A New York-i mesegyűjtő


Photo by Artur Dancs

A New York-i életnek olyan mindennapi bájai vannak, amelyeket sehol máshol nem tud az ember előidézni hitelesen. És minél beljebb ásom magam a New York-i létembe, annál inkább nyilvánvalóbb számomra, hogy az elképesztően nagy városnak a sármja azért nem megfogható a világ lakosságának többsége számára – már amennyiben egyáltalán érdekli őket New York – mert ez a sárm az apróságokban rejlik, a New York-i hétköznapok tiszavirágéletű, de állandó kisebb-nagyobb történeteiben. Ha napi rendszerességgel lenne tehetségem meséket írni a New York-i mindennapjaimból, akkor sem fogynék ki belőlük, és ha lenne néhány olvasója a meséimnek, akkor azok minden bizonnyal menthetetlenül és gyógyíthatatlanul beleszeretnének ebbe a városba. A New Yorkiak azonban nem adják könnyen el titkaikat és azt sem akarja itt senki, hogy a már meglévőnél is nagyobb hisztéria legyen New York körül. Na jó, ebbe a számításba a „felületesek” nem tartoznak bele. Az ilyen alkalmi turisták, akik egyszer (vagy kétszer is tán) eljutnak ide, és széjjelnéznek tátott szájjal a Times Square-en, megmásszák valamelyik toronyépületet és szivacskoronát vesznek harmincöt dollárért a Szabadság-szobornál, hogy egész nap azzal járják a várost, szóval ez a kategória ebben az egyenletben semennyire nem számít. Ezektől csak a forgalom nagyobb az utcákon, de ez meg hozzátartozik a városhoz. Mit csinálnánk ezekkel a hatalmas sugárutakkal, terekkel, mit csinálnánk a Times Square-rel, ha nem jönnének ezek a látogatók ide?…

Persze, ez a titoktartás csak részint vonatkozik rám, hiszen én életem nagy részét nem ott éltem le, s már nem is fogom, hacsak matuzsálemkort meg nem tervezek élni. Én a barátaimnak nagyon szívesen mutatom be New Yorkot minden tehetségemmel. Sok esetben és sok emberrel zárkózott vagyok és a legtöbb esetben egyáltalán nem érzem, hogy bármit is meg akarnék bizonyos emberekkel osztani New Yorkot illetően, sem azt, hogy szeretem, sem azt, hogy nem. Semmit sem. A barátaimnak meg folyton fecsegek. Ők tudják a mindennapi történeteket, és azt, amitől New York az lett a lelkemben, ami.

 

Gyakran megyek szándékosan azzal a metróval hazafelé, amelyik nem a közelben tesz le, hanem félórás járásra otthonról, és ahhoz, hogy hazamenjek, az East Village-en kell keresztül sétálnom. A tömegközlekedés tökéletes, mert igazából, ha akarnám, akkor felugorhatnék a buszra onnan, és percek alatt otthon lehetek, ha nem annyira ráérős a napom. Ez a séta azonban annyi mesére, kalandra és történetre ad okot, hogy sokszor hazáig egész mesekönyveket írok a fejemben – és persze, ahogy mondtam is, ezek tiszavirágéletűek, ha nincs módomban azonnal megörökíteni őket, jobbára úgy is vesznek el, ahogyan születtek. Azaz mégsem. Hiszen egyáltalán nem vesznek el, hanem belém épülnek. Bele ebbe a hatalmas boldogságba, ami a mindennapjaimat jelenti. Mert bármennyire is nem népszerű dolog ilyet mondani, és nagyon sok ellenszenvet válthat ki – boldog vagyok.

 

Nem szálltam buszra, hanem az jutott eszembe, hogy töltöttkáposztát szeretnék. Talán otthon, a töltöttkáposzta hazájában sem lehetne ennyire kézenfekvő egy kívánságot teljesíteni, feltéve ha az ember nem akar naphosszan főzni vagy elmenni a jó anyjához egy igazi, jó, cserépben főtt töltöttkáposztára. A szupermarketben a tizennegyedik utcán van készétel részleg, friss készétel. Tudom is pontosan, hol szokott a töltöttkáposzta lenni. Bár átrendezték a részleget, amióta nem jártam ott, a friss kenyér ugyanott van, ahol volt, és csak a salátabár került másik oldalra. Ez meg engem semennyire sem érdekel. A meleg ételek ugyanott vannak. Amikor odasiettem, egy öregúr állingált a kínálat előtt, és a nagy szedőkanállal épp a nagy darab, paradicsomos szószban úszó töltöttkáposztákat bökdöste. Alacsony, sovány öregember volt, egyszerű, kopottas ruhában, nem tűnt nagy gurmandnak sem, és nagy vendéglőjárónak és világcsavargónak sem. Amolyan lakótelepi nyugdíjas volt, manhattani lakótelepi. A tizennegyedik utca ezen oldalán van egy kisebb lakótelep, ami csak New York-i viszonylatban számít kicsinek, mégis városnak hívják, Stuyvesant Townnak. Ott olyan sokan élnek, hogy odahaza valóban elégséges lenne egy kisvárosra. És ugyanúgy nagyon sok manhattani nyugdíjas is előfordulhat ott. Már olyanok, akik akkoriban vettek ott lakást, amikor még emberekre szabták Manhattanben az ingatlanárakat.

Lényegében, ha színben akarnám kifejezni, szürke öregember állt ott előttem, és tudomást sem véve rólam és másokról sem, akik arra vártak, odaférhessenek a pulthoz, kényelmesen mustrálgatta a töltöttkáposztát. Majd legyintett, letette a kanalat és odébb lépett a többi ételhez, de csak annyira, hogy odaférhessek. Vettem is egy ételtartó dobozt elvitelre és megpakoltam töltöttkáposztával. Az öreg a válla felett visszanézett – nem rám, hanem a szedőkanál által leírt ívre a töltöttkáposztás edénytől az ételhordóig, majd vissza, és újra… Majd lassan megfordult, és követte a kanál vonalát a karomon át a szememig. Rámnézett. Mint aki jól megnézi magának azt, aki ilyesmit szed ki magának.

 

– Jó, hogy itt van! – biccentett, és mielőtt elmélyültem volna a gondolkodásban, hogy ugyanbiza miért olyan fontos az én jelenlétem ebben a helyzetben, máris folytatta – Mi ez az étel?

– Az én hazámban hagyományos étel, töltöttkáposzta.

– Töltöttkáposzta! – ismételte – Kedves. Kedves. Hol a maga hazája?

 

Mondom származásomat, és ismételten kedvesnek minősíti azt is. Kérdi, ahogyan itt szokás, hogy ott milyen nyelven beszélgetünk, például otthon, s mondom magyarul.

 

– Nagyon kedves. Nem volt még részem benne magyar emberrel beszélgetni. És mi hozta New Yorkba?

– Itt élek. – válaszoltam, bár egy kívülállónak úgy tűnhetne, nem a kérdésre válaszoltam, ma már pontosan tudom, melyik kérdés és hangsúly pontosan mit akar s mit nem akar megtudakolni a megkérdezettől.

– Itt?

– A Village-ben, igen.

 

Ettől kicsit megengedett. Körbemutatott:

– Milyen jó itt nekünk, nemde?

– De, de. – helyeseltem – Mindenképp.

– Munkából jön?

– Nem, a gombosboltból.

– Gombos bolt?

– Gombosbolt.

– Nem is tudtam, hogy van ilyen a környéken.

– Nincs. Az Upper East Side-on van.

– Az Upper East-en?… De hisz most mondta, hogy maga itt lakik! – nézett rám rosszallóan, mintha megingott volna benne egy pillanatra a bizalma – Mit keresett maga az Upper East Side-on? – kérdezte meglepetten, mintha nem is ugyanarról városról beszélnénk.

– Ott van a bolt. Nem hallott sosem a gombosboltról?

– Nem én. Nem mászkálok én az Upper East Side-ra, ha kell, ha nem.

 

Mosolyogtam, és eszembe jutott, hogy ezeknek a drága New York-iaknak egyik városrészből is átmenni utazásnak számít. Nem mindenki utazza be az öt városrészt egy nap alatt, mint azt sokszor magam is megteszem. Sőt, nagyon kevesen. Jobbára olyanok, akik valami miatt kényszerítve vannak, vagy hóbortosak, mint én. Az Upper East Side meg ráadásul nem is valamely külső borough-ban van, hanem Manhattanben, csak pár megállónyira. De nem akartam a beszélgetést okoskodásba fojtani, bár sokszor megteszem, amikor valakit vagy valamilyen témát le akarok magamról rázni, az öregúrral azon a napos téli délutánon egyáltalán nem akartam pökhendi lenni sem tudálékos, mert hogy jövök én ahhoz, hogy egy tősgyökeres New York-it kioktassak vagy arra próbáljak rávezetni, most, élete délutánján is túl változtasson a dolgai megítélésében.

 

– Nem mászkálok, ha kell, ha nem én sem. Csak van nekem egy barátom odahaza, Erdélyben, és én neki megfogadtam, hogy elmegyek abba a boltba, amikor lehetőségem van rá.

– Ó! Ez derék gesztus magától – derült fel az addig mogorva arc – Honnan tud a maga barátja erről a gombosboltról, amiről még en se hallottam, pedig én biza, itt éltem le az életemet… Volt itt mindenféle szakember meg mesterember a tizennegyedik utcában is, meg lennebb a Lower East Side-on… Ott micsoda élet volt! De hova lettek azok már! Hova lettek… – legyintett.

– Olvasta, amikor a karácsonyi írásomban megemlítettem. Tudja, én gyakran sétálok a városban, és karácsonykor arról írtam, hogy van egy bolt, ami ennek a dzsungelnek a közepén túlélte azt, amit a Lower East Side nem élt túl, ott van a gombosbolt, a hatvankettedik utcában. És ha arra járok, főleg este, mindig hosszan bámulom a kirakatot. Most is olyan szép kis otthonos, karácsonyi kirakat van. Barnatéglás épület, csilingelő ajtóval, vele szemben mosoda-varroda, igazi varrómesterrel, aki helyben kijavít minden hibát a ruhákon, és amellett egy kis hangulatos étterem…

Photo by Artur Dancs

Tender Buttons

– Maga valami íróféle? – kérdezte, és nem tudtam megítélni, mennyiben volt egyszerű kérdés ez vagy élces.

– Nem. Csak írok néha. A barátom az író, Frici. De ő nem idegen itt New Yorkban, egyszer járt is itt.

– Gondolom, nagy bajban lehet a barátja odahaza a maguk országában, ha azt akarja, maga nézzen itt New Yorkban neki gombokat.

– Van baj ott elég, nem tudom, ha a gombokkal van-e a legtöbb, de neki nem gombot néztem.

– Van más is a gombos boltban?

– Nem. Semmi egyebet nem árulnak ott. Csak azért mentem el, hogy neki, azaz az ő szemével megnézzem. Az övével is. Mert Frici barátom nem tervez mostanában New Yorkba jönni, de arra a boltra kíváncsi lett.

– Akkor nem is vett semmit, csak teljesen potyára felment az Upper East Side-ra?

– Gombokat vettem. Nem mentem így sem, meg úgy sem feleslegesen. Egyik barátom, aki Londonban él, megkért, néznék neki valami narancssárga gombot és egy kéket is. Másfél centiset.

– Egyet?

– Egyet-egyet.

– Nohiszen.

 

Pityegett a telefonom, és üzenet érkezett.

– Nézze – kacagtam – most ír egy másik barátom is, hogy vennék neki is valamit abból a boltból…

– Na, akkor mehet vissza az Upper East Side-ra…

– Majd ha ismét arra játok…

– Úgy tűnik, maga az a féle, akinek ez nem okoz gondot, egyet gondol, és máris a hatvankettedik utcában van… Sok furcsa barátja is van.

– Igen – helyeseltem – olyan furcsák, mint én. Meg is halnék a mai világban, ha nem lennének olyan furcsa barátaim, akik olyan furcsának szeretnek, amilyen vagyok.

– Van egy ismerősöm, aki az Upper East Side-on él. Fel fogom hívni, nézzen be nekem ebbe a boltba, hogy mitől olyan híres. Úgysem beszéltünk, vagy tizenöt éve is megvan.

– És még ugyanaz a telefonszáma? – kérdeztem megrökönyödve, mert azt nem akartam megkérdezni, mitől biztos benne, hogy még életben találja.

– Miért lenne más? – meredt rám meglepetten – Nekem sem más, harmincöt éve ugyanaz a számom. Csak most vagy húsz éve már kell tárcsázni a körzetszámot is, régen, ha nem telefonáltál Manhattanen kívülre, a 212-t nem kellett tárcsázni.

– De most annyi előhívó van, a 212 meg nagyon ritkaságszámba megy. Muszáj hívni a körzetszámot, hogy a sokmillió telefon közül oda kapcsoljon, ahova kell – magyaráztam, majd hirtelen elharaptam a nyelvem, mert úgy éreztem, elkezdtem tudálékos lenni, és az nem jó. Az öreg nem vette észre, ismét a töltöttkáposzta kötötte le a figyelmét.

– És ott maguknál ezt a hagyományos töltöttkáposztát mivel eszik?… – és megrakott egy dobozt magának az ételből.

– Friss kenyérrel! – vágtam rá gondolkodás nélkül, és mutattam is a kenyeres polc felé – És tejföllel!

– Mást ne tegyek mellé? Rizset?

– Az van benne.

– Jó, hogy mondja… Mivel van ez a töltöttkáposzta lényegében megtöltve?

– Hát…hússal és rizzsel – mondtam, miközben emlékeimben kutakodtam anyám összehasonlíthatatlanul ízletes töltöttkáposztái után.

– Krumplit se tegyek oda?

– Tegyen, ha akar, de a kenyér a legjobb.

– Na jó, hallgatok magára…

 

Elköszöntem, és hagytam, matasson még az ételek közt.

– Örülök, hogy beszélgettünk. Valami újat kipróbálok ma is! – kiáltott utánam.

 

A másik soron álltam meg nézelődni további bevásárlások után, és mikor a pénztárhoz érve visszapillantottam, az öreget láttam egy hórihorgas hipszterhez beszélve:

 

– Tortellini?… Kedves. Nem volt alkalmam még olasszal beszélgetni… Mi hozta New Yorkba?…

 

Aha, tehát ő is csak egy mesegyűjtő! – mosolyogtam magamban…

És mennyivel rafináltabban csinálja!

 

Reklámok

Csonkaheti utazás 2016 felé kalandokkal és szép emberekkel vegyítve (és pálmafákkal is)


Hogy én mennyire szeretem ezeket a dánokat!… Annyi mindent szeretnék ma elmondani, de ez jut mindenekelőtt az eszembe, és a pillanat, ahogyan az óesztendőt zártam Koppenhágában… Kimentem a nyáron felfedezett élelmiszerpiacra, amiről már akkor elmondtam, hogy lényegében egy nagy közösségformáló, szocializálódásra kiválóan alkalmas hely a belvárosban, ahol a népek megállnak munkából hazamenet egy szendvicsre vagy egy pohár borra a barátokkal, ismerősökkel, és ráérősen beszélgetnek mindenfélékről mosolygós arccal, néha akár a biciklinek támaszkodva is. És persze, lehet közben az otthoni vacsorához vásárolni ezt-azt, zöldséget, reszelt tormát, friss lazacot, száraz heringet vagy éppen egy flaska bort.

No, de ne vágjunk ennyire a dolgok elejébe, hanem kezdem onnan, hogy év végére maradt nekem még egy hosszabb utam, amit gondosan úgy oldott meg a Crew Control, hogy nagyon el ne ernyedjünk, csak minimális pihenőket iktatott be nekünk, és a csonkahét alatt szépen átcikáztunk vagy négyszer az óceánon, miközben voltunk karácsonyi hóhullásban, csonkaheti tengerparti sétán és újévi tüzijátékon is.

 

Szentesti titkok New Yorkban

 

New Yorkban már szentestén láttam egy karácsonyfát kidobva. Sok éve még meglepődtem ezen, de ma már értem, hogy sok ember tudatában a karácsony nem, mint egy vagy két napos ünnep él, hanem, mint egy időszak, az ünnepvárásé, ami már akár október végén, de novemberben mindenképp, Hálaadás környékén elkezdődik, és karácsony napján zárul is. Távol áll ez a mi európai szokásainktól, és nehéz lenne ezt a kettőt úgy egyeztetni, hogy ne okozzon súrlódásokat, márpedig, ha valamikor nem, akkor ilyenkor senki nem akar súrlódásokba keveredni. Annál is inkább, mert mind jobban az a trend, hogy más – nem keresztény – vallását meg ne sértsük, jobb, ha nem emlegetjük olyan sűrűn a karácsonyt, hanem csak „ünnepet” mondunk, és elharapjuk a nyelvünket, ha ki akarna csúszni, hogy karácsonyfa, vagy karácsonyi ajándék… És ebből is persze adódnak a mindennapi kis súrlódások, és persze, hogy mindenkinek igaza van, és ezzel mind jobban kitágul a kör, mivel nyilvánvalóan, nincs mindenkinek igaza.

Photo by Artur Dancs

Hetek óta próbáltam beleélni magam a karácsony hangulatába, felvenni a szívemre valamiféle ünnepi hangulatot a hideg napokra. De nem lettek hideg napok sem, engem meg elfoglaltságaim olyan nagyon messze tereltek el az ünneptől, hogy egyszer meg kellett állnom, és szóba elegyednem az utcám sarkára évről-évre visszatérő fenyőfaárussal. Ő állított meg, én meg olyan rég vágytam erre, hogy azonnal meg is álltam, és hagytam, hogy kiválassza a nekem megfelelő kisfát. Mert mondom, itt lakom, tehát aki itt árul a mi utcánk sarkán már olyan sok-sok éve az East Village és a Lower East Side határutcáján, a Houstonon, annak tudnia kell, hogy a környéken – eltekintve a frissen kolonizált luxusapartmanoktól, a tipikus apró manhattani lakások vannak, sokunk lakása nem nagyobb, mint nagyanyám spájza volt otthon gyermekkoromban, ahova belopakodtam eperdzsemmet nyalni, amikor Mama nem figyelt oda.

És Mr Sanders egy alig egyméteres, tálcába faragott kisfával rukkolt elő, és mondta, hogy eddig öntözte, de ha hazaviszem, immár én öntözzem, a tálkába meg mindig legyen víz, és akkor a fa jól eltart karácsonyig.

 

– Örülnék, ha nem csak karácsonyig tartana – mondtam – Tudja, van nekem egy barátnőm, és neki megfogadtam, hogy legalább Vízkeresztig nem dobom majd ki a fát, ha lesz nekem olyan.

– Maguk európaiak tudnak valamit – bólogatott elismerően Mr Sanders – és megrázta a kicsi fát, hogy biztosak legyünk benne, semmiféle lombhullatás nincs kilátásban, majd idenyújtotta – Ezzel nem lesz baj a maguk vizes ünnepéig sem. De ha igen, akkor jövőre jöjjön ide, és kap egy ingyen fenyőt tőlem – majd kacsintott.

A kicsiny fával már elkezdtem magamban és a lakásban is felépíteni az ünnepi hangulatot. Csak közben egy kört futottam még Stockholmba és egyet Londonba is azután. Egyikbe se éltem bele magam különösebben: Stockholmba tudtam, hogy visszamegyek karácsonykor, és Londonban meg úgy szakadt az eső, hogy az előző bejegyzésben részletezett ebédemnél messzebbre nem juthattam.

De amikor onnan hazajöttem, belevetettem magam az ünnepi készülődésbe, ami az én esetemben távolról sem naphosszan tartó főzés-mosás-takarításban merül ki elsősorban, hanem például karácsonyi kirakatok és az esti város fényeinek szemrevételezésében, abban, hogy – mint sok éve, minden decemberben – kizarándokolok egy hideg estén Brooklynba a Dyker Heights-ra megnézni a híres karácsonyi díszítéseket a gazdag orosz és olasz negyed meseszép házai körül. Elítélem magamban a pazarlást és a giccset, ugyanakkor sok helyen élvezettel időzök el egy-egy ablak előtt, és a meghitt nyugalmat árasztó szobákba belesek a kinti zimankóból, és eszembe jut, mennyire vágytam erre a nyugalomra, az otthon-hangulatra ittlétem első, nehéz éveiben. Eszembe jut hogyan sóvárogtam akkor a szép házak előtt, és a boldogság olyan elérhetetlenül messzinek tűnt onnan. Örültem, hogy csípett a hideg, az egyik első hideg nap estéje volt az New Yorkban, és azért örültem neki, mert a korábbi évekre emlékeztetett. Nem lett volna igazi a Dyker Heights-on bóklászni, ha langymeleg az idő, és nem fagy rá a kezem a fényképező állványra.

Photo by Artur Dancs

Dyker Heights

Szentestére a lakás is és én is készen álltam az ünnepre. Anyám ünnepi üdvözlete is befutott. Manapság a posta olyan, mint a lutri, vagy bejön vagy sem… Tucatjával küldtem képeslapokat idén is, és negyede sem jutott el a címzettekhez, és sok esetben az övéik sem énhozzám. Laci barátom zenálő lappal akart meglepni, de a „szemfüles” biztonsági rendszer valahol kibelezte belőle a muzsikát, nehogy kárt tegyen az országunkban… Csak azért sajnálom az eltűnt rengeteg képeslapot, mert rengeteg szeretetet fektetek mindig bele. Semmi köze az anyagi oldalának ehhez. Kifejezetten arról van szó, arról a kellemes novemberi délutánról, amit minden évben arra szánok, hogy a szeretteimnek képeslapokat válogatok a város egy kedves kis üzletében a sarokban, ahol a karácsonyi üdvözletes standot felállítják évről-évre. Majd a nagy válogatás után van egy este, amit az ember arra szán, hogy ezeket megírja. Még ha olybá tűnik is, hogy évről-évre ugyanazok a szövegek kerülnek a lapokra, ez nem úgy van. Biza, egyenként veszem őket magam elé, kinyitom a kék noteszt, amibe a címek vannak beírva, és közben töprengek, mit fogok írni. Majd gondosan bélyeget választok rá – mert abból is van karácsonyi koszorús, hóemberes és szánkázós, meg van Elvis Presley-s és Jimmi Hendrixes is. Kinek mi dukál.

És amikor ezzel is megvagyok, magamhoz veszem a paksamétát, és elviszem az esti sétámra. Jobbára a Village-be. Hadd nézzenek jól körül, mielőtt útnak indulnak. És ha megjártuk magunkat, eleresztem őket. Olykor egy helyen teszem fel mindet, olykor különböző városrészekben… Néha csak leviszem az épületünk saját postaládájába, ha nagyon sietős – de ez nem vonatkozik a karácsonyiakra, azoknak egy kicsit kell sétálni a környéken… Nem tudom, miért is mondom most el ezeket a kis titkokat, amiket még azoknak sem mondtam el soha, akiknek ezeket a képeslapokat küldeni szoktam.

Amikor teljesen rendben voltam magammal és az ünneppel, a paprikás csirke is elkészült, és illata keveredett a fenyőillattal a lakásban, elmentem a szentesti nagy sétámra… Mikor utólag lemértem, alig hittem a számításnak, hogy majdnem tíz kilométerre rúg.

Photo by Artur Dancs

Az East Village olyan furfangos-alattomos módon lopta be magát a lelkembe és minden porcikámba azóta, hogy négy éve a Queens bulvárról ideköltöztem, hogy azt onnan már senki és semmi nem tépheti ki. Biztos vagyok benne, hogy egyszer rászánom magam, és erről az elsöprő nagy szerelmről végre lerántom a leplet és mindent elmesélek az én East Village-emről, de addig is, amíg erre sort kerítünk, csak becsületszavamra higgye el nekem mindenki ezt a nagy szerelmet. A Tompkins Parkban már állt a karácsonyfa, nem agyoncicomázva, csak pár fehér égővel egy derék és sudár fenyő a füves dombon, ahol kora tavasztól késő őszig napozni szoktunk, a – éppen most olvastam – városban legjobb kutyajátszótér szomszédságában, ahol világhírű filmszínészek is ugyanolyan gazdik, mint Miss Patterson a nyolcadik utcából vagy Mr Pollack, az Avenue B-ről. A kutyajátszótéren nincs Ryan Gosling, sem Allan Cumming, csak George gazdija vagy Pinky gazdija… Itt a kutyáké a főszerep.

Amint a sétányon kicsit megállok körbenézni, egy zajos ificsapat vonul el mellettem, hangosan és magyarul beszélnek, a jelek szerint buliba igyekszenek az East Village-be – hova máshova, hisz itt a város bulizónájának epicentruma. Semmiképp nem erdélyiek, a hanglejtésből ítélve egyértelműen magyarországiak:

 

– Sok helyen jártam a világon, de ennyire dzsuvás helyet, mint ez a New York nem láttam… – kapom el az egyik mondat végét, és kedvem lenne utánaszólni magyarul, hogy akkor meg vissza lehet menni, ahonnan idepottyantottak, de hagyom, hadd szidja, mert úgyis tudom, igazából teleszelfizi a facebook-ot és az instagramot azzal, hogy ő New Yorkban van és milyen kúl és zsír az egész (vagy mittudoménmiatrend magyar szleng kifejezésekben éppen most)

 

A Gramercy Parknál időzöm el hosszabban, a zárt park olyan, mint egy mese. Sok-sok éve vásárolta meg a várostól a parkot övező néhány luxusház tulajdonosa, és csakis a házak lakóinak van kulcsa és bejárása a forgalmas sugárutak és toronyházak közelében, egy jól elrejtett kis zúgban található elkerített parkba. De szentestén megnyitják a kapuit a kántálóknak. Én nem akartam kántálni, és büszkeségből sem nagyon akarok belépni a parkba. Nem is volt akkor még nyitva, csak a kerítéstől bámultam pár percig a parkból fakadó Lexington sugárút, a Lex Ave fényeit, a Chrysler ezüstös sapkáját és a csillogó karácsonyfát a park közepén.

Photo by Artur Dancs

El is dőlt, hogy a Lexingtonon vonulok végig fel, ameddig el nem fáradok. És nem fáradtam el. Végignéztem az indiai éttermek sorát, amelyek előtt a maguk színes ruháiba öltözött indiaiak állingáltak a kiadós vacsoráik után, a maguk módján megadva a tiszteletet a keresztény ünnepünknek. Tovább a Murray Hill meghitt sarki fűszereseinél időztem el, amelyek hangulatos fénnyel csalogatták még akkor is a vásárlókat, ők sosem zárnak be. Ezek a Grocery boltok, ha egyszer eltűnnek Manhattanből, az lesz a város halála. Livia is eszembe jut, mikor egykori lakhelye mellett, a 39-ik utcánál elhaladok, a Dryden East portása hátratett kézzel állt a szálloda előtt, és szemmel tartotta az utca nem is gyér forgalmát. A Grand Central és a Chrysler közé érve a késői vonattal még azért – fogjuk rá – időben New Yorkba érkezőket láttam, siettek taxit fogni kicsiny guruló bőröndjeiket maguk után húzva az aszfalton, hogy legalább a vacsora végére megérkezzenek a családhoz. A Waldorf Astoria előkelő báli vendégeket fogadott, nagyestélyibe csomagolt hölgyek és szmokingos urak léptek elő limuzinokból, és a vörös szőnyeg végén kesztyűs portás hajbókolt előttük a vaskos borravalóért.

Photo by Artur Dancs

Van a 63-ik utcában a Lexington sarkán egy másik titok. Nem tudom, mi ütött belém, hogy most minden titkot elfecsegek itt… szóval ott van egy kis bolt. Gombos bolt. Az ember azt hinné, hogy a XXI. században és ebben a már oly sokat szapult III. évezredben nincs az az üzletember, aki egy gombos boltot fenn tud és akar tartani Manhattan emberi ésszel fel nem fogható árai és sarcai mellett, egy boltot, ahol semmi egyebet nem árulnak, sem buszjegyet, sem gumióvszert, és nincs fénymásoló szolgáltatás sem, egyszerűen csak gombok vannak. És egy nagy aranygomb lóg a bejérat felett cégtáblának. Egy mese! Ha arra járok, mindig megnézem. Szentestén sem hagytam ki. Olyan jó hosszú perceket a kirakat előtt eltölteni, és meséket költeni a gombokhoz, a kisbolthoz a város közepén, és aztán halkan továbblépni, hogy más kirakatoknak adjuk át magunkat. Sokszor meséltem már, hogy New Yorkban nem csak a különböző körzeteknek, negyedeknek van más és más jellege.hangulata, hanem a sugérutaknak is. Nem tudnám sohasem összetéveszteni a Madisont a Fifth Avenue-val, sem a Park Avenue-val, és a Lexington kirakatai sem hasonlítanak egyikére sem. És mondom: addig jó, amíg ez így van.

Az órámra néztem, pár perc múlva lett volna éjfél. Nem is volt kétséges, hova térek le az utamról. Aki New Yorkban él, álmában is tudja, melyik utcákról nyílik a bejárat a Central Parkba. Én meg a 66. utcait nagyon sok okból kifolyólag is jól ismerem,de már csak azért is, mert amikor bebútoroztam New Yorkba, az első pár órában máris beutaztam Manhattanbe, és futva siettem a Central Parkba, éppen a 66. utcai bejáraton keresztül, és nyakába borultam Baltonak. Ez is egy olyan titok, amit nem osztottam még meg senkivel sem. Balto kutya azóta is a barátom. És csak véletlenül tudtam meg az én hézagos amerikai filmkultúrámmal, hogy Balto nem csak az én barátom, hanem Kevin haverja is volt karácsony éjszakán a „Reszkessetek betörők!” című filmben. És amikor ott találtam magam pontban éjfélkor Balto mellett, mindketten felnevettünk. Ott csillámlott körbe a város milliónyi fénye, a csendesen sötét parkban pedig gyönygfüzérekként szaladtak felém és szét az ösvények. Nem csak én jöttem Baltohoz beszélgetni és egy simogatásra, hanem mások is. De mindig mindenki udavarias távolságból megvárta, amíg az előtte levő túl van a személyes momentumon, a világért se zavarnák egymást az emberek ilyenkor… Valahonnan hallatszott a toronyóra ütése is…

Hát, itt van a karácsony már!

Photo by Artur Dancs

 

 

Keresztbe-kasul Stockholmban és vacsora az olaszokkal

 

De ezzel a New York-i ünneplésemet fel is kellett függesztenem, mert karácsony estéjén már Stockholmba vitt a szolgálat, és a karácsonyi vacsorára a Gamla Stanban, az óvárosban keríthettem sort a légitársaság jóvoltából, akik ezzel jutalmaztak bennünket, akik az ünnepen is dolgoznak valahol a világ egyik szegletében.

Stockholm engem mindig megnyugtat. Stockholmban sétálni olyasmi érzés, mint úszni a csendes hajnali óceánban. Nem tudom, miért, de a Gamla Satn szűk kisutcáit járva mindig végtelen nyugalom tölt el, és azon kapom magam, mosolygok, és az emberek visszamosolyognak. Meglepő, hogy a világvárosok drága belvárosainak urai szinte kivétel nélkül az olaszok. Nincs ez másképp Stockholmban sem. A város egyik része sem olcsó, de az óváros, a hihetetlen turistaforgalmú királyi negyed minden képzeletet felülmúl árszintjeiben. Még a lehúzós budapesti Dunakorzó is elpirulna mellette. Éppen ezért éreztem kifejezett kiváltságnak, amikor én választhattam ki, hol költöm el a cég által ajándékozott vacsorát, és egy idillikus fényekkel hivogató étterembe tértem be egy sztékre a kerek tér szélén, és egy rendkívül izgága és a jóvágású fiatalember terelt be széles mozdulatokkal körbeágyazva egy ablak melletti asztalhoz. Gyertyafény, kilátás a Gamla Stan terére, a karácsonyfára, a sétálókra, karácsonyfa a pulton, fények, hangulatzene, és sok-sok olasz pincér, akik mind egy-egy vendég mellett anekdotáznak és néha felkiáltanak, hogy: O, mamma mia! … Bacioni! …

Velem hárman foglalkoztak. Az, aki leültetett, az kitartóan beszélgetett mindenfélékről, egy mésik közben megterített, a harmadik a bort hozta. Olaszt, feltétlenül, gondolkodás nélkül. Mert annyiféle bort ittam a világban már, és biza, ha a hazai borainkat nem veszem, csakis olasz és francia jöhet számításba, azzal nem lehet tévedni. Elképesztően jó borok vannak Portugáliából is, Argentinából és Chiléből is, sőt Kaliforniából is, de azokkal fogtam már mellé. Olasz borokkal – ha csak nem hamisított – sosem.

Photo by Artur Dancs

– New York! Il Nueva York! – kiáltott fel ünnepélyesen Ricardo az asztalom mellett, mikor a hitelkártyahasználat ürügyén előkerült a személyim – Ott dolgoztam én, és most Miamiba megyek.

– Vannak olaszaink rendesen – helyeseltem – és milyen jó is az!

– Ott vagyunk mi mindenütt! És a cégem felváltva küld ide is, oda is, ahol vendéglőink vannak. Egyik szezonban itt, a másikban ott. Nekem most épp Miami következik.

– Hol a vendéglő?

– A South Beach-en, a rózsaszínű ház mellett, a parkkal átellenben…

– Ó, hát jártam ott! Az olasz fiúk ott állnak libériában és hajtják befelé az utcáról a vendégeket az étterembe.

– Pontosan! Hát, milyen kicsi a világ, drága uram, milyen kicsi! – és összecsapta a tenyerét, majd olaszul elmondta amannak is, amelyik épp kitöltötte a bort az asztalomnál.

 

Csak annyi időre tűnt el mellőlem, hogy személyesen hozza ki a teljesen átsült sztéket, és egy deszkára tálalva udvarias meghajlással elém tolja. Aztán elmeséltem neki, hogy mi járatban vagyok, és megegyeztünk, hogy szép ez az utazós élet, ugyan nem alkalmas családi élet folytatására, de aki ezt választja, az tudja, mit vállalt. Jobb esetben.

 

– Sokan azt hiszik, hogy milyen könnyű nekünk, és irigykednek. De pedig sokan közülük nem tudnák ezt csinálni. Erre az utazós életre születni kell, ez benne kell, hogy legyen a véredben, különben belepusztulsz – fejtette ki Ricardo a véleményét az életvitelünkről, és hogy alátámasszam, feléje emeltem a poharam, és mindenutazók egészségére megittam a bort.

 

A másik dolog, amit imádok Stockholmban, ha kapok egy plusz napot, és kedvemre tekereghetek szigetről-szigetre, hiszen azok alkotják a várost…Van a Norrmalm, az Östermalm vagy a hipszteres Södermalm – aszerint, hogy az adott városrész melyik részen van, keleten, délen vagy északon a Gamla Stanhoz viszonyítva, ami, mint említettem, a történelmi óváros, a királyi rezidencia és a parlament kicsiny szigete.

Elgondolni is elképesztő, hogy az 1200-as években hozták létre ezt a várost, és ennek jegyeit mindmáig, nyolc évszázad után is meglehetősen hűen őrzi. A vásárterek, a szűk kisutcák, a csodálatos épületek, és a város hangulata mind egyben a jelenlegi Stockholm. És ott a Djugarden, ahová már nyáron kijártam szétnézni, a királyi szórakozóhely. Egy sziget lényegében, ahová komp, és villamos is kivisz, és ahol nem csak vidámpark van nyáron, hanem ott a skanzen és mindenféle természetjáróknak való terep a csavargásra, erdőkkel, sziklás-dombos részekkel, és ott van az ABBA múzeum is. Alig vártam, hogy alkalmam adódhassék ismét Djugardenbe mennem, és alaposan körbe is jártam. Olyan csonkaheti ünnepi hangulat volt, a svédek kivonultak levegőzni a szép, napos decemberi délelőttön, és a jelek szerint ők maguk sem únják a hely szépségeit. Kétszer is körbejártam a szigetet, majd a kompot választottam visszautazni a belvárosba, hogy a kompról újabb fotókat készíthessek az ünnepi városról, a Gamla Stan kikötőjében felállított hatalmas karácsonyfáról.

Photo by Artur Dancs

Egyszer, még nyáron felfigyeltem a Södermalm főutcájának távoli végében egy hatalmas tarka kupolára. Azóta izgatott, mi lehet az, most ennek is utánajártam. Mint kiderült egy sportcsarnok teteje, az Ericcson Globen és körülötte stadionok, olimpiai létesítmények vannak. Talán a legmeredekebb aznapi élményem a kilátótorony volt. Beteges magasság- és tériszonyom van. Ez furcsán hangozhat, de elmondanám, semmi köze egy zárt magaslatnak (mint a magasban szálló repülőgép) a nyílt, védetlen, magasan elhelyezkedő terepekhez. Nekem azt is évekig kellett szoknom, hogy a tizenkettedik emeleten lakom, s hogy onnan fesztelenül le bírjak nézni, a hidakon mai napig rosszul vagyok, bármennyire is imádok átgyalogolni a Manhattan Bridge-en vagy felmászni a Golden Gate-re, ha épp San Franciscoban járok. De csak felkaptattam a város fölé emelkedő kilátóra. Mert a délután kettőkor lenyugvó nap olyan színesre festette a várost, hogy nem hagyhattam ki. Persze, olyan kínos volt, hogy beszélnem kellett magamban, magamhoz, és mondogatni, hogy meg tudod csinálni, meg tudod csinálni… És meg tudtam, nyilván, de nem mondhatom, hogy – eltekintve a pazar látványtól – élvezhető volt számomra. Ezért is jó a fotózás, mert most utólag visszanézhetem a képeket, amit akkor szabadszemmel nem mertem…

Photo by Artur Dancs

Mire visszaindultam volna a szállodámba, a hó is elkezdett szállingózni, majd mind sűrűbben havazott, beborította az utcákat és az utakat. Amíg a buszomra vártam, egy hangulatos kis giroszos vendéglőbe tértem be, és az ablakhoz kuporodva vacsoráztam meg, és bámultam bele a mind terjedő fehérségbe.

 

Csonkahét Kaliforniában, incidensekkel és pálmafákkal

 

Másnap korán kellett kelni, hiszen San Francisco a következő úticél a programunkban, és nem csak hogy hosszú az út odáig, nagyon sok munkával is jár egy nappali járat. Jó, tehát alaposan kipihenten készülni erre az útszakaszra. A havazás nem állt meg, és a kapitány bejelentette, hogy természetesen, a tízórás út előtt jegetleníteni kell a gépet, nehogy bármi balesetveszély kialakulhasson. Ez megszokott procedúra, hogy amikor az utasok beszálltak és a gép készen áll az útra, odajön egy spéci jármű, amelyről jégoldó szert permeteznek a szárnyakra és a repülés szempontjából érzékeny egyéb részekre. A mi esetünkben a jegetlenítés egy nagy csattanással érkezett, és a hatalmas gép megrázkódott. Útra készen voltunk már, háromszáz utassal a fedélzeten, közöttük harminchét gyerekkel és hat csecsemővel, mikor egyértelművé vált, hogy a reptéri jármű lecsapta a Dreamliner szárnyának a végét, és a jókora darab szárny ott hevert a földön. Nyilvánvaló volt, hogy ez a gép egyhamar nem emelkedhet ismét levegőbe. Sokórás késéssel egy újabb gépre cserélve az eredetit áthurcolkodtunk háromszázadmagunkkal, és mivel szolgálati óráink legalitása már akkor meg volt számlálva – különféle európai és nemzetközi normák szabályozzák a pihenési és szolgálati órákat – tartalék négy kollégával leptek meg bennünket, akik eredetileg New Yorkba, haza kellett volna, hogy repüljenek, ehelyett kis kerülővel most Kalifornia felé kellett az irányt venniük. A New York.i járatot pedig törölték. Így mi tizenketten és hat pilóta elindultunk végre a hosszú útra. A késés miatt olyan sokára értünk Oaklandbe, hogy esztelenség lett volna kapni magunkat, és vacsora után San Franciscoba menni zülleni. De így nyugodtan üldögéltük át az estét a szállodánk sportbárjában, ahol isteni Buffalo-szárnyakat szolgálnak fel fokhagymás sült krumplival és házi sörökkel, és ilyenkor az egész csapat együtt sztorizgat a vacsora és az italok felett a napi dolgainkról.

Photo by Artur Dancs

San Francisco

Másnap Los Angelesbe pozícionáltak bennünket. A légiszemélyzetet olykor kénytelenek ide vagy oda áthelyezni, elutaztatni, Európán belül, vagy az általunk bejárt útvonalakon a saját gépeinken utazunk olyankor utasként, egyéb alkalmakkor más légitársaságok járatain. Furcsa volt sok év után ismét a Southwest fedélzetén ücsörögni és kávézni meg mézben pörkölt mogyorót majszolni. A mai kor fintora és tipikus visszássága, hogy ez a 45 perces repülőút lényegében 6 órát vett el a napunkból és az életünkből. A repülőtérre két órával előtte kell kiérkezni, és ilyen ünnepi időszakokban a sorok akkorák, hogy így is előfordulhat,m hogy valaki lekési a gépét. Másfél órás sorállás után keveredtem a kapuhoz, és ott a gép késéséről tájékoztattak, valamelyik viharzónából kellett érkeznie, emiatt félórás késéssel számoltak, ami aztán egy óra lett. A 45 percet gyorsan lerepültük aztán, és előbb egy órát vártunk a csomagjainkra a LAX-ben. Los Angeles repterén, majd meg a buszunkra, amelyik a szállodához vitt.

 

Alkonyodott, a nap úgy telt el, hogy lényegében a 45 perces utazás ürügyén reggeltől alkonyatig úton voltunk… De nem adtam fel eredeti terveimet, és percek alatt puccbavágva készen voltam egy újabb Santa Monica-i kalandra.

 

Santa Monica mindig lenyűgöz. És noha nem vagyok nagy rajongója a burgereknek, ha itt járok, nem hagyhatom ki a Pier Burger fantasztikus marhasültjét roppanós sültkrumplival és salátákkal. – ez lett a vacsora. Az ajándék meg a promenád, az esti andalgás a karácsonyi fények közt, miközben újra és újra rácsodálkozom a pálmafa-karácsonyfa kontrasztra.

 

– Lefotóznál?… Fotózz le.

– Mit akarsz háttérnek?

– Pálmafát.

– Hányat?

– Egyet legalább. Intézd, hogy jól nézzek ki.

– A pálmafához képest?

 

Photo by Artur Dancs

Lementünk – szokás szerint – a partra, és feltanyáztunk az egyik lifeguard bódé korlátjára. Egyik oldalról a móló fényei és a vidámpark világította meg az arcunkat. A túloldalt meg Malibu fényei kanyarodtak el az öbölben halványan sziporkázva, mint apró csillagok.

Mindig elgondolkodom, ha itt ücsörgök, hogy vajon meg bírnám-e tenni valaha is, hogy ideköltözzek. És soha nem jutok semmire. Egyfelől egy nyitott kérdés marad, másfelől meg ott egy sziklaszilárd meggyőződés, hogy New Yorkot soha nem tudnám elhagyni. Aztán, hogy ez a kettő egyszer majd hogyan fog ítélkezni és egyezségre jutni egymással, egyszerű halandóként el nem mondhatom.

 

Újévieskedés Andersen városában

 

Mint mondottam, a Crew Control nem kényeztetett agyon bennünket szabadidővel ezen az úton, épp csak hogy belemelegedtünk a nyugati part időzónájába, máris útrakészen kellett állnunk visszarepülni Európába, hogy az újév ott érjen, és rögtön a belépés után az újesztendőbe, induljunk is haza New Yorkba. Ember legyen a talpán , aki ennyi időutazás és kaland mellett még tudja a sajét nevét, nemét és azt, hogy éppen hol van. A kolléga kicsit el is bizonytalanodott, amikor bemondta másnap reggel:

 

– Isten hozta Önöket……….. Koppenhágában!

 

És ez nem hatásszünet volt, hanem csak pillanatnyi emlékezetkiesés.

Arról is sokszor meséltem már, mennyire másképp viselkednek a különböző térségekből származó emberek utasokként is. A skandináv eleve egy külön faj, ezen belül azonban a dánok imádnivalóak. Tudom, hogy a dánok iránti elragadtatásomnak már jó hosszan adtam korábbi írásaimban hangot, de minduntalan visszatérek ehhez. Egy ilyen hosszú és fáradságos utazás vége felé éppen ilyen kedves emberek kellettek nekünk a tízórás útra Kaliforniából Európába. Ezek a szelídarcú, mosolygós, udvarias emberek. A kedves arcú öregek, akik családjaikat voltak meglátogatni karácsonyra Amerikában, és újévre otthon akarnak lenni Andersen országában, és a sok szép szőke fiatal meg a porhajas szöszke gyerkőceik.

 

Amikor Koppenhágát megláttam odafentről, elfelejtettem a fáradtságot, és energiávalteltnek éreztem magam, hogy alig vártam, ledobhassam a cuccaimat a hotelben, és fussak elvegyülni a szép dánok közt a városban szilveszter délutánján. Most még az se érdekelt, mint máskor, hogy vajon merre nyílik az ablakom, pedig a tengerre néző ablakot kaptam pazar kilátással.

Photo by Artur Dancs

Nørreport a dán főváros azon része, ahol nyáron rengetegszer megfordultam, és ahonnan olyan részletesen tudósítottam a Koppenhágáról szóló bejegyzésemben. Ezt jelöltem ki úticélul, de a metróról nem ott, hanem már Christianshavnban leszálltam, hogy onnan gyalogoljak át az egész városon. Koppenhága olyan jól átjárható, hogy ilyen szép időben vétek lett volna tömegközlekedni. Egyik hídról a másikra ereszkedve, ide-oda bámészkodva az utcákon jutottam el a belvárosi részbe. Nem lepett meg, hisz már Norvégiában és Svédországban is tapasztaltam, hogy itt teljességgel hiányzik az ünnepből az éktelenül sok csillogás. Nincsenek színes égők tízezrével, és nincsenek giccsekkel túlzsúfolt terek, parkok sem… Egyszerű fehér égők vannak, egy-egy fenyő – fehér égőkkel az is, és békésen, mosolygósan sétálgató emberek. Amikor a Nørreport piacra értem,, láttam sűrűsödni a járókelőket. A jelek szerint, nem csak nyáron, de ilyenkor is ide hozza útjuk a dánokat. Senkit nem láttam agyonpakolt bevásárlószatyrokkal rohangálni, senkit nem láttam igyekezni hazafelé főzni vagy vacsorát készíteni, sem szilveszteri műsort nézni. Ezeknek a szép és mosolygós dánoknak kisebb gondja is nagyobb a televízióműsoroknál – talán éppen ezért csapnivalóan egysíkú a tévéműsorok skálája. Ezek a szép és szelídarcú emberek ehelyett kiülnek ebben a farkasordító hidegben is a nyájas napsugár mentén a térre egy pohár vagy flaska borral, jelen esetben akár pezsgővel is, vesznek mellé egy dán szendvicset és ott cseverésznek kipirulva, egymás szemébe nézve a barátaikkal, kollégáikkal, családtagjaikkal. Néha feláll valaki, vesz egy csokor virágot vagy eukaliptuszt, netán néz valami zöldséget, legyen, ha hazamegy, de nem AZ a lényeg, mi van otthon, hanem, hogy itt most együtt vannak, és jól érzik magukat. Telefon csak annak a kezében van, aki egyedül van, biztos értekezik azzal, akit vár épp. De azok, akik ülnek az asztaloknál nem szorongatnak görcsösen telefonokat a kezükben, nem vetnek lopott pillantásokat az sms-falra, sem a facebook vonalra. Nem osztják meg a figyelmüket mással, csak azzal, akivel egy asztalnál ülnek. És beszélgetnek. Sőt, kacagnak is, mert vicceseket mondanak egymásnak. És mosolygósak, és szépek. Nagyon szépek. Teli vannak mesével. Hát, csuda-e, hogy Andersen mester éppen itt született, közülük való?…

Photo by Artur Dancs

Őszintén mondom, ahogy ott sétáltam egy(-egy) pohár pezsgővel a kezemben közöttük, és oda-odaköszöntek, és oda-odamosolyogtak, nagy kedvet kaptam ismét Andersen meséket olvasni. Biztos, ha elolvasom ma a Hókirálynő mesegyűjteményt, teljesen másképp fogom magam elé képzelni őket, és biztos, hogy jobban meg fogom ismerni ezt a mesés népet. Keresve sem lehetett volna jobb helyet találni átlépni az újesztendőbe, mint Koppenhága. Nem hiányzott New York embertelen szilveszteri nyüzsgése, sem a rohanásba beleszürkült budapesti arcok, és sem a pánikszerűen élelemhalmozó- és fogyasztó otthoni haddelhadd sem, a szupermarketeket ostromló embertömeg degeszre pakolt bevásárlókocsikkal. Ez éppen megfelelő volt egy hosszú munkahét, egy szép év zárómomentumára. Biztos vagyok benne, ha otthon lettem volna New Yorkban, vagy otthon, anyám házában, ki sem mozdultam volna a fotelből, hogy a kinti világtól megóvjam magam. Itt nem kellett semmitől sem félnem. Esetleg a petárdáktól, de azok csak akkor kezdtek el csattogni, amikor én már visszaindultam a szállodába, hogy átaludjam magam az újesztendőbe. A dán újév nem egyezik sem az otthoni újévvel, sem a másik otthonom újévével sem, így nem tartottam fontosnak, hogy valamelyik órában ünnepeljek éppen. Úgy éreztem, az egész délután ünnep volt nekem, és ez egy napra elég. Másnap frissen ébredtem, és amint a nap kicsit is megmutatta magát a ködfátyolon keresztül, kimentem a tengerpartra. Arra gondoltam, magányos kis sétának járok utána, de tévedtem. A parton rengetegen voltak.A sok mosolygós, sétáló helyi ember akkorra már ellepte a sétálókat, kávézgattak, teázgattak, glöggit ittak és andalogva beszélgettek. Volt, aki evezett, voltak, akik labdáztak, a gyermekek némelyike mezítlábolt a hideg homokban. Olyan élettel teli kép volt ez, ami annyi energiát ad az embernek, amit semennyi kávé nem nyújthat egy ilyen ködös, nyirkos reggelen.

Egy kis pihenés, egy kis szauna után veselkedtünk neki az utazásunk utolsó szakaszának – a kiesett gép miatt eleve három órás késéssel. Éjfélkor érkeztünk New Yorkba.

Photo by Artur Dancs

Gazdag és mozgalmas évre tette a pontot ez az út, s egyúttal megnyitotta a következőt is. Tudom, hogy ilyenkor összegezni kellene, és visszatekinteni. Igazából erre is készültem, csak a mese fonala egyéb irányba terelődött, így másról szólt ez a mai. Márpedig, ha most elkezdeném az elmúlt évet is összefoglalni, olyan hosszúra nyúlna ez az írás, hogy senkisem akarná már elolvasni.

byclarkellis

A writer trying to be an author

August MacGregor

Celebrating Sensuality. Intended for mature audiences, 18 and over

Living to help other disabled people, and people in need, Change the sign!! And Earth

I been online since 1994. I seen the internet at its finest. Then the World joined and fucked it up

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

tutorials4view

Watch free tutorials in Full HD (1080p) quality video tutorials, sorted by subjects, like: Photoshop, Gimp, Facebook, Torrents, Windows 7, Windows 8, Windows 8.1, Viruses and malware removal ( like ask,com, vqo6, Babylon ) and more and more.. If you like our tutorials and guided, please SUBSCRIBE to out channel at: http://www.youtube.com/user/ShaiSoft - tutorials4view.

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: