A könyv


 

Ma már úgy vagyok vele, hogy minden könyvet szeretek, amit elejétől a végéig elolvasok. Sok-sok éve ugyanis már nem olvasok el minden könyvet, és pláne nem olvasom el valamennyit elejétől a végéig. Már említettem egyszer, hogy amikor Amerikába cuccoltam át az óceánon, és magam mögött hagytam mindent, ami fontos és értékes volt addig számomra, rá kellett jönnöm, hogy semmi egyebem sem maradt, mint az idő, az a hátramaradt idő az életemből, amit arra kell fordítanom, hogy élményeket, meséket gyűjtsek. Aztán ezeket vagy megosztom, vagy nem, ez innen tovább már cseppet sem fontos, a fontos az, hogy meglegyenek, mert ez benne a kincs. Úgy sajnálom, annyira nagy fájdalommal sajnálom azt, akinek nincsenek kincsei, és élményei sem. Az az ember feleslegesen koptatta ezt a földet.

Felértékelődött, tehát az én időm – bár, hozzátenném, mindenkié értékes, csak nem mindenki szerez erről tudomást idejében. Magamban nagyon magasra került fontossági sorrendben az idő, és az, amire fordítom. Csakis olyan dolgokra, amelyek kellenek nekem, amelyektől gazdagabb leszek, jobb leszek vagy épp boldogabb. Ezért nem olvasok én már el mindent. Ezért nem vesztegetem az időmet semmi olyasmire, amihez nincs közöm, amit nem érzek fontosnak abban a pillanatban, és ami lehúz ahelyett, hogy felemelne.

Photo by Artur Dancs

Ma megint felkerült egy könyv a polcra, egy szeretem-könyv. Amikor otthon hagytam a múltamat és könyvtáramat, néhányat tudtam csak becsomagolni a két táskába, amit szigorúan mértek, s amivel az új életbe érkeztem.  Volt közte Tamási és Sütő, Örkény és Molnár Ferenc meg Müller Péter, s persze Wodehouse is. Voltak köztük könyvek a színházamról, az emberekről a színházamból, emlékek és ajándékok. Amerikában nem sokat gyarapítottam, hacsak nem a New York iránti szerelmem ilyen-olyan kivetüléseit vagy a brit monarchia történéseit felemlegetőket. És ajándék könyvek egy része is adódott közben hozzá, könyvek, amiket barátaim adtak nekem, vagy amit éppen ők írtak. Mint ez a mai. Bódizs Edit barátom írása.

Edittel, aki rádiós ugyan, nem az éter hozott össze, hiszen majd’ negyed évszázaddal azelőtt, amikor egy farakás tetején beszélgettünk félig komolyan – félig nevetgélve az árkosi szoborpark árnyas fái alatt egy forró nyáron, bennem meg nem fordult, hogy valaha magam is rádiós leszek, azt meg ki hitte volna akkor, hogy erre nem is kell olyan sokat várnom… Ott ültünk Edittel, rajtam egy New York – State of Mind feliratú póló volt, és azt sem tudtam, hol van New York, és azt sem, hogy jövök én ahhoz, hogy ez a riporternő velem rádiós interjút készítsen. Mert az történt: Edit előszokotált egy bőrtokba bekötött vállra akasztható szerkezetet, amihez egy dróton keresztül egy mikrofon csatlakozott, és az írásról faggatott.

Mit tudhattam én akkor rádióról és New Yorkról, hát még az írásról?… Sokkal haszontalanabb dolgokkal telt addigi életem java-része, mint például az trigonometria és a sokismeretlenes egyenletek megoldása vagy a szerves kémia. Meg egyéb huncutságok, amire most itt nem térek ki. Azt, hogy én tudok valamelyest mások számára is élvezhetően írni, igazából akkor s ott mondta ki elsőként Cseke Gábor, aki átadta nekem a pályázat első díját, az írógépét, amin valamikor ő írta egyik kedvenc gyermekkori olvasmányomat. Nekem nem voltak elméleteim, emlékeim az írásról, csak úgy jött.

Edit akkor valamilyen Susan írói álnévvel írt, és annyira szerettem, hogy sokszor is elolvastam a pályamunkáját, s nem is értettem, hogy mit keresek én ott egyáltalán. Nagyon jó humorú, olyan jó kis „beszélős” stílusa volt az írásnak, és vártam, hogy megismerjem személyesen is a szerzőt. Meg a többit is, akiknek az írásai nagyon megtetszettek. Cseke Gábor pedig összehozta a lehetetlent: összehívott bennünket egy feledhetetlen  hétvégére Székelyföldre egy kastélyba, ahonnan olyan nagy szeretetben váltunk el, hogy évekig sem tudtunk egymástól elszakadni. És hogy tartsuk az életet és az alkotókedvet egymásban, leveleztünk. Postai levelek útján. És a feltétel az volt, hogy amikor levelet írsz a többieknek (biza kézzel másoltuk vagy indigóval írtuk, hol volt akkor még nyomtató…) kötelező egy-egy új írást, verset, cikket, akármilyen új saját alkotást mellékelni. Jó kis irodalmi körünk alakult ebből: Laczkó Vass Robi, Botár Emőke, Bölöni Péter, Váry O Péter, a drága Várió, Gergely Edith – Manó s persze, Bódizs Edit is.

Photo by Székely Sándor

Bódizs Edittel Árkoson 1993-ban

Soha nem hallgattam vissza, s rádióban sem hallottam azt az interjút, talán nem is különösebb veszteség ez senki számára, aki nem hallotta. Edittel sem találkoztunk azóta. A technika és a közösségi háló azonban segít múltat idézni, ez a mai kor asztaltáncoltatása, ha úgy akarjuk. Editért nem kellett asztalt táncoltatni, mert a szakma és közös barátaink révén ismét kapcsolatba kerültünk, és noha intenzíven nem értekeztünk, tudtunk egymásról. Egyikszer figyelmembe akadt egy írása. Majd egy másik, és így sorra. A virtuális világban egy beszélgetést közölt nagymamájával írásban, és bennem annyi kedves életélményt idézett fel, hogy azonnal írtam Editnek, hogy ezt elmondjam neki, hisz tudom, író embernek a legszebb fizetség, ha megtudja, milyen sokat jelentenek szavai valaki más számára is. Aztán már akkor hallottam legközelebb írónő barátom felől, amikor könyv formájában is megjelent az „Interjú a nagymamámmal”. Jelezte is, hogy íziben postáz is nekem egy példányt, ha már annyira megfogott a pár elolvasott részlet az interneten, és én meg örültem, hogy ha majd eljut a könyv anyámhoz, ő majd átreppenti az óceánon, amikor eljön hozzám nyaralni. S mondta Edit, hogy Papp Levente barátunkat fogja megkérni a közvetítésre, innentől aztán én őt szekíroztam könyvügyileg, de a könyv csak nem érkezett meg. Majd egy évre rá keresett meg Edit egy rövid üzenetben, amiben a könyv felől érdeklődött, majd kissé félénken azt is megkérdezte: megkaptam-e egyáltalán. S mondom, nem. Kiderült, a nagy elfoglaltsága közepette, kiszaladt a fejéből, s abban a hiszemben volt, hogy elküldte nekem. De nem késett az a kis könyv idén húsvét után sem, amikor hazaugrottam füstölt sonkát enni tormával és jó, száraz házikolbászt szilvapálinkával körítve. Anyu már újságolta is az elején, hogy a pakk ott vár az éjjeli szekrényen, ha majd bemegyek eltenni magam a régi szobámba. Mikor megláttam, úgy gondoltam, egy falásra fogom elkölteni, olyan csepp és folyékony volt. Belelapoztam, és az előszónál le is lassítottam a tempót. Abban arra kéri az olvasót az előszavazó, hogy minden fejezetet külön érleljen magában az ember, hagyja kibontakozni azt. És akkor döbbentem rá, milyen felelőtlen mohóság is lett volna, ha nekiveselkedek, és egy éjszaka alatt elolvasom, mennyi élmény felidézéstől fosztottam volna meg magam. És mennyi apró részlet mellett suhantam volna el.

Edit könyve a nagymama szavai. Egy magnószalagra, ódon technikával rögzített hangfoszlány, amit itt is, ott is ki kellett pótolni, ki kellett egészíteni. De a beszélgetés olyan tömör, tömörségében pedig olyan sűrű és gazdag, mint amilyen nagyszüleink beszéde volt. Hisz nem beszéltek sokat, és ha szóltak, akkor minden szavuk mögött mélyen gyökerező élettapasztalat nyomatékosította a mondanivalót. Mutattam Editnek, mikor a könyv velem együtt megérkezett New Yorkba, s majd elkezdte az utazgatásokat velem. Kicsit megtört a borítója mára. Járt velem Párizsban és Londonban, vittem magammal Stockholmba és egyszer Koppenhágában is olvastam belőle a repülőtéren üldögélve. Velem volt Budapesten, és Los Angelesben, amikor a Hollywood Hillsről lestem a naplemente érkeztét, de leginkább itthon szerettem olvasni New Yorkban, az óceán partján. Azt hiszem azért, mert Mamától pár éve én is ott búcsúztam el, és odajárok ma is, ha beszélgetni akarok vele, a szatmári temető nekem semmit nem jelent. Azért Mama jár az eszemben, mert a könyvet olvasva, Edit Zsuzsa mamáját hallgatva olyan, mintha az én Mamám beszélne. Nemhogy gyorsan túl akartam lenni az olvasáson, hanem inkább húztam az időt vele, maradjon még egy mese másnapra is. Erőt adott arra is, hogy a magammal hozott kincseim rejtekéből én is előkotorásszam egy fiók alján lappangó doboz mélyéről az én hangfelvételemet Mamával. Mert van nekem is. Nem is tudom, ha tudja valaki rajtam kívül. Igen, úgy tudtam olvasni Edit könyvét, hogy tudtam, hol vannak a nagy csendek, a nagy sóhajtások. Hol s miért terelődött el a szó, néha szándékkal, néha mert más, fontosabb jutott az eszébe a beszélőnek. Hallottam a megkpott szalag sistergését, a háttérben a madarak csicsergését, a kutya ugatást, a faliórát, a kinti zajokat… a gerléket!

Tudtam, hogy már csak egy fejezet maradt. Elvégeztem reggeliben a dolgom, és tudtam, hogy az estém erről fog szólni: befejezem a könyv olvasását. Felültem a hajóra, mint azon a nyári délutánon, amikor egyszerre tudtam meg, hogy légiutas kísérő lettem, és hogy Mama angyal lett, és kimentem az óceánra. Mint azon a nyári alkonyatkor. (Lásd azt a bejegyzést itt: Amikor Mama angyal lett )

Kellemes, enyhítő nyáresti szellő fújt a vöröslő naplemente mellé simogatást. Összecsuktam a könyvet, és egy pillanatra önkéntelenül a szívemre öleltem.

Edit, köszönöm!

Advertisements

9 hozzászólás (+add yours?)

  1. Maria Magdalena Matei
    jún 23, 2017 @ 01:36:49

    🙂 Ezt az irast bejeloltem csillaggal, hogy majd a napokba elolvassam, most keszulok munkaba! Pussssszantalak! Maria-Magdalena Matei  

    Válasz

  2. gaborjozsi
    jún 23, 2017 @ 01:46:44

    Szép! 🙂

    Válasz

  3. Hajnal Vincze
    jún 23, 2017 @ 05:01:25

    Köszönöm, jó volt ezt most olvasni.

    Válasz

  4. ludasmanyi
    jún 23, 2017 @ 11:34:38

    “A technika és a közösségi háló azonban segít múltat idézni, ez a mai kor asztaltáncoltatása” – ez annyira, de annyira jó 🙂 és a Mama, akitől az óceán partján búcsúztál. Ez közös bennünk, mert noha nagymamám se látta soha a tengert, lehet a tied igen, nem tudom, de nekem is az volt az érzésem egyszer, hogy ott van velem, a hatalmas víz volt rám ilyen hatással, nem értettem akkor, de ezt éreztem, és most Te segítettél megérteni. Nagyon meghatott az egész írás, és köszönöm ❤

    Válasz

    • Art
      jún 23, 2017 @ 12:07:48

      Nem látta Mama az óceánt. De ha elolvasod a Levelek New Yorkból sorozat elején a kezdeti vergődéseimet (azok magánlevelekként születtek, nem egy írás igényességével) kiderül, hogy nekem az óceán fontos szerepet játszott akkor a honvágyam csitításában – ott voltam “legközelebb” a szeretteimhez, az óceán partján. S amikor Mama angyal lett, nem tudtam hazamenni, csak az óceánig leszaladni, és igen, ott volt. Ezt sosem éreztem Szatmáron a temetőben. Nem is mentem ki oda, csak egyszer. Nem írok minden könyv után, amit elolvasok bejegyzést a blogban, de most fontosnak tartottam visszajelezni, mert annyi szépet adott nekem ez a kis könyvecske a hatalmas mondanivalóval… Bár mondhatnám, hogy még, még… de tudom, hogy ehhez már késő. Mindenesetre visszaültetted a bogarat a fülembe, hogy Mamáról írnom kell. Ezt is köszönöm!

      Válasz

Hozzászólás a mai meséhez:

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

byclarkellis

"I would never want to belong to any club that would have someone like me for a member."

Exploratorius

Old School Photo Hack

August MacGregor

Celebrating Sensuality. Intended for mature audiences, 18 and over

Living to help other disabled people, and people in need, Change the sign!! And Earth

I been online since 1994. I seen the internet at its finest. Then the World joined and fucked it up

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

tutorials4view

Watch free tutorials in Full HD (1080p) quality video tutorials, sorted by subjects, like: Photoshop, Gimp, Facebook, Torrents, Windows 7, Windows 8, Windows 8.1, Viruses and malware removal ( like ask,com, vqo6, Babylon ) and more and more.. If you like our tutorials and guided, please SUBSCRIBE to out channel at: http://www.youtube.com/user/ShaiSoft - tutorials4view.

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: