Az én Facebook-filmem


Photo by Artur Dancs

Facebook

Az ember azokra is szán pillanatnyi időt, amikor évfordulóról van szó, akikkel nem tölt napjában több órát, akivel nem oszt meg annyi személyes élményt és – sokszor – egész életet, mint a Facebookkal. Ez a drága társ immár minijubilál, és indirekte a leleményes és fiatal Zuckerberg fiú megörvendeztetett egy kis összefoglaló videóval, ami az én Facebook-éveimet pörgeti le pár másodpercben. Joggal számíthatna az ember a halálra is ezek után, mert ha már az életem filmje lepergett, mi más jöhetne még… de persze, eszünkbe sem jut ilyenkor a halál, a videó meg hangulatos. Elkaptam pár beszélgetést erről a Facebookon. Ostorozzák az ötletet, hogy így a Facebook meg úgy, és belelát a magánéletünkbe, és adatokat gyűjt, s íme, itt az ékes bizonyjték, hogy mindent tudnak rólunk!… Egy ilyenbe bele is szóltam halkan, de csak mert jóbarátok elmélkedtek ilyesmin, s gondoltam, ha nagy hordóra ki nem is állok, legalább velük tisztázom, hogy a Facebook semmiben nem hibás. A Facebook addig filmet sem készít rólunk és nekünk, amíg erre parancsot nem adunk neki egy linkre kattintva. És akkor működésbe lép egy kis applikáció – amiről nálam sokkal értelmesebb szakik hosszan tudnának itt fészbúk-kommentelni, ha ez most a Facebookon történne – és az az applikáció adott algoritmus szerint, de főleg, a leglátogatottabb, legkedveltebb – bocsánat, lájkoltabb – pósztjait válogatja egybe az adott felhasználónak, és kész a filmecske… Tehát, a Facebook és az appja (nem az apja!) csakis a hozott anyagból dolgozik: abból, amit mi pakoltunk oda fel, és mondtunk, illetve mutattunk meg magunkról. Semmi többet. Senki nem gondlhatja komolyan, hogy a Facebook emberei időt, szalámis szendvicset, Starbucks kávét  és mikrocsippeket nem kímélve feszülnek neki a számítógépnek naphosszat, hogy kikémkedjék, mit ebédeltem vagy épp hol tartózkodom. Ha viszont bejelentkezem valahonnan, sőt, megosztom az ebédem receptjét vagy akár fotóját is ezzel a pompás társsal ( azért mondom, pompás, mert alig-alig felesel vissza, de ügyesen hallgat), akkor rögzítik azt.

„ – Na ez a baj, hogy rögzítik. Hogy mindent rögzítenek!” – hördül fel a másik nyáj amott, pedig eleddig vidáman legelésztek, és szórták a kullancsot magukból meg egyebeket, hisz egyébre sem tellett nekik a megosztásnál, illetve továbbadásnál.

Na ja: rögzítik. Minden rögzítenek. Ilyen világban élünk, ahol mindent rögzítenek. A retinámat és az ujjlenyomatomat, valahányszor belépek az országba, ami papírforma szerint hazám. Rögzíti a telefonom a beszélgetéseim adatait – hacsak ki nem törlöm egyszercsak belőle. De rajta kívül még sokan mások is rögzítik. Egyesek szakmából, mások hobbiból. Az orvosom rögzíti a szívritmusomat, az fül-gégészem meg a hallástartományom hullámait. A portásunk a házam recepcióján rögzíti minden látogató adatait, az enyémet már akkor rögzítették, amikor ideköltöztem. Sőt, ujjlenyomatot is adtam. Amikor munkába álltam is rögzítettek rólam mindenféléket, és az ujjlenyomaton túl pisilnem is kellett kémcsőbe egy laborban, hogy azt is rögzítsék. A kávéházamban rögzítve van a kedvenc reggeli és délutáni kávém, a mobilszolgáltatómnál és ezer egyéb helyen a hitelkártya adataim. És ez mind-mind mekkora szerencse rám nézve! Mert ha nem lenne rögzítve az István-téri kórházban, hogy mikor születtem, akkor most vakarhatnám a fejem, vagy drága jóanyám évektől zajos memóriájára kellene, hogy hagyatkozzak. És milyen szerencse, hogy amikor kiment a fejemből a számlakifizetés, csak segélyhívást kezdeményeztem a mobilomról, hogy a hitelkártya adataim birtokában töltsék fel a telefonomat, hogy vidáman csacsoghassak anélkül, hogy be kellene mennem valami undok és hosszúkörmű telefonoshoz a sugárúton. És meg nem fordul a fejemben, hogy az orvosom majd jól visszaél a szívritmusommal, attól sem, hogy a szolgáltató lenyúlja a pénzem – főleg hogy a banknál is rögzítve vagyok, és amint pénz megy le a számlámról, azonnal csipog, pittyeg és csörög, bejön e-mail, sms és még tán az égre is kiírják repülővel, hogy Mr Dancs, az ön kártyáját olyan tranzakcióban használták, ahol ön nem feltétlenül volt jelen. Felismeri? És elismeri? Igen?… Akkor rögzítjük… a kifizetést. És mind így.

Valaki meg azon méltatlankodott, hogy bezzeg róla a Facebook olyan videót készített, amelyben egyetlen kép sem volt őróla. Belenéztem a profiljába. Szerintem előnyére vált! Amúgy az illető profilképe egy szuperhősmonstrum volt, a pósztjai pedig megosztott idiotizmusok és online játékok, néhány fotó kutyákról, akik vízbe esnek, macskákról a függönyön és pár nevenincs költő babérozatlan remeke. Akármennyire is furfangos ez a Mark Zuckerberg és az ő menő csapata, a szarból ők se csinálhatnak húslevest…

Sokan puffognak és csapkodnak, meg fújnak a közösségi oldalakra, jobbára azok, akik mindenhol jelen vannak teljes erőbedobással. Vagy lényegében fingjuk sincs az egészről. Csak véleményük. A közösségi média pedig nem bánt senkit, a csapkodók lényegében a saját kis buta fejüket csapkodják, mint az a csimpánz gyerek, aki restelli maga előtt is, hogy mennyire ütődött. Nagyon jó tükör a Facebook. És köpködni lehet, csak nem kell ezért másokat is bevonni, hanem a fejet fel kell emelni, jó magasra köpni, majd aláállni. A Facebook pontosan olyan, mint a felhasználója. A felhasználó ugyanis az, aki megenged vagy nem enged meg valamit a Facebookján. Ha például az ember kéretlen játékfelkérést kap, akkor nem azzal szünteti azt meg, hogy photoshopban készít egy helytelenül megfogalmazott szöveges táblát – „Nem kérek játékfelkérést. Sose játszok.” –elcseszve így egy egész délutánt, nuku takarítás, se Édes élet, se Éjjel-nappal Budapest… Sőt, ha cifrázza is, akkor ValóVilág se lesz estére, hogy egyebekről ne is tegyünk itten emlegetést. Igaz, én már annak örültem, hogy nem két cével írta.

És terjed ez a tábla, mint a kórság. Pedig ha a verejtékes táblaírás helyett egyszerűen a lenyíló ablakban kikapcsolta volna a játékfelkérést, akkor az a játék sosem jött volna többet. Ugyanígy, ha a jámbor fészbúkosban felgyullad a vörös égő, és rádöbben, hogy az a galád Sundrám Józsi eszement játékos, és minden új szarra rákattint, ezzel újabb automatikus kéretlen felkérésáradatot zúdítva nyájas pajtásaira, akkor azt a tökkelütöttet tiltja le, még csak nem is teljes testhosszában, csak a játékfelkérései ügyében. Mert higgyük csak bátran el, a Sundrám Józsik világát éljük, egy kemény, minden hájjal megkent, bárgyú eszű világot, és ezek a Sundrám Józsik sok esetben nem is sejtik, hány kéretlen játéfelkéréssel tettek másokat gazdagabbá. Így egy ilyen huszárvágással hirtelen mindenki boldog lenne, mint a vidám vasárnapban és az Örtorony címlapján. Hozsannázva szórnának virágot egymásra az emberek ékesszólás gyanánt.

Nekem lényegében csak jót hozott a közösségi média. Tíz éves a Facebook, de én magam három évet kivártam vele, csak 2007-ben csatlakoztam. Azelőtt az iwiw volt, ami International Who Is Who, de valahogy sohasem kerekedett ki belőle igazi internacionalizmus, sőt, jellemzően jó kis magyar légköre volt. Az ideig-óráig terjengő MyVIP-t meg sem említem, mert az csak egy röpke vicc volt, és az iwiwet is csak azért, hogy ne maradjon említés nélkül. De hogy szerettük! Végre elő lehetett kutatni azokat az osztálytársakat is, akikkel soha addig két szót sem váltottunk, az egész általános teljes ideje alatt sem, sőt, utáltuk is, jóllehet. Meg aztán lehetett sztárokat bejelölni. És vagy visszajelölt vagy nem. De ha nem, akkor szerzett az ember egy meghívót magának, és megcsinálta a maga Zsédenyi Adriennjét, akivel keresztbejelölte önmagát, és onnan már tiszta sor. Az iwiwen a barátok száma volt a mérvadó, és a legfontosabb státusz szimbólum. Innen a Facebook hatalmas ugrás volt, egy rendezettebb közeg, ahova csak lassan és illedelmesen kapaszkodtak be az emberek. De ez jóval később esett meg.

Engem Fehér Balázs hívott meg a Facebookra, aki akkor még nem volt akkora bálvány, mint most, csupán egy kifejezetten jóképű és sármos modell egy kis tibeti filozófiával, illetve feledhető popzenei karrierrel, ami viszont nekem kapóra jött egy este az Old Man’s-ben, ahol Bazsi bátyjának Cotton Club Singers-es műsorát bambultuk épp sörök mellett, és társalgás gyanánt elmondtam, hogy ismerem a dalaikat (ama felejtős popkarrierből). Mind a kettőt. És ő meg örült. E-mailcímcsere, minden. Hol voltak akkor még az okostelefonok, appok, address bookok és sms-ek… Nekem Yahoo Messengerem volt, neki meg Hotmail. A két rendszer adott pillanatban elkezdte felismerni egymást. Hogy ma hol tartanak, a jóisten tudja, de bízom benne, hogy mindketten a mennybe jutottak, mert alapjában véve jó kis cuccok voltak, egyik is, másik is. Akkorban csak ismerkedett a Yahoo a Hotmaillel és én meg írtam Balázsnak.

–          Szia 🙂

–          Ki vagy?

Akkor esett le, hogy a Yahoo ugyan ölelgeti a Hotmailt, de annyira nem jópajtik, hogy a nevet is kiírja, maradt csak a nicknév: Saffranek. Igen, drappcicám neve a mindenkori Yahoo azonosítóm, ami viszont FeBának túl sok hasznos információval nem szolgált. Mondom, Dancs Artur vagyok, tudod… és itt elmeséltem, mit s honnan tudunk egymásról eddig. Addig. FeBa azonnal feloldódott, és valami betegségéről, tán még valami kórházi beavatkozásról is szót ejtett – bár erre nem esküszöm meg. Szépen elbeszélgettünk, és egyszer még – megerősítés gyanánt – visszakérdeztem:

–          Balázs, te biztos, hogy tudod, ki vagyok?…

–          Hát, persze! – vágta rá – Hogy ne tudnám. Dancs Artur. Hisz imént mondtad…

Balázzsal aztán ennél emelkedettebb beszélgetéseink is voltak, tervekről, külföldről, karrierről és életfilozófiáról, és ha él még a Yahoom valahol, és rögzít (!), akkor őrzi ezeket. Egy nap pedig, 2007 júliusában Facebook meghívóm jött. Balázs küldte. Kérdem, ezzel mit kezdjek. Mondja, lépjek be. Sosem lehessen azt tudni. És úgy lett.

Akkoriban szakmai szempontból nekem a MySpace volt nagyon fontos. Egyrészt zenei törekvésekről, fiatal előadókról, kevésbé ismert vagy befutott zenészekkel barátkoztam azon keresztül. Nagyon sok demót kaptam akkor meghallgatásra, mint rádiós, az külön értékkel is bírt, hogy zenei szerkesztő is voltam, és kapcsolatom volt a hazai, a magyar és az amerikai kiadókkal is, illetve azok zászlóshajóival. Roppant módon imponált ez nekem, és nekik is, amikor a lejátszási listáimon felfedezték valamelyik saját termésüket. Ezeket a listákat ugyanis ott publikáltam. Hogy annak ellenére, hogy rég nem használom, miért nem törlöm mégsem a MySpace kontómat?… Néhány lementett beszélgetésért és például két bejegyzésért sem. Egyiket Létray Ákos írta nekem: „Te voltál az első, aki hittél bennünk. Ezt köszönöm neked!” Zsédával való duettjükről, a Valaholról volt szó. Ákossal korábban levelezgettünk, kaptam a dalait, sokmindenben ott volt a munkája akkoriban. Azt a bizonyos duettet pedig ösztönösen szerettem, és meg is forgattam mindenfelé, ahol csak lehetőségeim megengedték. Amikor megnyerték a díjat vele, és le nem lehetett mosni a tévéképernyőről a produkciót, gratuláltam mindkettejüknek, és Ákos akkor hagyta nekem azt az üzenetet. A másik üzenet pedig Heath Ledgertől volt, aki születésnapomra köszöntött éppen halála előtt röviddel. A tragikusan eltűnt post-mortem Oscar-díjas színészt még Brooklynban volt szerencsém megismerni, amikor New Yorkba költözött, a Boerum Hillre. A Brokeback Mountain ünnepelt sztárja volt épp, és azért nem ő kapott Oscart, hanem Ang Lee, a rendező.

Tudom, hogy nem lehet ott az az oldal örök időkig – hacsak nem rögzítik azt is. De ha eltűnik, hát, lelke rajta, nekem nincs lelkem törölni.

Bejelentkeztem hát az akkor még meghívós Facebookra. És két évig szinte csak ez a két barátom volt ott: Balázs és Ági barátnőm, aki akkor már Amerikában élt. A Facebookolás pedig kimerült annyiból, hogy az ember kiírta mit csinál, azaz a státuszát. Megértettem, hogy a Facebook kapcsolatteremtő és kapcsolatfenntartó valami, amit az a sokat emlegetett Zuckerberg nagyon okosan kitalált a világnak. Igaz, eleinte ő is csak kisebb, iskolai hálózatban gondolkodott, nyilatkozta is tegnap, hogy a leggyakrabban feltett kérdés az, számított-e rá, hogy ekkora fene nagy, majdnemhogy világhatalom lesz ez a kis egyetemista bolondoskodás, és persze, hogy nem. Honnan tudhatta volna. Mint ahogy azt sem, hogy 2009-ben elkezdtek az iwiwről mind nagyobb számban átkapni az emberek. A mieink.Végre az én ismerőseim száma is gyarapodni látszott.

Aztán jó kis társaság kerekedett ki, az az időszak volt, amikor az ember ismerte az összes ismerősét. A későnérő lánclevélgyártók az iwiwen ragadtak sokáig. Egyszerűen nem tűnt fel nekik, hogy mindenki megszökött, és a hülyeségeiket már csak egymás közt osztják, mert annyira bele voltak a körlevelek gyártásába feledkezve. És ez az időszak a Facebookon maga volt a paradicsom. Igen ám, de egyszer csak az egyik körlevelező rádöbbent, hogy sem öt nap, sem tíz nap után nem ér körbe a lánclevele, és felocsúdott: üres az iwiw!

Leoltották a villanyt, és ügyesen átbútoroztak a fészre. De ha csak bútor lett volna. De hozták a csótányokat is benne, meg a rózsaszín szivecskés panorámaképeket, versikéket és bölcsességeket, egyszóval a körlevél-stafírungot. És el is kezdtek dolgozni. Heteken belül tele lett a Facebook magyar lánclevelekkel. Nem tudom, azoknak, akik 2010-2011 tájékán jöttek, mit mondtak, hova mennek, mindenesetre egy homlokegyenest félreértelmezése történt meg magyar közegben a Facebooknak: az „osztás”. Honlapok, oldalak és egyéb förmedvények, vicceskedések láttak napvilágot, amik ontani kezdték az „osztanivalót”, mert fel voltak rá készülve, hogy nagyon sokan amúgy semmit sem tudnának megosztani, mert ötletük nincs, rá kell hát, segíteni őket. Ha nincs saját gondolatuk, adjunk nekik. Az se baj, ha marhaság, de osszátok, lopjátok, vigyétek!…

Merthogy annyit mindenki tudott, hogy a Facebookon nem elég a barátok száma, hanem a lájkok száma is fontos. Valaki legalábbis ezt mondhatta, mert sokan el is hitték, és az életüket tették rá egy-egy lájkra. Elkezdődött tehát egyféle szodomiztikus lájkvadászat. Eljutva oda, hogy kiírja: Szeretem az édesanyámat. Ha te is szereted a tiedet, lájk. Ha nagyon szereted, komment. Komoly kérdőjeleket emelt mindez bennem, aki a két világ partján ültem. Egyrész volt ez a cirkusz, zajos-lármás osztás-lájkolás, és volt a másik oldalon az, ahogyan az amerikai (akkor) használta a Facebookot. Mert használta. És teszi most is. Roppant praktikus dolgokra, tájékozódásra, kapcsolattartásra. És megoszt az amerikai is. De nem táblákat és idióta rigmusokat, se nem körleveleket, amit ha nem adsz tovább, egy rokonod azonnal szörnyethal. Hanem saját gondolatot. Legyen az akármilyen banális, a sajátja. Legalább megpróbálta, mentségére legyen mondva. Megoszt fotót is. A kutyájáról, a kertjéről, a vakációjáról, a babájáról és magáról. A sajátjait vagy a barátaiét.

Van ismerősöm, aki a napja minden mozzanatát tudósítja a Facebookon, sokszor kínos pillanatait  is pellengérre viszi. Egy másik a kutyáit fotózza, de van, akinek csak növények vannak feltöltve, a kertje virágai, fái. Egyik ismerősöm ételeket pakol fel, és az embernek az az érzése támad, hogy ezek állandóan csak esznek. De sokkal jobban elviselem ezt, mint azt, hogy decemberben félpercenként pósztolja valaki Ady Endre csodaszép versét Szabó Gyula elbűvölő tolmácsolásában. Vagy egy másik, aki internetről összehordott szalonna és kolbász fotókat oszt meg minden vasárnap órákon keresztül.

Mert vannak a mindennapos, rutinos fészbúkolók, és vannak a hétvégi rémek. Ezek egész héten tévét néznek, de hétvégén nekiülnek, és mindent, ami hülyeséget a barátaiktól egész héten kaptak, sorra továbbadják. Szombat-vasárnap annyi szemét összetobzódik a falon, hogy az embernek guberálnia kell, ha valaki vagy valami fontosat vagy érdekeset, SZEMÉYESET akar találni. De ez sem a Facebook hibája. Még csak nem is az „osztóké” – nekik ennyi az eszük, nincs, amit kezdeni velük. A fal tulajdonosa viszont testre szabhatja a saját üzenőfalát. Mindenki tehát pontosan azt lát a falán, amit beenged, amit magára hagy zúdulni.

Igen, szeretem megnézni barátaim, ismerőseim fotóit akkor is, ha amatőrök, akkor is, ha profik. Szeretem, ha néha helyesírási hibával is, de személyhez szóló üzenetet, bejegyzést kapok. Szeretem azokat is, akik csak hallgatnak, lájkolgatnak, de semmit nem szólnak. Nincs talán még képjük sem feltéve. Szeretek akár tartalmas vitákba vagy baráti nyilvános heccelődésekbe is belemenni.

Ellenben visszahőkölök a zajos „szemetelőktől”, idegen tollakkal ékeskedő fontoskodóktól, s persze a kitartó idiótákról is. Noha hajlamos vagyok a kitartást alkalmasint pozitívumként kezelni, az idiotizmussal, mint állapottal nem tudok, mit kezdeni. És ez elgyengít. Az idiotizmustól be tudnék ülni egy sarokba embrió pózba és szomorkodni akár percekig is. Mert az idiotizmus rosszabb, mint az AIDS. Utóbbira van esély, hogy gyógyítható, visszafordítható, vagy valami…

Na, ezek a cirkuszisták azok az emberek, akik hirtelen kifulladnak, vagy bele a saját és hasonszőrű társaik szemetébe. Mert ezeknek annyi eszük sincs, hogy egymást letiltsák (igaz, akkor meg üres lenne a faluk…) És akkor jajveszékelve törlik a fészt, és ezt sok esetben hangos csinnadrattával teszik, előre bejelentik, és visszaszámolnak, mint az öngyilkos a Margithíd korlátjának dőlve, aki arra vár, valaki mentse már meg önmagától. Majd visszaszivárognak új alakban, ugyanolyan sötéten.

Nekem a közösségi média ilyen nagyszerű történeteket, embereket, meseszép pillanatokat, sok vidámságot és derűt hozott az életembe. Kaptam vígaszt, ha kellett, és lelkesedésemben is támogatást. Repülősként és rádiósként is mindig emberek között voltam. Szerettem is, meg néha nem is. Leírtam én ezt már korábban az utaskísérős mesékben, hogy nehezen kezeltem sokszor a sok szeretetet, amit kaptam. Vannak a barátaim, és van rengeteg ismerősöm. A Facebook kegyes, mindenkit barátnak hív, de mindenki tudja a magáét. Én is az enyéimet. Nem jelölgetek be és vissza mindenkit, sőt nagyon szeszélyesen teszem mindenkoron. Így is 700-an vannak. De ahány világban járok én, s ahány mesében megfordultam már, ha azt vesszük, ez nem is olyan mérhetetlenül sok. Vannak ismerőseim, akik nem Facebook ismerőseim. Vagy mert ők nem akarják, vagy mert én nem. Vagy mert csak jó nekünk a valós világban ismerősnek lennünk. Vannak ismeretlenek, akik jó Facebook ismerőseim.

Ha hazaérek, és bekapcsolom a Facebookot, néha azt mondom magamban: „Na, öreg, engedjük be a világot, hallám’ , cseziár!” És amikor átfutom a falamon a státuszokat, fotókat és hangulatokat, egy képet kapok, mi történt a világban, szűk hazámban, új hazámban, munkahelyen, azon kívül. Kinek született s kinek távozott el, kinek volt sikere ma, s kinek szomorkás a hangulata máma… Belehallgathatok, milyen dalra volt ma jókedve valakinek, és milyen jó számot komponált ez a másik barátom is! Eszembejutnak születésnapok, amiket nem is lenne, honnan tudnom, és főzni is megtanulok vagy épp fényképezni. Ha kell, segítségért is kiálthatok, annyi időzónában vagyok, hogy valaki biztos, hogy akad, és megadja kódot a routeremre, a megoldást az égési vagy lelki sebekre. Megtudom, ha havazik, még mielőtt kinéznék az ablakon. Azt is, ha a világ másik oldalán havazik is.

Persze, hogy igaz az is, hogy ezt egy újságból, hírportálról is megtudhatnám, mindegyik, szakmai életem nyomán ott van lementve a favoritokban. De vajon minden nap beleböngésznék-e az itthoni és az otthoni hírekbe, lenne-e alkalmam mindent és mindenkor megtudni, és mindenkivel, aki számít akár napi kapcsolatot is fenn tartani? Felvenném-e minden nap a telefont, és felhívnám, elmennék-e személyesen látogatóba minden nap, hogy megkérdezzem, hogy van, milyen volt a napja, mi van az életében…?

A közösségi portálok annyi feledhetetlen élménnyel tettek gazdagabbá. Ha elutaztam San Franciscoba, és feltöltöttem egy képet a villamosról, perceken belül üzenetet kaptam Bara Timitől, akit akkor volt ezer éve, hogy láttam, s talán ezer is eltelt volna egy újabb találkáig, ha nincs a Facebook. Két szatmári összefut egy italra San Franciscoban! És eszembe jut Malekandi… Malek Andreával édesapja kapcsán kezdtünk el Hofi Géza margóján egyszer beszélgetni. Andit is a közösségi média hozta nekem. Majd egy hajnali órán ide-oda ping-pongoztunk üzenetekkel, mert egy román estet  készített elő Bécsben, és mivel nem tudott románul, kiejtésben, a fonetikus szövegekben, majd dalok felkutatásában is segítettem. Egyszer töltöttkáposztafőzés és dalválogatás közben említettem neki, hogy egy barátom felhívta a figyelmem egy dalra, amit az akkori Szulák-showban énekelt Kaszás Attila emlékére. És hogy az milyen csudaszép előadás volt ott a műsorban.

–          Azt csak ott, a showban énekeltem el. Nincs róla stúdiófelvétel…

–          De kár – sopánkodtam, mire visszakérdett, szelíden és természetesen a töltöttkáposzta ízlelése közepette:

–          Felénekeljem neked?

–          Hogy mi…?

–          A napokban stúdiózom úgyis…

Egy hónap múlva CD jött postán nekem dedikálva: „Emlékül szeretettel, Malekandi” És ott az utolsó dal a lemezen az a bizonyos dal, az én dalom: Az elfelejtett bossa nova…

És az is már mekkora kincs, hogy az én drága Elekes Frici barátom, aki csak 100 barátot választott ki magának a fészen, hogy azok közül egy pont én vagyok. Mert Frici nem olyan barátkozós típus. A fészen. Frici a könyveiben barátkozik mindenkivel, de a fészbúkos berkekben nagyon válogatós. De persze, Fricivel én akkor is tudok kávézva sztorikat fűzni, ha nincs kéznél Facebook, azonban a 100-ban benne lenni…

Vagy itt van Austin… Róla egy régi blogbejegyzésben írtam (nevével azonos címmel) a Levelek New Yorkból sorozatomban. A fiatalember, akivel egy Budapest – New York repülőút hozott össze. S ha nincs a Facebook, honnan tudtam volna meg, hogy maga is pilóta lett, és röpköd, amikor olyan kedve tartja.

És Ross? Ross Kelly, a filmszínész… Egy elveszett poggyásza kapcsán keveredtünk telefonszámcserélős, fészbúkonbejelölős viszonyba.

Nem említem szeretteimet, azokat a barátaimat, akikkel már dinoszauruszok korából barátkozunk, szeretjük egymást, mert ők nem a Facebook hozadéka, viszont néha jó kis társaság tud egy fotó vagy egy státuszbejegyzés köré összegyűlni.

És megannyi múltba (vagy máshová) veszett arc bukkan fel. Meg tűnik is el.

Megszámoltam: 41 profilfotóm volt és egyetlen (ugyanaz) a háttérfotóm kezdetektől. 1295 fotóm és 690 ismerősöm. (70-et blogírás közben töröltem)

Egyszóval… Thanks, FB! ❤

byclarkellis

"I would never want to belong to any club that would have someone like me for a member."

Exploratorius

Old School Film Hack

August MacGregor

Celebrating Sensuality. Intended for mature audiences, 18 and over

Living to help other disabled people, and people in need, Change the sign!! And Earth

I been online since 1994. I seen the internet at its finest. Then the World joined and fucked it up

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

tutorials4view

Watch free tutorials in Full HD (1080p) quality video tutorials, sorted by subjects, like: Photoshop, Gimp, Facebook, Torrents, Windows 7, Windows 8, Windows 8.1, Viruses and malware removal ( like ask,com, vqo6, Babylon ) and more and more.. If you like our tutorials and guided, please SUBSCRIBE to out channel at: http://www.youtube.com/user/ShaiSoft - tutorials4view.

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: