Kevinkedés – azaz elveszve New Yorkban a „Reszkessetek betörők” margóján negyed század távlatából


 

Tulajdonképpen két pillanata volt az én „Reszkessetek betörők”-kultúrámnak. Az egyik 25 évvel ezelőtt, amikor először néztem meg Kevin kalandjait, majd pedig most, amikor másodszor néztem végig a New York-i epizódot. Mindig hallottam, hogy sokaknak már a könyökén jön ki a film, mivel minden karácsonykor meg „kellett” nézniük valamelyik csatornán. Nekem ilyen gondjaim nem voltak, nagyon sok évre visszamenőleg, akár légitársaságnál, akár rádióban, valamilyen módon a karácsony számomra munkanapot jelentett, azon túl pedig inkább szeretteim társaságát élveztem inkább, semmint a filmeket. Huszonöt év távlatából, húsz év New Yorkkal mögöttem, ezeken a békés decemberi estéken módfelett izgalmas élmény volt leporolni a 92-ben készült filmet. Merthogy ma már ez nem egyestés film számomra, és nem is háttérzaj. Hanem biza jelenetenként lapoztam magam rajta napokon keresztül, itthoni estéken, New Yorkban, utazásaim során, Párizsban, Norvégiában, Stockholmban, majd ismét itthon.

home-alone-2-traps-realistic.jpg

A „Lost in New York” ma már korrajz, még ha szabálytalan is, az akkori, kissé kevésbé őrültebb New Yorkról. Természetesen, nem történelmi dokumentumfilm piedesztáljára emelhető, de mindenképp egy bejgliszeletnyi keresztmetszetet nyújt a szeptember 11. előtti – nevezzük békebelinek – New Yorkból. S ez nem csak abban mutatkozik meg, hogy még állnak a World Trade Center ikertornyai, hanem az emberek lazaságában például. A mai énközpontú, okostelefonbarévült, agyonpolitizált, idegvégződéseken táncoló kirakatélet helyett egy még könnyedébben élhető világ háttere előtt követhetjük figyelemmel az erre tévedt gyermek Kevinkedéseit. Persze, nem szabad a filmnek annál több jelentőséget sem tulajdonítani, mint amennyi jár neki. Így azokon a terjedelmes eszmefuttatásokon is át kell siklani, amelyek a film „hibáit” feszegetik mai napig is. Teljes blogok, cikksorozatok, fórumok épülnek arra, hogy bebizonyítsák, hogy a „Lost in New York” egy geográfiai nonszensz, mivel ha a korrekt helyszínek adatait vesszük, Kevinünk egy röpke éjszaka alatt többtucat mérföldet is be kellett volna, hogy szaladgáljon felső- és alsó-New Yorkban. De vajon az alkotók akartak-e hiteles útikalauzt csinálni a filmből? Akartak-e dokumentumfilm értékű történelmi alkotást készíteni Kevin kalandjaiból? Nem hiszem, hogy ilyen igénnyel készült volna ez a kis karácsonyi játékfilm. Nem is szabad eképpen közelíteni hozzá. Hanem csak belevetni magunkat Kevin kalandjaiba, és élvezni azt.

IMG_7772-2.jpg

A karácsonyfa

Én legalábbis ehhez kaptam kedvet a film megtekintése után, negyed évszázad távlatából. Felkutatni szentestén, karácsony idusán Kevint, az ő szemével kitekinteni a mai New Yorkra. És arra gondoltam, a kamerámmal együtt elviszlek benneteket is magammal.

Kevin a LaGuardián érkezik New Yorkba. Sok évem kötődik a LGA reptérhez, így nem volt nehéz már az elején megállapítani, a film egyetlen kockáját sem forgatták ott. Egyrészt a chicagoi O’Hare repülőtér terminálját láthatjuk, majd pedig egy landoló gép mögé vetített, a Queens-béli Long Island Cityből fotózott Manhattan-panorámás hátteret. Mivel sok időt töltöttem Los Angelesben, azt is elárulhatom mellékesen, hogy a Miami-i MIA reptérként feltűntetett homlokzat sem az, ami, hanem a Los Angeles-i LAX repülőtér terminálja. De nem is ezek az érdekesebb részei az észrevételeimnek ezzel kapcsolatosan. Amikor Kevin kinéz a filmbéli terminál ablakán, New York, azaz Manhattan skyline-ját látja, középen a zöldes színű ENSz- palotával. Nyilvánvalóan Long Island City valamelyik akkor már létező toronyépületéből – számításaim szerint a mai Citi-buildingből készülhetett. Az éles szeműek észrevehetik a ma is álló Pepsi Cola neonreklámot, amelyik az első Pepsico gyár emlékét hivatott őrízni az akkor még New York-i külvárosban. A neonreklám hátból látható a távolból. Ma már képtelenség lenne elkészíteni azt a fotót. Az egykor elhagyatott, részint raktárépületekből, másrészt meg mezőkből álló terület ma már egy pezsgő új városnak adta át a helyet.

 

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Emlékszem, New Yorkba költözésem idején nagyon szerettem lemenni a víz partjára ott, a Queens-béli oldalon, és a környék csendjében bámulni az East River túlpartján morajló-nyüzsgő várost. Ma már csend a legkevésbé sincs LIC-ben, a mezők, a dokkok és raktárak helyét üvegpaloták, égre meredő, megfizethetetlen toronyházak vették át, yuppie-k, fiatal és gazdag, menő szakmában dolgozó népesség lakja. Manhattan panorámát, persze, ma is lehet fotózni, de csak közvetlenül a partról, a toronyházak falat emeltek Queens oldalán a folyóig. Hogy a Pepsi-reklám is háttal belelógjon a képbe, be kellene kérezkednünk valamely luxuslakás lakóihoz, akik épp méterekre a neonreklám mögött laknak. Bár, nem vagyok meggyőződve róla, hogy sikerrel járnánk.

Kevin – hogy nyomatékosítsuk Long Island Cityt – a Queensboro-hídon taxizik be a városba. A híd Queenst Long Island Cityn keresztül Manhattan belvárosával köti össze a 60. utcánál landolva az East Midtownban. Az egyperces montázsban aztán feltűnik a Radio City Music Hall, ahol ilyenkor, karácsony idején a New York Rockettes revűműsora tekinthető meg hagyományosan, újévkor pedig világhírességek koncertjének otthona a patinás terem. Ezt a világ televíziói későbbi időpontban szokták is közvetíteni.

 

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Mielőtt a már említett ikertornyokhoz menne a Downtownban, Kevin Chelsea-ben is megfordul, a tévhittel ellentétben ugyanis, az Empire Diner nem az Empire State Building környékén van. A diner (ejtsd: dájner) az a tipikus amerikai stílusú étkezde, amit a filmekből oly jól ismerhetünk. Kissé retró hangulatú, olcsóbb, mint az éttermek és vendéglők, változatos napi menüvel. A New York-iak többsége rendszeresen dinerekben étkezik, legjellemzőbb ez az Upper East és Upper West Side-on, de, mint mondottam, Chelsea-ben is túlélt egy-két diner, közöttük az Empire is. Ha szerencsénk van, a napi menüben „goulash paprikash” is el-elkapható, ami lényegében se nem ez, se nem az, hanem nokkedli csirkepörkölttel. Ha tovább követjük barátunkat manhattani csavargásában, akkor a Chinatownba kerülünk. Kevin ugyanis beugrik tűzijátékért (vagy petárdáért?) a Mott Streeten egy üzletbe. Sok turista ejti útjába a manhattani kínai negyedet. Azért hangsúlyozom, hogy manhattani, mert ma már a nagyobb kínai közösség Queensben, a Flushingban lelhető fel, és ha valaki veszi a fáradságot, és oda elutazik, remek kulináris élményekben lehet része, és kevésbé kommersz, annak is kisebb az esélye, hogy megvágják árban… Nagyon sokan, akik a régi kiadású turistakönyvek alapján tájékozódnak, leragadnak a Canal Streeten, mint a kínai negyed főutcájában, amelyik a Manhattan-hídba torkollik, és fontos összekötő útként New Jersey állam felé halad a Holland-alagúton át. Kevesen tudják, hogy a Canal Street egyik nagy ütőere New Yorknak, és nemcsak a két államot köti össze a Hollandon át, hanem, ha a Manhattan-híd felé követjük a vonalát, Brooklyn fő sugárútjára jutunk, a Flatbushra, amelyik pedig a maga részéről átvisz bennünket sok mérfőld brooklyni utazás után Queensbe, a Gill Hodge emlékhídon át a Rockaway óceánpartjáig. Előtte elágazik, s egyrészt a Kennedy reptérre, másrészt a Queens-Brooklyn gyorsforgalmi út felé halad. A Belt Parkwayről pedig akár a Verrazano öbölhídra is eljuthatunk, amely Staten Islandre nyúlik át, ahonnan az út szintén New Jersey irányába vezet. Ma már talán nem tervezik a városokat, utakat és hidakat ilyen alapos kimunkáltsággal. Mivel a Mott Street egy kis sétára van tőlem, és mivel az első decemberi cseresznyét, amit ilyenkor már kapni a Chinatownban, meg akartam kóstolni, lesétáltam utánanézni annak a boltnak éppen karácsony napján. Maga az üzlet ott van, nyitva is van, csak már más név alatt fut, s nem annyira petárdákra van szakosodva, ami ma már itt tilos, hanem ajándéktárgyakra.

 

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Kevin útvonalát követve a Battery Parkba, Manhattan legdélebbi csücskére jutunk. Hazavágyódó éveim kedvenc mélázóhelye volt. Ha nem akartam a Rockawayre kiutazni az óceánpartra, akkor ide, a New York-i öbölre és a Szabadság-szoborra nyíló parkba jöttem le honvágyódni. Jaj, de milyen sokszor! … Mostanság is gyakran lejövök ide. Kerülöm a turistaőrület óráit, a reggeli vagy késő esti biciklizéseim egyik útvonala vezet itt keresztül az East River mentén érkezve hazulról. Ebédelni, uzsonnázni szoktam kiülni ide belefeledkezve a távolba, a csapkodó hullámokba, az ide-oda cikázó kompokba, a szobor fáklyafényébe. Gondolataimba. Mai napig bedobom a centet a vízbe, mint húsz éve mindig, ha itt sertepertélek. És a lényeg: nem nézek utána.

Az ikertornyok látványa a filmben mindenkiben más és más érzést ébreszt. 2000-ben láttam őket utoljára, hazafelé tartva a reptérről visszatekintve a naplementében, a tiszta időnek köszönhetően. Hazudnék, ha arról írnék, mennyire végtelen rajongója voltam azoknak az épületeknek. Hisz az Ikrek nem voltak szépnek mondható építészeti remekek – ma már tucatszámra gyarapszanak, sajnos, a hasonló tornyok Manhattanben s mind több ellenérzést is váltanak ki, főleg azok, amelyek a Central Park nepsütését korlátozzák mind jobban. Az Ikreknek a kései felértékelődése a jelképükben keresendő, hiszen leomlásukkal egy megváltozott világ küszöbén kaptuk magunkat, amit nemhogy akkor, de ma sem tudunk teljes határozottsággal befogadni és kezelni. Mint ahogy a régi World Trade Center komplexum sem volt szép, az új sem az. Másfél évtizedre volt szükség, hogy egy másikat felépítsenek, és Amerikára jellemzően, a cél a látvány volt. Nem a célszerűség, hanem az, amit mutatni akarunk vele: nagyobb, erősebb, több. Hívalkodóbb. Emez négy toronyból áll, s a legnagyobb, az magasabb, mint az eredeti tornyok voltak.

 

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

A filmben feltűnik egy másik, ma már nem létező létesítmény, az egykor pezsgő, híres – és nagyon szagos – halpiac. A mostani Seaport komplexum melletti épület megvan ugyan még, a halpiac tizenhárom éve elköltözött a helyéről, ahol majdnem két évszázadig működött az utcáról kapott nevén Fulton Fish Marketként. A New York-i halpiac 1822-ben létesült, és az Atlanti-óceánról érkező kereskedelmi hajók kikötőjében kulcsfontosságű kereskedelmi pont volt. A Fulton Fish Market nem csak halpiac volt, neve ellenére, hanem az akkor legnagyobb renoméjú élelmiszer- és termelői piac az országban. A halpiac árait a kormányzat rendszeresen követte, és referenciának számított a kereskedelemben.  Nyilvánvaló, hogy a maffia-tevékenységek egyik központja is lett ezáltal a XIX. század végére. Sok tűzvészt is túlélt, 2005-ben azonban bezárták, jelenleg Brooklynban működik és egyet, még ennek a bezárása előtt a Bronxban is nyitottak. A Fulton utcai épület sokáig elhagyatottan állt, az elmúlt hónapokban kezdtek sorsa felől gondoskodni. A film jelenete, amelyikben a banditák a halrakomány közül, egy teherautó rakteréből kerülnek elő, éppen itt játszódik, a Fulton és a South Street sarkán, a helyet jól ismerők azonnal kiszúrják a Brooklyn-híd manhattani pillérjét, illetve a Párizs kávéházat is, amelyik 1873 óta sárgállik a folyóparton.

 

 

Ezekre az apró részletekre a filmből minden valószínűség szerint azonban csak a magamfajta megszállottak emlékeznek, és mindeki leginkább a Fifth Avenue-ra, a Plaza Hotelere, a játékboltra és a Central Parkra emlékszik leginkább. Ezekről könnyű beszélni, hisz mind egy helyen vannak, a Fifth Avenue mentén, az előbbiek annak a Grand Army Plaza nevű terén, a park dél-keleti csücskében.

Az első Plaza Hotelt 1883-ban építették, de 1905-ben ambiciózusabb tervekkel állt elő Fred Sterry és Harry Black, akik egy francia reneszánsz château-ra emlékeztető, 19 emelet magas épületet képzeltek el. Az 1907-ben elkészül szálloda nem volt luxusárban, akkor két és fél dollárba került egy szoba, ami jelenlegi árakon is 70 dollár alatt van. Mégis, ma már azt a szobát csak ezer dollár körüli áron lehetne  egy éjszakára kivenni a Plázában. Nem bizonyult elég nagynak, ezért a 20-as években újabb szárny épült az 58. utca felőli oldalon. A patinás szálloda volt Conrad Hilton tulajdona is, aki a Beverly Hilton építkezése során, hogy finanszírozni tudja a Los Angeles-i építkezést a Beverly Hillsen, eladta a Plázát Sonnynak, azaz Sonnabend bosztoni milliárdos üzletembernek, a későbbi Sonesta szállodacsoport megalapítójának. Így akkoriban Savoy-Plaza Hotelként is felbukkan. 1975-ben a Western International veszi meg, és így a Westin hotellánchoz kapcsolódik a Pláza történetének folytatása. Donald Trump 1988-ban vásárolta meg a szállodák Mona Lisáját, ahogyan akkor ő nevezte a Plázát. Nem véletlen tehát, hogy a filmben az akkori tulajdonos, Trump is feltűnik egy pillanat erejéig, amikor Kevin a Plaza hallján  át futva érmés telefon után kutat, hogy foglalást intézzen magának a hotelbe. Trump után a szaúdi herceg birtokolta a szálloda többségi értékpapírjait, majd izraeli kére került, nemrég, ezév őszén egy quatari sejk illesztette nemzetközi vendéglátó-portfóliájába a Plázát. Marlene Dietrich is volt a szálloda vendége és Liza Minnelli nemhogy csak sokszor előfordult itt már befutott színésznőként, de gyermekkora is ideköti, hisz, míg édesanyja, Judy Garland a Brodwayn fellépéseit intézte, a kicsi Liza a Plázában lakott.  Egy városi legenda szerint Molnár Ferenc is lakott a hotel manzárd részében, és állítólag azt tartotta, nem az a fontos, hol laksz, hanem, honnan lépsz ki az utcára. Erre vonatkozó tényszerű bizonyítékokat a kutatásaim során eddig nem találtam.

 

Ha barátaim járnak a városban, szívesen Kevinkedem velük is, és belógunk a Plázába egyet tekeregni a süppedős perzsaszőnyegeken, és megejteni egy-két emlékfotót. Onnan indult ez, hogy egyszer anyuval szöktünk be. Én is kíváncsi voltam ugyan mindig a hotel belsejére, de bemenni csak akkor mertem, amikor egyszer velem volt. Nehogy engem is megkergessenek azok a szigorú alkalmazottak szégyenszemre. Ami a filmet illeti, Kevin valóban a szálloda egyik szobájában lakott, a jeleneteket ott is vették fel a helyszínen, még ha nem is feltétlenül a 411-esben. A medencés felvételt és a film végi lakosztályos jeleneteket azonban már nem New Yorkban, hanem Chicagoban rögzítették. Mint ahogy – és elnézést, ha bárkit is elkeserítek most – a játékbolti jeleneteket is. A Plázával átellenben volt ugyanis a híres FAO Schwarz játékbolt. Mit bolt…játék-királyság! A filmben erre utalnak haloványan, bár oda nem kellett volna Kevinnek sem limuzinnal mennie, hisz csak az úttesten kellett volna átmennie. A filmbéli játékbolt homlokzata emlékzetet ugyan a Fifth Avenue-ra, az mégiscsak Chicago belvárosában van, egészen pontosan a Rookery Building homlokzata, mint ahogy a FAO Schwarz többszintes játékparadicsomára emlékeztető filmbéli Duncan’s, amit egy chicagói színház épületében rendeztek be a filmezések kedvéért. A FAO Schwarz és a CBS üvegstúdiója a Grand Army Plaza vonzereje volt a Fifth Avenue keleti oldalán, majd a fényük megfakult az első Apple Store érkeztével. Ma pedig,a  két éve bezárt játékboltból lett a sokszintes Apple-birodalom, a CBS pedig messze menekült, ha jól emlékszem, Cartiernek adva át a helyet. Túlzok, persze, amikor azt mondom, messze, mert a CBS is csak a Rockefeller-birodalom közelébe vonult, ahol a híresztelések szerint jövőre ismét megnyílik majd egy új FAO Schwarz játékbolt is, hogy legalább emlékeiben éljen a régi játékpalota.

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Így érkeztünk el a film talán legszebb és legemlékezetesebb helyszínéhez, a Central Parkhoz. Valamiért a parkról ma is a legtöbb embernek Kevin kalandjai jutnak eszébe a banditákkal, s persze, a szelídarcú galambos asszonnyal. Bennem – ki tudja, miért – Balto kutya is a történethez tartozik, pedig az a filmben nem tűnik fel. Annak a boltíves átjárónak és az állatkertnek a közelében van azonban, amelyiket oly jól ismerhetünk a film jeleneteiből. Míg a Bethesda terasz szökőkútját és angyalait és az évtizedek óta Trump nevét is viselő, Wollman korcsolyapályát mindenki könnyűszerrel megtalálhatja, mint a park egyik leglátogatottabb részeit, az Inscope-árkádot és a Gapstone-hidat csak a szemfülesebbek. Pedig a Gapstone éppen a Plaza felőli bejáratánál van a parknak, a tó fölött, ahol kacsákat szokás etetni, mostanság pedig egy mesés mandarinréce is felütötte itt tanyáját még az ornitológusok számára is megmagyarázhatatlanul rejtélyes módon.  De hát, mit csodálkozzunk ilyen mesés helyen járva, ha csudás dolgok esnek meg…

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

A Gapstone előtti tóparti sétány a hely, ahol a galambos asszonnyal több ízben is találkozunk Kevin csavargásai során New Yorkban. Az azonban hosszabb kutatást igényelt, hogy a boltíves átjárót is megtaláljam. Azt tartom, szinte szegletről-szegletre ismerem a parkot, a kevésbé ismert, a turisták elől teljesen idegen részeket is, a titkokat is, a lámpaoszlopok talpába vésett számok jelzéseit is. Ez a híd azonban kifogott rajtam. Végülis ott kellett rábukkannom szégyenszemre, alig pár lépésre az említett tóparttól. Ami megtévesztett, a filmbéli ívet kétoldalról lépcsősor öleli át, mint stóla, s maga az alagút is rövidebb, a túlvégén, teljes háttérmegvilágításban pedig másik, sziklás lépcsősor látszik. A valóságban az alagút az árkád alatt sokkal mélyebb, nem övezi kétoldalt a lépcsősor-stóla, a túlvégén pedig van ugyan lépcső, de nem az, amire a filmjelenetek alapján számítana az ember. Woody Allen filmjeiből és más filmekből is rengeteg más hídra vagy árkádra kapnánk fel a fejünket, semmiképp nem gondolna senki éppen az Inscope-ívben filmezni. Kevin története azonban itt játszódik, mert a híd amúgy nagyon szép, s mint olyan, alapjául szolgált annak a stúdióbeli díszletnek, amelyet az Inscope stílusában építettek ugyan, de a valóságtól kicsit eltérően. A nemrég százötven éves park azonban elnézi ezt a kis csalást az alkotóknak, hisz a film ezerszám hozza ide a Kevin nyomdokait kutatókat – s nem is annyira gyermekeket, hanem az értelmetlenkedő gyermeküket rángató izgatott, harmincas szülőket. Ezt a titkot leleplezve talán az sem nagyon fájdalmas hír, hogy a 95. utcában nem létezik az a ház sem, ahol a nagybácsiék laknak, ha nincsenek épp Párizsban, s ahol a csatát a banditákkal a kis Kevin megvívja. Jellegzetes Upper West Side-béli ház ugyan az is, amit a filmben láthatunk, de nem New Yorkban keresendő, hanem Hollywoodban. Ha valaki a Los Angeles-i Studio Cityben jár, és felkeresi a Fox stúdióit, lehetősége van a díszletházat is meglátogatni, amit a filmhez használtak.

Egy pont maradt még a filmben, amelyhez folyton visszatértem, mert nem hagyott nyugodni. Igazából, teljesen át lehet felette siklani a nézőnek, nem sok hangsúlyt fektetnek rá a filmben. Engem mégis nagyon érdekelt, hol van az épület, amely a filmben egy világító nagy csillagot visel a homlokán, s ami a filmbéli St Anne gyermekkórház épülete.

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Mindenféle tippjeim voltak, és ha nem Párizsban lettem volna éppen akkor éjszaka, hanem idehaza, New Yorkban, minden bizonnyal felöltözöm, és elindulok a ház felkutatására. Voltak alapos sejtéseim is – még akár a Mott Streetre is visszamentem volna, a már említett petárda bolttal szembeni épületet tippelve, mint lehetséges helyszínt. Aztán egy korábbi csavargás villant fel bennem. Amikor Elio és Oliver nyomában kutatgattam felső-Manhattanben, felkerestem az utcát, ahova Oliver tért vissza azt az olaszországi nyarat követően harmincegy éve, ami egy életre belevéste Elio nevét a szívébe, és a Cor Cordiumot egy megfakult képeslapra Bordigherából, Monet kilátójáról. Oliver ugyanis a Columbiára járt Manhattan 120. utcájában, ahol nagyon szeretek elbóklászni a kis „város a városban” egyetemi negyed hangulatos szegleteiben. Az épület, ami a filmbéli kórház, tulajdonképpen a Columbia University egyik épületének a Broadwayre nyíló oldala. Ki-be nyüzsögtek az ünnepi fények alatt a diákok sietős léptekkel. Benéztem a közeli sarki dinerbe, a Tom’s Restaurantba is, néhányan a vacsora mellett is tanultak.

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Ez a diner az, amit a 90-es évek sitcomján, a Seinfelden nevelkedettek nagyon jól ismernek, mint Jerry Seinfeld és barátai törzshelye. Ennek a reputációnak köszönhetően a vendéglő ma is vidáman hirdeti Seinfeldet és változatos étlapját. Ha pedig a sarkon befordulva lesétálunk az Amsterdam Avenue-ig, hogy egy meggyes pitére András magyar cukrászdájában meghívjuk magunkat – feltéve, ha a Columbiás diákoktól kapunk egy ülőhelyet is, megtudhatjuk, hogy a Kék Rapszódia alkotása idején, éppen abban a sarki házban lakott George Gershwin is.

Ez azonban már más mesék része lehet.

Amikor anyám is könnyű álmot ígér


Egy mesés liget vett körül. Kéken csapkodta a partot a tenger egyfelől. A másik oldalról pálmafák takarásából nézegetett a távolba egy, amúgy csendbe burkolózott villa mindkét emeletével és a kertbe kirakott fehér bútoraival, a napsütötte fehér homokban egy vászontetőjű pavilonnal védekezve a délutáni nap decemberben is erős sugaraitól. A fel-fellobbanó szélben ide-oda hajlongó pálmák összefüggő árnyékot vetettek rám egy szakaszon, hogy megpihenhessek hosszú sétámon. Már visszafelé indultam a világítótoronytól. Valamiért nagyon szeretem a világítótornyokat. Van bennük valami mesés, valami titokzatos, és ami talán legkézenfekvőbb tudnivalónk róluk, hogy valamiképp víz közelében vannak. Nagyon múzeális – és lássuk be, elgondolkodtató – ha egy világítótorony messze benn van valami szárazföldön. Amögött mindenképp valami alattomosságnak kell meghúzódnia.

Photo by Artur Dancs

Ezt a Hillsboro tornyot már szeptemberben megismertem, amikor anyámmal jártam erre. Véletlenül csavarogtunk el ilyen messzire a pompanói strandról egyik délután, amikor jobb dolgunk nem akadt az intenzív nyaralásunk idején. Látni máskor is láttuk, ha derült volt az idő, de mégsem veselkedtünk neki ide eljönni. Most meg a séta éppen jólesett megalapozandó egy sztékvacsora jutalmat ezzel magunknak. Mert nincs épp közel még Pompanohoz sem a torony, ha emberi lépésben mérjük a távot. És ahogy Lauderdale-ből autóval vagy busszal elmentünk Pompanóig, éppen elmehettünk volna a toronyig is, de abban meg semmi érdekes nincs. Emlékszem, napozni mentünk a változatosság kedvéért át Pompanóra, és ennél többet nem is terveztünk, csak a sztékvacsorát. Amit immár hagyományosnak is elkönyvelhettünk azok után, hogy két évvel azelőtt, amikor születésnapjára hoztam le anyut New Yorkból Floridába, éppen ide, a pompanói ír kocsmába tévedtünk. Hosszú napunk volt az meg. Hogy meghosszabbítsam a rögtönzött nyaralásunkat, az első járatra vettem jegyeket, és ehhez hajnalban ki kellett a Kennedyre utaznunk. A járatot azonban műszaki hiba miatt törölni kényszerültek, és csak egy délutáni gépre tudtunk már minden befolyással együtt jegyet szerezni a LaGuardiáról, és így csak kora délutánra értünk le Fort Lauderdale-be. Hogy valamelyest visszanyerjünk a reptereken elvesztegetett időnkből, Übert rendeltem, mint mindaddig hatékony és megbízható szolgáltatásként ismert közlekedési eszközt. A dolog akkor kezdett izgalmas fordulatot venni, amikor a sofőr zaklatott hangon felhívott, hogy ne aggódjunk, meglesz az…de egyelőre nem találja a bejáratot a terminálhoz, de ha mi látjuk meg őt hamarabb, és rendszáma alapján be bírjuk azonosítani, mindenképp széles mozdulatokkal integessünk, hisz lássuk be, millió ember van itt, és mindenki bőröndökkel, neki elég nehezére esik felismerni bennünket… Mellettünk mindenkinek sorra megérkezett a taxija, a rendelt autója, emberek jöttek s mentek is… mi csak álltunk. Majd mikor az ismerős rendszámú autó felbukkant, ugrálva nyújtózkodtunk, el ne tévesszen, mert akkor újabb kört kell csapnia a reptér körül. Az lepett meg, hogy úgy tűnt, mintha senki sem vezetné az autót. Megnyugodtam, mikor megállt mellettünk, és megpillantottam a volán mögül épp csak feje búbjáig észrevehető sofőrt. Határozott vonásokkal rendelkező kicsi fekete asszony volt élénk rózsaszínű ruhában, kicsit csücsörített, mikor beszélt, amúgy teljesen rendben volt.

– Kisilonka – mondta anyám egyszavasan, mikor hátra beült. Szinte csak maga elé motyogta, tudta, hogy úgyis hallom, és tudom is, hogy drága megboldogult keresztanyámra utal, akivel némi hasonlóságot vélt felfedezni sofőrben, akit kirendelt nekünk a sors azon a délutánon. Amikor én is elhelyezkedtem az anyósülésen, Kisilonka belekapaszkodott a volánba, és nagy lendülettel kihúzott a parkolósávból minden előzetes nélkül a legkülső sávba. Csikorgott a kerék, négy különböző duda szólalt meg kánonban mögöttünk, Kisilonkánk vidáman kurjantott, és szemüvege felett rámnézve vezetés közben jelezte, mennyire nem ért egyet ezzel a türelmetlen világgal.

– Hát, megyek. Minek dudál? Azt hiszi, ha dudál, hamarabb halad. Sok baromarc. De nem? Most mondja meg…

Majd felsikoltott, hogy upsz, hol vagyok! – és idegesen a nyomkövetőjének elfeketedett képernyőjét kezdte el bökdösni.

– Bassza meg, ez kiment… – állapította meg a reptér sávjai közt cikázva és jobbára a volán alatt tevékenykedve. Ha kihúzná magát, akkor sem lenne sok esélye teljesen kilátni az ablakon, de hogy a készüléket babrálva vezetett, kissé feszengeni kezdtem.

Jeleztem, semmi gond, ha nem megy a GPS, ha kivergődünk a reptérről, én tudom az utat, és segítségére leszek.

– Jaj de aranyos – mondta mindenféle valós felhang nélkül – nyomja csak be a maga telefonján a címet, és hangosítsa ki – utasított gondolkodás nélkül, s mint olyan, magam is gondolkodás nélkül követtem is parancsait, mint jó másodpilóta, ha repülés közben a kapitány vezérlőpultja hibakódot jelez. Bár halkan ismét megjegyeztem, hogy ha kikeverednénk a reptérről, magam is levezényelhetem az utat. De be sem fejezhettem, mert egy járdaszigetet megugorva valahogyan a szembesávba keveredtünk, mire Kisilonka egy rándítással száznyolcvan fokban megfordította az autót, és elkezdtünk ellenkező irányba hajtani – némi szembejövő dudálás kíséretében, hogy azért ez a része messze ne maradjon el utazásunktól, ha már ilyen jól hozzászoktunk.

– Nem kell az, nem kell. Nyomja csak be azt a telefont. Vagy hoppá! Megy már ez a szar is. Na jóóóóól van, anyám! – kiáltotta, amikor a készüléke elkezdett beszélni, és jelezte, hogy az első adandó alkalommal forduljon vissza. Mikor harmadszor is megkerültük a Hollywood repülőteret, fellélegezhettünk, mert a kivezető úton találhattuk magunkat végre. Igaz, minden előzetes ígéretem ellenére, nem voltam képes felismerni a környéket, hogy elkezdjek navigálni, de erre szerencsére nem is volt szükség, mert a GPS az autóban végre működött. Addigra a telefonomon is beindult a program, és így már két hang is mondta az utat kis időeltolódással ugyan:

– Az első kereszteződésnél forduljon balra…

Mire a másik:

– Az első lehetőségnél forduljon vissza.

– Haladjon előre az autópályán három mérföldet.

A másik:

– Az első lehetőségnél forduljon vissza.

És mind így. Mondom, talán megbolondultak az irányjelzők. Kisilonka nem figyel, csak halad az ismeretlenbe. Tudom, hogy a repteret elhagyva, Fort Lauderdale külvárosán halad az út, és pár perc múlva a nagy kereszteződés következik a híd felé, ami átvisz a tengerparti oldalra a kikötő fölött. Mi jó ideje haladtunk a kietlen pusztaságban egy autópályán, de sem a városnak, sem a kereszteződésnek nem volt nyoma. Rövidesen egy Miamit jelző tábla mellett is elhaladtunk, amikor szóvá tettem sofőrünknek, minden jel arra utal, hogy ellenkező irányban haladunk, de legalább jó sebességgel. Úgy gondolom? – kérdezte. Mondom, ha nem tűnne nagyképűnek, azt mondanám, teljesen bizonyos vagyok efelől. Nahát, mondta elcsodálkozva, pedig ő itt él már ennyi meg annyi éve, és megesküdött volna, hogy… na, mindegy, visszafordulunk. És egy rántással kiugrott a pályáról az első kijáraton. Aztán a GPS újabb utasításait követve kanyarogtunk elhagyatott házak és dokkok környékén. Ha nem lett volna olyan csepp kis asszony Kisilonka, azt mertem volna feltételezni, elraboltak bennünket. Anyám hátul sóhajtozott, és jelezte, ki akar szállni, és hogy neki elege van. Mondtam, nem a legalkalmasabb a hely most erre, és az idő sem, várjuk ki, hová visz bennünket a sofőrünk. Amikor az út egyszer véget ért, megálltunk, Kisilonka rám nézett, és nem kis váddal a hangjában felém fordult, mint ahhoz, aki azzal kérkedett, tudja az utat. Mondom, hogy az úgy is van, ha a reptérről a megfelelő irányba indulunk el.

Photo by Artur Dancs

 

– Értem, tehát akkor azt akarja, menjünk vissza a reptérre.

Mondom, az istenért se állítanék ilyet, biztos van valami egyéb módja is eljutni Fort Lauderdale-be. Később egyszer mégis tettünk egy kört a repülőtéren, és végre az 1-es államközi úton fellélegeztem, mikor az ismerős külváros panorámája tárult elém a szürkületben. Éjszaka hagytuk el a lakást, hogy hajnalra a reptérre érjünk, és noha csak alig két óra a repülőút, a jelek szerint az este is úton ér még bennünket. Tudtam, hogy húsz perc az út az 1-esről a Patio-ig, úgy tűnt, a nehezén túl vagyunk, és egy óra keringés után, ha minden igaz, negyed órán belül a szállásunkon lehetünk. Akkor lettem kissé nyugtalan ismét, amikor a kereszteződést elhagyva Kisilonka nem vette be a kanyart a híd felé. A szárazföldi városból a tengerparti oldalra csak három összekötő híd van. Mikor az egyiken túlhaladtunk, udvariasan jeleztem, hogy ajánlatosabb lett volna letérni, mire Kisilonka meglepetten rámmeredt vezetés közben:

– Tényleg? Úgy gondolja?… Én olyan rég lakom itt, de… na mindegy, itt is van egy út majd….

Mondom, persze, ott lesz mindjárt a Las Olas, ott is le lehet térni, és akkor azzal még nem kerülünk, és itt… Huss!… Igen, ott volt a Las Olas! – néztem hátra, miközben a mi autónk nemhogy nem tért le, hanem nagy sebességgel suhant velünk tovább egyenesen, északra az 1-esen. Kisilonka nem hallotta, amit mondtam, megismételtem:

– Túlmentünk!…

– Nabassz! Hát, azt mondja, tudja az utat, mégse szól?… Semmi baj. Pánikra semmi ok, mert kell itt lennie egy hídnak.

És amikor a Sunrise hídhoz értünk, és végre bevette a jobbkanyart, Kisilonka diadalmasan felkiáltott:

– Mit mondtam! Itt a híd. Megmondtam, hogy odajutunk, itt lakom én ennyi s annyi éve, csak tudom én.

Nem akartam ellenkezni vele, s azt sem az orra alá dörgölni, hogy jócskán túlhaladtunk az úticélünkon, s ha átkelünk a hídon, visszafelé kell majd mennünk egy darabon. Örültem, mikor végre Angela a Napoli Belmar előtti irodája előtt kirakhattam a bőröndjeinket az autóból, és a Patio háziasszonya sietett fogadásunkra.

– Azt hittem, nem is érkeznek már…

– Adott pillanatban volt bennem is egy ilyen gyanú – biccentettem, majd nem kevés aggodalommal néztem az esteledő alkonyban Kisilonkára, aki a nap hőseként támaszkodott a kocsi nyitott ajtajára, és megkérdeztem, biztosan hazatalál-e könnyen innen. De csak legyintett, elvégre taxis, vagy mi a szösz, meg hát nem messze , itt lakik, ennyi és annyi éve már. Ne aggódjak, hisz itt vagyunk, láthatom, amit ő eltervez, azt véghez is viszi. Olyan nincs, hogy nem.

Az a két évvel azelőtti este, és vele együtt a Kisilonkával megesett kalandunk mindmáig élénken él bennünk, anyámban pedig olyan mély nyomokat is hagyott, hogy ha Überről esik szó bármilyen szinten is, csak felszakad belőle:

– Kisilonka!…

Ha Kisilonkánk taxiórás taxis lett volna, nem Über-sofőr, azt is feltételezhettük volna, jó borsos áron akar megkocsikáztatni bennünket. Mivel azonban a dolgok másként álltak, Kisilonka megmaradt bennünk egy nagy homálynak, egy megfejthetetlen rejtélynek, aminek az ember nem is nagyon akar utánajárni.

Photo by Artur Dancs

A sztékvacsora az akkor felfedezett írkocsmában kárpótolt mindenért. És anyám hetvenedik születésnapja mégsem Kisilonka miatt vált bennünk emlékezetessé, hanem az ezt követő vacsora emléke miatt, és a meglepetés miatt, ami maga a második floridai kiruccanás volt abban az évben. Idén, mikor az utazást terveztem, anyám csak ennyit szólt közbe, hogy ha lehet, spóroljunk minden egyeben, de az ír kocsmát ki ne hagyjuk.

Ez szeptemberben volt. Néhány éves szokásom lett azonban decemberben vagy januárban is lejönni Lauderdale-be. Anyám ilyenkorra már haza szokott menni Amerikából. Egyedül utazom le, beveszem magam a Patioba, olvasok, írok, napozom, egyszerűen csak teljesen kikapcsolom magam aktív semmittevéssel. Persze, ahogyan a mindennapjaimról is a napi telefonbeszélgetéseinkben, úgy a floridai napokról is mindig részletesen kell beszámolnom anyámnak.

Mondom neki, mikor a ligetben kicsit megpihentem a hosszas sétát követően a napsütésben Pompanóról a világítótoronyig, hol járok. Amikor szeptemberben erre tévedtünk, olyan erősen égetett a nap és olyan elviselhetetlen volt a hőség, hogy röviddel azelőtt, hogy a tornyot elértük volna, feladtuk, és felmentünk a partról az árnyékosba, és visszafordultunk anélkül, hogy megérintettük volna a tornyot. Nem szeretem a dolgokat, amelyeknek nem járunk rendesen végére. Így ez a világítótorony sem hagyott nyugodni. Persze, nagyon csalóka is egyben. Az ember gyanútlanul elindul Pompanoról, mert a parton úgy tűnik, csak egy röpke kis frissítő séta lesz az egész, a világítótorony a közeli távolban kelleti magát nekünk. És amikor már egy órán túl is halad az ember a perzselő napsütésben, járását a süppedős homok is lassítja, körülményesebbé teszi, rájön, kicsit meg lett vezetve. Vígasztalhatja magát azzal bizonyos napokon, hogy repülő halak raját látta a víz mentén haladva fel-felröppenve a vízszint fölé, és a moszatokat csipegető madársereget is, akik gyors lépésekkel követik a víz szegélyét, soha el nem tévesztik azt, kifelé, majd befelé szaladva a hullámok partravetülése mentén. Hosszú nap állt mögöttem, pedig még alig haladt túl az alacsony, decemberi delelőjén a nap. Még ha sokkal melegebb is itt, délen ilyenkor, itt is csak korán jár, és hamar alkonyatba fordul. Ha valaki csupán a mesés részét szereti nézni életemnek, akkor az teljes kielégüléssel számba veheti, hogy két napja derékig érő hóban tapostam ösvényeket Norvégiában, hogy a hegy tetejéről nézhessek le a ködbe borult Oslóra, és az otthonos meleggel kecsegtető  fából készült menedékház tornácán kiállított karácsonyfa mellett pózoltam az új bundás bakancsomban. Tegnap meg New Yorkban csavarogtam fogas napsütésben a Village-ben, mert olyan ritkán vagyok itthon, kell néha egy kis kényeztető csavargás az ádventi városban.

Photo by Artur Dancs

Most meg mezítláb is izzadva húzódom az árnyékba a napsütés elől pár percre, mielőtt a langyos tengervízben lépkedve vissza nem érek a pompanoi strandra a parton. Persze, az élet távolról sem ennyire mesés, ha a körmére nézünk, noha minden igaz, ami a szép mesébe benne foglaltatik. Ez azonban senkit sem érdekel, engem sem. Megtanultam, hogy ahhoz, hogy benne lehess a mesében, hogy te magad légy a mese, kell és érdemes áldozatot hozni. Még ha az olyan kegyetlen dolog is, mint a hajnalban kelés. Nekem pedig éjszaka egykor kellett kelnem, hogy a havas és sétás mese ilyetén módon, a napos tengerpart aranyhomokjában zökkenőmentesen folytatódjék ma délben  ami testem biológiailag eltolódott órájában késő estével is felért akkor. A másik meg, hogy most végig mentem. Ki egészen az öbölig. Megy, megy, megy az ember, mert látja a világítótornyot a közeli távolban, majd mind közelebb és közelebb. Követi a szemével, és igyekszik odaérni. Emlékszem, húsz éve, amikor először jártam New Yorkban, ugyanígy jártam az ikertornyokkal. Azt hittem, egy nekiiramodással a Murray Hillről csak odarontok, és azzal meg is hódítottam a várost. Hogy az a kiruccanás is alkonyatba hajlott, nagy tanulsággal szolgált az ilyesféle délibábok terén. Most mégis hagytam magam ennek a toronynak elcsábítani. És mikor kiértem a part végére, kiderült, a torony nem ott van. Hanem odébb. Az öböl túloldalán. Ahhoz azonban, hogy az ember innen odajusson, nem csak az öblöt kell megkerülnie, hanem az ember által elkerített privát rezidenciákat is és lezárt partszakaszokat is – amit amerikailag nagyon is szigorúan vesznek. Ez a kerülgetés azonban olyan feleslegesen hosszú szakasz lenne, hogy talán még sokkal távolabb is vinne a toronytól, mint ahogyan ott az öböl szélén van az ember. A helyzet meg az, hogy a kilátás mindenképp pazar. Innen az öbölből. Még akkor is, ha nem érinthető meg a világítótorony.

Akkor még nem tudtam, de időközben kiderült az is, hogy a torony maga is privát területen van, ahová csak erre felkent népeknek lehetséges a bejárás. Így ha maradt is volna akkor bennem bárminemű frusztráció ezzel kapcsolatosan, mostanra teljesen elillant. Igazából már akkor sem zavart, hogy nem kerültem testi kapcsolatba a fehér-fekete toronnyal. Mára már azt is megtanultam, nem feltétlenül szükségeltetik mindennel és mindenkivel testi kapcsolatba kerülni, akit ugyan kiszemeltél magadnak a távolból. Vannak világítótornyok, amelyeket elég csak fotó formájában felrakni a polcra, és hagyni ott díszelegni mások irígységére. Attól az még az enyém.

Photo by Artur Dancs

A villa előtt a pálmafák ligetének árnyékában hűsölve, a lábamra olykor pajkosan felfutó kellemes tengervíz simogatásában, számba vettem a parton szétszórt kókuszdiókat, egy távoli vihar partra sodort megkésett jelzéseit, és a ladikot is a vizen lengedezve odébb egy cölöphöz erősítve. Gondolom, az a fiatal pár evezett ide vele, akik a homokdűnén elterülve pihegtek egymés fülébe romantikusan a fodrozó parton az eget és rajta a torony fekete tetejét kémlelve. A villáról Olaszország jut eszembe, és örömutazásaim legszebbje. A szirtre épült, tengerre néző villák B-ben, a riviérán. Az Elioék háza, ahonnan, ha lusta az ember kinyitni a kiskaput, azt átugorva is, és leszaladva a lépcsőkön is, máris a kavicsos tengerpart fövenyén találja magát. És boldog. Csak így egyszerűen. Mert egy ilyen édenligetben, mint ez is, milyen ellenvetés jöhetne szóba a boldogsággal szemben? És miközben az örömutazás fogalmát igyekszem magamban megfogalmazni, s majd abba a képletbe saját életemet s annak utazásait beleilleszteni, jut eszembe anyámat felhívni telefonon. Egy szülőnek joga van tudni róla, ha a gyermeke boldog. Sokmindenhez joga van, de ehhez különösképpen. És anyám tudja amúgy is, hogy boldog vagyok. Ez csak egy olyan ráadás boldogság, mint egy kis összekacsintás egy olyan boldogsággal kapcsolatosan, amit volt alkalmunk együtt is megtapasztalni itt. Hisz olyan nagyon szereti ő is a tengert, a napsugarat és a pálmafás békét. Mondom a világítótornyot, és kérdez, hogy ez meg az hogy is van, meg hogy amaz ott van-e még, ahol ő tudta. És hogy a lábmosó csapot megjavították-e már szeptember óta, mert biztos, hogy azóta munkált benne ez a nemtetszés, hogy akkor valamilyen oknál fogva ebben hiányosságot szenvedtünk. És akkor, mintegy végszóként odaszól:

– Ha megjártad magad, majd menj be az ír kocsmába.

Photo by Artur Dancs

Szülő csak nagyon ritka esetben noszogtatja a gyermekét, hogy kocsmába járkáljon. Amit azonban anyám mondott, az pontosan a boldogságról szólt, s arról, hogy anyám tudja a nem mesés részecskéit is az életemnek, a ki nem aludt órákat és a megtett mérföldezreket is, tudja az áldozatokat is. És főleg tudja, mennyire jó a szték mindenkoron is, de egy kiadós sétát követően egy teleutazott időszak záróakkordjaként, mindenképpen. És aztán könnyű lesz az álmom, ígérte. Mint a könyv, ami ott lapult a zsákomban, mint az ezekre a napokra szóló olvasmányom. Harmincötév távolságából belecsúszva az elülső zsebbe ott volt nekem Sütő. Ez azonban már egy másik mese része. Most elég ennyi utazással a sztékvacsorára összpontosítani. Benyitottam a pub nyikorgó faajtaját, kellemesen hűvös volt benn. Karácsonyi díszek fényelegtek körös-körül. Középen, mint egy sziget, a bár. Estére már szállingóztak a vendégek. Jobbára a környékbeliek, nem annyira turista környék ez, mint lenn Lauderdale Beachen. Talán emiatt is szeretek felutazni eddig, akár egy vacsoráért is. A színpad még üres a sarokban, de jelzi, hogy később még nagy élet ígérkezik ott, akár táncos mulatsággal is számolni lehet. Valakinek épp most visznek ki egy hatalmas adag rántotthalat sültkrumplival és káposztasalátával. Meg barnasört. A bárpult feletti tévén sportcsatorna, valami meccs megy hang nélkül, szemközt a falon meg a Fox News – szintén némán. Azaz egy más világ. New Yorkhoz képest, meg az egész világcirkuszhoz képest is más ez a világ. Egy olyan, ahol hang nélkül Fox News megy a háttérben a vacsorához, és a legkevésbé sem izgága emberek értekeznek halk morajlással az asztalok fölött, de az sem ritka, hogy összefolynak a beszélgetések, amikor egyik asztaltól a másikhoz átkérdeznek egyet, vagy, amikor a bárpult mögül a – valószínüleg tulajdonos – hölgy be nem kapcsolódik egyik vagy másik beszélgetés fonalába. Engem is megkérdez, mikor az étlapot kihozza, jártam-e már itt, mert mintha… Mondom, igen, nem is egyszer. És szinte ahhoz az asztalhoz telepszek le, ahol anyuval szoktunk vacsorázni, de gyorsan rájövök, hogy nagy illetlenség lenne egymagamban a négyszemélyre is alkalmas helyet elfoglalnom, amikor a bárnál is kényelmesen lehetek. És gyorsan hozzáteszem, miközben az étellapot összecsukom, jelezve, hogy arra semmi szükség nincs – New York-i bélszínt kérek alaposan átsütve sült krumplival és egy pohár pinot grigioval. Egyebet kérek-e mellé? S mondom, Béarnaise mártás tetézhetné az élményeimet, és az asszony hűségesen helyesel, hogy az biztos, teljesen igaz is, ebben semmiképp nem kelne vitára velem. Ám azzal mégsem szolgálhat.

Photo by Artur Dancs

Mire megvacsorázom, el kell egy második pohár szürkebarátot is költenem, hogy kikerekedjen a dolog, a helyiség is rendben megtelik, nem sok híja van a táncos mulatásnak. Hacsak a zenekar nem. De azt én már nem várhatom meg, olyan erővel tör rám az egész elmúlóban lévő nap, s az, hogy a másnapot, mint téli szabadságom első teljes napját holnap frissen kell majd kezdenem. Visszaérve Lauderdale Beachre, mégis kiülök még egy utolsó pohár gyöngyözően hűs olasz grigio mellett a Patio teraszára az ajtóm elé a pálmafák esti suttogását hallgatni az utca végéből sustorgó tenger ütemén. Mert ez ebben a lényeg.

Karácsony-falu kirakat


Utolsó novemberi utamról értem épp haza késő este, és az András-napi szemerkélő ködszitálásba léptem ki a metróból a reptérről jövet, a West Village-ben. Innen busz visz majd át haza, a keleti oldalra, az East Village-be. A 14. utcai megálló, ami két igencsak népszerű bulihely előtt van, túl zajos volt a hangulatomhoz, eldöntöttem, hogy a Bleeckerre megyek, egy megállóval fennebb, a végállomásra. Ott általában nem szokta senki sem várni a buszt. A hideg szélben kicsit összehúztam magamon a hosszú egyenruhakabátot, és a sálamat a nyakam köré fontam. Ha nem lettem volna olyan kutyául fáradt, akár gyalog haza is indultam volna keresztül a Village-en. Ez mindig kedvenc foglalatosságom, az esti séták a Village utcáin pedig annyi vidámsággal látnak el, és annyi gondolatot indítanak útjára bennem, hogy csakis hálás lehetek minden percért, amit itt tölthettem életemből. Amikor húsz éve először jártam New Yorkban, és Livia elvitt a Bleecker Streetre, hogy ott elárulja, sokéves itt tartózkodása nyomán bizton kijelentheti, az a kedvenc helye egész New Yorkban, olyan hirtelenül vesztettem el a szívemet a Village-ben, hogy azt sem tudtam, merről szedjem össze magam. A Village-nek a sármja két évtized távlatából is levesz a lábamról.

Photo by Artur Dancs

Greenwich Village

 

„Húsz éve ilyenkor szálltam gépre, és repültem át az óceánt életemben először, hozzád, New Yorkba.”

Livia, aki 98-ban légitársasági szolgálatáért kijáró ideiglenes belvárosi otthonát a Murray Hillen megosztotta velem két hétig, ezáltal megváltoztatta az életem. Nem különben azon a vasárnapon, amikor nem kellett dolgozni mennie, és velem töltötte a délutánt. Addigra én már bejártam a Times Square-t, az ikertornyok és a Szabadság-szobor környékét, sőt, még a Central Parkot is, rendes turistához illően. Akkor mentünk el a Bleeckerre, és jártuk be elejétől végig. És csak ámultam, mikor a filmdíszletre emlékeztető sokszínű, élénk boltsoron végigmentünk. Ott volt a nagy hanglemezbolt, mellette sajtot árultak, nagy kerek sajtok voltak tömbben a kirakatban, és szép, harapnivló háromszögek kivágva egyikből-másikból. Aztán a cukrászda, ahol helyben sütik a friss csokoládécsonkos süteményeket, áfonyás linzereket, túrótortát és pudingokat készítenek, és rengeteg gyümölccsel tálalják. Szemközt a sarkon a fűszer-csemege, ezerszínben pompázó virágcsokrokkal a bolt bejáratánál, és az Amy pékségének bódító kenyérillata. Elterjedt tévhit, hogy Amerikában nincs jó kenyér, és én is hajlamos voltam ezt elhinni a szupermarketbéli szivacskenyerek  végtelen erdejében, amiknek összetevőiről ma sem tudok semmi biztosat. Szerintem valami műanyagból gyárthatják, lényegtelen. Lelke rajta, aki eszi. Anyagi okokból az én lelkem is volt rajta ideig-óráig, majd inkább elkönyveltem, nincs kenyér Amerikában, és csendben elfeledkeztem arról, ami otthon oly fontos volt nekem mindenkoron. Pedig, ha belegondolok, már első pillanattól tudtam ezekről a pékségekről, csak olyan mérhetetlenül drágán mérik az igazi kenyereket, hogy az nekem több napi költőpénzemet emésztette volna fel. S amíg turistálkodni jártam ide, inkább hasznosabb dolgokra költöttem pénzt azzal a gondolattal nyugtatva a lelkemet, hogy majd hazaérve bepótolom a kenyeres kieséseimet. A dolog akkor fordult komolyra, amikor már itt laktam, és mindent megadtam volna egy darab jó kenyérért. De nem adhattam meg. Mert nem volt. Legalábbis sokáig nem. Tovább a Bleeckeren egymást érik a ruhás boltok, exkluzív divatbutikok, a mézeskalács házak, a tűzoltólétrásak, az utca végén meg a Magnolia pékség. Akkor még csak finom tortáiért és süteményeiért volt híres, ma már a filmvilág zarándokhellyé tette azt is, meg az egész Village-et is, hisz talán nincs is olyan szeglete, ahol ne forgattak volna valami filmet vagy sorozatot. Nekem akkoriban még halvány sejtelmem volt csak a Jóbarátokról, már hogy a Friends sorozatról. Akkoriban zajlott, és minden szálával a Village-hez kötődött. Livia említette meg, nekem eszembe sem jutott volna, de, mint ahogy minden kezdő turista, a háromszögű tér parkjában álló szökőkútról máris megállapítottam, hogy az bizony a főcímből jólismert. És tévedtem. De erre csak nagyon sok év, talán évtized után jöttem rá. És lényegtelen is.

„Húsz év? Akkor méltó ünneplést kívánok!” – írta vissza válaszüzenetében Livia Bukarestből.

„Veled ünnepeltem” – válaszoltam Amsterdamból hazafelé indulva.

„De jó nekünk!” – így Livia.

„…és ma is furdal a lelkiismeret a dán kekszek miatt”

Photo by Artur Dancs

Ittlétem idején Livia mindenfélével jól tartott, és soha semmiben nem volt semmi irányú korlátozás, azt ehettem, amit s amennyit akartam, s oda mehettem, ahová kedvem tartotta. Egyik este, mikor későre ért haza a reptérről, mert a temesvári járat késett a havazás miatt, leroskadt fáradtan a karosszékre, és lerúgta a cipőit. Megkérdezte, hol jártam aznap, és ettem-e rendesen – nem mintha fennállt volna a veszélye annak, hogy netán elfogyjak, mint a tudós macskája, csak mint amennyire egy jó házigazdának illik vendége jóléte felől tudakozódni. Bort töltött magának az asztal alatti cabernet-ből, és az asztalon megsemmisülten heverő nagy kék dán kekszes doboz felé nyúlt. Egy kézzel felpattintotta a pléhdoboz tetejét, de én akkorra megszeppenten felszisszentem, hogy az biza meglehetősen, ha nem teljes egészében… üres.

Livia a szemüvege felett rám nézett rezzenéstelen arccal és szigorú, üveges tekintettel, és megkérdezte, mintha nem jól értette volna: üres…? Inkább kijelentés volt ez, semmint érdeklődés. Biza, üres, erősítettem meg iménti állításomat, amit ő maga is volt kedves visszaigazolni. És akkor már felültem az ágyban. Livia soha semmiért nem tett szemrehányást, azért sem, ha szerteszét hagytam a csepp lakrészben a holmijaimat, hogy a fürdőszobában a függönyre aggatva száradtak a zoknijaim és néhány boxeralsó, azért sem, ha megettem az összes tojást, ha későn jöttem haza, és ő már aludt, ha nem vittem ki a szemetet … de most olyan szokatlanul fagyos lett a légkör, hogy azt sem tudtam, hová süllyedjek szégyenemben. Elképzeltem, hogy Liviából, e derék asszonyból, akit mindaddig elegáns, csendes úrihölgynek ismertem, most előtör majd egy általam nem ismert másik természete, vázákat hajigál a fejemre, a bőröndjeimet kiszórja a tizenegyedik emeletről egyenesen a 39. utca késő esti forgalmába, maradéktalanul feltartóztatva ezzel a kukásautót, ami éppen most gyűjti be az utcánkból a szemetes zsákokat, és a mögötte felsorakozott sárga taxikat, bennük színházból hazafelé igyekvő emberekkel, s olyanokkal is, akik miattam majd jól lekésik a repülőjüket vagy a vonatjukat a közeli Grand Centralban, engem meg élénken káromkodva kirúgdos a lakásból a galléromnál fogva rángatva, amit csak akkor ér el, ha visszahúzza magassarkú cipőjét az asztal alól, a borosüveg mellől. Azt sem zártam ki, hogy a borosüveget elegyengeti a fejemen, csak előtte kiissza a benne ragadt cabernet-t.

Livia azonban csak nézett rám csendesen, mereven, szigorúan. Elegánsan. Megigazította a szemüvegét, a széken maga alá húzott lábát leeresztve a padlóra felállt. Na, gondoltam, most jön a vázahajigálás. De nem nyúlt a váza után. Csak halkan megkérdezte:

– Mindet meg bírtad enni? – de nyilvánvalóan nem várt válaszra, hanem elindult a fürdőszobába, miközben ezzel zárta a mondanivalóját: Hmmmm!

Ez a „Hmmmmm!” nem volt új, a megrökönyödés megnyilvánulásának eme új módját Liviától hallottam először, de nem akkor este. Ha valamin nagyon megbotránkozott vagy valamit nagyon rosszallt, akkor hallatta ezt a kissé nyüszítő hangot az orrából és valahonnan az arcüregéből.

Természetesen, az évtizedek során nem is egyszer tisztáztuk ezt a dolgot, és megannyiszor megnyugtatott, csak viccelt. De az a „Hmmm!” olyan élesen hasított belém akkor este, hogy ma is, ha dán kekszet eszem, elrestellem magam egy-egy pillanatra.

„Lehet még olyan kekszet kapni a sarki boltban?” – kérdezett vissza.

„Persze, és mostmár olcsó. De a legjobb a dánoknál mégis…”

Hogy mostmár olcsó, egészen pontosan azt jelentette, hogy ma már megengedhetném magamnak, hogy visszavásároljam, amit akkor nem tudtam megtenni.

Photo by Artur Dancs

Útban a Bleecker buszmegálló felé elhaladtam az egykori Lukoil, ma már Mobil benzinkút előtt. Miután a tömbházunk előtti Mobil kutat négy éve bezárták, hogy valami új üvegpalotának adjanak ezzel helyet, ez a kút maradt az egyeten alsó-Manhattanben. És ott a ságafényű italbolt. A likőr-store kirakatát régi esti sétáimon mindig megcsodáltam. Narancssárga színben úszott, és ízléses díszítéssel vonzotta a vásárlókat, már amennyire egy italboltnak kell még vonzani azokat, akik amúgy is odamennek. A West Village előkelő közönségéhez méltóan elegáns és diszkrét, no meg, szintén annak megfelelően drága is. A sarkon a régi újságos. Lényegében színes magazinokat árulnak itt, amióta ismerem a környéket, a világ minden országából. És van egy szélső kirakat, ahol ma is, mint a kilencvenes években, csak erotikus jellegű folyóiratok sorakoznak. Fel nem foghatom, kik vásárolnak ma még ilyen méregdrága magazinokat, de a bolt ma sem tűnik úgy, mintha hanytlana, és a csendes estén is egymásnak adták a kilincset a vásárlók. A buszmegállót egy fényes kirakat világította meg. A járdára eső fény csillogott, sziporkázott. Mikor közel értem, kellemes izgalom futott rajtam végig, a táskámat letámasztottam a falhoz, és odasiettem. A patika volt az és kirakatában a karácsony-falu.

Egy álomfalu behavazva, ünnepi hangulatban. Szélen egy óriáskerék, odébb a körhinta caroussel, vasútállomás, kis villanyvonattal, lámpaoszlopok sora, fenyőfák, konflisok, szánkózó gyermekek, korcsolyázó párok, vendéglő, fogadó, édességbolt, karácsonyfaárus, kistemplom, tűzoltóság, hó, hó, hó, dombok, csillogó fények, színek, vidámság. Egy nagyon távoli – talán sosem volt – mesevilág. Egy operett.

– Hát, itt vagy!… – suttogtam magam elé.

Photo by Artur Dancs

Tíz éve, amikor New Yorkba költöztem, ha vígasztalásra, lélekmelengetésre vágytam, és időmből kitelt, beutaztam Manhattanbe a Queens-bulvárról, és lejöttem a Village-be.

Nehéz idők jártak rám. Teltek a hónapok, és nehezen alakultak a dolgaim. Egyrészt adminisztrációs és bürokratikus okok késleltették munkába állásomat, másrészt meg az éppen nyakunkba szakadt gazdasági világválság. Amint arról korábban hosszasan meséltem, kénytelen voltam fontolóra vennem a hazatérésemet. Úgy éreztem, ennek a városnak semmi szüksége rám, kivet magából, vagy inkább tudomást sem vesz rólam. Nem kellek itt semmire. Persze, ma már tudom, mekkora badarságok ezek, még akkor is, ha azt az érzést, ami akkor belengte mindennapjaimat, húsbavágóan fel tudom ma is idézni, bár legkevésbé sem áll szándékomban. A lakótársam, ez a drága asszony aggodalommal figyelte küszködéseimet, az álláskereséssel töltött napokat, a megszámlálhatatlan reggelt, amikor az egyetlen, otthonról hozott csíkos öltönyömet felöltöttem az egyetlen fehér ingemmel, nyakkendővel, és elindultam egy újabb állásinterjúra. És este, vagy másnap, amikor ismét találkoztunk a konyhában megkérdezte, jártam-e sikerrel. Amikor elmondtam neki, hogy megfordult a fejemben a visszalépés, mert elfogyott az összes pénzem, és lassan fel is kopik itt az állam, Marika félretette a rántanivaló csirkét, az olajat levette a tűzről, és rágyújtott egy cigarettára, majd intett, üljünk ki az erkélyre egy szóra.

– Nem adhatod fel. Nagyon nehéz, tudom, és látom. Nekem is az volt sokszor. Neked papírjaid is vannak, a nyelvet is beszéled. Sikerülnie kell. Csak idő kérdése. Nem mehetsz haza. Persze, a döntés a tied. De ha úgy döntesz, hogy maradsz, én meghitelezem neked a következő hónapot a biztonsági letétedből. Megbízom benned. És nem akarom, hogy emiatt feladd. Mert tudom, mennyire szereted te is New Yorkot.

Photo by Artur Dancs

Kilenc éve hangzott el ez a beszélgetés egy nyirkos októberi estén, amikor már ködbe fordul minden nyoma az ősznek.

Idén október végén, az anyám hazautazását követően megürült lakás csendjében eszembe jutott az a beszélgetés, a bíztatás, az esély még egy kis próbálkozásra. Ami éppen idejében fordult jóra ahhoz, hogy ne kelljen feladnom az álmomat. És idén azon a novemberi reggelen, amikor arra ébredtem, hogy a lánya írt üzenetet, elzsibbadtam. Nem is tudtam, hogy beteg volt… Az a kegyetlen fene őt is elvitte a jó emberek sorából.

Talán nem is sejtette, hogy – mint annak idején Livia – aznap este, kilenc éve, ő is megváltoztatta az életemet. Nem csak esélyt, de reményt adott. Reményt, hogy ezen, az akkor még nagyon idegen földön is, ahonnan még ezer szál húzott láthatatlan, de annál nagyobb erővel oda, amit mindaddig otthonomnak tudtam, hogy itt is találhatok még felemelő emberi gesztust.

Egy sikeres állásinterjútól a pénzkeresésig azonban nagyon hosszú az út mindenhol, de Amerikában még talán ennél is sokkal hosszabb. Hetek, hónapok teltek el ügyintézésekkel és idegtépő várakozásokkal. Az időszakot áthidaló segítséget Zsuska barátom adta meg intravénásan és azonnal, hogy az első fizetéscsekkemig valamennyi levegőhöz juthassak még.  Így köszöntött rám az első amerikai téli ünnepi időszak. Advent lehetett már, eszelősen bolyongtam, sürgettem az idő múlását, hogy mihamarabb ismét élni kezdhessek. Nem tudtam még, mikor lesz ez, nem tudtam, hogyan történik majd. Semmit sem tudtam. Csak reménykedtem, kimozdul az életem végre a holtpontról. Jártam az utcákat. Kicsit könnyebb szívvel, mint a reményvesztett heteimben. És néha eljöttem a Village-be feltöltődni. Este volt, és a háromszögű park mögött, a szökőkutat elhagyva egy csillogó kirakatra lettem figyelmes a Bleecker és a 6-os sugárút sarkán. A járdára eső fény még hangulatosabbá tette a mindig irígykedéssel, álmodozó sóvárgással lesett szép ház melletti kisbolt környékét. Mikor közel léptem, láttam, hogy patika. De a kirakatban nem gyógyszerek és témába vágó termékek voltak, hanem egy karácsony-falu. Egy nagy óriáskerék a szélen, odébb egy caroussel, korcsolyapálya, kisvasút, fenyőfák és hó, hó, hó. Színek, csillogás. Mese.

Photo by Artur Dancs

A régi patika kirakata, ahogyan először láttam

Megálltam, az orromat az ablakhoz nyomva bámultam önfeledten hosszú percekig a pazar aprólékossággal kimunkált hangulatvárost a kirakatban. Olyan volt ez, mint az operett egy nehézségekkel teli világban, mikor megszületett az emberek homlokán a ráncokat elsimítani. Tudjuk, hogy nem igazi, de beleolvadunk, hogy elhiggyük, létezik az a világ, és hogy nekünk abban a szép világban van helyünk. Sok estén elmentem még. Amikor csak tehettem. Még egy évvel később is, adventkor.

Amikor a Village-be költöztem, futólag eszembe jutott egyikszer, hogy meg kellene néznem, a patika kiállítja-e még az ünnepekre a karácsony-falut. De nemhogy a falu, de a patika sem volt már ott. Valami szépségszalon vette át a helyet, és hideg, neonfényes szanatórium lett. A magyar nevű patikusnak meg nyomát veszítettem. Elgondolkodtam azért rajta, hogy vajon azért csinálta-e ezt a karácsony-falut, mert hazulról hozta ezt a vágyat a hihetetlenül szép, az operettesen szép iránt? Hogy szerettem én azokat a szép kirakatokat otthon decemberben. Még a kommunizmus idején is. Pontosan tudtam, melyik boltban, mi lesz a karácsonyi kirakat dísze. Minden évben ugyanaz volt. Kisebb változtatásokkal, az akkori körülmények rövid gyeplője szerint. A Kazinczy utcán a játékboltban például egyik oldalt a kis villanyvonat volt. Igaz, csak körben járt, és műanyag volt a sín. De mint akkori életem legnagyobb vágya, villanyvasút volt. Olyan, amilyen. Nekem semmilyen nem volt. Anyámnak negyvenmegannyi év távlatából nyáron a tengerparton hűsölve a napernyő alatt, két kajszibarack között akaratlanul is szemére vetettem ezt a fájdalmamat, noha tudtam, nem az akaraton múlott a villanyvasút sorsa a gyermekkoromban. A másik ablakban, a baloldaliban meg a kisautók voltak a pléhből készült kanyargós úton, a ráfestett város fölött. Olyan volt nekem is. Amíg a kommunisták ateizmusa nem harapózott el annyira, hogy kiírtsa a vallás megnyilvánulásait, az egyik bolt kirakata minden évben hatalmas méretű bibliai képet állított ki a megváltó születéséről.

 

Photo by Artur Dancs

Persze, hol vannak azok a kirakatok a Fifth Avenue vagy a Madison Avenue fényárban úszó, hivalkodó ablakai mellett. Igaz, egy ilyen ingergazdag világba nevelkedett népességnek azok a halovány kirakatok ma már unalmasak, megbotránkoztatóak lennének. Ami bíztató mégis, hogy ezek az operett-kirakatok mind jobban térnek vissza a divatba. És nem is annyira a divat érdekel, sőt, az a legkevésbé. Sokkal inkább maga a tény. Sajnáltam, hogy a patika, mint annyi minden más New Yorkban, felszívódott, elpárolgott, mint a fedőről lecseppent vízcsepp a forró plattnin. Magával vive az adventi karácsony-falut, hogy az ember ne nyomogathassa oda az orrát az ablaküveghez hosszasan beleszipogva a hidegbe.

A Bleecker és 8-as Avenue sarkán, a buszmegállóban az orromat az ablakra nyomva álltam, és bámultam a kisváros precízen kidolgozott, hiteles vidámságát. Boldog voltam én is. Annyira, hogy az sem érdekelt, hány busz megy el mögöttem. Eszembe jutott az a kilenc évvel azelőtti este is. Hogy mennyire nehéz volt. És hogy mennyire érdekes, hogy sohasem éreztem, hogy nehéz, amikor nehéz volt. Sőt, ha belegondolok, nem is érzem, hogy nehéz lett volna bármi is. Az életem kirakókockái úgy állnak össze egy úttá visszatekintve ezekre az évekre és a történésekre, a kalandokra, mintha a legtermészetesebb folyamat volna. Eszembe jutott Marika is. És az, hogy egyik este, mikor a kirakatbámulásból megfagyott orral hazatértem, egy tál meleg étel várt az asztalon és egy levél a lakótársamtól: „Neked tettem. Jó étvágyat!”. És eszembe jut anyám, aki mondja, hogy minap benézett a kis Cirmivel a nagyboltba, hátha lenne villanyvasút. Mondom, nem nagyon kell azt nézegetni, mert a kis Cirminek van villanyvonata, még én is játszottam egyikszer vele, amikor otthon jártam. Igaz, előfordulhat, hogy Cirmike azóta alaposabban belenézett a kisvonat szerkezetébe, és az már nem üzemképes többé, erről közelebbit nem tudok. De anyám elvágott:

– Nem Cirminek, hanem neked kerestem a villanyvonatot.

Van gond elég a világban.

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: