Szatmáron innen, az Óceánon túl


Némethy Norbert a Szatmári Friss Újságban közölt interjúja velem

Filmforgatáson a Lower East Side-on

Filmforgatáson a Lower East Side-on

Sokan, sokféleképpen fejezik ki a bennük rejlő gondolatokat. A mai internetközpontú világ tökéletes helyszínt biztosít az új művészetek, új
megnyilvánulások számára… és ha valakinek az a munkája, hogy keresztül kasul repüljön a világban, akkor van is miről blogot vezessen.

Művészetről, önkifejezésről, életszemléletről beszélgettünk a New Yorkban élő Dancs Arturral. Blogjának azalábbi mottót választotta:

„Amióta megismertem, nem akartam többé New York nélkül élni. De sosem tudtam, és nem is akartam Európát elhagyni. Az Óceán barátságát kértem, hogy ne elválasszon, de összekössön. És most szárnyakat neveltem, hogy mindhárom teljes mértékben az enyém lehessen. Örökre.”

Sokszor elmondtad már mégis veled kapcsolatban a két élet iránti vágy az első, ami eszembe jut. Életed nagy vágya volt, hogy New York magába fogadjon, mégis az anyaföld iránti szereteted vissza-vissza húz. Hogyan éled meg ezt a kettőséget?

Mint egy olyan feszültséget, ami mozgást gerjeszt és mozgásban is tart. A szülőföld biztonságot nyújt, erőt ad, New York pedig izgalmat. Nem igaz, hogy visszahúz a szülőföld. Bár tudom, nem úgy értetted te sem… Mindkettőnek jól meghatározott helye van bennem. Ehhez kellettek a kezdeti (belső) harcaim, a vívódások. Nem mondom, hogy egyensúly van. Nincs. Feszültség van. Ami mozgást gerjeszt és mozgásban tart. Különben én már nem érezném, hogy élek…

Lesz-e olyan, hogy örökre elhagyod Szatmárnémetit?

Hogy hagyhatnám el a helyet, ahol életem legnagyobb részét éltem le?… Olyan nagyon sokmindenről kellene lemondanom, hogy aztán már nem is lenne értelme élnem, hisz elveszne az értékfedezet, amire minden egyéb épült… De félretéve ezt a féle fennköltséget, nem tudom, hogyan alakul az életem és a kötődésem Szatmárnémetihez. Addig azonban, amig még szeretek ráérősen elveszni a magam csendjében Szatmár ismerős vagy idegenné vált utcáin is akár, úgy gondolom, nincs baj. Nekem ott minden kis zughoz kötődésem van, közöm van. Soha sehol a világban nem lehetek annyira otthon, mint ott.

A blog íráshoz szükséges egy adag exhibicionizmus. Mikor és miért döntöttél úgy, hogy elkezded megosztani másokkal a gondolataid? Nem féltél a negatív kritikáktól? Egyáltalán kapsz ilyeneket?

Már az előbb szólni akartam a felvezetőnél, hogy én nem tartom magam sem fotóművésznek, sem bloggernek. Van pár blogom, amikre több-kevesebb rendszerességgel fordítok gondot. Cseke Gábor, aki mindenkoron az én irodalmi és újságírói csetlés-botlásaim nagylelkű nevelője volt, amikor eljöttem Amerikába, úgy gondolta, hogy barátaimnak (így neki is) elküldött leveleimet a kezdeti vergődéseimről érdemes lenne másoknak is megmutatni, és Levelek New Yorkból címmel egy blogot indított a nevemben. Persze, előtte megkérdezett, és én megdöbbentem az ötleten. Tudni kell, hogy tőlem nagyon távol állt a blog, mint az akkori kor egy új divatja, és azt tartottam, hogy a blogírás a frusztrált emberek megnyilvánulási formája. Akiknek sehol sincs egy fórum, egy színpad, ahol megmutogathatják magukat, azok ebben a formában pompásan élhetik ki magukat. Rám mindig esett kellő mennyiségű reflektorfény, mindig volt lehetőségem kisebb-nagyobb közösség előtt megnyilvánulni. De amikor Gábor előállt ezzel az ötlettel, rájöttem, hogy igen, itt az alkalom: frusztrált vagyok. Akkor az voltam.

Sok időbe tellett, amíg saját igazi blogomat elkezdtem, az Égből kapott meséket illetve majd később a fotóblogot. A Leveleket ugyanis én írtam ugyan, de a blogot Gabi adminisztrálta – amiért nagyon hálás vagyok neki, hisz nagy munkát vett le a vállamról és másrészt ösztönzött is a többé-kevésbé rendszeres írásra.

De a kérdésre, hogy miért írok, csak azt válaszolhatom, hogy mert élvezek írni. És nem valakinek vagy valakiért írok, hanem elsősorban a magam kedvtelésére, s nem is kényszerítek senkit sem ezeket olvasni, tehát nem igazán adok támadási felületet sem esetleges ellenvéleményeknek. Aki akarja, elolvassa, akinek nem ínyére való, úgysem olvassa el. Egyébként nem kapok negatív véleményeket. Ezek a blogok, beleértve a fotóblogot is, az én életemről szólnak, annak részei, saját meglátásaim. Azért élvezem ezt inkább, mint az újságírást egy bizonyos lapban vagy a rádiózást vagy tévézést, mert nem kell irányvonalaknak megfelelnem, nem kell mindenki számára elfogadható igazságokat közölnöm, még csak nem is kell objektívnek lennem. Hiszen rólam van szó, mindennel, ami körülvesz. Ezzel pedig én azt csinálhatok, amit akarok. Még írásban is. De mégegyszer mondom, nem szoktam bírálatokat kapni.

„Artúr az a fajta ember, akinek a szívébe nehezen kap helyet valaki. De ha egyszer beférkőzött, akkor ott is marad. Én egyike vagyok azoknak a szerencsés embereknek, akik barátjának tudhatják. Együtt vittük a Kulisszát jó pár évig, precízen
és lelkesen dolgozott, és nagyon hitt a művészet erejében. Közben jött a nagy álom, New York. És mert annyira szerette, sikerült megvalósítania. Együtt izgultam vele ottléte első hónapjait, igyekeztem tartani benne a lelket és biztatni, hogy minden jól alakul. Számomra, számunkra, akik itthoni barátai vagyunk, ő valahogy egy példakép. A megvalósult álmok
példaképe.” (MATEI MARIA-MAGDALENA, EGYKORI KOLLÉGANŐJE)

Szatmáron mindenki ismer, ha mást nem a hangodat biztosan, de hogyan éli meg egy ilyen örökké jókedvű személy azt az ismeretlen embertömeget ami egy New York szintű nagyvárosban zúdul rá? Vagy éppen ez a kettőség alakítja ki a harmóniát az életedben?

Elsőre igennel válaszolnék csak röviden. Az igazság azonban az, hogy én – az életem adta látszat ellenére – nem vagyok egy „örökké jókedvű” , de még csak különösebben szociábilis ember sem. Ezt a hozzám nagyon közel álló szűk baráti köröm, a szeretteim tudják legjobban: nem könnyű velem. Nagyon nem könnyű. Hálás is vagyok szeretteimnek és annak a néhány barátomnak, aki tűzön-vizen át szeret. Ők nem a jómodoromért szeretnek, hanem, mert bizton tudják, mennyire nagyon szeretem én is őket. Ahogy mondtad, sokan, sokfele ismernek, akár egy tévé- vagy rádióműsorból, akár egy újságcikk nyomán, akár csak úgy, hogy nemistudomkiazdevalakimertismeremanevét (és szerintem ebből van a legtöbb), és amint a blogom konfesszióiban ezt le is írtam, én nem nagyon tudtam sohasem rendesen kezelni a rámszakadó népszerűséget vagy ismertséget. Nekem fontos volt a munkám, hogy az a tőlem telhető legjobb legyen, akármilyen fórumon vagy színpadon voltam épp – konkrétan vagy jelképesen is – de nagyon szívesen elkerültem volna, kihagytam volna ebből azt az egész „körítést”, ami ezzel és az ismertséggel jár. Sokszor volt az az érzésem, hogy hátrál, időt rabol el az effektív munkától és az életemtől, ha azzal töltöm az időt, hogy ünnepeljem magam, éljek vagy visszaéljek azzal, hogy ismernek olyan emberek, akikről nekem sokszor fogalmam sem volt. Tudom, van ennek az ellenkezője is, és az az elterjedtebb, az olyan emberek, akik nem a munka részét szeretik a dolognak, hanem éppen azt, ahogy egy még fedezet nélküli népszerűségnek köszönhetően, ki nem érdemelt vizekben lubickolhatnak. Engem ez a része a dolognak nem érdekelt nagyon, és mondhatom, ilyen szempontból gátlásos is vagyok.

De a válaszomnak van egy második része is, és semmiképp nem hagynám ki. New York inkognitója fantasztikus! Nem csak akkor, ha egy kisebb ismertségi körből idekerülsz, hanem teljesen átlagos emberként is, de mondhatnám világsztárként is. New York, mint közösség, olyan erős és jól bejáratott koncepciókra épül, amelyek alapja ez az inkognitó, és ennek kölcsönös tiszteletben tartása. És nekem ez nagyon tetszett kezdetektől fogva. Lubickolok New York inkognitójában. Egy akkora városban élek, amelyben egy kisebb országnyi, de habitusban és kultúrában egész világnyi ember él. Imádok ennek a hatalmas energiának és lüktetésnek szerves része lenni. Abban a pillanatban, hogy részévé válsz, New York is részeddé válik. És soha többé nem engedheted el.

Mennyire változott meg az életfelfogásod az évek során?

Nagyon. Talán megkockáztatnám azt is, hogy teljesen. Kitágult a világ nekem, és kitágult vele minden: az agyam, a látóköröm, a paletták. Ma már nem csak alapszíneket látok, hanem a rengeteg árnyalatot is. Nem csak egy vagy két álláspontot, hanem a sok-sok véleményt, látószöget. Amint a blogomban is leírtam, a legfontosabb, amit nekem az amerikai élet tanított: a jelent élni. Minket, a mi generációnkat elfelejtettek erre megtanítani. Bennünket jól neveltek, de nem az életre. Jólnevelten a mai életben nem lehet labdába rúgni. Mi tudunk a múltunkról, tudjuk, mit kell benne tisztelni, mi tudunk jövőt tervezni egy idealizált módon előrevetített jövőképbe illesztve. De nem tudunk élni. Nem tudjuk a jelen pillanatot megélni. És ha nem figyelünk oda, eltelt az életünk azzal, hogy tiszteltük a múltat, az ősöket, mindent, amit örököltünk, és előkészítettük gyermekeinket a jövőre, nagy családi házakat építettünk, amibe azt hittük ők is együtt akarnak majd élni velünk, sőt az ő gyerekeik is, mint egy nagy család, és megpróbáljuk a magunk vágyait a jövő generáción számonkérni, hogy ezzel leplezzük a saját kudarcunkat, azt, hogy mi magunkért lényegében semmit nem tettünk az életünkben, csakis az őseinkért és a leszármazottainkért. És elhisszük, ez az élet. Nos, nem. És jó ebből idejében kiszakadni, mert felemészt. Mi mindannyian azért vagyunk a földön, hogy éljünk. Ne a más életét, nem a szüleinkét és nem is a gyerekeinkét, hanem a magunkét. Ebben persze lehet és kell is hogy legyen sok-sok közös útvonal és törődés is.

„Éjszakára született lény vagyok a reggel-világban.”- mondod magadról, ami kissé elveszett lélekként mutat be, ellentétben azzal amit tudunk rólad. Mit jelent ez?

Nem vagyok elveszett, legfennebb csak tétova bizonyos megnyilvánulásokban. Mindezekre utaltam az eddigiekben is, amikor a gátlásaimról szóltam vagy épp arról, ahogyan magamat keresem, és miközben világok közt járok-kelek, igyekszem megmaradni én magamnak, és mégis megtanulni élni a jelent. És ezt a világjárást nem is csak földrajzi távolságokra értem, hanem a körülöttünk létező különböző világok közötti mozgásra is. De, ha sok helyütt ezt nem is említettem meg, ez a nagyszerű „bölcsesség” – bármennyire is banálisan hangzik – egy Garfield képregényből van.

„Artur igazi alkotó ember, akinek fontos a zene, a könyv, a színház, a letűnt idők színészei. Minden lehetséges módon érzéseket, hangulatokat közvetít, képekkel, szavakkal, blogbejegyzéseivel. Az ő életszemlélete merőben eltér minden konvenciótól: nem megfelelni akar, hanem élni, megélni; igazi szabad szellem, akit irigykedve szemlélnek azok, akik nem merik követni az álmaikat.” (BARTOS ERZSÉBET, EGYKORI KOLLÉGANŐJE)

Milyen jellegű fényképeket készítesz?Mi a célod velük?

A fotók – mint az írásaim is – egyértelműen a hangulatom kivetítései. Sokan a fotót a pillanat megörökítésének tekintik csupán, de ez nagyon mély lecsupaszítása ennek. Egy fotó témájában, színeiben – vagy színtelenségében – sokszor világok vannak. De ha nem is világrengető dolgok jelennek meg egy képen, akkor is gondolatok húzódnak meg mögötte. Én nem vagyok fotóművész, kedvtelésből fotózom, de egy egyszerű képben is annyi minden lehet. Nem kell ahhoz művésznek lenni vagy papirforma szerint elismert okleveles fotográfusnak. S hogy mi a célom velük?… Ugyanazt válaszolhatom, mint fennebb az írásra, hogy nem célom van velük, hanem szeretem. Szeretek írni, szeretek fotózni. Nem tervezek vele semmit. De ha valakit vagy valakiket érdekelnek valami miatt ezek a képek vagy ezek az írások, akkor annak nagyon örülök. Emiatt teszem kirakatba őket a blogokba. De az, hogy egy vagy ezer embernek tetszik-e vagy épp nem tetszik, nem befolyásol engem abban, hogy mit írjak, mit fotózzak s hogyan.

Amúgy nincsenek kötöttségeim, mit fotózom, embereket, tájakat, helyzeteket és néha pusztán csak színeket is fotózom.

Photo by Artur Dancs

A Finnair légiutas kísérőjeként a J.F. Kennedy repülőtéren Nikki Ray-jel

Egyik beszélgetésünk során azt mondtad, hogy az utazáshoz való hozzáállásod nagyon megváltozott az évek során és már nem maga az út fontos számodra, hanem az akihez, akikhez vezet. Bele lehet fáradni az örökös utazásba?

Nem fáradtságnak mondanám, hanem az utazás átértékelésének. Valaki, aki ritkán mozdul ki egy szűkebb közegből, élményként éli meg az utazás folyamatát is. De amikor abban a helyzetben vagy, hogy időzónákban élsz, ráadásul többen egyszerre, amikor a feladatodra vagy célodra (jelen esetben úticélodra) koncentrálsz, az utazás maga csak egy összekötő kapocsként van jelen. És a jelenkori világhelyzet miatt a régen élvezetes utazás, mint folyamat is egy tortúraszerű valami lett a maga összes kényelmetlenségével. Ezt nem csak én mondom, hanem a légiközlekedésről nyilatkozva bárki, hogy a világ rákfenéi miatt manapság ez egy a korábbi évtizedekkel összehasonlíthatatlan stressz. Egy nagy cirkusz.

Persze, szakmailag más szemmel nézi az ember, én pedig életem nagy részét, immár 18 évet ebben az oly vitatott légiközlekedésben töltöttem el, s ha nem is minden porcikáját, de nagyon sok aspektusát aprólékosan ismerem, illetve összefüggéseit átlátom.

A probléma azonban nem csak a légi- hanem a mindenféle közlekedéssel van manapság. Ebbe pedig valóban bele lehet fáradni, és elegendő okot ad rá, hogy az ember ne vágyjon utazni. Jó eljutni sokfelé, én azt szoktam mondani, csak az utazást tudnánk ebből valahogy kiiktatni, átugorni, és ez alatt azt a stresszt értem, amit ez a folyamat jelent, amit utazásnak hívunk.

Művészemberként mennyire hiányzik a magyar színjátszás, a magyar szó mindennapisága?

Mennyire tudod megtartani magyarságod az idegenben?

Mégegyszer visszaütöm ezt a labdát: nem vagyok művészember… A színház nagyon fontos nekem, energiát ad, feltölt. Ezen belül is, természetesen az anyanyelvemen hozzám szóló színház a legfontosabb, és hiányzik ha nincs a közelemben. Próbálom ezt orvosolni azzal, hogy ha közelébe jutok, akár otthon, akár Budapesten, akkor igyekszem valamennyit eltenni útravalónak. De szerencsémre nekem kicsi koromtól kezdve nagyon sok útravalóm lett összegyűjtve. Sokat olvasok, hallgatok magyar zenét és néha magyar műsorokat illetve felvételeket is (filmeket, előadásokat) előkeresek az interneten. Tévém nincs, amióta kiköltöztem, és nem is hiányzik, beszélni sem nagyon van alkalmam magyarul, de mégsem hiszem, hogy valaha is elfelejteném vagy netán töredezve beszélném ezt a nyelvet. Az én magyarságom abból áll, ahogyan beszélek, ahogyan gondolkodom, ahogyan szeretem a szülőföldemet. Ezt pedig nem nehéz megtartani akárhol is a világon.

Visszatekintve az elmúlt 20 év távlatára, hogyan képzeled el magad 20 év múlva?

Ez az a kérdés, amire nem szoktam válaszolni. Ki gondolta volna akár öt évvel ezelőtt is, merre változik a világ, hogy röpke idő alatt rendszerek buknak el, elméletek dőlnek le, világhelyzetek alakulnak, rendek épülnek és porba hullnak. Hogyan tudhatnám én magam bármibe is belevetíteni egy húszéves távlatban, amikor azt sem tudjuk, holnap mi lesz a világgal…

Melyik az a két kedvenc helyed a világon ahová rendszeresen ellátogatsz?

Az otthon, beleértve Szatmárt és Székelyföldet is. És Budapest. Ha ilyen világutazós listát készítenék, akkor lehet, hogy Fort Lauderdale-t, Helsinkit vagy San Francisco-t is megemlíteném, de tudom, hogy nem ezt kérted tőlem. Bár szívesen odatenném ehhez New Yorkot is. Hisz igaz lenne…

(Szatmári Friss Újság, 2014 augusztus 23)

 

Reklámok

Szauna (2)


Photo by Artur DancsA szaunába meztelenül, de ha nagyon külföldi az ember Finnországban, esetleg egy törülközőben szokás menni. Nem okozott hát, nagy fejtörést kitalálni, hogy amerikaiakkal állok szemben a forró deckákon, amikor az előttem bevonuló fiatalemberek rövidnadrágban és fülhallgatóval a fülükben, iPhone-nal a kezükben sorakoztak be.

– Helló, ember, mi a helyzet? – fogadott a szőke, bongyor hajú.

Gyorsan kiderült, hogy Greg és hogy Arizónából érkezett.

– Arizóna szép és barátságos.

– Sivatag… – röhögött fel Greg.

– A sorsom összehozott arizóniaiakkal, és azok mind kedves emberek az életemben – válaszoltam – Phoenixről is sok szépet hallottam, bár magam még nem jutottam el oda.

– Phoenix valóban az. Én a legdélebbi délen lakom. A mexikói határon. Ott már csak a kaktuszok vannak és a sivatag. De igaz: jóféle emberek vagyunk – és ugyanolyan göndören kacagott fel, ahogyan a haja kunkorodott a forróságban.

– És mi szél hozott Finnországba? – intéztem mindannyiukhoz a kérdést.

– A marathon. Bár ez a lökött csak berúgni jött – intett a legközelebb ülő fiúra – én le akarom futni a távot.

A másik nem szólt, szemmel láthatóan nem élvezte kifejezetten a szaunázást, csendben felállt, és kitántorgott a zuhanyzóba.

– Hé, nehogy megint az én gaytámat vedd fel, mert utánad megyek meztelenül is! – kiáltott harsányan utána Greg höhögve kacarászva, majd hozzátette:

– Tudom, hogy szeretné… He-he-he… Te honnan jössz?

– New York-i vagyok. Azaz magyar vagyok, Romániában születtem, és New Yorkban élek.

– Akkor New York-i vagy! – szögezte le határozottan a fürtös.

Az ajtón egy újabb sportoló lépett be. Imént még a futópadon láttam izzadni.

– Jó estét, urak, Marcus vagyok.

– Helló, ember, mi a helyzet? – fogadta Greg kitörő örömmel, Marcus pedig úgy érezte, válaszolnia kell a kedves kérdésre:

– A Helsinki Marathonra jöttem.

– Úúúúh, az jó! Én is. Mennyi idő alatt akarod lefutni? Vagy csak a jelenlét a fontos?

– Három és fél óra…

– Ennyire tervezem én is.

– Honnan jöttél?

– Arizónából…

– Én Svájcból, de a cégem központja arizónai, Phoenixben van.

– Akkor sokat jársz felénk…

– Inkább a kaliforniai utakat szeretem, ha már utazni kell. Kedvencem San Diego.

– Van ott egy isteni mexikói étterem, ahol a legjobb tacót készítik, kábé két utcára a cégetektől – villanyozódott fel Greg a kaliforniai városról beszélve.

– Gondolom, a New York Marathonon is láthatlak majd ősszel – fordultam felé.

– New York?… Jajj!… New York nagyon kúúúl. De nem nekem való.

– A marathon?

– Az egész. De téged irigyellek az életedért. New York, repülés… Gondolom, Manhattanben laksz…

– Ott lakom, igen – mosolyogtam – De nem találok semmi irígylésreméltót ebben.

– Én, ha csak tehetném, kiiktatnám az utazásokat… – szólalt meg Marcus.

– Ugyan mi baj van velük? – kérdeztem vissza, noha magam is ódzkodom a munkán kívüli utazgatásoktól, amennyiben csak kihúzhatom magam ez alól.

– Semmi annál tovább, hogy feleslegesek. Elküldenek bennünket egy-egy konferenciára az Államokba, csomó elfecsérelt óra, fáradság, időeltolódás, költség… És jobbára semmi sem történik, hanem mindig ugyanaz: szálloda, drága konferenciatermek, ásványvíz, snack, ismerkedés és egy csomó beszéd, ahol előre megírt szövegek elhangzanak, s aminek anyagát nyomtatásban amúgy is megkapjuk… Szóval sok hűhó semmiért. Időpocsékolás. A kommunikáció korában élünk, mindez online elintézhető, és sokkal hatékonyabbak lennénk, nem a munkánktól vennénk el a drága időt, azt a pénzt és energiát hasznos dolgokra lehetne fordítani.

– Már megijedtem, hogy a repülés ellen van kifogásod – mosolyogtam.

– Áh nem… Akkor te a Malévnak repülsz?

– Sajnos, annak nem nagyon repülhetnék már, mert nincs.

– Valóban?… Tényleg, rémlik valami… Egyszer én is hazardíroztam egyet egyik kollégámmal, és a Malévra váltottunk jegyet. Kalandtúra volt…

– A Malév emlékeim szerint megbízható volt… – keltem a magyarok védelmére.

– Azt mi sosem tudtuk meg, csak a sokórás késés betett az akkori utunknak, tehát soha többé nem kísérleteztünk.

– Aztán a Swiss is bedőlt – tettem hozzá ellensúlyként.

– De az a mienk. És a mi államunk átmentette…

Ehhez azonban nem tudtam ellensúlyt fektetni én sem. Közben a sarokból Greg is felpattant:

– Lassan felmegyek a szobámba, kipihentnek kell lennem a nagy napra. Meddig lesztek Helsinkiben? Kimehetnénk egyet csavarogni, jó kis hely ez…

– Én csak a futásig – így Marcus.

– Én holnap repülök New Yorkba. De szerdán itt leszek újra – tettem hozzá.

– Mi szerdáig még talán itt leszünk. Majd tovább húzunk Svédorszégba. Vakáció van, ha már átjöttünk, beutazzuk a környéket – válaszolt a szőke.

Aztán asztalt bontottunk – illetve hát szaunát, és felszállingóztunk a szobáinkba. A Hilton bárjában még láttam Greg barátját a pultot támasztani. Valóban nem a marathonra való felkészülés jegyében töltötte az éjszakát…

Szauna


 

Photo by Artur Dancs

A finnekről röpke egy év alatt is sok érdekességet megtanultam. Szeretem a szokásaikat, és ahogy ez a nép vidáman éli meg azt, amiről egyik kiképzési óránkon Élu olyan keserédesen nyilatkozott, hogy Finnország szép és mesés, de elsősorban mókusoknak és jegesmedvéknek meg rénszarvasoknak, semmiesetre sem embereknek. Olykor egy hónapig van nyár, és ezalatt a nap sem igen megy le, és ők se nagyon járnak haza, hanem a parkokban feküdve vagy piknikelve illogatnak, vagy elvonulnak a mökkinek nevezett nyári kunyhóikba valamelyik tó partján a sokezer közül. Ha pedig vége van a nyárnak, akkor a végtelen vendégeskedéseké, közös borozásoké, sörözéseké és vodkázgatásoké a terep, s mint jó vendéglátók, ezek a bulik a szaunába torkollanak, mint amikor odahaza nálunk a jó vacsora után a vendégek kivonulnak a lépcsőházba dohányozni. Tanultuk, hogy a Finnországot érintő legfontosabb döntések is a szaunában születtek.

A finn szaunakultúrát igen sokat kellene tanulmányozni, hogy az ember cseppet se érezze feszélyezve magát vagy ne érezze úgy, hogy elefánt a porcelánboltban, és hogy ez az egész pajkos szuomi népség rajta röhög suttyomban. Félretéve azonban minden ilyesmit, paranoiák nélkül igyekszem mindig lemenni a szálloda szaunájába Helsinkiben.

Az ember, amikor belép az öltöző-előtérbe, akkor a már bent ülők a forró kabin ablakán át azonnal fürkészni kezdik, és noha mélyen benne vannak valami érdekfeszítő társalgásban, szemük sarkából figyelik, ki a következő, aki érkezik, és a maguk módján jelzik is, hogy ők már ott vannak, meztelenek, és mihamarabb vesd le és hagyd kinn a külvilági sallangjaidat, hogy bekerülhess ebbe az intim szférába. Mert a levetkezéssel szinte minden egyebet is kinn hagy maga mögött az ember, és benn a forróságban csak izzadó, fonnyadt testeket talál, akik a kinti világban talán egymásra sem néznének, most pedig legféltettebb véleményeiket osztják meg a világról a másikkal, így, egy bolyhos fehér kis akármibe jelképesen elrejtve ezt-azt magukon. De mondom, az is csak jelképes, mert lényegében semmi sem marad elrejtve egy ilyen izzadt beszélgetés során. Gondoljunk csak bele, hogyan lehetne azt elkerülni, hogy a körbeült tűzhely mellől az idős úr felpattanva, hogy vizet löttyintsen a forró kövekre mélyen lehajolva a vederbe mártott merőkanálért, ne tárja fel anuszának bozontos valóságát valakinek a meghitt társaságból. Vagy azt, amikor a heves beszélgetés közepette a szemközti padról felugrik a svéd üzletember, és a pénisze arcon legyinti a gondolataiba merült norvég pilótát, aki azonnal int is, és mondja a svéd nemi szervének, hogy semmi gond nincsen. Az edzőteremből beszökkenő fiatalokat is csak azért utálják néha, ha nagyon jó a testük. Ha azonban értelmesen bele tudnak az éppen aktuális társalgásba kapcsolódni, mindenki elfelejti, hogy mekkora farkuk vagy mellizmuk is van.

Minap lefekvés előtt éreztem késő este, hogy jólesne egy nyugtató szaunázás, és leslattyogtam a Hilton alagsorába. Záróra előtt volt, és már csak egy skandináv és egy ázsiai férfi üldögélt a forróságos félhomályban. Többet csak az akcentusukból és a máris elkapott beszélgetésfoszlányokból tudtam meg. A skandi egy finn világutazó üzletember, aki az Államokban tanult, a másik pedig japán átutazó vendég. Ő is világjárt. Valahogy mindig akad a szaunában távol-keleti átutazó vendég és Amerikában tanult finn üzletember is. Most pedig már csakis ők voltak benn, mintegy erősítve a statisztikát.

 

– Svájcban voltam – mesélte lelkesen a finn, mikor beléptem, és igyekeztem láthatatlanul meghúzódni az egyik sarokban az összes energiámat a kínzó térdizület-fájdalmaimra összpontosítva – és úgy higgyék el (mert akkor már engem is bevett a társalgásba) – buborékos ásványvíz folyt a forrásból a patakba. BU-BO-RÉ-KOS!

– Aztamindenit! – így a japán – Hallottam magam is ilyenről. Meg az izlandi gejzírekben is fürödtem egyszer.

 

Nem álltam meg, hogy bele ne kotyogjak említést téve a szülőföldemen található borvíz forrásokról.

 

– Érdemes lenne Ön szerint elutazni Romániába? – kérdezte diplomatikusan a japán.

– Ezt én így sohasem javaslom senkinek, hacsak nem valami kalandtúrára vágynék az illető. Ámbár sietnék hozzátenni, hogy Erdélyt semmiképpen nem hagynám ki a világutazók helyében… – eredtem meg.

– Ott valami nemzetiségi villongások voltak… – így a japán.

– Azok kikezeletlen konfliktusok, amit az európai történelem nevelt ki, mint nekünk az oroszokkal – válaszolta a finn.

– Nincsenek ott villongások, ha rajtunk múlna, jól el lennénk ott mindannyian. Csak hát, a politika… – ütöttem le közhelyesen, nem is sejtve mekkora labda ez felütve…

– Romániát a politikája teszi tönkre – így a finn.

– Milyen érdekes, hogy bevették őket az Európai Unióba. És valahogy meg tudták oldani azt, hogy az évek során semennyire se változzon bármi is a politikájukban és abban, ahogy az az ország működik – helyeselt a japán, miközben felemelkedett, és tőlünk engedélyt kérve vizet löttyintett a tűzhelyre, hogy egy pillanatra elviselhetetlen forróság árassza el a testünket.

– Persze, Amerikában sem különb a helyzet – utalt vissza a finn arra, hogy jelenleg épp ott élek

– Nos, igen, igen… – bólogatott a japán, miközben visszakucorodott a padra – az még egy tőlünk nagyon távol eső világ!…

– Az a baj velünk is, finnekkel, hogy bízunk és hiszünk a kormányunkban – nevetett fel a finn – Nem lenne szabad a politikának és a kormányzásnak hinni – majd miközben a japán szótlanul ült mellette, hozzátette – Legalábbis így látom én, mint üzletember, aki sokat járom a világot. Mit is mondott, mivel foglalkozik?

– A japán kormányzásban dolgozom…

 

Aztán csend lett.

 

– Lassan kilöknek innen bennünket, záróra van – törtem meg a hallgatást.

– Lezuhanyzok – indult neki a japán – Megeshet, hogy még visszajövök, uraim…

 

Ez az „uraim” ott izzadtan, fonnyadtan meglehetősen bizarrul hangzott.

 

– Én nem várom meg, hogy kilökjenek – így a finn, és ő is kilépett a zuhanyozóba.

 

Pár percig figyeltem őket a fülke ablakán át, amint az öltözőben folytatják a társalgást a világ nagy dolgairól. A japán öregúr csípőre tett kézzel állt anyaszült meztelenül az öltözőszekrények előtt. A finn pedig törülközőkbe bugyolálva ült előtte és az ablakból nézve olybá tűnt, mintha amannak a köldökével beszélgetne. De már kezdem megszokni, hogy egy szaunában semmi sem elég bizarr ahhoz, hogy az ember említést tegyen róla. Mintha ilyesmi járt volna a fejemben, magam is a zuhanyzó felé vettem az irányt sikkes kis hiltonmintás fehér plüsspapucsomban, és a nedves padlócsempére lépve széles mozdulatokat a levegőbe írva, nagyot csattanva elterültem a földön. Felkönyököltem, és átvillant rajtam a sajgó térdizületem, a karrierem és az is, mekkora isteni szerencse, hogy az éves szakorvosi vizitemet éppen egy héttel azelőtt tudtam le a drága Ketola főorvosunkkal vidám egyetértésben, hogy ismét egy évig alkalmas vagyok a repülésre. Ettől függetlenül nem volt tiszta jövőképem azzal kapcsolatban, mi is lesz velem, ha most lenyomorodok egy ilyen baleset során, hisz Marlene Dietrich is így járt, és egy fürdőszobai baleset nyomán sohasem láthatta őt többet a világ a deckákon.

Ott feküdtem, mint a mágneses viharok nyomán iránytvesztett partravetett bálna a fehér csempekövön felkönyökölve meztelenül egy nagy fehér törülközővel a bokámon, odébb a finn a japán köldökének nyilatkozott az energiagazdálkodás hátulütőiről a fejlődő országokban, amaz pedig rám meredt:

 

– Minden rendben van, uram?

– Óh, köszönöm, köszönöm, pompásan vagyok – válaszoltam – Csak gondolkodom.

– Helyes! Helyes! – válaszolta.

byclarkellis

A writer trying to be an author

August MacGregor

Celebrating Sensuality. Intended for mature audiences, 18 and over

Living to help other disabled people, and people in need, Change the sign!! And Earth

I been online since 1994. I seen the internet at its finest. Then the World joined and fucked it up

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

tutorials4view

Watch free tutorials in Full HD (1080p) quality video tutorials, sorted by subjects, like: Photoshop, Gimp, Facebook, Torrents, Windows 7, Windows 8, Windows 8.1, Viruses and malware removal ( like ask,com, vqo6, Babylon ) and more and more.. If you like our tutorials and guided, please SUBSCRIBE to out channel at: http://www.youtube.com/user/ShaiSoft - tutorials4view.

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: