Tavaszi zsongás rhododendronokkal és pálmafákkal (2)


 

Photo by Artur Dancs

Napkelte a Dreamliner pilótafülkéjében

 

Arról, hogy ki hogyan üti le az első hangot

Azt szoktuk mondani, hogy egy hosszabb utazási ciklus idején az első napon, az első utas-beszállításnál le van ütve az egész utazás alaphangja. És én ezt nem akartam elfogadni szóról-szóra így, mikor hónap elején egy egy hetes útra indultunk el akkori csapatommal New Yorkból. A kabinfőnök, a kis köpcös, mindig mosolygó fekete gyerek, Dexter odasündörgött mellém már a váróban, és odasúgta: „Mellettem leszel a Prémiumon, és nincs vita”. Nem is terveztem ilyen irányokban senkivel sem vitázni, hisz, miután az ember mindenképp dolgozni jött, és jobb esetekben szereti is  a munkáját, teljesen mindegy, melyik pozíciót kapja a leosztásnál, noha mindenkinek vannak kedvencei is, vagy hangulata, lelkiállapota szerint épp melyikre vágyik leginkább, elől dolgozni meg sokak szerint egy kicsit kiváltságos is (de nem az). Én például szeretem a turista osztályon a leghátsó konyhát, amit szakzsargonban csak „aft-galley”-ként vagy egyszerűen csak aft-ként emlegetünk. A most leggyakrabban előforduló óriásgépeinken az aft a legtágasabb hely a repülőn, nálunk, a Boeing 787- Dreamlineren pedig kifejezetten bőkezűen bántak a térrel, öröm ott dolgozni, és ott még az utasok jövés.menése sem zavaró annyira, mintha egy szűk helyet kellene megosztani megannyi emberrel. Az aftbe két embert szokás beosztani, hosszabb úton hármat, ezen felül a középső ajtókhoz beosztottak közül egyik kolléga is a hátsó csapatot erősíti felszállást követően a leszálláshoz való készülődésig. Jobbára ők a „futárok”, akik hozzák-viszik a szükséges dolgokat a felszolgáláshoz a három konyha között, az eredetileg hátulra beosztottak pedig segédkeznek a „konyhásnak”. Értelemszerűen az ember igyekszik olyanokkal összekerülni, akikre számíthat munka közben, ugyanakkor akik társaságában kellemesen tölthető el az utazásra megjelölt idő is. Mivel tudtam, hogy barátom és egyik kedvenc kollégám, Venito is a csapatban van azon az úton, már előre megegyeztünk, hogy a hátsó fronton leszünk mi ketten s akiket még mellénk osztanak. Ha valaki odafigyelt a korábbi mesékre is és vidám emlékei közt megmaradtak a Finnaires idők és a sörtrolli esete Helsinkiben, akkor az biztosan emlékszik Winstonra is, akihez megannyi közösen eltöltött helsinki-i utam kötődik és csavargások nemkülönben. Winston a Finnair után Alaszkába szegődött az Alaska Airlines-hoz, de mivel valamennyi barátnője és élettársa a keleti partokhoz kötötte, soha nem volt egyértelműen boldog, noha tudnivaló, hogy az Alaska az egyik legszínvonalasabb amerikai légitársaság mindenféle szempontból.

 

Photo by Artur Dancs

Sognefjord

– Nem vagyok én Alaszkába való. Fekete vagyok, és a keleti parton élő nőket sokkal jobban szeretem – fakadt ki sokszor, ha beszéltünk telefonon.

És amikor mind gyakrabban kérdezte, milyen az én sorom a norvégokkal, éreztem, hogy kedve lenne feladni a tutit a mi épp inter-kontinentális szárnyait bontogató új vonalunkért. Mondtam, szóljon csak, mert őt szívesen beajánlom. Nem csak valami levegőbe kiáltott szó volt ez, mert valami okból kifolyólag engem szeretnek itt, és ha valakit beajánlottam eddig, az mindenképp lehetőséget kapott a megmutatkozásra, és ha jól teljesített, fel is vették őket. A Finnaieres időkből – megint csak azok memóriájára apellálok, akik olvasták a korábbi meséket, és ismerősen tekintenek e nevekre – Francesca keresett meg elsőként, az olasz díva, akit fel is vettek, de édesanyja sajnálatos betegsége miatt fel kellett adnia a repülést éppen akkor, amikor szolgálatba állhatott volna. Majd a halkszavú ecuadori Franco barátom, és volt kollégám, akivel sok közös utat hagytunk magunk mögött Helsinkiben, keresett meg, és sikeresen vizsgázott is. Első közös útjaink valamelyikén örömmel öleltem magamhoz, és segítettem eligazodni neki az új környezetben. Olyanok is megkerestek a régi brancsból, akikről hallani sem akartam, és örültem is, ha sokáig nem hallottam, de ezeket nem tartom említésre méltónak, és nem is ajánlottam be soha. S ha Gitte állásinterjúzás közben mégis fel-felhívott egyikről vagy másikról érdeklődni, csak annyit mondtam, hogy amennyiben jónak találtatik, mindenképp vegyék fel, de én semmiképp nem támogatom ezt vagy azt a személyt. És a jelek szerint ez döntő vélemény volt, mert azok az emberek nem is kerültek be. Nem szeretek ilyen felelőséget magamra vállalni, még akkor sem, ha ezekben az esetekben tárgyilagos véleménnyel álltam elő és érvekkel, mint azon esetkben is, amikor valakit ajánlottam a pozícióra. Ugyanakkor az is motoszkált bennem, hogy olyan emberekkel sem kellene megtölteni a kevés szabad posztot, akik megbízhatatlanok, akikkel nehéz a hosszú utakat eltölteni egy zárt légtérben sok órán át háromszáz utassal, s akik nem is igazán szeretnek dolgozni. Akkor inkább jöjjön friss vér az utcáról, kaphasson lehetőséget valaki más, akinek tehetsége van, adottságai és aki számára ez olyan megfoghatatlan álom, mint annak idején nekem volt.  Ekkoriban környékezett meg Mikey is, akiről a tavaly februári italozással egybekötött East Village-béli szeánszunkat követően nem sok érintkezésünk volt. Tudom, hogy Mikey link, és azt is, hogy ugyanakkor, ha munka van, akkor dolgos és roppant megnyerő, mindenkit levesz a lábáról pillanatok alatt magasságából eredő esetlenségével társuló bájával és széles mosolyával. Az első megmérettetésen ki is derült, nincs sok kétség afelől, hogy felveszik. Aztán a második kiképzési héten három napot kimaradt, mind mondotta, asztma-rohama volt, és a sürgősségi osztályon kezelték, de erről a vélemények megoszlottak, és főleg azok hitetlenkedtek, akik együtt voltak vele előző éjszaka, mikor az asztal alá itta magát. Természetesen, én sem hittem el a nagy és ártatlan bociszemekkel előadott kórház-meséjét, főleg, hogy sokszor hozzátette, hogy nekem nem hazudhat, hisz annyi jót tettem érte, bele is pusztulna, ha nekem hazudna. És hazudott. De szerencsénkre, nem pusztult el, és én is csak annyira lágyultam meg a tékozló gyermekkel szemben, hogy valamennyi befolyásomat latba vetve kialkudtam neki egy plusz esélyt.

– … de csak mert kiváló tanuló volt mindevégig, amíg ott volt… – morgott a személyzeti főnök, és valamiket bejegyzett a noteszébe. No, igen, ezek az igazi, régivágású HR-osok nem laptopokkal járnak, és nem telefonjaikon matatnak egy-egy bejegyzésért vagy telefonszámért, hanem a kis papírnoteszükben. Így az öreg Phil is, akit a Wall Street vetett a mi partjainkra, hogy – reményei szerint – majd innen menjen nyugdíjba, ha addig kibírja, és nem üti meg a gutta. Persze, egy ilyen bejáratott vén rókát se lehet olcsón eladni, azért odasúgta, amikor csak ketten voltunk:

– Ez a te barátod nagy gazember, ebben egyezzünk meg.

Elismerően bólintottam, és ugyanakkor megköszöntem a léha barátnak megadatott lehetőséget az újrakezdésre. Emez közben lapult valamerre, azt hittem, az „asztmáját” kezeli épp, amikor egy napsugaras délelőttön ujjongva tört rám telefonon. Dublinból. Nem titkoltam, hogy homlokomig szaladt fel a szemöldököm, és keresetlen szavak után kutattam a fejemben, amit nem bánok meg nagyon, ha kiszaladnak a számon hirtelen haragomban:

– Úgy tudtam, neked holnap reggel el kell kezdened az új évfolyamon a kiképzést New Yorkban…!

– Igen, igen, jól tudod. De én most olyan boldog vagyok…! – hadarta.

– Aha. És Dublinban. Pedig reméltem, hogy szokás szerint gazdag népek gyermekeit ajnározod sok pénzért valahol TriBeCában vagy Lucille-lel illogatsz valamelyik brooklyni csehóban…

– Ott, igen, a gyönyörű Dublinban.

– Ebben a pillanatban Írország pazar szépsége érdekel a legkevésbé, de örömmel hallom, hogy boldog vagy, és remélem, úgy intézed, hogy ennek a beszélgetésnek a végén én is az legyek.

De nem úgy intézte. Abban a kiváltságos szerencsében lehetett részem, hogy elsőként tudhattam meg, Mikey állásinterjúra ment a pirospozsgás írek fővárosába, és a világvezető arab légitársaság fel is vette soraiba. Ha magamba nézek, nincs, amiért haragudhatnék a döntésére, hisz ostobaság lett volna másképpen döntenie, én csak amiatt éreztem magam kényelmetlenül, mert azt gondoltam, ez a cégen belül engem is minősít, már hogy az általam ajánlott emberek mégsem válnak a cég dicsőségére. Másrészről úgy gondoltam már a Finnair-es idők eleje óta, mikor egyidőben voltunk interjúra hívva, és úgy remegett mellettem a fotelben, hogy meg kellett fognom a kezét, hogy Mikey nekem a karmám, mert akármennyire nem forszírozom is, valahonnan mindig visszacsöppen az életembe. És félek, hogy Abu Dhabi sincs elég messze, ha sorscsapásokról van szó…

Ebben a hangulatban talált Winston konkrét és határozott megkeresése, hogy írnék neki egy ajánlólevelet. Ez épp az a pillanat volt egyben, amikor eldöntöttem, nem, nem, soha. Senkinek többet. De végigpörögtek együtt töltött ideink, a helsinki-i tekergések, és láttam magam előtt a mosolygós képű, odaadóan tevékenykedő Winstont, akivel mindig jó volt dolgozni. Elvállaltam hát, ezt is. Szabályos megdöbbenés ütött ki rajtam, amikor Phil, a vénróka megcsörgetett Winstonnal való interjúja után, és lelkesen újságolta, hogy mennyire elbűvölő a barátom, és hogy valósággal levett mindenkit a lábáról, és nem is kétséges, hogy felveszik…

Nem sokkal ez után ismét csengett a telefonom, és nem tudtam, mire vélni ezt a nagy forgalmat – New Yorkban az emberek ilyen nagyon lazára eresztve nem szokták egymást hívogatni, hacsak nem ég a ház. Winston volt az. Gondoltam, az örömhírt akarta elújságolni, amit én már tudtam, de a hívás célja egyéb volt:

– Hálás vagyok, hogy beajánlottál, és hogy jót szóltál az érdekemben. De tudnod kell, hogy egy korábbi álláspályázatomra is ma kaptam meg a döntést, és az JetBlue is jelezte, felvennének.

Megint hangtalanul vártam a továbbiakat, miközben nem tudtam, mit reagálhatnék a bejelentésre. És abban is biztos voltam, nem akarom tudni Winston döntését.

– Hétfőig kell meghoznom mindkét részről a döntést… – péntek volt.

– Rendben, akkor dönts… – és hozzá is akartam tenni, hogy nem akarom tudni a továbbiakat. De folytatta:

– Én már döntöttem. Veletek szeretnék továbbmenni…

Így került a mi legénységünkbe akkor három újonc között Winston is egy pirosarcú ír és egy hórhorgas olasz mellett, a maga koromfekete arcából virító nagy szemeivel. És mondom, azt tartják, hogy a több szakaszos utakon az első szakasz utasai adják meg a továbbiak hangulatát, talán mert az első útszakaszon múlik, a legénység mennyire kovácsolódik össze csapattá a következő napokra. De számomra a névsor már elegendő biztosíték volt rá, hogy bizakodóan tekintsek a hét nap elé, még akkor is, ha beszállításkor a Premium osztály egyik utasa későn futott be, és cseppet sem zavarta, hogy amúgy mi indulásra készen lennénk, hanem valamennyi, és nem kevés poggyászát sugárirányban szétszórta a kabinban a széke körül, majd kényelmesen leült, és folyamatos telefonálás közepette elővett egy tál salátát és komótosan lakmározni kezdett.

– Örömmel venném, amennyiben… – közeledtem felé udvariasan és halkan megszólítva, de leintett:

– Telefonálok, most ne zavarjon!

 

Photo by Artur Dancs

41000 láb magasságban

Az ajtót már bezártuk – ez azért sem elhanyagolható, mert így ki már nem hajíthatom – és a gép elindult a kifutó felé. Felkaptam a táskáit, hogy addig is elrakosgassam a poggyásztartókba, ahol maradt hely. Tévesen sok utas mai napig azt hiszi, hogy a mi feladatkörünk a poggyászaikat elhelyezni, és borzasztó inzultusnak veszik, amennyiben nem teszünk eleget e téren elvárásaiknak, de sokszor az ember csak el szeretné kerülni a konfliktushelyzeteket és a felesleges feszültséget, meg persze, a késést, és kézbe veszi a dolgokat. A pasi azonban – folyamatosan telefonálva és táplálkozva, a sok közül egyik kezével megragadta a karom, és intett, hogy ne nyúljak a poggyászához. Ekkor már erélyesebben szólítottam fel, hogy pakoljon el, és kösse be magát, és mikor egy lépésnyire odébb léptem mellőle, beslisszant a mosdóba, és magára zárta az ajtót. Tudnivaló, hogy ha a kabin nincs bebiztosítva, és az utasok nem ülnek bekötve a helyükön, a pilóta meg kell, hogy szakítsa a felszállást. Természetesen, ki tudjuk az ajtót minden körülmények között nyitni, sőt, le is venni a helyéről végső esetben. De nem akartam végső esetet. És nem akartam ezt az alaphangot leütni. Inkább intettem Dexternek, hogy veregesse meg időnként a vécéajtót, addig én a többi Premium utassal foglalkozom. Mikor hősünk a felszállás előtti utolsó pillanatban ki lett dirigálva a mosdóból, a poggyászai után kezdett kutatni, amit időközben mégiscsak én rakosgattam el. Mondom, üljön le máris. Azt mondja, de neki kell a csomagja. Mondom, üjön le. De neki kell a hátizsákja. Ekkor két vállánál fogva megfogtam és belenyomtam az ülésébe, és bekötöttem:

– És így marad, amíg nem szólok, különben kettőnk közül valaki nem repül ma este. És én biztos, hogy igen. Ez így világos? – súgtam oda halkan.

– Látod, ezért kellesz te nekem ide… – dőlt hátra székében a felszálláshoz Dexter.

– És neked? Milyen volt a napod? – kérdeztem, hogy tereljük el a szót a kezdeti nehézségekről.

Ahhoz azonban naivnak kellene lennem, hogy azt higgyem, ezzel lezártuk a témát egész útra. Az utasunkkal rögtön felszállás után beszélnem kellett, mert speciális, vegetáriánus ételrendelést adott le magának, és ilyenkor azt mi leellenőrízzük, mielőtt felszolgálnánk a menüt és az előre rendelt diétás ételeket is.

– Lényegében laktóz- és gluténmenteset rendeltem, de már ideutazásomkor is gond volt, azt állították azok is, hogy vegetáriánus.

– Nos, igen, joggal állíthatták, hisz ez szerepel az ön jegyén is és az én listámon is.

– Akkor meg nem eszek, és kész. – döntötte el, és elfordult, mint a makrancos gyermek, amikor sárgarépa főzelékkel akarják megetetni.

Én viszont nem vagyok az apja emennek, és így teljesen hidegen hagyott az éhségsztrájkja. Épp visszaértem a konyhába, amikor éreztem, valaki liheg a nyakamba. Ő volt az:

– De valamit megtehetne értem: adhat nekem egy üveg forró vizet. De ne is fáradjon, veszek én magamnak.. – és már nyúlt is a kávégéphez. Még a levegőben elkaptam a kezét, és tisztáztuk, hogy a masinériát itten én kezelem, senki más, utas csendben leül, és türelmesen vár, amíg meleg víz érkezik. A meleg vízzel valami porokat szedett be, amitől gyorsan elaludt, és reggelig nem hallottunk felőle. Akkor sem szerettem volna, és a reggeli előkészítése közben a legkevésbé sem vágytam rá, hogy szembejöjjön velem, de jött. Gondoltam, hogy a túloldali mosdóba akar menni, ezért jön a konyhán keresztül, nem szóltam hát semmit. Valami miatt az utasok úgy gondolják, bennünket szórakoztatniuk kell menet közben, és ha ők unatkoznak a hosszú út során, akkor mi is. Arról nem beszélve, hogy vannak a sétáló utasok, akik attól a pillanattól kezdve, hogy utazómagasságba értünk, felpattannak, és fel-alá járkálnak, mintha a korzón lennének, vannak, akik tornásznak, és a muzulmán meg zsidó vallásúak sok esetben imádkoznak is, ahol a napkelte vagy napnyugta éri őket. Egy pillanatra néztem csak félre, és mikor visszafordultam, nem akartam hinni a szememnek. Az utasom mezítlábra és félmeztelenre vetkezve feküdt a repülőgép ajtaja előtt, félretolta a reggelis kocsit és a jobb lábát gyertyában magasba emelve szuszugott.

– Maga jógázik? Maga ITT jógázik NEKEM?… – meredtem rá.

– Ne zavarjon most, kérem, meditálok.

– Nincsen ez jól, én mondom magának.

– Már hogy mi? A jóga az ép elméhez, a teljes élethez kell.

– Én ezt nem kérdőjelezem meg. De ez a hely erre a legkevésbé sem alkalmas, hogy itt építsen ép elmét magának.

– De-de. Remek!

– Mondja, maga irodában dolgozik?

– Mondhatni…

– Megadná a címét, és én oda bejövök.

– Miért  jönne be?

– Bemennék, lefeküdnék az irodája ajtajába, és tornásznék kicsit meg jógáznék, lehet, meg is reggeliznék…

– Látom ám, mire megy ki az élcelősködés, de ne felejtsünk el egy dolgot: én fizettem azért, hogy itt lehessek.

– Óh, tudja, hány olyan helyre járok én, ahol fizetek? Mégsem jógázok sem az adóhivatalban, sem pedig a színházban.

– De ez itt egy szolgáltatás, amiért én fizettem…

– Pontosan, ahogyan mondja, egy szolgáltatás, hogy mi A pontból B pontba elszállítjuk magát bizonyos feltételek mellett, és ezek a feltételek nem tartalmazzák a vészkijáratnál való kötetlen jógázást, tehát, kérem, gyorsan menjen vissza a fizetett helyére…

– Rendben, de adjon nekem egy üveg forró vizet. Vagy hagyja is, majd kiszolgálom magam… – és nyúlt is  a kávégéphez.

– NEM!

– Csak segítek…

– NEM SEGÍT! LEÜL. CSENDBEN ÜL. Várja a vizet.

– De én gyakori utazó vagyok.

– Én is. De maga akkor is leül és még csak a mosdóba se zárkózik be leszállás előtt, mert én biza leszedem magáról az ajtót.

– Miért zárkóznék be?

– Azt csak maga tudja. Én csupán felvázoltam a következményeket.

 

Szóval nem, én nem akartam, hogy ez legyen a kezdőhang, amit leütünk egy hétnapos utazás elején.

Londonba érve, becsekkoltunk kedvenc Copthorne-unkba, és miután kicsomagoltam magam az egyenruhából, hanyatt-homlok siettem a kertbe egy pohár konyakkal, és úgy vártam Zsuska barátnőm érkezését a városból, hogy valamerre elcsavarogjunk minél hamarabb.

Folyt. köv.

Tavaszi zsongás rhododendronokkal és pálmafákkal (1)


 

Rhododendronok, vad rebarbarák és esetleg egy festményrablás

Szinte el is képzelem magam, hogyan festek, mondjuk, a vadkacsák szemszögéből, amelyek mellettem, a kert pázsitján igyekeznek eldönteni, melyikük a megfelelő pár az egyetlen nősténynek közülük, már ha őket bármennyire is érdekli az én személyem a cseresznyefa alatti asztalnál: idesüt a kora reggeli nap, a szálloda vendégei még csendesek – akik korán utaztak el, már megreggeliztek hajnalban, és elmentek, akinek meg csak később van dolga, még csak most ébredezik. Szemben a kertben a reggeli szél lengeti a rigók füttyét, és a hatalmasra nőtt vadrebarbara leveleket, amelyek este még ernyőként is szolgáltak a szemerkélő esőben. Jobbra a ciklámenszínű rhododendronfa díszeleg teljesnél is teljesebb, pazar pompájában, mögötte a kertben meg többi társa, családtagja és üzletfele megannyi színben téve izgalmassá a kert esőktől vad zöldjét. A kora délelőtti nap engedékenyebb hozzám és a vágyamhoz, hogy a kertben telepedjek meg leírni a gondolataimat, mint a hajnali sétám idején volt.

Photo by Artur Dancs

Hajnali séta Copthorne-ban

 

Azért is igyekeztem hajnalban talpon lenni, hogy le ne maradjak a napsugaras dél-angliai reggelről, a hajnali harmatban csillámló gyepről és azáleákról. Annak ellenére, hogy késő éjszakáig élveztem a könyvtár hangulatos esti hangulatát, jóval a kora reggeli nyitás előtt már a bájos hotel folyosóján vágtattam a kávégép felé, hogy a gőzölgő feketekávé társaságában mihamarabb visszatérjek a virágaim közé. Senki sem mocorgott még a hallban és a nappali környékén, a recepció is üresen ásítozott, és csak legyintett rám, miközben kiosontam a kertbe, hiszen hozzászokhatott, amióta egyik otthonom lett ez a West Sussex-i rezidencia a nagyvilági otthonaim közül, hogy ezen – s rajtam –  már nem sokat lehet változtatni. Párás volt a hajnal, és csicseregtek a madarak, ők korábban, már háromkor elkezdik a koncertet. A kicsi patak fölött egy pihepárnányi ködfoszlányban egy fehér bokor rázta le magáról a megkopott virágokat, és más semmi sem zajolt, csak a kavics a talpam alatt és az egymáshoz susogó rhododendron bokrok. Tegnap, érkezés után, már kora délelőtt kijöttem, és hoztam a konyakot is magammal egy átrepült óceánt és éjszakát hagyva magam után, hogy a rövid pihenés előtt szemügyre vehessem, mi minden változás ment végbe virágok terén az elmúlt majdnem két hétben, amióta utoljára itt jártam. Akkor itt kezdtem egy hétre való utazás sorozatomat, a mostani meg éppen itt fejeződik majd be ma délután, amikor hazarepülök New Yorkba. Már tavalyról tudtam, hogy a május bontja ki legtarkábbra ezt a kertet, az egész év szinte mind olyan, mintha erre a parádéra készülne fel, hogy májusban aztán teljes erőből kitegyen magáért. A sárga és rózsaszínű virágok kifejezetten illatosak, valami nagyon drága és előkelő párfűm illatát idézik bennem, mintha valami úri társaságban, szép és drága ruhákba öltözött hölgyek között bóklásznék egy estélyen. Igaz, nekem nem pezsgő volt a kezemben, csak egy kávé, adott esetben konyak… és szmokingot sem viseltem, csak az útra magammal hozott mindennapi ruhákat. De ezt senki sem bánta, és az ünnepélyt emiatt a kert nem vette takaréklángra.

Photo by Artur Dancs

 

A hajnali párában a cipőm orra hamar nedves lett, és a levegő is csipkedett még, de ellensúlyozta a színpompa és az illatfelhő, amitől a reggeli ég még kékebb és a napsugár még kellemesebb lett. Az esti eső a pázsitot megpuhította, és a zöld színeket bujábbá és élénkebbé rajzolta. A tegnap délutáni szunyókálás után vacsora előtt jártam meg magam az esti kert ösvényein, és mint mindig, ha a Copthorne-ban vagyok angol bűnűgyi regényekről fantáziáltam, a kertészről, aki – tegnap minden kétségem eloszlott efelől – minden bizonnyal a legfőbb gyanusított, akármilyen bűnügy is lappangjon a hotelben, a modoros pincérről, akit Miss Marple régóta figyel a szeme sarkából, és mostmár én is, és itt van ez a bűbájos Kinga, aki egy ilyen bűnügyi regényben a csinos nőt játszhatná, aki összejátszik a többiekkel, és részt vesz mondjuk egy képrablásban. Kacagtam is magamban, mikor ezt a fejezetet megkomponáltam így a fejemben, mert eszembe jutott, hogy ha Kinga tudná, hogy milyen szerepet szántam neki egy esetleges angol bűnügyi regényben, nemhogy nem szalad ki hozzám a kertbe két uborkás szendviccsel, hogy a konyak fel ne fusson az fejembe a napon, miközben a tetovált testű kertészt figyelem a tornácról, amint a fűnyíróval kering a pázsiton fel-alá – szerintem azért, hogy a zajjal elüldözzön mihamarabb onnan – hanem esetleg egy serpenyővel jelenik meg, amit a fejemen megkongat. Persze, Kinga úri asszony, és nem vetemedne ilyesmire, még akkor is, ha ékszer- vagy képrablásban nagyon jól festene a fentebb leírtak fényében. Az esti, a nappali és a hajnali séták között merőben lényeges különbségek vannak. És nem csak a konyak miatt, mert konyakot alkalmasint az ember reggel is fogyaszthat, ha aznap épp nem kell szolgálatba állnia, hanem a fények, a hangok és az illatok miatt is. Este a vendéglő sárga fényei szivárognak a tornácra és a pázsit szélére, ha az ember a kertből szemléli a szállodát akár a rhododendronok, akár az óriási vadrebarabarák alól, amiről ugye, a kertész már kifejtette, hogy nem kifejezetten előnyösek táplálkozásra, hacsak az ember nem akar valakit eltenni a láb alól mondjuk busás örökségért vagy mert túl sok információ birtokába jutott esetleg. Az esti kiszűrődő fényben a fülemilék feleselnek egymásnak innen-onnan. Soha nem látni őket, csak hallani a dallamaikat, és melegebb nyárestéken szentjánosbogarak is lendítenek az esti hangulaton. Este és hajnalban az illatok intenzívebbek, talán mert napközben annyi minden más tereli el a figyelmünket, az érzékeinket, hogy ilyenkor sokszorozottan érezzük a virágok és a frissen vágott fű, a nyers föld illatát, és ha egy macska papucsol át a pázsiton a padlás irányába egerészés után ellustulva, azt is jobban meghallani késő este. A fény mellett ilyenkor a vacsorázó vendégek nevetgélése és anekdotázása is kisunnyog a sötét és csendes kertbe, néha valaki ki-kijön egyet levegőzni, elszívni a cigarettet és esetleg nagyon bizalmas dolgot megbeszélni valakivel az asztaltársaságból, olyan titkokat, amiket nem lehetne csak úgy akárki orrára kötni. A billiárdteremből a golyók csattogása, tányérok és poharak koccanása is belevegyül a kinti csendbe, és amikor mindenki visszahúzódik szobájába, a szálloda is elcsendesül. A hajnal és kora reggel ezért más. Nincsenek kiszűrődő fények, sem csörömpölés, és titkok sem születnek hajnalban. Ha van titok, az esti órákban kel életre, és éjszaka bontakozik ki. De hajnalban nem sok esélye van a titkoknak, mert most a nappali fény kerül előtérbe mind jobban, és a kertben is és a kertből szemlélve a szállodában is, a tornácon is nagy csend van, és minden az új nap ébredésére figyel. Nappal akármi lehet. Ilyenkor előfordulhat, hogy valaki mással is szembemegy az ember a kert ösvényein. Nappal sokkal több a bátor ember, aki kiszakítja magát a szálloda biztonságos kényelméből, és nekivág az ösvényeknek. Ilyenkor a pázsitra rakott kerti bútorok is benépesülnek, pilóták és nem pilóták is okoskodnak egy-egy napilap vagy egy laptop felett, idős hölgyek teáznak élceseket mondva egymásnak majd nagyot kacagva, és ilyenkor a kertész is sokkal többet tűnik fel mindenféle szegleteiben az udvarnak és a kúriának. Volt, hogy a konyakra gyanakodtam, mikor láttam elsietni balra, és jobbról ismét felbukkant, de Kinga – aki tudja jól a helyi titkokat, nem hiába szántam neki tulajdonítani egy kincsrablást valamelyik május éjjelen – megnyugtatott, a kertészből kettő van, és vagy ikertestvére vagy nem, de egyformák.Így aztán kettős bűnügyet is kitalálhatok immár, hogy a regény hangulatát fokozzam.

Photo by Artur Dancs

 

A hónap eleje óta, mikor legutóbb itt jártam, nagyon sokminden változott. Akkor a reggeli séta virágai leginkább a cseresznyefa rózsaszín koronájából származtak, a rhododendronok még csak éledeztek a hosszú, esős tél után.  Ha az angliai tartózkodásaim keretébe akarom ezt a hónapot zárni, akkor mindenképpen rhododendronokra fűzöm azt, és úgy foglalom össze ennek a két utazás-sorozatnak a gondolatait egy mesébe még itt, a cseresznyefa alatt ülve madárcsicsergésben, a sziporkázó napsütésben, a kertész által       tegnap alaposan, simára és csíkosra rendbe szedett pázsiton elhelyezett kerti asztalnál…

(folyt. köv.)

Esőben, rhododendronok közt


Photo by Artur Dancs

Mondom az én barátomnak, hogy nagy bajban vagyok. Kinek másnak mondaná el az ember manapság az ilyesmit, ha nem annak, akiben megbízik, egyrészt, másrészről, meg akitől valamiféle megoldását is reméli az állapotnak. Mondom, hogy ez az én bajom furcsa keletű: nem lelem a helyem. Csavargom ezt a világot széltiben-hosszában, és valami mégsem hagy nyugodni. Hazamentem Szatmárra is pár napra, gondoltam, hogy az a három nap az otthoni béke és nyugalom szigetén rendet rak bennem, de amikor ott voltam, és mégsem rakott, akkor eszembe jutott, hogy már a nyáron is, amikor egyedül róttam a szatmári – a lelkemnek kedves – utcákat, akkor sem találtam meg valamit… magamat. Vagyis a békémet. Mentem, és örült a lelkem minden kis szegletnek, minden kis hangnak. És róvom tízezrével a mérföldeket havonta, és rajongom minden kis világszeglet édes báját, a trópusi éjszakákat, a ropogós havas reggeleket, a kicsattanó tavaszfüttyös virágerdőket, mohos szagú, avarborította erdőket, mosolygó városokat, fülemiléket – mindent, amit ajándékba ad nekem a sorsom minden nap.

És nem lelem a helyem.

Mikor New Yorkba érkezem, már elég csak a repülő ablakából megpillantanom a várost, máris nyugalom tölt el. Földet érve szembesülhet az ember a metró szagával és a ragacsos kosszal, a csövesek és hajléktalanok ernyedt hadával, lármával, káosszal, és mégis szereti. A káosz és a lárma a szirénákkal együtt egy színes háttérfestmény lesz, az érkező metró szele a friss levegő a fülledtségben, a pocsolya az eső után tükör a fénynek, és az ember örül, hogy hazaérkezett. Egy hétig voltam itthon egyhuzamban. És tavaszoltam, és napoztam, és virágokat lestem meg rügybe pattanni, és madarakat fiókákat etetni. Szippantgattam serényen az utcai rablópecsenyék kormos illatát, megöleltem az alkonyatot az óceánpartról, és újra beleszerlmesedtem a városba a folyópatról bámulva amint az éjszaka fényei sziporkázva mesévé rajzolják a panorámát.

És estéről estére hazajöttem, leültem a fotelbe az ablak mellé a konyakommal, és néztem ki a csodára, amit nekem mai napig jelent ez a város.

Mégsem leltem a helyem.

Akkor azt írta nekem vissza az én Höki barátnőm:

– Annyit mész mindenfelé, hogy a lelked nem tud utólérni, s már otthon sincs. De majd megkerül, egyszercsak ott lesz.

És én hiszek neki. Hiszek, mert Höki nagy ismerője a meséknek, és nagy tudója a válaszoknak. Ő maga is egy mese, mindig mondom is neki. És olyan barátai vannak, mint a Samu, a borzas szőke fiú nagy gomb szemekkel, akivel olykor játszania kell, vagy Pofi, az öntudatos házörző meg Mázli, a maccs-ka. Mert a piros cica nem egy közönséges macska, Hökinek nem lehet csak úgy egy akármilyen macskája. Mázli egy maccs-ka. És ilyen barátokkal körbevéve, Höki sokszor ül a hintán az udvaron, és olyan könyveket olvas, hogy aztán, ha az emberben mocorog valamiféle baj, azt ő egy suhintással el tudja intézni hasonló válaszokkal.

Mikor ilyetén módon ígéretet kaptam, hogy az a kolontos lélek valahonnan majd utólér valahol, akkor már békésen csomagoltam egy újabb, ezúttal csak röpke útra. Semmiféle aggodalmat nem csomagoltam bele, még azt a titkos nyugtalanságot sem, ami a lelkem elbitangolása miatt rámült a szobában. Betettem a kabátom zsebébe, és egy óvatlan pillanatban a másik kabátot csomagoltam el, emezt meg itthon hagytam a fogason egy vállfára lógatva. Másnap visszaérkeztem Norvégiába. Azért vissza, mert egy héttel azelőtt is ott voltam, és nyilván, ott sem találtam a helyem.

Valamiért az ég kedveskedni akart nekem, holott esőt, hetet és havat ígért a jóslás, mégiscsak szelíden sütött le rám a nap, és kicsalogatott az alkonyatban a tó partjára. Megvárta, míg odaérek, és akkor elkezdett nekem rajzolni. Olyan volt, mint egy sokrétegű krémes sütemény. Alul a tó, felette a csík a sötétedő fenyves, aztán a nap narancssárgája, és sorra a piros és a sárga árnyalatai, legvégül a feketébe forduló mindenféle kék.

– Azt hiszem, megtalált, te Höki… – írtam meg hamar a hírt.

– Na, látod. Szereti ott. Vagy ott várt rád, mert tudta, hogy úgyis visszamész, minek járja keresztül-kasul a földet.

Lement a nap, és csípős lett a hideg. Lehet, mégiscsak beváltja a havazást a jóslat. Egy fiatal lány és fiú szaladt le mellettem a domboldalon a tóhoz az áprilisi hideg estén, amikor már összehúzva a kabátot magamon is vacogtam kicsit. A lány pillanatok alatt fürdőruhára vetkezett, és a naptól piros-narancs-indigó színű tóba jó nagyot csobbant élénken visítva mellé. Majd kipattant a vízből, magára kapta a cuccait, és sétáltak tovább a fiúval vidáman beszélgetve, míg el nem tűntek a szemem elől a tóparti ösvényen.  Mostmár én is egyensúlyban éreztem magam, és kacagtam is a bolond skandikon. A tóba ugyan nem ugrottam, egyik porcikám sem kívánta, viszont, ha már így ismét egymásra leltünk a lelkemmel, másnap magammal vittem a város feletti hegyekbe, vadorgonákat és vadkacsákat lesni, és ügyesen hazahoztam magammal aztán. Hangja sem volt, szó nélkül jött, mint amikor az elkóborolt ebet viszi haza a gazdája, amaz meg lógó füllel meghúzza magát, és igyekszik a gazdi kedvére tenni, csak ne orroljon rá a kis kaland miatt.

Photo by Artur Dancs

– Mostmár bizton tudom, hogy megkerült – mondom Hökinek – és tudod, honnan? Hogy ismét sétálunk az esőben a rhododendronok közt a Central Parkban, és a rózsaszínű japán-cseresznyefák  keretezik be a délutánt egy szép fényképpé. Semmi más nem zajol csak a piros madarak ágról-ágva ugrálva utánunk, és feleselve, hogy piu-piu-piu! … Tudtad egyébként, hogy magyarul a rhododendron a havasszépe?…

Nem faggatom, merre járt, s azt sem kérdem, milyen gyakran tervezi majd időnként itthagyni engem. Megtanultam annak örülni, ami van, és hinni abban, ami lesz. Csak lépdelünk az alkonyatban az ösvényen. És az útszéli pocsolyában felgyulladnak az esti fények, az eső már csak annyira szemerkél, hogy aki eddig nem mozdult ki a házból, ezután se merészelje, és a ködbe burkolt városra szépen ráterül az első május este.

byclarkellis

"I would never want to belong to any club that would have someone like me for a member."

August MacGregor

Celebrating Sensuality. Intended for mature audiences, 18 and over

Living to help other disabled people, and people in need, Change the sign!! And Earth

I been online since 1994. I seen the internet at its finest. Then the World joined and fucked it up

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

tutorials4view

Watch free tutorials in Full HD (1080p) quality video tutorials, sorted by subjects, like: Photoshop, Gimp, Facebook, Torrents, Windows 7, Windows 8, Windows 8.1, Viruses and malware removal ( like ask,com, vqo6, Babylon ) and more and more.. If you like our tutorials and guided, please SUBSCRIBE to out channel at: http://www.youtube.com/user/ShaiSoft - tutorials4view.

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: