Mesés utasok és utas-mesék


 

A káposztáskert

 

Szeret engem a gondviselés: megkímélt a favágástól. Már hogy attól, hogy olyan munkahelyem legyen, ahol minden nap ugyanaz történik, ahol mindig ugyanazt kell újra és újra gépiesen elvégezni. Ha valamilyen kontextusban előkerül a téma, ha például ismerőseimnek kell tanácsot adnom egy fontos légiutaskísérői interjú előtt, mindig azt mondom: ki ne ejtsd a szádon, hogy azért akarsz repülni, mert szeretsz utazni meg emberekkel dolgozni, mert kivágnak, mint a macskát éjszakára, hogy még gondolkodj rajta. Különben is, közhelyektől óvjon az Isten mindenkit. És mert valóban nem azért szeretjük elsősorban ezt az életet. Jól fogalmaztam: életet. Ez ugyanis nem a szakmáról szól, hanem az életformáról.

Photo by Artur DancsKülön privilégium a sorstól, hogy életem első szakmabeli élménye inter-kontinentális járatokhoz kapcsolódik – egy olyan kegy, ami csak igazán szerencséseknek adatik meg. Egy nemzetközi járaton az utas is más. És minél hosszabb az út, a közösen, egy légtérben megtett távolság, annál másabb. Tévedés lenne, ha osztályok szerint bontanám le, és nagy hiba is. Éppen úgy akad faragatlan utas első osztályon, mint ahogyan úriember is a turista osztályon, és ahogy Jókai oly bölcsen elénk tárta az akkori világ társadalmi botlásait, ma is megvannak azok a gazdag szegények és a szegény gazdagok is. A besorolás nem itt kezdődik, hanem ott, mennyire rendelkezik az adott személy utazás-kultúrával, mennyire szeretne rendelkezni azzal, illetve mennyire nem.

Számunkra még ez sem a leginkább mérvadó. Igaz, egyszer egy kolléganőm azt találta mondani, amikor végignéz az emberekkel teli gépen, olyan, mintha egy kies káposztaföldet látna maga előtt, sok-sok egészséges káposztafejjel. Még a kezdetekkor alakult ez ki nála, mert annyira izgult, hogy jobbnak látni a rátapadó szempárok helyett ama ízletes – és bátran tegyük hozzá, egészséges – konyhazöldséget odaképzelni a székekbe. Ki-ki hogy van vele… Én szeretem az utasaimat. Fura ezt mondanom, de éppen a napokban beszélgettem erről valakinek, és elárultam, hogy nekem a repülőgép is olyan, mint a rádióstúdió: amikor beléptem, behúztam magam mögött az ajtót, mintha egy szentélybe léptem volna, kívül maradt a poros hétköznapi életem, és megszűnt az a világ. Átveszi a helyét ez a másik.

 

A bal-hármas

 

Ott van például a szék a bal-hármas ajtónál. A szárny felett vagy mögött van két vészkijárat a gép két oldalán, ezért fel- és leszálláskor valamelyikünknek ott is ülnie kell. Sokan nem szeretik, mert a gép teljes hátsó részének utasközönségével szemben ülsz, másrészt, karnyújtásnyira előtted mindenképp ül két ember, akikkel akár a lábatok is összeakadhat, ha akkora vagy, mint például én. És ott nem lehet vakarózni, uzsonnát majszolgatni csendben vagy elmélázva kifelé bámulni az ablakon, mert azok az emberek biza néznek, és kérdéseik vannak, vagy egyszerűen csak úgy érzik, a helyzet előirányozza a társalgást, ha már így együtt vagyunk. Elég, ha csak megvakarod a füled tövét, máris húsz szempár szegeződik rád, és minden rezdülésedet követik, mintha ők nem tudnák, hogyan vakarják meg a fülük tövét. Egyik ilyen alkalommal gurultunk a Kennedyn hosszasan a termináltól a kifutópálya felé. Csúcsidőtől függően akár két óra is lehet a sorbanállás felszállás előtt, és amig a gép odaér, hogy beálljon a sorba, addig is kanyargós utakon gurul. Remek lehetőség ilyenkor megválaszolni azokat a kérdéseket, amelyek ilyenkor felmerülnek az emberekben.

 

– Miért nyikorog ennyire ez a gép, még fel sem szálltunk… ? – szegezte nekem a kérdést a velem szemben ülő – szemmel láthatóan izgatott – utas, és persze, minden szempár rám tapadt ezáltal.

– Óh, ez egyszerű… – és szelíd arccal rámosolyogtam – Csak azért nyikorog ez a szerencsétlen, amiért Ön meg izgul.

– Ezt nem értem.

– Ahogyan Önnek a természetes közege az, hogy a földön legyen szabadon és járjon, ennek a madárnak a természetes közege, ha repül. Ön most be van ide zárva, hogy mindjárt a levegőben legyen, tehát izgul. A gép meg a földön döcög lépésekben haladva, ahelyett, hogy repülne. Meglátja, amint magasba emelkedik, megszűnik minden baja, és a nyikorgás is elmúlik, mint önnek a félelme. Mert én rögtön azután hozok magának egy italt és a vacsorát, amiközben tévézik majd és utána alszik szépen, mert olyasmi lesz, mintha a természetes közegében lenne…

 

Piros-szem, az összeszedett nők és a gyámoltalan férfiak

 

Az éjszakai járatokat nevezzük szakzsargonban red-eye-nak, azaz vörösszemnek, mert reggelre mindenkinek vörös lesz a szeme fáradtságtól. De ezeknek a külön bája pont ez. Vacsora után elhalkulnak, elcsendesednek, és elalszanak. Néha rásegítünk, és a vacsorát is már csak hangulatfénynél szolgáljuk fel, majd ha befejezték, és a vécék előtt sem toporog már senki, elsötétítjük az utasfülkét. Szeretem nézni, ahogyan pihegnek, úgy veszem, hogy ők most rám és ránk vannak bízva, nekünk kell az álmukat vigyázni, a nyugalmukat. Nekik meg attól könnyű az álmuk, mert tudják, jó kezekben vannak. Amolyan bizalomjáték ez, még akkor alakult ki bennem, amikor utasként sokat jöttem-mentem a világban, és rá kellett jönnöm, hogy ez csakis így múködik jól.

Végigsétálok a folyosón, felveszem a lepottyantott párnáikat vagy megigazítom rajtuk a takarót. Elsőosztályon ez különösen érvényes, amikor ott dolgozom, miután kihúzzák az ágyaikat, és lefekszenek. Mintha a vendégeimmel törődnék, elrakom kis szürke zsákokba a levetett cipőiket, eltakarítom a mosatlanjaikat, friss vizet teszek a fejük fölé, betakarom őket. Főleg a fiatal férfiakra jellemző, hogy folyton lerúgják magukról a takarót, és lehetetlen pózokban alszanak, felcsúszik a trikó, és fél kézzel – jobb esetben – a csupasz hasukat simogatják.Azért fogalmaztan kicsit óvatosan, mert volt olyan eset, hogy az utast fel kellett ébreszteni, hogy tegye el a nemi szervét – anélkül, hogy zavarba hozzuk őt vagy a környezetében lévőket. Mi nem jövünk különösebben zavarba, annyi minden van a világban, miért pont ezen akadnánk fenn?… A nők sokkal összeszedettebbek, és sokkal jobban tudják mindig, mit akarnak. És míg teljesen fagyosak képesek lenni a kolléganőkkel, a férfi utaskísérőket imádják. És ezt most teljesen elvonatkoztattam attól, hogy az adott legény milyen orientáltságú. A nőket ez nem érdekli. Legalábbis abban a helyzetben ott nem a szexizmusról van szó. Hanem egy bizalmi kapcsolatról, amit a repülőgépen a jelek szerint a nő a hímnemű személyzettel szívesebben és könnyebben alakít ki. Nagyon kevés alkalmam adódott betakarnom a repülőn nőt. A nők rendezik magukat, és mire odaérek, egy nő már legfennebb csak még egy pohár italt vagy gyümölcsöt kér tőlem. A férfiak ezzel szemben sokkal gyámoltalanabbak. A kolléganőkkel kicsit ők is visszafogottabbak, velünk azonban bizalmasabbak, és amolyan ránkutaltságot sugallnak. Sokszor elszenderednek a tévék előtt derékszögben és takaró nélkül, őket le kell szépen fektetni, betakargatni, megkérdezni, innának-e még egyet abból a finom pinot noirból, amit a vacsorához adtam, mert ha nem kérdezed meg, akkor elalszik anélkül, és utána meg sóvárog álmában. Noha előfordul, hogy minden ilyen gördülékeny, jobbára mindig akad egy-egy álmatlan, aki úgy gondolja, hogy ilyenkor nekünk semmi egyéb dolgunk nincs, sőt, égünk a vágytól, hogy társaloghassunk vele a konyhában. De erre sem panaszkodtam sosem, mert nagyon sok esetben maradandó sztorik születnek ilyenekből.

Photo by Artur Dancs

 

 

 

Testvérek és hírességek

 

– Maga finn? … Maga nem finn… – kérdezte és válaszolta meg magának az utas az 56-ik sorban a sokadik pohár bor után. Nekem meg nem volt egyéb dolgom, csak meghallgatni a kérdést és a rá adott válaszát, és mosolyogva hozzáfűzni:

– …magyar.

– Testvérem! – szakadt fel belőle.

– Az nincs, egyetlenke vagyok. Édesanyámat még gyermekkoromban rábírtam, hogy jól van ez így, ne forszírozza a gólyát.

– Te nem tudod, ki vagyok én. Tudod?

– Nagyon ravasz, ahogyan megválaszolja helyettem is a kérdéseket, így nem marad más hátra, minthogy nem lábatlankodok itt tovább, ha nem bánja. Ha lesz még majd valami, szóljon csak.

– Hol tudnánk diszkréten beszélni mi ketten? – kérdi hangosan suttogva.

– A konyhában hátul jókat lehet csevegni.

 

Aztán kisvártatva ott támolygott a négyes ajtó előtt a konyhánál. Kérdeztem, segíthetek-e valamilyen kérdése megválaszolásában vagy csak úgy rutinból látogatott hátra.

 

– Te nem vagy finn, ugye, nem?…

– Hát, nem… – sóhajtottam fel – azt hiszem, ez kimaradt mostmár az életemből örökre.

– Én litván vagyok. És tudod, ki vagyok? Te nem tudod, ki vagyok.

 

Közelebb hajolt – féltem, csók lesz a vége, és kicsit hátraugrottam – jobb karjával átkarolta nyakamat (hűha, ez tényleg az lesz!) a másikkal meg körbemutatott:

– Ez itt… mind az enyém – ezt olyan jelentőségteljesen mondta, mint ahogyan az áremelések fontosságát szokták a parlamentben. Egyúttal a karját is levette rólam, én meg fellélegeztem, hogy az a bizonyos csók mégse csattant most el. Majd folytatta:

– Én vagyok a tulajdonos.

– Én még új vagyok – mondtam – velem bármit el lehet hitetni…

– Enyém itt az egész. Nekem részvényeim vannak… És mondok én most valamit… Itt ma olyan kiszolgálásban volt részem, apám… de csak teeeee. Nehem a finnek, áh… Nem. – majd megpördült, és egy pillanatnyi csend után ismét a nyakamban landolt átölelve – Testvérem! Magyar testvérem!… Én litván vagyok. Minekünk össze kell tartani!

– Óh, értem. Szeretne még egy pohár bort?

– Nem erről van mostan szó! De kérek azért… ha már ingyen adja. Itten most… – majd suttogva – hall minket valaki?

– Azt egy repülőgépen sosem lehessen tudni…

– Én valamit akarok neked adni, testvérem…- és kigombolta az ingét, mélyen benyúlt és valahonnan egy köteg ropogós, nyomdaszagú százdollárost, új kiadású, épp csak kereskedelmi forgalomba került színes százdollárost vett elő. Találomra beletúrt, és egy párat elkülönítve felém nyújtotta.

– Tedd el!

– Javaslom, fektesse a részvényekbe, és így szegről-végről én is tulajdonos leszek. Most pedig igyekezzen a helyére, hogy a borát kivihessem, és bízom benne, hogy rövid időn belül olyan mély álomba merül, hogy majd csak a reggeli idején találkozunk újra.

 

Néha erélyesebben kell fellépni az emberekkel, de ha az ember udvariasan és kedélyesen teszi ezt, hatása van. Amint említettem is, abban a magasságban meg mindenképpen hallgatnak ránk.

 

A híres emberek talán még az átlag utasnál is jobban hajlanak a játékosságra és arra is, hogy tiszteletben tartsák, amit figyelmükbe ajánlunk. Egyik ilyen az első osztály utolsó sorában aludt a felesége mellett, akinek már vacsora alatt is sokkal több sztárallűrje volt, mint a tulajdonképpen híres urának. A fiatalember éjszaka közepén libbent ki a mosdóba. Beleborzongok, amikor bárkit is mezítláb látok mászkálni a folyosókon, a mosdóba meztéláb menni pedig elővigyázatlannak és visszataszítónak tartom. A konyhában tettem-vettem, mikor odaszól:

 

– Csak szeretném megköszönni, hogy betakart! – és akkorát mosolygott, hogy az összes szőke fürtje is vele nevetett.

– Ha már a felesége nem tette meg – gondoltam magamban, de így válaszoltam:

– Örömmel tettem – majd hirtelen feltűnt, hogy mezítláb toporog előttem és folytattam – de ennek a meghitt és empatikus együttlétnek most azonnal véget vetünk, és testi fenyítésben részesítem, amennyiben nem húz azonnal cipőt!

 

Megszeppenten fürkészte az arcomat, majd újra elmosolyodott:

 

– Testi fenyítés?…

– Ne mosolyogjon – kacagtam fel – maga, szélhámos! Ezzel nem vesz le a lábamról. Talán nem szólnék mindenkinek, de már megbocsásson… mezítláb a mosdóba egy repülőn?… Éppen ön… Mekkora csalódás!… Sic transit gloria mundi!

– Ez most mit jelent? Tudja, én csak egy sportoló vagyok…

– Hogy íme, így múlik el a világ dicsősége.

– Akkor nem mehetek pisilni?

– Cipőben. Oda megy, ahova akar.

– Na jó. Nem kockáztatom a testi fenyítést. Bármi is legyen az… – mondta kacagva, és belebújt a cipőjébe.

 

Amikor nyomot hagysz az emberekben

 

Szeretem az őszinte embereket. Első osztályon vittem ki az apperitívet és hozzá a menüt, hogy az ebédrendeléseket felvegyem. Egy középkorú házaspár feszengett a luxushelyeken, és hol kifelé lestek, holy egymás szemét fürkészték szerelmesen, olyan „ezt is megértük, drágám” – nézésük volt. Oroszul beszéltek. A tengerentúli járatokon az oroszok jelenléte szinte természetes. A férfin sustorgó fehér melegítőfelső volt, izompóló, de izomnak sokkal kevesebb nyomát észlelhette a megfigyelő, semmint némi pocaknak. Vastag aranylánc lógott a nyakában és a karján is. A nő egyszerű, nem hivalkodó öltözékben volt. Amikor az étel- és itallapot letettem eléjük, közelebb intettek, és a nő súgva ezt mondta:

 

– Megköszönnénk, ha segítene nekünk itt eligazodni. Mi sosem ültünk repülőn, nem tudjuk itt ezt a sok flancot.

– Beszéljünk egyenesen – vette át a szót a férfi, aki kicsit izzadtságszú is volt a műszálas izompólótól – mi nem tudjuk, mi az a vittelo tonnato meg amuse bouche. Mondja csak meg nekünk, mit lehet megenni, és hogy melyikhez milyen italt kérjünk.

– Az egyik a tonhalszósszal leöntött borjúbélszín, a másik meg ez a kis csipegetnivaló, amit étvágygerjesztőnek hoztam… – válaszoltam.

– Miért kell a borjúhúst tonhallal leönteni? – meredt rám a férfi – és hol a hal, hogy csak a leve jutott…? – majd legyintett – Tudja, jobban örülnék, ha valami kedvünkre való, jó kis ételt hozna… Mi ez a hosszú itt a menüben?

– Hogy röviden mondjam, marhasült törtkrumplival…

– Maga mit enne?

– Azt.

– Na, látja, akkor ezeket vigye is el innen. – nyújtotta át az étel- és itallapokat – A maga ízlésére bízzuk magunkat.

 

Jó lehet az ízlésem, mert sugárzó arccal távoztak leszálláskor élénken hálálkodva.

Photo by Artur Dancs

Konyakot vittem ki a 3H-nak, és elismerően bólintott a kóstolást követően. Mindig örömmel tölt el, ha a konyakról beszélhetek, és teljes litániát tartottam a gigantikus üveget az utas szeme előtt tartva az XO konyakunkról. Miközben kortyolt, végighallgatta a sztorit, majd így szólt:

– Maga nagyon érti a dolgát. És azt nem véletlenül mondom…Örömmel venném, ha szakítana majd egy kis időt, amikor teheti, és visszajönne hozzám, el szeretnék mondani valamit…

 

Furdalt a kíváncsiság, és amikor elvégeztem a dolgom, visszatértem a harmadik sorhoz.

 

– Maga talán nem emlékszik rám, de én igen magára. Tavasszal utaztam magukkal, és maga olyan elragadtatással beszélt nekem Budapestről, hogy én odautaztam, és tudja mit?… Házat vettem Magyarországon. Egy kis nyári rezidenciát.

– Igazán nagy örömmel hallom – szóltam meglepetten.

– Mindenképp terveztünk valami kis nyaralóházat venni – mondta, miközben telefonján fotókat keresett elő nekem a balatoni telekről – de ahogy a barátaink ezt a kis halásztanyát nekünk a tó partján megmutatták, nem is gondolkodtunk tovább…

 

A vegetáriánus csirke

 

Olyan helyzetek is gyakran adódnak, amikor az ember nem tud elég bölcsen viszonyulni, és a legjobb olyankor úgy tenni, mintha meg sem történt volna. Esetleg megértően mosolyoghat – a mosoly csodákra képes.

 

Vacsorát szolgáltunk fel, előttem a folyosón egyik kolléganőm a tálcákat készítette elő, mögöttem egy másik bárkocsival maga előtt kollégám italokat szolgált fel azoknak, akik már a vacsorát megkapták. Közvetlenül előttem egy jólöltözött középkorú hölgy állt. Már a tény, hogy állt, roppant zavaró tényező sok ember vonatkozásában, de nekem mindenképp, hiszen akadályozza a forgalmat az éppen a büfékocsi méretére szabályozott szűk folyosón. Sokan nem is próbálják belátni, hogy fizikailag lehetetlen a büfékocsi és a széksor között embernek átszuszakolnia magát, és minden járaton akad legalább két tucat, aki ezt inszisztensen mégis megkísérli. Aztán, ha magára rántotta a spagettiszószt, akkor takaríthatunk és kérhetjük az elnézést. Merthogy nekünk kell mindenkoron elnézést kérnünk, akkor is, ha nyilvánvalóan a másik fél volt a ludas a dologban – de ez nekünk nem fáj, és boldogan hagyjuk utasainkat kibontakozni, majd ha le kell mosni róluk a makarónit, hát uramisten… a munkaidőnkből telik. Gondoltam, ha megkérdem, mit vacsorázik, talán eszébe jut az említett hölgynek is helyet foglalni, ezzel elhárítva az úttorlaszt a folyosón.

 

– Ma este marhagulyással szolgálhatok újburgonyával és karamellizált hagymával, illetve cavatelli tésztával fokhagymás-sajtmártásban.

– Laktózmentes vegetáriánus ételük nincs? – kérdezte büszke fejtartással a hölgy a turista osztályon.

– Rendelt esetleg? – kérdeztem vissza – Ugyanis ha megtette ezt előzetesen, úgy gondolom, minden bizonnyal elő is van készítve önnek.

– Nem! Nem rendeltem. És akkor nincs?! – pattogtatta rám a szavakat a hölgy, aki továbbra sem akart leülni, hanem felvette a „csak a testemen keresztül” pozíciót a trollim előtt.

– Nézze, amennyiben nem rendelt is, össze tudok önnek gyorsan állítani egy lacto-vegetárián vacsorát percek alatt párolt zöldséggel, salátával és némi paradicsomos tésztával.

– Rendben – válaszolta, és végre leült, ezzel jelezve, a veszély árnyéka elvonult a fejem fölül.

– Néhány perc türelmét kérem, amig összeállítok egy külön tálcát önnek a diétás menüvel – intettem boldogan, és már léptem volna is tovább, amikor hátbavágott a következő kijelentés:

– Nem kérem!

 

Visszaléptem sasszéban egy fél lépésnyit, és gyanakodva a szemébe néztem:

 

– Ez nagyszerű! Akkor talán megkérdezném, mit vacsorázna választékunkból: marhát vagy cavatellit?

– Csirkét.

– Amint épp említeni volt szerencsém… – kezdtem el a mondatot, de leintett:

– Ne is folytassa! Maguknál semmi választék nincs.

– A laktózmentes és vegetáriánus speciális menüt előre kell rendelni, hölgyem … még az első osztályon is… de amint mondottam, szívesen összeállítok önnek egy ilyen vacsorát, ha végeztem a többi kétszáz utassal…

– Nem kell. Marhagulyást kérek és feketekávét. Sok tejjel.

 

Éjszakai párbeszédek, flört és egyéb kacérkodások

 

Ahhoz azonban nincs fogható, amikor az utas flörtös kedvében van. Ezt már jobbára az első találkozásnál érzékelni lehet, amikor az utas megérkezik, és hosszan a szemedbe néz, az átlagosnál több kérdése, esetleg kérnivalója akad. És ez sem köthető nemekhez és korhoz sem. Engem többnyire az idősebb és – legjobb esetben is – középkorú orosz asszonyok kedvelnek valamint a huszonvége idős férfiak. Szeretném leszögezni, hogy ennek legtöbb esetben nem feltétlenül van szexuális töltete, hanem csak ártatlan kis kacérkodás, „bratyizás a személyzettel”.

A csonkaheti járaton egy harmincas finn hölgy utazott velünk New Yorkba. Már az ital felszolgálása közben feltűnt, hogy noha még nem is ivott, túlzottan is kommunikatív volt, és háromszor hívott vissza, hol egy pohár „buborékokkal telistele” vízért vagy pezsgőt rendelni. És noha nem kérdeztem, minden italról részletes elemzést tartott nekem. Épp a vacsora utáni lomokat takarítottam el a konyha egy szegletében, amikor megjelent a hátam mögött, és előbb csak megbökött a kezével, valahogy, mintha csak jelezni akarta volna jelenlétét, de mivel nem tudtam épp felegyenesedni az edények rakosgatása közben, csak odébb húzódtam, ha esetleg nem férne tőlem, haladjon el békében. Ekkor a nő egy csattanósat csapott a hátsó felemre. Erre már felegyenesedtem, és egy szempillantás alatt megpördültem:

 

– Mijafrrranc..? – szaladt ki a számon, a szemüveges, középkorú finn nő meg ott állt mosolyogva pillogtatva, és harsányan így szólt:

– Helló, béjbe! Mizú?

 

Azóta is sajnálom, hogy nem volt szemfüles fotós, aki az arckifejezésemet megörökítse, de az éppen odaérkező kolléganőm azonnal vette a lapot és kitessékelte a nőt a konyhából, aki a sokbuborékos vízre hivatkozott. A kolléganőm, a mentőangyal egy egész palackot adott neki, és a helyére terelte. Azt követően, ahányszor a nő megkísérelt még a közelembe kerülni, anyatigrisekként vetették be magukat a szőke angyalaim.

Photo by Artur Dancs

Charlie angyalai

Persze, sok esetben fordítottan is előfordult, és nekem kellett lecsillapítani valamely felaljzott zenész-hírességet vagy nyugalmazott politikust, amikor „légihölgy az légihölgy” alapon még a hatvanon felüli kolléganőimnek is megcsípkedték a fenekét.

A férfiak engem nem csípkedtek, a férfi-férfi flört az teljesen más szinten zajlik, és amint imént is említettem, nem feltételez szexuális vonzalmat, de még csak másságot sem, ugyanakkor mégis több egy átlagos kocsmai haverkodásnál. Egyrészt – és főleg a macsóbbak, akik jobbára egy vagy több nővel utaznak – előszeretettel kacsintgatnak, illetve szemlesütve legszebb mosolyukat elővéve virítanak. Másrészt, ebben a helyzetben nem veszik tolakodásnak az érintést, és viszonozzák is azt nagyon finom mozdulatokkal. És ha igaz a nőkre, hogy egy egyszerű kis bókkal is kenyérre kenhetővé válnak, akkor ez a férfiakra, és főleg az említett huszon-harmincas „start-up” generációra (és az ő hiúságukra) hatványozottan is igaz. Amint pedig korábban is szót ejtettem róla, mindkét nem előszeretettel kommunikál a férfi személyzettel, és sokkal visszafogottabb a kolléganőinkkel.

 

Történt, hogy első osztályon voltam szolgálatban, és a kabinfőnök magához rendelt, hogy kiossza nekem az egyik utast:

 

– 5L … az egy hárpia, ugyanakkor hőn szeretett miniszterasszonyunk, aki a légitársaságunk pénzét szabályozza és a kulcsszemély a kormányban a cég szemszögéből. Sajnos, kezelhetetlen, és nem lehet olyat tenni, ami kedvére való és amibe ne találna hibát. Mi már mindent megpróbáltunk, de eredménytelenül, szeretném, ha átvennéd te ezt a sort, és remélhetőleg veled könnyebben megbarátkozik, és túléljük az utat. Kinéztem a függöny mögül, és meglepetten láttam, hogy az említett hölgy éppen az, akivel pár perce nagyokat kacagva viccelődtünk a folyosón az élet fonákságai felett.

– De hisz az egy kedves asszony! – nevettem fel, és a főnökasszony fellélegzett:

– Remek… akkor a tied egész éjszakára, mi pedig minden egyebet elvégzünk helyetted is. Te csak vele foglalkozz.

 

Sokat nem kellett foglalkoznom, ugyanis csakhamar álomba zuhant a konyak után, amit hosszasan ecsetelve Ottard báró úr történelmi szerepét és borszakértelmét ama bizonyos Cognac-régióban, belebeszéltem a desszert közben. Mikor betakartam, megébredt egy pillanatra, és máris egy pohár frissen facsart narancslevet toltam elé, és azonnal visszaaludt, reggel pedig hálálkodva köszönt el. Csakis tőlem.

 

Baron Ottard XO-ja még párszor kihúzott nehéz helyzetekből. Első osztályon utazók korlátlanul rendelhetnek ételt és italt, persze, a mi feladatunk ezt mérsékelni, amennyiben veszélyessé válhat az alkohol mennyisége egy-egy utas esetében. Kollégáim szóltak, hogy a 3L olyan sokat ivott már, hogy elkezdett kötekedni a személyzettel, és mind agresszívebb lett. Sötétítés után sem akart elaludni, és félő volt, hogy fellármázza az egész bizniszosztályt. Ebben a pillanatban megszólalt ismét a 3L hívógombja, konyakot kért… Hahh, ez az én asztalom!… Fogtam a kétliteres Baron Ottard üveget, és odaszambáztam az úriemberhez, aki mogorván nézett rám:

 

– Mifene?!… hol van a nő, aki elébb még itt volt? Azt mondta, nem ad nekem több konyakot. Panaszt fogok tenni… Én törzsutas vagyok, platina!…Velem ezt nem lehet… soha többet nem fogok…

– A nők… ugyan. Uram, ők nem tudhatják, hogy a konyak milyen nemes ital. A nők ebben csak az alkoholt és annak az ön drága egészségére leselkedő hatását látják, amitől megóvni szeretnék csupán. De hogy ön mekkora szakértelemmel választotta ki éppen ezt az italt, az egyszerűen a le-a-kalappal kategória!

– Hogy mi…? – nézett rám összezavarodva.

– A konyak, uram…

– Mi van vele?…

 

És akkor egy kacskaringósra sikeredett történelemmel átitatott mesét produkáltam az utasnak szélesen gesztikulálva a hatalmas konyakos üveggel a kezemben – anélkül, hogy egy kortyot is töltöttem volna a poharába. Amikor belebóbiskolt a hosszúra nyúlt sztoriba, halkan kimentettem magam, és elvonultam a dolgomra – az üveggel együtt. Reggel kissé gyűrötten ébredt, de egy halvány mosolyt eresztett meg leszálláskor, és hozzátette:

 

– Maguk mind nagyszerűek. Nemhiába vagyok a törzsutasuk…

 

Konfliktusmentes konfliktus helyzetek

 

Nem mindig ennyire egyszerű konfliktushelyzetet megoldani, főleg, ha lényegében a konfliktus maga nem is létezik.

 

– Uram, mögöttem egy pszichopata ül – súgta oda nekem egy idős hölgy ukrán-orosz akcentussal, miután idegesen nyomkodva a hívógombot, odarendelt.

– Nekem teljesen normálisnak tűnik – súgtam vissza – miután meggyőződtem róla, hogy a mögötte ülő jólfésült férfi mélyen alszik.

– Ez csak a látszat. De amint hátra eresztem a székem támláját, elkezdi eszelősen rázni – súgta a nő.

– Lássuk. Engedje hátra. Puding próbája az evés.

– Nem kérek pudingot.

– Nem is kap – folytattam súgva – Csak engedje hátra a székét.

 

A pusmogásra a férfi megébredt és felnézett álmából. Amikor a szemtakaróját levette ismertem fel egyik rangidős pilóta kollégánkat, akit mindenki nagy tisztelettel és szeretettel övez. A megtestesült nyugalom és jómodoráról ismert szakember. De hogy a játékszabályokat betartsuk, udvariasan meghajolva feltártam a helyzetet előtte:

 

– Elnézést uram, hogy felébresztettük, csak a hölgy hátra szeretné engedni az ülését.

– Rendben, semmi gond – válaszolta, és visszaaludt, és még azt is odasúgtam:

– Elnézést, kapitány, csak épp szélmalomharcot vívunk… – fél szemmel pillogva jelezte, vette a lapot.

 

Akkor előbbre léptem és súgva az asszonyhoz fordultam:

 

– Asszonyom, bizonyos ön abban, hogy ez az úriember itt, a háta mögött rázta az ön székét?

– Hát, nem rázta még, de ahogy hátra eresztem, biztos, hogy rázni fogja.

– Óh, világos. Kérem, ígérje meg nekem, hogy amint az úr eszelősen rázza a székét, akkor ön azonnal hívni fog engem.

– Mit súgott neki…? – kíváncsiskodott az asszony.

– Asszonyom, ha ön azt tudná!… Meg vagyok győződve róla, hogy rendben lesz a szék hátra engedése. Ez az ember immár a tenyeremből eszik.

 

Hasonló „esemény nélküli esemény” kategóriájú esethez hívott egy idős úriasszony, akit izgatottan találtam olvasmánya mellett:

 

– Uram, én kétségbe vagyok esve! – kezdte.

– Sajnálattal hallom, és látom, hogy a környezetében ülők is izgatottak lettek az ön kétségbeesésétől, amelynek rejtelmes okaira remélhetőleg máris fényt derítünk.

– Hogy ne lennének izgatottak, uram, amikor épp csak felszálltunk, és megállás nélkül kopogás hallatszik lentről!

– Honnan lentről?

– A gép gyomrából… Kopog a padló. Valaki oda be van zárva!

 

Minden ilyen esetet kellő komolysággal és szigorú odafigyeléssel kell kezelnünk, és jelenteni a főutaskísérőnek, aki – szükség esetén – a pilóták segítségét kérhetik. A kabinfőnök azonnal el is dobta az ezüst tálcát, és hanyatt-homlok szaladt a telefonhoz, hogy a kapitányt értesítse a kopogásról.

A pilóta kimért nyugalommal lépett ki a pilótafülke ajtaján, miután a műszerfalat tanulmányozta pár pillanatig, és megigazította egyenruháját. Izgalomnak semmi jele nem mutatkozott rajta, szelíden mosolyogva kérdezte, hol hallják azt a kopogást, és odavezettem. A hölgy megilletődve csapta össze a tenyerét a magasrangú látogató látványától, és feltárta a helyzetet. A kapitány benézett a székek alá, majd derűsen felegyenesedett.

 

– Ugye, hallja, kapitány, ez nem vicc!

– Ez nem… – válaszolta higgadtan a pilóta – Ez biza kopogás a javából.

– Mintha építkeznének odalenn… ritmusra kalapálnak… Csak nehogy valamelyik motor legyen az…

– A hajtóművek…

– Az, a hajtóművek!

 

A pilóta áthajolt az asszonyon, és kifelé mutatva az ablakon, így folytatta:

 

– A hajtóművek, asszonyom, ott vannak a szárny alatt.

– Akkor mi kopog?… Biztos a kerekek! Azokat ide húzták be, alánk a felszálláskor, mert láttam…

– Csak egy pillanat – intett a kapitány, és egy sorral előbbre lépett, ahol egy középkorú, nagytestű nő ült fülhallgatóval a fülén és jelentős amplitudóval mozgatva fejét és testét, dudorászott. A pilóta odalépett, és intett, hogy vegye ki a fülhallgatót a füléből – Elnézést, asszonyom, hogy megzavarom, de mit hallgat? Olyan remekül szórakozik, hogy az egyenesen irigylésreméltó!

– Óh, kapitány… fiatalkori kedvenceimet találtam meg egy válogatáson az önök kínálatában. Szinte táncra is perdültem már – ujjongott a dundi.

– Elállt a kopogás, biztos, hogy meghalt az illető! Megfagyott! – sikoltott fel a kopogásra panaszkodó utas a hátsó székben.

– Elállt biza, kacagott a pilóta. De nem halt meg, szerencsére, csak majdnem táncra perdült. A kopogás ugyanis ennek a bájos hölgynek a helyben szteppelése volt.

 

Hazaiak a fedélzeten

 

A legizgalmasabb számomra azok a pillanatok, amikor hazaiakkal hoz össze egy-egy út. Végigböngészem az utaslitát, és ha Budapestre tartó utasokat találok, megjegyzem ülőhelyeiket és jól meglepem őket azzal, hogy váratlanul megszólalok magyarul, és úgy beszélek hozzájuk. Ilyenkor egy kis plusz kényeztetés jár, egy kis pezsgő vagy ami éppen kezem ügyében van, hadd érezzék, nincsenek egyedül a nagyvilágban. Ezeket a pillanatokat létrehozni pedig annak is nagy elégtétel, aki a másik oldalon áll éppen. Egy család jut eszembe, akik Kanadából indultak, és mivel Torontóban rossz volt az idő, lekésték a csatlakozást New Yorkba, ezért Detroiton keresztül kerültek a New York – Helsinki járatra, amin én dolgoztam. Második napja voltak akkor úton, és még előttük volt a tengerentúli utazás, majd a Helsinkiből Budapestre való két órás repülés, illetve onnan autózás a kis határmenti Érkörtvélyesig… Belegondolni is fárasztó volt, de nekik öröm hosszú idő után végre HAZAmenni látogatóba. A baj azonban nem jár egyedül, a mi gépünkön is meghibásodást észleltek a technikusok, és a gépet nem engedték felszállni. Órákig dekkoltunk a fedélzeten háromszáz utassal, már a reggelire szánt szendvicseket és a narancsleveket is szervíroztuk, csak teljen az idő. A gépet azonban akkor este nem tudták megjavítani, hogy biztonságosan nekivágjunk az óceánnak. Az utasaink csendesek voltak, senki nem kiabált és veszekedett velünk, hanem mosolyogva köszöntek el, és elnézéskérésünkre mosolyogva válaszolták, hogy semmiért nem kell elnézést kérnünk. A magyar család is odalépett elbúcsúzni.

 

– Őszintén sajnálom, hogy az amúgyis hosszú útjuk még hosszabb lesz most.

– Kellemessé tette az esténket, nem kell elnézést kérnie, jó, hogy így alakult, és nem később derült ki a hiba… Így most legalább a szállodában jól kipihenjük magunkat, és frissen fogunk majd hazaérni. Körtvélyesen meg iszunk egy kis hazait a maguk egészségére is… – veregette meg a vállam a férfi.

 

Engem is ért meglepetés már, amikor nem én álltam oda az utas mellé magyarul beszélni, hanem az utas szólított meg:

 

– Az ott magyar zászló a neve alatt?

 

És ha mondtam, hogy igen, akkor abból is kellemes eszmecsere bontakozott ki, bár nem hagyott nyugodni a dolog, és visszakérdeztem:

 

– Hogy lehet az, hogy nem láttalak az utaslistán a Budapestre tartók között?

– Mert hogy Helsinkiben élek – adta meg a frappáns magyarázatot István szélesen mosolyogva – és egy újabb érdekes életpálya bontakozott ki előttem, mikor egy kicsit jobban is beleláthattam a mindennapjaiba és világutazásaiba.

 

Photo by Artur Dancs

Engem is ért meglepetés már, amikor nem én álltam oda az utas mellé magyarul beszélni, hanem az utas szólított meg

Azt hittem, soha nem látom aztán többet, de a világ is kicsi, a sors is olyan, hogy nem is egy, de két alkalommal is viszontláthattuk egymást azóta csavargásai során.

 

Protokollmentes beszélgetés a diplomatával

 

Az óceán fölött tizenkét kilométerrel eltöltött éjszakák és késő délutánok nagyon sokféle párbeszédre, találkozásra adtak alkalmat, és minél többet dolgozik az ember a szakmában, annál inkább az az érzése, hogy ha élete végéig is szőné ezeket a meséket tarka rongyszőnyegbe, akkor sem lenne elegendő idő a legérdekesebbekre és legemlékezetesebbekre sem. Tervezem, hát, hogy sok mese születik még, és ha nem tervezném, akkor is születne. Mint például az is, amelyikkel ezt a mai hosszú mesefüzért befejezem.

A bal-hármas ajtónál sok történettel lettem már eddig is gazdagabb, röviddel karácsony előtt egy idős finn házaspárral ültem szemközt, és mindenfélék szóba kerültek, mígnem – mellőzve minden kérkedő felhangot – az úriember valami korábbi élménye kapcsán így szólt:

 

– Egész pályafutásom alatt első osztályon utaztam, de amióta nyugdíjas vagyok, szívesebben vagyok az emberek közt – majd nevetve hozzátette – azt a pénzt pedig, amit megtakarítunk ezáltal, inkább elköltöm vakációzásra vagy golfozásra.

Nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem, ugyan biza milyen mesterség az, amelynek birtokában az ember első osztályon járja a világot.

 

– Nem nagy mesterség az. A magáé talán sokkal nehezebb ennél, és biztosíthatom, távolról sem fizetik meg eléggé… – majd vidáman folytatva hozzátette – Diplomata voltam.

– Nem fogja elmondani, mert olyan… – hajolt közelebb a felesége, aki szintén bele-belekapcsolódott a beszélgetésbe, és így folytatta:

– A férjem, Jukka, Finnország amerikai nagykövete volt Washingtonban, ő vezette a finn diplomáciát tizenegy éven keresztül.

 

A férj szerényen mosolygott, és zavartan elterelte a szót:

 

– Hanem mostmár ön is el kell, hogy áruljon magáról valamit – nézett rám – mert hogy maga se nem finn, se nem amerikai, abban teljesen bizonyos vagyok.

– Nemzetiségem szerint magyar vagyok… – kezdtem el, és máris félbeszakított:

– Úh… ott nagy baj van! Maguknál bizony, nagy baj van – majd közelebb hajolt, és halkan folytatta – Valamit sürgősen csinálniuk kell a vezetőjükkel, mert azzal nagy baj van ott maguknál.

 

Elmosolyodtam, és gyorsan hozzátettem:

 

– … magyar vagyok, de Romániában születtem.

– Ott is van baj elég, na de kezelhető… Ezek szerint maga Erdélyből való… – állapította meg a nagykövet.

– Partiumból. Ismeri a szatmári szilvapálinkát…? – és kacagtunk.

– Pálinkát?… Nem volt összejövetel magyarokkal, hogy ne került volna elő – nevetett az öregúr jóízűen – de azt tudja-e, hogy akkor mi rokonok vagyunk?

– A nyelveink gyökere közös, valóban – bólogattam a sztereotípián, ami minden egyes alkalommal terítékre kerül finnekkel való beszélgetésekben.

– De megvallom őszintén – súgta oda – semmiféle hasonlóságot eddig nem fedeztem fel a kettő között – és ezen is jót nevettünk.

– Tehát romániai és magyar… és hol él? – vetette közbe a hölgy.

– New Yorkban – vágtam rá büszkén.

– Na, az még egy… Amerika! – emelte magasba mutatóujját a nagykövet – De tudja, mit, hagyjuk a politikát. Megmutatom inkább, mit olvasok. Vannak magyarok, akikre méltán lehetnek büszkék – és egy könyvet húzott elő a táskájából Soros György munkásságáról – Ezzel múlatom az időt most, olvasom a Gyuri életét.

– Ismeri? – tettem fel a természetesen felmerülő kérdést, majd sietve tudálékosan hozzátettem, hogy volt alkalmam Nantucket szigetén egyik házát személyesen is látnom.

– Neki aztán van háza a világban elég. És neki volt elsők közt egy nagyon korszerű, csúcsmodell privát repülőgépe már annak idején. Sosem felejtem el, hogy minden delegáció különgépe üresen érkezett meg – és később – mert mindenki Sorossal együtt akart repülni az ő gépén, mert az gyorsabb volt, az öreg meg rendkívül szórakoztató…

 

Leírva most ezt a néhány foszlányt a rengeteg történetből, újra és újra elmondatja velem, hogy mennyire szerencsés fickó is vagyok és milyen nagyszerű szakmát osztott ki nekem az élet. És akkor a kollégákról még nem is tettem említést. Ebben a körben.

A feleségem lelépett a kékszeművel


A hatodik csörgésre anyám felvette a telefont, és álomittas hangon így szólt:

– Vágjál bele két fej vöröshagymát apró kockára és két lágyra főzött tojást is turmixolj bele.

– Honnan tudtad, hogy ezt akarom megkérdezni?

– Mert különben nem hívnál éjnek évadján, miután ma háromszor beszélgettünk. De ha a töltöttkáposztát akarod a fagyasztóból elkészíteni, amit otthagytam a hazautazásom előtt, akkor azt egy kis paradicsomlével öntsd fel és úgy tedd a tűzre.

Később aztán már nem hívtam vissza, hanem Lucille kolléganőmnek írtam egy üzenetet:

– Szerinted az normális, hogy ha például vinettakrémet turmixolok, az szerteszét fröcsköljön a lakásban?

– Padlizsánból lehet krémet csinálni?

– Én tudok.

– Nem vagyok nagyon jártas a konyhában, de majd megkérdezek valakit a Facebookon. Úgy hiszem, nem kellene szétcsapni a lakást.

– A bejárati ajtóról leszedegettem már a hagymadarabkákat, szerintem elég nagy kockákra vágtam…

– Nem lett volna egyszerűbb, ha azt a növényt…mert növény, ugye? – ha azt megeszed simán csak salátának turmixolás nélkül?…

– Nem.

– Te tudod.

Photo by Artur Dancs

Lucille-lel azóta lettünk ilyen meghitten közeli barátok, hogy a Crew Scheduling, azaz az osztály, akik a pilóták és légiutaskísérők mindenhatói és istenségei, akik a menetrendjeinket hónapról-hónapra összeállítják, beleértve a párosításokat is, két és fél hónapra minden egyes járatra és kiképzésre, sőt szolgálati utazásra is együtt osztottak be kettőnket. Ültünk a gépen, és Lucille ösztönösen kiszedegette az ételemből a paradicsom darabkákat és megette a ráksalátámat, mivel tudta, hogy én azokat nem eszem. És kikeresett egy filmet is, hogy azt nézzem, mert jó. Egyszer még egy gombot is felvarrt a mellényemre, amikor az út során lepattant róla. Meg is állapítottuk, hogy lényegében mi erre az időszakra akár házasok is lehetnénk, mert sokkal több időt voltunk mi ketten együtt, mint külön bárki mással. Egyszer aztán bemutatott a fiatalka barátjának, akit New Yorkban szerzett be magának, és bemutatkoztam:

– Helló, én a barátnőd férje vagyok.

– Óh, igen, sokat hallottam már rólad – válaszolta amaz kimérten, jelezve, hogy értette a tréfát.

– Óh, én is, Charlie. Én is, kedvesem.

És ez nem csak udvariassági fordulat volt, hiszen valóban minden számosítható nyilvános és nem nyilvános adatot tudtam akkorra már róla, mert ez a mi köreinkben már így megy, a beszélgetéseinkben teljesen lecsupaszítjuk mindig az igazságot, légiutaskísérők egymással szemben általában nagyon nyíltak és nyitottak.

Ehhez még Lucille részéről egy jó nagy adag kalandvágy és spontaneitással leplezett szervezetlenség is járul. Egyrészt, úgy futott neki ennek az egésznek, hogy ő majd Kaliforniából fog átingázni a keleti partra, amikor repülnie kell, és ez azzal vékonyodott nagyon gyorsan el, hogy sokszor nem ért oda idejében, így a listán Lucille neve mindig egy nagy kérdőjel hatását keltette mindenkiben. Mígnem fogta magát és átköltözött a kontinens eme oldalára egy táskával és egy ridiküllel, amiben a táblagépe és a neszeszere lapult mindenkoron néhány pár új harisnyával. Naphosszat is el van egy pohár bor és a tablettje társaságában. A kiképzésen jóformán hangját sem hallottuk, mert noha a bor nem volt vele a tanórákon, a számítógép igen, s ha megkérdeztük tőle, mit dolgozik épp, akkor rávágta, hogy vásárol. Az a két hónap az iskolában vásárlással telt, és utána nagyon sokáig csak érintőlegesen találkoztunk. Egyik este bekopogott a szállodaszobámba, mikor kinyitottam, ott állt pizsamában, amin vágtázó nagyfejű mexikóiak voltak valami zűrös zöld alapon. Meg valami köntös, de csak a formaság kedvéért.

– Jöttem társalogni – jelentette be, és mikor belépett hozzátette – hoztam Eduardót is magammal.

Egy pohár bort is tartott a kezében, a másikban meg az üveget. A bort mindig időben beszerezte, nem bízta magát esetleges minibár vagy szobaszervíz vásárlásokra. Amikor a gép leszállt, első útja mindig a reptéri borszaküzlethez vezetett, ahol kicsit mindig várni kellett a nyitásra, mert a finneknél tíz előtt nem árulnak alkoholt, majd beszerezte a megfelelő mennyiségű fehér bort a huszonnégyórás ottlét idejére.

– Nem kockáztatom a becsületem egy kétdecis borért, amit a gépről elhozhatnék. Meg mi a fenéhez kezdenék két deci borral…

Persze, a gyakorlatban a becsület és a takarékosság nem jártak kéz a kézben, mert az akadémia étkzdéjében volt, amikor megspórolta az ebéd árát azzal, hogy a pénztárnál álló hosszú sorra hivatkozva előbb leült megenni, majd meg nem látta értelmét egy elfogyasztott ebédet kifizetni, mert az már mekkora badarság lenne.

Az a hármasban megejtett hajnalba nyúló beszélgetés lényegében első ízben hozta közelebb hozzám Lucille-t, akit addig csudabogárnak tartottam. És ha belegondolok, lényegében mindannyian azok voltunk és vagyunk is, és miután jobban megismertem, csak hatványozottan felerősödött bennem az a megállapítás, hogy csudabogár.

– Én az a hátizsákos fajta vagyok. Fogom magam, és uccu, neki a világnak. Mit szólnál hozzá, ha egy nap elugranánk Budapestre is – fordult hozzám – hogy megmutasd nekem azt a várost.

– Kivel utazol, mikor így utazgatsz? – meredt rá kidülledő szemével Eduardo, aki ilyenkor még kíváncsibbnak tűnt, mint amilyen valójában, és akinek már az is utazás, ha Staten Islandről be kell mennie a kompon Manhattanbe. Helsinkit is akkor látta, amikor Winston egyszer kirángatta magával a szállodából, ha nem is a sörtrolli reményében, de legalább társaság gyanánt.

– Mikor kivel. Barátokkal. Nekem a világ minden pontján vannak barátaim. De csak kiírom a Facebookra, és kerül mindig valaki. Bolond lennék drága szállodákba menni, amikor valakinél meghúzhatom magam.

Ekkor már világos lett előttem az a sok pószt a Facebookon, amiben a világ különböző helyein élő ismerőseit kérdezte, nincs-e felesleges kanapéjuk a nappaliban. S ha azt mondták, kanapé van, igaz, nem felesleges, de használható, akkor Lucille fel is dobta, hogy majd pár napra meghúzódik rajta jövő héten. Belém is fagyott a szó, amikor egyszer nekem irányította a kérdést – akkor még nem volt saját helye New Yorkban.

– Óh nem, nincs kanapém – vágtam rá kisvártatva, és szinte egy szuszra hozzátettem – és anyám itt lesz New Yorkban a nyár végétől.

– Az anyád?! – nézett rám, mintha valami űrlényt emlegettem volna – Miért?

– Hát… mert az anyám.

– Csak ezért nem kellene nálad lennie…

– De nálam lesz akár három hónapig is.

– Óh, te szerencsétlen! – és belekortyolt a borba – Mit csinálsz vele?

Ebben a pillanatban felkacagtam, és kifejtettem neki, hogy nálunk még másképpen viszonyulunk a szülőkhöz, mint ahogyan azt Amerikában szokás, az anyám kétéventi látogatását pedig mindig nagy izgalommal várom, mert örömmel tölt el, hogy világot láthat a lelkem, és hogy legalább ennyivel viszonozhatom az értem hozott áldozatait. Lucille rezzenéstelen arccal hallgatott végig, majd ugyanolyan rezzenéstelenül meghúzta az üveget, a pohárról megfeledkezve, és ennyit mondott:

– Te tudod…

Majd elrendezte a nagyfejű vágtázó mexikóiakat a derekán, és így szólt rezignáltan:

– Budapest sztornó. Akkor jövő héten Barcelonába megyek. Hm! Ezt most jól kitaláltam – ismételte, és szemmel láthatóan örült a saját ötletének – Onnan pedig Madridba és át Portugáliába, egészen az óceánig.

– Azt New Yorkban is láthatod – szúrta közbe szikáran Eduardo.

– De nem az európai oldalát!

– Ezeknek jobbára egyforma minden oldaluk, azt hiszem…

Aztán arról az utazásról már akkor hallottunk legközelebb, amikor Lucille pánikbaesetten írta a körleveleket nekünk, valaki venné át a következő útját, mert nem bír sehogysem Lisszabonból visszaérni New Yorkba időre. És különben jól van, mindenkit csókol, meg hogy Portugália varázslatos! Ez a megállapítás már sokkal közelebb állt a szívemhez, mint az amikor korábbi éveimből való tanítványom és egykori kollégám, Jason megjárta Spanyolországot – úgy, hogy még nem járt az Államokon kívül. Amikor hazajött, kiábrándultan mesélte:

– Egy nagy rakás öreg ház. A kocsmák meg korán zárnak. Szerencsére berúgtam záróráig, így könnyen eltelt, de engem nincs az az isten, sem férfi, na talán Julianne Moore … aki mégegyszer rávesz egy ilyen hosszú útra, hogy romokat bámuljak másnaposan a tűző napon.

Photo by Artur Dancs

Lucille az éves frissítő kiképzésre sem velünk érkezett Helsinkibe, hanem valahonnan Svédországból telegrafált, hogy idejében ott lesz majd ő is, ahol lennie kell. Már az egész csoport ott volt, Lucille-nek a színét sem láttuk. Este, amikor a városból tartottam a szállodám felé, a buszmegállóban harsány sivalkodásra lettem figyelmes. Két vagy több női hang volt kivehető, artikulálatlan társalgás, nagy kacajok és fülsiketítő zsivaj az esti csendben. Amikor a buszmegálló reklámokkal eltakart üvegfala mögé benéztem, egy szőke és egy barna fej tűnt fel:

– Ti csináltok ekkora lármát, a jóég áldjon meg benneteket! – suttogtam, mintha ez bármit is számítana.

– Helló bejbe! – horkantott rám Alexa – Gyere, ülj le közénk! Nahát! Hogy te itt vagy… Honnan pottyantál ide…? Krrrrrrrr! (ez utóbbit nem pontosan értettem én sem)

– Azt hittem, egy egész fodrászüzlet van itt, akkora a szátok!

– Ne bánts minket, szívem, Alexa kicsit beszívott munka után, és most a lányok szórakozni akarnak – hadarta el Lucille.

– Har-har-har! – hördült fel nevetésbe fulladva amaz – Kiürítettem a Hilton szobámban a minibárt, és most megyek Lucille szállodájába is. De ne szomorkodj, van még itt neked is valami… – és belemerült hónaljig a ridiküljébe.

– Most érkeztem Stockholmból – csicseregte Lucille szőke tincseit rendezgetve.

– Mmmmosssst érrkezett S-s-s-st… Svédorrszágból! – ismételte Alexa, és előrántott egy minibáros kétdecis palack bort – Tessék, bejbe, ez a tied. Te nem jössz velünk? Óh, gyere na, velünk. De várjál, hé! Te hogy?… Mit keresel te itt? Hogy-hogy egyszer csak itt vagy, amikor nem is vagy itt?…

– Ő is velem van kiképzésen – foglalta Lucille össze röviden a helyzetet.

– Mi ez a barna krém, amibe ezt az üveget mártogattad, drágám? – nyújtottam vissza a nekem szánt palackot Alexának, amikor könyökig maszatos lettem.

– ….Sssszambaaaa, már! Alapozó. Add ide, majd elhasználom én az üvegről. Itt egy másik. Voila! – és egy újabb palack került elő a feneketlen ridikülből.

Egyszer még emlékszem egy alkalomra, amikor Alexa italpalackokat varázsolt elő nekem és Winstonnak egy belvárosi vendéglőben, mint a nyulakat szokták a cilinderből. Míg egy másikat a bejárat előtt letett, hogy amikor kimegyünk, ott találja, és azzal masírozzon tovább az éjszakába. A Munka Napja volt, amiről emlékül egy rózsaszín nyuszifül maradt meg és pár egyéb élmény. (lásd a korábbi bejegyzést)

A Cumulus halljának esti társalgó nyugalmába rontottunk be a forgóajtón, két karomon kolléganőimmel, egy szőkével és egy latinnal. Amíg Lucille-nek a bőröndjét segítettem ajtón belülre húzni, Alexát elvesztettük, és még egy kört ment a forgóajtón. Mikor belépett, kivettük a kezéből az üveget, és megkértük, próbáljon kevésbé feltűnő lenni.

– Rendben, bejbe… Én majd itt lecsüccsenek erre a kanapéra!

– Az egy virágágyás! – szisszentem fel, de nem tehettünk semmit sem, mert Alexa eltűnt a puszpángbokrok mögött.

– Hagyd ott, amig becsekkolok – intett Lucille – Majd azt mondjuk, valamit elveszített, és azt keresi.

Az üveget is letettem mellé, és vártam, hogy Lucille is túlessen a formalitásokon.

Kisvártatva újra megpördült a bejárati ajtó, és Bennyt láttam betoppanni. Közöttünk ő a rangidős, és tekintélyes karriert futott be, megjárta a nagy légitársaságokat és már harmincadik éve repül. Az a féle férfi, akinek a korát csak megsaccolni lehet, de eltalálni már nehezebben. Dúsgazdagok, egy pilótával kelt egybe valamikor, akiről akármelyik pillanatban képes hosszas történeteket előhalászni a levegőből. Arisztokratikus mozdulatokkal jár-kel az életben, és a mi szakmánkban pedig a kifejezett vérprofi. Úriemberhez méltóan libbent be ezúttal is a hallba, és elegánsan végighordozta a tekintetét a vendégeken, mintha maga a szállodaigazgató lépett volna be egy inspekcióra. A széles mosoly csak a puszpángbokrok mellett fagyott az ajkaira. Pontosabban, a fogai akkor is kilátszottak és messzire világítottak, mert rikító (ahogy a drága fogtechnikusom mondaná, „egyes” színű vasány-)fehérre vannak preparálva, viszont sokkal inkább olybá tűnt, harapni fog velük. Izgatottan lépett oda hozzánk, és fennhangon nekünk szegezte a kérdést:

– Mit csinál Alexa a puszpángbokrok közt? Rosszul van?

– Dehogy, elvesztett valamit, azt keresi. – vágta rá Lucille, mintegy a recepciós kérdő tekintetére adandó válasz gyanánt is.

Bennynek kikerekedett a szeme:

– Ó, ne… Mit veszített el?

– Az eszméletét – sziszegte Lucille suttogva, hogy a recepciós ne hallja – Fogd be a szád, és tűnjetek el innen.

Bennyvel Alexához léptünk, és kihúztuk a virágoságy mögül. Még visszanyúlt az üvegéért, majd meglepetten veregette meg Benny vállát:

– Hola, papi! Mi amor! Hát, mindenki itt van? Valami nagy bulit sejtek itt, és ravasz módon nekem nem is szóltok… Hogy mindenki itt van…

– Óh, drágám, örülök, hogy megtaláltad, lépett oda miközben hangosan beszélve és színpadiasan gesztikulálva felkapta a bőröndjét Lucille, a másik kezével meg Alexát ragadta meg, és a lift felé tuszakolta.

– Megtaláltam… Most mit szólsz hozzá…? Megtaláltam… De mit is, drágám?…Láttad, ez a sok csinos fiú mind itt van. Nénda! Benny… Te Lucy, te láttad, hogy Benny is itt van?… Itt mindenki ITT van ebben a szállodában. Asszem, én nem is megyek ma haza az enyémbe. Csesszen ott a Hilton! Amikor mindenki itt van… Csak én dolgozok itt ma. Vagy amikor…

Mivel Benny jobbnak ítélte magát tovább nem kompromittálni, széles mosolygások közepette visszavonult lakosztályába, mi pedig ott maradtunk hárman, és egy újabb mélyenszántó hármas beszélgetős estének nézhettünk elébe.

– Én nem bánom, ha fotózol bejb’… csak a Facebookra ne tegyed, mert a pasim…

– Az a féltékeny idióta? – hördült fel Lucille – Miért nem hagyod már ott?!

– Hát, mert hatalmas van neki… – felelte gondolkodás nélkül Alexa – Ne vicceljünk már… Hogy hagynám már ott a jót!

– De tönkretesz a féltékenységével! – morgott Lucille a telefonján gombozva.

– Tudja a jelszavamat mindenemhez… Krrrrrrrrrrr! … Megnézi a programomat, tudja, mikor kivel repülök, és a Facebookomon keresztül figyeli azok oldalát, akikkel dolgozom épp, hogy lássa, kivel vagyok, mit csinálok…

– Így már értem, miért tiltottál le minden buli után… – kacagtam fel.

– Nem én, papito! Oh, nem én… Az a vadállat. Mert egyszer tökönrúgom… Áh, csak viccelek … harrr-harrrrrr-harrr… Hogy bántanám a nagy himbilimbijét. Mindig azt hiszi, megcsalom!

– Lássuk be, drágám, hogy jobbára fűvel-fával – tettem hozzá vidáman.

– Otthooon? Soseeee! Neaaahhh!

– Mekkora különbség – tettem hozzá, majd vacsorának néztem utána – Grillcsirkét vettem, áthozom, vacsorázzunk meg! – indítványoztam és Lucille helyeselt.

– Én majd rendelek valamit nektek, ne bánd! – harsant fel Alexa – Van itt minibár?

– Van, de üres, gondolom, mert előrelátók voltak – siettem leszögezni.

– Franco! Őt kérem meg, hozzon valamit. Elment a városba, a ribanc. Valahol áztatja az is egy szaunában… De írok neki, hozzon valamit… Azt mondja egy óra múlva ideér, már a buszon van…

– Honnan jön egy órát? Tallinból?

– A busszal. A városból. Vagy ott ahol áztatta. Tudom is én. Ti tudjátok, fiúk, hol áztatjátok…

Később egy csirkecombbal a szájában font szétterjedő panaszáradatot a munkahelyi sérelmeiből latin barátnőnk, és Lucille-t elpityeredni láttam a borosüveggel a kezében.

– Téged meg mi lelt?… – fordultam felé meglepetten.

– Te olyan áldott jó ember vagy. Engem az ilyen mindig meghat.

– Ne ríjál, drágám, minden rendben lesz… – bíztatta Alexa, miközben kitépte a szájából a combot.

– Én egy Netflix sorozaton is akkorákat tudok sírni. A múltkor felhívott Eduardo és egyszerre indítottuk el, ki-ki otthon, ugyanazt a mozit, és együtt sírtunk. Egymástól távol, de együtt. Értitek?

– Rendben lesz az… Csak tudnám Franco merre kószál.

– A buszon.

– Azt írja, egy óra múlva ideér…

– Másfél órája is említetted.

– Ha azt mondta. Tudod, mit szeretnék? Ha idejönne, és ti ketten vadul csókolóznátok! – csillant fel a szeme.

– Már hogy én és Franco? – rezzentem össze.

– Igaz, Lucy?! Lássuk ezt a két szépséget együtt vadul smárolni! Ezek a mi fiaink mind olyan szépek! Mindet akarom látni vadul smárolni egyiket a másikkal.

Lucille letette a telefonját és meghúzta az üveget:

– Na, jól nézek ki! Az exem írt. Látni akar.

– Hhhhol van? – mörrent fel Alexa.

– A Cote d’Azur-ön…

– Óhhh! Hát, ott hadd lásson.

– De nekem barátom van – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Lucille, majd ellágyuló hangon rámnézett – Ha Charlie nem tudná meg, akkor az megcsalás?

– NEM! – vakkantotta helyettem Alexa, bár a jelekből ítélve én is feloldoztam volna Lucille-t a lelkifurdalása alól, úgyis tudtam, nem Charlie lesz a végső állomás kanyargós életútja során, melynek igencsak a legelején járogat még.

– Inkább mesélj róla…- mondtam.

– Az a pasi… Pete… nézzétek – és valami fürdőnadrágos fotót gombozott elő a telefonján – ha nem tudott értem jönni, limuzint küldött sofőrrel, és az autóban behűtött pezsgővel és rózsákkal. Vörös rózsákkal.

– Ah, nem is ismertem a romantikus oldaladat… – szaladt ki belőlem.

– De hisz az imént is zokogtam miattad, nem emlékszel?…

– Ja, de…

– Charlie is aranyos. De kinn lakunk a Rockawayen, ahol mindenhová el lehet gyalog is jutni. Nincs limuzin. És a haverjaival lakik egy kuplerájban, amiben hatszáz üres üveg fel van sorakoztatva a szekrény tetejére trófeának… Neki az élet a szörföt jelenti meg a gördeszkát. Pete meg… az egy más világ!… – merült bele emlékeibe Lucille.

– Csimpaszkodj rá, drágám, az ilyen férfiakat nem szabad elmenni hagyni sem, nemhogy kikerülni, ha visszajönnek – bölcselkedett Alexa a mutatóujját a plafon felé emelgetve hatásosan – Mi nem eszünk már sosem? – folytatta átmenet nélkül.

– De hisz most faltunk fel egy egész csirkét! – ámultam el.

– .. Akkor már csak Franco nem jött meg a városból… – belemélyedt a telefonjába – De!!! Deeee! Jön. Egy óra múlva itt lesz! Most írta…

Photo by Artur Dancs

Lucille közben Charlie-t hívta New Yorkban.

– Helló szerelmem! …Nem, sehová… Olyan kis csendes, beszélgetős este van…

– …Woááááááááááááááh! – üvöltött fel Alexa.

– Hogy mi?… Ja, hát Alexa épp üdvözöl.

– Charlieeeeee!!!!!! Krrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr!

– Várj, odaadom, mondja el ő… Tessék, beszélj vele.

– Bejbeeee!!! Szijumiju-fiúúúú!… Hallom, neked is nagy himbilimbid van!… Igeeen. Mi nagyon jó barátnők vagyunk a csajoddal… Nyugi, semmi rosszat nem csinálunk itten mi most… Neheeeemmm. Krrrrrrr!… Két pasi fog itt esetleg vadul smárolni…úgy egy óra múlva… Te smároltál már pasikkal?… Mit? Hogy én?… Peeehersze… Na oké!… Majd bulizunk egyszer… Hellóbelló… Jaj de kis kékszemű hangja van!

– Mert kék is. Na pá, szerelmem, majd beszélünk ha ezek itt leülepedtek.

Magam részéről én máris visszavonulót fújtam, hogy itt tegyünk pontot a tanulságos este végére, de Alexa új lendülettel esett nekem, hogy még várjak.

– Franco mindjárt itt lesz. És akkor vadul fogtok nekünk egyet csókolózni. Csak a hecc kedvéért. Alig egy óra már csak…

– Azóta Lappföldről is ideérhetett volna a Télapóval együtt – mammogta Lucille.

– Lucy, te tudtad, hogy mi már csókolóztunk együtt? – és a nyakamba borult.

– Na, ez kimaradt – nézett rám kérdőn.

– Winstonnal voltunk egy bárban…

– Winstonnal is?…

– Neheeem – nyehegett Alexa – Winstonnal nem csókolóztam. Csak vele.

– Pedig Winston örült volna neki – töprengett el Lucille.

– Hát ez az. Akkor az már megcsalás lett volna…- bólogatott a latina.

– Mikey-ról hallottatok valamit, amióta hirtelen kilépett tőlünk? – tereltem a szót egykori cimborámra, aki szó nélkül lelépett közülünk.

– Vele is smaciztam! Harr-harr….

– A Hawaiian miatt lépett ki tőlünk, de végül azok nem vették fel. Bár ezt ő sosem vallaná be. Csak ő tudja, mit akar. Ezzel egyidőben a barátját is elhagyta. Vagy az őt – tűnődött el Lucille.

– Neki is nagy himbilimbije van! Harrr-harrr-harr….Krrrrrrrrrrrrrrrrrr!

– Naaagy – vágta rá Lucille, majd felkapta a fejét – De te azt honnan tudod?

– Megfogtam. És te? – vágott vissza Alexa visszakézből.

– Én a barátjától, Timmytől. Egyszer egy hétre meghúztam magam náluk Brooklynban a kanapén…

– Mikey nagyon jóképű… De mit érünk vele, ha minden jó pasi meleg?… – sóhajtott fel szomorúan Alexa – Mint ez a ribanc Franco is. Hol lehet már…? Azt írta, egy óra…

De mivel Franco egy órája csak nem akart eltelni, kicsivel hajnal előtt, elvonultam a szobámba. Már a fogmosáson is túl voltam, amikor csörgött a szobatelefon.

Itt van ez a ribanc Franco! Megérkezett! Vissza kell jönnöd és vadul csókolózni egyet vele. – és letette.

Francoval sem akkor, sem a későbbiekben nem kerítettünk sort a vad csókolózásra, talán mert egyikünknek sem volt ez elsődlegesen vágyai netovábbjai közt. Lucille-el azonban még egy közös útunk volt hátra a következő héten Európa felé mintegy nyárvégi „házasságunk” záróakkordjaként. Akkor mutatta be Charliet, akit magával hozott az útra.

– Bangkokba akartunk volna menni, de erre a szerencsétlenre embargó van kiírva a bangkoki járatra, csak magamban mehetnék. De most hogy hagyjam itt? Csak nézz rá… – mutatott szeretetteljesen a függöny mögül a turistaosztályon feszengő kékszemű felé – Olyan kis gyámoltalannak tűmik, de otthon folyton a férfit játssza nekem. Ő a főnök. Ő mondja meg, mi legyen… Én meg hagyom, hadd higgye. Azt akarja mindenáron, költözzek hozzájuk, hisz úgyis ott vagyok éjjel-nappal.

– Akkor valóban odabútorozhatnál…

– Hogy is ne! Még akkor lenne nagy az egója… Hadd tudja csak úgy, hogy nem lakom ott.

– Hadd tudja úgy…? – ismételtem gyanakodva

– Ühümm….

– Mert hol laksz?…

– Hát náluk.

– Náluk…!

– Náluk. Csak ő ezt nem tudja.

– Nem tudja!… És akkor hova mész haza?

– Sehova! Mondom, hogy állandóan ott lakom amúgy is. Minek fizetnék egy másik albérletet is. De ha ezt megmondanám neki, másképp állna a dolgokhoz. Be vannak rakva a cuccaim a kocsimba, és felmondtam a lakásomat. Ő meg megkapta, amit akart, de nem úgy, ahogyan ő akarta, hanem, ahogyan én. És pont.

– Értem. Azaz… mindegy is. Most végülis hova utaztok?

– Amszterdamba megyünk. Vagy Prágába. Vagy mindkettő…

– Még nem döntötted el?! – csodálkoztam, bár azonnal rájöttem, nem kell.

– Majd, ha leszálltunk, kitaláljuk, melyik irányba induljunk.

– És ha nem kaptok szállodát, hol alusztok meg? – fogalmaztam egymás után a kérdéseket, ahogy azok bennem fogalmazódtak sorra.

– Valamelyik reptérnek a törzsutas várójában… A szüleim világjárók, annyi pontjuk van a kártyájukon, sosem használnák fel, én meg az utazásaim során meghúzom magam egy.egy ilyen helyen, lezuhanyzom, eszem-iszom, olvasok… Amikor nem volt hová mennem New Yorkban, a Kennedyn az Executive Lounge-ban aludtam…

– ????!!!!

– Tudod te, milyen finom ráksaláta van ott?… Italok, minden…Nyammm!

Charlie, mintha érezte volna, hogy róla beszélünk, megfordult, és integetett nekünk.

– Mit vigyek neki?

– Mindegy, csak ne itasd nagyon le, mert ki kell bírnia a holnapi napot, ki tudja, hol kötünk ki. Annyit tegyél meg, hogy amikor elmégy mellette, nyávogj egyet neki.

– Nyávogjak?! – hüledeztem.

– Persze, mint a cica. Ahogy szoktál máskor is!…

– De mégis miért nyávogjak a huszonéves pasidra egy zsúfolt repülőgépen?

– Ők is nyávognak a barátaival egymás közt. Ez valami… meleg dolog lehet. Úristen! Lehet, meleg a pasim?… Nem. Azt már eddig észrevettem volna… – beszélte meg magával Lucille, majd megbökött – Menj, hát! Figyelj, téged nagyon tisztel. És most, hogy egyenruhában is vagy, külön jól fog esni neki.

– No, igen – helyeseltem – az egyenruha tekintélyt ad a nyávogásnak!

Végülis nem tudom, pontosan hol is kötöttek ki. Lucille Facebook bejegyzéseiből nem tudtam pontosan kikövetkeztetni, csak azt, hogy három napig nem zuhanyoztak valahol. Épp Eduardoval futottam össze a Hilton halljában egy alkalommal, és kollégákról szót ejtve Lucille is szóba került.

– A feleségem… – fordultam magyarázólag a recepcióshoz – éppen Amszterdamban van. Azt hiszem…

– Neeem, nem – intett a fejével Eduardo –Onnan elmentek.

– El?…Hm! – és miközben a bejelentkezési paírokat szignóztam, megrökönyödést vettem észre a recepciós tekintetében – Akkor meg fogalmam sincs, hol lehet a feleségem… Lelépett a kékszeművel! – és széttártam a karom.

– Upsz! – szisszent fel hangosan sajnálkozva a recepciós. Eduardo meg közben elillant, és a liftajtó előtt röhögte ki magát.

– „Azóta mindennek vége, Lucille,

Itt állok egymagam, egyszál magam…” – dúdoltam mosolyogva a megszeppent recepciósnak, miközben a tollat és a papírokat letettem elé, majd besasszéztam a liftbe Eduardo után.

Pár hét múlva drámai hangon hívott Lucille.

– Megnősült.

– Ki? Charlie?…

– Pete – mondta síri hangon.

– De hisz nem akartál tőle már semmit. Charlie-t választottad.

– Akkor is! MEG-NŐ-SÜLT! Érted???… Azért keresett akkor. És én nem akartam vele beszélni. Itt bőgtem egész nap a fürdőben.

– Charlie?

– Még alszik. Estére megy dolgozni. Elmondjam neki?

– NEM! Tudod, amit nem tud… jobb.

– Igazad lehet. Legfennebb majd rárontok a zuhany alatt és egy jót izélünk, és fel sem fog neki tűnni, hogy sírtam.

Lucille a következő járatunkra nem jött el. Beteget jelentett. Ezt a párosítást nem a Crew Control hozta össze, hanem valami csere-bere folytán jött létre.

– Lucille, mindig Lucille… – méltatlankodott bosszankodva a főutaskísérő, amikor befelé sorakoztunk a gépbe.

– Két hónapig feleségem volt… – szaladt ki a számon, de csak az a biztonsági tiszt hallotta, aki a dokumentumainkat ellenőrízte. Valami meghitt családi körben megöregedett, indiai családapa lehet, aki azóta is sajnálkozással vegyült megvetéssel néz rám, mint olyanra, akit két hónap alatt elhagy az asszony.

Hát még ha tudná, hogy agglegény vagyok!

byclarkellis

"I would never want to belong to any club that would have someone like me for a member."

Exploratorius

Old School Film Hack

August MacGregor

Celebrating Sensuality. Intended for mature audiences, 18 and over

Living to help other disabled people, and people in need, Change the sign!! And Earth

I been online since 1994. I seen the internet at its finest. Then the World joined and fucked it up

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

tutorials4view

Watch free tutorials in Full HD (1080p) quality video tutorials, sorted by subjects, like: Photoshop, Gimp, Facebook, Torrents, Windows 7, Windows 8, Windows 8.1, Viruses and malware removal ( like ask,com, vqo6, Babylon ) and more and more.. If you like our tutorials and guided, please SUBSCRIBE to out channel at: http://www.youtube.com/user/ShaiSoft - tutorials4view.

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: