni barátaim, ismerőseim fotóit akkor is, ha amatőrök, akkor is, ha profik. Szeretem, ha néha helyesírási hibával is, de személyhez szóló üzenetet, bejegyzést kapok. Szeretem azokat is, akik csak hallgatnak, lájkolgatnak, de semmit nem szólnak. Nincs talán még képjük sem feltéve. Szeretek akár tartalmas vitákba vagy baráti nyilvános heccelődésekbe is belemenni.

Ellenben visszahőkölök a zajos „szemetelőktől”, idegen tollakkal ékeskedő fontoskodóktól, s persze a kitartó idiótákról is. Noha hajlamos vagyok a kitartást alkalmasint pozitívumként kezelni, az idiotizmussal, mint állapottal nem tudok, mit kezdeni. És ez elgyengít. Az idiotizmustól be tudnék ülni egy sarokba embrió pózba és szomorkodni akár percekig is. Mert az idiotizmus rosszabb, mint az AIDS. Utóbbira van esély, hogy gyógyítható, visszafordítható, vagy valami…

Na, ezek a cirkuszisták azok az emberek, akik hirtelen kifulladnak, vagy bele a saját és hasonszőrű társaik szemetébe. Mert ezeknek annyi eszük sincs, hogy egymást letiltsák (igaz, akkor meg üres lenne a faluk…) És akkor jajveszékelve törlik a fészt, és ezt sok esetben hangos csinnadrattával teszik, előre bejelentik, és visszaszámolnak, mint az öngyilkos a Margithíd korlátjának dőlve, aki arra vár, valaki mentse már meg önmagától. Majd visszaszivárognak új alakban, ugyanolyan sötéten.

Nekem a közösségi média ilyen nagyszerű történeteket, embereket, meseszép pillanatokat, sok vidámságot és derűt hozott az életembe. Kaptam vígaszt, ha kellett, és lelkesedésemben is támogatást. Repülősként és rádiósként is mindig emberek között voltam. Szerettem is, meg néha nem is. Leírtam én ezt már korábban az utaskísérős mesékben, hogy nehezen kezeltem sokszor a sok szeretetet, amit kaptam. Vannak a barátaim, és van rengeteg ismerősöm. A Facebook kegyes, mindenkit barátnak hív, de mindenki tudja a magáét. Én is az enyéimet. Nem jelölgetek be és vissza mindenkit, sőt nagyon szeszélyesen teszem mindenkoron. Így is 700-an vannak. De ahány világban járok én, s ahány mesében megfordultam már, ha azt vesszük, ez nem is olyan mérhetetlenül sok. Vannak ismerőseim, akik nem Facebook ismerőseim. Vagy mert ők nem akarják, vagy mert én nem. Vagy mert csak jó nekünk a valós világban ismerősnek lennünk. Vannak ismeretlenek, akik jó Facebook ismerőseim.

Ha hazaérek, és bekapcsolom a Facebookot, néha azt mondom magamban: „Na, öreg, engedjük be a világot, hallám’ , cseziár!” És amikor átfutom a falamon a státuszokat, fotókat és hangulatokat, egy képet kapok, mi történt a világban, szűk hazámban, új hazámban, munkahelyen, azon kívül. Kinek született s kinek távozott el, kinek volt sikere ma, s kinek szomorkás a hangulata máma… Belehallgathatok, milyen dalra volt ma jókedve valakinek, és milyen jó számot komponált ez a másik barátom is! Eszembejutnak születésnapok, amiket nem is lenne, honnan tudnom, és főzni is megtanulok vagy épp fényképezni. Ha kell, segítségért is kiálthatok, annyi időzónában vagyok, hogy valaki biztos, hogy akad, és megadja kódot a routeremre, a megoldást az égési vagy lelki sebekre. Megtudom, ha havazik, még mielőtt kinéznék az ablakon. Azt is, ha a világ másik oldalán havazik is.

Persze, hogy igaz az is, hogy ezt egy újságból, hírportálról is megtudhatnám, mindegyik, szakmai életem nyomán ott van lementve a favoritokban. De vajon minden nap beleböngésznék-e az itthoni és az otthoni hírekbe, lenne-e alkalmam mindent és mindenkor megtudni, és mindenkivel, aki számít akár napi kapcsolatot is fenn tartani? Felvenném-e minden nap a telefont, és felhívnám, elmennék-e személyesen látogatóba minden nap, hogy megkérdezzem, hogy van, milyen volt a napja, mi van az életében…?

A közösségi portálok annyi feledhetetlen élménnyel tettek gazdagabbá. Ha elutaztam San Franciscoba, és feltöltöttem egy képet a villamosról, perceken belül üzenetet kaptam Bara Timitől, akit akkor volt ezer éve, hogy láttam, s talán ezer is eltelt volna egy újabb találkáig, ha nincs a Facebook. Két szatmári összefut egy italra San Franciscoban! És eszembe jut Malekandi… Malek Andreával édesapja kapcsán kezdtünk el Hofi Géza margóján egyszer beszélgetni. Andit is a közösségi média hozta nekem. Majd egy hajnali órán ide-oda ping-pongoztunk üzenetekkel, mert egy román estet  készített elő Bécsben, és mivel nem tudott románul, kiejtésben, a fonetikus szövegekben, majd dalok felkutatásában is segítettem. Egyszer töltöttkáposztafőzés és dalválogatás közben említettem neki, hogy egy barátom felhívta a figyelmem egy dalra, amit az akkori Szulák-showban énekelt Kaszás Attila emlékére. És hogy az milyen csudaszép előadás volt ott a műsorban.

–          Azt csak ott, a showban énekeltem el. Nincs róla stúdiófelvétel…

–          De kár – sopánkodtam, mire visszakérdett, szelíden és természetesen a töltöttkáposzta ízlelése közepette:

–          Felénekeljem neked?

–          Hogy mi…?

–          A napokban stúdiózom úgyis…

Egy hónap múlva CD jött postán nekem dedikálva: „Emlékül szeretettel, Malekandi” És ott az utolsó dal a lemezen az a bizonyos dal, az én dalom: Az elfelejtett bossa nova…

És az is már mekkora kincs, hogy az én drága Elekes Frici barátom, aki csak 100 barátot választott ki magának a fészen, hogy azok közül egy pont én vagyok. Mert Frici nem olyan barátkozós típus. A fészen. Frici a könyveiben barátkozik mindenkivel, de a fészbúkos berkekben nagyon válogatós. De persze, Fricivel én akkor is tudok kávézva sztorikat fűzni, ha nincs kéznél Facebook, azonban a 100-ban benne lenni…

Vagy itt van Austin… Róla egy régi blogbejegyzésben írtam (nevével azonos címmel) a Levelek New Yorkból sorozatomban. A fiatalember, akivel egy Budapest – New York repülőút hozott össze. S ha nincs a Facebook, honnan tudtam volna meg, hogy maga is pilóta lett, és röpköd, amikor olyan kedve tartja.

És Ross? Ross Kelly, a filmszínész… Egy elveszett poggyásza kapcsán keveredtünk telefonszámcserélős, fészbúkonbejelölős viszonyba.

Nem említem szeretteimet, azokat a barátaimat, akikkel már dinoszauruszok korából barátkozunk, szeretjük egymást, mert ők nem a Facebook hozadéka, viszont néha jó kis társaság tud egy fotó vagy egy státuszbejegyzés köré összegyűlni.

És megannyi múltba (vagy máshová) veszett arc bukkan fel. Meg tűnik is el.

Megszámoltam: 41 profilfotóm volt és egyetlen (ugyanaz) a háttérfotóm kezdetektől. 1295 fotóm és 690 ismerősöm. (70-et blogírás közben töröltem)

Egyszóval… Thanks, FB! ❤

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: