Egy hét, amikor tovalibbent a nyár


Photo by Artur Dancs

Amikor a tengerre nyitott ablakom peremére felrakott lábakkal mélyet szippantottam a délelőtti friss levegővel dúsított napsütésbe Koppenhágában, a szállodai szobámból kifelé bámulva egy öblös csupor kávéval a kezemben, akkor csapott meg idén először az ősz hangulata. Pedig nem rozsdásodtak még a fák. Elmélyedtem a víz végtelenségében, amennyit egy kényelmes fotelből a látóhatár megenged a háztetők felett és a fák lombjain túl a távolban, ahol a szélerőművek ventillátorai darálták be a természet energiáit, hogy az emberek kedvükre pocsékoljanak majd belőle. Jobb felől a gigantikus Øresund-híd ível át az öbölben Dániából Svédországba, hogy Koppenhága meg Malmö ne érezzék egymást idegennek.

Elmondhatatlan fáradtságot éreztem elernyedni magamban, jóleső, pihentető fáradtságot. Ötödik napja voltam akkor úton, és mindenik nap másutt ért és más-más élmények felé vitt magával. Péntek reggel volt, és már csak egy szakasz maradt hátra arra a hétre, Koppenhágából hazarepülni New Yorkba.

A hetet Stockholmban kezdtem, és akár ott is érezhettem volna az őszi fuvallatot, de akkor inkább az előttem álló kaliforniai útra igyekeztem ráhangolni magam, és talán a napsütés sem segített az ősz kutatásában. A hétfő olyan gyorsan repült el, hogy csak azon kaptam magam, hogy a fülledt nyári hangulatú estén Santa Monica felé igyekszem a Los Angelesből kifelé vezető óceánparti úton, és kedd van.

Nem panasz, csak megállapítás, hogy biza, még önmagamnak is nehéz követnem, netán utólérnem saját magam ebben az iramban. Nem egyszer fordult már velem elő az utóbbi időben, hogy hét nap és hét éjjel mind-mind más és más országban és időzónában keltem vagy feküdtem. Mégis nehéz ezt az egészet ép ésszel felfogni, és mi több: élni benne. De a legjobb az, ha az ember nem komplikálja agyon, hanem természetesnek vesz mindent, ami vele történik, és csak a szépségekre rácsodálkozni áll meg, illetve megörökíteni egy-egy pillanatot, hogy maradjon valami nyoma mindannak, ami megtörtént. Ha nem lenne otthon a falinaptár a falon a mindenféle bejegyzéssel, helyszínekkel és időpontokkal, és ha nem lenne internetes naplóm a facebookom, ami annyiszor húzta ki az emlékezetemet a bajból, hogy azt meg sem merem mondani – nos, akkor már most sem emlékeznék határozottan, mi is volt és hol is volt a múlt héten. Hogy messzebbre ne is menjünk…

 

Amikor nem úszunk éjszaka ruhástól Santa Monicán

 

Brendannal immár négy év és egy életre is elegendő adag élmény köt össze. És természetesen, nem ez a neve – ám itt ez most lényegtelen. Soha emberrel ilyen kapcsolatom még nem volt, és talán ezért is van az, hogy felfogni, és beszélni róla sem tudtam eddig, és talán még eltart egy darabig, amíg megerednek azok a patakok, amelyek tápláló vizére szükségem lesz ahhoz, hogy sikerüljön szavakba önteni. Meg akár érzelmekbe is. Egyszóval valamilyen formába. Brendant New York ajándékozta nekem és a sorsom fintora. És ahogyan kaptam, ugyanúgy kellett megtanulnom vele és egyben (meg főleg) nélküle élnem tovább az életem. És nem csak azért, mert családalapítás ürügyén visszabútorozott Kaliforniába, hanem mert lehetetlen ugyan, de könnyebb lett volna soha többé nem látnom. Ebben a mesében most csak azért kellett megemlítenem, mert barátom, aki Santa Monica egyik jellegzetes „erődítményében” tengeti frisscsaládos életét, arra az estére miattam szabaddá tette magát, hogy együtt csavaroghassunk a langymeleg Csendes-óceán parti fövenyén nagyokat hallgatva – vagy akár beszélgetve.

 

– Érted mehettem volna – mondja, mikor kiszáll az autóból a Santa Monica és az Ocean sarkán.

– Tudom. Impozáns lett volna a piros Corvette-ed a szállodám előtt… – vigyorogtam.

– Időt takaríthattunk volna meg.

– Kifejezetten élvezek tömegközlekedni, hisz tudod…

Photo by Artur Dancs

Santa Monica pier a távolból

Magamra öleltem, hogy ezt a témát ezzel felfüggesszük, és elindultunk a csigalépcsőkön le a partra, messzire elkerülve a Santa Monica móló zajos tömegét. Ebből a távolságból olyan volt, mintha egy mozifilmen látnánk az egészet. Sokan voltak a parton, sétáltak vagy csak egy takaróra kuporodva boroztak vagy szerelmesen bámulták a hold tengerre rajzolt ezüst csíkjait. Mi csak sétáltunk, és hogy a víz szabadon nyaldossa a bokáját, Brendan lehajolt és lábszárig tűrte fel a világos színű vászonnadrágját. Valami miatt kerülte mindig a rövidnadrág viselését. Persze, a víz így is el-elérte a nadrágot, de azt hiszem, ezzel egyikünk sem törődött egy pillanatig sem. Fura. A holdfényben ismét szőkének láttam megcsillanni a haját. Nekem mindig szőke marad ugyan, így lett elkönyvelve, bár néha sötétebb a haja, most hogy jóideje nem láttam, feltűnt, hogy aranyszínűek a fürtjei, mint gyermekkorában volt – gondolom, a kaliforniai napsugaras élet velejárója. Olyasmi lehet ez, mint ahogyan az én szemem színe változik kékre vagy szürkére, majd ismét zöld.

 

A partról jól kivehető az óceánra magasló hegység, és a hegyoldalba épített házak fényei is sorra felsziporkáznak, mint az égen a csillagok. Hatalmas ívben kanyarodik az öböl, szélesen felölelve az óceánt. És valahol a távolban a fények jelzik Malibut.

 

– Elvigyelek Malibura? – fordult felém lelkesedve.

– Reggel menjünk ki! – csillantam fel az ötletre.

– Kora reggel dolgom van a városban, de délelőtt kiugorhatunk, ha belefér.

– Csak délután repülök, reggel majd kibuszozom Santa Monicára, és itt várlak – mondtam, és örvendtem a hirtelen jött programnak. Nemrég jártam első ízben Malibun, és olyan szeretem-helynek tűnt, izgalmasan hangzott a felvetés, hisz biztos lehettem benne, hogy teljesen más megvilágításban lesz alkalmam betekintést nyerni az amúgy zárt közösségbe.

 

Felugrottam a mólóra sültkrumpliért és úgy folytattuk a sétát a parton. Repülőkről, mozikról, világmegváltásról beszélgettünk, ahogy szoktuk, és mint újdonsült apuka, a babázásról is esett szó – egy apa mindig szerelmes a kislányába és fordítva. Egyszer még a vízbe is be akart szaladni ruhástól. És tudtam, hogy ha akarja, meg is teszi, azért rászóltam:

 

– Eszedbe ne jusson!… Majd holnap Malibun.

– Attól még most is lehet! – feleselt vissza.

– Egészben jobban szeretlek, a cápák túl sok kárt tennének benned most.

 

Magam is meglepődtem, de nem ugrott bele a vízbe végülis, hanem felkaptattunk a promenádra, és fagylaltot rendelt. Egy padra ülve vertük le a homokot a lábunkról, és húztunk cipőt, ő meg szemébe húzta a simlis sapkát, a toronyba öntött fagylaltokkal pedig kiültünk az omladozó lösszfal korlátjára, és a végtelen felé bámulva elmélyülten és csendben nyaltuk a fagyit. Nem mondom, hogy nem szédültem – borzasztó tériszonyom van – de amennyi meredek történetben volt már mellette részem, ez igazán csendes esti foglalkozás volt.

A hold csíkja mind inkább jobbra húzódott a csillámló tengeren, az óriáskerék pedig a mólón nemzeti színekben játszott. Néha hullámokban megérintett bennünket a mólóról dübörgő zene és zsivaj, a lágy esti szélben integettek a szárazságban megrozsdásodott pálmafák a sétányon.

Mi meg ott ültünk szorosan egymás mellett, mint valami gyermekkori jópajtások, nagyokat hallgatva.

És mégis egy egész világnyi távolság volt közöttünk.

 

Boltrablás, privát utcák, eltévedés és a ruhában való fürdőzés Malibun

 

Szerdán kora reggel elviharzottam a szállodából. Éjjel még a szálloda halljának teraszán találtam a kolléganőimet a hatalmas párnás kanapékba süppedve, hevesen udvarló helyi legények, kaliforniai aranyifjak társaságában borozgatva a langymeleg éjszakában, biztos lehettem benne, hogy a korai időpontban senkivel nem futok össze. Mire a nap rendesen kisütött, ott álltam a Santa Monica boulevard sarkán, és a piros Corvette is pontosan megérkezett. Ha valamit mindenképpen tisztelek Brendanban, az a pontossága, bár a mi szakmáinkban a precizitás lényegében alapkövetelmény, úgy gondolom, a mai világban a pontosság és megbízhatóság komoly erénynek számít.

 

– Kávéd és a muffinod – mutatott a kávétartóra még mielőtt beszállhattam volna.

– Hihetetlen vagy… 7-eleven!

– Starbucksot szerettél volna inkább…??? – és nevetett, mert tudta, mennyire gyűlölöm a kávéházlánc köré kialakult sznobizmust.

Photo by Artur Dancs

Eltévedni Malibun

Perceken belül a PCH-n robogtunk Malibu felé és lobogott a hajunk. Az övé jobban, mint az enyém. A Pacific Coast Highway lényegében a California State Route 1. része, ami a csendes-óceáni parton szalad végig egész Kalifornián San Diegot és a Golden Gate-hidat is beleértve San Franciscoban. Különböző szakaszain más-más elnevezéseket kapott, itt, Los Angeles környékén fel Malibuig a PCH-t használják leginkább.

 

– Jól ismered Malibut? – kérdeztem.

– Szeretem azt hinni – vigyorgott a megcsillanó napszemüvege mögül, és olyan volt, mint valami filmben.

– Oda menjünk, ahol el tudunk tévedni.

– Nyilván, mi csakis olyan helyekre mehetünk, ahol eltévedhetünk.

 

Amikor az állami Malibu Beach-et elhagytuk, és a kanyonok közt forgolódtunk, elérve a Heathercliff aljába, behúzta az autót a parkolóba:

 

– A legjobban gyalog tévedhetünk el, mert itt csak autóval szokás közlekedni, így gyalogosan könnyen eltévedhetünk – magyarázta, miközben az autó tetejét behúzta és a kesztyűtartóból egy-egy csomag Hi-Chewt kapott ki – Indulásra ennyi is elég, és valahol még veszünk – ígérte.

– Amióta elmentél… Szóval nagyon rákapattál erre a rágcsára, folyton a zsebemben hordok egyet, akármerre is megyek, de főleg az esti sétákra a Village-ben.

– Óh, a Village…

– Csak nem hiányzik?…

– Amikor itt vagyok, őszintén, semmi sem hiányzik. De a Village szabadsága és a sokarcú ismeretlensége… Jó volt! És azt is veled élhettem meg.

– És azt is veled élhettem meg – ismételtem utána.

– Neked nem állja ezt mondani.

– De, nekem már mindent szabad.

– Ez így van. De itt most én vagyok otthon, és én szabom meg, merre fogunk eltévedni – kacsintott, és elindultunk a dombra vezető úton felfelé.

 

Nem járt itt egy lélek sem gyalog, autók hagytak el menet is, jövet is, volt, aki lelassított, megnézni, nincs-e bajunk, amiért gyaloglunk. Egyik helyen elfogyott a járda is, de ott meg épp egy vegyesbolt volt.

 

– Itt maradj, őrízd a bejáratot! – szólt rám titokzatosan.

– Kirabolod? – kérdeztem vissza.

Nem válaszolt, csak csendre intett. Majd pár perc múlva egy pár jégbehűtött Snapple-mangóval tért vissza.

– Most pedig meneküljünk! – kiáltott, és jóízűen kacagott.

 

Álomszerű, palotákra emlékeztető házak között vezetett a kicsi utca, minden oldalról viráglugasok csüngtek le a kerítésekről, a kornyadozó pálmafák pedig enyhítették az erős napsütés erejét egy-egy kis árnyékfolttal az úton. Egyszer lett járda megint egy hosszabb szakaszon, itt nem kellett az autósoknak kerülgetniük bennünket, sőt, még egy autóbuszmegállót is láttunk, amire mindketten rácsodálkoztunk, mert ez volt az a hely, ahová legkevésbé sem tudtunk tömegközlekedést elképzelni. Igaz, busznak sem volt híre-hamva sem, de a buszmegálló egyből más színben tűntette fel a dolgokat egy pillanatig. Mexikói munkásokat láttunk egy ház udvarán sertepertélni, és odébb egy kertész könyökölt ki a kapura, hogy jól megnézhessen bennünket. Az egyik elágazásnál, amikor kellőképpen magasan voltunk, és kellőképpen elvesztettük az útirányt, végre megpillanthattuk az óceánt alattunk. Igaz, a házak és a magas kerítések jobbára elfogták a látványt, de így is csodálatos volt.

Photo by Artur Dancs

Malibu titkai

Egy őrbódéhoz értünk, mikor egy vaskapu állta el az utunkat. A kapun túl hármas sorban álltak hadrendben a pálmafák a négysávos út szélein és közepén, a bulvár kát oldalán pedig mesésebbnél-mesésebb házak. A bódéban egyenruhás személy ült, akinek a nemét akkor és azután sem tudtuk eldönteni. Annyi volt bizonyos csupán, hogy dagadt és szedett a szemöldöke, de semmi egyéb utalást nem mutatott nemére vonatkozólag, így nehéz volt a megfelelő megszólítást megtalálnunk, amikor tovább akartunk haladni. De nem is nagyon várta meg, hogy szólítsuk, már mondta is:

 

– Privát terület, csak engedéllyel lehet belépni. És hol az autójuk?

– Drága, nagyszerű ember, nekünk nincs autónk – lépett elő Brendan a tőle elmaradhatatlan sármjával és ártatlan arckifejezésével, miközben a napszemüvegét is levette – de amint láthatja, itt van az én barátom, hát, nem ismeri fel? – és ezt bizalmasan súgta félhangosan – A világhíres fotográfus… Nem ismeri fel?!… Istenem, milyen botrány lesz ebből… Na, mindegy… Csak panorámát akartunk volna nézni… de ha nem, hát nem.

A személy az őrbódéból gyanakodva hol rá, hol pedig rám nézett, és kicsit el is bizonytalanodott a hírességemet illetően, majd, mint aki sokmindent látott már életében, s főleg itt, Malibuban, ahol a világ legbefolyásosabb emberei élnek, gyorsan visszahuppant a székébe, ami sírva megnyikordult alatta, és visszabüffentett:

– Nem. Nem mehetnek be. És sajnálom. Lehet, hogy maguk híresek, de nekem az állásom forog kockán. Ha híresek, hozzanak róla papírt. Sajnálom.

 

Annyit azért megtett, hogy megmutatott nekünk egy utat, ahol nincsenek privát utcák, és ahol szépeket láthatunk. Illedelmesek voltunk, és megköszöntük, majd a megadott irányba folytatva utunkat egyszer csak megnyílt előttünk a láthatár, és a hegyen túl leereszkedhettünk az óceánpartra. Ez a szakasz már annak a Zuma Beachnek a része, ahol pár hete magamban is jártam.

Photo by Artur Dancs

Zuma Beach, Malibu, CA

Épp csak annyi lélekjelenlétre volt szükségem, hogy a fényképezőgépemet biztonságban letehettem a homokba a szvetteremre a kártyatartómmal és irataimmal, még a cipőmet sem vehettem le, mert a következő pillanatban a tegnapi ígérethez híven Brendan már megragadta a karomat, és ahogyan voltunk, mindenestül belerohantuk üvöltve az óceánba.

 

– Hálistennek’, az apaság sem tett sokkal normálisabbá, mint voltál – prüszköltem ki a sós vizet a számból-orromból, miután két óriási hullám keresztülszaladt a fejünkön.

 

A parton két-három ember összeverődött megnézni a két őrültet a vízben nyakig felöltözve, de miután lefotóztak, tovább is mentek. Mint valami ázott verebek állingáltunk a parton, és nem bírtuk abbahagyni a röhögést, amikor egy ázsiai hölgy jött oda, hogy nem fotóznám-e le az öböllel a háttérben. Szemmel láthatóan ügyet sem vetett rá, hogy csepeg mindenemből a víz, önfeledten dícsérte az időjárást és a tájat:

 

– Minden további nélkül – bólogattam – fotózásra a legalkalmasabb most, mert nem párás a levegő, és messzire ellátni. Nem utolsó sorban fürdőzni is pazar ilyenkor a dagályban – mutattam magunkra.

– Óh, persze – és szórakozottan ránknézett és végignézett mindkettőnkön, amikor egy hullám keresztülcsapott a cipőjén, és ő is csuromvizes lett.

 

Felnevetetett:

– Mostmár elhiszem maguknak, hogy dagály van. Igazán nagy örörmömre szolgált a találkozás… – és elsietett.

 

Photo by Artur Dancs

Az angyalaimmal

De tényleg őszül…

 

Stockholm, Los Angeles, Santa Monica és Malibu után az érkezés Dániába csütörtökön este kifejezetten hűsítő volt. Egy műszaki probléma okozta késés összesen tizenkilenc órásra hosszabbította meg utazásunkat Koppenhágába, és így eszembe sem jutott a fáradtságtól azon gondolkodni, mennyire sült le a fejem a tengerparton előző nap. És az gondviselés megáldott az angyalokkal is, akikkel ezt az egész hetes utazást leosztotta nekem. Ők a pasizások miatt, én meg a csavargások miatt voltam végtelenül kimerült. A fáradtságunkat azzal próbáltuk túlélni a kései érkezésig Dániába, hogy egymást szórakoztattuk mindenféle kolontosságokkal.

Miután a koppenhágai reggelen megcsapott az ősz lehellete, péntek este New Yorkba érkezve már nem volt nehéz utánajárni az itteni ősznek. Annak ellenére, hogy itt még akkor fülledt pára fogadott, a háztetőkön bulizó szomszédok éjszakára már vékonykabátot húztak, és a szemközti ház kertésze, aki a háztetőn létrehozott botanikus kertet ápolja reggelente, másnap délelőtt már hosszú nadrágban állt ki a teraszra kávézni – persze, továbbra is meztelen felsőtesttel, hisz nem azért dolgozott hónapokig a hasizmain, hogy azt most egyik napról a másikra csak elpakolja.

Photo by Artur Dancs

Reggel az East Village-ben

A hetet aztán ismét Svédországban kezdtem, és siettem is bejutni Stockholmba, hogy megnézzem, mi a helyzet az évszakváltással. A sziklamászás közben mind jobban úgy éreztem magam, mint pár éve Helsinkiben ugyanebben a nyirkos, sokszínű lombozatú időszakban. Gyönyörű a skandináv ősz. És mostmár azt is tudom, hogy jellegzetes illata mindenhol ott van ezekben az északi országokban. A város északi részén kötöttem ki – persze igyekezetem kellőképpen eltévedni – ahol a sziklás domboldal a tisztavizű tengerszorosra nyílik. Kajakosok lapátoltak a napnyugtában, az edzőjük egy másik csónakon követte őket és megafonnal utasította a sportolóit. A nemrég szőke skandiktól hemzsegő vízparti móló és strand már elcsendesült. A mólót behúzták a partra és egymásra rakva összeláncolták, a vízparti sziklán csak egy jógagyakorlatokat végző ázsiai öregember ült mozdulatlanul, míg a nap teljesen le nem ment.

Photo by Artur Dancs

Mikor a belvárosba visszamentem, a hold magasan járt, és onnan világította meg kastélyt és a svéd főváros sokszínű épületeit. Az óváros szűk utcáin a teraszok már kisebb számban, de még élénken táplálták a látogatókat az utcai lámpák hangulatos sárga fényében. Szemerkélt az eső is talán, de ebben az évszakban ez megengedhető már. És senki sem zavar.

 

Egy ilyen eltévedős késő esti séta a fényes kis sikátorokban, a kávéházak ölelésében a jó öreg Stockholm őszi hangulatában talán a legalkalmasabb pillanat elkezdeni az elmúlt nyárra visszaemlékezni annak minden bolondságával és valamennyi meséjével.

Reklámok

Lajosom, Lajosom, megint vicceskedel…


 

Photo by Artur Dancs

Laji halálhíre Stockholmban ért egy szelíd őszi napon. Valaki azt írta a hír tetejére: Búcsú Sike Lajostól. Én nem búcsúzom.

Éppen szabad délutánom volt, és valami sziklákat másztam a svéd főváros egy távolabb eső szegletében, és miközben nagyokat lihegtem bele az őszbe, folyton egy dal dúdolt a fejemben és Laji. „…mert minden-minden csak komédia!” … Laji tudta a dörgést, a komédiákat is. Ha valakire igaz, akkor őrá mindenképpen az, hogy megtanult tiszta szívvel komédiázni. Csak nehezen fogja fel az ember, hogy a komédia mennyire kegyetlenül komoly dolog.

Laji nem volt „napszámos” újságíró. Ha pontos akarok lenni, azt mondom inkább, nem is volt újságíró. Maga is úgy mutatkozott be, „ az öreg firkász” – és ha a történetre jól emlékszem, és nem valamelyik másik sztorijával keverem, onnan jött ez, hogy egyszer olyasmibe találta beleütni a tollát, amibe nem kellett volna, legalábbis aszerint a hol volt, hol nem volt tanácselnök vagy falusi polgármester szerint, aki felhívta Lajost, hogy alaposan letolja a cikk miatt, és a kacskaringós dörgedelmet azzal zárta, hogy Lajit leöregfirkászozta. Ő meg:

– Kérlek?… Az vagyok, igen, én vagyok az. Laji vagyok. Kérlek? Sike Laji, az öreg firkász.

 

Amikor a légitársaság irodáján dolgoztam, nagyon gyakran járt be hozzánk. Pedig eleinte nem is voltam vezető beosztásban. Azt mondogatta, mindenhova benéz egy-egy jó sztoriért, ahol magyar vezető van. Persze, akkor is jött, amikor már vezető voltam. Reggel nekiindult, és körbejárta a város intézményeit, meglátogatta az ismerősöket, akik valamilyen téren közszereplők, és gyűjtötte a történeteket, a híreket. Sokszor láttam, felcsillan a szeme valamin, amiről soha nem is gondoltam volna, hogy hírértékű lehet, de ő másnapra egy sztorit kanyarított köré. És mindenre volt egy története vagy anekdotája.

Folyton komédiázott. Nem a mai értelemben vett módon volt jó humora. Az a jó, élces, múltszázadbeli, finom kabaréhumora volt. Olyan történetmesélős, kikacsintós. Bár, ezt pont ő írta egyszer rólam. Mert eljött minden előadásomra, és első sorba ült, Debreczeni Évi mellé, hogy a színpad fénye lehetőséget adjon neki a jegyzetelésre. Mindig talált valami feljegyeznivalót. Mert jegyzetelt mindenhol, mindenkor. Magnót akkor kezdett használni, amikor már senki más. De nem hiszem, hogy azt szerette. Egy magnóra mondott szövegben nincs annyi lehetőség, mint egy jegyzetben a vonalas noteszében. Abban aztán volt minden: időbeosztás, programok, telefonszámok, címek. Minden ajtót könnyedén nyitogtatott, és az elegáns öregúr frappáns lendületével libbent be, és máris sztoriban volt. Lajos MINDIG sztoriban volt. Ha telefonon hívott vagy ha belépett is, egyből magasan kezdte, mintha a múltkor félbemaradt történetet folytatná. Nem láttam sohasem rosszkedvűnek. Ez nem jelenti, hogy nem is volt az. Olyan derűsen volt rosszkedvű is és ideges is, hogy ha valaki nem ismerte közelebbről, észre sem vette a „csalást”. Nem tudom, naiv volt-e vagy csak nagyon „ravasz”, Laji mindenben hitt, amit mondott és csinált. Minden mondatában valahogy benne volt a „magyar”. A legjobban ebben hitt, a magyarságban. Távolálljon tőlem, hogy közhelyekre fordítsam most itt a szót, nem „úgy” értettem ezt a „magyarságoskodást”. Egyszer Lajira is rászóltam, amikor nagyon „magyarkodott” nagyokat dohogva valami frissen szerzett információ fölött a repülősirodában egy frissen gőzölgő kávé mellett, hogy túloz, mert akkor abban épp nem a magyar rész volt a legfontosabb, hanem a tény. Mire rávágta:

– Kérlek?… Mindig a magyar rész az elsődlegesen fontos. Mert a megmaradásunkról szól.

 

Később értettem meg, ezt is, a megmaradást is, a jó híreket, amelyek a közösségünkről szóltak vagy pozitívan érintették azt akár, mindet hitte. Nem csak csépelte a szót, hanem ott volt minden mondata mögött. Laji szívből írt.

 

Az egyik bemutatómra meglepett egy üveg Tigristejjel. Addig csak hallottam a híres Sike-féle kőszegremetei présház tájékáról származó szilvapálinkáról, de akkor büszkén tudhattam egy dedikált üveget a magaménak is. Majd mondtam, vennék is belőle többet, mire két kézzel intve felelt: az nem eladó, hogyan is képzeltem én azt. Viszont szóljak, ha elfogy, mert ha megy a hegyre majd hoz még belőle.

Amikor megtudta, New Yorkba költözöm, feljött hozzám a rádióstúdióba, és leült a keverőpult másik oldalára, ahova a műsorvendégek szoktak volt ülni, és mondja, hogy nem tud örülni annak, hogy eggyel megint kevesebb lesz a szatmári magyarság, éppen most, hogy már magyar rádiója is van a városnak, de már mit lehessen tenni, ideadja azt a Tigristejet nekem az útra, úgy ne menjek el semmiképpen, hogy ne legyen egy kis Tigristej nálam. És hozott az éppen aktuális köteteiből is tiszteletpéldányokat:

– Ismersz ott szatmáriakat? Vidd el nekik, olvassanak egy jó kis hazait. Könnyű olvasmány.

 

…Most meg olvasom, hogy itt is, ott is búcsúznak Lajitól. Én nem búcsúzom. Lajos mindig olyan váratlanul bukkant fel a semmiből, hogy azt nehezen tudnám elhinni, hogy nem fog mostmár előugrani egy kis mappával vagy a notesszel a kezében, mosolygós szemekkel, magasan kezdve, mint aki kellős közepén épp a sztoriban van.

Ha belegondolok, ott ülnek az első sorban, a színpad fényénél Debreczeni Évával, és arra várnak, mondanék már végre valami vicceset, hogy jegyzetelni lehessen.

byclarkellis

A writer trying to be an author

August MacGregor

Celebrating Sensuality. Intended for mature audiences, 18 and over

Living to help other disabled people, and people in need, Change the sign!! And Earth

I been online since 1994. I seen the internet at its finest. Then the World joined and fucked it up

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

tutorials4view

Watch free tutorials in Full HD (1080p) quality video tutorials, sorted by subjects, like: Photoshop, Gimp, Facebook, Torrents, Windows 7, Windows 8, Windows 8.1, Viruses and malware removal ( like ask,com, vqo6, Babylon ) and more and more.. If you like our tutorials and guided, please SUBSCRIBE to out channel at: http://www.youtube.com/user/ShaiSoft - tutorials4view.

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: