Rózsaszín nyuszifül és május este a Village-ben


 

–          … És reggel arra ébredtem, hogy a hotelszobám asztalán van egy rózsaszín nyuszifül, valami száraz chilei bor maradványa és egy megkezdett Fazer csoki…

–          Merlot?

–          Nem. Pinot noir.

–          Nagyon nem lehetett száraz.

–          Félig.

–          De hogy arra is emlékszel, hogy rózsaszín volt…

–          Mert még megvan! Hazahoztam New Yorkba magammal.

–          Mit?

–          A nyuszifület. Lényegében Alexa kapta egy argentin pasitól, aki rányomult, de hogy kihúzzuk a dolog méregfogát, én magamra vettem.

–          Az argentinnal együtt?

–          Nem. – válaszoltam kurtán, majd folytattam annak a majdnem-züllött helszinki estének a nem feltétlenül tényszerű felelevenítését – Winston meg két nővel csókolózott a tömegben, mikor utánanéztem, merre van, és azt kiabálta, hogy neki kell egy finn barátnő.

–          Még mindig heteró?

–          Az. Bár, ha bosszantani akarod, csak meg kell tőle kérdezned, hogy nem lett-e azóta sem meleg…

–          Remek. Feltétlenül meg fogom kérdezni tőle – bólogatott helyeslően Ian, akivel közös ismerőseink szűk táborát vettük górcső alá, és röpke közös múltunk néhány hetét, s az azóta eltelt időszakot – Bár megjegyzem, szerintem azon látens melegek csoportját gyarapítja, akik maguk számára sem vallják be, én ugyan arra sem mernék mérget venni, hogy nem próbálta már ki a gyertyát mindkét felén égetni…

 

Photo by Artur Dancs

– … És reggel arra ébredtem, hogy a hotelszobám asztalán van egy rózsaszín nyuszifül, valami száraz chilei bor maradványa és egy megkezdett Fazer csoki…

Én meg ha módfelett őszinte akarnék lenni, azt is hozzátenném, hogy a helszinki kiképzés másfél hónapja alatt sem váltottunk annyi szót összesen Iannel, mint most pár perc alatt.

Október óta nem láttuk egymást, Helsinkiből hazatérve szanaszét széledtünk, Ian Washington DC-ben él, így nem sok lehetőség mutatkozott a találkozásra. Bár ebben semmiféle algoritmus nincs, hiszen Mikey-val például egy városban lakunk, és útjaink sűrűn keresztezik egymást, ha csak olyan szinten is, hogy az én környékemre jár zülleni – mégsem találkoztunk félévig sem, csak a szálloda halljában Helsinkiben egyikünk menet, másikunk jövet. Akkor aztán nagyon összeborultunk, mintha valóban annyira örülnénk egymásnak.

Mindig vágytam, hogy együtt dolgozhassam Iannel, nagy tudásúnak és jófejnek tartottam rövid ismeretségünk során, amolyan „lassú víz partot mos” –féle csendesen mosolygós, minden anyuka kedvenc kisfiának, akitől bármelyik pillanatban számíthat az ember bármire, például arra is, hogy felugorjon az asztal tetejére és ledobja a kockás ingét veszett csípőkavarás közepette. Pöttyöset nem dobhatott volna le, mert az nincs neki. Kockás inge van, farmere van és vászoncipője. És a változatosság kedvéért mindig más kockás inget, farmert és vászoncipőt hord, nehogy véletlenül rásüssék, hogy egyhangú. Néha azért volt bennem olyan érzés, hogy hajaz arra a típusra, akinek éppen ellopták a biciklijét.

Ian nyugodtan ült az asztalnál, ahova letelepedtünk megvacsorázni Greenwich Village-ben, nem tűnt úgy, hogy inget fog hajigálni belátható időn belül az asztal tetejéről. Amúgy is olyan szolid délután volt ez, mint amikor valahol a szülinapot zsúrként ünneplik meg, teát szürcsölve és ánizsos süteménnyel. Távolról sem hatott úgy, mint két szabadnapos légiutaskísérő fékevesztett dorbézolása.

 

–          Onnan tudtam, hogy leléptél közülünk, hogy ki volt írva a neved a programban velem egy járatra, és egyszer csak eltűnt onnan.

–          Azelőtt pár nappal hívott a US Airways, hogy felvettek. Gyorsan kellett döntenem, és a legjobbat. DC-ben lehet a bázisom, nyilvánvaló, hogy azt választottam – a reptér tíz percre van a házamtól…

–          Úgy lettünk kollégák, hogy soha egy napot sem dolgoztunk együtt – kacagtunk bele az elmélkedésbe – Azt írtad, amikor elkezdted, hogy ez az utolsó kiképzésed…

–          A negyedik és utolsó! Elegem volt a kiképzésekből… Bár mindig ezt mondom, és mindig visszatérek. Nem tudnék én már repülés nélkül meglenni…

–          Öregszel?…

–          Mi az, hogy!… De ne mondd senkinek… Képzeld, a minap egy ősz szőrszálat találtam az orromban! Nem elég tragédia az nekem eleve, hogy szőr nő az orromban és a fülemben, hanem még ősz is!

–          Én sem nagyon mondogatom senkinek, de olyan boldogság volt számomra a múltkor, hogy akciósan vettem végre egy márkás orr- és fülszőrnyírógépet, amivel a szemöldöködet is rendezni lehet. És még mosható is!

–          Látod, mi már ilyen apró örömöknek élünk – somolygott keseriróniával a pohara aljára Ian.

–          Nem kellett volna még egy italt kérnünk?…

–          Nem. Ha egyet iszom, akkor mégegyet iszom. Szögezzük le, hogy nekem nyolcra a szállodában kell lennem, mert hajnalban háromkor kelek, és holnap hosszú napom lesz: Charlotte-ba repülök, majd Los Angelesbe.

 

Fél nyolc volt, és cseppet sem akartam sürgetni barátomat, egy ital hiányát azonban érezni lehett a levegőben.

 

–          Hogy szeretem a Village-et! – sóhajtott bele a tavaszillatba.

–          Sohasem akartál New Yorkban lakni?

–          Mindig is New Yorkban akartam lakni! Valahogy nem akart ez nekem összejönni. Bár a párom már-már belement, hogy ha a Finnairnek dolgozom majd New Yorkból, akkor lakjunk itt is, ott is. A sors se akarta…

–          Miért szereted New Yorkot?

–          Amiért te – és hirtelen elkapta a karom, és felkiáltott – Odanézz! Az New York! – és a túloldalon, a Village hétvégére készülődő mind nagyobb nyüzsgésében egy citromsárga Hilfiger öltönyös sápadt fiatalemberre mutatott, akinek feszes öltönyének a nadrágja háromujjnyira rövidebb volt a megszokottnál, és csupasz, zokni nélküli bokáját látni engedte a kifogástalanul megtisztított ultradrága Cole Haan bőrcipőben. A zakó is olyan volt, mintha kinőtte volna, de roppanósan friss, és csokros nyakkendő díszíti, féloldalra lógó, másik oldalról hirtelen felnyírt haja a legfrissebb metroszex divatot követte.

–          Mi neked New York? – kérdeztem vissza

–          Ez a lazaság, ami arról szól, hogy nem törődöm semmivel és senkivel, ugyanakkor mindennel és mindenkivel nagyon is törődöm. A legapróbb részletekig. Nézd ezt a fiatalembert… Első látásra azt mondaná jóanyánk, hogy erre felhajigálták a göncöket válogatás nélkül, mint a szénát. De ha jobban megnézed, ez a fiú nagyon is ki van találva. Ő nagyon kitalálta magát. És lehet, hogy egész délután készült, hogy „nemtörődöm” legyen.

–          Amikor ideköltöztem, az volt az érzésem, van valahol egy nagy bolt, ahol elnyúlt fehér trikókat és műszálas fekete rövidnadrágokat lehet kapni, és mindenki onnan öltözik.

–          Persze. Az nagyon amerikai. És a kapucnis pulóver. Ennyivel mi rendben is vagyunk. Meg az edzőcipők…

–          Még öltönnyel is…

–          Mert mi van abban?

–          Európában…

–          Európában konzervatívabbak vagytok. Mi a praktikusságot vesszük alapul. Meg a kényelmet.

–          Mindig érdekelt, hogyan látja New Yorkot egy amerikai, aki nem itt él, de eljön ide, és belezúg New Yorkba. – tereltem vissza a beszélgetést a városra és a témára, ami mindig is foglalkoztatott, és most kapóra jött egy tősgyökeres amerikai nekem, aki felülről rálát, és elemezni is tudja nekem ezt az egészet – Az európaiakat megértem, az ázsiaiakat és a többieket is. De sosem tudtam, milyen egy nem-New York-i amerikainak New Yorkba jönni. Egyféle tartózkodást érzek. Mint amikor félsz a süntől, és inkább azt mondod, utálod.

–          Ez így pontos. Könnyebb a sünt utálni, mint kibontani a tüskéiből és megsimogatni. Az átlag amerikai roppant korlátolt. Képzeld el azt, ahogy egy csendes kisvárosban él, ahol mindenki egy színű, egyforma, ugyanolyan házban él, templomba jár, családja van, gyermeket nevel, megházasodik, újabb generációt nevel. Mindenki beszél angolul. Eljár dolgozni, tévét néz és hetente egyszer jól bevásárol a szupermarketben a város szélén, és netán kirúg a hámból azzal, hogy megiszik egy sört a barátaival vagy barbeque-t süt a ház végében az egész családnak. És ebben minden izgalom kimerül az életében. Többre nincs is igénye. És hallott New Yorkról. Egyszer meg is adatik az életében, hogy idejöjjön, és akkor itt mit lát? Hogy férfiak járnak kézenfogva, hogy sokan alap szinten sem beszélik a nyelvet, hogy lökdösik egymást a tömegben – és egyáltalán ez a tömeg! Valahogy Isten nagy káromlásának veszik ezt a várost, a társadalmi és erkölcsi értékek elleni merényletnek, ahol mindenki harsány, hangos, zajos, idegenkedve nézik, ahogyan ebben a babilonban mégis eligazodnak az emberek. Tiszteletet is ébreszt a város, az itt élő emberek. Félelmet is. Itt egy kisvárosi, egy déli állambéli gyámoltalan, ideges lesz, és miután megnézte a fontos dolgokat – mert ami fontos, az fontos – akkor alig várja, hogy elmeneküljön innen. És persze, hogy aztán visszavágyjék sóvárogva. Ez az ember otthon csak akkor száll ki az autójából, ha nincs drive-in szolgáltatás valahol, vagy ha beért a munkába vagy az otthonába. Itt ha haladni akar, gyalogolnia, tömegközlekednie kell, kénytelen-kelletlen rengeteg idegen ember közé kell mennie és léteznie, ami olyan, mintha egy másik bolygón lenne. Nincs hozzászokva ahhoz, hogy hozzáérjenek, hogy ne legyen tér körülötte, ne legyen levegője.

–          New Yorkban annyi tér és annyi levegő van…

–          Neked, aki itt élsz! De nem annak a szerencsétlennek, amelyik levegőt sem mer itt venni…

–          Ez nem a mi hibánk…

–          Senkinek sem a hibája. – ütötte le, majd felsóhajtott – Hahh! Nekem is úgy hiányzott New Orleans a minap, hogy mezítláb a kockás pizsamámban mentem le a Mc Donald’s-ba és csekkel fizettem. De hiába, ez így nem az igazi…

 

Sokszor percekig figyelem az arcvonásait, hogy értsem, mikor nem kell komolyan vennem, amit mond. Lopva az órámra pillantottam, szeme sarkából észrevette, és menetközben így szólt:

 

–          Tudom, nyolc óra. De egy italt meg kell, hogy igyunk még. A vacsorára vendéged voltam, most azonban én vendégellek meg… A Juliusban.

–          Nem ismerem.

–          Egy melegbár.

–          Miért megyünk melegbárba?

–          Meginni egy italt. Sosem jártál melegbárban?

–          New Yorkban sosem – vontam meg a vállam.

–          Akkor hol?

–          Budapesten igen. Ismerőseim, akik nem melegek, előszeretettel járkálnak melegbárokba. Most nem tudom, mi van, de évekkel ezelőtt sikk volt melegbárba járni és showt nézni. Azt hiszem, manapság az van, hogy sok a divatmeleg. – vontam le a konzekvenciát.

–          New Yorkban is. Nagyvárosokra jellemző. Ez a sok identitászavaros fiatal hol ide, hol oda csapódik, csak különcködhessen.

–          Ide csak melegek járnak ? – kérdeztem, amikor beléptünk egy teljesen szokványos kocsmába, ahol minden asztalnál söröztek-boroztak, beszélgettek emberek, nők, férfiak, vegyesen.

–          Nem. Akárki is járhat.

–          Akkor mitől melegbár?

–          Csak mert az. Mondjuk, mert van egy szivárványos matrica az ajtón… Lényegtelen. Ez a hely hagyományosan melegbár.

–          Szerinted ezt az a fiú is tudja, aki most lépett be a nőjével és szemmel láthatólag zavarban van attól, hogy mindenki őt bámulja?…

–          Lehet, hogy ő nem látta a matricát, mert épp előtte állok…

–          Egészségünkre! – mondtam ünnepélyesen, és koccintottunk.

–          Ugye, mondtam: ha egyet iszom, akkor mégegyet is… – sóhajtott fel hamiskásan Ian, és miközben letette a poharát egy korábban elkezdett gondolatát folytatta:

–          Az amerikaiakra visszatérve, ez egy médiamanipulált, agymosott tömeg itt. Tőlünk, ha elvennék a Netflixet, az autónkat és a tévét, annyira elvesztenénk a talajt a lábunk alól, hogy pánikbaesnénk és elpusztulnánk. – vetített fekete démonokat a gin-tonikja fölé.

 

Teljesen mellbevágott őszinte éleslátása és öniróniába burkolt keserűsége. Sokszor volt az az érzésem vele beszélgetve, hogy zsenge kora ellenére nagyon is beleöregedni látszott az életébe.

 

–          Csak akkor látja mindezt az ember, amikor először kilép ebből az országból. Amikor elmegy a nagyvilágba, és meglátja, milyen az élet valójában. Mik az értékek… Az amerikai ember nagy többsége egy életen át sem hagyja el az országot. Abban a tudatban élik le az életüket, hogy ez a világ. Mert kimosták az agyukat.

–          Ezért kell a nagyvárosba költözni: világot látni! – tettem hozzá helyeslően bár óvatosan ugyanakkor, mert nemzeti érzéseiben nem szerettem volna megbántani sem barátomat, akiről tudom, hogy mennyire szereti a hazáját a mondatokba bújt koravén keserűség mögött is.

 

Az italt kortyolva és a bár felhozatalát szemlélve fordult hozzám ismét:

 

–          A Stonewall Innről hallotál?

–          Épp ott jöttünk el előtte. Olvastam a Pride mozgalom elindításában játszott szerepét…

–          A tulaj a mai napig ott van a pultban, meséli a történetet. A történelmet! A fiataloknak. Nemrég teljes dokumentumfilm készült róla.

 

Photo by Artur Dancs

– A tulaj a mai napig ott van a pultban, meséli a történetet. A történelmet! A fiataloknak. Nemrég teljes dokumentumfilm készült róla

Pillanatokon belül már a Sheridan Square felé haladtunk, és Ian előreengedett az ajtón, amikor a Stonewall fogadóba beléptünk. Az öreg valóban a pultnál állt, és miközben italokat töltött, egy csokorba összegyűlt fiatalnak széles gesztusokkal mesélt önfeledten. Az emeleti karaoke szobában kötöttünk ki, ahol vidám emberek csapódtak hozzánk. Egy félig részeg, túlsminkelt lány lépett oda, és megölelt:

 

–          Hé, ti!… Mindaketten olyan helyesek vagytok! Csak mondom.

 

Egy kisebb társasággal volt, és Ian megjegyezte, hogy szerinte valami déli államból most költözhettek be a lányok New Yorkba, a viselkedésük és kiejtésük erre enged következtetni. Elmondta, néha csak beül – akár egyedül is- egy lokálba, és bámulja, elemzi az embereket.

 

–          New York remek hely az ember-megfigyelésekre… – súgta oda, miközben valaki Whitney Houston dalával kínlódott a mikrofon előtt.

–          Délről jöttünk – mondja a lány a másik asztaltól áthajolva – a barátnőmmel úgy gondoltuk, ki kell próbálnunk New Yorkot.

–          És milyen? – kérdem.

–          Fasza! Nagy szívás ugyanakkor, mert ha nem lesz egy jó melóm, akkor el kell innen húzzak. New York nem lacafacázik. Jó a barátnőm?… – váltott hirtelen.

–          Igen, jó – vágtuk rá, és mindketten nagyon jól tudtuk, hogy ez nagyon messze áll a valóságtól, viszont ennyi konvencionális hazugság egy ilyen estén megengedhető.

 

A karaoke elvékonyodásával kiszivárogtunk a fogadó előtti térre, ahol a parkban két férfi és két nő hófehér szobra díszeleg az említett mozgalmak előtti tisztelgés gyanánt. Ott fotózkodtunk le, hogy emlékül eltegyük ezt az estét, amit a Village-ben bolyongtunk át.

 

–          Ennek a szoborpasinak merevedése van, és most, hogy ezt a képet nézem, úgy tűnik, neked is – állapította meg határozottan Ian a fényképet visszanézve a kamerán.

–          De nincs – mondom.

–          Ez már teljesen mindegy.

 

Későre járt, és Ian kérésére ennek ellenére gyalogosan indultunk el a belváros felé, ahol szálláshelye, a Pennsylvania Szálló van. Egyéjszakás pihenője van New Yorkban, nagy örömmel vettem megkeresését, hogy töltenék vele pár órát ezen a délutánon. Volt lakótársa és haverja, a mi drága és bohém Mikeynk éppen Miamiban tette színesebbé az életet, Eduardo Helsinkiben volt, Winstonról épp semmit sem tudtunk, másokat meg nem is nagyon akartunk volna bevonni ebbe a kis együttlétbe. És miközben lépkedtünk a péntek esti zsivajban arról faggatott, mennyire vált be az új szakma nálam, és hogy jól érzem-e magam a bőrömben. Amikor kibeszéltem magam, visszakérdeztem, melyik részét szereti a munkánknak.

 

–          Ez itt a mi munkánk… – és körbemutatott a zsúfolt utcán – Hogy sétáljunk, hogy világot járjunk és megismerjük az embereket, a mindennapjaikat, a gondjaikat és az örömüket. Hogy amikor ránk vannak bízva, akkor tudjunk bánni velük.

 

Photo by Artur Dancs

Christopher Park a Sheridan Square-en

Aztán arról is szót kerítettünk, hogyan keveredett ő a légiutaskísérői pályára. A huszas utcák környékén jártunk, amikor hirtelen letért a Seventh Avenue-ról. És úgy válaszolt:

 

–          Nagyon hálás vagyok annak az embernek, aki engem – indirekte – idejuttatott.Ebben a bárban ültünk az akkori párommal és ezzel az illetővel, aki légiutaskísérő maga is. Felvetette, hogy nekem mindenképpen ebben a szakmában a helyem. Én meg nem értettem ezt, soha azelőtt meg nem fordult ilyesmi a fejemben, de akkor elindított egy bogarat bennem. És szólt, amikor meghirdették az állásokat, és megpályáztam. Ma már azzal a felkészültséggel nem tudnék labdába rúgni, de akkor összejött a dolog. És ráadásul egy nagy légitársaságnál kezdtem, ami lényeges különbséget feltételez egy regionálissal szemben.

 

Hogy a Continental után hogyan került képbe az ír Air Lingus majd a Finnair, már abban a bizonyos bárban hallgathattam végig, ahonnan ez a dolog elindult Ian életében.

 

–          Amióta New Yorkban élek, nem voltam ennyit melegbárokban, mint ma egy este leforgása alatt… – kacagtam egy újabb gin-tonik mellett az asztalnál.

–          Itt volt az ideje, pajtás! New Yorkban ezeket nem szabad kihagyni… Bár itt élhetnék, de már tudom, nem fogok.

–          Nem hittem volna, hogy ennyire borúlátóan szemléled a világot.

–          Ugyan –legyintett mosolyogva – csak reálisan látom. Vagy egyféle bamba realizmussal, ami csak az enyém. Külvárosban lakunk, ami szép és nyugodt. De a minap is csak annyi izgalmas volt az otthon töltött napomban, hogy vártam haza a párom, akinek elmondhassam, hogy kocogás közben láttam egy fakopáncsot, három siklót és egy kóbor macskát. Ezzel kimerült aznapra az érdekességek tárháza. Szerencsém a munkámmal.

A Madison Square Gardenhez érve röviden búcsúztunk, egyrészt mert nem akartuk azt a kevés időt is kurtítani, ami ennek a szerencsétlennek a pihenőjéből még megmaradt, másrészt egyikünk sem vette érzelgősre a figurát. Ian másnap Los Angelesből rakott fel egy képet a Facebookra, amint napozni készül a beachen. Feliratként ez állt:

 

„Tegnap New York belvárosa, ma Los Angeles és tengerpart. Szeretem a munkámat!”

 

212, azaz Two-One-Two


 

Emlékszem arra a júniusi késő délutánra, amikor Connecticutban Ági barátnőm férjével üldögéltem egy pohár vörösbor mellett a házuk tornácán, és Scott megkérdezte, melyek alapvetően a vágyaim akkor indult amerikai létemmel kapcsolatosan, hogy valami irányvonalat megszabjunk ennek az új életnek. Megtört és fáradt voltam. Nem sok minden jutott eszembe, és nem is sokmindenre vágytam akkor, csak cseppnyi stabilitásra az életemben, ami akkor egy hatalmas kifosztott csatatérre emlékeztetett. Félig komolyan, félig nem komolyan soroltam elő három dolgot:

 

1. Szeretnék Manhattanben lakni saját magam uraként,és az ablakból vagy a Chryslert vagy az Empire State Buildinget láthassam. (ez azóta volt bennem, amióta vagy másfél évtizede látogatóként egy akkor itt szolgálatot teljesítő ismerősömnél, Florinnál töltöttem pár napot vendégségben Queensben, a Jackson Heights-on, és este látni lehetett távolból a Chrysler fényét a nappali ablakának egy sarkából)

2. Szeretnék egy munkahelyet repülőtéren, de lehetőleg légitársaságnál vagy legalább a közelében (annyira reményvesztett és rezignált voltam, hogy nem sok esélyt adtam magamnak, főleg a korábban már emlegetett, otthonról, a vén, betokosodott Európából hozott tévhitekkel a fejemben, ami a kort illeti és a fordítottan arányos elhelyezkedési esélyt a szakmában a korral szemben)

3. És szeretnék még egy 212-es körzetszámú telefonszámot – ezzel csaptam le a beszélgetés mélységét.

 

2011 szeptemberében úgy alakultak a dolgok, hogy New York City önkormányzata kiutalt nekem egy lakást az East Village és a Lower East Side határán, a Houston Streeten, bejárattal a Pitt Street felől, tehát, ha mondom a címem, néha leegyszerűsítem: Pitt, mint a színész, tudja, a szép ember, Brad Pitt… És van, aki veszi a lapot, s van, aki hülyének néz – talán nem teljesen megalapozatlanul. Azt mondták, két lakást mutathatnak meg, s nekem azok közül kell választanom. Mindkettő a legfelső emeleten volt a toronyházban. Beléptem az elsőbe, és az első dolog, ami szemembe ötlött a hatalmas ablak volt, amitől a zsebkendőnyi lak is nagyobbnak hatott. Odafutottam az ablakhoz, és noha a nő a berendezést, a helyiségeket mutogatta (volna) – én rátapadtam az ablakra, és belefeledkeztem… Nem csak a Chrysler és az Empire State Building volt ott, hanem az egész város a karjaimban volt.

Photo by Artur Dancs

“Nem csak a Chrysler és az Empire State Building volt ott, hanem az egész város a karjaimban volt”

Félbeszakítottam a nőt a lakásbemutatásban, megöleltem, s azt mondtam:

 

– Ez az! Nem nézem meg a másik lakást. Megtaláltam, amit kerestem.

 

A korábbiakban részletezett meséimben arról meg nagyon kimerítően vallottam, hogyan kerültem vissza a légitársasági bizniszbe Amerikában 2009 őszén, s azt is, hogyan lettem nemzetközi légiutaskísérő.

 

A 212-es számról pedig már akkor úgy éreztem, le kell tennem, amikor New Yorkba költöztem, és azonnal leröhögtek, amikor valahol megemlítettem, hogy nekem egy olyan kellene. Ezt követően beértem volna már egy 718-assal is, de 347-nél messzebbre nem jutottam, és amikor Manhattanbe költöztem is, csak egy 646-os mobilra válthattam. De hogy miért is annyira fontos a hívószám manapság, amikor az emberek egyszer beírnak egy számot a telefonjukba, és aztán soha többet rá nem néznek, hacsak nem kell módosítani vagy épp törölni onnan?…

 

212 – jelenleg a világ legkeresettebb hívószáma. Eredetileg 1947-ben New York City, mint város hívószáma volt, de a technika olyan ütemben fejlődött, hogy a város legkisebb, ám legsűrűbben lakott városrésze, Manhattan kisajátította a 212-t gyors iramban hatalmasodó saját telefonhálózatának (akkor még Bronx is beleesett ebbe a zónába), Brooklyn és Queens 718-ast kapta meg. Az intenzív használat miatt a hatóság úgy rendelkezett, hogy a legkevesebb tárcsakattanással járó előhívókat a legnagyobb városok kaphassák meg, New York a lehető legkevesebb „klikket” feltételező 212-t kapta, mert 1-gyel nem kezdődhet hívószám (azt állami szervek belső rendszerének sajátították ki), a második szám az 1-es, a harmadik szám pedig a lehető legkisebb szám azzal a feltétellel, hogy különböznie kell a második számtól, azaz csakis 2-es lehetett. Tárcsázáskor tehát New York előhívója 5 kattanást jelentett a rendszernek, a lehető legkevesebbet.

A 212 ikonikus szám lett, azonosult New Yorkkal, a Cityvel, azaz Manhattannel, de mint olyan, a 80-as évekre minden kombinációban kiosztásra került, Manhattan, azaz New York 1-es számú telefonhálózata 1984-ben a világon a legnagyobb volt a Wikipedia szerint. A 90-es években még be lehetett szerezni egyet-egyet, ha valaki valahol épp megszüntette vezetékes telefonszolgáltatását, a 212 ugyanis csak vezetékes hívószám volt. A 90-es évek első mobiltelefon rendszerei New Yorkban a 917-es számmal robbantak be. Sokkal később, a telefonszámok hordozhatóságáról elfogadott rendelkezésekkel kezdett a rend felborulni, és a 212-es számok akár mobiltelefonra is kerülhettek, de csakis szigorúan abban az esetben, ha a telefon manhattani címen volt bejegyeztetve. Ezt követően Manhattanben a 646-os, a többi városrészekben a 347-esek kezdtek elszaporodni.

Egy másik érdekes történet Manhattan egyik negyedéhez, Marble Hillhez kötődik, amit 1895-ben a Harlem hajózási csatorna építésekor effektíve levágtak Manhattanből. Amikor 1992-ben Bronxot is megfosztották a 212-es körzetszámtól, vele együtt a csatorna túloldalára szabott Marble Hill is 718-as lett – minden tiltakozásuk ellenére, noha papirforma szerint a negyed Manhattan része, viszont a telefonszolgáltatónak hatalmas költségbe került volna a víz alatt átkábelezni a kirekesztett negyedet, így elvesztették a csatát a telekommunikációs hatósággal szemben.

Az utóbbi években rengeteg cikk jelent meg arról, hogy manapság az e-bayen akár 4-5 ezer dollárt is elkérhetnek egy 212-es telefonszám használati jogáért, nemrég egy New Jersey-i öregúrról is hallottam, akinek véletlenül került egy három nullában végződő (nagy ritkaság, ezért nagyon értékes) 212-es telefonszáma a Verizontól, természetesen, tévedésből. A Verizon azonnal orvosolni akarta a tévedést, és vissza akarta venni a számot, de a törvényekre hivatkozva, a felhasználó ezt megtagadta, mai napig pereskednek, a perköltségek ezrekre rúgnak. Az öregúr pedig a telefonszám használati jogát kerek 1 millió dollárért árulja.

212 névvel híres parfüm és ruházat márka is született, zenekar és dalok is. Még a Seinfeld egyik epizódjában is rávilágítanak, hogy mekkora jelentőséggel bír egy 212-es szám, ha az ember New Yorkban keres párt magának, esetleg munkahelyet.

Manapság a magukra valamit is adó legnagyobb New York-i cégek birtokolják a 212-es számokat, a legrégebbi üzletek és kereskedések, szolgáltatók illetve vállalatok, s persze a legbefolyásosabb emberek. Egy a Lincoln Center Institute keretében működő vállalat pénzügyi igazgatója, Alex Sarin az NBC-nek nyilatkozva elmondta: „ Státuszszimbólum a 212-es szám. Megbízhatóságot, kitartást és színvonalat sugall. Karriereknek nyithat utat, mert a tulajdonosáról elárulja, hogy megvetette a lábát alaposan New Yorkban, ismeri jól a dörgést a városban…”

Jay Van Bavel professzor a New York University Pszichológia szakáról hozzáteszi, hogy „- Egy kiemelkedően jelentős zóna megjelölése szimbolikusan a 212, ugyanakkor nem lepődnék meg, ha magas státusz és jólét jelképeként is bevonulna a köztudatba. Ha bárki számára elérhető lenne, rohamosan értékét veszítené ez a pszichikailag felértékelt szimbólum” – így a professzor az NBC-nek.

 

Mára már a 347-es és 646-os számok is jelentenek valamit. Mégpedig azt a réteget, akik a 90-es évek illetve az új évezred elején érkeztek új életet kezdeni New Yorkban. És már a 347-es is elfogyóban van. Mivel a vezetékes telefonom, és telefonszámom jól kiszolgált engem a kezdetektől – jó és rossz híreket egyaránt hozott nekem, és elsősorban is a kapcsolatot szeretteimmel a legínségesebb szegénységem: a honvágyam idején, nem volt lelkem megválni tőle, hurcolom magammal. A 646-osokhoz azonban soha nem volt kötődésem. Titokban mindig reméltem, New York szeret engem annyira, amennyire én szeretem őt, és ha már a lakást és a munkahelyet óhajom és szerencsém szerint megadta, akkor egy 212-es szám sem lehet túl nagy probléma neki. És a dolgok összefüggenek…

Amikor új lakásomba költöztem Manhattanben, közölték velem, korábbi szolgáltatómat, a Time-Warnert nem hozhatom magammal, mert az épületet a Verizon kábelezte be, ami ugyan Amerika legnagyobb telekommunikációs szolgáltatója, nekem borsódzik tőlük hátam régóta borsos áraik és problémás szolgáltatásaik, nehézkes ügyintézésük miatt. De be kellett adnom a derekam, ha már itt akartam lakni. Csodás jelnek tekintettem, amikor kiderült, a DSL vonal, amin az internetet behúzzák a lakásomba egy inaktív 212-es telefonszám. Nem tudtam, mit kezdhetnék vele, csak örültem, amikor leírhattam, hogy van egy 212-es szám a házamban, még akkor is, ha igazából nem is volt. A Verizonnal azonban kölcsönösen olyan nagyon megkeserítettük egymás életét az elmúlt években, hogy kenyértörésre vittem a dolgot nemrég. A házunk is közben liberálisabbá vált, és elkezdték beengedni a Time-Warner gyalogkakukk szolgáltatását, és én is – mindannyiunk nyugalma érdekében – visszahoztam az életembe a gyalogkakukkot, a Verizont pedig édes kárörömmel hívtam fel, hogy a lehető leggyorsabban szedjék össze mindenüket a lakásomból, és fussanak vele messzire. Mostanra azonban kikupáltam magam az amerikai stílusból, és a törvényekre hivatkozva – természetesen értelmesen pislogva és szakszerűen blöffölve – valamint ügyvédet és pert emlegetve heves és indulatoktól sem mentes társalgásainkban a Verizonnal kikértem magamnak mindent, amit lehetett, és azt is, hogy mielőtt elhordják magukat a lakásomból, a 212-es számot adják ki a mobilszolgáltatómnak minden további nélkül.

 

–          Semmi esetre sem. – jött a válasz kereken és egyértelműen, és mint olyan való igaz, hogy semmiféle törvény nem ír elő bármit is DSL szám átviteléről, hisz az a szolgáltató technikai tulajdona, de ha már elkezdtem a blöfföt, akkor ugyanolyan értelmesen pislogva és szakszerűen nyelvelve folytattam is, persze nagyokat üvöltve, és nem létező ügyvédem nevét emlegetve véletlenszerűen elejtve a mondatokban.

 

Aztán a minap a mobilszolgáltatóm ügyfélszolgálata keresett meg, hogy értesítsen, a Verizon átadta nekik a számot. Azt biza, a 212-est! Számomra.

Semmi mással nem tudom ezt magyarázni, mint azzal, hogy a Verizon legalább olyan boldog most távozásom okán, mint amilyen boldog én vagyok a Warnerrel és a 212-es telefonszámommal.

 

Heteken belül éppen öt éve lesz annak a beszélgetésnek ott Connecticutban. Tervezem, hogy ennek tiszteletére felhívom majd Scottot az új telefonszámomról, és megköszönöm neki az útbaigazításokat ehhez a nagy labirintushoz, amit Amerika jelent, s főleg New York. Ezzel kicsit számot adva magamnak is erről a fél évtizedről.

 

 

byclarkellis

"I would never want to belong to any club that would have someone like me for a member."

Exploratorius

Old School Film Hack

August MacGregor

Celebrating Sensuality. Intended for mature audiences, 18 and over

Living to help other disabled people, and people in need, Change the sign!! And Earth

I been online since 1994. I seen the internet at its finest. Then the World joined and fucked it up

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

tutorials4view

Watch free tutorials in Full HD (1080p) quality video tutorials, sorted by subjects, like: Photoshop, Gimp, Facebook, Torrents, Windows 7, Windows 8, Windows 8.1, Viruses and malware removal ( like ask,com, vqo6, Babylon ) and more and more.. If you like our tutorials and guided, please SUBSCRIBE to out channel at: http://www.youtube.com/user/ShaiSoft - tutorials4view.

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: