Hogyan lettem légiutaskísérő… (11)


Esetem a címlapfiúval

. Bár fogalmam sem volt, ki a címlap gyerek, csak ilyen Miami Beach és Kalifornia mag Hawaii villanások ugrottak be, hirtelen nyár lett a kórházi folyosón.

Miután lezártam életem egy újabb körét, a Southwest fejezetet, csendesen behúztam magam mögött az ajtót, és kiléptem a nyárvégi napsütésbe. Első dolgom volt az audiológust hívni.

–          Jöjjön csak, édesem, a készüléke várja! – búgott bele Kimberley.

Hazafelé a buszon már az ultramodern, és kifejezetten előrehaladott fülbevalómmal utaztam, és nem kellett sok idő, hogy elkönyveljem, talán jobb is volt nem hallani mindent. Most ugyanis sokkal többet is hallottam annál, mint amit szerettem volna. De ha ez az ára annak, hogy légiutaskísérő legyek, és az a bizonyos Ketola úr repülni engedjen, akkor biza inkébb hallgatózom…

Azt sem tudtam, mit csomagoljak, s hogyan, csak azt tudtam, hogy másfél nap múlva utazom. Azt sem tudtam, hogy hat hét lesz-e a helszinki tartózkodásom, vagy csupán három nap, amíg Mr Ketola eldönti, hogy alkalmatlan vagyok a repülésre. Mikeyt hívtam, lám, nála hogyan alakul a csomagolás:

–          Hogy mi? Csomagolás?! Tegnap értem vissza New Yorkba, és az éjszaka valahol úgy berúgtam, hogy elvesztettem a pénztárcámat is. De sebaj, ma a követségre kell mennem a munkavállalásit intézni, és majd valamit rendezek a csomagolással is… azt sem tudom, merre vagyok arccal… De ígérem neked, hogy amikor dologról van szó, teljesen megbízható vagyok…

Ezzel nem kerültem bennebb. Mike két éjszakával azelőtt arról számolt be egy hajnali sms-ben, hogy úgy berúgott, hogy nem leli a laptopját és egyik hajnalban magát sem lelte, azaz nem tudta belőni, pontosan hol is ébredt.

Mivel mást nem ismertem személyesen a csapattársaim közül, Emiliot is felkutattam…

–          Csomagolás?… Talán ma. Négy helyre futok dolgozni, de így sem lesz elég a pénzem az októberi lakbért is letenni, anyám postázott valamennyit Dominikából. Jól állok, mondhatom, kellett nekem Amerika. Arról nem beszélve, hogy nekem Schengen vízum is kell az utazáshoz, ami késik…

Megnyugodtam, nem csak az én életem merő zűrzavar, arra következtettem két társammal való érintkezésem után, hogy mindenki élete egy sűrített diliház. Szerettem volna ezen az egészen, csomagoláson, utazáson, ismerkedéseken túl lenni, és elindulni végre valamerre. De egyelőre csak toporgás volt, a nagy bizonytalanság, mi lesz, s hogyan alakul a sorsom, visszaküldenek-e, vagy sem… És ha igen, akkor milyen lesz visszamenni oda, ahonnan magamban én már minden szálat elvágtam. Csakis racionalizmusból hagytam meg a visszamenekülés egérútját, lelkemben én már teljesen szabad voltam.

Shyam vitt ki a reptérre, és lelkemre kötötte, hogy mindenről tudósítsam, és egy pillanatot se aggódjak, mert olyan segítséget kért nekem az ő istenétől, hogy rosszul nem is sülhet el a dolog.

A váróteremben aztán egy zajos társaságra lettem figyelmes, és egyértelműnek tűnt, hogy leendő osztály- és csapattársaim azok. Idősebbek és fiatalabbak, vegyesen. Egyikük a presszó gépét villantotta elő táskájából:

–          Egy tapodtat sem megyek a saját kávéfőzőm nélkül, mondjon bárki bármit… – mondta szélesen gesztikulálva a magas latin fiatalember, akiről kiderült, Eduardo, én meg örültem, hogy nem én vagyok az egyetlen ilyen eszelős. Az én presszóm is a táskámban volt ugyanis. A cég szólt, hogy kivételesen mindenki két-két poggyásszal és kézipoggyásszal utazhat. A leadott csomagok 50-50 fontosak lehetnek. Bőven fért téli ruha, nagykabát – arra gondoltam, hogy Finnország valami nagyon hideg hely, és csak hidegebb lesz, ha kihúzom a másfél hónapot ott. Amikor a második táskát is engedélyezték, én nagyjából be voltam csomagolva, így abba csak mindennapi használatra szánt dolgok voltak euró-megtakarítás végett.

Mikey csak később libegett be. Egy válltáska fityegett a vállán, egykori tanítványomra, Jasonra emlékeztetett.

–          Egész testemben reszketek, de ideértem! Ma reggel körbefutottam a várost, és hétszáz dollárra ruhákat vettem, behajigáltam egy utazótáskába, és itt vagyok. Menetközben megnyiratkoztam, és kimentem a Woodside-ra is, ugyanis épp lejárt az albérleti szerződésem, és ha most úgysem leszek idehaza, nem bérlek másik lakást, amíg vissza nem jövünk.

–          Most akkor hol laksz? – kérdeztem megrökönyödve.

–          Hogy-hogy hol? Sehol – rökönyödött meg Mike is a kérdésemtől – Helsinki. Ott lakom majd hat hétig. Aztán meg majd lesz valahogy.

–          Nem beszéltem Miloval, de valószínűleg vele lakom majd. Akarsz velünk lenni egy hármas szobában?

–          Uhhh, én inkább… tudod, én szeretek csak sodródni az árral. Lesz, ahogyan lesz.

Akkor pillantottam meg Emiliot, az én Milo barátomat a mozgó folyosón érkezni, és felpakolva, mint egy karácsonyfa. Már messziről elkezdett panaszkodni harsányan és amikor ideges az angol szavakat is spanyolul mondja ki, amitől az amúgy is nehezen érthető akcentusa teljesen ellehetetleníti a kommunikációt. Ezekkel az emberekkel csak az a baj, hogy annak ellenére, hogy senki nem érti őket, nagyon szeretnek beszélni. Milo meg lényegében most épp olyan volt, mint egy korabeli filmből pottyant ténsasszony.

–          Hogy miii!? Megmondtam én neki… Még hogy az én-én-én csomagom túlsúlyos!… – harsogte felindultan.

–          Óh, hát nem volt túlsúlyos?…

–          De az volt! Az volt… Na és???? És ha túlsúlyos! Hát, szórakozni megyek én Finnországba? Mulatni? Vakációra????… Nem! Tanulni! Nekik. Náluk fogok dolgozni, azért vagyok túlsúlyos!… Erre meg azt mondja nekem, hogy akkor pláne be kell a szabályokat tartani! Mondom, engem-engem-engem maga csak ne tanítgasson, nekem hat hétig élnem kell. Nekem piperecikkek kellenek, ruhák, étel, sok étel… Megmondtam én neki! Én-én-én nem amerikai vagyok. Én csak épp, hogy ideköltöztem, de finn se vagyok, nekem mindenemet vinnem kell, mert hat hétig nekem-nekem-nekem léteznem kell!

Megfigyeltem, hogy amikor ideges, bizonyos szavakat háromszor ismétel el. Óvatosan megkérdeztem, mennyi is volt végülis hát, az ominózus poggyász. Bár ne tettem volna, mert sipákoló fejhangon folytatta a kotkodálást:

–          Hetven! A másik meg nyolcvan!…

–          Jóságos ég! – csapta össze a tenyerét Mike – Maradt még valami a házadban otthon?… – és kerek szemekkel Emiliora meredt, míg a többiek egy ideig fásultan hallgatták, majd mindenki visszafordult korábbi beszélgetőpartneréhez.

A leghangosabb egy rövidnadrágos, strandpapucsos fekete fiú volt, mint kisejlett a beszédéből, huszonegy éves, és Kaliforniából érkezett, de néha Las Vegas is elhangzott a történeteiben, majd Ausztrália és Új-Zéland is. Xaver, mert valami ilyesmi neve volt egyetlen kézitáskával jött.

–          Nekem mindenem ebben a bőröndben van – mutatott a behorpadt falú, könnyű kis egyéjszakás utakra szánt táskára.

Nagyon vártam, hogy beszálljunk, és ott csendesedjen el ez a lárma. Utazások idején nem szeretem a nagy társaságot, valahogy a magam csendjében megejtett utazásokhoz szoktam. A gépen Mikey ült előttem, mellette egy kopasz úriember, Beny, aki állandóan mind a harminckét fehérített fogával mosolygott. Mellém pedig egy fekete srác került, Winston, akivel úgy éreztem, nem lesz sok gondom az út során.

–          A trolliról hallottál? A sörtrolliról? – kérdezte, és szerettem volna ugyan barátkozni vele, de fogalmam sem volt róla, miről beszél…

–          Tudod, ami megy körbe a síneken – folytatta a nem túl egyértelmű magyarázatot, majd hátradőlt – Én alaposan utánaolvastam ennek a Helsinkinek. Hogy tudjam, hol van. Meg hogy mi van. Nekem a sörtrolli maradt meg.

–          Ez valami villamos?

–          Az biza. És sört szolgálnak fel benne…

–          Óh, meg vagyok győződve róla, hogy sok egyebütt is felszolgálnak sört… – ütöttem el, hogy végre nyugalom legyen.

–          De én a villamoson akarok sört inni! Ez a pláne benne. Városnézés, sör és trolli… Na? Eljössz velem?… Ha nem, nem, én akkor is megyek…

–          Elmegyek, Winston, megígérem. Csak jussunk el addig…

–          Én eljutok, az biztos… Aki jön, jön, aki nem, én megyek… – folytatta Winston, aztán nagy megkönnyebbülésemre elővette hatalmas piros fülhallgatóit és belemélyedt egy akciófilmbe a laptopján. Legalábbis azt hittem… Pár perc múlva éreztem, hogy megbök:

–          El se indulok a saját laptopom és a saját filmjeim nélkül. Meg a sajét zenéim. Az én kis világom… Tudod?… Kell az embernek egy ilyen.

–          Kell. Én is azt mondom…

Nem tudtam, és nem is akartam tudni, Emilio hol ülepedett le, örültem, hogy vacsora után végre csend lett, és kicsit elszendereghettem. Általában kiugrik a szívem az örömtől, amikor Európa felé utazom, és érzem az otthon illatát. Ezzel szemben most csak félelmet, kétségeket és zavart éreztem. Meg azt, legyek végre túl rajta. Utazáson, a kezdeteken, és persze a Ketolával való találkozáson… Nem bírtam aludni. Egykedvűen nézegettem a Két pasi meg egy kicsi sokadik epizódját és egyéb kreténségeket, miközben azon járt az eszem, hogy nem kizárt, pár napon belül ugyanígy utazom majd vissza, lelombozódva és összetört szárnyakkal.

Tulajdonképpen, ha belegondolok, önmagamra kártékonyabb lényt saját magamnál keveset találhatnék. Olyan szinten képes vagyok deprimálni magam, és olyan mértékben vagyok képes pesszimista lenni saját dolgaimat illetően, hogy sokszor magamat is meglepem ezzel. Kicsit úgy éreztem magam, mint huszonnégy éve, amikor katonának mentem, és néha azt kérdezgettem magamtól: „ – Kellett ez neked? Ülhettél volna békében, nyugodtan…” Aztán a másik pillanatban meg ujjongtam, hogy végre, nem kell hajnalban kelnem, és végre teljesül régi álmom, és repülni fogok. És akkor ismét eszembe villant, hogy ez még távolról sem biztos, és ismét elcsendesedtem. Ilyen felemás hangulatban érkeztem Helsinkibe. A repülőtéren természetesen csak Emilioval volt kis gond, ugyanis a repülőn hagyta az öltönytáskáját, az utaskísérők meg szóltak ugyan neki, de előzőleg leadták a talált tárgyakhoz, ahová különféle procedúrákkal lehetett csak visszajutni. Főnökünk, Hannu, akivel New Yorkban az interjúvolás során találkoztunk, kifogástalan laza eleganciával fogadott, és futótűzként lett bele mindenki szerelmes vagy olyasmi. Kisorakoztunk a repülőtér elé, és Hannu megmutatta, hol van a TOKE, azaz a légiutaskísérő bázis. Onnan szállítottak bennünket a nem túl távol eső Finnair Repülőakadémia melletti lakótelepre, ahol a Forenom lakásokat átvehettük, mint új otthonainkat hat hétre.

A bárkivel való együttlakástól nekem mindenkoron borsódzik a hátam, és minél előbbre haladok a korban, annál nehezebben veszem az ilyen kihívásokat.  Hogy az Emilioval való együttélés milyen lesz, nem tudhattam, de az első órák körvonalazták bennem. Nekiestünk belakni a lakást a hatodik emeleten. Mi voltunk a 141, mellettünk Mike és  egy másik fiatalember, Ian lakott, aki szintén addig úszott az árral, amíg egymásnak maradtak szobatársnak. Mint utóbb kiderült, mindenki közül ők jártak egymással a legjobban. Eggyel odébb pedig hárman laktak, de az idők során olyan kavarodások lettek, hogy soha nem tudtam pontosan, kik is a második szomszédaink.

Csodaszép erdős hegyoldalban voltak a lakásaink, az ablak a távoli város felé, az erkély pedig az erdőre nézett.

–          Na, remek… Kipakoltak bennünket az erdőbe… Meccsoda izé ez… – méltatlankodott egy alacsony feketehajú lány… – Na mindegy, túléljük, csak ital legyen…

Nekem kifejezetten tetszett a környék is, a lakás is. Kicsomagoltunk, és igyekeztünk mindennek helyet találni. Szerencsére, volt szekrény bőven, még a pipereszekrény is elég nagy volt, arra gondoltam, túlzás is nyolc polc egy ilyenben. Épp csak két polcra bedobtam pár apróságot, és miközben anyámmal telefonáltam, szobatársam, aki közben alsógatyára vetkezett és hangosan vinnyogva énekelve járt-kelt a lakásban, ő is berendezkedett. Mikor újra benéztem a pipereszekrénybe, azt hittem, nem látok jól: zsúfolásig tele volt krémekkel, arcpakolásokkal, ezerféle kenceficével. Nem akartam balhét sem ellenségeskedést máris az elején, csak udvariasan kérdeztem meg amattól, jól átgondolta-e ezt a berendezkedést, merthogy teljességében elfoglalta a szekrényt, nekem pedig nem maradt hely…

–          Neked nem is kell – jelentette ki sipákolva – Nekem szépnek kell lennem, és karban kell tartanom magam. Te rendben vagy, de ott nekem mindenre szükségem van…

–          Na de egyszerre? Nem lehet, hogy esetleg csak azt a kenőcsöt hagyd elő, amit éppen használsz?

–          Mindet használom, és punktum. Senki nem szabhatja meg nekem, hány kenőcsöt kenek magamra.

–          Ezt én nem is mondtam…

–          Nagyon helyes. Láthatod, hogy igazam van… – és tovább áriázott, miközben hatalmas adag ruhát varázsolt elő a táskájából, illetve kisrádiót, hangszórókat és miegymást.

Közben a fridzsiderre is sor került. Egy karton doboznyi egydecis italarzenál került elő, mint kiderült egyik utolsó járatáról ijesztette magának viszkitől vodkáig…Ezeket teljesen szét terítette a hűtő egyik polcán. Egy másik polcra szétszórt pár halkonzervet és valami azonosíthatatlan tárgyakat, és bejelentette, hogy mostantól diétán van:

–          Engem már rúgtak ki légitársaságtól, mert kövér voltam, vigyáznom kell a vonalaimra…

Kissé megkönnyebbülve vettem elő a New Yorkból pakolt elemózsiámat, de amikor leültem enni, udvariasságból azért megkínáltam. Nem kellett nagyon ajnározni, odaugrott, és pusztított rendesen. Rosszallóan néztem rá:

–          Nem venném a lelkemre, ha a diétád csorbát szenvedne…

–          Nyugiii – harsogta csámcsogva befelé a virslit májpástétomba mártogatva – finom ez a szar, amit hoztál… te képes voltál ennyi mindent elcipelni? Hahahhaha! Nem lesz itt éhezés!….

Ilyen felütött hanggal estünk, hát neki a hat hetes kiképzésnek Helsinkiben. S amellett, hogy az első „iskolai” nap izgalma kerített hatalmába (utáltam iskolába is menni gyermekkoromban), sokkal jobban aggódtam a szerdán esedékes orvosi vizit miatt. Ahogy Mr Ketola telefonon megígérte, elsőként voltam előjegyezve a vizsgálatra. Ott ültem egy folyosón, ami kórházi folyosóra emlékeztetett. Igyekeztem kedves lenni minden arra elhaladóval, ki tudja, melyikük ez a Ketola… Bennem valami nagyon öreg és barátságtalan, szikár és száraz figuraként élt, aki osztogatja a kegyeket vagy épp megvonja azokat. Ilyen eszementségek jártak a fejemben, miközben ott ültem. Kora reggel kivert a verejték, mert a hallókészülékem nem akart bekapcsolni. Hosszas berzenkedés után jöttem rá, hogy csak az elem merült le benne. Addigra azonban kiment az erő belőlem. Hisz Ketola megmondta telefonon, ne is jöjjek ide hallókészülék nélkül.

Amint ott ültem, és olyan izgatottan vártam, hogy azt hittem, ott kapok szívrohamot, egy címlapfiú jelent meg a folyosón. Magas volt, szőke, markáns arcvonásokkal, huskyra emlékeztető rikító kék szemekkel, és kifogástalan mosollyal. Ha a címlapra retusálták volna se lehetett volna tökéletesebb. „- Ennek bezzeg semmi baja” – futott át az agyamon. Meg az is, hogy nem semmi versenyben veszek részt, ha ilyen kollégák futkosnak itt a folyosón. Bár fogalmam sem volt, ki a címlap gyerek, csak ilyen Miami Beach és Kalifornia mag Hawaii villanások ugrottak be, hirtelen nyár lett a kórházi folyosón. S azon gondolkodtam, ha megúszom ezt a vizitet, és maradhatok, nagyon remélem, hogy ez alatt a hat hét alatt belőlem is ilyen szépet faragnak, mert különben a szégyen ott öl meg.

–          Jó reggelt! – köszönt oda az összes mosolyával a címlapfi.

–          Helló, szépem! – ocsúdtam fel Miami Beachből.

–          Minden rendben?

–          Azt én most nem, csak később mondom meg. Beszéljünk! És nálad? Minden rendben? – kérdeztem vissza.

–          Én is később nyilatkozom… –  kacagott, majd eltűnt az egyik irodában.

Végtelenségnek tűnt minden pillanat, amit ott töltöttem. Több nyár sem sétált át a folyosón, hogy feledtesse a bajaimat, s arra gondoltam, ez a Ketola olyan öreg, az is lehet, az éjszaka megütötte a gutta, és most beteget jelentett…

–          Mr Dancs!… Mr Dancs… – hallottam a nevem mindenfelől… De ez is csak a hallókészüléknek köszönhető, mert csak egy asszisztensnő szólított az iroda ajtajából:

–          Kérem, jöjjön. Mr Ketola, igazgató-főorvos úr már várja önt! – és miután betessékelt az irodába, ő maga kilépett, és becsukta mögöttem az ajtót.

Nem volt elég nekem az én izgalmam, abban a pillanatban azt hittem, menten elájulok. A címlapfiú állt velem szemben szélesen mosolyogva, ezúttal – tetézve a bajt – szemüvegben.

–          Doktor úr?!… Dok-doktor úr!… – habogtam.

–          Kimmo Ketola, beszéltünk a napokban telefonon…

–          Beszéltünk. Nagyon is beszéltünk… – ismételtem még mindig meglepetten.

–          Felteszek majd néhány egyszerű kérdést, és egyszerű válaszokat kérek majd, de előtte kezdjük a vérnyomással!

–          Jajj, ne most mérjük meg! Nekem semmi bajom a vérnyomásommal, de lehet, hogy most magas lenne…

Ketola felkacagott, és intett, rendben, egyéb kivizsgálások jöttek sorban. Aztán mély lélegzet, és:

–          Nos, akkor lássuk azt a fület! Mégegyszer hangsúlyoznám: a funkcionális hallására van szükség. Kezdjük! Kérem, álljon oda, és forduljon a fal felé. Én majd súgok magának.

–          Jaj, súgjon, doktor úr, súgjon csak. Hallom én már a szomszéd teremből is a súgást!… – poénkodtam elmondhatatlan izgalmamat lelpelezendő.

Súgdosás ide, mérőműszerek oda, egy kis ez, egy kis az, és…

–          Rendben, Mr Dancs. Remek. Ön ÁTMENT!

–          Hogy mit? Kérem, ismételje meg!

–          A funkcionális hallása megfelelő. Örömmel látom, hogy a jobb fülére még az átlagnál is jobban hall. Egy év múlva majd újra megvizsgálom, és remélem, semmi gyengülést nem fogunk tapasztalni. Egyszóval a hallásteszten átment. De még a Légügyi Hatósággal egyeztetnem kell. Ők ugyan teljesen rám bízták az ön elbírálását, formalitásként fel kell hívnom őket, és jelenteni. Amint meg lesz a válasz, azonnal jelentkezem. Lehet pár órán belül. Most pedig, kérem, tolja le a nadrágját, és maradjon csak alsónadrágban!

Ezek után nekem már bármit mondhatott, mert úgy teljesítettem, mint egy kiskutya. A nadrágletolásra azért összerezzentem:

–          A habtestemet óhajtja látni?…

–          Óh, hogyne! – kacagott a doki – És a súlyát…

–          Az van…

–          Egyezzünk meg abban, hogy marad ennyiben. Vagy kevesebb. Semmiképp sem több!

–          Doki, én mostmár magának mindent…! Visszaadta az életkedvemet!

Alig értem haza a Forenomba, amikor megérkezett Ketola üzenete:

„A Légügyi Hatóság elfogadta az ajánlásomat, ön hivatalosan is alkalmasnak találtatott a repülésre. És mégvalami: az európai szabályozásba ennek folytán be fog kerülni a kitétel a hallókészülékekről! Gratulálok, és örvendek a kitartásának!

 

Üdvözlettel,

Kimmo Ketola

Repülésügyi Igazgató Főorvos”

Reklámok

Hogyan lettem légiutaskísérő… (10)


Az orosz rulett

Sosem derült ki, és talán már nem is fog, mitől veszítettem el fokról-fokra a hallásomat a bal fülemben az elmúlt hat-hét év során. Talán a rádióban fülhallgatóval töltött elmondhatatlan mennyiségű órák, talán egy színpadi műsoron – akár egy töredék pillanatra is – besípoló hangszóró, vagy sok más belső indíttatású ok miatt vagy azok sajnálatos egybeesése során, de tény, hogy előbb robogó vonat folyamtos zúgása vette át a hatalmat a fejemben, ami hosszú hónapokig tartott, amit sípolás, és a fülem következetes elhalkulása váltotta fel. Néha, amikor vezettem fel Udvarhelyre és Csíkba, órákra teljesen megjavult, és jól hallottam, sőt, amikor New Yorkba kiköltöztem is voltak valami zajok a fülemben, de az idők során mély csend borult a baloldalamra. Semmit nem hallok.  Hazudnék, ha nem vallanám be, hogy tudtam mindig is, hogy ez már kizáró ok egy légiutaskísérői vizsgán. Minden további nélkül. Sőt, kiérkezésemkor sok légitársaság, mint például a Delta is, és egyéb cégek is, akik ügyfélszolgálatra alkalmaztak embert, kötelező hallástesztet végeztek a jelentkezőkön. Mondom, tudtam a hallás fontosságáról, de orosz rulettként kezeltem a dolgot, hiszen annyira el akartam a szakmában helyezkedni, majd repülni, hogy valamiféle megmagyarázhatatlan csodában bízva talán, teljesen félretéve halláskárosodásomat, kitartottam amellett, hogy próbálkozom.

Fotó: Dancs Artur

Andris pedig beiktatott Florin agyonzsúfolt fogorvosi határidőnaplójába, és ők ketten aztán napokig ki sem szálltak a számból…

Az örömmámorból ébredve aztán kibontottam a paksamétát, amit a Finnair munka kapcsán kaptam, hogy szembenézzek a tényekkel. Nem az úszásteszt aggasztott, hanem az, hogy olyan hallástesztnek leszek kitéve, amelynek során mindkét fülemre erősítenek érzékelőket, és külön mérik majd fel mindkét fülem hallástartományát decibellekben és frekvenciákban is. Valerie hivatalból megkérdezte, vállalom-e a munkavállalással járó dolgokat, és én gondolkodás nélkül mondtam igent. Nem szoktam mondogatni, hogy nem hallok baloldalt, nem titkolom, de nem is népszerüsítem. Sokan a környezetemben tudják, de sokan évek múltán sem vették észre, hisz a jobb hallásom annyira kifinomult ez alatt, hogy lényegében – egy keskeny sávtól eltekintve a baloldalamon – jól hallok minden felől. Valerie-nek sem tettem erről említést. Az orosz rulett járt az eszemben s az, hogy lesz, ami lesz, de én nem vágom el saját magam előtt az utat.

Az úszástesztre készülve naponta kijártam az óceánra munka után edzeni, és izgatottan készültem a végső és mindent eldöntő interjúra a finnekkel. Igyekeztem minden szempontból formába hozni magam. A kezdeti lépéseket már korábban megtettem, amikor otthonjártamkor tökéletesre alakíttattam a fogsoromat. Ezzel is – mint eddig sok esetben – nagyon nagy mázlim volt. Barátok kezébe kerültem, és baráti kézről-kézre jártam ahhoz, hogy egy Amerikában mesés összegekre rúgó munkát jó hangulatban, gyorsan, precízen és barátságosnál is barátságosabb áron végezzenek a számban. Az otthon töltött rövid idő néhány napját és éjszakáját is arra használtuk, hogy a fogsorom a lehető legszebbé alakuljon. Arnold barátom ismét összehozott egykori iskolatársammal, Andrissal, aki – mint aztán kiderült a „legelvetemültebb” és elismertebb név lett a fogtechnikában otthoni körökben, amióta nem láttam. Andris pedig beiktatott Florin agyonzsúfolt fogorvosi határidőnaplójába, és ők ketten aztán napokig ki sem szálltak a számból ahhoz, hogy már idei vakációm első pár napja után bátran mosolyoghassak a világra. Néha késő este vagy éjszaka is folyt a munka, hogy időt takarítsunk meg az amúgy is röpke otthonléteimből, és az a két drága ember ott görnyedt a fogsorom felett, családot és magánéletet is félretéve, mígnem kész lett. Ha valaki semennyit sem élt Amerikában talán fel sem fogja egy ilyen bavatkozásnak a lényegességét. Persze, mindenki igyekszik szebbé tenni magát és mosolyát is, de az elképesztő fontosságára csakis éles helyzetben döbben rá az ember.

A LaGuardián közben a szomszédos Spirithez új alkalmazott érkezett. A fiatal latin fickó még intelligensnek is tűnt, nem is átallottam megkérdezni tőle:

–          Hogy keveredtél, te szerencsétlen, pont a Spirithez?…

–          Szívesen mentem volna én a Southwesthez is, de nem vettek fel. Ideiglenes megoldás, valamiből meg kell élnem.

Kiderült, dominikai származású, és hat helyre jár el dolgozni, hogy ki bírja fizetni lakbérét. Néha alvás nélkül megy egyik munkahelyéről a másikra, csak épp annyi ideje van a műszakok közt, hogy átöltözzön.

–          Ne gondold, hogy a Southwestnél jobban keresnél, csak a munkaviszonyok jobbak. Én is kifelé tekintgetek – vallottam be.

–          Nekem is most zajlik az interjú ciklusom egy másik céggel – mesélte ő is vidáman.

Az úszásteszt egy manhattani kistemplom melléképületében volt a  belvárosban. Soha eszembe nem jutott volna itt elsétálva, hogy a régi falak egy kellemes kis uszodát rejtenek, ahová bennfentesek járnak úszni és szaunázni a környékről. Legközelebb ott futottam össze Emilióval:

–          Csak nem ez az új munka, amiről beszéltél?… – kérdeztem meglepve.

–          De-de, a Finnair!… – kacagott ő is.

Jó hangulatban vártunk a sorunkra, miközben leendő kolléga jelöltjeink is besorakoztak. Valerie vidáman nyugtázta, hogy mindenki ismer legalább egy másik jelentkezőt is, mondtuk is neki, hogy ez a légi szakma ilyen, szegről-végről mindenki mindenkit ismer.

Az úszásteszt adminisztrálása után Valerie ünnepélyesen kijelölte mindenki számára az inerjú időpontját a finnekkel.

–          Két napig lesznek körünkben a Finnair vezetői, akik személyesn akarnak mindőtökkel elbeszélgetni, és ők fogják a végső döntést meghozni veletek kapcsolatban, miután Helsinkibe visszatérnek – tájékoztatott Valerie.

Nehéz, várakozással teli napok következtek, nem leltem a helyem sem otthon, sem a munkában. Az örömteli izgalom mind jobban belevegyült a kétségbeesésembe, ami mind jobban eluralkodott rajtam a hallásteszt miatt. Nem igazán tudtam erről beszélgetni senkivel. Amellett, hogy anyámmal megvitattam, aki első pillanattól, anélkül, hogy én kimondtam volna, tudta, nagyon nagy bajban vagyok, de ami még rosszabb: lelki válságban. Kimberley-vel váltottam pár üzenetet, és nyugtatott, a Southwestnél nem volt hallásteszt, és sok kollégája az évek során a sok repüléstől szintén halláskárosodást szenvedett, de ha bekerül valaki, azt már nem dobják ki, legfennebb kötelezik orvosi kezelésre. Evelyn is hasonlókat mondott a JetBlue környékéről és mellettük Chris kollégám is, aki energiától pezsgő üzenetekkel árasztott el egész idő alatt. Mindenki, aki tudott a dologról közvetlen környezetmben, nagyon drukkolt értem.

–          Imádkozom érted – mondta Marsha – ha a Jóisten eddig elhozott, nem fog elhagyni most sem!

És annyian imádkoztak és gondoltak rám a világ mindkét feléből, hogy mind jobban és jobban viseltem a kínos várakozást.

–          A családomért és a gyerekeimért imádkozom minden nap – mondta egy nap Maggie, aki nem csak kollégám, hanem szomszédom és barátom is lett az idők során – de most teérted is minden nap mondok egy imát. És tudod mit? Most érzem, hogy sikerülni fog, soha ennyire erősen nem éreztem.

Restelltem, hogy noha magam nem vagyok templomjáró, mégis mennyi jóság áradt felém minden irányból. A családról és az otthoni barátaimról nem is beszélve. Höki barátném azonban szigorú volt hozzám, és rámosztotta, hogy a mindennapos csíksomlyói imádságai mellett is jobban tenném – ha nem is vagyok katolikus – legalább kukkantsak be valamelyik csudiszép manhattani templomba. Ha más nem, az ő kedvéért. És nem is bántam, hogy megtettem, és besétáltam egy kellemes augusztusi délutánon a Szent Pál apostol templomába.

Aznap reggel, amikor ismét a French Buildingbe igyekeztem a finnekkel találkozni kiöltözve szmokingban és frissen vásárolt új cipőben annyi energiát éreztem magamban és magam körül, mint még soha. Lehet, pszichés is a dolog, de tény, hogy kézzelfogható volt a rengeteg jókívánság és gondolat, amivel szeretteim, ismerőseim és barátaim bíztattak. A váróteremben ketten izgultunk. A hórihorgas fiatalember valósággal reszketett mellettem, és annyira lefoglaltam magam a nyugtatgatásával, hogy a magam izgalmáról teljesen elfeledkeztem. Mike egész testében reszketett és a tollat is alig bírta a kezében tartani, amivel a méreteit kellett volna felírnia az egyenruha szakosztály számára. Ő a JetBlue-nál már repült egy ideig, de magassága miatt gondjai adódtak a kisebb géptípusoknál. Majdnem kétméter magas és vékony fiatalember, alig huszonéves. Egyszerre szólítottak bennünket, őt Hannu, egy roppant elegáns és csokornyakkendős finn úriember szólította, aki in-flight menedzserként mutatkozott be, engem pedig Minna, egy csinos légiutaskísérő vett gondozásába. Mielőtt elváltunk volna, Mikey-nak még megigazgattam a zakóját, és odasúgtam neki, hogy sok sikert meg hogy én is rettenetesen izgulok. Azt hiszem, ezzel nem tettem könnyebbé a sorsát.

Minna mellett egy szőke rekrúter, Piritta ült. Mosolygott ugyan, de én már rég nem bízom a rekrúterekben, így vele a kapcsolatunk csak felszínes volt. Tudtam, nekem nem hoznak szerencsét a rekrúterek, minden idegszálammal arra kell koncentrálnom, hogy Minnát meggyőzzem, akiről kiderült, egyúttal szupervizor is.

Minna a légitársasági interjúk egy új és tegyük hozzá, emberi oldalát mutatta meg nekem. Hiába vártam a sablonokra, a belém rögzült sémákra, a beszélgetés Minnával abszolut szakmai és ugyanakkor közvetlen és emberi hangvételű volt. És miközben megmagyarázhatatlan mennyiségű energiát éreztem minden porcikámban, úgy lett a beszélgetés is mind sziporkázóbb, és vált egyértelművé, amit Minna mondott búcsúzáskor – amikor Piritta ránkszólt, hogy az idő letelt, abba kell hagynunk a hangulatos eszmecserét a szakmáról, rólam és a világról. Minna felállt, kezet fogott velem, és kikísért a szobából:

–          Izgatottan várom, hogy együtt dolgozhassunk! Nagy élmény volt veled beszélgetni! – tette hozzá.

Mikey is akkor lépett ki, együtt hagytuk el az irodát, és a liftben miután mindketten hangosan felsóhajtottunk, egymásra néztünk, és mintegy a feszültség levezetéseként erőteljesen felkacagtunk. Az épületből kiérve, a Fifth Avenue forrósága vágott fejbe bennünket. Hangtalanul és tétován álltunk az ajtóban. Semmit sem szóltunk, csak nagyon szorosan megöleltük egymást, és még mindig idegesen kacagva megállapítottuk:

–          Ez jó volt!

Mindenki és minden ujjongott körülöttem, és megelőlegezte a sikert, kivéve anyámat, aki sírt a telefonban, mert ő érezte egyedül, amit én is: itt elbukni már nagyon fájdalmas lesz, ha a hallásom miatt mennem kell.

A következő napok úgy teltek el, hogy semmire nem is emlékszem. Egy fura lebegésszerű állapotban voltam, lényegében önmagam szelleme vagy valami hasonló. Ha azelőtt azt mondtam, nem leltem a helyem, akkor ez most hatványozottan volt igaz. Annyira elvágtam magamban minden kötődésemet a Southwest iránt, hogy már azon gondolkodtam, akkor is kilépek, ha nem fog összejönni az állás a Finnairnél. Nem tudtam még, hova s hogyan, csak el onnan. Azokban a hetekben Shyam barátom épp Indiában volt családi eseményt ünnepelni, és azzal bíztatott, ha úgy döntök, elhagyom a Southwestet akkor is, ha egyéb munkám egyelőre nem lesz, számíthatok a segítségére. Természetesen, eszemben sem volt sem az ő és már senki más segítségére apellálni. Eljutottam oda, hogy tudtam, a magam felelősségére és a magam lehetőségei szerint kell meghoznom a legjobb döntést. Nem akartam senkitől függeni, sem lekötelezett lenni, sőt megtűrt személy sem akartam soha többé lenni senki életében.

–          Jobb lenne, ha elmennél fülorvoshoz, hátha van még megoldás… – ezt nem csak anyám, de mind többen mondogatták nekem. Kimberley és Evelyn éjszaka is felhívott, hogy erre kapacitáljon. De tudtam, erre már nincs idő. A válasz a finnektől napokon belül megjön, s akkor menni kell, és bevallani, hogy… nem hallok az egyik fülemre.

Abban az időszakban került a LaGuardiára egy új főnök, aki közvetlen felettesem lett. Ken rövidesen tanubizonyságát is adta, hogy változtatásokat fog végre hozni a mind jobban elpocsolyásodó állapotba a Southwest helyi háza táján. Sokat beszélgettünk, és ismét éreztem, valaki becsül szakmai felkészültségem miatt. Igaz, Ken nem volt színesbőrű. Én, aki világéletemben nem tettem különbséget emberfajok és színek alapján, kénytelen-kelletlen el kellett fogadnom, hogy a fehér alkalmazottak számának minimálisnál is kevesebbre csökkenésével, az értékrendek és a hatalmi viszonyok is merőben megváltoztak a munkahelyen. Nem mondom, hogy Ken demográfiai vagy faji dolgokat helyre tud még hozni, amennyiben elegendő ideig sikerül ott maradnia és nem áll ő is tovább, amikor belefárad, de tény, hogy emberibb hangú változások kezdték felütni a fejüket. Kedvemre való volt, de ez már semmit sem segített abban, hogy megváltoztassa bennem az elszabadulás vágyát. Kora reggel, amikor megérkezett a várva várt telefonhívás a Finnair munkaajánlatával, Ken is ott ücsörgött a szolgálati pihenőben a reggelije mellett és a híreket bámulta a választási kampányról.

–          Beszélhetnénk négyszemközt, uram? – kérdzetem magázódva, annak ellenére, hogy ezt sem Ken sem más főnök nem várta el senkitől, és senki nem is adta meg ezt a tiszteletet nekik.

–          Mindig az ön rendelkezésére, uram – ugrott fel mosolyogva, és amikor négyszemközt voltunk, előadtam neki a helyzetemet, a munkaajánlatot, az aggályaimat a hallásom miatt, az örömöt és a végtelen keserűséget, hogy ha ez netán nem jönne össze ezek után…

Ken rezzenéstelen komoly arccal hallgatott végig, majd felocsúdva megveregette a vállam és így szólt:

–          Mindenekelőtt gratulálok, mert nagy dolog, amit véghez vittél. Sajnálom ugyanakkor, hogy elveszítek egy ilyen embert a közösségemből, de ez itt most nem az érzelmekről szól, hanem arról, hogy mindenkinek a saját életét és a saját érdekeit kell szem előtt tartania. Csak egy dolgot kell még kitalálnod: hogyan oldod meg, hogy ne kerülj két szék között a földre. És ha kitaláltad, keress meg, én mindenben segítségedre leszek.

Noha mindig eldöntöttem, nem bízom meg feltétlenül már senkiben, és noha Kenről is annyiféle pletyka jött innen-onnan (mint amúgy bárki másról is) – ebben a pillanatban BÍZNI akartam ebben az emberben. Annyit tett még hozzá, amivel jogosan ugyan, de elmondhatatlanul megnehezítette a dolgomat:

–          Senkinek nem beszélhetsz erről, csak amikor már végleges, hogy kilépsz…

–          Néhány közeli ember már tudja… – vallottam be.

–          Gondolom, azok, akikben megbízol. Több ne legyen. Mert akkor én mondok fel neked. Amint döntöttél, várlak az irodámban.

Mindenféle mellébeszéléssel elkezdtem hát kollégáimat egyenként megkörnyékezni, vállalnák át a váltásaimat mélyen szeptember derekáig. Meredeknek tűnt a dolog, hisz akkor már nyilvánvalóvá vált, hogy szeptember 7-én Helsinkibe repülök, ahol a szakorvosi kivizsgálások után megkapom az engedélyt a kiképzésre, vagy nem. És az esélyeim mind jobban a NEM felé mutattak. És mégis, mint a fuldokló a zavaros vízben, úgy kapaszkodtam a szalmaszálakba, és mint valami eszelős próbáltam eladni összes munkanapomat szeptember végéig. Úgy gondoltam, addigra kiderül, elfogad-e az európai légügyi hatóság vagy sem. S ha nem, akkor sem kerülök az utcára. Igaz, bennem továbbra is munkált az elhatározás, hogy semmiképp nem akarok Southwestnél maradni, a védőháló építés mindig is a véremben volt, valamilyen megfogalmazhatatlan túlélési vágy lehet ez bennem, ami ilyen fura dolgokat eredményez. De ha másért nem is, mindenképp megérte belevágnom ebbe a házalásba a kollégáknál. Talán megneszelhették, talán csak ráéreztek, szó nélkül, kérdés nélkül és kommentárok nélkül írták sorra alá a kérvényeket és vállalták át a munkámat majdnem egy teljes hónapra. Ez pedig nagyon jóleső érzéssel töltött el, ami akkoriban nagyon jól jött…

A Finnair pedig időközben leküldte az utasításokat az orvosi vizitekről. Ezeket New Yorkban kellett eljárnunk a magunk által választott szakorvosokkal, az eredményt pedig kódolt üzenetben eljuttatni a repülésügyi szakorvoshoz Helsinkibe, az egyetlen személy, aki ehhez hozzáférhet és döntést hozhat abban, enged-e repülni vagy sem. Szerencsére, nem sokat kellett az amerikai egészségügyi rendszert igénybe vennem ittlétem során, hirtelen most orvost kellett kerítenem. Egykori lakótársamat hívtam, Mari ugyanis részmunkaidőben egy magyar származású orvos családjánál dolgozik Long Islanden, és sok jót mesélt nekem munkaadójáról. Gyorstalpalón kellettek az eredmények, hogy mihamarabb eljuttassam Helsinkibe. Abban bíztam, hogy ha ideje korán eljuttatom az eredményeimet, akkor még a kitűzött utazás dátuma előtt eldönti az a bizonyos szakorvos, hogy mi legyen a sorsom. Gyorstalpalón bejutni orvoshoz azonban nem lehet. Így megint rövidítést kellett alkalmaznom: a Maritól kapott számon, személyes telefonján hívtam fel Molnár doktor urat. Miután rengeteg bocsánatkérést elrebegtem, előadtam a helyzetet, és kellőképpen eldramatizáltam ahhoz, hogy a doktor úr kisebb szabódás után rávágja:

–          Na, nem bánom… Ha háromnegyed négyig ideér, meglátjuk, mit tehetünk.

Otthagytam csapot-papot, és Emiliót is, akivel együtt kezdtük eljárni a viziteket, és mindenhol merev falakba ütköztünk. Perceken belül Briarwoodban voltam – magam sem tudom, hogyan, de New York eme kertvárosi része teljesen kimaradt az életemből eddig. Molnár doki az általa végezhető analíziseket elvégezte, és örömmel nyugtáztuk, hogy semmiféle bajom nincs, erről a szükséges bizonylatokat ki is állította. Még a vérképem is elkészült, már csak a tüdőröntgen és a fülorvos volt hátra. Hiába fürkésztem az arcát, nem derült ki milyen esélyeket lát a helyzetem megoldására, de a noteszében keresgetett sokáig. Szeretem az orvosokat, akik nem számítógépekre hagyatkoznak, hanem elnyűtt noteszekbe és kopott füzetekbe és regiszterekbe jegyzetelnek, illetve onnan lesnek ki titkos dolgokat. Molnár is ott kutakodott egy ilyen noteszben, majd egy a nevével ellátott fejléces lapra neveket és telefonszámokat írt.

–          Most hívja fel ezeket, hivatkozzon rám, és bízom benne, megoldódnak a dolgok…

Molnár neve még aznap tüdőröntgent intézett nekem valahol egy Jamaica-i szanatóriumban, ahol pénzt sem vettek el, intettek, hogy majd egyszer leszámlázzák, s majd akkor kifizetem. Már csak a legnehezebb volt hátra: az audioteszt.

–          Uram, ha fejre állok sem tudom jövő hétnél hamarabb a doktor úrhoz előjegyezni, hangzott a telefonban, majd kis szünet után:

–          Mit is mondott, ki a küldőorvosa?…

–          Molnár, Thomas Molnar…

–          Várjon… Rendben, reggel pontban tízkor legyen itt! Dr Mittleman fogadja.

Dr Mittlemanra egy terápia szobában várakoztam. A doki csicseregve és napsugaras jókedvvel lépett be. Pontosan olyan volt, amilyennek képzeltem azok alapján, amit olvastam róla. Amerikában fantasztikus dolog, hogy mindenről és mindenkiről az ember előzőleg elolvashatja, mások milyen véleménnyel vannak róla. Az orvosokról külön oldalak vannak, ahová a betegek jó vagy rossz élményeiket részletesen leírják. Mittlemant maximálisan értékelték minden fórumon, és amint belépett, értettem is, miért. Igaz, hogy olyan ideges voltam az életem további alakulása miatt, hogy majdnem belehaltam, de ugyanakkor végtelen nyugalom árasztott el.

–          Nos, úgy tudom, valaki itt azt hiszi, nagy bajban van, halljuk csak azt a történetet!

És hátradőlt székében, úgy figyelt. Elmondtam, hogy végre beteljesíthetném egyik nagy álmom, és ennek mekkora akadálya van most éppen előttem, előttünk. Mittleman végighallgatott, és mikor a történet végére értem, felpattant a székéből, és így szólt:

–          Látatlanban semmit sem mondok, csak azt, hogy menjünk gyorsan, és intézkedjünk. Én pedig a lehető legjobbat hozom ki a dologból, rendben?

Hosszas és mindenféle kivizsgálások következtek, és ismét ott ültünk egymással szemben, Mittelmann egy köteg papírt tartott a kezében, amit a számítógépek telerajzoltak grafikonokkal és fura jelekkel a hallásomról.

–          A maga bal fülét teljesen elveszítettük – állapította meg szárazon, majd mosolygó arccal felém fordult a lapokból – de van egy nagyszerű hírem…

El sem tudtam képzelni, mi lehet ezek után még a nagyszerű…

–          … A jobb füle jó. Sőt, annál is jobb.

–          De egy füllel…

–          Hadd fejezzem be – szakított félbe – A technika manapság már olyan, hogy ezt egy kis készülékkel nagyon könnyen megoldhatjuk. Ha jó a biztosítója, elviselhető az ára is, amúgy párezer dollárba kerül. És ezen felül én Önnek adok egy ajánlást is, amit annak a szigorú szakdokinak szépen átküld a leletei mellé, és megkéri, hogy ha bármilyen kérdése akadna, keressen meg, állok rendelkezésére. Maga ugyanis tökéletes az állás betöltésére, nem szabad ezen elbuknia. Csak azt a kis szerkentyűt kell beszerezni.

Átmentünk az irodájába, ahol a kényelmes bőrfotel és impozáns íróasztala mögött megszámlálhatatlan elismerés, oklevél és diploma fedte a falat, előtérben egy elismerő oklevél: New York City legjobb orr-fül-gégésze cím 2012-ből. Mittlemann leült és egy fejléces papírra kézzel jegyzett fel pár sort a Finnair légügyi szakorvosának, amiben biztosítja amazt alkalmasságom felől és kéri, hogy bármilyen felmerülő kérdéssel őt keressék meg. A mai digitalizált és komputerizált világban nem tudtam, mekkora jelentőséget fognak légügyi hatóságok tulajdonítani egy lapra kézzel írott orvosi levélnek, de én már abban a helyzetben voltam, hogy minden csodát el akartam hinni, és Mittlemantól elbúcsúzva máris nekiestem felkutatni azt a készüléket. Egy Manhattanben közel eső klinikát kerestem meg, ahol szeptember végére tudtak volna egy kivizsgálási időpontot adni, legfennebb azt követően eshetett volna szó hallókészülékről, s annak lerendeléséről. Ugyanígy jártam egyebütt is, így ,másnap kétségbeesetten rohantam vissza Mittlemanhoz. A titkárnő soron kívül engedett be egy pár percre, és Mittleman ugyanolyan kiegyensúlyozott csicsergéssel üdvözölt és tessékelt be az irodájába. Tudtam, hogy kevés az idő, azonnal a tárgyra térve elmondtam, hogy képtelen vagyok beszerezni a készüléket, és már csak napjaim vannak a finnországi út előtt. Mittleman felvette a telefont, és valakit felhívott. Hallottam, amint beajánl, miközben egy papírra jegyzetelt. A telefonhívás végeztével a papírt a kezembe adta:

–          Az audiológus már várja. Igyekezzen! Délutánra kértem időpontot magának. Itt van az is Forest Hillsen, pár saroknyira a Queens bulváron. És azt montam, hogy a Lower East Side-on nőttem fel? Ott, ahol most maga lakik, oda jártunk ki a parkba a skacokkal… Micsoda idők! Na, meglátja, minden rendben lesz, jó kezekben van, igyekezzen az audiológushoz!

Reggel volt, percek alatt ott termettem, és amikor beléptem az épületbe, jutott eszembe, délutánra szól az előjegyzésem. Telefonáltam, és a titkárnő kedvesen mutatkozott be:

–          Dr Scott Palma audiológus rendelője…Ez itt Kimberley, miben segíthetek?

Soha nem szerettem tolakodónak lenni, de most félretettem minden ilyen faxnit, és előadtam Kimberley-nek, hogy itt vagyok a „közelben”, és ha hamarabb tudnának fogadni, lekötelezne. Annyira türelmetlen voltam már, nem akartam fél napot elvesztegetni várakozással.

–          Ahhaha – kacagott göndören Kimberley a telefonvonal végén – az kizárt, legalábbis lehetetlen. Táblás házunk van hónap végéig. Maga az a légiutaskísérő, akiért Dr Mittleman telefonált?…

–          Én lennék az…

–          Na nézzen be hozzánk, de semmit sem ígérhetek előre. De egy légiutaskísérőnek én sem bírok ellenállni…

Felsiettem a lépcsőn, és amikor benyitottam a szélesen mosolygó fekete recepciós nő felkacagott:

–          Na, ez gyorsan ment. Repülővel jött?… De maga mázlista! Azonnal menjen be, a doktor úr fogadja, egyik betegünk épp ebben a percben mondta le a látogatást.

Palma doki fiatal, dinamikus férfi, perceken belül felvázolta előttem a lehetőségeket, dollárezrek repkedtek a levegőben, majd felhívta a biztosítómat is, hogy megtudjuk, miben támogatnának.

–          Mittleman egy roppant tiszteletreméltó ember, csakis miatta vállaltam ezt el – mondta mosolyogva a telefonvonalra várva – hetekre előre el vagyok havazva munkával, mintha mindenkinek a hallásával gyűlt volna mega baja….

A biztosítással is volt bökkenő, hisz az csak addig érvényes, amíg a Southwestnél dolgozom, ha kilépek, már saját zsebből kell a hatezret lepengetnem. Amikor a telefont letette, a doki ismertette velem a helyzetet.

–          A biztosítója 85%-ban kifizeti az összeget egy feltétellel, a készüléknek addig kell a fülébe kerülnie, amíg a jelenlegi munkahelyén dolgozik, azaz, amíg érvényes ez a biztosítás.

Mikor előhozakodtam vele, hogy lényegében én jövő hét szombaton Helsinkibe utazom, és onnan csak abban az esetben térek vissza, ha kirúgnak, egyébként csak két hónap múltán, és hogy nekem Helsinkibe csak hallókészülékkel érdemes elutaznom az ottani kivizsgálásra, Palma erősen elgondolkodott és a fejét vakargatta. Kínos csend ült a rendelőre percekig. Számolt, jegyzetelt, majd belepillantott a nagy monitorba az asztalán. Végre megszólalt:

–          De tudja mit? Megcsináljuk! Ezen maga nem bukhatja el ezt a lehetőséget!

Legszívesebben megcsókoltam volna, úgy repültem ki a rendelőből, hogy Kimberley is csak kacagni tudott rajtam:

–          Látja, mondtam én, mi mindent megteszünk a légi emberekért. Nagy elismerés jár annak, aki ezt a szakmát vállalja. És ha már eddig eljutott, semmiségeken nem veszhet el!…

A legnehezebb napok következtek. A boldogság vegyülete a keserű bizonytalansággal, s ugyanakkor rengeteg – minden oldalról érkező – energia és bíztatás, ami működésben igyekezett tartani. Mikey-val jó barátok lettünk, éjjel-nappal üzeneteztünk egymásnak, és alig vártuk az utazást, emellett most ő igyekezett lelket önteni belém az orvosi dolgok alakulása miatt. A főnök nem kérdezett, várta a napot, amikor bekopogok az irodájába, nem is beszéltünk a dologról, ha találkoztunk sem. Időközben a leleteim végre a finn tótumfaktum szakorvos elé kerültek. Onnan tudtam, hogy aznap hajnalban, amikor felmondásommal a kezemben igazából utolsó Southwest munkanapomra készülve ébredeztem, pontosan két nappal a helsinki-i út előtt egy kódolt levelet kaptam attól a bizonyos Kimmo Ketolától. A levélben tudtomra adja, hogy áttanulmányozta leleteimet, és sürgősen beszélnünk kell. Előtte azonban írjam meg, használok-e hallókészüléket. Rávágtam, igen! Nem tudtam, ez-e a jó válasz vagy sem, de innen már nem sok kiút maradt a bizonyos orosz rulett előtt. A finn-amerikai időeltolódás miatt nem okozott gondott hajnali 3-kor, a reptéri buszról munkába menet felívni a finn orvost. Felmondásommal a táskámban, utolsó munkanapomra készülve olyan idegesség töltött el, miközben Ketolát hívtam, hogy a szívemben hasogatott.

–          Őszinte leszek, Mr Dancs. Semmi, de legalábbis 50%-nál is sokkal kevesebb az esélye annak, hogy az Európai Légügyi Hatóság önt engedélyezze repülni. Kötelességemnek tartom ezt személyesen is közölni önnel. Hozzáteszem ugyanakkor, hogy az utazását természetesen fizetjük, ha úgy dönt, ideutazik, Helsinkibe, sőt, a kiképzést is elkezdheti, de ha az orvosi vizsgálaton nem engedjük át a körültekintő elemzés után, sajnos, haza kell küldenünk, és ha jól értem, ön most épp felmondani készül a cégénél.

–          Igen, uram. Éppen ma, pár órán belül felmondok. Viszont papírforma szerint még három hétig a kollégáim jóvoltából alkalmazott vagyok, tehát ha ön ez idő alatt dönt majd a sorsomról, még talán visszatérhetek…

–          Ez bíztatóan hangzik, sőt, mondhatnám, ebben a helyzetben remek! Szeretném azonban újfent hangsúlyozni, hogy sajnos, nem úgy néz ki a dolog, hogy zökkenőmentes lesz. A döntés az öné, ha idejön, személyesen gondoskodom róla, hogy az első legyen, akit levizsgáztatok. Kérem, alaposan vegye fontolóra. Saját érdekében…

–          Döntöttem. Megyek! Akármi legyen is. Ha eddig eljutottam, uram, úgy gondolom, arculcsapása lenne a sorsnak, amennyiben most adnám fel.

–          Derék beszéd. Tehát eldöntötte, hogy idejön…

–          El.

Hallottam, hogy sóhajt egyet, majd kis szünet után megszólalt:

–          A maga helyében én is így döntöttem volna. A döntését nem szabad befolyásolnom, de ha már eldöntötte, elárulom, én magam is ezt tettem volna. És tudja mit?… Az európai szabályok nagyon szigorúak. Viszont egy hangot sem ejt egyik szabályzat sem a hallókészülékről. A követelmény a hallás. Amennyiben önnek a funkcionális hallása megfelelő, az olyan, mint a szemüveget vagy kontaktlencsét viselő emberek látása…azaz jó. Találkozunk a jövő héten Helsinkiben, jó utat! A hallókészülék mindenképp legyen önnél!– mosolygott elbúcsúzóban Ketola.

Semmit sem tudtam a hallókészülékről, csak abban bíztam, amit Palma megígért. Bele sem akartam gondolni, mi lesz, ha nem érkezik meg idejében a szerkentyű.

Amikor beértem, első dolgom volt időpontot kérni a főnöktől a beszélgetésre. A munkanapom fura volt, hisz tudtam, nem jövök ide vissza többé, de nem mondhattam senkinek, hisz kötött a Kennek tett fogadalmam. A kollégák azonban sejthették, mi van, s azt is tudhatták, oka van, hogy nem beszélek őszintén. Csendben öleltek meg, mikor szokásosan elbúcsúztam délben, s ment ki-ki a maga útjára. Én meg Ken irodájába. Leültetett, és kíváncsi, kiegyensúlyozott mosolygással nézett a szemembe. Elővettem a borítékolt felmondó levelet, a nyakamból leakasztottam az oly sok várakozással megkapott igazolványaimat, és letettem elé az asztalra.

–          Itt van minden, uram.

–          Mindent átgondoltál?

–          Mindent.

–          Bízom benned. Ezeket pedig most jó mélyen elteszem a széfembe. És mindaddig ott tartom, amíg az utolsó lefedett munkanapod le nem jár. Ha addig nem jelentkezel, leadom a főnökségen a felmondóleveledet és az igazolványaidat. Ha pedig ez alatt az idő alatt bármikor felhívsz, hogy visszajössz, itt lesz, és újra a nyakadba akaszthatod, a levelet pedig örökre elfelejtjük.

Azt éreztem, fejest ugrottam a sziklaszirtről a nagy semmibe. Ken azonnal kidobhatott volna, a céges szabályokról már korábban is tettem említést, nem tűrik egy pillanatig sem, hogy más légitársaságokkal kokettálj, engem pedig elméletileg már egy másik légitársaság kiképzése várt. Hogy az orvosi dolgok miatt ez mekkora mély szakadékot jelentett akkor, ez csakis rám tartozott, a tőle telhető maximálisat Ken megtette, sőt, annál is többet. Egyebet sem tehettem, mint hogy elrebegjem:

–          Köszönöm, uram!… Nagyon köszönöm!

Hogyan lettem légiutaskísérő? … (9)


Vörös szőnyegről, interjúkról, kétszínűségről, kitartásról, és arról, amikor béüt a ménkő…

 

Vörös szőnyeg a 42nd Streeten

Állig kosztümben vonultam végig a divatos 42. utcán, ahol valamilyen parádéra készülve utcahossznyi vörös szőnyeg volt leterítve

Időben egy pillanatra most visszaugrom, mert eszembe jutott egy történet. Amikor második tanítványomat készítettem fel a dallaszi megmérettetésre 2011 telén – ő volt Eloy, a portorikói füligmosoly perpetuum mobile – sokféle számomra furcsa akadályba ütköztem. De leginkább metódusaimmal merültek fel gondok Eloyjal kapcsolatosan. Legjobb tudásomat és bevált kiképzési fogásaimat alkalmaztam az ő esetében is, azonban előfordult, hogy a mécses eltörött, és engem becitáltak a feletteseim, hogy megkérdezzék, mi a helyzet. S ha mondtam, részemről nem sok, legfennebb, hogy a fiatalember kiskakas módjára viaskodik olykor, és nem tartja be az általam megszabott irányvonalakat, nekem abszolute semmi problémám nincs. Kérdezték, avatkozzanak-e be, és jeleztem, erre nincs szükség, kézben tudom tartani a dolgot, és hiszem, hogy rendben lesz minden. És lett is. Eloy ugyanis színjelesre vizsgázott Dallasban, amire roppant büszke voltam, mint arra is, hogy valami sumák húzás nyomán felettesünknek nevezték ki még próbaideje lejárta előtt. A tény hátterére külön nem tartom érdemesnek kitérni, mert nem vág szorosan témába, csak magát a tényt akartam felszínre hozni. Történt ugyanis, hogy rögtön hirtelen kinevezését követően az összes közül éppen őrá bízta akkori vezetőnk, hogy az én személyes éves értékelésemet elvégezze. Nem arra, aki engem is kiképzett és akivel kezdettől fogva folyamatosan egymás mellett dolgozunk, hanem Eloyra, aki épp csak bekerült, a kezem alatt megkapta az alapkiképzést, és el is repült Dallasba, hogy onnan a felettesi székbe pottyanjon vissza minden gyakorlati tapasztalat nélkül, s anélkül, hogy rólam bármit is tudhatna. És Eloy nagyon komolyan vette a kirótt feladatot, mert olyan jelentést írt rólam, amiben legfennebb is csak elégségesnek minősülök. Az elemzést személyesen kell tudomásomra adnia, és megbeszélnie, nekem pedig ellátni aláírásommal, hogy tudomásul vettem. Ezért behivatott az irodájába, és füligvigyor megölelgetett, és felsőbbrendűségi gesztusokkal megtűzdelve előhozakodott a témával:

 

–          A helyzet az, hogy túl szigorú vagy. Ez itt nem katonaság.

–          A munkámat végzem, és ezt elvárom mástól is.

–          Mégegyszer, ez nem katonaság. Elhiszem, hogy nálatok, ott, az európai országokban katonai rend uralkodik, de mi ettől vagyunk itt másak. Mi mosolygunk. Te nem mosolyogsz eleget, bele is írtam a lapodba.

–          Lehet, nem mosolygok eleget, de a problémákat megoldom, a munkámat minden esetben elvégzem…

–          Elvégzed, méghozzá sok esetben pontosabban és jobban, mint bárki más… Lelkiismeretes vagy, de meg kell értened, nem mindenki olyan, s emiatt nem hozhatod őket kellemetlen helyzetbe, mi egy nagy család vagyunk….És a mosoly… a mosoly a fontos.

–          Mosolygok, amikor van, amiért mosolyogjak. A mi kultúránk nem az állandó teljes fogsoros mosolygásról szól…

–          De most itt vagyunk. És mi szórakozni vagyunk itt, jókedvet, derűt árasztani…

–          Nem, Eloy: dolgozni vagyunk itt, s ha megoldottad az utasod problémáit, mosolyoghatsz és lehetsz vidám. Sosem gondoltam, hogy a jól végzett munkám miatt kerülök bajba egyszer, és mert nem tolerálom a hanyagságot.

–          Szigorú vagy. És sajnos, úgy tűnik, ezt a katonai szigort nem fogjuk tudni belőled kinevelni…

–          Te csak ne nevelj engem.

–          Aláírod?… Alá kell írnod, hogy leadhassam.

–          Nem írom. Vagy ha igen, csakis a saját lábjegyzetemmel.

–          Ne hozz kínos helyzetbe. Friss vezető vagyok…

–          Ez érdekel a legkevésbé.

 

A történet az in-flight interjúm kapcsán villant be. Igaz, erre az alkalomra a megfelelő ember késztítette el értékelésemet, Eloy szelleme azonban, amiről bebizonyosodott, hogy betegesen elterjedt a rendszerben, és a Southwest alapértékeit kiforgatva, saját értelmezésben élnek vissza vele funkcióba kapaszkodott kétszínű kisistenek, ott lebegett minden felett. Napokkal Dallasból való visszatérésem után a munkahelyi telefonon kapcsolták nekem a Southwest személyzeti osztályát, ahonnan a – szintén latin származású – rekrúter várakozott, aki az interjúpanelben volt.

 

–          Mindazonáltal, hogy módfelett örültünk, hogy megismerhettünk és valósággal sziporkáztál az interjún, sajnos, ezúttal nem esett rád a választás. Bekerültél ugyan a tizenkettőbe, de mi csak kettőt választottunk ki közületek. Meg kell értened, te jó vagy, nagyon jó vagy, de nekünk a LEGJOBB kell. Ha szeretnéd megtudni, melyek voltak a gyenge pontjaid, szívesen megosztom veled.

Természetesen, akartam tudni, hisz ez volt az első alkalom, hogy lehetőségem nyílt megtudni, valahonnan miért utasítanak éppen el…

 

–          Szigorú vagy. Túlságosan kötődsz szabályokhoz. Ami jó is, de ebben a szakmában sokkal hajlékonyabbnak kell lenned. Számunkra úgy tűnt, kényelmetlen lenne számodra egy szabályt áthágni csak azért, hogy az utast boldoggá tedd.

 

Emlékeztem a trükkös kérdésre, amit azelőtt a földi munkám interjúján is feltettek, és akkor helyesnek minősítették a válaszomat. Úgy tűnik, a válaszok értéke más-más a különféle helyzetekben, még cégen belül is. Ha egy utas olyan szolgáltatást akar tőled ingyen kicsikarni, amiért mindenki más fizet, és neked lenne lehetőséged a szabályt áthágva annak az utasnak ezt megadni, megtennéd-e? És a válaszom, hogy nem tartanám erkölcsösnek, tehát nem.

 

–          Látod, ez a baj. Merev vagy. Igaz, a Jövedelem Menedzsment roppant büszke lenne rád, de egy légiutaskísérőnek hajlamosnak kell lennie áthágni szabályokat az utasa kedvéért.

–          Nem baj, ha én ezt nem így látom?

–          Természetesen, azt gondolsz, amit akarsz. Én meg vagyok győződve róla, ha elgondolkodsz majd ezen, és majd újra jelentkezel, másképp fogod látni. És nagyon remélem, hogy jelentkezel majd újra. Én erre buzdítalak!…

 

Elmondhatatlanul sajnáltam, hogy így alakult, de legalább segített végleg eldöntenem magamban a szakítás szükségességét a Southwesttel, mert arra gondoltam, ha sokáig maradok még ebben a furcsa közegben, magam is el fogom hinni a sok hülyeséget, amivel bizonyos körökben a saját dilettantizmusukat leplezik, átértelmezve egy tradíciókon és szilárd alapokon működő légitársaság koncepcióját. Ugyanakkor sajnáltam is, hogy a Southwest ilyen figurák kezei közt fog felaprózódni, amennyiben nem tesz ellene. Mindezek ellenére is nagyon boldog voltam, hogy eljuthattam ismét Dallasba, hogy megerősített egy újabb tapasztalat, és folytattam a küzdelmet az álmaimért ott, ahol abbahagytam.

Napokon belül a United Airlines reagált egy már elfeledett pályázatomra. Közölték, jónak minősítettek, de angol nyelvű osztályaik már mind beteltek, és csak amennyiben német, orosz vagy mandarin nyelvkategóriában indulnék újra, tudnának figyelembe venni és tovább juttatni.

De az élet felpezsdült újra, pár nap múlva egy rejtett számú hívás érkezett. Csak 00 jelent meg, és úgy gondoltam, jobb, ha hagyom kicsengeni és üzenetet hagyni. Amikor visszahallgattam, örömmel tapasztaltam, jól döntöttem:

 

–          „Kedves Artur, a US Airways személyzeti osztályáról keressük, és alkalmasnak találjuk arra, hogy tovább tárgyaljunk Önnel légiutaskísérői állásunk betöltése végett. Kérjük, mihamarabb jelentkezzen a XYZ számon, hogy folytathassuk a beszélgetést”

 

Ha felveszem a telefont, miközben a bevásárlásból hat szatyorral igyekszem hazafelé a zajos utcákon, talán nem lett volna olyan kiegyensúlyozott a telefoninterjúm, mint így, hogy kényelmesen előkészültem, eldőltem a kanapén, és hívtam a megadott számot. Húsz perces társalgás volt magamról, karrieremről, alkalmasságomról s persze, az orrvérzésig ismételt STAR kérdések is elhangzottak. Pár nap múlva ismét utcán ért a hívás a 00-ás számról, de akkor már felvettem, mert el voltam készülve a második beszélgetésre, amelynek végén a kellemes hangú úriember meghívott az észak-karolinai Charlotte-ba egy személyes beszélgetésre a US Airways vezetőivel. Alig egy hónapon belül már másodszor is eljutottam személyes interjúig. Az előző évek küzdelmeinek fényében már ez is nagy eredménynek számított. Éreztem, hogy mind közelebb kerülök a célomhoz. A US Airwaysről akkor már mindenfelé olvasni lehetett, hogy az American fogja magába olvasztani, amint amaz a csődhelyzetet feloldja. Az igazsághoz tartozik az is, hogy meglátásom szerint az American soha nem is volt csődben, ez is csak valami pénzügyi manőver volt, aminek következményeképp nem kellett a pilótáknak és utaskísérőknek a bérköveteléseit teljesíteniük, ugyanakkor minden idők legnagyobb Boeing-megrendelését tették meg – közvetlenül a csőd bejelntését követően… Tehát tudni lehetett, hogy az American gigantikus cég lesz, és a US Airways pedig beleolvad, ergo, ha valaki a US Airways alkalmazottja, be fog kerülni a nagy rendszerbe maga is. Szóval taktika is volt jelentkezésemben a US-hez, meg a tény, hogy bennem volt a mehetnék, pontosabban a repülhetnék.

Nagyterem, szocializálódás, fecsegés, székről-székre zongorázás, cégbemutató, minden-minden a megadott sablon szerint működött Charlotte-ban is. Majd kaptunk egy percet – se több, sem kevesebb, mint 60 másdoperc – személyes szpícsre, amiben bemutatkozónak kell lennie és a válasznak arra, miért akarsz légiutaskísérő lenni. Erre volt alkalmam készülni, mert a fórumokon ott volt a részletes leírása a US Airways procedúráknak, és megvolt a jól kidolgozott „spontán” éppen 60 másodperces beszédem, aminek végén megtapsoltak, és a bennünket fürkésző 40-50 légiutaskísérő is szorgalmasan jegyzetelt közben, és elismerően bólogatott. Szünetben oda is jöttek páran, és gratuláltak a frappáns és profi bemutatkozóhoz, és volt, aki teljesen meg volt győződve afelől, hogy rövidesen USAir egyenruhában fogok sasszézni fel-alá egy repülőgép folyosóján. Tudtuk mind, hogy a lényeg benn maradni, s ha estig nem küldenek haza, már tuti a siker. Túlélő gyakorlat volt a következő, amit a mi csapatunk megnyert, szerencsére mind tapasztalt és korombéli emberek voltak, nem volt nehéz megoldani a szituációt. Ebéd következett, szocializálódás és nyilván, folyt a jegyzetelés. Egy idősebb utaskísérővel beszélgettem, aki elmondta, hogy 13 éve dolgozik a cégnél, és néhány hete léphetett ki a „tartalékos” kategóriából. A „reserve” státusz a frissen bekerült légiutaskísérőkre jellemző. Vannak cégek, ahol csak 3-5 évig tart kilépni ebből, másutt akár 15-20 évig is tartalékos lehet valaki, ami lényegében azt jelenti, hogy az ember soha nem tudja előre mikor és hova kell utaznia, sok esetben csak két órával indulás előtt, és akkor a kijelölt bázisán kell lennie útra készen. Ez azoknak nagyon embert próbáló, akik nem ott élnek, ahol a bázisuk van. Amerikában a légiutaskísérők sok esetben egyik országvégből a másikba ingáznak ahhoz, hogy egy nappal szolgálati idejük előtt a bázisra érjenek. Ehhez minden feltétel adott, ugyanis az amerikai légitársaságokon belül egyezmény van arra, hogy egymás légiszemélyzete korlátlanul utazhat akármelyik járaton – a szabad helyek függvényében. Tartalékosnak lenni akkor sem leányálom, de engem most ez sem érdekelt, nagyon bíztam benne, hogy New York megoldható bázis, ugyanis a többség nem szereti, emiatt junior bázis a nagy cégeknél. Azoknak ugyanis, akik nem itt élnek, még egy átmeneti szállást is nehéz megfizetni. New Yorkot a drágaság legendája lengi körül, s aki nem ismeri, nem szereti, az futva menekül még a környékéről is. Nekem ezzel volt a legkevesebb gondom. Bizakodva vártam, mi történik ebéd után, s mikor kerül sor a személyes interjúmra. A meglepetés nem is maradt el. Ebéd után az addig bennünket körbevévő elegáns légiutaskísérők eltűntek, kiszivárogtak a teremből és csak egy személyzetis sietett be és neveket szólított. Mindenki tudja a fórumokról, hogy az soha nem jelent jót. A rekrúter azonban, mintha tudná, mire gondolunk, így szólt:

 

–          Tudom, miket írogatnak a fórumokon, de nem szabad a sok butaságnak bedőlni. Most neveket fogok szólítani, kérem, aki hallja a nevét, szedje össze mindenét és szegődjön a folyosón várakozó csapathoz. Átvonulunk majd egy másik terembe, ahol további izgalmas dolgok várnak ránk. A többiek maradjanak a helyeiken.

 

És sorra szólított bennünket, azokat, akik az imént említett nyertes csapatban voltunk, többek közt. A teremben ülők hitetlenkedve hallgattak, majd mégiscsak elhitték, velünk most csakis valami jó történhet, hisz mindannyian olyan jól szerepeltünk eddig. Volt, aki még oda is súgta:

 

–          De jó nektek, ti már rendben vagytok…

 

És megtapsoltak bennünket. A folyosón várt a hihetetlen: az elegáns légiutaskísérők sorra és egyenként fogtak karon bennünket, és mint valami vallásos szertartáson súgva társalogtak velünk, miközben megindult a menet egy irányba. Faggattak arról, hogyan telt a délelőtt, mi a benyomásunk, tetszik-e a cég bemutatkozása… és egyszer csak a kijáratnál találtuk magunkat. Ott elengedték a karunkat és hangosan valaki ránkszólt:

–          Kérjük, adják le számtábláikat a portán, és jó utat kívánunk!

–          Akkor mi most ki vagyunk rúgva?! – kérdezte döbbenten egyikünk

–          Majd mindenkit személyesen értesítünk 48 órán belül az eredményekről… – válaszolták rezdületlen arccal mosolyogva, mintha épp a világválság végét jelentették volna be.

 

Eredmények? De hisz semmit nem is kérdeztek tőlünk, még csak a papírjainkat sem vették be, hogy belekukkantsanak, azt sem tudják, kik vagyunk… A módszer kétséges volt, de a kijelölt mikrobuszba beszállva teljesen egyértelművé vált a dolog, amint körbenéztünk egymáson. Valamennyien 40-en felüliek voltunk. Amerikában büntetendő valakit neme, kora, vallási és szexuális hozzátartozása, esetleg testi vagy egyéb fogyatékossága miatt diszkriminálni, és ezt nagyon szigorúan követik is. Emiatt tűnt istentelen arculcsapásnak a USAir húzása, s alig bírtunk magunkhoz térni. De ugyanakkor eszünkbe villant, hogy napokkal azelőtt a fórumon valaki már szóvá tette, hogy az interjún csakis a huszonévesek maradtak fenn a rostán, és mindenki azt hitte, az illető személyes sérelem okán ír ilyesmit. Most magunk is érezhettük, valami nincs rendben e téren, főleg, hogy a repülőtérre érkező következő mikrobuszban a harmincasok jöttek. Őket is „átvitték a másik terembe”… Ami igaz, az igaz, 48 órán belül meg is jött a levél, amelyben megköszönik és tudomásunkra hozzák.

Olyan sebességben voltam már, hogy nem lehetett megállítani, és mind erősebben éreztem, hogy valami jó közelít. Ez a „Változás éve” az ezoterikusok szerint is, meg szerintem is itt az ideje a változtatásnak, nem is lepett meg, hogy egy nap ismét American Airlines hírdetés tűnt fel. Időközben nem csak a rezumémat, a Facebook oldalamat, Glasdoor profilomat csiszoltam szakmai szempontból is megfelelőnek, hanem elkészítettem a LinkedIn oldalamat is. Ez az alapvető szakmai profiloldal kollekció, amit fejvadászok, HR-emberek mindenkor átböngésznek, ha valakit keresnek. Ezzel együtt Amerikában ma már sokkal nagyobb hangsúlyt kap egy Facebook oldal s annak tartalma, és bármilyen, az interneten felkutatható, a nevünkhöz fűződő nyom, mint egy leadott és kikozmetikázott rezumé. Személyes megnyilvánulásainkból a rekrúterek semmi perc alatt meg tudják állapítani, mennyi a valóságalapja rezuménknak. Egyik délelőtt véletlenül matattam a LinkedIn profilomban, amikor láttam, hogy látogatóm volt az American egyik menedzsere Dallasból – az AA székhelye is a texaszi városban van. Körülbelül húsz percen belül levelet kaptam az American személyzeti osztályáról, hogy a pályázatomat elfogadták a légiutaskísérői állásra, és most tovább szeretnének velem ismerkedni, mégpedig egy videóinterjú keretén belül. Addigra mindennel el voltam készülve, tudtam az American telefoninterjú minden mozzanatát, ugyanúgy a személyes interjú támpontjait, de videóinterjú… Hamar fellapoztam a fórumot, és igencsak pezsgett az élet, mindenki pánikbaesettem írogatta, hogy miafrancezavideónyavalya?… És mindenki arra várt, valaki majd első lesz, és megosztja, mi is történik.

Körberohantam a várost egy webkameráért, végül a szekrényemben találtam meg a régi, otthonról hozott kamerát, az utasítások szerint felinstalláltam. Forró nyár volt, így boxeralsóban maradtam, csak felülre öltöttem fehér inget és öltönyt, a kamera mögötti falat teleragasztottam puskákkal, és a fórumról már jólismert kérdésekre felvértezve elindítottam a felvételt. A legnehezebb kérdésekre nagyon könnyen válaszoltam, azokra külön készültem. A sors fintora, hogy nem azokat, hanem a legegyszerűbbeket, illetve az arra adott válaszokat rontottam el. Nem is lepett meg, hogy újabb elutasítást inkasszálhattam az Americantól napokon belül.

Mindent egybevetve, intenzív időszakot hagytam magam mögött, amikor végre hazautazhattam szabadságra, és Szatmár unott békéje teljesen kikapcsolta bennem a légitársaságokat. A TAROMhoz is csak azért mentem be, hogy a volt munkatársaimmal enyelegjek, semmiképp nem éreztem semmiféle szakmai kihívást dologban, sem sérülékenységet. Szabadságom alatt csak az Air France keresett még, mint minden nyáron, ha otthon vagyok, mennék-e a Kennedyre dolgozni nekik, de én akkor már csak egyet tudtam: az égbe akarok menni dolgozni, sehova máshová. Annyira nem volt azért rossz a Southwestnél, hogy felrúgjak mindent, és nulláról kezdjek valahol, ahol kétségesebb a jövő, mint ahol jelenleg vagyok.

Bújtam a jólismert honlapokat, és titokban még mindig a Deltára vártam. A jelzések arra utaltak, valami mocorog náluk, ugyanis 2000 új légiutaskísérői állásról rebesgettek suttogva a folyosókon. Emellett valaki azt is tudni vélte, a Deltának sürgősen kell 250 légiutaskísérő New Yorkba most azonnal, és ezért, mivel kevés az idő, a decemberben visszautasított többszázezres kukából guberálnak majd New York-iakat. És úgy is lett. Sorra hallottam ismerőseimtől, akiket velem együtt elutasított decemberben a Delta, hogy most telefonon(!!) keresték őket Atlantából és gyors eljárással interjúra invitálták. Kimberley is kapott levelet, de mint bevált Southwest légiutaskísérő már nem akarta feladni azt, ami a kezében volt. Őt a Southwest Kaliforniába helyezte ki és egy hónap után Las Vegasba költözött, ma már onnan repked, és elmondhatatlanul boldog. Evelynt nem elítettem, de amint elkezdte a kiképzést a JetBlue-nál Floridában, pár nap múlva sírva telefonált nekem. Éppen Miamiban üdültem, kértem, jöjjön le ő is, hogy nyugodt körülmények közt beszélgethessünk, éreztem, komoly tragédia, ami vele történik.

 

–          Az orvosom most hívott. Emlékszel, hetekkel ezelőtt a fejfájásaim miatt New Yorkban orvoshoz mentem, és fekete foltokat találtak az agyamon… Most telefonált az orvos, hogy azonnal utazzam New Yorkba, mert meg kell műteniük.

 

És csak zokogott és zokogott. Persze, nem volt abban az állapotban, hogy elvezessen Orlandóból Fort Lauderdale-be, és mivel már nem volt a Southwest alkalmazottja, nem voltak ingyenjegyei sem repülni.

 

–          Itt kell hagynom a kiképzést, és ha meggyőző papírt hozok a JetBlue-nak, akkor talán későbbiekben mégegyszer elkezdhetem a légiutaskísérői kiképzést…

 

Benne tehát a Delta újabb lehetősége sem hagyott nyomott. Addigra igaz, túl lett a műtéten, és a JetBlue is elfogadta orvosi igazolásait, de a kiképzést jövő év februárig nem kezdheti el. Több ismerős után Marsha is ujjongva jelezte, a Delta szándéklevelet küldött neki. Én akkor sem kaptam semmit. Viszont egyik este lefekvéskor az egyik fórumról valami fura link nyílott, amiben az egyik európai légitársaság hírdetése szerepelt, amelyben New York-i bázisukra keresnek légiutaskísérőket kifejezetten New Yorkból. Ez azért is tűnt kamunak, mert európai légitársaságnak nincs New Yorkban bázisa, jobbára minden légitársaságnak a saját országának fővárosában van csupán. Másrészt felkutattam az adott cég hivatalos honlapját, ahol természetesen nyoma sem volt légiutaskísérői álláshírdetésnek.

Veszítenivalóm nem volt, a hírdetés elég profinak és kecsegtetőnek, és hihetetlenül jónak bizonyult. Válaszoltam rá, és csatoltam is a rezumémet egy az előzőekben jól kidolgozott kísérőlevéllel. Hajnalban dolgozni mentem, és reggeli közben telefonhívás ért egy manhattani számról.

 

–          „ Kedves Artur, örömmel vettük most érkezett levelét. Az álláshírdetés ugyan lejárt, saját hibánk, hogy nem vettük még le az internetről, de amennyiben érdekli a légiutaskísérői állás New York-i bázissal a Finnair légitársaságnál, kérjük, haladéktalanul hívjon vissza bennünket, az utolsó lehetőség az interjúra hétfőn van, ugyanis finn partnereink ezt követően megérkeznek New Yorkba a végső válogatást megejteni, és addig a személyes interjút, az átvilágítását és az úszástesztet is meg kell ejtenünk.”

 

Annyira hirtelen jött az egész, hogy felkészülni sem tudtam, és nem is nagyon igyekeztem. Úgy gondoltam, az elmúlt hónapokban annyit mind készültem, hogy ha ma sincs bennem, ami ehhez kell, úgyis teljesen mindegy. Sosem felejtem el, milyen csudaszép, párás kora reggel volt a tűző júliusi napot megelőzően. Állig kosztümben vonultam végig a divatos 42. utcán, ahol valamilyen parádéra készülve utcahossznyi vörös szőnyeg volt leterítve. Mint annyi más esendő ember, én sem álltam meg, hogy fényképezkedjek le rajta, és úgy éreztem, erőm teljében vagyok, a világ minden pontján imádkozik értem valaki és pozitív energiákat küld felém. Végigsasszéztam a szőnyegen a Fifth Avenue-ig, és meg sem álltam a patinás French Buildingig, amit addig csak kívülről csodálhattam meg. Az interjúm sima volt és egyszerű. A hölgy, akit Valerie-nek hívtak papírról kérdezett feljegyzett kérdésekből intézett hozzám, miközben mosolyogva jegyzetelt. Nem tűnt semmi sem komplikáltnak, valószínüleg akkora adag tapasztalat gyűlt össze bennem, akárhova nyúltam gondolataimban, voltak naprakész történeteim minden felvázolt szituációra. Valami adózással kapcsolatos iratokat is kitöltöttem, s amikor egy paksamétányi irattal elhagytam az irodát, még az épület előtt matatva a telefonommal megérkezett a levél az emeletről:

 

–          „Kedves Artur, gratulálunk, a mai beszélgetésünk nyomán egyértelműen szeretnénk, ha alkalmazottunk lenne. Ennek érdekében néhány további lépésben helyt kell állnia és ezt követően a végső válogatáson finn partnereink színe előtt megjelennie.”

 

Akkor és ott, a Fifth Avenue és a város kellős közepén életem egy új fejezete kezdődött el. Negyven fok körül járt, és rajtam nem izzadt a kosztüm. Boldogan úsztam hazafelé az elmondhatatlan túristatömegben. Mosolyogtam és köszöntem vadidegen embereknek. Mint a könnyed New York-i filmekben szokás. Talán még énekletem is. Első dolgom volt, hogy az egyik európai boltban bevásároltam mindenféle finomságot, és felhívtam Shyam barátomat, hogy érkezem hozzájuk az Ozone Parkba, és számítson rá, hogy kemény ünneplésnek nézünk majd utána.

 

–          Semmi gond, testvérem. Állok elébe. Az egész családommal együtt…

Hogyan lettem légiutaskísérő… (8)


Vissza Texaszba!

 

Southwes Airlines

Most azonban visszatérni Dallasba olyan nagyszerű élmény volt, és ismét olyan tiszteletreméltónak és markánsnak éreztem a Southwest-et s magamat ezen belül. Az, amiért ott voltam, csudajó dolog.

Dallas! Bevallhatom, amikor 2009-ben életemben először jártam ott a Southwest alapkiképzésén, nem igazán nőtt a szívemhez. Igaz, nem is sok alkalmam nyílott akkor a városba mennem, s ha megtettem egyszer, azt sem tudtam, merre vagyok arccal. Tény, hogy nem lovagoltak karikalábú cowboyok a főutcán és Ewingot sem láttam egy szálat sem. Ettől függetlenül bíztam benne, valami majd megmarad nekem Dallasból. De nem. Azaz de. A szálloda. Az Eleganté. Úh, ott nagyon szerettem. Nekem pazarnak tűnt, kényelmesnek és az emberek meg barátságosnak. Nem is értettem, a kollégáim miért siránkoznak állandóan valami miatt. Aztán idővel megtanultam, hogy az amerikai már csak ilyen: folyton reklamál, elégedetlen és közben roppant modortalan, ha idegen helyre ér.

Nem is gondolkodtam sokat, hová foglalok szobát magamnak az interjú szesszió idejére. Már az jólesett, amikor telefonon bejelentkeztem, és mondták, hogy nekem, mint Southwest alkalmazottnak speciális, roppant kedvezményes ajánlat jár. Azt hiszem, az volt a pillanat, amikor négy év után elkezdtem ismét visszatalálni a Southwesthez. Elvesztettem ugyanis a lelkesedést, amit akkor, 2009-ben itt kaptam. Nem csak az első munkahely ténye, hanem a Southwest impozáns, egyszerű klisékre épülő nagyszerűsége rengeteg energiát adott nekem akkor, és úgy éreztem, jó helyre kerültem. Hogy aztán nem maradt meg kitartóan bennem ez az érzés, a már sokat emlegetett helyi kikezeletlen problémák eredménye. Most azonban visszatérni Dallasba olyan nagyszerű élmény volt, és ismét olyan tiszteletreméltónak és markánsnak éreztem a Southwest-et s magamat ezen belül. Az, amiért ott voltam, csudajó dolog.

Az egy hónapot arra használtam, hogy felkészüljek.Minden lehető fórumon utánanéztem és utánaolvastam a dolgoknak. Egy újabb teljesen ismeretlen világ tárult fel előttem, amiről hallottam ugyan, de mindig elengedtem a fülem mellett, mert úgy véltem, sok duma semmiről, amiből egyes emberek sok pénzt csinálnak magunknak azáltal, hogy másokkal elhitetik, hogy az a sok haszontalanság, amiről írnak, az nagyon fontos és szükséges. Persze, ma is valami ilyesmit tartok erről, de mivel ez az egész amerikai társadalom ilyen haszontalan klisékre támaszkodik, muszáj magam is beálljak a sorba, s ha fenn akarok maradni, meg kell értenem a klisék és a haszontalanságok működési elvét, hogy azt a magam javára alkalmazni tudjam.

Így futottam bele a sztárinterjúkba. Persze, nem sztárokról van szó, hanem STAR – interjú metódusról. Situation, Task, Action, Result, azaz helyzet, feladat, cselekvés és eredmény, ebből áll a rövidítés, és azokról a beszéltetős meghallgatásokról van szó, amikor úgy kérdeznek: „Mondj egy példát arra, amikor …”  és többtucat alaphelyzetben való jártasságodat képesek ezzel felmérni, s mivel mindenki tudja, hogy ezekre felkészül egy alapos interjú alany, nem csak ezt elemzik, hanem az illető minden gesztusát, szókincsét, testbeszédét – egyszóval nem is a válasz a fontos, hanem a hogyan. Egy STAR interjúra nem lehet másként felkészülni, csak azzal, hogy összekapod magad, tisztában vagy önmagaddal, eddig elért eredményeid fontosságával, tudod, mit kell s mit nem érdemes kiemelned. Nem kell ezerféle történetet felépíts és tárolj a fejedben egy ilyen beszélgetésre csak nagyon keveset, sokkal inkább az a fontos, hogy adott kérdésre, melyiket kapod elő, s mit emelsz ki éppen abból, s tolod a kérdező orra alá. A lényeg, hogy az illetők lássák, mennyire nagyszerű vagy, és elengedhetetlen, hogy éppen téged alkalmazzanak. Hangsúlyozom, amit korábban említettem: itt már rég nem érték keresésről beszélünk, nem arról, hogy a rátermettséged felszínre kerüljön, hanem csakis egyről – hogyan vagy képes eladni magad.

A légiutaskísérői interjúk Amerikában nagyjából egy kaptafára mennek. Még csak árnyalataikban sincsenek különbségek, csak más-más logó alatt zajlik a parádé. Egy nagy és impozáns teremben összeterelik a mindenki számára kényelmetlen cuccokba bújt kandidátusokat, és ott jó sok időt adnak nekik az ismerkedésre. Ez kötelező, nem véletlenszerűen kell ismerkedni., hanem gyakorlottan, fecsegni és fecsegni, és ülni nem természetes módon egyik székről a másikra, mindenkit kifaggatni, senkire igazából oda nem figyelni, csak zongorázni körbe-körbe. Mert mindenki tudja, figyelik a társaságot. És jegyzetelnek. Merthogy azt ne felejtsem el mondani, mindenki azonnal belépéskor kap névtáblát vagy sorszámot, amit magára kell aggatnia, hogy a megfigyelők tudják, mikor kiről tesznek feljegyzéseket. Amikor már az ember ott tart, hogy felvágja az ereit, ha még valakinek el kell mondani, honnan jött és milyen légitársaságoknál szolgált s ugyanakkor vissza is kell udvariasságból kérdeznie, sőőőőt, meghallgatnia (egyik fülén be, másikon ki, de mégiscsak meg kell…) egy újabb élettörténetet, akkor jönnek az egyéb foglalkozások, cégismertetők, kérdezz-felelek, csapatjátékok, szünet, miközben a titkos vagy látványos megfigyelők szorgalmasan jegyzetelnek.Amire az ember azt is elfelejti, miért is jött, következnek a csoportos, majd az egyénenkénti interjúk. A nap során akármelyik ponton diszkréten félrehívhatnak, és hazaküldhetnek. A többi mit sem sejt, csak azt tapasztalja, mind kevesebben és kevesebben feszengenek a teremben s mind több szék üres. Ez jó jel azoknak, akik még ott vannak. Nap végén azokat elküldik ujjlenyomatvételre és beveszik az irataikat, amit egész nap rongyosra izzadtak a kezükben.

Nos, a nagytermes résznél a Southwest hatalmas előcsarnokában gyülekeztünk, s mivel mindenki cégen belüli volt, szabadon járkáltunk a jólismert helyeken, beköszöntünk az irodákba, főleg a szabadjegyeket kezelő kollégákhoz, majd egyenruhapróba következett. Ami a Southwest esetbében teljesen nonszensz, hiszen a légiutaskísérői egyenruháik csak kiegészítőkben és kombinációkban különböznek a  földi kiszolgálókétól, de ha a szabályzatban ez van, megejtjük, s felpróbálunk egy-egy rend Southwest uniformist, amilyet amúgy naponta hordunk. Az egyik kandidátus kolleginát el is tanácsolták. Na, akkor értettem meg, hogy a méretekről van szó. Mert azt törvény tiltja, hogy a kövéreket kirekesszék a versenyből, de a légiutaskísérőnek bele kell férnie adott méretű egyenruhákba… Miután ezt megúsztam, az interjú, következett. A nagyteremben legnagyobb megletésemre szintén New York-i kollégával futottam össze a rakodó munkások közül az erőltetett szocializálódás közepette, s miközben a jegyzetelőnek megjátszva, szélesen gesztikulálva, és hatalmasakat mosolyogva pózoltunk, súgva megkérdeztem:

 

–          Te meg hogy kerülsz ide?

–          Nem tudtad?

–          Nem. Rólad nem.

–          Nem nagyon mondtam. Ha elbukok, ne röhögjenek rajtam.

–          Leszarom.

–          Lényegében én is.

–          Jól nézel ki!

–          Te is. Mivel jöttél?

–          A mienkkel tegnap.

–          Meg vagy őrülve? Szálloda?

–          Olcsó, kedvezményes. Te mivel jöttél?

–          Deltával ma hajnalban. Hulla vagyok.

–          Na látod, én meg nem. Velem alhatsz.

–          Ne már, ma is itt alszol?

–          Élvezem Dallast.

–          O.K.

 

És tényleg élveztem. A szállodába érve olyan volt, mintha nagyon sokéves kötődésem lenne mindenhez itt. Minden ismerős volt, a medence, a recepciós, a sofőr, aki a reptérről elhozott, a lift, a szoba, a függöny, az ágy… Eldöntöttem, nem stresszelem magam, és feleslegesen nem fogom elrontani a napom azzal, hogy idegeskedek. Azt éreztem, nincs vesztenivalóm, viszont ha kihagytam volna, akkor nagyon bántott volna egész életemben. Legkényelmesebb cuccaimba bújtam, és már haladtam is a belváros felé. Mintha egy teljesen más helyen lennék, mint a négy évvel azelőtti csavargásom idején. Színes, pezsgő, kisvárosi életet élő gigantikus városban találtam magam. Dallas hatalmas, nagy távolságok vannak, ugyanakkor a texasziakra jellemző kisvárosi életet élnek, nem tolonganak az utcán, jobbára autóznak, és kedvesek, szégyenlősek és visszahúzódottak. Megvendégeltem magam autentikus texaszi menüvel is, chillisbabbal és texaszi börgerrel és finom helyi csapolt sörrel.

Amikor az interjúpanel két tagja egy rekrúter és egy idős légiutaskísérő bekísért egy kis oduba, körbeültük az asztalt, és patakzottak a sztorik, a történetek, fesztelen voltam, és roppant magabiztos abban, hogy ezt most nem bukhatom el, csak mert nem. És az utaskísérő tekintetéből meg a harmadik személyként ott jegyzetelő in-flight szupervizor bólogatásaiból azt éreztem, jó úton haladok. Ők ketten figyeltek rám. A rekrúter nem. Ő a papírjaiban matatott, és robotként kérdéseket olvasott fel nekem a lapról, a jólismert, és minden fórumon publikált STAR kérdéseket, s ugyanolyan gépiesen jegyzetelt, kiikszelt és bekarikázott a lapján, de semennyire nem érdekeltem ÉN. A beszélgetés fél óránál is tovább tartott, és a légiutaskísérő még kérdezett volna, de a személyzetis intett, hogy ennyi elég is volt, napokon belül értesítenek. Felálltak, kezet fogtunk, és az idős hölgy kikísért, és kinn feltette még a kérdéseit. Anyásan mosolygott, és azt mondta:

 

–          Remek beszélgetés volt. Örülök, hogy itt vagy, nekünk ilyen kollégák kellenek!…

 

Ez olyan fantasztikus biztatás volt, hogy legszívesebben ott helyben megtáncoltattam volna. De csak elegánsan elvonultam a többieknek látványosan és színpadiasan – ahogy kell – sok sikert kívántam, és kiléptem az utcára. Tudtam, hogy Kimberley éppen ott, valamelyik osztályteremben tanul, neki már ki van kövezve az út a siker felé. Szerettem volna egy pillanatra is akár látni, de erre semmi lehetőség nem mutatkozott. Így a szállodába siettem, ahol átvedlettem utcai ruhába, és ismét nyakam közé vettem a várost.

 

Hogyan lettem légiutaskísérő… (7)


A próbálkozások évei – sikerek és kudarcok

Tom távozását követően a New York-i állomás éléről csendes petyhüdtség telepedett ránk, azaz egy pocsolyaszerű állóvízben kaptuk magunkat, ahonnan senki igazán nem akart bennünket kirángatni. A cég a maga nagyságában hajthatatlanul masírozott előre, és rendületlenül olvashattunk, hallhattunk a Southwest sikereiről, eredményeiről és a rengeteg pozitívumról. Csak mi ott lenn, a mindennapi munkások nem nagyon éreztük ezt – például New Yorkban. Nem is csodálkoztam cseppet sem azon, hogy sorra alkalmazták a huszonéves fiatalokat, és azok ugyanolyan gyorsan sorra tovarepültek tőlünk. Más cégekhez vagy el innen, akárhova. Ugyanakkor egy keményebb mag is kialakulóban volt, talán egyféle összefogás volt ez a körülmények ellen. Ettől már kicsit jobban éreztük magunkat, és barátságok is elkezdtek kialakulni. Olyan kapcsolatok, amelyek aztán összehoztak bennünket azt követően is, hogy egyik-másikunk elhagyta a céget időközben. Páran közülünk sziklaszilárdan elköteleztük magunkat, hogy mindenképpen az in-flight álláshírdetéseket vesszük célba, és légiutasksérők leszünk. Hittük is, meg nem is a sikerét, de a szándék megvolt.

Joe

Elköltözése előtti karácsonykor épp együtt dolgoztunk, és két járat közti szünetben odasietett, megölelgetett, és megkérdezte:
– Mit terveztél mára?… Gyere ki Long Islandre, a beach-re.
Mikor ez elhangzott, fürkészve a tekintetét kerestem, lám, komolyan beszél-e…

Amint korábban említettem, akármilyen légitársasági állást nehéz levadászni, az in-flight állások még ennél is sokkal ritkábbak és megközelíthetetlenek. Éppen ezért, amikor valamelyikünk éjszaka vagy hajnalban rábukkant egy frissen feltett légiutasksérői álláshirdetésre a Deltánál, az American Airlinesnál, a Unitednál, a JetBlue-nál vagy épp a US Airwaysnél, felhatalmazva érezhette magát, hogy az amúgy alkalmatlan időpont ellenére is körberiadózza a többi kollégát.

Az HR rendszer az óriáscégeknél Amerikában egy megközelíthetetlen erőd. Ha valaki behatóbban tanulmányozza akármelyik nagy légitársaság honlapját, akkor sem találhat e-mailcímet, levelezési címet és telefonszámot sem. Minden vonal egy sokopciós telefonközpontba jut, ahonnan – ha indokolt – kapcsolhatják a személyzeti osztályt, de jobbára úgy szoktak dönteni, nem indokolt, és nem kapcsolják. Nem lehet rezumékat küldözgetni kéretlenül, sem annak utánanézni, hol tart az ügyed, ha esetleg voltál oly szerencsés, és leadhattad hivatalosan az önéletrajzodat a pályázatoddal együtt. Azt pedig pláne lehetetlen kivitelezni, hogy egy elutasítást követően az ember megtudja, mi is az oka a döntésnek. Pályázat alatt lényegében sok esetben egy nagyon sok kérdéses személyiségtesztről, alkalmassági tesztről beszélünk, amit a rezuméd mellett online ki kell tölteni, és ugyanazt, ami az önéletrajzodban már szerepel, még egyszer, sokszor, néha nagyon sokszor újra és újra le kell írnod különféle formanyomtatványokba. Általában, egy jól begyakorlott jelentkezőnek is másfél órába telik online jelentkezni egy ilyen légi állásra. Persze, ha a szerver nem omlik össze. Ugyanis a rejtélyes éjszakai és hajnali meghirdetések ellenére, általában sok bennfentes tud a dologról kiszivárogtató fórumokról, mint a Glasdoor vagy az Indeed, ahol adott légitársaságok emberei jó előre kiszivárogtatják a kincset érő infót. Még nem vagyok tisztában vele, mennyiben szándékos ez, s mennyire marketing fogás ez is. Így aztán első órában annyi a jelentkező, hogy a szerver felmondja a szolgálatot, és az ember kezdheti előről leírogatni sokadszor is az életét és azt, miért is akar például légiutaskísérő lenni. Persze, mindenhol szorgalmazzák, hogy őszinte, a lehető legőszintébb válaszokat adja meg az ember, mert a program olyan okos, hogy a csalókákat kiszűri, és kidobja. Azt is, ha valaki „túl jó” – azaz olyannak tünteti fel magát. Nos, soha nem tudtuk, mi túl jók vagy nagyon gyengék vagyunk-e, de szerre mind ugyanazt az elutasító levelet kaptuk. S hogy mennyire nem emberi döntés áll emögött a leginkább onnan lehetett tudni, hogy sok esetben éjszaka s egyazon pillanatban kaptuk kézhez az elutasítást mindannyian. Sokára jöttünk rá – szintén szándékos vagy véletlen (?) kiszivárogtatásokból – hogy az HR rendszerek minden légitársaságnál nagyjából ugyanazt a programot használják, és ez válogat a sokszázezer beérkezett pályázatból, legtöbb esetben véletlenszerűen. Egyféle irányvonalat azonban mégiscsak megszabnak a program beállításánál, s ez elsősorban néhány kulcsszóban nyilvánul meg. A rendszer rá van állítva bizonyos szavak keresésére a sokoldalas pályázatokban. Ha valaki annyira kívülesik a szakmától, hogy azok a szavak nem jelennek meg önéletrajzában vagy a szintén elengedhetetlenül fontos kísérőlevelében, akkor semmi esélye sincs, hogy beadványát valaha is eljuttassa a gép élő ember elé.

Ha valakit valaha is valamiért felhívnak egy cég személyzeti osztályáról, az már-már olyan, mintha az ember közvetlenül beszélne a Jóistennel. Ilyenkor – hacsak nem rejtett számról hívnak – az ember lejegyezheti a kincset érő telefonszámot. A legjobb azonban az, ha az ember – mint ahogy ez Amerikában amúgy is szokás – nem veszi fel a telefont, hanem hagyja, hogy a hívó hagyjon üzenetet és abban hagyja meg a telefonszámot vagy egyéb elérhetőséget. Például az HR-hoz, a megközelíthetetlenhez. S akkor percek alatt felkerül a telefonszám az említett fórumokba, s az ügyesebbek le is lopják onnan, mielőtt a fórum szemfüles adminjai le nem tiltják azokat a légitársaságok kérésére.

Mintha a gazdasági turbulenciák lecsitultak volna 2012-re. Év vége felé teljesen felpezsdült az élet a markáns légitársaságok háza táján is. Az American Airlines-szal előzőleg már volt kapcsolatom, ugyanis amikor a Malévval közösen üzemeltetett New York – Budapest járatok beindultak, rádöbbentek, hogy nehezen fognak szót érteni az ide látogató magyarokkal, akik békésen leélték eddigi életüket anélkül, hogy angolul kellett volna beszélniük. Ezért egy korábbi pályázatomra reagálva állást ajánlottak nekem részmunkaidőben a JFK-n, ami abból állt volna, hogy napi 4-5 órában részt veszek a budapesti járat előkészületeinél, és elsősorban is a magyar utasoknak nyújtok eligazítást. Mivel a budapesti járat esti órában indult, nem volt összeegyeztethetetlen a hajnali munkámmal a Southwestnél, és elkezdtem a felvételi folyamatot az Americannal. Így a személyzeti osztályról is legalább 2-3 telefonszámot beszerezhettem, neveket, e-mailcímeket, ami a későbbiekben szerephez is jutott. Az én rekrúterem Goldin volt, akivel sokat érintkeztünk a felvételi ágas-bogas procedúra során. A legkiemelkedőbb – és számomra legmulatságosabb – szakasz a magyar nyelvteszt volt. (lásd Levelek New Yorkból a teljes történet végett) Goldin ettől féltett legjobban, én meg ettől féltem a legkevésbé. Felhívtam az adott számot, ahol egy arizonai kisvárosból Zsuzsanna szólt bele, és köszöntött. Társalgás volt a teszt lényege, és felolvasás, hogy Zsuzsanna megállapíthassa, valóban beszélem-e a nyelvet:

–          Az emberek annyira hajtanak, hogy bejussanak egy légitársasághoz, hogy minden meghírdetett állásra jelentkeznek, akkor is, ha semmilyen előírásnak és elvárásnak nem felelnek meg. Emiatt ezt a nyelvtesztet is nagyon szigorúan veszik, emiatt végig kell csinálnunk, akkor is, ha tudom, te nagyon jól tudsz magyarul.

Én igen, jól tudok. Sokkal nagyobb lett volna az izgalmam, ha angolul kellett volna akkor vizsgáznom. Be sem vallottam Zsuzsannának, hogy egyszer, jobb híján a Delta egy japánul beszélő légiutaskísérői hirdetésére is válaszoltam… A székelyudvarhelyről származó hölgy aztán engedte, a rend kedvéért olvassak fel neki Müller Péter egyik épp kezem ügyében lévő kötetéből, majd hivatalosan közölte velem: tudok magyarul. Ennek én mai napig örvendek.

A Southwest azonban nem osztotta az örömöm, és közölték velem, hogy amennyiben én az Americannal akarok pajtikázni, megtehetem, de előtte mondjak fel. Akármennyire is bizonygattam, hogy a két munka nem üti egymást sem erkölcsiekben, sem időben, a Szeretet Légitársasága hajthatatlan volt, s az sem hatotta meg, hogy az American hallgatólag beleegyezett, hogy párhuzamosan dolgozzam mindkettejüknél, hiszen ők meg jól tudták, hogy 4 órás részmunkából a minimálbérnél is alacsonyabb órabérért senki sem fog hanyatt-homlok odarohanni és hagyni csapot-papot. Én meg nem a pénz miatt vállaltam volna a munkát, hanem úgy éreztem, ennyit a közösségemért megtehetek, és egy plusz színfolt lenne az önéletrajzomon is. Amikor azonban az összeegyeztethetetlenség végső verdiktumként a Southwest részéről elhangzott, fel kellett Goldint hívnom, és lemondanom az állást egy nappal azelőtt, hogy az American Airlines igazolványt a nyakamba akaszthatták volna. Goldin nem lepődött meg, de nem leplezte azt sem, hogy nem örül. Az American aztán napokon belül csődöt jelentett és felfüggesztette a budapesti járatait – amelyek később már a Malév eltűnése okán sem kerültek menetrendbe soha többé. A Southwestnél sem lepődtek meg különösebben azon, hogy le akartam lépni, hisz már akkorra nyílt titok volt a konfliktusom a helyi vezetéssel és annak sleppjével, és az említett slepp azt is nagyon jól tudta, hogy nem csak én várok ugrásra készen bármilyen elfogadható lehetőséget ahhoz, hogy a LaGuardia-i csapatot otthagyjam. Nem is különösebben érdekelte őket, mert úgy tartják, mindenki és minden pótolható, s aki nem boldog azzal, ami van, akkor a legjobb az, ha olyan helyre megy, ahol megleli a boldogságát. Ennél tovább senki nem is foglalkozott a dologgal, és különösebb megtorlások sem voltak, ez tiszteletreméltó és megjegyzendő.

Photo by Artur Dancs

Amikor meg valahonnan felbukkant, jobbára egy fotó volt a keresztbetett lábairól valahol Hawaii-on, Kaliforniában vagy épp a South Beach-en, Miamiban

A régi brancsból Joe dobbantott előbb. Fogarty munkásként került a céghez egy Long Island-i kisvárosból, amikor engem felvettek. Később az operatív személyzethez igazolt, és így sok alkalmunk volt együtt dolgozni, együtt indítani a gépeket, miközben nagyon sokat csevegtünk. Azaz inkább ő volt a beszédesebb, én meg szívesen hallgattam. Az a féle kedves csirkefogó volt, akiről tudod, semeddig sem alapozhatsz rá, de szórakoztató vele az élet. Ilyen szempontból nagy szerelem volt ez a szó egy nemesb értelmében – bár nevezzem inkább kalandnak. Joe napokig szerteszét dolgozta az agyát ahhoz, hogy aztán egy ideig ne is halljunk felőle. Amikor meg valahonnan felbukkant, jobbára egy fotó volt a keresztbetett lábairól valahol Hawaii-on, Kaliforniában vagy épp a South Beach-en, Miamiban. Úgy járt Hawaii-ra, mint haza. Egyet gondolt, és hátára kapta a hátizsákot, másnap meg már csodálhattam a naplementéket általa az Csendes-óceánon. Néha csak leugrott Texaszba a szüleihez egy kis kényeztetésre. Egyik éjszaka aztán izgatott sms-üzenetet kaptam tőle Austinból.

–          „Itthon vagyok a szüleimnél, és képzeld most mondja anyu, hogy magyarok vagyunk. Hát nem fantasztikus??????? Mikor mész legközelebb??? Veled akarok menni!”

Hogy melyik testrésze magyar, aztán sem derült ki, adott pillanatban gipsynek is vallotta magát, noha igyekeztem megérttetni a forró fejével, hogy az semennyire sem fenszi, és felejtse el, viszont szívesen meghurcolom Magyarországon, ha akarja. Persze, erre soha nem került sor, az ilyen jellegű beszélgetések és ígéretek a mindennapi társalgáshoz tartoznak Amerikában, senki semmit nem vesz komolyan. Eleinte csak olyasmit mondtam vagy ígértem, amit valóban hittem s gondoltam, de mikor rájöttem, hogy ez nem így működik, vidáman „belementem” mindenbe. Így kolontos barátomnak is csak ennyit válaszoltam, valahányszor Budapestre készült:

–          Ó, hogyne, Joseph, csak természetes, hogy velem jössz! Visszafoghatatlan izgalommal várom a lehetőséget! – s hasonlók…

Joe tőlünk előbb Los Angelesbe költözött. Már csak azért is, mert Hawaii onnan csak egy ugrás, másrészt, mert ott mindig jó idő van, és kinn tanyázhat az óceánon. Csalt eleget, mennék én is, mert ott csakis jó dolgok történnek, de én meg voltam elégedve mindazzal a jóval, amit New York nyújtott nekem, és eszemben sem volt a nyugati partra bútorozni. Még Joe oldalán sem. Elköltözése előtti karácsonykor épp együtt dolgoztunk, és két járat közti szünetben odasietett, megölelgetett, és megkérdezte:

–          Mit terveztél mára?… Gyere ki Long Islandre, a beach-re.

Mikor ez elhangzott, fürkészve a tekintetét kerestem, lám, komolyan beszél-e, s igyekeztem emlékeztetni rá, hogy havazásra áll és ha nem is lesz fehér a karácsony, mindenképp alkalmatlan az idő Karácsony első napján a strandolásra. De ő ujjongva folytatta:

–          Búvárfelszerelést kaptam karácsonyra! – és fülig ért a szája – Azonnal ki kell próbálnom! Kinn leszek a parton, gyere le, ha nincs fontosabb dolgod!…

Amikor Los Angelesbe költözött, első dolga volt küldeni egy fotót a keresztbetett lábáról a kristályvizű medence széléről, ami otthonának része immár. Megértettem, miért ment oda, de nekem New York ennél is többet jelentett s jelent. Aztán a tavaszi válogatáson neki sikerült bejutnia a Southwest légiutaskísérői kiképzésére. Valamilyen ügyetlenkedés miatt én elszalasztottam a tavaszi szessziót, de megnyugtattak, lesz egy következő is az év vége felé. Nekiláttam hát, teljes gőzzel készülni a Southwest in-flight legközelebbi álláshirdetésére. Persze, nem tettem én már semmiféle hűségesküt a cégnek, s amint az American Airlines feltette az első álláshirdetést a csődhelyzetéből való kikászálódást követően, azonnal lecsaptam rá. És persze, körberiasztottam a többieket is. Csoportosan jelentkeztünk, s utasítottak is el bennünket 5 napon belül. Majd ugyanígy a United esetén is. Nem tudtunk egyről a kettőre lépni. Azaz Marsha, aki akkor már az Air France-nál volt eljutott a személyes interjúig, és útban Houstonba beugrott egy ölelgetésre, s hazafelé az interjúról szintén, hogy elmondhassa, mekkora csalódás volt neki az egész, és nem is bánja, hogy nem vették fel. De kitartott amellett, hogy tovább kell próbálkoznunk a Deltánál, JetBlue-nál, Americannál vagy épp a Southwestnél.

Mielőtt a Southwestet otthagyta volna, Shyam barátom is tagja volt ennek a csapatnak, akikkel együtt próbálkoztunk a levegőbe kapaszkodni, fel, fel… Kitartóan, s egyelőre minden különösebb siker nélkül. Rajtunk kívül Victor kollégánk és ketten a lányok közül, Kimberley és Evelyn tartozott ezek közé. Shyam még hindi nyelvtudását is latba vetve futott neki a Delta hindi légiutaskísérő hirdetésének, de ugyanolyan metodikusan hajították vissza onnan is, mint a sima, angol nyelvűről. Igazából az munkált bennünk, hogy nem tartottuk magunkat annyira hülyének és képtelennek, hogy ehhez az álláshoz közelférkőzzünk, de valami miatt csak nem akart összejönni, az automata válaszokból már kollekciónk gyűlt össze év végére. Akkor egy időben került fel a Southwest és a Delta álláshirdetése, a rég várt kiírás. Miután szorgalmasan elvégeztük a feladatokat, és lejelentkeztünk újfent a Deltánál angol, hindi vagy épp spanyolajkú kategóriában, folytathattuk a Southwesttel. Ehhez azonban – mivel cégen belüli dologról van szó – a főnökség beleegyezése és ajánlása szükségeltetik. Sorra járultunk a vezetőnk színe elé az irodába, és ő boldogan mondta mindőnknek, hogy nagyon szomorú, hogy el akarunk menni, de ha menni akarunk, ő biza nem állhat az utunkba, és ajánlást is ad, de ne feledjük, ide nem jöhetünk vissza, ha a kiképzés valamelyik vizsgáján netán elhasalunk. És mosoly és puszi-puszi. Ez december elején volt. A járatainkon napi rendszerességgel ingáznak a többi cég légiutaskísérői, amikor az egyikük a Deltától becsekkolt a járatomra, beszédbe elegyedtem vele, és Julie azonnal megígérte, egy belső ajánlással megtámogatja a jelentkezésemet. Hittem is meg nem is, de délután levelet kaptam a Deltától, amiben gratulálnak, hogy egy Delta légiutaskísérő szerint én tökéletesen alkalmas vagyok a megmérettetésre, ezért az ügyemet tovább küldték egy másik irodába. Onnan pedig még aznap megjött az elutasító levél. Karácsonyra engem is és Evelynt is a Delta elutasított, Kimberley és Shyam egy másik levelet kapott, amiben a Delta elnézést kér a késedelemért, de soha nem látott érdeklődés miatt az interjú procedúra akár hónapokkal is eltolódhat. Akkor jelent meg a Wall Street Journal-ban egy cikk, amelynek a címe ez volt: Ötször könnyebb a Harvardra bejutni, mint légiutaskísérőnek, és a Delta épp futó álláshirdetését emelte ki, amelyre egy héten belül 240.000-en jelentkeztek, s a jelentkezések száma óráról órára nőtt, minimálisra csökkentve az esélyét a bejutásnak. Hogy biztos legyek benne, nincs félreértés a dologban, a már beszerzett telefonszámon felhívtam a Deltát. A központban a menüből a Légiutaskísérői állások opciót választottam, és azonnal szét is kapcsolt a rendszer. Mint kiderült, az tilos zóna. Ezért kerülőúton, némi fondorlattal jutottam egy élő személyhez az HR irodából, aki bele lesett a papírjaimba, és vidám unottsággal közölte velem, nem is vagyok visszautasítva várjak szépen a soromra, majd hívnak… Végülis előbb-utóbb mindenki megkapta a legfrissebb elutasítását is, és miközben a Southwestre vártunk, januárban a  JetBlue is pósztolta az állásait. Nekem is és Evelynnek is volt egy még augusztusban leadott jelentkezésünk, amire soha semmilyen módon nem reagáltak, most megkaptuk a fülest, hogy fél órát lesz fenn a hirdetés, igyekezzünk. Amikor az oldal sokszori összeomlása ellenére ismét jelentkeztünk, hátradőltünk, lám, mi történik. Eközben bukkant Evelyn valamiféle szegről-végről ismerősre, aki a Delta személyzeti osztályán tesz-vesz. Olyan volt, mintha megfogtuk volna az Isten lábát. Evelyn praktikus módon kezelte az ügyet, és miközben sminkelte magát az öltöző fényes ajtajának tükrében így szólt:

–          Érzem, sikerülni fog, bébi. Ha a nőket szereti, itt vagyok én, ha a pasikat, akkor ott vagy te. Jobb lenne, ha kijönnél velünk, a tesóm elhozza a palit, egy ital mellett mindent megtárgyalunk, és ha tud, segíteni fog.

A pasikat szereti, de én ettől függetlenül távol kellett, hogy maradjak a bulival egybekötött megbeszéléstől, mivel hajnalban dolgozni kellett mennem. Evelyn azonban felhívott és elkérte a jelentkezési adataimat, hogy nézzenek utána. Mint mondta, a fickó felvázolta, hogy nagyon kötöttek a dolgok a cégnél, és annál többet még a Fennvaló sem tehet, hogy a dossziékat a kukából visszacsempészi az asztalra, és legalább az interjúra megadják az esélyt. Azt azonban nem tudja senki sem már befolyásolni onnantól kezdve.

Napokon belül Evelyn zaklatottan hívott fel, hogy két levelet kapott, egyiket a JetBlue-tól, a másikat a Deltától. Mindkét helyen lehetőséget adtak neki a személyes megmutatkozásra.

–          Egyik interjúm pénteken van New Yorkban a jetBlue-val, a másik Atlantában szombat reggel. – lihegte a telefonba szerda délután pánikbaesetten.

Megnyugtattam, hogy ez nem a világ vége, hanem az, amire oly régóta várunk. S noha nekem nem jött semmiféle levelem, nagyon boldogan hallottam kolléganőm továbbjuttatását. Nekem csak az Americantól jött elutasítólevelem, és felhívtam azon nyomban Goldint régi ismeretségünk margóján megkértem, lesne bele a fájlomba, mi áll konkrétan az elutasítás mögött. Mint kiderült, a személyiségtesztet buktam el. Mint ki nem mondható jótanács, annyi hangzott csak el: nem kell azt az őszinteséget teljesen szó szerint venni.

Így már világos volt. Nyilvánvaló tehát, hogy valójában nem a személyiségemre kíváncsiak, hanem, hogy tudom-e, milyen válaszokat szeretnének hallani. Kicsit nyakatekert, de a lényeg úgysem ezen dől el, ha oda kerül a sor, hanem a személyes beszélgetéseken illetve – ha az ember eljutna odáig – a kiképzésen és a vizsgákon.

Kimberley pár nappal hamarabb adta le jelentkezését a Southwesthez, mint én, és őt már hívták is Dallasból és a telefoninterjún olyan jól szerepelt, hogy továbbjuttatták a személyes interjúra a következő hónapban.

Evelyn fáradtan tért haza Atlantából, amikor mindkét interjút maga mögött tudhatta, volt alkalmunk beszélgetni, és elmondta, hogy a JetBlue-nál jól mentek a dolgok, de a Delta egész napos interjú-szessziója meglehetősen fárasztó és összetett volt, és nem érzi, hogy sikeresen szerepelt volna. És jól érezte, mert napokon belül ismét két levelet kapott: egyikben a Delta ismét visszautasította, a másikban a JetBlue ujjlenyomatvételre invitálta. Ami itt első jele annak, hogy komolyabb szándékaik vannak egy jelentkezővel szemben. Evelyn dolgai innen felgyorsultak, és napokon belül megkapta a hivatalos állásajánlatot a JetBlue-tól és utazott is Floridába a kiképzését elkezdeni. Ezen közben Kimberley is megjárta Dallast és sugárzó arccal jelentette be, hogy felvették, és elkezdheti az öthetes légiutaskísérői kiképzést. Nagyon boldog volt, ugyanakkor roppant aggodalom is hatalmába kerítette, túl fiatal volt még a gyors és gyökeres változásokhoz, s annyira függetlennek sem érezte magát családjától, hogy csak fogja a kuffert és becuccoljon egy szállodába hetekre, ahonnan lényegében kijárási tilalom van érvényben, a légitársaságok ugyanis állandó megfigyelés alatt tartják a leendő légiszemélyzetet. Emellett meg az is közrejátszott borongós hangulatában, hogy rettenetesen félt attól, hogy – mint ahogy nagyon sokan – valamelyik vizsgán alulteljesít, két szék közül a padlóra, azaz az utcára kerül állás nélkül. Nekem is volt egy bajom, mégpedig, hogy a sorozatos elutasítások mellett velem semmi egyéb nem történt, még a Southwesttől sem hívtak vissza.

Shyam akkor már nem volt a Southwest alkalmazottja, Kentuckyban üdült, a „vidéki házban”, ahogy emlegetni szereti a távoli kúriát, és meghívott, repüljek le hozzájuk egy kis szabadfogású dorbézolásra.

Imádtam Kentucky csendjét, vidéki idilljét, és a filmekből ismert „klasszikus” Amerikát fedezhettem fel itt, mosolygós, egyszerű – és jobbára fehér – vidéki embereket, régivágású boltokat, vendéglőket, s na persze, a viszkigyárat, ahol a túra végén háromféle italt is megkóstolhattunk – amitől az egész még szebb színben tündökölt előttem. A másik csodálatos dolog a tanyán az volt, hogy sem telefon, sem internet nem működött, csak esetlegesen, de nem forszíroztuk nagyon. A telefonomat is csak megszokásból kapcsoltam be, amikor a közeli vendéglőbe mentünk vacsorázni egyik este, és akkor rámzúdult egy rakás üzenet. Egyikük egy atlantai telefonszámról. Az üzenetben ez állt:

–          „Kedves Artur, gratulálunk, jelentkezése alapján kiválasztottuk és alkalmasnak találjuk a további meghallgatásra légiutaskísérői állásunk betöltése végett. Sajnos, napok óta nem tudjuk Önt elérni telefonon, amennyiben még érdekli az állásunk, kérem sürgősen hívjon vissza az alábbi telefonszámon…”

Megfordult velem a világ, meg sem bírtam szólalni, és csak imádkoztam, holnap se legyen késő, hisz valószínüleg nem sok eséllyel találtam volna valakit is vacsora időben az atlantai irodában… De várjunk csak… Atlanta???… De hisz az a Delta! … Érdekes, előzetes nyomozásainkból nem ez a telefonszám volt meg a titkos telefon-adattárunkban, akármennyire is egyeztettem Shyammel, aki maga is még társalgóban volt a Deltával a hindi nyelvű utaskísérői állás ügyében. Gondoltuk, nincs, amit veszíteni, és amúgy is egy robot fog válaszolni, amíg tart a térerő, hívjuk csak fel a számot, lássuk, mi történik. És történt:

–          Üdvözöljük az Airtran Airways atlantai központjában. Irodáink munkaideje…..” – és csalódottan bontottam a hívást.

–          AirTran!

Ennél nagyobb csalódást abban a pillanatban senki és semmi nem okozhatott volna nekem, Shyam alig győzte belémtölteni a viszkit a vacsoraasztalnál. A Southwest akkoriban vásárolta fel a gyenge lábakon álló AirTrant üzleti érdekekből, amire feleslegesen nem térnék ki most. Ennek azonban rengeteg olyan mellékes vonatkozása és hatása lett, ami a mi, Southwest alkalmazottak mindennapjait és életét elmondhatatlanul keserítette meg. Érthető hát, hogy eltekintve azoktól, akik mindig és minden helyzetben, akár ok nélkül is boldogok és mindennek ok és feltételek nélkül örülnek, az alkalmazottak többsége egy istentelen arculcsapásnak vagy épp szembeköpésnek érezhette ezt a bizniszt. Zsigerből viszolyogtam mindentől, ami az AirTrannel kapcsolatos, még Atlantát is megutáltam, mivel amazok atlantai járatai és az ezzel járó utazóközönség is a nyakunkba szakadt a boldog házasság okán. Utoljára azelőtt akkor volt az AirTrannel dolgom, amiről korábban említést is tettem, amikor állást keresve elfogadták a jelentkezésemet, de soha többet nem hívtak fel ennek ellenére sem. Szerencsére. Hogy utáltam volna magam. Mint akkor is, ha netán a Spirit felvett volna. Vicces volt valahányszor Larryvel, a Spirit főnökével összefutnom, aki anno azt mondta, hogy ne vesztegessük egymás idejét, mert nem volt amerikai jogsim, mert olyankor mindig mosolyogva megveregettem a vállát, és kajánul elrebegtem neki:

–          Óh Larry, az isten áldja meg magát, amiért nem vett fel a Spirithez. Életem legnagyobb ballépése lett volna, és ön megóvott ettől. Lekötelezett egy életre!… – és Larry olyankor mindig elkönyvelte, hogy neki is jó ez, mert ritka egy szemét alak vagyok.

No, de vissza Kentuckyba, és az atlantai telefonhívásra… Csakis a Southwest lehetett, hiszen akkor már az AirTran be lett olvasztva, és nem működött külön cégként. Reggelre kerítettünk egy vezetékes telefont, és arról hívtam fel Atlantát. Kiderült, hogy a központi személyzeti osztály annyira túlterhelt a sokszáz jelentkező meghallgatásával, hogy leosztották a telefoninterjúkat az alosztályoknak, így Atlantának is, ahol még nem volt idejük a hangrögzítő rendszert lecserélni, és elnézést, de még mindig a megtévesztő AirTranes szöveg hallható… Elnéztem. Csak haladjunk.

A telefoninterjúm jól sikerült. Mintha láthatatlan erők fogtak volna össze értem, lazán és folyamatosan jöttek a válaszaim, a történetek, a helyzetelemzések. Ott kuporogtam Shyamék kanapéján, ők meg az ajtó túloldalán izgultak miattam.

–          Gratulálok, Artur! Továbbjutottál. Napokon belül jelentkezem az interjú időpontoddal, amikor Dallasba kell majd utaznod.

Az a telefonhívás a Grand Centralban ért, ahol egy kiállítás ürügyén tartózkodtam épp. Kisündörögtem a bemutatóról, és visszahívtam Chient az atlantai személyzeti irodában.

–          Március 7-re találtam neked időpontot, amennyiben elfogadod, kérlek mondj igent most.

Elfogadtam ujjongva. Február volt, majdnem egy hónap állt rendelkezésre, hogy mindenféle szempontból tökéletesre polírozzam magam, mielőtt – négy év elmúltával – ismét visszatérek Texaszba egy újabb fontos megmérettetésre.

Hogyan lettem légiutaskísérő… (6)


Tisztelettel, a „Szeretet Légitársasága

-Ha én 55 évesen meg tudtam csinálni, én téged sem féltelek. Ha gondtalan életet akarsz, gyere repülni, nem győzöm eleget mondogatni! – bíztatott, és lehengerlően motiválóan hatott rám.

– Ha én 55 évesen meg tudtam csinálni, én téged sem féltelek. Ha gondtalan életet akarsz, gyere repülni, nem győzöm eleget mondogatni! – bíztatott Christina, és lehengerlően motiválóan hatott rám.

A Southwestről nagyon sokat lehetne elmondanom, hogyha erről szólna ez a mese. A lényeg azonban mégiscsak az, hogy egy új világ, számomra teljesen új rendszerében próbáltam megkapaszkodni, és visszaszerezni a talajt, ami időközben meglehetősen elcsúszott valamerre a talpam alól. Szerencsém volt Tonyval, a kollégával, akit velem együtt vettek fel. Egyrészt, mert nyilvánvalóvá vált, hogy itt senkit nem érdekel a kor – Tony ugyanis nyugdíjazás után volt már, és csak pótcselekvésnek gondolta úgy, hogy szakmai pályafutása záróakkordjaként kipróbálja, milyen egy légitársaságnál dolgozni és ingyen repkedni ide-oda, másrészt mert olyan alapvető dolgokat meg kellett tanulnom, hogy mi hogyan működik. A szállodában és az életben is. Tony pedig nagyszerű tanító volt. Igaz, végeláthatatlan körmondatokban válaszolt a kérdésemre, beleszőve feleségét, Rose-t és karrierjének korábbi állomásait. Előbb Baltimore-ban majd Dallasban zárt össze bennünket a sors a különféle szakmai kiképzéseken. Jól is jött ez az intenzív program, mert ismét lüktetett minden körülöttem, és amellett, hogy a mindennapi társalgást, és az amerikaiakra oly jellemző „small talk” – bájcsevegést elkezdtem felszedni, mind jobban sikerült betekintést nyernem a szokásaikba, magatartásukba és furcsaságaikra. Bár nekik inkább én voltam furcsa, és szerettek a maguk módján, de igazából ennél tovább nem érdekelte őket semmi. Sem én, sem a másféle világlátás vagy egyéb, ami a saját komfortzónájukon kívül esik. Mondom, ezzel együtt szerettük és tiszteltük egymást a kiképzésen összeverődött csoporttársakkal. Christopher, az osztály egyik hangadója – aki mellesleg mindenben járatos és maximálisan amerikai a szó lehető legpozitívabb értelmében – egyik esti sör mellett a szálloda büféjében odajött, és mintha érezné, hogy kicsit megszeppenve figyelem a körülöttem zajló (és igazán gyorsan zajló) eseményeket, így szólt:

–          Kicsit el vagy anyátlanodva… Nem kell! Te nagyszerű ember vagy. És most számodra az a legfontosabb, hogy itt rendesen mindenből levizsgázz. És ezzel nem is lesz gond. A többi csak sallang. Semmi mással ne foglalkozz, hanem azzal, amit te akarsz. Én világéletemben azt csináltam, amit akarok. Itt csak így lehet érvényesülni.

Mosolyogtam, s elmeséltem neki, hogy tisztában vagyok mindezzel, mert én is eddig olyan szerencsés voltam, hogy azt csinálhattam, amit éppen akartam. Még ha kemény munka és küzdelmek árán is.

–          Látom rajtad. A Southwest nyert azzal, hogy felvett. Pár hónap múlva majd nevetni fogsz az egészen, és lepipálsz itt mindenkit.

A texaszi hetek után ki-ki visszatért az állomására. A Southwest hónapokkal azelőtt nyitott New York felé. A texaszi székhelyű cég a nagyon válságos idők ellenére a legerősebb lábakon állt az amerikai légiközlekedési palettán, és az egyetlen olyan légitársaságként tündökölt, amelyik még soha nem volt csődhelyzetben. Valóban, a cég nagyszerű üzleti modell alapján működik, és pimaszul rátermett menedzsment tartja kézben, és sorozatban nyeri el a legjobb munkahelye címet, sőt, a statisztikák arra külön mindig kitérnek, hogy a Hawaiian Airlines után a Southwest adja a legmagasabb fizetéseket.

És ez mind igaz is. Részben. Azaz egy bizonyos aspektusból minden igaz, fontos azonban, honnan és miért elemezzük a dolgot. Bennem, aki a sokoldalúan fejlett szocializmus építése közben nevelkedtem, azonnal kigyulladt a piros égő, amikor akárhova mentünk, s akárhol kellett számítógépes vagy nyomtatott belső terjesztésű terméket olvasni, tanulmányozni vagy feljegyezni, valahogy mindig a cég elnök-vezérigazgatójába botlottunk, aki  mindenhol idézetekben szólt hozzánk, levelekben, írásban, videofelvételeken, a cég belső tévécsatornáján, mindenhol. Amikor megtudtam, hogy évente van egy hatalmas rendezvénysorozat, amikor az elnök bejárja a legnagyobb állomás-pontokat, mint például Las Vegas, Orlando vagy Phoenix illetve Dallas, és óriási stadionokban összegyűlnek a népek, az alkalmazottak az ország minden részéről, és meghallgatják azelnök évelemző beszédét, és éljeneznek, tapsolnak, majd ezt következő héten írásban is megkapják, és videón is visszanézhetik, szóval, amikor mindezt láttam, az a vörös égő bennem berregett is. Csakhogy ne felejtsük el, éppen abban a helyzetben voltam, elmondhatatlanul örvendek annak, hogy van munkahelyem, méghozzá nem is akármilyen. Mondom, mind igaz, amit a cégről mindenfele olvasni és hallani lehetett, csak New Yorkban nem akart ez működni. Paul hamarosan le is köszönt szinte egyik napról a másikra, s újabb ideiglenes vezetők jöttek s mentek, és New York csak nem akart a Southwest jól bejáratott medrébe lépni és abban boldogan csordogálni. Néha az volt az érzésem, hogy a társaság pontosan a hirhedt New York attitűd sztereotípiára játszik rá, és egyszerűen nem hagyja kordában tartani magát, szóljanak azok a magasröptű elnöki beszédek akármiről is. Ami a fizetéseket is illeti, a magas kereset mindenki másra érvényes, de semmiképp nem az egyszerű munkásokra és az utasokkal közvetlen kapcsolatban álló ügyfélszolgálatosokra. Holott a Southwest aduásza a kifogástalan ügyfélszolgálat. De ők megelégedtek azzal, hogy a vezetőket és a légiutaskísérőket jól megfizessék. Az tény, hogy 60 dolláros órabérért egy legalább tizenkét évet kiszolgált utaskísérő vidáman terjeszti a cég nagyszerűségét, de odalenn a földön ennél sokkal több a dolog és a baj is.

–          Édes lelkem, ne sokat gondolkodj rajta: neked utaskísérőnek kell lenned, jelentkezz, amint az első lehetőséged megadatik az egy év letelte után! – ezek Christina szavai voltak.

Amikor a washingtoni személyzeti osztályra repültünk munkába állásunk első napján Tonyval, hogy az igazolványunkat nyakunkba akaszthassuk, a délutáni hazatérő gépre várva a baltimore-i reptéren és Rose-zal és Tony korábbi karrierjével kapcsolatos történetekbe és saját gondolataimba burkolózva fordult hozzánk egy csinos, középkorú, kifogástalan egyenruhába öltözött légiutaskísérő a szomszédos fotelből:

–          Ti új fiúk vagytok a cégnél?

–          Igen – sietett reagálni Tony ugrásra készen pár sztorival.

–          Ez pompás! – kiáltott fel Christina – azt jelenti, a cég újra alkalmaz! Isten hozott a családban! – és felállt, kezet fogott velünk és bemutatkoztunk.

Megdöbbentem, hogy Christina hetekkel, hónapokkal és évekkel később is mindkettőnkre és mindkettőnk nevére emlékezett. A légiutaskísérők a legritkább esetben találkoznak életükben ugyanazokkal az emberekkel, főleg olyan nagy cégeknél, mint a Southwest is, legyen szó utasokról vagy akár kollégákról is. Egy utaskísérő sok esetben évekig sem kerül egy járatra még bázisbéli kollégájával sem. Egyben azonban jelesek: kommunikációban. Akárkivel és akármikor a legnagyobb mélységekig el tudnak jutni egy beszélgetés során, és az sem véletlen, hogy fesztelenül beszélgetnek egymás közt is akár legintimebb dolgaikról is. Akkor is, ha felszállás előtt hetvenöt perccel is látták egymást életükben először és leszállás után talán soha többet nem találkoznak. Bár lehet, éppen ezért.

Christina elmondta, hogy férjezett asszonyként ötvenöt évesen lett utaskísérő:

–          A legjobb helyen vagytok fiúk. Ennél a cégnél, ha sikeresen lehúzzátok a próbaidőt, nyitva a lehetőségek végtelenje előttetek. Egy év után pedig jelentkezhettek inflight-ra légiutaskísérőnek. A cég évek óta nem alkalmazott új utaskísérőket, de most terjeszkedünk, és komoly felvételek lesznek. Jobb, ha készültök!

Láttam már, a kor valóban teljesen mellékes, és itt valóban mindenki képességeihez mérten labdába rúghat. Mégis bátortalanul megkérdeztem Christinát, milyen diplomája van, mire kinevetett:

–          Mi? Diploma?… Azt akkor kapod, ha a kiképzést elvégzed! Ha egy légitársaság felvesz, azt akarja, hogy mindent úgy tanulj meg, és úgy végezz, ahogyan ők csinálják, ahogyan ők akarják. Ez a doktrínálás. Ha hibátlanul levizsgázol mind a harminckét megmérettetésen, akkor ők adnak neked diplomát. Ilyen egyszerű… Egyéb diploma itt nem számít.

Hogy nem ennyire egyszerű, az persze a későbbiekben kiderült, de információnak és kezdő ötletnek ennyi elég is volt. Ahhoz is, hogy a bogarat ismét elültesse a fülemben.

És a beszélgetést rendszeresen folytattuk Christinával, aki Queensben az Astorián lakik, s akkor Floridába ingázott a bázisára, később felkerült Baltimore-ba, ami New Yorkhoz csak negyvenperces repülésre van. Lényegében azt szoktuk mondani, a gép felszáll Washingtonból, és beáll a sorba a New Yorkban való leszálláshoz. Christina pedig szolgálati napjai előtt átrobogott rajtunk útban Baltimore-ba. Akkor is, ha úgy sietett, hogy az utánfutó táskája is alig bírta követni, mikor végigkopogott a reptéri folyosón, mindig megállt egy ölelésre, és megkérdezni, milyen az élet, és hogy mennyi még a próbaidő. Ami pedig ennél is fontosabb, hogy isteni finom csokis kalácsot sütött. Útjai előtt pedig legalább egy-két tekercset odacsomagolt nekünk is. Egyet nekem, a többit elosztásra.

–          Megváltozott az életem, amióta itt dolgozom. A hülye olasz – utalt a férjére – otthagyott, azt mondta, ezt az életet ő nem csinálja, nem embernek való. De nekem gyökeresen megváltozott az életem. És senkivel nem cserélnék.

Mint elmondta, soha azelőtt még légitársaság közelében sem dolgozott, de egy barátnőjétől kapott fülest, amikor a Southwest pár percre meghirdette az állásokat, és azonnal jelentkezett.

–          Ha én 55 évesen meg tudtam csinálni, én téged sem féltelek. Ha gondtalan életet akarsz, gyere repülni, nem győzöm eleget mondogatni! – bíztatott, és lehengerlően motiválóan hatott rám.

Igaz, Christina a Southwest inflight csapatához próbált édesgetni, úgy gondoltam, hogy addig is, amig erre sor kerülhet, körbenézek, és a nézelődés nem járt eredménytelenül. Régi barátom, a Delta pontosan akkor tett fel egy hírdetést a honlapjukra, amitől azonnal elájultam, majd fellocsoltam magam, s megint elájultam: New Yorkban élő, légitársasági gyakorlattal rendelkező MAGYARUL beszélő alkalmazottakat keresnek New York-i bázisú légiutaskísérő kiképzésre. A Delta jelentkezési űrlapját álmomban is ki tudom már tölteni, és az első körben feltett trükkös kérdésekret is jól ismertem, azt is, milyen választ szoktam adni rájuk – az utasítást szem előtt tartva – a lehető legőszintébben. Csak sok-sok idő múlva esett le, hogy az őszinteség nem biztos, hogy az, amit elvárnak az embertől…

A Delta addig, amint ezt korábban is meséltem, szinte hetente elutasította valamelyik pályázatomat. Ezúttal sem történt másként. Szinte egyidőben azzal, hogy leadtam, egy kávészünet után jött is a körülményesen-udvariasan elutasító automatikus levél mindenféle különösebb magyarázkodás nélkül, pontosabban ezzel a szöveggel: „úgy döntöttünk, hogy más, önnél sokkal megfelelőbb és alkalmasabb jelentkezővel folytatjuk a felvételi procedúrát, de ez Önt semmiképpen se keserítse el, és keresgéljen továbbra is a többi meghírdetett állásunk között”. El is képzeltem, hogy a sok New Yorkban élő, rengeteg légitársasági tapasztalattal rendelkező többi magyar mind ott sorakozik most a Deltánál, és jobbnál jobbak és megfelelőbbek erre az állásra, mint én. És ezt a rendszer röpke pár perc alatt ki is tudta szúrni, hogy még idejében elutasítson. Ma mulatságosnak tartom a rendszert, főleg, hogy már tudom nagyjából, hogyan működik. Akkor kisebb tragédiákat éltem meg ilyenkor.

A következő lehetőség nem váratott sokáig magára, és szintén a Delta felől jött. Elmeséltem Christinának, és örömmel hallgatta végig, hogy miben mesterkedek:

–          Jó! A Delta jó repülni. Mindegy, hogy hol, csak menj repülni, ne maradj a földön. Ha odajutsz, meglátod, miről beszélek. A Delta ma már jól áll, oda érdemes menni próbálkozni…

Ezt én is tudtam, nagyon rég dédelgetett vágyam volt a Deltához kerülni. A meghirdetett állás most csak angolul beszélőket keresett utaskísérői állásra, és legnagyobb meglepetésemre, nem utasítottak el olyan ripsz-ropsz, secc-pecc, mint a magyar esetében, hanem továbbjutottam az első írásbeli tesztig. Amikor a 200 kérdést megválaszoltam – szintén őszintén – izgalmas várakozás vette kezdetét. Az elutasítás csak jóval egy hét múltán futott be…

Akkor már majdnem egy éve dolgoztam a Southwestnél. Hallottam, hogy Christopher eljegyezte kolléganőnket, Sherryt, akivel Baltimore-ban voltunk osztálytársak, és együtt Denverbe költöztek, miután mindketten szupervizori pozícióba avanzsáltak. Roppant büszke voltam rájuk, és újabb motivációt kaptam: mostmár saját ismerőseimen, bajtársaimon tapasztaltam, hogy működik ez a dolog a cégnél, ha tudsz, mehetsz feljebb s feljebb. Engem a vezetői funkciók nem érdekeltek, és amikor nekem is felajánlották, gondolkodás nélkül utasítottam vissza mosolyogva. Oktatást azonban vállaltam, mert azt izgalmasnak találtam. Ugyanakkor vártam, leteljen az egy év, és hogy azokat a bizonyos inflight állásait a Southwest meghírdesse. Első tanítványom Marsha volt, egy jamaikai származású szépség, aki gyorsan tanult és miközben haladtunk az anyaggal, elárulta, minden vágya valamikor légiutaskísérő lenni. Kislányként erről álmodozott, és tudja, hogy meg is fogja valósítani. December 18-án volt a papírok szerinti munkába állásom első éves évfordulója. Valamikor november végén belső értesítőt kaptunk a cégtől, hogy sok év után a Southwest ismét sokszáz légiutaskísérőt alkalmaz kizárólag a cégen belülről. Akárki jelentkezhet, aki legalább egy éve dolgozik a cégnél. A feltétel, hogy a hat hetes kiképzés valamennyi vizsgáját 90%-ban kell teljesíteni, de még a kiképzés előtt le kell mondanod jelenlegi munkapozíciódról, s oda nem mehetsz vissza – hacsak a felettesed nem ragaszkodik hozzád. Egyetlen szépséghibája volt a hírdetésnek: december 8-ig lehetett jelentkezni, azaz pontosan 10 napom hiányzott az egy évig. Akkoriban épp egy remek ember vezette az állomásunkat New Yorkban, Tom Starr, akinek előadtam terveimet. Tom örömmel hallgatott végig, és ahelyett, hogy engem citált volna be az irodájába, ő keresett meg, és elhívott a LGA éttermébe egy kávéra.

–          Annyira látom rajtad, hogy honvágyad van… Ha most azt mondanád nekem, hogy 3 hónapra haza akarsz menni a szeretteidhez, én akkor is elengednélek és akkor is visszafogadnálak, ha visszajönnél. Hogy ne engednélek el repülni?! Ez egy kihagyhatatlan lehetőség, mindenben támogatlak!

Bevallom, alaposan meghatódtam Tom szavaitól, és fontosnak éreztem felvázolni a helyzetem, miszerint az elnyúlt átvilágítás miatt, csak két hónap után, decemberben kaptam igazolványt, és a papír adatok szerint csak december 18-án lesz egy éves a munkaviszonyom. Legyintett, szerinte ez a pár nap nem jelent semmit. Mindenesetre megígérte, villámgyorsan utánanéz, és kenjük-vágjuk azt a jelentkezést. Teljesen hatása alá kerített. Menedzserként is a LGA első igazi vezetője volt, nagyszerűen vezette a Southwest dolgait, de abban a pillanatban emberként is nagyot nőtt a szememben, hiszen az eddigiek fényében ugye, nem ehhez voltam hozzászokva. Az illetékesektől kapott válasz azonban kiábrándítóan hatott:

„ Minekutána soha nem látott érdeklődés fogadta a légiutaskísérői állásaink meghirdetését a cégen belül, semmiféle kivételt nem tehetünk, és ebben a körben azon lelkes harcosaink jelentkezését vehetjük csak figyelembe, akik mindenféle szempontból megfelelnek a meghirdetett feltételeknek, és legalább egy éve folyamatos alkalmazásban vannak légitársaságunknál.”

Tisztelettel, a „Szeretet Légitársasága” – motyogtam mellé kiábrándultan. (ez ugyanis a Southwest beceneve, the LUV Airline)

A Southwesttől azonban nem ekkor s nem emiatt akartam lassan megszabadulni, hanem a New York-i áldatlan állapotok miatt s főleg, hogy mind kevésbé éreztem jól magam a helyemen. Márpedig, amikor feladtam életem 39 évét, és Amerikába cuccoltam, megfogadtam magamnak, hogy soha nem akarok többé olyan dolgot csinálni, amit valami miatt nem szeretek. Tom gesztusa igazából csak jót tett s emelte a morálomat, azonban Tomot elhelyezték égetőbb helyekre, hogy keményebb problémákat megoldjon, mint New Yorkban, és újabb átmeneti-igazgatós korszakok következtek, amelyek mind tovább rontották a helyzetet, és intenzív elvándorlás következett, aminek kövtekezményeképp folyton újabb emberek érkeztek más városokból vagy csak az utcáról, akik többsége a kiképzés után le is lépett. Tony elment és Marsha, a tanítványom is jobbnak találta átmenni az Air France-hoz, nekem meg új tanítványom lett egy portorikói fura kis ember személyében, aki szélesen tudott mosolyogni az összes nagy és fehérített fogával, és aki nemsokára – lényegtelen belső taktikázások következtében – felettesem lett. Ezt követően már csak egy tanítványt vállaltam, Jasont, akkorra a kiábrándultságom a cég iránt olyan erős volt, hogy bejelentettem, hogy ugyan a magas szőke ír-olasz fiút a legjobb tudásom és metódusaim segítségével kiképzem, nem óhajtok több kiképzést vállalni a Southwestnél.

A hangulatom akkor lett jobb, amikor megtudtam, hogy mind Sherry, mind Chris dobbantottak, és mindketten a Southwest boldog légiutaskísérői lettek. Sherry Kaliforniában kapott bázist, Chris pedig Denverben, de ügyes légiutaskísérők, ha akarják, meg tudják oldani úgy a dolgaikat, szolgálataikat és szabadidejüket, hogy ugyanakkor boldog családi életet is éljenek, mint az én barátaim.

A sikerük kitartásra ösztönzött, és jólesett minden beszélgetés Chris-szel, akiben emberfeletti energiák munkálnak, és olyan pozitív hatással volt rám, hogy eldöntöttem, a legközelebbi adandó alkalommal nekifutok az állást megpályázni.

És úgy is lett.

Hogyan lettem légiutaskísérő… (5)


Isten hozott a családban!

Isten hozott a családban!

Hozzá kell tennem, hogy a Southwest az első jelentkezésemet visszakézből dobta vissza, mint ötszáz megannyi helyről s megannyi alkalommal, ezúttal is egy automatikusan generált levél érkezett. Ezeknek a tartalmát, udvarias körülményességét és tartalmát már nagyon jól ismertem. S megtanultam, hogy semmit nem jelent, azt sem, hogy hülye vagyok, azt sem, hogy alkalmatlan, azt sem, hogy valaki egyáltalán elolvasta a jelentkezésemet. Az amerikai HR rendszerről, pontosabban annak a számomra is jól kiismert részéről később részletesebben is szólni fogok. Most a Southwest. Miután az amerikai beteges bürokrácia útvesztőiben három hónapig kellett alapirataimra várnom, s arra, hogy ismét megszerezhessem a hajtásit – hiszen az európait itt csak túrista használhatja, lakos nem – nagy felüdülés volt, mikor mindenem rendben volt ahhoz, hogy munkát vállaljak. Az csak falvédő-szöveg, amivel az amerikai konzul útjára engedi a friss bevándorlókat a követeségen, hogy „maga teljes körű amerikai, szabadon élhet és dolgozhat az Egyesült Államokban” blah-blah… és azt külön ki is emelte, hogy az útlevelembe ütött vízum egy életre jelezni fogja, de addig mindenképpen, amíg a papírokat megszerzem kiérkeztemkor (és ők jól tudták, milyen hosszadalmas lesz ez), hogy jogom van azonnal munkába állni. Ezt Amerikában senki sem gondolta így, a munkaadók legtöbbje ennél a pontnál el is vágott. Amikor minden személyes iratom megvolt, foghattam hozzá a jogsi megszerzéséhez (lásd Levelek New Yorkból), de az is hetekbe tellett. Nem, mert nem tudtam vezetni, hanem a bürokratikus ügyintézés miatt. Márpedig légitársaságoknál elsődleges követelmény a hajtási. Kétségbeesetten magyaráztam a Delta Airlines állásbörzéjén az ajtónálló aktakukac alkalmazottnak, hogy én tudok vezetni, itt az európai jogsim, de én reptéri ügyfélszolgálatra jelentkezem különben is, nem sofőrnek, szemrebbenés nélkül utamat állta, hogy be sem mehettem a rendezvényre, hogy valakit is láthassak a légitársaságtól. Sok időre rá  tudtam meg, hogy igazából ilyen rendezvényen nincs is ott senki mérvadó adott cégtől, hanem a munkaelosztó központok irodahuszárai slappognak ott hegyesorrú cipőkben és féldrága öltönyökben, és papírokat tologatnak ide-oda veled együtt, és tizenhat irodában megjáratnak, hogy minden alkalmazottnak az épületben meglegyen a bére aznapra, majd odatesznek, hogy lépj be a Delta (vagy az, ami) honlapjára, és jelentkezz az állásra magadnak. S akkor legszívesebben seggberúgdosnád magad, hogy emiatt egy teljes napot elvesztegettél az életedből, hisz jelentkezni otthonról, a fotelből is lehet, sőt meg is tetted már. Nem kosztümben, fehér ingben, hanem alsógatyában.

Amikor az első visszautasítást megkaptam a Southwesttől, nem adtam fel, teljesen felpezsdült a légitársaságok álláshirdetési oldala, és sorra jelentkeztem mindenfelé. Sokáig semmi sem történt. Aztán egy héten belül négy levelet is kaptam, amiben mindben gratuláltak nekem, s mindben örömüket fejezték ki irántam, s mindben kilátásba helyezték a telefonos faggatást majd egy személyes találkozást. A Spirit Airlines-t egy a LaGuardián tett látogatásom során jegyeztem fel magamnak, és amikor az interjúra kirittyentve belibegtem a reptér vendéglőjébe, nem is volt sejtelmem róla, hány napot, hajnali órát vagy késő éjszakát fogok itt sírva-nevetve még eltölteni az Asian Chao japán étterem vagy az Angelina büféje előtt. Tetszett nekem a LaGuardia, mert otthonosabbnak tűnt, mint a JFK, és semmit sem tudtam akkor még arról, hogy a világ legrosszabb reptér termináljainak egyike a rangsor tízes listájánank az élén.

Egy Larry nevű fickó és két kinyalt fehérnép, egyikük valami-baum Sandy ült körbe egy  kisspájznyi rendetlen irodában egy kisasztalt. Hármas csoportokban hívtak be bennünket a folyosóról, és Larry kezdte is:

–          Ne vesztegessük egymás idejét, ez egy légitársasági állás. Akinek nincs munkavállalási engedélye az USA-ban és hajtásija, az most álljon félre, és haladjunk.

–          Kedves uram, nem vesztegetném az idejét, de már az elején elmondanám, hogy tudok vezetni, s erről ősidők óta igazolásom van egy európai hajtási igazolvány formájában. Az amerikai vizsgát is letettem, de, mint tudja, a bürokrácia miatt ezt csakis akkor kaphatom meg, ha a postásunk, aki sánta, kikézbesíti majd. De gondolom, ez nem okoz problémát, hisz tizenhárom éves tapasztalatom van a szakterületen, és erről mindenféle elismerő okiratok vannak, s az állás, amire jelentkeztem, ügyfélszolgálati munka…

–          Köszönöm, uram, – biccentett Larry, és láttam, hogy gondolatban már elvágott, de azért Sandy valami-baumhoz fordult – és mi sem vesztegetjük az ön idejét ennél tovább, igaz, Sandy?

–          Nos, amint megvan a New York-i jogosítványa, keressen meg, és ha valahol el tudjuk helyezni, akkor majd minden tőlünk telhetőt megteszünk érte – és egy névkártyát adott, majd kitessékeltek.

Azon a héten a Southwest és az Air France hívott még, és roppant kecsegtető ajánlatokat tettek, majd meghívtak a személyes beszélgetésre a telefoninterjú után. Ugyanakkor egy számomra ismeretlen, de szintén a LaGuardián összeszedett légitársaság, az AirTran is jelezte, hogy meghallgatna, ha még érdekel a dolog. S megtanultam, hogy mindig minden érdekeljen, akkor is, ha nem, mert sosem lehessen tudni.

Az AirTran egy sok-sok oldalas kitöltendő iratot küdött át, formanyomtatványakat, kérdőíveket, jelentkezési lapokat, órákat dolgoztam rajta, elküldtem, és vissza is hívtak, hogy hűha, meg nahát, és hogy borzasztóan szeretnének látnai, s majd hívnak az interjú dátumával. Soha többet nem hívtak engem többet az AirTrantől, azaz még egyszer, sok év múlva, s az sem erről szólt, de arról a megfelelő időben szólok majd…

Ezen közben a Deltához minden héten jelentkeztem, szinte minden számomra ismerősen hangzó városba, de főleg a környéken vagy Floridában. És a Delta rendszere ugyanolyan következetességgel – és persze olvasatlanul – küldött el az anyámba, azaz nem: utasította vissza minden jelentkezésemet.

Az Air France elegáns manhattani irodájában megilletődve suhantam elegáns öltönyömben és az egyetlen ehhez hordható, még otthonról cipelt cipőmben. Ismertem sok légitársaság manhattani irodáját már. Egyszer az Egypt Airnél is jártam, akiknél remekül éreztem magam, de ennél többre nem jutottunk, talán a legmesszebb egy dél-afrikai légitársaság fejvadászával mentem el, aki az akkor New Yorkban frissen megtelepedő Arik Air Kennedy-i állomására keresett személyzetet. Én ügyfélszolgálatra jelentkeztem, de ők légiutaskísérőket és menedzsert kerestek. Steve hetente kétszer is felhívott, és mindenképp menedzsert akart belőlem csinálni a JFK-n, de én ettől olyan pánikba estem, hogy elkezdtem szabadkozni. Mondtam, hogy nekem elég a kicsi is, mire kinevetett s azt válaszolta, hogy a rezumémból és a velem vitt sok beszélgetésből is jól látja, belőlem nagyszerű menedzser lenne, de ha nem akarom, akkor békén hagy, s amikor lesz pozíció ügyfélszolgálaton, megkeres. Nem keresett meg, de nem is bántam.

Az Air France és a Southwest interjúim egymást követő napokon voltak, előbbi a Times Square mellett, a másik meg a LaGuardián. Nancy ajánlásából és további levélváltásainkból tudtam, hogy ha a Southwest összejön, az nekem főnyeremény, de az én szívem még mindig inkább az európai cég felé húzott. Nagy reményekkel vonultam hát be az interjúra a franciákhoz, akik asztalhoz ültettek bennünket, talán tizenöten lehettünk, jó benyomást keltő adatokat közöltek velünk az Air France – KLM – Delta trojkáról, s nem felejtették a Lacroix egyenruhákat is megemlíteni. Majd kiosztották a dolgozatokat. Ugyanis kiderült, dolgozatot kell írni. Mindenre készültem, csak arra nem, hogy matematikai fejtörőket és szöveges példákat kell megoldanom, az én angol tudásom messze elmaradt ettől a szinttől, pontosabban a matematikai szakszavaktól illetve attól a szókincstől is, ami ahhoz szükségeltetett volna, hogy az angol szinonima-tesztet sikeresen elvégezzem. Soha senki egy hangot nem kérdezett tőlünk légitársaságról, repülőjegyekről, tarifakonstrukciókról, procedúrákról, szabályokról, nemzetközi légügyi szakismeretekről – amiben talán nehezen tudtam volna alulmaradni. A matematikai és szinonima tesztben simán rámvert a többi versenyző, s nem is csodálkoztam, hogy elsőnek szólítottak, s köszönték meg, hogy eljöttem, de sajnos nem folytathatják velem a barátkozást. Soha nem nyugodtam bele, s évekkel később is minden pályázatukra (ami egy ideje már nem papíron, hanem elektronikus formában zajlik) jelentkeztem, s annyira tökéletesítettem magam, hogy minden alkalommal eljutottam az interjúig, s akkor mindig mosolyogva visszamondtam. Ez viszont – talán szakmai büszkeség okán – nekem nagyon sokat jelentett. Legutóbb most két hete kaptam egy kedves levelet az Air France-től, személyre szóló felkérés volt, fogadjak el egy állást a JFK-n tőlük. Történt ugyanis, hogy a sok passziózásom nyomán a céggel, nyoma maradt a jó eredményeimnek a rendszerben (megintcsak bátyám jut eszembe) és úgy találják, nagyon alkalmas lennék arra, hogy az Air France kötelékében teljesítsek szolgálatot. Válaszoltam is Nicole-nak innen, Helsinkiből, s elmondtam, mekkora megtiszteltetés ez számomra – megtanultam, nem szabad semmiféle ajtót becsapni magunk előtt vagy után, akkor sem, ha tudod, soha nem fogsz ott belépni, mert az élet olyan fordulatokat vehet, s olyan váratlan helyzetekben futhatsz bele emberekbe illetve cégekbe, illetve csak a saját múltad cselekedeteibe, hogy jobbnak látom ma már mindenben nagyon óvatos és diplomatikus lenni. Ennek ellenére azt is jeleznem kellett a kedves francia lány megkeresésére, hogy boldog vagyok ott, ahol vagyok, s ha majd egyszer úgy adódik, hogy ismét a nagyszerű és tiszteletreméltó Air France számításba jöhet karrieremben, minden bizonnyal jelentkezni fogok, és utalni fogok kedves megkeresésére.

No, de a jelenből még vissza 2009-be, mert a Southwest interjúm következett, amire teljesen berekedtem s hangszálgyulladásom lett, megszólalni sem bírtam. Egész nap az Air France interjú itán s majd éjszaka is forró teával és gyógyszerekkel kezeltem magam, Mari is igyekezett mindenben segítségemre lenni, főleg forró húslevessel és elmondhatatlanul rossz, de hatékony hagymateával. Gondoltam, ha most nem leszek sárgaságos ettől a bűnrossz italtól, akkor megúszom ezt az életet valahogy…

Másnap már sikerült kiherregnem pár hangot a torkomon. Úgy mentem interjúra a Southwest Airlines-szal.

Egy semmilyen kis figura ült velem szemben, aki ugyanakkor nagyon udvarias és kedves volt, mint kiderült a New York-i állomás főnöke a Southwest részéről, míg mellette egy mosolygós, ugyanakkor hűvös rekrúter ült, akivel a telefoninterjút intéztük. Neki papírja volt a kérdésekkel, Paulnak meg csak tekintete, amit rámszegezett és bíztatóan kérdezni kezdett. Pár mondat után kiderült, hogy az ember roppant intelligens és sok ponton vagyunk egy hullámhosszon, adott pillanatban azt is sejteni véltem, jó úton halad az interjúm. A nő, akit Dawnnak hívtak sokszor szakította félbe beszélgetésünket, amikor Paul a kommunizmusról és a vízumlottóról faggatott meg a kelet-európai helyzetről. Dawn olyankor visszatérítette a beszélgetést mindig a száraz előre megírt kérdésekre, amelyek a „mondj egy példát arra, amikor…” kategóriából valók voltak, s mindenhol, minden interjún ugyanazokat kérdezték. Nem okozott gondot azokra válaszolni, hiszen bejáratott és jól kidolgozott sztorijaim voltak. S még csak hazudnom vagy túloznom sem kellett, mert mind általam megélt történetek voltak, egyedül csak az angol tudásom szintje szabott akkor még gátat, hogy ne keveredjen ki egy one-man show belőlük.

Majd félórát csevegtünk, és amikor felálltak, s megköszönték, hogy eljöttem, ijedten néztem Paulra: de a diplomáimat nem akarják látni, ne adjam oda a paksamétát a papírjaimmal, amit izzadtra szorongattam itt, vagy a jogosítványomat, merthogy kész lett az is, igazi, New York-i…? Egymásra néztek, majd Paul szólalt meg:

–          Éppen eleget tudunk már rólad ebből a beszélgetésből. Nekem nem papírok kellenek ide, hanem emberek, akik úgy szeretnek dolgozni, mint ahogyan te is. De ha nagyon akarod, hagyj egy másolatot azokról papírokról lenn a szupervizoroknál, Deborah majd foglalkozik veled. Jogosítvány meg minek? Mi nem sofőrnek akarunk ide téged – és barátságosan megveregette a vállam.

A válasz nem hangzott el, csak az, hogy majd a Southwest személyzeti osztálya fog keresni napokon belül a döntéssel. Lementem, és egy babaarcú nővel találkoztam, ő volt Deborah, s miközben kikísért, elköszöntem attól a kedves idősebb hölgytől is, aki a check-in pultban végezte a munkáját kiegyensúlyozott ragyogással az arcán, s aki korábban eligazított az interjú helyszíne felé. Megkérdezte, hogy ment az interjú, majd bemutatkozott:

–          Kathleen Corwin, de szólíts csak Kathynek, remélem, lesz alkalmunk együtt dolgozni itt!

Nem is tudom, megköszöntem-e valaha is Kathy barátnőmnek, hogy akkor reggel olyan megnyugtató bíztatásban részesített. Sablonosnak tűnhet, de Amerikában az emberek nem barátkoznak ilyen könnyen, s én tudtam, milyen sokat jelent ez a bíztatás ott és akkor egy rangidős – esetleg leendő – kollégától.

Deborah munkaideje épp lejárt s ugyanazzal a busszal jött el a reptérről, amivel én is. Ott beszélgettünk, és megdöbbenve tudtam meg, hogy 28 éve dolgozik a cégnél, és akárhogyan is osztottam-szoroztam az éveket, nem hittem el, hogy ez a csinos nő olyan idős lehet. Megnyugtatott, hogy ha Paulnak tetszett, amiket mondtam az interjún, akkor fel leszek véve, és hogy ez egy nagyszerű munkahely, amennyiben igazán szeretnék dolgozni. Mert munka az van.

Halloween hétvégén ünnepre készült a város. Addigra minden tartalékom elfogyott s már odahaza az anyáméi is, aki onnan próbált még kis pénzt szerezni nekem a kezdeti hónapok túlélésére, ahonnan csak lehetett. Azokban a napokban döntöttem el, hogy ha a születésnapomig, november 10-ig nem sikerül munkába állnom, akkor… komoly döntést kell hoznom az ittlétemet illetően.

Ugyanazon a héten, amikor ez az interjú megtörtént, előtte egy másik helyre is elmentem. Ha már azt mondom, hogy azt csinálnék, amit szeretek is… hát a fánkot nagyon szeretem. Szívesen csinálnék fánkot is. Viccesen hangzik, de így is gondoltam. A vendéglátózás is mindig érdekelt, de New Yorkban, ahol ez komoly szabályokhoz van kötve, s mivel a város több, mint fele vendéglátózik, nagyon nehéz bekerülni ilyen helyre. Viszont egy  békés kis Dunkin Donuts üzletben miért ne lehetne jól meghúzódni, s pénzt keresni, amíg az embernek valami egyéb be nem jön?… A Times Square mellett a 40. utcában kellett találkoznom Mr. Friedmannel. Bementem a kis üzletbe, ahol tisztaság, rend és finom kávéillat volt, és ott sorakoztak a fánkok a kirakatban. Az eladólány indiai volt, s kérdezte, mit szeretnék, mire mondtam, hogy Mr. Friedman ejsze vár rám. Na, ha vár, akkor mehetek is fel, mosolygott a lány, miközben a feljárathoz vezetett. Egy az utcára néző irodában találtam magam, egy tiszteletreméltó íróasztal mögött iratokba feledkezve ült hatalmas bőrfotelben az ősz öregúr. Bemutatkoztam, és intett, foglaljak helyett, és meséljek magamról. Közben a semmiből előkapta az emailen postázott önéletrajzomat, és böngészte, miközben szigorú, de mégis barátságos tekintetével néha rámnézett, hogy jelezze, nagyon is követi, amit mondok.

Végighallgatta a történetemet, néha rákérdezett erre vagy arra a rezumémból, ami tele volt tűzdelve légitársasági referenciákkal, médiabéli tevékenységekkel, nyelvtudással, s annyi minden mással, aminek semmi köze nem volt ahhoz, amiért most épp ott vagyok.

–          És te fánkot akarsz sütni?… És kávét árulni az én kicsi boltomban?… – kérdezte, bár inkább kijelentette, mintha magában beszélne.

–          I-igen. Úgy érzem, meg tudom csinálni – makogtam, mert teljesen a hatása alá kerített az impozáns ember.

–          Meg tudod csinálni… – kacagott fel. – Meg. Nem is kétlem. Bár, elárulom neked, nem olyan egyszerű ez, amilyennek látszik. Ez egy szakma. Nem is akármilyen. Nekem az kell, hogy ötletes, munkaszerető legyen az alkalmazottam. Nekem minden alkalomra találja ki, hogy a klasszikus dekorációjú fánkok is meglegyenek, de mindig valami új is legyen. Én azt nagyon díjazom. Itt éjszaka kell majd bejönnöd dolgozni, és kitanulni ezt a mesterséget a szakikkal, akik ezt nagyon tudják. Nem kockáztathatom a bolt forgalmát azzal, hogy nappal tapasztalatlanul odaállítalak.

Felderült az arcom, és izgatottan bólogattam mindenre, és el is képzeltem, milyen jó kis dolog lesz ez. Az öreg azonban nem igényelte tőlem ezeket a biccentéseket. Miközben a kezében tartotta az életrajzomat, és hozzám beszélt, az volt az érzésem, mindent tud rólam, sőt, még a gondolataimat is látja. Szatmárra is kitért a lapot bámulva, s mondtam, igen, ott születtem, és éltem le eddigi életemet. Bólogatott elmerengve, de semmit nem szólt, csak hosszan elhallgatott.

–          Mikor tudnál kezdeni? – kérdezte aztán.

–          Holnap.

–          Nekem nem kell, hogy holnap kezdj. Ráér. Nekem ráér novemberig is. Ha akarsz kezdeni. De tudom, hogy te más akarsz. Te itthagysz engem, amint egy légitársaság megneszeli, hogy itt vagy, és munkát keresel. Nekem sok üzletem van. Most nyitok újabbakat Chelsea-ben és a Hell’s Kitchenben. Nagyszerű környékek azok Manhattanben, kemény dolgok kellenek oda. Én belőled üzletvezetőt is faragok. Csak a szakmát meg kell tanulnod. Ahogy mondtam, éjszaka. Bejössz, és tanulsz. Minden csínját-bínját ismerned kell a fánknak ahhoz, hogy üzleteket vezess.

–          Persze! Persze, uram! – ragyogtam fel, és nagyon boldog izgatottság töltött el.

–          Itt van. Én most neked nagy örömmel készítek egy jelszót a rendszerünkhöz. Lépj be, ha hazamégy, és kezdd el az elméletet tanulni. De ne siesd el a választ. A te helyed a légiközlekedésben van, és én ezt nem vehetem el tőled. Ha azonban visszajössz, és azt mondod, hogy ezt akarod csinálni, akkor én azt komolyan is fogom gondolni. Most pedig menj. Mondom: jól gondold meg. S ha úgy döntöttél, gyere vissza.

Ez a beszélgetés röviddel a légitársasági interjúk előtt zajlott. November meg, és a magamnak szabott határidő is ezzel rohamosan közelgett. És nem jöttek válaszok a légitársaságoktól, vagy ahonnan jöttek, csakis elutasítások.

Október 30-án, pénteken délelőtt szólalt meg a telefon. Dawn hívott Baltimore-ból, a Southwest személyzeti osztályáról:

–          Gratulálok, Artur, a Southwest Airlines hivatalosan is szeretné felajánlani számodra az állást a New York-i LaGuardia repülőtéren az ügyfélszolgálaton. Kérlek, válaszolj igennel vagy nemmel, hogy elfogadod-e.

Abban a pillanatban megfordult velem a világ, és alig jött ki a hang a torkomon, amivel az igent elrebegtem.

–          Csak szólni akartam még ma – tette hozzá kacagva – hogy élvezd te is nyugodtan a Halloween Partyt. Isten hozott a Southwest családban!

Azonnal levelet írtam Mr. Friedmannek, és megköszöntem az emberségét, és egyúttal tájékoztattam életem alakulásáról is. Anyámat pedig születésnapján talán az akkor adható legszebb ajándékkal köszönthettem: elindult az életem az idegen földön.

Az átvilágításom a légitársaság részéről majdnem két hónapig tartott, amit újabb két hónap átvilágítás követett a New York-i légiközlekedési hatóság részéről is. Igaz, ezalatt már elkezdhettem a kiképzést a Southwestnél. Ismét nyakamban fityegett az igazolvány, és amikor Paul kivitt a repülőgép standok alatt berendezett irodájába, és csodaszép óriásmadarak kerekei, szárnyai közt botorkáltam, mélyet szippantottam a kerozinnal teli levegőből, és elárultam Paulnak:

–          Sosem hittem, hogy valaha még ezt a levegőt fogom szívni!

Mosolygott, de nem szólt egy szót sem. Amikor az irodájába érve alá írtam a munkaszerződésemet a légitársasággal, felállt, kezet fogtunk, és ezt mondta:

–          Megnyerted a lottót egyszer. Most én segítek neked, hogy nyerd meg másodszor is. Kezdődjön el a te amerikai álmod is, isten hozott a Southwest családban!

Előző korábbi bejegyzések

byclarkellis

A writer trying to be an author

August MacGregor

Celebrating Sensuality. Intended for mature audiences, 18 and over

Living to help other disabled people, and people in need, Change the sign!! And Earth

I been online since 1994. I seen the internet at its finest. Then the World joined and fucked it up

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

tutorials4view

Watch free tutorials in Full HD (1080p) quality video tutorials, sorted by subjects, like: Photoshop, Gimp, Facebook, Torrents, Windows 7, Windows 8, Windows 8.1, Viruses and malware removal ( like ask,com, vqo6, Babylon ) and more and more.. If you like our tutorials and guided, please SUBSCRIBE to out channel at: http://www.youtube.com/user/ShaiSoft - tutorials4view.

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: