Mentőcsónak egy úszó Boeing 787 tetején, kibuggyanó mellek és lelógó oxigénmaszkok


 

Photo by Artur Dancs

 

– Jóóóóó reggelt Cunci-Munci! – repült felém a folyosón Alexa, és abbéli aggodalmamban, hogy a nagy igyekezetben esetleg kibuggyannak takaros kis keblei, rákiáltottam:

– Ne fuss!…

 

A sors úgy rendelte, hogy karrieremet a norvégoknál Alexa társaságában építhetem tovább magunkkal cipelve a finneknél összehozott addigi karmánkat. És hogy a sors biztos legyen benne, hogy alapos munkát végzett, Lucille-t is mellé rendelte. A többieknek, úgy tűnik, másféle karma dukált, mert őket ide nem vették fel. Azaz a Benny és Milo által a listára csempészett Jessie bekerült – kiütve azokat, akik őt beajánlották – de az átvilágításnál nem volt túl nagy feladvány a szakembereknek kideríteni róla, miért is rúgták ki a finnek, a sajtóbalhéról nem is beszélve. Így ő a kiképzés előtti éjszaka kapott egy kedves értesítést, hogy feleslegesen ne fáradjon be másnap az egyetemre, mert a norvég légitársaság nem óhajt semmi további kapcsolatot ápolni vele.

 

– Hogy ne futnék, szerelmem – suhant felém lobogó hajjal Alexa – amikor alig várom, hogy magamra ölelhesselek…

– Ez meglehetősen méltányolnivaló ürügy, drágám. Bár olybá tűnik nekem, hogy reggel a kapkodásban elfelejtettél begombolkózni.

– Te kis butus… Szándékosan nem kötöttem fel a hajam és ki kell raknom, amim van… Át kell mennem a vizsgákon, Muncilim…

– Ah, drágám… Az instruktorok melegek vagy nők.

– Egy szép mellnek kell a férfiakra hatnia, akármennyire is… izé… Akármi is előfordulhat.

– Pakold csak el nyugodtan őket, szívem. Ez nem az az eset.

– Ááá, ez a nehéz a mi szakmánkban… Ez a rengeteg szép pasi, amelyik mind meleg. Teljesen ki vagyunk szolgáltatva a sorsnak.

– El sem tudom mondani, drágám, mennyire együttérzek veled.

 

Amiatt azért hálás vagyok a sorsnak, hogy a két kolleginát nem az én osztályomba sorolta be, az ő csapatuk később érkezett és kezdett, és így újabb mélységekbe haladhattunk a férfiak terén, Alexa ugyanis élénk érdeklődéssel vette számba a jelenlévőket.

 

– Van olyan, amelyik számításba jöhet? – nézett rám komoly érdeklődéssel.

– A dominikai. Noha ritka, hogy dominikai ne legyen meleg, de ez pont nem az.

– Latinóm van már otthon – biggyesztette le az ajkait Alexa.

– Tudom, és hatalmas a himbilimbije. Már ha egyről beszélünk.

– Egyről biza. Azt megtartom még egy darabig. És a fekete?

– Az tanár.

– Az mit jelent?

– Hogy aszexuális.

– Ahh!…- szakadt fel egy mélyről jövő sóhaj kolléganőmből, és még egyet húzott az ajkain a ciklámenszínű rúzzsal – Mintha Mikeynk hangját hallottam volna! – és hirtelen körbenézett.

– Jah, nem mondtam? Van egy Mikeynk az osztályban – újságoltam.

– Az milyen…?

– Pont olyan, mint ő, a mi Mikeynk. Csak ez nem Mikey.

– Mikeyról beszéltek? Mondta Alexa, hogy bebútoroztam hozzá egy időre? Nála lakom most – csatlakozott hozzánk Lucille, akinek a kezében nem volt borosüveg.

– Most mondja Art, hogy van itt is egy Mikey, aki nem Mikey, de olyan – mondta magyarázólag Alexa.

– Azaz? Magas, szőrös, meleg, fura, iszik és elkésik? – foglalta össze Lucille.

– És lényegében nem aprózza fel az ivást, hétvégéken ő a báros a Meat Packing Districtben – kacagtam – Ja, és mellettem ül.

– Mi meg egymással – néztek össze a lányok.

– Na, de vegyüljünk kicsit – vetettem fel az ötletet, hisz ilyenkor ez a szokás. Meg az elvárás is.

 

Valami oknál fogva ilyenkor az emberek kényszeresen elkezdenek bájologni egymással, és lehetetlen szituációkba hozzák magukat meg a másikat is. De ez is egyféle konvenció, amit be kell tartani, hogy haladjunk, és mint légiutaskísérők esetében ezt a munkáltató valahol el si várja tőlünk. Első nap meg nem tudhatja még az ember, ki és honnan figyeli, így megpróbálja mindenki felé a legszebb oldalát mutatni. Roppant kínos és fárasztó tevékenységek ezek, de ha az ember azt veszi, hogy azért fizetik, hogy itt legyen és netán bájologjon, akkor megteszi ezt is.

 

A kiképzés elméleti részére a cég a New York Városi Egyetem Queens College épületében bérelt tantermeket nekünk, ami egyike azon különleges helyeknek New Yorkban, amit mindenhonnan nehezen lehet megközelíteni, azaz kellőképpen távol esik mindenki számára, hacsak valaki nem éppen Flushing kínai negyedében tengeti életét. Közöttünk azonban nem volt olyan. Így mindegyikünk legalább egy, de legfennebb két és fél órát is utazott naponta hazulról oda és délután kicsivel többet vissza a csúcsidőben. Ezzel lényegében a következő hetekre be is lettünk rendesen táblázva, a napunk utazásból és tanulásból állt. Az egyetlen vígyasztalás a programfüzetünkben a következő hétre kiírt Miami-i utazás volt. Ez persze nem a beach-testünket bemutatandó némi koktélok és margaríták társaságában buja randalírozásban a South Beachen, hanem mert a légitársaság kibérelte számunkra a legendás Pan Am egykori kiképzőbázisát, hogy a gyakorlati vizsgákra ott kerítsünk sort. Miamiig azonban még nehéz napok vártak ránk, és elsősorban is ott álltunk a hallban, és egymást próbáltuk elfogadni, hisz tudtuk, ezekkel az emberekkel fogjuk a következő hetek nagy részét eltölteni jóban-rosszban és szó szerint: tűzben-vízben. Az ember meg azért szereti megnézni, kivel megy a tűzbe, ugyebár… Mindig is szerettem az első megérzéseimre hagyatkozni ismerkedések esetén. Mert noha előfordult, hogy ideig-óráig megváltozott valakiről a véleményem, de utóbb mindig kiderült, az első megérzésem volt az igazi vele kapcsolatosan. Ezúttal azonban teljesen ki akartam kapcsolni ezt, és csak semlegesen bámészkodni a tömegben, amit nem is kellett sokszor átfésülnöm ahhoz, hogy rájöjjek, én vagyok ebben a csapatban a rangidős. Tény, hogy a kellő tisztelettel is közeledtek hozzám a fiatalok, és míg a Finnaires osztályban én voltam az egyetlen, aki bevallottan sohasem repült azelőtt, most fordult a helyzet, és azon kevesek csoportját gyarapítottam, akik már túl vannak pár tízezer átrepült mérföldön. (Amint összesítettem a hivatalos repülési statisztikámat, az elmúlt évben szinte 700 órát töltöttem a levegőben…)

Photo by Artur Dancs

A kiképzés az „Uramisten, ön rendkívül csinos!” felkiáltással kezdődött, amikor Andrew, az oktatónk benyitott az osztályba és nyomban el is vörösödött.

Ezeken a kiképzéseken mindig elhangzik első nap, hogy mindenkinek mindent világosan meg kell érteni, éppen ezért nincs olyan, hogy buta kérdés. Mindent, ami felmerül bennünk, azonnal meg kell kérdezni. Talán nem amerikaiakra szabták ezt az elképzelést, ugyanis az idők során, és azon kiképzések és tanfolyamok fényében, amit Amerikában vagy amerikaiak társaságában végeztem, számomra már bebizonyosodott, nagy könnyelműség ezt így felvetni. Jelen esetben egy kollegina vitte a prímet ebben, akit a mi kultúránkban a szőke jelzővel illettek volna gonosz emberek, és akit a neve is predestinált arra, hogy olyan legyen, amilyen: Precious, azaz kötetlen fordításban Drágaság… Nos, a drága nemhogy nem volt igazi szőke, hanem gyönyörű, fekete bőrű és ébenfekete hajú szépmosolyú lány olyan rikítóan világoskék kontaktlencsével, hogy a feketecicák is hátukat homorítva, felálló szőrrel elpirultak volna tőle. És amikor Andrew az óceánba zuhant óriásgép túlélési metódusait vázolta fel épp egy bepunnyadt délutánon fallikus alakzatokat rajzolva a táblára, – legalábbis bennünk abban a pillanatben ezt az érzést keltette – és újra és újra elmagyarázta, hogyan kell a vészcsúszdákat szempillantás alatt a háborgó tengeren mentőcsónakká majd sátorrá alakítanunk, Precious magasba emelte a kezét:

 

– Én nem értem ezt az egész hűhót itt a csúszdákkal és mentőcsónakokkal a háborgó vizen. Nem merült fel senkiben eddig, hogy ahelyett, hogy ott hánykolódnak a mentőcsónakok a vizen, megfognánk, és felpakolnánk a repülőgép tetejére – ha már úgyis tudjuk, hogy ezek a Dreamlinerek úsznak a vizen?…

 

És nagyon úgy tűnt, hogy ez senkinek nem fordult meg a fejében, mert döbbent csend ülte meg a termet, Andrew kezéből kiesett a filctoll, amivel a fallikus ábrákat rajzolta addig a táblára, és nagyra kerekedett kék szemeivel nem leplezve meglepettségét meredt a lányra, aki ünnepélyesen dőlt hátra a székében mosolyogva körbetekintve, mint amikor Marlene Dietrich a katonák közé ment énekelni és azok a vállukon vitték a színpadtól az öltözőig. Gondolatban azon is gondolkodott, szünetben autogramot is fog osztani, ha ez így megy tovább.

 

– Ezt hogyan… hogy jutott ez eszedbe?… – bökte ki az oktató, amikor magához tért és szóhoz jutott.

– Csak mert félek a cápáktól – jött a felkészült válasz a fekete loknik felől.

 

Ami számomra furcsa volt benne, hogy Precious mindvégig feszülten figyelt, tehát nem azárt kérdezett butaságot, mert nem figyelt. Lucille például szőke is, és nem is figyel, jobbára online bevásárlásokat intéz kiképzések idején a laptopján. Egyik órán, amit összevont osztályban tartottunk közösen, az óra közepén fel is kiáltott örömében, mert sikerült egy pár piros körömcipőt akciósan megvásárolnia.

 

– Kérdése van, Lucy? – fordult felénk az eligazító órát tartó bázismenedzser, leendő főnökünk.

 

Lucille nem jött zavarba, és azonnal rávágta:

 

– Oh igen, igen… Épp meg akartam kérdezni, hogy … izé… hogy ön is ittenség dolgozik valamit, vagy…

– Ő a főnökünk, a jóég áldjon meg, te asszony! – súgtam oda neki, miközben azt hittem, elsüllyedek.

– Hahh! Elnézést, felejtse el – intett szemrebbenés nélkül Lucille az értetlenkedve álló asszony felé – Megvan a megoldás! Folytassa csak nyugodtan! – és visszafordult a bevásárláshoz, mert egy kisestélyi ruha megszerzése még várt rá.

 

Precious-ről akkor hallottunk még, amikor a légnyomásesést tanulmányozva az oktató felvázolta, hogy ezek a repülőgépek annyira performensek, hogy érzékelik a magasságot, és amennyiben nem megfelelő a légnyomás, tízezer lábon majd automatikusan leereszkednek az oxigénmaszkok az utastérben, hogy mindenki biztonságban lélegezhessen.

 

– Akkor meg minek teszik még el őket egyáltalán?… – szakadt fel az újabb kérdés kékszemű kolléganőnkből.

– Már hogy…?

– Már hogy minek várjuk, hogy leessenek, ha úgyis leesnek tízezer lábon, legyenek ott már eleve.

– De nem „esnek le” minden esetben, csak ha légnyomásesés van…

– Nem?!

– Nem.

– Uramisten!

– Mi a gond?

– Akkor hogy szuszogunk?! …

 

Photo by Artur Dancs

Charlie angyalai Miamiban

Az ehhez hasonló fontos részleteken túl Precioust a férfiak érdekelték leginkább. Benne hamar tudatosult, hogy az instruktorokkal felesleges az idejét vesztegetnie, ezért „külsősök” felé kacsingatott. Miamiban szerződtetett szállítónk volt, és a buszt egy fiatal, jóvágású déli fickó vezette. Mögötte ültünk hórihorgas Claudius kollégámmal, aki le sem tagadhatta volna, hogy nyugat-európai városokban élte eddigi életét, és főleg Párizs hagyott rajta maradandó nyomokat, ami az eleganciát és a modoros viselkedést illeti. Lényegében egy Vaszary bohózatból előlépett párisi dandyre emlékeztetett. Örültem Claudiusnak, mert kezdettől úgy éreztem, intellektuálisan és humor szempontjából is ha nem is rokon-, de haver lélekre találtam benne. Mellettünk jobbra Precious ült, és miközben a tükörben magát, olykor meg a sofőrt nézegette, aki épp leszállni készült, hogy a busz csomagtartóját lecsukja, megszólalt:

 

– Mi a programja, édes, ma délután?… Én itt leszek a szállodában.

 

A sofőr nem tudott hirtelen megszólalni, csak zavarbajött.

 

– Igen , tudom, hisz én hozom magukat majd vissza a kiképzésről.

– Na, de drágám, ez túl direkt kérdés! – csóválta meg a fejét Claudius.

– Van maga bajban… – tettem hozzá a sofőr felé pislogva, aki kihasználva a pillanatot, gyorsan leszállt a dolgát intézni.

– Mi rosszat mondtam? – nézett értetlenkedve körbe a lány.

– Nyilvánvalóan magadra akarod rántani ezt a szerencsétlent… – így Claudius.

– …és nekimentél, mint egy tank. – folytattam.

– Pedig semmi esélyed, ugyanis mi láttuk, amit láttunk, igaz…? – fordult felém hamiskás mosollyal kacsintva Cornelius.

– Óh, persze – vettem a lapot – egész idő alatt a Grindr-t lapozgatta…

– Az mi? – szaladt fel Precious szemöldöke.

– Szexpertnerkereső.

– Jééééé! És én hogy nem hallottam még róla? – fakadt ki.

– Mert ez fiúknak van. Csak fiúknak.

– Úgy értitek…?

– Hjah, bizony… hatalmas falloszok és izmos felsőtestek – bólogatott együttérző szomorúsággal Claudius.

 

Erre a végszóra szállt vissza a sofőr a buszra, és elindultunk. Úgy tűnt, ami alatt kinn volt, bátorságot gyűjtött, hogy a rámenős kolleginának válaszoljon:

 

– Nos, ami a felvetését illeti…

– Ne fáradjon, tárgytalan! – intette le Precious határozottan – És tegye le a telefonját, amikor vezet. Legalább ilyenkor ne azt bámulja…

– Csak a GPS…

– Az, persze!… Felsőtestek!

 

Csak sokkal később árultuk el kolléganőnknek, hogy átverés volt, és hogy igazából sajnáljuk, hogy ezt a románcot megakadályoztuk bimbajában. De nem tűnt nagyon letaglózottnak, ugyanis a recepciós fiút rángatta fel épp a szobájába, mikor utoljára láttuk, hogy megszerelje a hajszárítót a fürdőben.

 

A kiképzés lényegében nagy kihívást nem jelentett ezúttal számomra, legalábbis mentális megterhelést nem, sokkal inkább annyiban, hogy napi négy órát voltam úton és hat-nyolc órát tanfolyamon, ami egyúttal be is táblázta a napomat. Mindenképpen azonban a legkiemelkedőbb esemény számomra is a Miamiban tett két napos látogatás. És noha tudtam, hogy utolsó percét is betáblázták az ottlétünknek, teljesen bizonyos voltam benne, hogy ha nem más, az alvásidőmből áldozok pár órát arra, hogy leránduljak a városból a South Beachre, Miami világhíres bulizónájába. Bár sokat csavargok, ha időm engedi Miami és Fort Lauderdale környékén, South Beach még fehér folt volt a térképen mindeddig. Azon az estén azonban magam mögött hagyva a szálloda teraszán dorbézoló újdonsült munkatársaimat, felkapaszkodtam egy a beachre tartó buszra, és miközben a patinás Pan Am Centerben illetve a Boeing kiképző központban aznap begyűjtött élményeimet rendszereztem a fejemben, erősen koncentráltam, ne aludjak el a napok óta felgyülemlett fáradtságtól. Mikor Miami Beach szívében leszálltam a buszról, nyomtalanul békén is hagyott minden fáradtság, és belevetettem magam az éjszakába. Közben még esemesem is jött pár kollégától, akik szintén ide igyekeztek, sőt, hamarabb is elindultak, mint én, csak rossz irányba, és Fort Lauderdale egyik félreeső kocsmájában kötöttek ki. Aminek én módfelett örültem, hiszen tudtam, hogy ők mostmár jól vannak, én meg nem vágytam kocsmára, hanem csak megfürödni South Beach hangulatában, és felfrissült aggyal nyugovóra térni a pazar szállásunkon, hogy felújult lelkesedéssel induljak a másnapi kiképzés szakasznak.

 

Photo by Artur Dancs

Átlagos hétfő este – South Beach – Miami

Természetesnek vettem, hogy a vizsgáim – minimális erőfeszítés mellett is – kiválóak lettek. Nem kérdezte senki, és nyilvánosan nem is osztották meg az eredményeket, azt sem, ha valaki elbukott, és azt sem, ha valaki színjeles. Csak magamnak tettem el a tudatot, hogy jó vagyok. És persze, valahol, a regiszterekben is nyoma marad. Amint említettem, akadtak olyanok is, akiknek nem sikerültek a vizsgák, és ha pótvizsgalehetőségüket sem tudták kihasználni, másnap már nem jöhettek tovább a kiképzésre. A mi osztályunkban a pótvizsga segített azoknak, akik lassabban vették fel a ritmust, és a többség színvonala is kapacitálhatta őket, de a többi osztályból sorra tünedeztek el emberek. Tizenöt fős létszámcsökkenéssel érkeztünk el az utolsó kiképzési napig, ami egybeesett a Snowgeddonnal, azaz a történelmiként beharangozott embertelen hóviharral. Ami végülis elmaradt ugyan, de attól még kijárási tilalmat és minden egyéb pánikkeltő intézkedést vezettek be a városban, így az ünnepélyes tanfolyamzárónk is elmaradt, illetve elhalasztódott egy nappal. Akkor ugyanis már nyilvánvaló volt, hogy a világvége megintcsak elkerült bennünket.

Akkorra már mind kézbe kaptuk a februári programunkat, sokunknak még így is hihetetlen volt ez az egész. Egyik öt napra Londonba utazik, a másik három napot tölt majd Fort Lauderdale-ben. Nekem első hétre három város jutott, két nap Koppenhágában, egy éjszaka Los Angelesben illetve egy nap Londonban.

 

Ott topogtunk a ropogós, kockás uniformisainkban. A Norwegian kétféle egyenruhával különbözteti meg a hosszútávú járatokon és a rövidtávú, európai járatokon dolgozó légiutaskísérőit. Míg a helyközi járatokon dolgozók klasszikus sötétkékben vannak, addig mi, a kontinensek között repkedők sikkesen kockás cuccokban feszíthetünk. Átadták az okleveleinket és repülési engedélyeinket – nekem megmaradt az érvényes korábbi, amit még a finnek állítottak ki számomra – és bizakodóan tekintettünk az előttünk álló időszak és a vizsgajárataink elé.

 

– … és természetesen, megkérjük a hölygeket– fejezte be az egyenruhakód ismertetését a bázismenedzser az ünnepség végén – a blúzaikon minden gombot tartsanak begombolva.

 

Első pillanatban Alexára esett a tekintetem, aki ezúttal is három gombbal maradt el a gombolkozásban, így felhőtlen belátást engedélyezett melleire. Találkozott a tekintetünk, és intek neki jelezve a gombokat a blúzán:

 

– Te kis huncut! – kacsintott vissza puszit küldve a levegőben.

 

És kigombolt egy negyediket is…

Reklámok

(Újfent) alsónadrágra vetkezve különféle luxusszállodákban


 

 

– Piszokul mázlista vagy és kell, hogy legyen egy nagyon gondos őrangyalod…

– A mázliról vitatkoznék – válaszoltam – de igen, van őrangyalom. Valóban – jelentettem ki gondolkodás nélkül.

 

És mivel egy élet távlatából tekintve eléggé átlátok a rózsaszínű ködön, ami az embert egy új lehetőség felbukkanásával teljesen megüli, egy röpke másfél napos ünneplést követően a dolgom után néztem. Hiszen még bevállalt lerepülnivalóim voltak decemberben, az ünnepek előtt és után is. És mikor szilveszter este megérkeztem a Kennedyre az utolsó járatom megkezdésére a finnekkel, noha arra számítottam, valamennyire is zaklatott leszek, a nyugtalanság egy pillanatát sem kellett átélnem. Nem mondanék igazat, ha nem vallanám be, hogy egy pillanatra felmerült bennem a munkaajánlat kézhez kapása előtt, hogy a helyzet olyan, hogy akár itt most ennek az életnek vége is szakadhat. És hogy mi következik az után, sejteni sem lehetett. És mégis hozzá kell tennem, hogy parányi feszültség és aggodalom sem volt bennem. Lehet, az őrangyal miatt sem, de amiatt sem, mert valami bennem hitte, hogy a dolgoknak innentől is csak jó kimenetele lehet. Kezdetektől azt vallom, nem bántam meg semmit sem, és minden lépés, még ha az bukásnak vagy botlásnak is tűnhetett első mozzanatra, eddig mind csakis előbbre vitt. És magasra. Tizenkét kilométer magasra. Ez jutott folyton az eszembe, és ez kioltotta az aggodalmat belőlem, csak egyvalamit hagyott meg bennem: az izgatottságot, az új izgalmát.

 

Photo by Artur Dancs

A drága jó anyám nem amiatt kergetett az asztal körül gyermekkoromban, hogy légiutaskísérő legyek

A légiutaskísérői élet – annak minden aspektusával – megváltoztatott. Kérdezték is sokan, és én mindig elmondtam, hogy természetesen, megváltozott az életem. Nem lehet, hogy én ne változtam volna meg. Akarva akaratlanul is figyelem és tanulmányozom az embereket, és az idővel is különös kapcsolatba kerül az ember. Egyrészről megszűnnek az időkorlátok az ide-oda és minden irányba átrepült időzónákkal, megszűnik az én időm, mint olyan. Mert mindig az az én időm, ahol éppen vagyok. Mert ha egyikhez vagy másikhoz ragaszkodnék, nagyon kényelmetlenné, sőt, elviselhetetlenné válna az életem. Ugyanakkor meg az idő a központ. Annak beosztása és kihasználtsága. A legnagyobb hozadéka, mondhatni ajándéka ennek a szakmának cserébe a sok „összezárt” időért, az „én-idő”, a rengeteg „én-idő”. Elvégzem a dolgom, és aztán napokig akkor kelek, amikor akarok, oda megyek, ahova csak kedvem tartja, és azt teszem, amit szeretnék. Amikor pedig szolgálatba indulok, külön rituálé elővenni a frissen mosott-vasalt egyenruhát, és elkészülni. Mert az út nem a felszállástól kezdődik, hanem otthonról. Mert az egyenruhát mindenki tiszteli és a repülős egyenruhákat szeretik is az emberek. Nem lehet észrevétlenül meghúzódni a lift sarkában, mert ha egy ember van is benne, de akkor is ha nyolc, mindenkinek van egy kedves szava, kérdése vagy épp megjegyzése. Valamiképp mindenki részese akar lenni a napomnak. Lehet, sokszor anélkül elhalad mellettem „hétköznapokon”, hogy észrevenne, nem hogy köszönne. De egyenruhában más. A New York-i metrón mindig, de főleg a csúcsidőben közelharc megy a székekért, és itt biza semmiféle szokás nem írja azt sem elő, hogy idősebbeknek például át kell adni a helyet vagy gyermekes szülőknek. Olyan furán éreztem az elején magam, amikor a zsúfolt metróra szállva utat engedtek, és a széken helyet szorítottak nekem. New Yorkban az sem ritka, hogy valaki rádfekszik a tömegben vagy rádtaszítja a csomagját. Ez soha nem fordult velem elő egyenruhában. Olyankor körbeálltak, lehetőleg úgy, hogy hozzám se érjenek, nehogy valami baja esne a feszes nadrágélének. És persze, megintcsak beszélgetni akarnak. Megtudni, milyen országba utazom, és hogy ott milyen az éghajlat, meg hogy mit lehet enni. És utána megfogadják, egyszer, alkalomadtán majd ők is ellátogatnak oda. A repülőtérhez közeledve pedig mind több kollégával megy szembe az ember. És azok a sietős pilóták vagy légiemberek, akik addig elsuhantak melletted, s az volt az érzésed, se nem látnak, se nem hallanak, hanem egy nagyon távoli bolygón élnek, és mi csak hologramokként látjuk itt őket a poros földön futkosni a kis bőröndjeikkel, nos azok most a te világodban vannak – vagy fordítva – és mosolyogva köszönnek vagy csak odakacsintanak. Láthatóvá váltam a számukra is! – szoktam mondogatni… Nekem máris jár kedvezmény a reptéri büfében, és az újságárus sem akarja a pénzt elvenni a délutáni hírlapra, de a vámmentes üzletben is jár egy kacér mosoly mellé árengedmény. És ha utasként felszállsz valahol egy repülőre, és a szabály szerint bemutatkozol, hogy tudják, velük utazol, és számíthatnak rád szükség esetén, kinyílik a pilótafülke ajtaja, hogy a kapitány is parolázzon veled, a kollégák meg azt se tudják, mit hozzanak szebbet s jót, és hogyan helyezzenek el a legjobb szabad ülőhelyen, hogy kedvükre kényeztessenek aztán.

 

Ugyanúgy az is igaz, hogy kifacsarva érsz haza egy pár napos vagy akár hetes utazás-ciklus után. Ez az a pillanat, amikor még önmagadhoz sincs elég erőd és hangulatod a fáradtságtól, de mivel senki sem feltételezi rólad, hogy ne lenne jókedved, a reptéren, a metróban, az utcán hazafelé ugyanúgy kedvesen, mosolyogva kell jelen lenned, beszélgetned is, ha úgy adódik, és megállni a portással a házban apróságokról csacsogni, hisz ő mindig aggódik érted, amíg odavagy, nehogy valami bajod esnék. És a szomszédasszonyt sem kerülheted ki, aki a postáját se veszi ki, hanem hanyatt-homlok rohan utánad a liftbe, hogy egy légtérbe utazhasson fel veled pár emeletet, hogy újfenn kifejtse – akár a férje kellemes jelenlétében is – hogy bármikor hajlandó lenne veled megszökni világgá. De West Virginába mindenképp.

 

És rengetegen kérdezik meg ismerettségi körödből, hogyan juthat valaki egy ilyen szakma közelébe. Eleinte én elkövettem azt a hibát, hogy őszinte voltam. Már úgy értem, teljesen őszinte, és azt mondtam: nehezen, szinte lehetetlen. Mert ebből azt szűrték le, nagyképű vagyok. Majd árnyaltam, és noha őszintén válaszolok mindenkinek, akit ez őszintén érdekel, igazából még egyet sem találtam, aki ilyen lenne. A munka részénél a dolognak – ha nem hamarabb – rendszerint elveszítem a hallgatóságot. Az érdeklődési láz rendszerint kimerül a „mennyit keresel?” és a „tényleg ingyen utazgatsz?” jellegű kérdésekben.

 

Tehát, nyilvánvaló, hogy privilégiumnak tekintem a munkámat. És azt is, hogy viselhetem azt az egyenruhát, ami ennyi figyelmet és kellemes pillanatot vonz rám. És noha a drága jó anyám nem amiatt kergetett az asztal körül gyermekkoromban, hogy légiutaskísérő legyek, ebben a magasságban nagyon mélynek és a magamfajta tériszonyosnak meg félelmetesnek is tűnhet akár egy pillanatnyi szakadék is, ami az utadba kerül. És ha azt mondtam, volt egy pillanat, amikor átvillant az agyamon, mi lesz, ha mégiscsak itt szakad vége ennek az életformának, akkor az a pillanat ebben a magasságban borzasztó hasadékot képes létrehozni, amibe nemhogy beleesni, de lenézni is hátborzongató. És ez a szakadék nem tűnik el azonnal a rózsaszín köd leszállta után, amikor megtudod, mégiscsak alkalmad mutatkozik a folytatásra. Másutt, másokkal, de van lehetőség. A köd felszálltával jöttek a hétköznapok és a levelek – immár Norvégia felől, hogy mikor és mit kell gyorsan és haladéktalanul, nem utolsó sorban precízen elvégezni. Persze, mindenek előtt a kiképzést, de még azt is megelőzve, átesni az orvosi vizsgán. Újra.

 

A csonkahéten az ünnep emelkedett hétköznapjaiban – mindig is imádtam az év ezen pár napját – éppen Helsinkiben sertepertéltem, és úgy éreztem, ideje, hogy búcsú gyanánt kifejezzem köszönetemet mindazoknak, akik lehetőséget adtak nekem a fellegekben járni, és – indirekte – megszökni a szomszédasszonyommal világgá, de West Virginiába mindenképp.

Így jutottam el a repülésügyi főszakorvoshoz, a mi drága Ketolánkhoz.

 

„ – Drága Főorvosom, remélem, hogy a szép testét napsugárözön nyalogatja valahol egy kies déli aranyparton a pálmák alatt, miközben szeretetteljes ünnepi jókívánságaimat tolmácsolom Ön felé kibővítve az életem végéig lekötelező hálámmal Ön iránt, hogy az életemet mindörökre megváltoztatta, és lehetővé tette, hogy szárnyakat neveljek magamnak. Még mielőtt szerződésem lejárna, átigazolok a norvég kollégákhoz, de bízom benne, hogy a világban valahol még összefutunk, hogy szívemre öleljem. Stb „

 

„ – Helló Art, és köszönöm a szívhezszóló szavakat. Nem nyalogatják a testem, ugyanis kivételesen a helszinki téli varázst élvezem azok után, hogy évekig távol voltam hazulról az ünnepen. Gratulálok az új munkahelyhez, mindenképpen jó lépés, és nagyon hasznos lenne, amennyiben napirenden tartana engem is a dolgok alakulásával, ugyanis orvosi vizitjeinek ügyében talán szólhatok pár szót a norvég kollégáknak. Stb”

 

És még egy karácsonyfát is csatolt a sorokhoz. A levél azonban nem emiatt lett annyira értékes számomra, hanem mert nem is mertem arra gondolni, hogy őt zaklassam ezzel is. Holott igen komoly szakadékok kezdtek köztem és az elnyert állás között tátongani a hallásproblémák ürügyén, amelyről már korábban sok esetben szó esett itt. Hogy Ketola mennyiben segíthet, nem tudhattam, de magát, a gesztust nagyon nagyra értékeltem. A norvég szakorvosasszonnyal akkor már levelezésben voltam, hogy ne érje váratlan sokk, amikor majd januárban New Yorkba jön bennünket orvosilag engedélyeztetni. És noha nem mondható, hogy barátságtalan volt, nagy lelkesedést sem olvastam ki a soraiból, csak hűvös távolságtartást. Egy vígasztalt, a remény, és annak az emléke, hogy Ketolával is ilyen stílusban indult a liaisonunk, és addig, amíg szembe nem jött velem a címlapfiú a folyosón, meg voltam róla győződve, hogy egy beteges gonosz szándékú vénember, akivel gyermekeket szoktak riogatni, ha rosszak.

 

„Artur, amennyiben Önnek az Európai Légügy-Biztonsági Hatóság egyszer érvényes dokumentumot állított ki, és ezt a papírok mellett a finn Repülésügyi Főszakorvos is alátámasztja, nem hiszem, hogy bármitől is tartanunk kellene az Ön ügyét illetően, amennyiben bármilyen más vonatkozásban nem mutat az egészsége és rátermettsége rossz irányú változást.”

 

Andrea doktornő levele röviddel azután érkezett, hogy Ketolának elmondtam, ki fog vizsgáztatni. Nem kérdeztem meg, hogy ő szólt-e bármit is, csak tudomásul vettem, és csendben örültem, hogy van lehetőségem újra bizakodni, hogy nem lesznek szakadékok.

Photo by Artur Dancs

Ahogy ott megilletődve szipogtunk…

Az utolsó finn járatom január másodikán szállt le velünk New Yorkban. Mivel Lucille nem jelent meg már karácsonykor sem dolgozni, szilveszterre nem is számoltam vele, noha váltig fogadkozott, akkor eljön, hogy újévi csókot kapjon tőlem a levegőben, meg hogy a Hiltonban tárolt túlélő poggyászát hazahozza. Nem is kellett csalatkoznom benne, Csak az üzenet jött, hogy nem, mégsem jön, és mennyire nagy reményeket táplál aziránt, hogy a poggyász majd általam valahogy hazakerül. De erre nem is válaszoltam. Abban a pillanatban a magam poggyásza volt a legfontosabb, és ebben a poggyászban benne voltak a kétségeim és a Helsinkiben tárolt „ottani” utcai ruháim is.Csak finnek voltak velem az úton, és módfelett kíméletesek és előzékenyek voltak, mintha ezzel valamelyest is szépíteni lehetne a dolgokon. De persze, lehet is. A legkedvesebb meglepetés viszont az volt, hogy amikor az utasok elhagyták a gépet, mindenkit rendkívüli gyűlésre hívtak össze az első osztályon. És amikor mindenki ott volt, rámnéztek, és azt kérdezték, hogy vagyok. Mit mondhatnék… Fura, hogy innentől számítva ebbe a gépbe, ahol annyi élményhatás ért és annyi minden megtörtént velem, s amivel ide-oda sokszor átléptem az óceánt buzgón, tevékenyen, már csak vendégként jövök majdan vissza. És hogy ezt az egyenruhát, ha hazaérve leveszem, soha többé nem vehetem fel. Ilyenek jártak a fejemben. És persze a közhelyes igazsága a pillanatnak, hogy valami, ami szép, véget ér, és ez szomorú is, de már ott van benne az újrakezdés lehetősége, illetve annak az ígérete.

Ahogy ott megilletődve szipogtunk, átnyújtottak egy Finnair repülőgépmodellt, hogy hazavihessem a gyarapodó gyűjteményembe. És kerítettek egy képeslapot is repülőkkel és gyermekekkel, akik örömködve nézik azokat, és rajta a jókívánságaik és az aláírásaik.

 

És csak épp egy hétvégényi idő állt a rendelkezésemre, hogy átállítsam magam a norvég időszámításra, mert kezdődött is a kiképzés. Mint minden hasonló alkalmakkor az ember ott feszeng egy rakás idegen körében, miközben mindenkit próbál röntgen-szemekkel átvilágítani, melyik lesz az alkeszkommandó, ki lesz a pszichó, melyiket fogják megdönteni, és ki lesz a legjobb haver a brancsban, ugyanakkor önmagát igyekszik a lehető legkedvesebben eladni, mintha az élete múlna rajta, kivel fog egy padban ülni vagy mintha más nem éppen olyan szúrósan elemezné őt is egy sarokból. De erre külön fogok hosszabban is szólni. Most csak épp akkorát ugrom előre az időben, hogy péntek legyen, amikor eldől, hogy Andrea doktornő is úgy gondolja-e, hogy nagyszerű repülőember válhat belőlem a norvégok nagy örömére is.

Photo by Artur Dancs

… ahol annyi élményhatás ért

A kivizsgálásra egy szállodába kellett mennünk, minden húsz percre be volt osztva valamelyikünk. Kétséges, hogy a kiszolgáló személyzettel megosztották-e az információt az illetékesek, de tény, hogy a karibi szigetvilágból érkezett takarítónők ott álltak a felmosórúdra könyökölve a negyedik emeleti folyosón, és elképedve figyelték a forgalmat, amit az a két külföldi nő bonyolít kora délelőtt óta. Egyik szobában az asszisztensnő végezte el a különböző méréseket, egy másik szobában maga az orvosnő elemezte a szakorvosoktól és az asszisztensétől érkező eredményeket, miközben maga is megvizsgált alaposan. Amikor Fernando kollégám meztelen felsőtesttel kilépett az egyik szobából a folyosóra, és átment a másik szobába, amellett, hogy a takarítónők szinte megnyalták a mellbimbóit, hozzám fordultak, hogy megtudakolják, mi zajlik itt.

 

– Ez a két nő olyat tud, amit amerikai nem. És mi mind ezért állunk itt sorban… – mondtam jelentőségteljesen.

– Ne mondja! Elképesztő! – csóválta meg a fejét egyikük.

– A nadrágot is le kellett vennem – jött ki végszóra a másik kolléga a doktornő szobájából.

– Ezt így megmondják?… – hüledezett a karib nő.

– Óh, ne tessen ezen meglepődni – legyintettem kedélyesen beszédbe elegyedve – mi már hozzászoktunk, hogy vetkezünk a szállodákban…

 

Az az eset jutott ugyanis eszembe, amikor interjúvoltak bennünket New Jersey egyik sokcsillagos szállodájában, és amikor egyenruha próbára került sor, más megoldás nem lévén, a nyilvános mosdóban öltöztünk át. Éppen hárman álltunk felül szmokingban, alul gatyában a Westin mosdójában a személyre várva, aki a megfelelő méretű egyenruha mintadarabokat behozza nekünk – arra mégsem vállalkoztunk, hogy olyan alulöltözötten végigsasszézzunk a folyosón. És ahogy az lenni szokott, éppen akkor nyitott be egy szállodai vendég, akinek sürgős dolga volt, míg be nem lépett, majd amikor ott talált bennünket alsógatyában és nyakkendősen, megtorpant, majd adandó alkalommal, hogy meg bírt szólalni, megkérdezte, zavar-e. Mondtuk, nem különösebben, intézze csak, amiért jött, nehogy késő legyen. És el is indult, de valami nem hagyhatta nyugodni, mert visszafordult, mint a jó öreg Columbo, hogy csak még egy kérdés:

 

– Valami buli van?

– Óh, igen… az igazság az, hogy mi skandinávok vagyunk – kezdtem el a magyarázatot, és latin kollégámra, Bennyre mutattam meg a koromfekete Winstonra – és amikor távol vagyunk otthonról, annyira hiányzik a szauna, hogy ezt csináljuk, boxeralsóban állingálunk valamely előkelő szálloda mosdójában. Már az italunkat is idehozza majd a pincér, annyira ismeri a szokásainkat.

– Aham, így már teljesen érthető – vidult fel megkönnyebbülten az úriember, és további jókat kívánva tradícióinkhoz, elsietett, hogy végére járjon a dolognak, amely ügyében idekeveredett közénk.

 

Mindig tiszteltem azokat az embereket, akik epületes marhaságokat is hajlandóak méltóságteljesen elfogadni, amennyiben az kényelmesebb nekik, mint az igazsággal szembesülni esetleg, legalábbis, amit adott helyzetben annak hisznek.

 

Ugyanígy a takarítónőkkel való mókázás is huncut vidámsággal töltött el, de véget kellett vetnünk eme emelkedett kolontoskodásnak, és beléptem a norvég repülésügyi szakorvos színe elő.

 

– Szóval maga az… – fogadott olyan rezzenéstelen arccal, hogy abból semmit nem tudtam a jövőmre nézve kiolvasni.

– Tartok tőle… Üdvözlöm, asszonyom.

 

A leleteimet elemezve különféle feladatokat kaptam, és azt is árgus szemekkel figyelte, és mondta:

 

– Remekül tudja olvasni az apróbetűs részeket is közelről és távolról…

– Magam sem tudom, hogy csinálom, asszonyom.

– És nem színvak!

– Mennyi jó tulajdonság egy emberben… – vágtam rá büszkén.

– És most le kell vetkeznie, lássuk, vannak-e tetoválásai… – vártam, mosolyog-e, de nem tette, így hét levetkeztem, és miközben a nadrágomat toltam le, szóltam:

– Számítottam rá…

– Vannak tetoválásai? – fordult felém, mint egy ügyész, aki megtalálta a koronatanút egy bonyolult ügyben, amit immár gordiuszi csomóként lehet elvágni, és elvérezni hagyni.

– Nincsenek. De most hogy emlegeti…

– Akkor mi az, amire számított? – nézett rám érdeklődéssel.

– A vetkezésre. Ugyanis a narancssárga alsómat vettem ma fel, egyrészt, mert asszortál a felsőmmel, másrészt, mert az nekem szerencsét hoz.

– Nem szerencse kell ide… – válaszolta, miközben intett, feküdjek hanyatt és megtapogatta a hasam alját és a májamat.

– Gondolja? Ez bíztatóan hangzik.

 

Pár kalapácsütés a térdemre, majd miközben felöltöztem, kérdi, miért csak hallókészülék nélkül végeztem hallástesztet a nővérrel. Mondom, mert azt úgy szokták. A hallókészüléket meg a dokim súgdosással szokta ellenőrízni a fülemben.

 

– Itt nem lesz súgdosás – jelentette ki, és ez kissé elvette a kedvem a további vicceskedésektől, hanem rámeredtem:

– Nem?…

– Visszamegyünk együtt a nővérhez, és a jelenlétemben újabb hallástesztet végzünk, de hallókészülékkel.

– Az nehéz lesz, ugyanis a hallókészülékkel a fülemben nem tehetek fel fülhallgatót, vagy ha igen, akkor nem hallom azokat a finom hangokat.

– Majd elválik, menjünk.

 

Mindig is tudtam, hogy a skandiknáv a férfiak a nőiesebbek, a lágyabbak, és fordítva. Andrea doktornővel ebben a skandináv szellemben felvonultunk a Crowne Plaza folyosóján, és együtt bementünk a nővérhez. Az addigra négyre gyarapodott takarítónők sorfala elámulva bégetett…

Ismét felszerelték rám a hallástesztelő készüléket, és mivel nem ért fel, a doktornő bocsánatkérések közepette feltérdelt az ölömbe, az egyik kezével az asztalba kapaszkodott, a másikkal meg a fülhallgatót szorította úgy rá a fülemre, hogy hermetikusan kizárja a kinti zajt, és akkor értettem meg, hogy tulajdonképpen segíteni akart:

 

– Nekem egy papír kell arról, hogy maga hall, méghozzá olyan papír, amit ez a gép nyomtat ki – magyarázta a fejemre könyökölve – És tudja, mit? Ki is fogja ez a gép nyomtatni azt a papírt, maga csak odafigyeljen és koncentráljon!

 

Nem is sokat kellett koncentrálnom, mert a teszt remekül ment. Akkor a doktornő lemászott az asztalról, megigazította a ruháját, majd a szemüvegét, és rámnézett:

 

– Hát, ez sikerült!

STAR-interjú és amit még a kitartásról szerintem tudni kell


 

Amint arra már korábban utaltam, nem ért váratlanul a Finnair döntése, hogy megszűnteti a munkahelyünket, és nem is akkor kezdtünk neki új munkahelyek után keresgélni, amikor Minna hivatalosan megfogalmazott levele megérkezett. Sokan már akkor interjúkra készültek, mások már más légitársaságok kiképzéseink vettek részt. Sokéves reményem csillant fel újra, amikor a Delta kora ősszel meghirdette a légiutaskísérői állásait. Floridában két csobbanás és napozás között adtam le a jelentkezésem, és Marsha, aki akkor már próbaidejét is letöltötte volt a Deltánál egy személyreszóló ajánlással megtámogatta azt. Nem tudom, mennyiben segíthet egy ajánlás vagy mennyire nem, Marsha gesztusának örültem, és annak is, hogy annak idején, amikor a Southwestnél rámbízták a kiképzését újonc korában, bensőséges kapcsolatot alakítottunk ki egymással, és barátságunk kitartott azután is, hogy a nyughatatlan lány – hál’Istennek! – elment az álmait kergetni, előbb az Air France-hoz, majd pedig a jetBlue-hoz. Egyszerre sikerült mindkettőnknek az álom megvalósítása: repülni. Neki még az én álmomból is jutott egy kicsi, mert őt a Delta vette fel akkor, amikor engem a finnek. Elmondhatatlanul büszke voltam rá, és nagyon örültem a sikerének. Ma meg már tudom és látom, hogy személyében egy újabb megfelelő ember került megfelelő pozícióba.

Photo by Marsha Hart

Marsha személyében a megfelelő ember került megfelelő pozícióba

 

Sokéves „hagyomány” szakadt meg, amikor automatikus elutasító levél helyett meghívás jött a Deltától video-interjúra. Valami tapasztalatom már volt ilyen jellegű interjúvolásból, az American már egy évvel azelőtt is eképpen válogatta ki azokat, akiket egyáltalán személyes találkozóra meghívott. Ismét elkezdtem bújni a fórumokat, és nem volt nehéz a már megszokott helyeken megtalálni az interjúkérdéseket. Természetesen STAR formátumú kérdések – úgy látszik, ezt a módszert nagyon forszírozzák mostanság, és amint erről korábban már említést tettem itt, természetesen nem sztárokról van szó, hanem STAR – interjú metódusról. Situation, Task, Action, Result, azaz helyzet, feladat, cselekvés és eredmény, ebből áll a rövidítés, és azokról a beszéltetős meghallgatásokról van szó, amikor úgy kérdeznek: „Mondj egy példát arra, amikor …”  és többtucat alaphelyzetben való jártasságodat képesek ezzel felmérni, s mivel mindenki tudja, hogy ezekre felkészül egy alapos interjú alany, nem csak ezt elemzik, hanem az illető minden gesztusát, szókincsét, testbeszédét – egyszóval nem is a válasz a fontos, hanem a hogyan. Egy STAR interjúra nem lehet másként felkészülni, csak azzal, hogy összekapod magad, tisztában vagy önmagaddal, eddig elért eredményeid fontosságával, tudod, mit kell s mit nem érdemes kiemelned. Nem kell ezerféle történetet felépíts és tárolj a fejedben egy ilyen beszélgetésre csak nagyon keveset, sokkal inkább az a fontos, hogy adott kérdésre, melyiket kapod elő, s mit emelsz ki éppen abból, s tolod a kérdező orra alá. A lényeg, hogy az illetők lássák, mennyire nagyszerű vagy, és elengedhetetlen, hogy éppen téged alkalmazzanak. Hangsúlyozom, amit korábban említettem: itt már rég nem érték keresésről beszélünk, nem arról, hogy a rátermettséged felszínre kerüljön, hanem csakis egyről – hogyan vagy képes eladni magad. Ezért tartom kifogásolhatónak a módszert és azt is, ahogyan az HR egy nagy robot-mechanizmussá vált. És tegyük hozzá: nem működik. Legalábbis jól nem. De erre nemsokára visszautalok még, most térjünk vissza a videointerjúmhoz.

Annak rendje és módja szerint el is készültem a videofelvételre, és egy csendesebb estén rögzítettem azt. Ilyenkor lehetőség nyílik előbb lepróbálni a dolgot, tesztkérdéseket tesznek fel, és te válaszolsz, amit akarsz, viszont ezáltal ellenőrízni lehet a hang- és képminőséget, ugyanis a teszt visszajátszható. Mondanom sem kell, hogy egy ilyen interjú olyannak is plusz stressz, aki együttél a számítógépével, mint én, nem beszélve olyasvalakiről, aki idegenkedik a technikától. Hiszen senki nem lehet jelen, nem segíthet, magadnak kell elindítanod a felvételt, odafigyelni a képernyőn azokra, akik felteszik a kérdést, odafigyelni a káderra, amiben a te képed látszik, beleértve a hátteredet is, majd van két perc felkészülni a válaszra, és indul a felvétel, ami alatt a kamerába kell nézni, ugyanakkor figyelni a képernyőn az időt, merthogy egy vagy két perc van adott válaszra engedélyezve, és az idő leteltével a felvétel megszakad. Mindemellett pedig szépnek, kiegyensúlyozottnak kell lenned, és tudnod kell nem mellesleg azt is, amiről éppen beszélsz, valamint az sem mindegy, hogyan beszélsz. Tehát egy remek erőpróba ez, és sokan már a technikán elhasalnak. Alig pár nap telt bele, amikor újabb levél érkezett a Delta Recruitment Centerből, ami még mindig nem elutasítás volt. Épp akkor érkeztem haza valamelyik utamról fáradtan, és olvasom, hogy hanghiba miatt a felvételt meg kell ismételnem. Gyorsan elszaladtam, vásároltam egy új mikrofont, ami remekül működött mindvégig a próbafelvételeken és a teszten is tökéletes volt a hangminőség. Ha más nem, ennyi még megmaradt a sokéves rádiós tapasztalatomból, hogy a saját hangomat és a felszerelést ehhez be tudjam állítani. Érdekes, hogy nekem a kamera okozott nagyobb izgalmakat. Persze, nem olyan értelemben, hogy zavarban lennék a képernyőn, hanem maga a kamera működése miatt aggódtam. A remekül sikerült teszt után elindítottam az “éles” felvételt, amit már nem lehet sem megállítani és sem visszajátszani. A hang azonban nem ment át az online felvételre semmiképp. Akármennyire is igyekeztem én kamerába beszélni minél összeszedettebben állig nyakkendőben a konyhaszéken, miközben a kezemmel a kábelt birizgáltam, hátha rendbejönne a hang, az csak nem akart működni. Érdekes módon, amint a vizsgafelvétel lejárt, a mikrofon ismét pazarul működött. Valami technikai malőr lehetett. És nem állítom, hogy ezt valaki szándékosan buherálta meg, hogy nekem ez ne sikerüljön, csak azt mondom, hogy ez a jelentkezés arra lett hivatott, hogy ne sikerüljön most. Nagyon nem is lepett meg a Delta visszautasítása. Leglább elolvashattam az újra fogalmazott változatot, ebből még nem volt nekem, és roppant udvarias volt, nem, mint az előző évekbeliek.

Újabb keresgélések és újabb álláshirdetések következtek. Az American került ismét sorra. Kicsivel később a jetBlue. Egyiknél online tesztet kellett végezni, a másiknak videointerjú kellett, a kérdések megvoltak, csak kidolgozni kellett a válaszokat, “felmondani” és várni. Talán nem izgalmas ez az ismételt felsorolás annak, aki olvassa, a célom ezzel rámutatni, hogy nem szabad megtorpanni, hanem sokszor kell lefutni ugyanazokat a köröket, még akkor is, ha az ember úgy érzi, nem érett meg rá a helyzet vagy egyéb okok miatt kevesebb az esélye abban a pillanatban. Azóta sok ismerősnek adtam már tanácsot álláskeresés ügyben, és konkrétan légiutaskísérői állás megpályázásával kapcsolatosan. És látom az arcukon, miközben beszélek, hogy legszívesebben beleásítanának a képembe, mert már csak a felsorolását is unják annak, amire szükség van, nemhogy véghez is vinni mindent precízen és átgondoltan. Olyankor nyelvemen van, hogy kimondjam, ezekből az unott és kényelmes emberekből soha nem lesz semmi. Olyanokból, akik saját maguk ellen is kifogást keresnek, hogyan is lehetne?… De nem mondom. Akkor sem, most sem. Kinek-kinek a maga dolga, hogyan építi fel az életét vagy dagonyázza végig valamely langymeleg útszéli pocsolyában, csak mert az úgy komfortérzetet ad számára.

A norvégok voltak még, akik munkahelyeket nyitottak az Államokban, de ódzkodtam ettől, mert nem akartam cseberből-vederbe kerülni, legalábbis az volt az érzésem, ez lenne a vége. Arról nem beszélve, hogy az ő állásaik Fort Lauderdale – Miami környékére szóltak, ott akartak ugyanis bázist létrehozni, mint ahogyan egy évvel azelőtt New Yorkban is nyitottak egy nagy légiutaskísérői központot – éppen akkor, amikor bennünket is elhelyeztek a finnek a JFK-n. Anyám felkapta a fejét a sudokuból Lauderdale hallatán, és felcsillanó szemmel fürkészte az arcomat, nem akarnám-e vajon megpályázni azt az állást, és végre itthagyni New Yorkot és leköltöznénk Floridába. De szerintem a válaszomat anélkül is tudta, hogy bármit is mondtam volna. Még akkor sem jelentkeztem a norvégokhoz, amikor New York-i pozíciókat is meghirdettek. Bevallom, bosszankodtam is, amikor a hivatalos értesítést megkaptuk a munkahelyünk januártól való megszűnéséről, de nem volt , mit tenni, addigra levették a hirdetést.

Nem tudom, taktika volt-e mögötte vagy csak így alakult, de pár nappal azt követően, hogy Minna levelét kézhez kaptuk, a norvégok ismét felrakták a hirdetést a New York-i légiutaskísérői állásaikra. Akkor már késlekedés nélkül jelentkeztem, és mint kiderült, többen a kollégák közül is. A sors úgy hozta, hogy valami műszaki probléma kapcsán belefutottam egy Gitte nevű hölgybe, akivel pár gondolatot váltva, kiderült, hogy a Norwegian amerikai légiutaskísérő bázisainak személyzeti menedzsere, és kiszaladt a számon, hogy én meg épp most jelentkeztem, meg hogy a Finnairtől vagyok. Gitte vidáman üdvözölt és ujjongva kérte, azonnal állítsak össze egy listát azok nevével, akik a jelenlegi kollégáim, és akik szintén érdekeltek a norvég légitársaság állásaiban. Hogy pontos legyen a lista, gyors körlevélben ráztam össze a még aktív csapatot. Honnan-honnan nem, Mikey is előkerült, és röviden annyit kért, hogy ha lenne rá mód, az ő neve is felkerülhessen arra a listára. Az igazi megleptés ezután következett, a személyzeti osztály ugyanis azonnal reagált megkeresésünkre, és jelezték, hogy noha mindannyiunknak le kell adnunk az online jelentkezési íveket és elvégezni a kijelölt teszteket, nekünk nem kell úszásteszten illetve az első két interjún részt venni, hanem csak a végsőn, a személyes interjú rendezvényen. Mondanom sem kell, mindenki izgatottan és megilletődötten fogadta a hírt.

Pár napra rá Helsinkiben a Hilton előtt dohányzás közben találtam Eduardora, aki idegesen kifakadt:

 

– Kapják be a norvégok!

– Neked is jó reggelt, drágám, remélem, jól aludtál -gurultam mellé táskáimmal – Na, mesélj…

– Kilöktek!

– Honnan?

– A versenyből.

– Kik?

– A norvégjaid.

– Az enyéim..?

– Visszautasítottak, ma reggel jött a levél. Nem arról volt szó, hogy mindenképp kapunk lehetőséget interjúra?

– Ezt eddig én is így tudtam… – mondtam elbizonytalanodva, és az utazás miatt lezárt telefonom után nyúltam, és beüzemeltem.

 

Nemsokára jöttek is az üzenetek… Engem is, a többieket is elutasították! Alexa volt talán a legszemfülesebb, mert azonnal újra jelentkezett egy másik profillal. Miután felocsúdtam a meglepetéstől, egy udvarias levélben Gittéhez fordultam, és kifejeztem sajnálatomat, amiért ez nem jött össze, és hogy talán én értettem félre az interjú lehetőséget. Perceken belül jött az értetlenkedő válasz, és hamarosan kiderült – és itt ujjal mutogatok megint az elembertelenedett HR-rendszerre – hogy a számítógép önszorgalomból tallózott a jelentkezők közt, és előbb-utóbb mindenkit kidobott, és mire az élő személyek bementek az irodába dolgozni ott találtak mindent a kukába dobva. Eddig sem voltam nagyon jó véleménnyel az Amerikában folyó HR-tevékenységről, de ez a számítógépes kabaré egyszerre olyan sokmindent megmagyarázott és ugyanakkor meg is rémített. Én ugyanis mindig félek a drogosoktól, az elmebetegektől, a részegektől, a holdkórosoktól és mostmár az HR-tól is, mint bárki olyantól, aki nem be- és kiszámítható és akiről nem tudni, mire számíthatsz adott pillanatban.

– Mindannyiuknak újra megnyitjuk az adatlapját – szólt Gitte – ne lepődjenek meg, ha a számítógép újabb leveleket küld majd ki.

 

Küldött is. A szokásos sablon levelek kezdtek jönni: “Nagy megtiszteltetés, hogy jelentkezett álláshirdetésünkre, és kitörő örömmel hozzuk tudtára, hogy megfelelőnek minősült a továbblépéshez.” Majd meg hogy: “Gratulálunk, Ön sikeresen elvégezte az úszástesztet, és kollégánk hamarosan felkeresi Önt a további tennivaló ügyében”… Majd ugyanúgy sikeresen “továbbjutottunk” mindenen, és egy nap jött egy nem számítógép által kreált levél a meghívóval New Jersey-be, ahol a norvégokkal találkozunk majd.

 

Így esett, hogy csakhamar újabb interjún találtuk magunkat puccbavágva és izgatottan sok más jelentkezővel, akik innen-onnan jöttek, és úgy ragyogott a szemük az álmuk teljesülésének küszöbén, mint annak előtte nekem is ragyogott. Ezúttal is izgatottan ültem és vártam a fejleményeket, és onnan figyeltem harsány kollégáimat. Alexa volt a főszószóló, néha rá kellett szólni, ha túl sokat beszélt, de Winston, Benny és Franco is ott feszengett, és velük jött Emilió és Jessie is, akit hetekkel azelőtt bocsátottak el a finnek, mert ittasan ment szolgálatba, és a zéró tolerancia, az zéró tolerancia. És ha ez nem elég, az úriember még bírósághoz is fordult, ami azzal járt, hogy sajtó is jól megszellőztette a dolgot, ő pedig, nyilvánvalóan pert vesztett és pénzbírságra is ítélték amellett, hogy azonnali hatállyal kirúgták.

 

– Ez meg mit keres itt? – fakadtam ki Alexának.

– Ó, Mucika, nincs munkája, úgy gondoltuk, becsempésszük a nevét a listára, Miló és Benny segíteni akart rajta, noha nem érdemli meg, és írtam egy levelet Gittének, hogy iktassa be őt is…

– Akkora segged van, hogy nippeket és virágvázát lehet rajta tartani – oldotta a feszültséget Winston Emilio felé intézve megjegyzéseit.

 

Hogy Miló mennyire meghízott a hónapok alatt, amíg – szerencsére – nem találkoztunk, én is csak nemrég vettem észre, amikor együtt repültünk. Az egyenruha ugyanis úgy feszült rajta, hogy akármelyik pillanatban szét is reccsenhetett volna, de a legmérvadóbb az a kora reggeli pillanat volt, amikor a magas asztalnál reggeliztem a Hiltonban, velem szemben egy másik asztalnál egy üzletember kávézott, olykor lefotózta magát, bele-beleolvasott a lapokba, megigazgatta a telefonját – egyszóval el volt a reggeli békés magányában, amikor megjelent a büfében Emilió a Hilton fehér szaunapapucsában és egy nagyon szűk farmernadrágban. Abban a papucsban járni nem, csak kacsázni lehet, a farmer pedig semmit nem hoz abból, amit az egyenruhánk jóindulatúan slankít, és úgy nézett ki, mintha egy lámpás televíziót viselne a nadrágjában. Én is meglepődtem, de az átszellemült üzletember velem szemben kiejtette a vajas croissant-t a kezéből, a másik keze meg a kávéscsészével megállt a levegőben félúton az asztal és a szája között, az álla pedig leesett és tátva maradt a szája.

 

– Bekaphatod a nagy seggemet – válaszolta Emilio, aki ezúttal egy pattanásig feszes egérszürke kosztümben jelent meg.

– Kapja be egy cápa. Belőled jól elélne egy ideig – így Winston.

 

Benny teremtett rendet, és épp idejében, mert kezdődött is a program. Nem kultúrműsorról van szó, hanem olyan foglalkozásokról, amelyek keretén belül megfigyelnek és tesztelnek bennünket illetve a rátermettségünket.

Előbb azt játszottuk, hogy – csapatokba osztva – egy vállalat igazgatótanácsa vagyunk, és bizonyos jelentésekre, levelekre alapozva meg kell a céget mentenünk a veszteségektől és a csődtől. Majd egyéb, adminisztratív teendők következtek és az egyenruha próba, hogy a méreteinket levegyék.Utoljára maradt a személyes interjú. A beosztás szerint rám csak ebéd után került sor, a többiek addigra már szétszéledtek.

Photo by Artur Dancs

Azon kezdtem el gondolkodni, vajon kellene-e izgulnom. Ez távolról sem jelentette, hogy teljesen bizonyos voltam a dolgomban, csak azt, hogy bele vagyok fásulva ezekbe az inerjúkba.

 

– Azonnal behívjuk – intett Gitte az ajtóból hamiskásan mosolyogva – remélem, nem izgul…

– Nem, dehogy, csak fésülködöm itt a tükör előtt – mosolyogtam vissza – nem szeretném ha a hajam a szemembe lógna az interjún… – és nevettünk.

 

Nem jutottam döntésre az izgalommal kapcsolatosan, és akkor már nyílt is az ajtó:

– Sok szeretettel várjuk, kérem, fáradjon be – invitált Gitte a szobába – Gondolom, élete leghosszabb perce volt ez…

Igazából nem is tudtam, mit lenne jó erre válaszolni, s inkább azzal foglalkoztam, hogy paroláztam a jelenlevőkkel, Kennel és a másik hölggyel, akinek a nevére nem emélékszem. Ken egy kartont tartott a kezében és ünnepélyesen üdvözölt újra – pár perccel azelőtt a folyosón hosszasan csevegtünk már mindenfélékről a szünetben, kicsit fura is volt most ez a protokoll, de betartottunk minden illemszabályt, és miközben helyet foglaltunk, Ken ismertette is velem, hogy a kérdéskör, amit nekem kiválasztottak egyértelműena személyiségemet veszi célba és a helyzetfelismerős készségeimet. És hogy hat kérdés lesz, amire őszintén és legjobb tudásom szerint adjak majd válaszokat. És jöttek a STAR-kérdések. Ahogy arra számítani lehetett. Bár, valahol a lelkem mélyén reméltem, ez is olyan interjú lesz, olyan jó kis , európai, emberközpontú, mint amilyen Minnával volt, hogy beszélgettünk, figyeltünk egymásra, és a kérdések adódtak és a válaszaim is. Amikor Ken elkezdte a „Mondj egy alkalmat, amikor…” kezdetű kérdésekkel, csalódást éreztem, s azt is kicsit, hogy nekem ehhez semmi de semmi kedvem nincs. Ezzel együtt minden idegszálammal azon voltam, magas szinten produkáljam a megszokott kérdésekre a megszokott válaszaimat, kellőképpen fokozva és színezve azokat, és udvariasan és szerényen „mellékesen” rámutatva, mennyire káprázatos személy is vagyok. Mert amint mondottam, ezekben a válaszokban ez a legfontosabb. A többit úgysem hallják meg.

Így jutottunk el a hatodik kérdésig a kérdezz-felelek ping-pongban. Ken feltette a kérdést:

 

– Mondjon nekünk példát arra, amikor ígéretet tett valakinek. Sikerült-e betartania és mi volt a következménye illetve a hozománya?

– Nézze, Ken… meg tudom ezt a kérdést STAR formátumban válaszolni Önnek. Mert ugye – nem kell az ujjunk mögé bújnunk – ez egy STAR-kérdés egy STAR-interjúban – amúgy érdekes kérdésszettet választottak nekem, ezzel pont még nem találkoztam sehol sem, így izgalmas volt valamennyire kigondolni a legmegfelelőbb válaszformát. De kérem… kérem, engedje meg, hogy kiugorjak a sablonból, és a saját válaszomat adjam meg rá.

– Azt mondta, meg tudja válaszolni STAR-formátumban.

– Meg tudom.

– Tegye meg, kérem úgy.

 

Megtettem. Természetesen erre a kérdésre is rá lehetett húzni egy általános esetet, amit kicsit kipofoz az ember és bölcs tanulságokat szűr le aztán belőle. Sziporkázva előadtam magam, majd mosolyogva hátradőltem a széken, ugyanis addig az asztal fölé hajolva magyaráztam a válaszom. Ken rezzenéstelen arccal hallgatott és jegyzetelt. Tudtam, hogy a közbeszólásommal vagy teljesen elvágtam a fát magam alatt, vagy szereztem egy jópontot. A válaszom befejeztével sem nézett rám, hanem jegyzeteiből Gittére nézett és Gitte szólalt meg:

 

– Szeretnénk, ha most a másik választ is elmondaná… – és mosolyogva biztatóan intett a szemével, hogy nosza, rajta…

– Az ígéretet magamnak tettem, amikor kiköltöztem ide. Feladtam az egész addigi életemet, a barátaimat, a szeretteimet, és idejöttem kalandvágyból – még azt sem mondhatnám, hogy pénzt keresni vagy karriert csinálni, hiszen az én koromban már nem adja az ember aranyására a fejét, és úgy tudom, ennek az ideje már amúgy is lejárt. Akkor megfogadtam, hogy soha nem teszek mást, csak olyasmit, amihez kedvem van, amit szeretek. Hiszem, hogy ha az ember azt csinálja, amit szeret, azt odaadással és lelkesedéssel teszi. Önök szerint le lehet egy egész életet élni úgy hogy egész karriereden keresztül emberekkel és emberekért dolgozz, hogy ha ezt nem szereted? Nem lehet. Hogy betartottam-e a magamnak tett ígéretet? Igen. Ebben az egyben szigorú maradtam magammal szemben, nem kötöttem kompromisszumokat. És a hozománya?… Hogy boldog vagyok. Hogy örömmel bújok az egyenruhámba és indulok el dolgozni. Ritkán mosolygok, ha nincs rá okom. De amikor mosolygok, akkor az belülről jön. Ha valaki állandóan vigyorog, nem lehet eldönteni, mikor hazudik. Ha valaki mosolyog, mert belülről fakad, akkor azt azonnal megérezni. Ennyi lett volna az alternatív válaszom. Köszönöm a lehetőséget!

– Várjon, ne menjen még… Lenne még egy kérdés… Igen, tudjuk, hogy hatot ígértünk, de felmerült mégegy bennem.

– Örömmel hallom – oldódtam fel, és kicsit kezdtem úgy érezni magam, mint amikor Minnával beszálgettem interjú gyanánt a manhattani irodában.

– Ön végtelenül nyugodtnak látszik. Olyan hihetetlen nyugalom árad Önből, hogy az egész környezete legszívesebben közelébe húzódna. Figyeltük a reggeli tevékenységeken is, hogyan terelte mederbe a felaljzott kedélyeket, hogyan volt mégis kedves és udvarias mindenkivel. És végtelenül nyugodt. Meg szeretném kérdezni, és ha kérhetem, teljesen őszintén válaszoljon: mi van legbelül Önben?

 

Sistergett a csend egy hosszú pillanatig, amíg a kérdést felfogtam, majd akaratlanul is fülig szaladt a szám, és Gitte szemébe nézve csak ennyit mondtam:

 

– Valóban nyugodt vagyok. Ehhez nem tudok többet hozzáfűzni…

– Ebben az esetben köszönjük a ránk szánt időt és érdeklődését a légitársaságunk iránt – állt fel a három személyes interjú-bizottság. Sorra kezet fogtak velem, majd azzal búcsúztunk, hogy napokon belül, amint az utolsó jelentkezőt is meghallgatták, megkapjuk a választ a jelentkezésre.

 

Két nap múlva, egy héttel karácsony előtt meg is érkezett a levél:

 

„Gratulálunk! Ön sikeresen vette az összes megmérettetést a válogatásunkon a Norwegian Air International légiutaskísérőinek New York-i bázisára. Örömmel hívjuk meg sorainkba, hogy a szükséges formák és kiképzések, valamint orvosi vizsgálatok sikeres elvégzése után együtt dolgozhassunk.”

A búcsúdal


 

Suhant a busz a késő éjszakában – lényegében az én személyes különjáratom – Helsinkiből a repülőtér felé, és senki nem volt rajtunk kívül a kocsiban. Samer bekapcsolta a mikrofont és arab nyelven énekelni kezdett.

Photo by Artur Dancs

 

 

– Szólj, ha zavar.

– Mi?

– Hogy arabul énekelek.

– Mit énekelsz?

– Búcsúdalt. Neked.

– Akkor miért zavarna?

– Mert arabul van.

– Majd elmondod, miről szólt.

– Arról, hogy most elbúcsúzunk.

 

És énekelt. Hajlította, cifrázta. Furcsán megilletődve éreztem magam, és végtelenül jólesett a gesztus. Hasonló élményben akkor volt részem, amikor indiai barátom Shyam avatott be hagyományaikba, családja zártabb körű életébe.

 

Az olajátokról és a szülői megbecsülésről

 

Samer kilenc éves kora óta él Finnországban. A háború elől menekítette ki őket édesapja Irakból az ENSZ-hez beadott kivándorlási kérvényt megkockáztatva.

– Két évig volt apám menekült táborban Szaud-Arábiában. Várt a sorára, mikor hivatják meghallgatásra kivándorlási kérelme ügyében. Nyolc testvéremmel én anyám mellett voltam Irakban, és rettegtünk. A kormány emberei rendszeresen jöttek, faggattak apám hollétéről, de mi nem mondhattunk semmit. Valójában mi sem tudtuk, él-e vagy hal, és hogy merre járhat. Anyám annyit tudott, hogy miért ment el. De sem azt nem tudtuk, az embercsempészeknek sikerült-e élve kijuttatnia őt az országból, s ha igen, hol van, meddig jutott, mint ahogy azt sem tudhattuk, látjuk-e még valaha. Ha megtudták volna, hogy apánk az ENSZ-hez folyamodott, és hogy a mi kitelepítésünkön ügyködik, mindannyiunkat lemészároltak volna szemrebbenés nélkül

– Miért lett Finnország a végső uticél?

– Apámnak két lehetőséget kínált fel a tiszt a meghallgatáson. Az egyik Amerika lett volna. Apám kijuthatott volna az Egyesült Államokba, és újrakezdhette volna az életét. De amikor azt mondták neki, hogy semmi garancia nincs rá, hogy a családegyesítés létrejöhessen a szigorú amerikai bevándorlási szabályok miatt, azt a változatot választotta, amelyik ezt nem tette kockára. Bármi is lehetett az a szabad világ országai közül. Ez lett Finnország. Nem tudtunk akkor már normálisan kilépni sem az országból, mert egy rokonunk bekavart. Menekülnünk kellett Szíriába annak a veszélyével, hogy a határon megölnek bennünket, vagy épp visszatoloncolnak.

– Nálatok teljes generációk nőttek fel úgy, hogy nem tudják, milyen békében és jólétben élni…

– Irakban az emberek bele vannak fásulva a háborúba. Nem jólétről álmodoznak, csak nyugalomról. Egy olyan közegről, ahol békén hagyják őket, hogy élhessenek. Az olaj átok a népünkre nézve. Mindenki másnak öröm és gazdagság forrása. Kivéve nekünk. Érthető, hát, hogy egész generációk hagyják el az országot, és olyan helyre menekülnek, ahol békében lehetnek, dolgozhatnak és élhetik az életüket, családot alapíthatnak. A mi kultúránkban a családnak nagy szerepe van. Nem, mint a nyugati kultúrákban. Nálunk a párválasztás is nagyon fontos és körülményes dolog.

– Választhatsz magadnak akármilyen párt?

– Azt választok, akit akarok. Senki és semmi nem tilt semmit. Ha eléred a házasulandó sort, akkor kinézed magadnak azt, akivel az életedet leélheted. De ha nem találtad meg azt a nőt, aki számodra a legjobb asszony lenne, akkor megbeszéled a szüleiddel, hogy keressenek neked házastársat.

– Miért tudná a szülő jobban, hogy mit szeretnél te egy házasságban?

– Mert a szülő bölcs. Az én szüleim negyven éve élnek együtt boldog házasságban, és mai napig nagyon szeretik egymást. A házasság titka nem a szerelem. A házasság kölcsönös tiszteleten alapul és az egymásra való kölcsönös utaltságban. Ha ez jól működik, a szerelem sem várat magára.

– Úgy érted, hogy a szerelem csak később lep meg?

– Úgy.

– És mi van, ha nem?

– A felmérések szerint a rendezett házasságok pusztán két százalékát bontják fel, míg a szerelemből született házasságok esetén ez az arány mérhetetlenül nagyobb.

– És a szülő milyen irányban segít megtalálni a számodra megfelelő partnert?

– A szülő szereti a gyermekét. A legjobbat akarja neki, a legszebbet, a legtakarosabbat. Nagyon fontos, hogy erkölcsileg feddhetetlen legyen, és itt nem csak az érintetlenségre gondolok elsősorban, bár annak is döntő szerepe van benne. A szülők megkörnyékezik az adott lányos családot, hogy kipuhatolják, vevők lennének-e a fiukra, de a lányról nem ott érdeklődnek, hanem olyanoktól, akik nem családtagjaik azoknak, és őszintén elmondanak az adott lányról mindent. Lehet a lány kuzin vagy épp gyermekkori játszótárs is. A férfiak és nők teljesen elkülönítve élnek fiatalkorban, semmiféle szinten nem érintkezhetnek egymással.

– Mikortól számít a kor?

– Gyermekként együtt lehetünk, de amint a tíz-tizenkét évet betöltik a gyermekek, a lányok kisasszonyok már, a fiúk pedig legények. Onnantól kezdve a házasságig nincs közös társadalmi felület számunkra a mi kultúránkon belül.

– És mikor kerül valaki házasulandó sorba?

– Az ideális időszak a húsz és harminc év közötti időszak. Persze, sokan fiatalabb korban, mások később is házasodnak.

– Mi van a nemi élettel addig?

– A lányok nem élhetnek nemi életet házasság előtt. Még a hat hónap eljegyzés idején sem a jövendőbelijükkel. Mert ha a nászéjszakán a nő nem érintetlen, akkor a házasság is érvényteleníthető. A férfiak megoldhatják ezt a dolgot, vannak kurtizánok és vannak elvált nők. Azokkal nem bűn a nemi élet…

– Boldogok a nők a ti kultúrátokban?

– Gondoltam, hogy megkérdezed. A nyugati kultúrákból érkezőkben természetszerűen merülnek fel ezek a kérdések. Mert itt, nyugaton a szerelemből származtatják a házasságot és mindent egy múló érzésre építenek, ami vagy megmarad és szeretet, megbecsülés lesz belőle, hosszan tartó házasság formájában, vagy nem. És ez utóbbira van több példa. Itt a nemiség, a szexualizmus sokkal fontosabb szerepet játszik manapság.

– Te most huszonkilenc vagy…

– Beszéltem a szüleimmel. Jeleztem a házassági szándékaimat.

– Itt élsz, a nyugati világban, szabadon jársz-kelsz, és a nők is. Volt is jónéhány kapcsolatod, tudtommal soha nem okozott gondot, hogy nők vegyenek körül… Miért nem magad keresed meg a kiválasztottat? Megérteném, ha Irakban élve nem lenne lehetőséged ismerni a nőket, azt, hogy milyenek a mindennapokban. De itt olyan nyitott világban vagy, ahol ez nem lehet gond.

– Nem is gond. De nem találtam meg az igazit. És annál, akit a szüleim az ő élettapasztalatuk és bölcsességük alapján nekem kiválasztanak majd, én semmiképp sem találhatnék jobbat.

 

Érdekesen hangzottak a kultúrájukról, a vallásukról szóló beszélgetéseink Samerrel mindig. Attól a perctől, hogy megismertem nagyvilági fiatalembernek láttam, aki sokat dolgozik, aki nem veti meg az életet, az utazást, még a nőket sem. Ugyanakkor, amikor szülőről, vallásról és a hagyományaikról került szó, teljesen mély, izgalmas világba csöppentem. Olyan szeretettel és elragadtatással beszélt mindig szüleiről és háborútépte országáról, a nyelvéről, ahogyan a mi világunkban ma már csak kevesen. Azt hiszem, emiatt is nőtt hozzám olyannyira első találkozásunktól kezdve.

Akkor is egy esti csavargásom után vitt haza a busz a városból a reptéri szállodámba, és ez az életvidám, jóvágású fiatalember ült a volánnál, és mesélt és mesélt szélesen mosolyogva. És nyilvánvaló volt, hogy nem finn…

Volt, hogy csak egy kávéra futottunk össze valamelyik reptérközeli kávézóban, de nyáron, a hosszú skandináv napokon sikerült egész esti programot összehozni. Egyik alkalommal még Winston kollégámat is magammal cipeltem egy ilyen sörözős randira, ha jól emlékszem, éppen akkor, amikor végre megesett a sörvillamossal a séta, és Winstonban mély nyomokat hagyott, hogy nem olyanra sikeredett, ahogy azt fél éven keresztül remélte. Vígasztalásképpen – pedig bezzegelhettem volna, is, amiért majdnem egy évig ette az egészségemet a sörtrollijával – elhívtam magammal, amikor Samerrel találkoztam. Na, aztán a két nőbolond ki is viselte magát a napsütésben fürdő Helsinkiben… Eszembe is villant, hogy ha Winstont idejében összeeresztem Samerrel, megúszhattam volna a sörvillamosozást is.

 

Photo by Artur Dancs

Ha Winstont idejében összeeresztem Samerrel, megúszhattam volna a sörvillamosozást is

Búcsú Helsinkitől

 

Az év első napjának éjszakája volt. Én átdolgoztam magam az újévbe, az éjfél valahol Grönland alatt párszáz kilométerrel ért, és ugyanolyan zökkenőmentesen ment, mintha nem is akarna már engem az idő múlása érdekelni. Valójában nem is érdekelt. Azt az estét pedig szobámban töltöttem a békés és sokszínű semmittevés pihenővel pávázott békés országútján. Épp a szaunából jöttem fel és lefekvést fontolgattam, amikor Samer hívott, mennék-e vele egy kört a busszal, és beszélgethetnénk még egy jót utoljára, mielőtt elhagyom Helsinkit. És vidáman hagytam magam a csábításnak, nem nagyon volt alkalmam éjszakába nyúlóan csavarogni a városban, amely most a szilveszterezés utáni másnaposság jegyében szendergett békében, amikor odaértünk, és Samer kitett, járjam meg magam, és majd garázsmenetben hazavisz. Ennél kellemesebb ajándékot aznap este nem is találhatott volna ki nekem.

 

Helsinki nagyon hozzám nőtt a röpke időszak alatt, amíg a finn légitársaságot szolgálhattam. Egyik otthonom lett ez is mindennel, amit megmutatott nekem magából, a szelíd tarka-barka őszt, a buján zöldellő tavaszcsicsergést, az éjjel-nappal tartó nyári nappalokat és utóbb a téli meseországot is, ami olyan csudaszép volt, hogy teljesen világossá vált előttem, hogy Joulupukki télapó miért ott ütött tanyát.

 

Átszellemülten bolyongtam az éjszakai városban, csillogó kirakatokat néztem, a fényekkel játszadoztam a főtéren, sok ismerős zegzugot felkerestem – valami miatt ez a rituálé nekem nagyon fontos minden olyan hellyel kapcsolatosan, ami valamilyen szinten is a szívemhez nőtt. Ugyanígy betartom ezt Szatmáron, Budapesten, Szovátán vagy épp New Yorkban is, ha valamennyi ideig is távol voltam, vagy távolra készülök menni. Ez egy nagyon intim hangulatjáték, és mélyebben nem is tudok róla nyilvánosan beszélni.

 

Ezt a szakítást egymással mi sem akartuk és a cég sem. Mégis mindvégig ott lógott alevegőben, mint ahogy a stukkerek szoktak a színpadon fenyegetően gyilkosságokat előrejelezni. Amilyen nehezen indult be a dolog (lásd a korábbi erről szóló bejegyzéseket), ugyanolyan döcögősen haladt azután is. A politikum és a szakszervezet végülis térdre kényszerítette a józan észt és a légitársaságnak fel kellett hagynia az amerikai légiutas-kísérő bázis további üzemeltetésével. Sok kolléga, akikkel együtt indultunk a nagy úttörő hadtestbe, időközben elmaradt, lemorzsolódott. A New York-i bázis pedig nem gyarapodhatott, mert minden kezdeményezést a politikum a sajtó bevonásával megbénított. Így Minna hiába járt szorgalmasan New Yorkba embereket interjúvolni a bázist bővitendő, azok az emberek soha nem kapták meg a szükséges iratokat a munkavállaláshoz a finnek részéről, a bázis ezáltal lehetetlen üzemmódra zsugorodott. Érdekes módon, az ellenünk ágáló jobboldal – aki a szakszervezetek és a sajtó összes befolyását latba vetette az amerikaiak ellen, akiktől az európai és konkrétan a finn munkaerőpiacot meg kell védeni, semmiféle ellenvetést nem tanusított és nem tanusít a kínai, japán, koreai és thai munkavállalók ellen, sőt a cég legmenőbb járatai közül kettőt, a hong kongit és a szingapúrit teljes egészében átadták az ázsiaiaknak.

Konspirációs teóriákat szőve mélyedhetnénk itt most el ebben a témában, de annyira unalmas és gusztustalan, hogy nem találom megfelelő színvonalúnak ahhoz, hogy a blogom oldalait ezzel töltsem és az olvasóimat ezzel fárasszam.

Amikor a szakszervezeti mozgásokat nem csak a föld alatt lehetett észlelni, elkezdtünk csendben munkahelyek után böngészni. Tatjánánk feje felett a kirúgás damoklészi kardja amúgy is ott lebegett már, amikor egy fantom légitársasághoz lelépett közülünk. A légitársaság évek óta készül felszállni, és mai napig is szándék maradt, de időközben néha fel-felvesznek embereket. Mint a mi Tatjánánkat is. Egyszer egy fórumban belebotlottam emberekbe, akik ugyanazon a kiképzésen részt vettek, és örömmel olvastam, hogy mindenki tudja, hogy van egy idióta, aki folyton azt hajtogatja, hogy nem eszik húst, mert az nem tesz jót, viszont a halat sem eheti, mert olajban sütik és az nem jó, és hasonlók.

 

A furcsa pár

 

Mikey távozása lepett meg talán mindenkit a legjobban. Őt mindenki szerette és ő is szerette a munkáját, nem beszélve róla, hogy jól is végezte. Mikey-ról mindenféléket el lehet mondani, azt, hogy esetenként talajrészegre issza magát, hogy fogalma sincs az időről, hogy felületes… de amikor dolgozik, akkor hiánytalanul jelen van és odaadással teszi a munkáját. Kapcsolatom Mikey-val több, mint fura volt kezdetektől fogva. Egyrészt az interjún futottunk össze a manhattani irodában, amikor mindketten sorunkra vártunk. Meg kellett fognom a kezét, mert úgy remegett teljes testében a hatalmas, hórihorgas ember. Aztán meg véget nem érő sms-viharokba keveredtünk napközben, éjszakánként, kinek mikor futotta az idejéből. És noha Mikey gyermekekre vigyázott főállásban éppen, olybá tűnt, korlátlan a szabadideje, és főleg éjszaka.

Az érdekesség a mi kapcsolatunkban azonban nem ebben merült ki. Hanem akkor, amikor megérkeztünk a kiképzésre Helsinkibe. A két hónap alatt ugyanis, mintha idegenek lettünk volna, szinte még köszönni sem köszöntünk egymásnak, és nem azért mert én elzárkóztam volna előle. Mikey és Ian a szomszéd lakásban laktak, és noha csapatos találkahely lett az a lakás, én valahogy mind jobban távol maradtam ettől a társaságtól és Mikey-tól is. Amikor elérkezett a zárónap, fotózkodás közben egymás mellé kerültünk – magasságunk folytán talán – és Mike megfogta a kezem:

 

– Egy közös fotót ide, rólunk!… – kiabálta a fotózóknak – Egy kép az én drága jóbarátommal.

– Én vagyok a te drága jóbarátod…? – kérdeztem súgva a szám szegletéből.

– Hozzám sem szóltál egész időszak alatt – susogta vissza fotózkodás és széles mosolygások közepette, miközben magához szorítva átölelt.

– Én…?!

– Mosolyogj! … Te. A szomszédban laktál és egyszer sem jöttél át hozzám, egyszer sem hívtál, ha a városba mentél, menjünk, szórakozzunk együtt.

 

Fotók. Fotók. Fotók.

 

– Nem tudod, mit vesztettél… – zárta le még egy adandó pillanatban. Ez olyan sejtelmesen hangzott és akkora nyomatékkal csattant, hogy komolyan elgondlkodtam rajta, mit veszthettem…

 

És aztán hónapokig nem is hallottam felőle. Tudtam, hogy dolgozik, tudtam, hogy szeretik, és tudtam, hogy megmaradt a csapat sztárjának. Meg azt is, hogy épp Manhattanben az Upper West Side-on lakik valahol a Broadwayn. Ő maga mondta, amikor váratlanul egy éjszaka üzenetet küldött nekem. Soha nem értettem, miből futotta neki, és nem is kérdezhettem meg, mert ezt jómodorú ember itt nem teszi.

– Hogy van az – tört rám egy másik alkalommal egy égből pottyant esemessel – hogy mi egy városban élünk, és soha de soha nem akarunk egymással találkozni?

– Úgy gondolod, hogy én nem akarok? – kérdeztem vissza, és válasz soha nem jött rá, csak az ígéret, hogy nekünk találkoznunk kell.

 

Jó félév után egyszer a Hilton halljában futottunk össze. Én érkeztem, ő menni készült épp. Amikor meglátott, ledobta a táskáját és magához ölelt. Mikey-val ölelkeznem mindig különös élmény volt nekem, nem voltam hozzászokva nálamnál magasabb emberekhez, és főleg nem ölelkeztem olyanokkal. Neki még kicsit meg is kellett hajolnia, hogy a derekamat átkarolja. És sugárzott és csacsogott és mosolygott. Mintha a tegnap váltunk volna el. Pár hét eltelvével én ültem útra készen a légiutaskísérői bázis kávézójában csendesen mélázva a papírjaim felett, amikor váratlan üzenetem érkezett:

– Hol vagy?

Hosszú, sietős lépésekkel sietett be a folyosón a szálloda felől melegítőben a bázisra, és meg voltam győződve róla, hogy valami nagyon fontos bejelntésnek leszek most a fültanuja. Kérdeztem is, mi baj van.

– Mi lenne? Látni akartalak. És leült az asztalomhoz.

– Hiányzol, ha nem beszélünk – folytatta, mert én továbbra sem tudtam megszólalni a meglepetéstől, egyszerűen nem tudtam hová tenni ezt az embert és a viselkedését sem.

– New Yorkban bőven megtehetnénk – bólintottam, és helyeselt.

– Főleg, hogy most Brooklynban lakom, csak épp át kell ugranod a hídon… – tette hozzá.

 

Így témánk is akadt, a barátja, akivel összebútoroztak, az újonnan beszerzett kiskutyája, aki a Facebookon az ügyeletes sztár lett, és a drága és megfizethetetlen New York-i albérletek…

– … így most le vagyok égve – zárta a történetet Brooklynról, amelynek legpuccosabb negyedében bérelt lakást annyi pénzért, amit én lényegében negyedév alatt sem keresek meg.

 

És mivel mennem kellett, a beszélgetésnek hirtelen kellett véget vetnünk, mikor utánam szólt:

– Várj csak! Nem lesz fotó?… Mindenkit és mindent lefotózol, és velem nem akarsz egy közös fotót? – szólt utánam meglepetten.

 

Ennél már csak én voltam meglepettebb:

– Mindig utáltad, ha fotózlak.

– Ez nem igaz. Én azt hiszem, nem találsz engem elég szépnek, vagy valami baj van, az biztos.

 

Ezen nagyot nevettem, főleg, hogy olyan ártatlanul és szomorú kisgyermek pofával mondta, ahogy csak egy kétméteres pasastól ez kitelik.

 

Nem sokkal ezután a gondviselés kiírt bennünket egy járatra, amelynek főnöke épp főnökünk, Minna volt. Pazar munka volt, és különös barátomtól útban Helsinki felé határozott ígéretet kaptam, hogy most aztán nem szabadulok, mert magával visz a városba, és végre az egész napot és éjszakát együtt fogjuk tölteni, és mindent jól átbeszélünk és mulatunk… Nem is lett volna ellenvetésem, de miután a szállodába bejelentkeztünk, másnapig nem is hallottam Mikey felől. Akkor üzenetem jött, amiben azt kérdezte, mirólunk miért is nem készült közös fotónk azelőtt való nap. Erre nem is válaszoltam már, és az úton sem feszegettem a dolgot a beígért csavargásról, így ez is felkerült a homályos rejtélyek polcára a kettőnk életében. Mint ahogyan az is, hogy útközben sorát ejtettük a fotózkodásnak, és megkértük Minnát, hogy készítse el kettőnk közös képét is. Pár napra rá meglepetten tapasztaltam, hogy Mikey kettőnk képét állította ki profilképének és képaláírásnak egy fejetrázóan hízelgő szöveget kanyarított rólam és az én nagyszerűségemről.

 

Photo by Artur Dancs

Hárman párban Minnával

Természetesen, újabb hónapokig nem beszéltünk eztán. Egyszer csak hallottuk, hogy Mikey elment. Volt, aki úgy tudta, csak megunta, mások meg azt mondták a hawaii-i légitársasághoz szegődött. Utóbbiról később kiderült, hogy nem igaz, legalább is nem lett igaz, ha akart volna is odaszegődni. És amikor hosszú idő múlva ismét rámesemesezett a semmiből, megkérdeztem, mit is csinál. Már hogy nem udvariasságból, hanem, hogy mit.

 

– Élem az életet. Egyszerűen. Nagyokat sétálok, gyalogolok, napi tízkilométereket, át a brooklyni hídon meg haza… Ahogyan te szoktad. Találkoznunk kellene, fussunk össze, és menjünk el együtt sétálni – mondta ujjongva. És én ezúttal is jóváhagytam.

 

A hivatalos bejelentés

 

 

Annyira fogható volt a feszültség a levegőben, és annyira várható volt, hogy amikor Minna levele a hivatalos bejelentéssel novemberben megérkezett, nagy meglepetésként nem ért egyikünket sem. Felfoghattam születésnapi ajándéknak is…

 

„… Egy évvel ezelőtt itt álltunk szorongva, és vártuk a munkavállalási papírjaitok érkeztét a sajtóbotrányok és a politikai játszmák közepette. És milyen nagyszerűen indult az év!… Most pedig elszorult torokkal kell közölnöm veletek a hírt, amire egyikünk sem számított. Bocsánatot kell tőletek kérnem, hogy hamis reményeket ébresztettem bennetek. A magam hitéből indultam ki, én hittem, hogy van megoldás, hogy ezt a helyzetet megmentsük. Tévedtem.

Szeretném, ha megértenétek, nem a ti hibátok. Nem is a mienk. A konjuktúra nem volt alkalmas az együttműködésre. Három szűk hónapunk van még együtt. Remélem, legtöbbetek utolsó percig velünk marad, de ugyanakkor arra bíztatlak, ha megfelelő lehetőség kínálkozik, gondolkodás nélkül fogadjátok el. Minden támogatásomra számíthattok…”

byclarkellis

A writer trying to be an author

August MacGregor

Celebrating Sensuality. Intended for mature audiences, 18 and over

Living to help other disabled people, and people in need, Change the sign!! And Earth

I been online since 1994. I seen the internet at its finest. Then the World joined and fucked it up

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

tutorials4view

Watch free tutorials in Full HD (1080p) quality video tutorials, sorted by subjects, like: Photoshop, Gimp, Facebook, Torrents, Windows 7, Windows 8, Windows 8.1, Viruses and malware removal ( like ask,com, vqo6, Babylon ) and more and more.. If you like our tutorials and guided, please SUBSCRIBE to out channel at: http://www.youtube.com/user/ShaiSoft - tutorials4view.

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: