Nyár cikádaszárnyon az olasz riviérán 1.


A visszatérés lélektana

Azóta vágytam vissza Bordigherába, hogy még el sem jöttem onnan. Még javában ott voltam, és máris vágytam visszajönni, és hosszasan megmártózni a riviérai Olaszország színpompás és illatos csodájában. Alig két napot tölthettem itt első látogatásom során, és mégis olyan hosszasan szőttem aztán az élményfüzéreket azokról a napokról, hogy nem csak azoknak tűnhetett úgy, akik olvasták vagy hallgatták, hanem még a magam számára is, mintha egy egész nyarat töltöttem volna el Ligúriában. Nem csak azért, mert olyan intenzíven éltem meg akkor ezt a két napot, – ami lényegében egy teljes nap volt és egy késő délután – hanem mert valójában arra vágytam, hogy az egész nyarat eltöltsem ott. Odamentem, megérintettem, fellebbentette a fátylat a titkairól, legszebb oldalait villantotta fel előttem, és ami a legfontosabb – fentről a dombról elém tárta azt a végtelen kéket, aminek akkor sem tudok ellenálni, ha csak Monet festményén látom vagy egy fényképen, nemhogy olyan megfogható közelségből, hogy érezni a sós, frissítő illatát, ami, ha bejárja a bőrödet, nyirkossá és ragacsossá teszi azt. Félreismerhetetlenül, ahogyan csak a tenger közvetlen lehelete terítheti rá önmagát testedre.

Bordighera

Eredetileg Elio és Oliver nyomait és egy harminc évvel azelőtti, egy egész életre szóló nyári románc emlékeit felkutatni érkeztem B-be. Monet nyomdokain indultam el – New Yorkból Palm Beach-en, Los Angelesen, Párizson és Lombardián át – a mester számára is megfejthetetlen Bordighera felé. Az író, André Aciman volt legnagyobb segítségemre a titokfejtésben, mert megengedte nekem, hogy az ő Bordigherájára, amit Elion keresztül eljuttatott hozzám, és amit korábbi és későbbi memoárjaiban kibővített, elkezdjem szépen felépíteni az én sajátomat. És már akkor, amikor arra a kis időre itt voltam, és ittlétemben is elkezdtem ide visszavágyni, eldöntötten, csakis szabadon szeretnék B-be visszatérni. Ez pedig csak egy módon lehetséges: nyitott lélekkel és mindenféle tervektől és elvárásoktól mentesen. Manapság annyi lehetőség kínálkozik számunkra egy-egy utazás minden pillanatát megtervezni és ezzel behatárolni a lehetőségeinket, hogy tulajdonképpen a legtöbb esetben megmérgezzük azt visszavonhatatlanul. Hosszú évek világutazásai nagyon fontos tanulságot érleltek meg bennem. Olyan bölcsességet, aminek foszlányai mindig is éltek bennem a kalandvágy és a kacérkodás saját korlátaim feszegetése formájában; teret kell hagyni az eltévedés, és ezáltal a felfedezés minden lehetőségének. Ezt pedig csakis szabadon lehetséges. Adnom kellett időt és teret magamnak, hogy lecsengjenek bennem egy élményekkel és utazásokkal dúsított hónap és New York zajai. Intézhettem volna úgy is, hogy Milánóba érkezve azonnal utazzam is tovább délre, de itt adtam magamnak az első puffer-zónát, az átmenet első szakaszát. Semmi dolgom nem volt Milánóban, és igazából semennyire nem is érdekelt a város aznap, mikor a Malpensán leszálltam. Mégis hagytam elmenni a reggeli vonatot, a direttissimót a riviéra felé. Még utána is bámultam hosszan annak az embernek a végtelen nyugalmával, aki ugyan nagyon vágyna már azon a vonaton lenni, ugyanakkor tudatában van annak is, hogy megvan, be van biztosítva az ő saját vonata is, de most, mint egy arisztokrata, akinek gazdagsága nem pénzben, de időben és szabadságban mérhető, csak úgy eltölt majd néhány órát Milánóban – minden előzetes tervtől mentesen. Csak úgy, az élvezet kedvéért. Ha terveztem volna a milánói tartózkodást – ismerem magam – agyonszerveztem volna programokkal, látnivalókkal, tömegközlekedéssel, menetrendekkel. De nem tettem. Mert ismerem magamat. Hanem csak kisétáltam a Milano Centrale elé, és elindultam a sugárúton egy irányba.

Milano

Megnyugvással töltött el, hogy továbbra sem érdekelt különösebben semmi sem Milánóval kapcsolatosan, annyira sem, hogy utánaolvassak bárminek is, mert olyan könnyedén, tehermentesen lépegettem a macskaköves utcákon, és szívtam magamba azt, ami épp elém tárult, mintha én magam lettem volna a frissen szárbaszökkent nyár a napon forró, a lombok árnyékában kellemesen hűvös olasz utcákon. Elhaladtam a Scala előtt, szinte tovább is mentem. Impozánsabb épületre számítottam, de megadtam a kijáró tiszteletet a hírnevének, és máris továbbindultam. Inkább időztem a Montanelli parkban, a kora délelőtti hőségben, a szökőkút simogatásként ért. Majd útban a dómtér felé újabb csodát fedeztem fel, a II. Viktor Emánuelről elnevezett gallériákat. Hosszabban a dóm lépcsőin időztem. Nem sütött oda a nap, és jólesett nézni a hömpölygő tömegeket, a lenyűgöző környező épületeket, amelyek a teret szegélyezik. Impozáns és ámulatbaejtő a dóm épülete is, mint egy kézzel csipkézett építészeti csoda, amilyen csak a mesékben, a képzeletben létezik. Annál tovább azonban az sem érdekelt. Hátat fordítva neki, inkább a teret figyeltem. Olasz gimnazista fiúk érkeztek csoportban. Valami sportklub focicsapata lehetett, egyenmezben voltak. Olaszul perlekedtek egymás közt, a dóm őket se kötötte le különösebben, és szerintem hasonló emberre volt szükségük, aki nem a templomot fényképezi lázasan, ezért szólítottak meg engem a lépcsőn.

– Magának, signore, ki a kedvenc focicsapata?

– Nem tudom, miért?

– Csak, mert tudni akarom – válaszolta kurtán a kis olasz focista – mondjon, hát egy csapatot.

– Nincs nekem olyan. Én nem értek a focihoz. Beckhamet ismerem, mert az ő parfümjét használom sok éve, de tartok tőle, ez itt most nem mérvadó.

A gyerek csalódottan vette tudomásul, hogy nem a megfelelő embert nézték ki maguknak a focicsapatokról szóló vitát eldönteni, viszont nem tudta figyelmen kívül hagyni idegen kiejtésemet, és megkérdezte, honnan jöttem. És mondom, hogy éppen New Yorkból.

– Ah, ez mindent megmagyaráz. De nincs gond, csak élvezze Olaszországot.

Biztosítottam efelől.

Tettem még valami tiszteletköröket a tér körül, a gallériában, és elidőztem a  Sforzesco kastély kertjében is a mind magasabbra hágó hőségben. Még bő három órám volt a vonatom indulásáig. Úgy találtam, ez éppen a megfelelő időmennyiség egy kellemesen elköltött ebédre valahol az állomás felé vezető sugárúton látott hangulatos kertvendéglők egyikének hűvösében. Ott ültem, s miközben elmerült a tekintetem a hömpölygő tömegben, egyrészt fél lábbal és gondolattal Bordigherán voltam, másrészt meg az járt a fejemben, hogy mennyire tönkretették ezeket a nagyvárosokat az uniformizálással. Minden világvárosban minden egyformán kiszámítható. Ugyanazok a szuvenírek, más-más felirattal, ugyanazok a pedicab-ek, ugyanazok a hop on- hop off emeletes piros buszok, ugyanazok a japán turisták fényképezőgépekkel, ugyanazok a homályos, tengő-lengő csavargók kétes üzleteikkel a turistanép közé keveredve, ugyanazok a zsebtolvajok és koldusok, ugyanazok a hangosan szelfiző amerikaiak, ugyanaz a giccsparádé. Csak a látnivalók, a műemlékek változnak városról-városra. De még a  térkép is ugyanaz mindegyiknél, ami csak a belvárosokat mutatja s azt a négy-öt épületet, amit minden turista meg kell, hogy nézzen, s hogy az a négy-öt épület hogyan köthető össze például adott cég jóvoltából buszon vagy kisvonaton szemtelenül sok pénzért.

Milánói dóm

Persze, a helyzet azt mutatja, pontosan ez a standard felületesség, amire az átlag turistának a legnagyobb szüksége van. Rájöttem az évek és útjaim során, hogy nagyon kevés az az utazó, akit mélyebben és alaposabban is érdekel egy-egy destináció, egy-egy nép mindennapjai, az igazi arcai egy településnek. A kipipálás korát éljük. Leginkább ez a végső cél a világturizmus trendjeiben: kiikszelni egy-egy helszínt, látnivalót, bakancslistát, sok pénzért enni, drága, de értéktelen szuvenírt venni, elvegyülni a tömegben, csordában járni. Ha valaki rendszeresen kézbe vesz egy-egy drága illusztrált utazási magazint, rádöbben, hogy az a legkevésbé fogja az utazás élményeit és felfedezéseit előtérbe helyezni, csupán az étkezésekre, szállodai szolgáltatásokra és bevásárlási útmutatókra szorítkozik. Tényszerűen, s annak függvényében, melyik cég fizetett többet a reklámért. Üzlet, mint olyan, és természetesen egy dömpingszerű igényt elégít ki. Ha egy helyszínt különösebben kiemelnek, akkor az meg azért lehet, mert adott reklámozó légitársaság éppen oda indított szezonális járatokat hetente négyszer, és még kaphatóak kedvezményes jegyek az elsőosztályra. Rá kellett arra is jönnöm az idők során, hogy inkább én lógok ki a sorból, semmint a többség. A turistáknak valóban csak konkrét korlátokon belül mozog az érdeklődési körük, és a legkevésbé sem a felfedezés izgalma, hanem egy sokak által megélt élmény újraélése önmaga számára, megpecsételve egy szelfivel, feltálalva egy helyi vendéglőben, és kipipálva a listán. A statisztikák egyszer azt mutatták ki, az amerikaiak a legutazóbb nép a világon. Sok időmbe telt, amíg megrökönyödés nélkül végig bírtam hallgatni amerikai barátaim és ismerőseim válaszát arra a kérdésemre, milyen volt a nyaralásuk adott úticélra. Mert a válaszaikban leghosszabban egyvalamire térnek ki: az étkezésre. Hogy milyen volt az étel, és mennyibe került, és hogy mennyire volt drága vagy nem drága az egész. És ennyi. Egy ilyen beszélgetésben sosem hallottam titkokról, felfedező utakról, amikor valaki elindult csak úgy, és mesés dolgokat fedezett fel. Csak azt, hogy itt is volt egy jó vendéglő, ott is, és ha akarom, megadják a címét is, sőt, a pincér nevét is. Mert az meg a másik amerikai szokás, minden kiszolgáló személyzetnek elkérni a nevét. Arra az esetre is, ha panaszt akarnak tenni valamiért s arra is, ha csak dícsérni szeretnék. Ebben a felületességben is van valami, mert eleinte mindenki bedől neki. És éppen ez a lényege. Egy kölcsönösen kialakított komfortzóna turista és helyi között, hogy mindenkinek könnyebb legyen a másikat elviselni másságában.

Galleria Vittorio Emanuele II.

A következő pufferzóna lelassulási folyamatomban és útban vakációm felé az olasz riviérán maga az utazás volt, a néhány órás vonatút Milánóból Bordigheráig. Elsőosztályra váltottam jegyet – az európai nemzetközi vasúti közlekedés meglepően színvonalas és olcsó. A kényelem mellett a kiszámíthatóság is mérvadó, és tapasztalataim alapján elmondhatom, az olaszokban jobban megbízom ma már, mint a franciákban. Nizzába is repülhettem volna, és onnan csak röpke egy óra lett volna az út Olaszországba, de mint megtapasztaltam legutóbb is, és aztán valahányszor belepillantottam a francia vasúti társaság mindennapjaiba, megtapasztalhattam, hogy egy pirosbetűs felirat szinte soha nem tűnik el a kiírások közül: bizonyos vonalakon késésekre, járatkimaradásokra kell számítani az x meg y részleg éppen aktuális sztrájkja miatt. Legkevésbé sem akartam kitenni vakációra áhítozó felfokozott hangulatomat semmi ilyennek mégegyszer, és szerettem volna, hogy olaszországi utazásaim során a legkevesebb érintkezési felületem legyen a franciákkal, még akkor is, ha reméltem, ezúttal akár Monte Carloba is eljutok – ehhez pedig átutazni francia területen megkerülhetetlen.

Lelkileg felkészülve zötyögtem a mind sűrűsödő alagutakon át a tengerpart felé. Aciman regényei és sok elbeszélése készített fel a pillanatra, a csodára, amikor a belországból, jelen esetben a Ligúr Alpok völgyéből a vonat csak hirtelen kikanyarodik a tengerpartra, és egyik oldalról a végtelen azúrkék veszi át a hatalmat. Nizzából érkezve is előző utamon, az egyik legemlékezetes szakasza volt mindenkori utazásaimnak a tegerparti szakasz. Akkor Monaco , Eze, Menton és az olasz határváros, Ventimiglia sorakozott füzérben az útvonalamon, most meg Genova, Imperia és San Remo. Ha Rómából érkeztem volna, Livorno, Pisa, Cinque Terre és Portofino is belekerülhetett volna, de nem szerettem volna olyan nagyon hosszú átmenetet sem keríteni bordigherai érkezésemnek. Ez a Milánó – Bordighera szakasz éppen elégségesnek bizonyult a ráhangolódásra.

Állomás a tengerparton

Amikor a vonat elhagyta a San Remo-i állomást, tudtam, hogy már csak két alagút választ el a helytől, ahová sóvárogva vágytam oly hosszú ideje, amelynek képére, Monet festményére a szobám falán minden reggel ébredek, ha New Yorkban vagyok, s mely képre minden nap is ébredhetek, hisz ott van mélyen a szívemben azóta, hogy először megláttam. Ebből a két alagútból is a második már a Grand Hotel alatt fut, az már Bordighera.

Házigazdám, akivel a lakás dolgait idejében letárgyaltuk korábban üzenetekben, Alex, jelezte, mikor pontosítottam, hogy az este 8-as intercityvel érkezem Milánóból B-be, hogy akkor a fivére, Stefan annál fog várni. Rögtön tiltakoztam. Egyrészt, mert nem találtam szükségesnek a fáradozást, hisz érkezésemet Bordigherába hazatérésszerűnek fogtam fel, másrészt meg ismerem magam, és tudtam, hogy mennyire fontos lesz az első pillanatokban magamban lennem, magamra ölelnem az egészet, elmélázni a Corso Italia sarkán felfelé haladva, az állomástól, s így a tengerpartról pár lépésre fekvő lakás irányába, amely otthonom lesz a következő hétre. Stefano azonban hajthatatlan volt, és olasz üzenetem ellenére is angolul válaszolt, hogy ott lesz, és várni fog. Mikor felálltam, hogy a leszálláshoz készülődjek, rögtön éreztem a hosszú repülőút, az egész napos csavargás és a vonaton való kényelmes, de felgyülemlett utazás elnehezítette a testemet, és akkor már örvendtem, hogy házigazdáim gondoskodnak érkezésemről. A gesztust annál is inkább nagyra értékeltem, mivel semennyire nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy engem bárhol is várjanak érkezéskor repülőtéren vagy vasútállomáson. Langymeleg nyárestébe léptem ki a rózsaszínű állomás peronjára. Átlestem a kerítésen a promenádra, a Lungomare Argentina esti életét élte,  a Baretto tele volt vendégekkel – vajon Maurizio megvan-e még? – sétálók kontúrjai voltak kivehetőek a parti sétányon, gyerekzsivaly, beszélgetésfoszlányok és a tenger halk moraja szűrődött át. És alig vártam, hogy elvegyülhessek közöttük. Kigurítottam a poggyászt az épület utca felőli bejáratához, és megálltam. A pálmafák susogtak körben a téren, előttem a Corso Italia nyílegyenesen hasított bele az esti félhomályba fel a dombig. A felső utakon autók fényszórói jelezték, hogy nagy forgalom van még a hegyi kilátó környékén, a hegy oldalán kanyargó utakon. Az állomással átellenben a mindig élettel teli teraszvendéglő közönsége egy színes televízión focimeccset követett figyelemmel minden egyéb italozós tevékenység társaságában, hangosan kommentálva a látottakat, és minden mást is, ami eszükbe jutott.

Stazione

Egy bekanyarodó autó fényszórója zökkentett ki, és mikor Stefano kiszállt fogadásomra, olaszul kezdtem el duruzsolni. Válaszolt is, majd szólt, beszélgethetünk nyugodtan angolul. Itt nevelkedtek ugyan, de nem olaszok ők sem, hanem osztrákok. Óh, így már értem, miért nem Stefano, hanem Stefan. Mosolyog, s mondja, mindegy, mindkettőre hallgat, mint ahogy fivére is lehet alkalmasint Alessio, Alessandro, de lényegében Alex. Felajánlotta, hogy ha akarom ő is nevezhet engem a hely szellemében Arturónak, de elvetettük az eféle formaságokat, és inkább a lakás felé igyekeztünk.

Miközben a nem használt apartman ablakait friss evegőre tárta, és felhúzta sorra a redőnyöket, körbevezetett, és elmondta, hogy édesanyjuk otthona ez, akit betegsége már nem valószínű, hogy valaha is hazaenged még a kórházi ápolásból. A dolgai egy lezárt szekrényben várnak rá mindenesetre, a lakás összes többi része immár az én rendelkezésemre áll. Kicsit tágas lesz, mondta, öt-hat személyre szokták kiadni. Mosolyogtam, és mondtam, a kifejezetten jó ár, a lakásról készült képek és a tengerpart közelsége volt a mérvadó a döntésemben. S az, hogy csendben legyek, ha éppen esténként majd hazajövök utazgatásaimból, felfedező csavargásaimból. És az erkélyek! Három erkélye van a lakásnak, az egyik úgy nyílik, hogy a tenger is látszik egyik oldalon, a hegy is a másikon. Tudtam, és meg is nyugtattam, nem fogom az összes szobát felfordítani, sem randalírozni nem fogok, csak egy egy szoba, egy erkély és egy ágy, amire nekem szükségem lesz, s persze a tágas konyha – az is balkonnal a hátsó udvarra és a szomszéd kisutcára, minden szükségessel felszerelve. Nem is vonja kétségbe, hogy megfelelő szállóvendég leszek, számukra ez levelezésünkből is kiderült és korábbi olaszországi vendéglátóm, Francesca, a honlapra feltett jellemzéséből is. Az anyai nagyszülők fotóiba botlunk az előszobában, ahol bordigherai rajzok és festmények mellett kaptak helyet a családi képek is.

Bordighera Città Alta

– Nagyapám huszártiszt volt a monarchia idején, Magyarországon szolgált – mutat a kackiás egyenruhás legényre a fekete-fehér retusált fotón – Ma is sok magyar barátunk van. Gyermekkorunkban sokat járt ebben a házban apámék barátja, valahányszor itt nyaraltak Bordigherán. Francesco Puskás, biztos ismeri, a futballista. A nyakában hordozott kisfiúként.

Miután Stefan magamra hagyott a lakásban jó éjszakát kívánva, hirtelen csend vett körül. Ha az ember egy zajos város közepén él, meg ha állandóan úton és sok ember közt van, és ha egy napja utazik izgatottan, hogy végre ide megérkezhessen, a hirtelen csend olyan állapot, amivel nem igazán tudja, hirtelen, mihez kezdjen. Éreztem, hogy mihamarabb találnom kell egy olyan helyet, ami a helyem lesz itt, ami éppen annyira kellemes, hogy otthonossá teszi majd nekem az egészet. Kivonszoltam egy széket az erkélyre, arra, amelyik egyik oldalból a tengert láttatja, és leültem. Saját magamat is megdöbbentette az a gondolat, ami ekkor fogalmazódott meg bennem, és hangosan ki is szaladt a számon:

– Mit keresek én itt?!

Egy pillanatra kétségbe estem. Tudtam, hogy semmire sem vágytam jobban, mint itt lenni. Minden alkalommal, mikor a Monet-képre néztem a szobám falán, minden pillanatban, amikor egy tavalyi emlékem felidéződött valamiért bennem erről a helyről, valahányszor – bárhol is a világban – cikádák zenéjét hallottam, valahányszor elképzeltem, mennyire jó lesz itt ismét nekem, a szívem majd kiugrott az örömtől a tudattól, hogy közeleg a pillanat, amikor újra itt leszek. És most nem tudtam, mihez kezdeni ezzel az egésszel. Résnyire megnyitottam a nagybőröndöt, éppen csak annyira, hogy valami tiszta ruhát kirángassak belőle, lemostam magamról az út nyomait, és kirontottam az utcára. Hogy legalább magamnak normálisnak tűnjek, ürügynek azt találtam ki, a szupermarketbe megyek bevásárolni, és elsősorban is venni egy üveg bort. Ha nagyon inni akartam volna, egy üveg champagne lett volna kéznél, a Deltás kollégák adták leszállás előtt szabadság-ajándékként, meg mert szerintem tetszettem is a zöldszeműnek. Jó is, hogy eszembejutott, gyorsan hidegre tettem arra az eshetőségre, ha az éjjel-nappali szupermarket mégsem lesz nyitva.

A szupermarket éppen ott van, ahol legutóbb laktam, néhány sarokra innen. Mégsem arra indultam el legelőbbször, hanem átfutottam az utcán, és ki a tengerparti promenádra. Addigra csendes volt, egy-két elvetemült kutya kényszerítette csak még ki a gazdáját egy gyors lefekvés előttire, és az épp bezárt Baretto felől szállingóztak hazafelé a fiatalok, gyalogosan vagy kis motorkerékpárjaikra kapaszkodva. A korlátnak támaszkodtam, és a sötétben a tengert kerestem, felhős, sötét este volt, nem látszott. Csak hallottam.

Baretto

Mélyet sóhajtottam, majd megfordultam, végignéztem a lungomare halványan sziporkázó lámpasorán, valahol a kanyarban messze, mintha a kialudt tűz nyomán a parázs világítana még egy sötét sarokban, Monaco fényei látszottak. A partmenti mediterrán fenyők halkan suhogtak az esti szellőben, a dombon pedig a város felett már csak emitt-amott pislákoltak fények. Pár lépést tettem odébb, hogy ne csak a lenti város templomjának a kupoláját lássam, hanem az öreg haranglábat is a Città Alta tetején, az óváros dombján.

Elmúlt bennem a hirtelenjött, és megmagyarázhatatlan pánik, amit a váratlan lelki üresség és csend idézett elő bennem egy kis időre. Meg az is benne lehet ebben, hogy soha nem tudtam megfelően kezelni az örömeimet és életem nagy boldogságpillanatait sem. Titokban örülni bírtam annak is, hogy nem kezdtem el mindjárt megérkezésemet követően afölött szomorkodni, hogy néhány napon belül el kell majd innen menni. Ebből a szempontból vállon veregethettem most magam, hogy a hazautazást is pufferelve terveztem meg. A hét elteltével ugyanis visszamegyek ugyan Milánóba, de hazautazásom előtt az utolsó két napot Cremában töltöm Francescáéknál. Így ez most együttvéve elégséges időnek tűnt. Elszoktam attól, hogy bárhol is huzamosabb ideig legyek egy helyben. Annyira ritmusra alapuló lett az életem – még akkor is, ha rapszodikus ritmusokra – hogy képtelen vagyok néhány napnál többet akár otthon, New Yorkban is eltölteni anélkül, hogy ne kezdjek el zaklatott lenni. Tíz nap Észak-Olaszországban olyan végtelensok időnek tűnt, és ezzel együtt annyi, végtelensok boldogságnak, hogy ha belegondolok, egyik okozója is lehetett a pániknak.

Lungomare Argentina

Szerettem volna, ha mint tavaly, valahonnan meghallom a cikádák zenegését. De aznap este csendben voltak.

*Cikáda

Érdemes egy pillanatra elidőzni a cikádákkal. Először angolul hallottam a szót, és noha nem tudtam, mit jelent, nagyon megszerettem. Az ember néha csak úgy beleszeret szavakba, mint például az olasz farfalla szóba is, csak mert olyan szépen cseng. Persze, gyorsan kideríthető volt, a cicada a latin cicadina szóból származik, és nyári rovarunkat, a kabócát jelenti. Nem, mintha a kabócának nem lenne játékosan kedves csengése, én attól a nyártól, hogy Aciman bordigherai kabócáiról olvastam, önkéntelenül és makacsul csak cikádáknak emlegettem őket, ha magyarul beszéltem is. Emlékszem, anyámnak magyaráztam, hogy ez nem tücsök, amit hallunk, nem is szöcske, de még csak nem is sáska. Ez cikáda. És gyorsan hozzátettem, hogy ilyen magyar szó nincs is, mert magyarul ez kabóca, de engedje meg nekem, hogy azért én ezt az örömet magamnak emígyen megszerezzem, és kabóca helyett olykor mondhassak cikádát. Anyám meg nem bánta, csak béke legyen.

Cikádaszárnyak

A dolog azonban nem hagyott nyugodni, mert úgy gondoltam, a magyar nyelv annyira szép, létezhetetlen, hogy pont ezt a szép szót nem fogadta magába az idők során. Addig kutakodtam, míg kiderítettem, hogy a cikáda nem idegen a magyar nyelvben, a régi nyelvhasználatban még forgalomban volt, ma már ritkábban fordul elő, de enciklopédiákban még felkutatható. És amikor már itt tartottam, arra is fény derült, a hunok nagyon nagy becsben tartották a szépszárnyú, tarka rovarokat, amelyeknek sokszáz fajtája is létezik, színesek, énekesek, hasznosak és kártékonyak is. A hun lovaglószerszámok kedvelt díszítőeleme volt a pompás cikádaszárny, és a hunkori ötvösművészet remekei, az ezüstből és bronzból készült ékszerek is, a cikáda alakú fibulák, ruhakapcsok, nem utolsó sorban rangjelzés és bajelhárító ékszer is volt. Brunn János 2010-ben megjelent tanulmánya arra is kitér, hogy „A hun cikáda leletekkel kapcsolatban találkozhatunk különös elképzelésekkel is. Akad olyan vélekedés, amely szerint a formájuk megdöbbentően emlékeztet űrjárművekre, és hogy a Mahabharáta és a Ramajána eposzokban vimánáknak hívták ezeket a repülő eszközöket, amelyek leírása igen hasonlít a cikáda formájára.”

De ne feledjük azt sem, hogy Athén előkelő hölgyei fejdíszként viselték az aranyból készült cikádát, s nem csak a görögök, de a kínaiak is ősidők óta nádkalitkában vagy utóbbiak lopótökben tartották a cikádákat otthonaikban, hogy benn is élvezhessék azok zenéjét. A görög hárfákon a cikáda a zene jelképe volt. A kínaiak szerint az összezárt szárnyú cikáda az örök élet és mértékletesség szimbóluma.

Talán mondanom sem kell, mekkora örömmel töltött el, mikor ezekre a tanulmányokra bukkantam, pontosabban, amikor megtudtam, a magyar nyelv régesrég felölelte a cikáda szót. És noha ezáltal én nem lettem nyelvújító, a lényeg mégiscsak az, hogy boldog viszont igen. Mert az ember egy cikádától is lehet boldog, ha éppen úgy adódik.

Azúrkék ég a Ritz-Carlton felett


#HelloBudapest

Az, hogy már tíz éve élek Amerikában, és utóbb a sok utazás, ami az életemet óhatatlanul kiteszi, oda vezetett, hogy lelkem felületes szintjein megnyugvással tölt el, ha a világ bizonyos, egymásra nagyon hasonlító sablonokra épül. Mert ez segít az eligazodásban. És ezt a felszínes igényemet készségesen ki is szolgálják a manapság oly divatos városkép-kitalálók, vagy ahogyan ők szeretik magukat nevezni, brendelők. Sokszor az az érzésem, az egész világon ugyanazok az emberek járnak körbe, és készítik el az egész világ városainak az arculatát tökéletesen egyformára, globálisra, hogy a felszínes oldalam által képviselt elkényelmesedett utazó mindenütt úgy érezze, jól kiismeri magát. Azt is megkockáztatom, hogy Kínában ugyanabban a műhelyben gyártják le a New York-i, az amszterdami, a londoni és a budapesti szuveníreket is. Ugyanazzal a sablonnal minden trikót, csak más-más város nevét nyomtatják rá. És hűtőmágnes, teásbögre és simlis sapka is készül. És nem is bántom őket, ezeket a városkép-alkotókat emiatt, mert ennyi komfort kell. Az már az utazón múlik, mennyire akar kilépni a komfortzónából, és a valódi városokat, helyeket felfedezni adott helyzetben. De tudni lehet, hogy van egy kapaszkodó. Van egy sablon, ami mindenhol ugyanaz. Mint egy láthatatlann vezérfonál egy sötét barlang-labirintuson keresztül, ami minden további nélkül kivezet a sötétből. És csak rajtunk áll, hogy mennyire hagyjuk magunkat elveszni ott, a felfedezés gyertyáit gyújtogatni, meséket felkutatni magunknak adott helyről. Ilyen sablon ez a #HelloHungary vagy az „I Love Budapest” felirat is. Minden, magára valamit is adó városban van már „I szív városnév” felirat. Enélkül ma már semmit sem ér a turizmus. Az eredeti ötlet még a jó öreg Nagy Almából származik. 1977-ben a város által felkért grafikus dizájner, Milton Glaser egy sárga taxiban, egy New York-i yellowcab-ben készítette el a végső vázlatát az I „szív” New York logónak, ami akkor egy vonalban volt. Robert Indiana L-O-V-E pop-art alkotásából inspirálódva később két sorba, s így egy négyzetkeretbe lett helyezve, felül az I és a szív, alul az NY, és lett védjegy. Mellesleg az eredeti vázlat a Modern Művészetek Múzeumában megtekinthető, ha valaki New Yorkban sertepertél, és kíváncsi lenne rá.

Photo by Artur Dancs

A Ritz, a Gödör és az Eye

Ott áll immár Budapesten is ez a felirat az Erzsébet-téren, és ahogy az illik, van óriáskerék, komfortosan Budapest-Eye-nak keresztelve, arra meg már csak az öregebbek emlékeznek ebben a hatalmas hangzavarban a Gödör környékén egy-egy kellemes tavaszi vagy forró nyárközepi estén, hogy eredetileg a Nemzetinek kellett volna ide épülnie huszonévvel ezelőtt. A Kempinskyből, ha nem is, de a Ritz-Carltonból kilesve az ablakon, az ember erre a turista-dzsungelre lát rá. Attól függően, mennyire fizetett sokat, annál magasabbról nézhet le. Ha az elnöki lakosztály erkélyéről tenné meg például, az ember logikusan arra számítana, a legjobb kilátásban részesül, de nem. Onnan a Deák utcára nézhet le, ha egyáltalán ki akar lépni a kandallós, társasági életre oly kellemesen berendezett nappaliból a fura alakú balkonra. A Deák utcát Fashion Street-nek, Divat utcának illik emlegetni ezek előtt az emberek előtt, még akkor is, ha a budapestiek, meg mi, azok a magyarok, akik ilyen vagy olyan oknál fogva Budapestet fővárosunknak tekintjük, a világ bármely szegletéből szemlélve a dolgokat, ennek létezéséről nem, hogy nem veszünk, de soha nem is szereztünk tudomást.

De ott van ugyanakkor a lelkem másik, és fontosabb oldala, ami a felszín alatt van. A világ egyetlen pontján sem vagyok ugyanis komfortzónás turista. Sőt, azt kell mondanom, csapnivaló tömegturista vagyok, képtelen bármilyen szervezett turistacsordában akármennyi ideig is létezni. New Yorkban sem, igaz, ez ma már otthonom, nem is lenne ildomos. De Budapesten sem, ami soha nem volt otthonom, és egész életemben mindig is az volt ugyanakkor, amióta csak – tizenévesen – egyszer ki nem szálltam a vonatból a Nyugati peronjára. Ügyesen kiaknázom a komfortzónákat a saját hasznomra, a tömegközlekedést, az információs központokat, programfüzeteket, eseményeket arra, hogy minél hatékonyabban és gyorsabban kiszabaduljak ebből egy másik, csendesebb, ám izgalmasabb részébe ennek a világnak, az mellékutcák titkaiba, a sikátorok beszűrődő napfényes békéjébe, a régivágású, presszógőzben és halk morajban enyelgő kávézók délelőtti hangulatába. Kihasználva azt a ki nem mondott, de büszkén őrzött tényt, hogy ezt a várost minden porcikájában a zsigereiig érzem, és ha kell, a világ bármely pontján, bármelyik pillanatban fel tudom idézni a szagát, adott esetben az illatát, az érintését, a korlátainak a kanyarulatait, az épületek homlokzatának domborulatait, a villamosok sikongó, neszező suhanását, a meggyilkolt belváros végtelenített folyamban hömpölygő arctalan kocsizúgását. A hidakat. Egy olyan mesebeli hely felé, ami soha sem volt az enyém, és egész életemben hozzám tartozott mégis.

 

Spontán randi a város felett

Negyven év ismeretség és sok évnyi barátság felhatalmazott arra, sőt, megkövetelte, hogy ne egy metrómegállóban vagy egy akármilyen utcasarkon adjunk randevút egymásnak Adriennel. Nagyon kevés időm jut Budapestre, amióta csak az eszemet tudom. Bár, ez csak azért tűnik úgy, mert bármennyi időt is töltök ott, soha nem elég. Ezt a kevés időt pedig mindig a magam kedvére szeretem elkölteni, és csakis olyan emberekkel osztozom ezen, akiket nagyon szeretek. Így aztán, ha randevúzom valamelyikükkel is, akkor az különleges alkalom, nem lehet agyoncsapni egy metrómegállóval, mint egy eltévedt őszi legyet. Talán Adrien ötlete állt hozzám legközelebb, a Ferenc József híd pesti oldalán. Mert én a budai oldalra gondoltam, a Szent Gellért térre. Ahonnan felsétálhatunk a szállóval átellenben a hegyoldalba. Valahonnan az internet feldobott nekem egy fotót – azóta sem találom – a budapesti tavaszról. A képen a híd turulmadarai látszanak elmosódva a háttérben a virágpompába díszített cseresznyefa mögött valahonnan a magasból. Ha pontosabban meg tudtam volna emlékekből határozni, hol készült az a kép, az lehetett volna az általam javasolt találkozási hely. Amúgy, addig, amíg az a fotó el nem terelte a figyelmemet róla, én a Ritz-Carlton elé vetítettem a találkát, felidézve magamban azt az idillikus tavalyi júniusi reggelt, amikor onnan kaptattam fel a várba a délelőtti napsütésben. Mindenképp kellemes helyet akartam, ahol ugyanakkor könnyen megtaláljuk egymást, anélkül, hogy hosszú percekig lógnánk a telefonon egymást keresgélve. Adrien is megértette ezt, sőt, be is tartotta a ki nem mondott játékszabályokat. Nem írogattunk egymásnak.

Photo by Artur Dancs

– Gyere egykor spontán a Sikló felső állomásához a kilátóra – mondtam kurtán. Nem részleteztem, nem volt ezen megbeszélnivaló. Még a spontaneitás humorát sem kellett sehogyan sem hangsúlyozni ebben a mondatban, mert Adriennel annyira egyformán gondolkodunk, és annyira érezzük egymás hangulatait, szándékait is talán, hogy csak épp egy mosolyt váltottunk ennek margóján. Arra szoktuk ezt kenni, hogy két nap eltéréssel jöttünk a világra ugyanabban a novemberben, s ha egyéb magyarázat nem is került, az ezotéria bennünket igazolt. Azért akartam, hogy fenn találkozzunk, és ne együtt menjünk fel – ahogyan első terveinkben ez felmerült – mert így, ha hamarabb érek fel, lesz időm arra a pár perc egyedüllétre Budapesttel, amire ilyenkor szükségem van. És az, hogy hamarabb érek fel, természetes volt:  egy órával hamarabb mentem fel, és a Sándor-palotánál elkaptam a déli őrségváltást. Mindketten hamarabb érkeztünk. Örültem, mikor néhány perccel a megbeszélt időpont előtt feltűnt a tömegben. Kicsit fürkészett a tekintetével, de nem sokat, hamar észrevett. Három gyönyörű, felnőttkor határán toporgó fiú anyjaként is csinos, üde, fiatal és: – úgy vélem, éppen miattuk – sugárzik. Persze, zsebre tehetném ezt a sugárzást önző módon annak betudva, hogy nekem örül, de azon az örömön túl is ragyogott minden rezdülésében. Eljátszottuk a spontán találkozást, nevettünk si rajta egy sort, majd, hogy a drága időnket ne vesztegessük, azonnal elindultunk. Mintha alaposan átbeszélt útvonalterv alapján tennénk. Mindketten tudtuk azonban, hogy fogalmunk sincs róla, hova megyünk. És azt is, hogy ezt így akarjuk. Azt beszéltük meg, hogy semmit se beszéljünk meg. Legyünk erre az egy napra turisták, ezúttal együtt. Készítsünk fényképeket, bámuljunk embereket, beszélgessünk. Meséltem már, mennyire élvezem az ilyenféle turistálkodást, amikor mindent pontosan tudunk adott helyről, ez esetben fogadott otthonunkról, Budapestről, és beleforgatjuk a duplacsavart, és az új felfedezésének izgalmával vágunk neki nyitott szívvel, hogy mindent magunkba szívhassunk, még azt is, ami egy igazi turistának nem elérhető, nem látható. Két napom volt Budapestre ezúttal is. Ebből a másodikat a családi együttlétre szántam, ezt a napot pedig Budapestre és barátomra. Hogy ezt a kettőt össze tudjuk-e vonni, ötletkorában egy pillanatra kétséges volt, de megvalósulásának első pillanatában nyilvánvalóvává vált, hogy olyan kettős sikerélmény ez, hogy ha sokat terveztük volna sem lehetett volna tökéletesebb.

Photo by Artur Dancs

Skorpiók

– Alhatsz nálunk – mondta, én meg tudtam, hogy alhatok náluk, egy egész életre szóló meghívásom van részéről családi hajlékukba, de jólesett hallani újra. És ahogyan ez a nap leütötte az első hangot lelkünkben, az is egyértelmű volt, hogy a találkozás a családjával méltó befejezése lesz ennek az együttlétnek. Nem sokszor aludtam náluk, talán kétszer a sok évtized alatt, de mindig ott motoszkál bennem a vágy egyszer bevenni magam egy pár napra Biatorbágyra, és teljes erőbedobással együtt élni a nagy család zajos és vidám életét. Este későig fenn maradni, beszélgetni valamelyikükkel. Mert valaki mindig adódik ilyen társaságban, aki beszélgetésre éppen kapható. Korán reggel kávézni, ülni a tornácon, bámulni, ahogy a reggeli kapkodás zajlik, s majd elmennek. És attól kezdve várni a ház csendjében olvasgatva, hogy hazajöjjenek. Mindig élveztem a nagy családot magam körül. Mamánál a házban sokszor annyian voltunk, hogy volt, aki lábtól kellett, hogy aludjon. És micsoda idők voltak! Évekig táplálkoztam azokból a csonkaheti és szilveszteri napokból, amikor bátyámék is hazajöttek a szülői házba, mi, gyermekek is együtt lehettünk csomóra, valamennyi unoka, akik odanőttünk, hogy mai napig testvérként szeressük egymást. És most itt egy füst alatt, ebben a szűkösnek ítélt két napban mindez életre kel számomra, a nagy család majd este, ha csavargásainkból vacsorára és lampagyújtásra kimegyünk Biára, és másnap, amikor Mónit ölelhetem majd lelkemre az ő családjával. És hogy azoknak a csonkaheti együttléteknek, fejtől és lábtól egyaránt, nem csak bennem maradtak meg a táplálékai mindmáig, mi sem támasztja alá jobban, mint az, hogy Mónival elkerülhetetlenül felidézzük azok hangulatát, bármilyen körülmények között is kerüljünk egymás társaságába a világaink különböző pontjain. Biatorbágyon majd újraélem azt a féle szeretetet, amit csak a nagy család körében érezhet az ember, és felidézi bennem azokat a csonaheteket, amit Mónival éltem meg évtizedekkel azelőtt. Másnap meg majd vele bontogatjuk le a falakat, amelyeket az évek kommunikáció-hiánya húzott körénk, napirendre térve hétköznapjainkkal – amennyire csak ezt érdemes kiterjeszteni és lemezteleníteni ma már. Adrien figyelmeztet, hogy nem halogathatom túl sokáig azt a látogatást náluk, már ha úgy tervezem, ahogy mondtam, a fiúk lassan kirepülnek a szülői házból. És akkor majd nem lesz zajos nagy család, nem lesz, akiket a csendes házban olvasgatva hazavárni, hogy a délutáni órákban egy pohár bor és frissen sült muffin mellett a tornácon üljük körbe az asztalt zajosan mindenfélékről adomázva. Tudom, hogy nem elsősorban engem, hanem saját magát készíti fel ezzel a csendes figyelmeztetéssel arra, amire nem igazán lehet egy szülőnek sem felkészülni.

Photo by Artur Dancs

A vár egyik félreeső zugában, egy kis teraszon telepedünk le, kívül esve a délutáni turistaforgalomból. A Pestre néző kilátóról lépcsősor vezet le ide a kis parkos oázisba. Épp senki sincs itt rajtunk kívül. Perecet vesz elő a táskájából, és egy kis butykost.

– Hoztam pálinkát! – és nevetve két poharat is előhúz, majd ünnepélyesen tölt. Itt még úgysem ittunk. Olyan, mintha vendégségbe jöttem volna a vár úrnőjéhez, aki kihozott a kertbe, és itt vendégel most meg. Onnan jött ez, hogy elmeséltük neki, amikor egyszer Londonban, a Temze partján sétáltunk Zsuskánkkal, amikor leültünk szusszanni egy árnyékos fa alá, amaz előrántott egy üveg hazai kisüstit. Nem arra vezethető ez vissza, hogy a púder, fésű, és ki tudja, mennyi minden egyéb mellett az én barátnőim következetesen házipálinkával a ridiküljeikben járnak-kelnek a nagyvilágban. Nem alkoholisták. A pálinka miattam szokott ott lenni. Én sem vagyok alkoholista, de a pálinkától kicsit távolabbra szakadtam, és minden adandó alkalommal igyekszem az elmaradásaimat pótolni. Ők pedig ebben cinkostársak. Emlékszem, Zsuska autójában hónapokig is ott zötykölődött egy kisüveg szilva, mert a crew control következetesen eltolta londoni utazásaimat, és Zsuska nem szerette volna, hogy, ha egyszer mégis felbukkanok Londonban, ne legyen az autóban – vagy a ridikülben- egy kis istenhozott ital. És teasütemény.

 

Sakurába öltöztetett gondolatok

Mindenfélékről beszélgetünk. Nincsenek előre eltervezett beszélgetésfonalaink sem, ahogy útiterveink sem. Mi már minden fontos dolgot tudunk egymásról, s amit nem, nem is lehet fontos. Most a pillanatot éljük, és azt mondjuk, ami éppen akkor az eszünkben van, ami éppen ott megfordul a fejünkben. A Tóth Árpád sétány cseresznyefa-ligetéhez közeledünk. Sakura van, a japán cseresnyefák virágzása. A rózsaszín lombok mesés koronája alatt lépdelve Acimanről mesélek, akit felfedeztem magamnak, mint az írót, aki kiírja a fejemből a gondolatokat és a lelkem legtitkosabb zugaiból az érzéseimet, hezitálásaimat, félelmeimet, örömömet, vágyaimat és szégyeneimet. Ugyanazt és ugyanúgy éli meg New Yorkban, a legmesszemenőbb és legintimebb részletekig. És ugyanúgy vergődik valamennyi távolba száműzött otthonával való életre szóló egymásrautaltságában, azok iránti szenvedélyében és rajongásában és kiábrándultságában is, mint ahogy én még igazán átgondolni sem mertem az évek során, nem hogy elmondani bárkinek is. Vagy az utazásokról, a helyszínek és a pillanatok megéléséről úgy, ahogyan azt hittem, csakis bennem fogalmazódnak meg azok az elmondhatatlan gondolatok és érzésháborúk. Amikről mindig azt tartottam, nem leírhatóak, nem kimondhatóak, mert olyan nagyon bensőségesek, hogy elveszíteném, mint a tarka pillangót, ha a májusi virágzást kutatva, felrebbentem a tarka virágszirmon megejtett ábrándozásában. André Aciman azonban megtanította nekem, hogy még azt is meg lehet írni. Mert ha olyan olvasóra lelsz, aki a sorok közt ezt a titkot képes felkutatni, ha más nem, annak az olvasónak egy pillantás alatt megváltoztattad, szebbé tetted az életét. És ezért már érdemes volt élni. Adrien cserébe Máté Bencét emlegeti, aki természetfotós, s akinek a fotóiba bele képes feledkezni. Izgalommal meséli találkozásukat, és hogyan avatta be őket a művész egyik-másik fotó háttértitkaiba. Igyekszem megérteni, mert érdekel, ki nyűgözte őt le ennyire. A választ nem akkor, de hetekkel később megkapom. A művészről, aki az az ember, akinek a közelében azt érzed, minden lehetséges. Így fogalmaz. Én meg tovább gondolom, és a világjáró természetfotós – számomra ismeretlenül is – egyértelmű szabadság-tengerét, a végtelent látom magam előtt. Amire mindannyian sóvárgunk lelkünkben. És ha néha egy-egy pillanatra megtaláljuk, elmondhatatlanul boldogok vagyunk. És aki vagy ami ezt bennünk fel tudja idézni csak egy kicsit is, képesek vagyunk feltételek nélkül, rajongásig szeretni és ami legfontosabb, soha el nem engedni többé a közelünkből, kiesni a látószögünkből. Mert megnyugtató, biztonságot adó erő az számunkra. Nyilvánvaló, hogy ugyanarról beszélünk mindketten. A magunk módján, gondolatfoszlányokban, cseresznyevirág-árnyékos lépésekben Budapest egyik legszebb sétányán. Ami mindenkor nagyon hangulatos, de tavasszal a leginkább. És most nekünk ez a kiváltság éppen kijutott minden pillanatnyi és örökre szóló örömével.

Photo by Artur Dancs

Tóth Árpád sétány

Amikor a kioszkhoz érünk, eszembejut, és elmesélem a nénit, akivel egy éve ott találkoztam, és aki egy csokor virággal fiához igyekezett a temetőbe. És hatásomra ígéretet tett rá, hogy mihamarabb időt kerít rá, hogy sétáljon egyet a Duna-parton, majd felmenjen a Libegővel a János-hegyre. Számára talán egy villanásig én voltam Aciman vagy a fotós akkor és ott. Biztos vagyok benne, hogy ahogyan én is elindultam Elio és Oliver nyomába Olaszországba, úgy a néni is lement a Duna-partra egyik este sétálni, és talán a Libegőre is felült felidézni valamit, amit egyszer már ismert és nagyon szeretett.

 

A Corvin tértől a Pincérfrakk utcai cicákig

A Fekete Holló kihalt. Sem Sándor, se cigányok, se vendégek. A székely zászló lobog békésen a kockás abroszos asztalok felett, nem értjük, miért. Nem valószínű, hogy a székely pincér aggatta ki önkényesen. Senkit nem zavar, az is igaz, főleg azokat nem, akiket esetleg dinére majd idevárnak. Szemközt valami építkezés, az lehet a vétkes, amiért a turisták most elkerülik a helyet, és egyebütt tobzódnak fürtökben. De idehallani a ricsajt a Mátyás-templom felől az utca végéből. Kicsit időzünk csak el a téren, a Szeder-lépcsőn elindulunk gyalogosan lefelé. Együnk lángost és menjünk könyvesboltba – indítványozom, és Adrienben ebben jó partnerre lelek, bár efelől nem voltak kétségeim. Igaz, nem fordult még elő velem, hogy turistálkodás közepette arra kérjek meg bárkit is, jöjjön velem könyvesboltba. Adriennel azért volt ez ennyire egyszerű és egyértelmű, mert ismerjük annyira egymást, hogy ekkora intimitást megengedjünk egymással szemben. Nem is beszéltünk róla egy pillanatig sem, csak a gyakorlati oldalát vettünk számba, hogy tudjuk, merre induljunk el.  A lépcsők egy kedves kis térre vezettek. Corvin-tér. Sokszor haladtam itt el, busszal, autóval, és mindig felkaptam a fejem egy pillanatra a szép házsor láttán. De soha nem kerültem úgy, hogy tesközelből szemügyre vehessem. Azt sem tudtam, hogy Corvin-tér. Adrien hozzáteszi, van három szép ház a Kálvin téren is. Csak úgy ott vannak. Milyen jó ezeket felfedezni. Tényleg turisták voltunk Budapesten, s míg egyik oldalról a házsor bűvölt el, a másik oldalon egy impozáns palota állt.

– Budai Vigadó  – olvasta Adrien hangosan a homlokzatról – Te tudtad, hogy van Budai Vigadó? És hogy az itt van?….

Nem tudtam. És mint rendes turisták, annak rendje és módja szerint benyitottunk, odaköszöntünk a portásnak, és felcsörtettünk a tekintélyes lépcsőn az első emeletre. Nem tudtuk, és nem is igazán érdekelt, szabad-e. Csak mentünk. A határozott fellépésünkből kifolyólag a portás sem vonta kétségbe, hogy ott fontos dolgunk van.

Photo by Artur Dancs

Corvin tér

Kossuth tér. Megállapítjuk, hogy Nagy Imre hidas szobra valóban nincs már ott. Mint amikor megszokott dolgaink nincsenek ott, ahol megszoktuk őket – szerettük-e vagy sem, lényegtelen. Hiányérzetet kelt az emberben. Emlékszem azokra az évekre New Yorkban, amikor hiányoztak az ikertornyok. Szerettük-e vagy sem őket, de hiányoztak. Főleg, hogy olyan változást jelentett a hiányuk, ami nem adott okot semmiféle optimizmusra. De Columbo szobrát büszkén mutatom be csodálkozó barátnőmnek, aki erről nem tudott. A Hollán Ernő sarkán, lépésnyire a Jászai Mari tértől, nem tudok elmenni a „huzatos 2-es villamos” gondolata és ezáltal Cserháti emléke mellett, aki egyszer erről énekelt. Bartos barátnőm budapesti évei valami miatt mindig eszembe juttatják Cserhátit, s azok az évek meg pontosan ide, a Hollán Ernő utca erkélyes házához kötődnek. Bartos akkor Anna „fogadott” családjaként élt itt. Annával élmény volt messzemenő beszélgetésekbe bonyolódni, talán, mert ő is skorpió – ha már az elején szóba került az ezotéria – első látásra kedveltük egymást. Nagyon élveztem a társaságát, emlékszem, egyszer az után is meglátogattam a Hollánon, amikor Bartos már nem lakott ott. Nem azért szerettem, mert Kormos István lánya, ez sok évvel később derült csak ki számomra. Kedvenc meséim és mesehőseim, Vackor és a Pincérfrakk utcai cicák egyaránt osztoztak apjukon ezzel az édes Annával. Akinek többek közt az a hobbija is volt, hogy kék üvegeket gyűjtött. Meg fekete macskákat is, teszi hozzá két évtized távolságán elmerengve Bartos egy kávé melletti távbeszélgetésünkben most. Bármiről nagyokat tudtunk Annával beszélgetni, akár Budapesten futottunk össze, akár Szilágypérban, a Bartosok szülői házában. Egy valamiről nem szeretett beszélgetni: Amerikáról. Hallgatta rajongással telített áradozásaimat New Yorkról, de nem szólt hozzá. Vagy ha igen, csak ennyit:

– Gyűlölöm Amerikát. Elvette a lányom. A te édesanyád is biztosan gyűlölni fogja, amikor kimégy. Még ha neked nem is fogja ezt soha megmondani. Majd úgy tesz, mintha szeretné. Hogy neked könnyebb legyen.

Anna szavai csengenek a fülembe a Hollán sarkán elindulva Adrien oldalán a Vígszínház felé a könyvesbolt irányában. Nem hozom fel, és nem tudom, anyám valóban gyűlöli-e Amerikát, amiért miatta eljöttem mellőle, a szülőföldemről. Tényleg nem tudom.

 

Könyvesboltok meséi

Visszatérek gondolataimból a jelenbe. Adrien a könyvesboltra utalva eszembe juttatja az idő múlását, s hogy ha megvan egyáltalán az a könyvesbolt, amire én esküszöm, hogy a Szent István körúton volt, akkor is igyekeznünk kell, mert zárórára jár az idő. Kérdi, mikor is jártam ott, csak hogy betájoljuk, van-e esélye, hogy még létezik.

– A nyolcvanas években – szalad ki a számon, és ezen mindketten olyan nagyon megrökönyödünk, hogy ki sem számoljuk, annak hány éve már – De lehet – teszem hozzá kis szünettel járó gondolkodás után, mintegy a mentségemre mondva – hogy pár éve is vettem itt egy Wodehouse könyvet az útra. Nem emlékszem…

Igazából nem emlékeztem. Egy vágyam volt, megtalálni azt a nyolcvanas évekbéli hangulatot egy pillanatra. Amikor lemezeket mentem be venni. S ha nem is venni, legalább megbámulni azokat. Mert nem mindig futotta akkora luxusra, hogy a magamfajta hanglemezeket vásárolgasson.

És megtaláltuk. Húsz perc van zárásig. Annyi elég, jelzem. Már tudom, hogy minden kisebb lesz az évek meg évtizedek hatására. Az utcák, a terek, a boltok, az események, az emberek… A könyvesbolt is kisebb lett. És nem olyan csalogató a kirakata sem, mint ahogyan az élénk színekre emlékszem vissza a nyolcvanas évekből. Persze, a tény is közrejátszik, hogy engem elkényeztet New York minden szempontból vett nagysága, de könyvesboltok terén mindenképpen. Amíg élek sem fogom elejétől végig bejárni a Barnes & Nobles Union Square-re néző hat szintes boltjának sem minden zeg-zugát és polcát, hogy a többi soktucatról ne is beszéljünk. Meséltem is Adriennek, mekkora csalódás volt, hogy Szatmáron alig bírtam felkutatni egy könyvesboltot. Mindenki csak hümmögött vagy óbégatott, hogy ajjj, olyasmi már rég nincs a városban. Egyet aztán találtam egy pincében. Lementem. Nem kerestem különösebben semmit, csak kíváncsi voltam, mit olvasnak azok, akik még magyarul olvasnak. Pesszimistábbak rávágták, persze, hogy semmit, de tudom, hogy ez nem így van, és a könyvküldő szolgálatok is elég forgalmat bonyolítanak. Csak ez a könyvesboltozás ment ki a divatból. Pedig mennyi élménnyel jár. Emlékszem, hogy egy nyálkás téli estén valamit keresve több könyvesboltba is befutottam. Kinn havazásra állt, lucskos, ólomszürke idő volt. Amikor beléptem a Union Square-en a Barnes & Nobles-be, mintha egy álomvilágba csöppentem volna, valami virágos rétre a sáros-pocsolyás utca után. Kávéillat terjengett – az amerikai könyvesboltokban megszokott dolog, hogy kávét-teát is felszolgálnak. Aki akarja itt el is olvashatja a könyvet, amit kinézett magának. Sokan meg sem veszik. Bejárnak inkább olvasni. Még többen a polcok közt, a földön ülve lapozgatnak, jegyzetelnek. Egyetemistáknak könyvtárnak is megteszi vizsgák előtt. És az emeleti részen író-olvasó találkozó! Ott a tévé, a sajtó. Onnan a Strand könyváruházba ugrottam át, ami a tér túloldalán, a Broadway-n található, és ahol télen-nyáron a bolt körül, egyik oldalról is, a másik oldalról is, egész utca hosszúságában antikváriumi könyvekkel teli polcok állnak roskadásig megpakolva dolláros használt könyvekkel, kincsekkel. Valamiért nem fél senki sem attól, hogy valaki arra vetemedne, hogy könyvet lopjon. Itt is könyvbemutató van az emeleten, ezzel párhuzamosan az egyik szinten tárlatmegnyitó is, és a művész egyúttal dedikálja is a frissen megjelent albumát is az érdeklődőknek.

Photo by Artur Dancs

Egy huzatos 2-es villamos

A szatmári könyvesboltok sorából a Széprózsáé ugrik elő egy emberöltő távolságából. A Kazinczy utcán volt, a kenyérbolt mellett. És ha kenyérért szalajtottak, de akár a köszörűs Hetzke bácsihoz is, besurrantam ide, és élveztem, ahogy megcsap a könyvesbolt jellegzetes illata, és a pult mögött ott állt Rózsika, aki szép volt. Innen foglaltam össze egyszerűbbre a boltot, és kezdtem el Széprózsa boltjának emlegetni, olyannyira hogy ez rajta is maradt. Ebben biztos, hogy Meinherz-papó is közrejátszott, aki úriszabó volt és Mama egyik kvártélyosa. Számomra azonban jó ideig a felnőttvilággal való legjelentősebb kapcsolatom. Ő volt az, aki felnőttként beszélt velem, még akkor is, ha néha barackot nyomott a fejemre. Nagy darab sváb ember volt, szemüveges és vastag bajszos, és olyan harsányan bírt kacagni, hogy valósággal hersegett bele. Ha néha kapatosan jött haza, Mama megdorgálta, bár talán pontosabb lenne, ha úgy fogalmaznék: lehordta. Szidta, mint a bokrot, és olyanokat rakott rá, mint például:

– Maga szígyentelen dög. Egy átok a fejemen!

Én azelőtt csak papónak szólítottam, de tanulékony gyermek voltam, és ezt követően cifráztam én is, és a dög-papó megszólítást alkottam meg, amire hersegve elkezdett kacagni, és felültetett a térdére:

– Nem szép ám, papónak ilyet mondani.

– És azt lehet, hogy átok a fejemen?… – kérdeztem ártatlanul, hisz egyik kifejezés sem volt ismerős számomra.

Újabb hersegés. És ebben kiegyeztünk hosszabb távra. Majd kemény barackot tekert a fejemre, megfogta a kezem, és elvitt egy nyolcasra. A nyolcas a nyolcasperec volt, egy ragacsos cukormázzal leöntött csavart péksütemény, amihez nem gyakran jutottam hozzá, ezért lelkesen kaptam az ajánlaton. Főleg, hogy tudtam, a kenyérboltba menet Széprózsához is benézünk. Nem mintha papó könyvre lett volna kiéhezve, sokkal inkább Széprózsát kerülgette. Engem ez nem zavart, mert előzőleg Széprózsa néni már elkötelezte magát irányomban, mondván, ha megnövök, hozzám jön minenképpen feleségül. A nyolcassal a kezemben beszaladtam a könyvesboltba, Széprózsa és a másik eladónő, Erzsike a cserépkályhához tapadva melegedtek és mögöttem hersegve-fujtatva zakatolt be dög-papó:

– Na ki van itt?…. – kellemkedett befelé sírülve a szűk ajtón a melegbe.

– Átok a fejemen – válaszoltam meg a találós kérdést a kályhánál cicamód megbújó nők legnagyobb mulatságára. Igaz, én nem értettem, mi ebben a mulatságos, hagytam, hogy papó feltegyen a pultra, és ő maga meg közelebb húzódott a tűzhöz.

A Széprózsa könyvesboltjához képest a pincébe száműzött kisbolt valami torz jelenbéli korrajz volt csupán. De nem vette el az izgalmamat mégsem, örültem ennek is, hogy megtaláltam. Hogy még van. Antikvárium és könyvesbolt. Ezt írja a bejárat felett a falon. Látom az ismerős és kevésbé ismerős régi könyveket. Kedvem lenne beleveszni kicsit, de nem sok az időm, kérdem, hol tartják az újdonságokat. Egyedül vagyok a boltban, s ha jól sejtettem, az eladó sem tervezte már sokáig maradni, elég készülőfélben kaptam, mikor lejöttem. Kérdi, pontosabban mi érdekelne. Mondom, az új kiadású könyvek. Azok hol vannak?…

– Köztük. – mondja kurtán- Vegyesen.

Majd csak noszogat, mondanám meg pontosan, mit keresek, és megmondja, az hol van, már ha van. Hogy válaszolhatnám erre, hogy nem keresek semmit? Azért jöttem, hogy találjak valamit. Csak úgy, konkrét keresés nélkül. Ehelyett végülis megjegyzek egy írót, s kérdem, mit tartanak tőle. Semmit. De lerendelheti, mikorra kell, két nap múlva, de legfennebb jövő hétre itt lesz. Hallgatok. Nem mondhatom ennek az embernek itt most, hogy én két nap múlva New Yorkban, egy hét múlva vagy Amsterdamban, vagy Madridban leszek, de az is lehet, Los Angelesben. Csak mosolygok. Köszönöm, nem kell lerendelni, majd benézek még. Nyárvégén. Hátha több szerencsével járok. Azt mondja, akkor is jobb lenne rendelni. Igazat adok neki, hisz biztosan jobban tudja a dolgok menetét. De nem rendelek.

Photo by Artur Dancs

Lakat a Szabadság-hídon

Most meg itt állok Adriennel a Szent István körúti könyvesboltban, ahol semmi nyoma nincs annak, ami emlékeimben élt. Nem, mert nincsenek hanglemezek. A hangulata sincs meg.

Útikönyvek sorakoznak a szembeugró polcon. Olaszország, New York és Bali. Odébb a Kiskúnság vadasparkjai. Gyerekkönyvek. Szándékosan nem mondtam meséskönyvet. Az nincs. Tarka-barka gagyik: Peppa malac és társai. Nincs se Vackor, sem Pincérfrakk utcai cicák. Kincskereső kisködmön és Csengő barack sem. Nincs Micimackó és Kisherceg sem. Nem is tudom, mire számítottam. Belémnyilall, hogy én időben el vagyok tévedve. Én itt lettem valahonnan felejtve. Én itt felejtettem magamat valamikor régen. És most idejöttem, megtaláltam, és nem tudom, mihez kezdhetnék vele, velem… Mert átrohant rajta … rajtam az egész világ. A legelőkelőbb helyen képernyős emberek könyvei, tévések, színészek, celebek, számomra ismeretlen nevű híres emberek – mindenki könyvet írt. Persze, ez is csak egy üzlet. Nem jön be manapság senki Stendhalért vagy Victor Hugoért. Elképzelem, milyen szemekkel nézne rám ez a szelídarcú fiú a pult mögött a telefonját babrálva, ha kérnék egy Tamásit vagy egy Mikszáthot. Nem, mert heccelni akarnám, hanem, mert jólesne, ha lenne, belelapoznék. Akár meg is venném. Annyi Mikszáth elbeszélés van, amit újraolvasnék, vagy, amit soha életemben nem olvastam el.

Mi nem sietünk. Csak az idő. Adrien nem sürget, rám bízza a látogatás hosszának megszabását. És nem jár a nyomomban sem lesni, hogy én mit nézek, hanem a maga gondolatai után kutatgat a polcokon. A záróra az, ami kizökkent, és megadja nekünk a kiutat a kényelmetlennek is felfogható helyzetből, amikor hosszas kutakodásnak tűnő szemlélődés után sem vásárolunk semmit. Mintha azt mondanánk vállunkat felhúzva, széttárt karokkal, hogy nem volt elég időnk megtalálni, amit kerestünk, talán legközelebb, ha nyitva lesznek, és erre járunk esetleg… Kimondatlanul, persze. Ilyesmiket csak ostoba emberek mondanak ki.

 

„Na, melyik vagyok?…”

Alaposan eljátszottuk annak az esélyét, hogy valahol ilyenkor még lángost süssenek nekünk. Hacsak nem otthon – buggyan fel a pompás ötlet Adrien fejéből – és ezzel a biatorbágyi este még egy fokkal vonzóbbá vált, és alig vártuk, hogy az egész házat belengő sült olaj szagban a friss lángos csábítására az egész háznép ott nyüzsögjön a nappaliban a vacsoraasztal körül. Persze, ez így csak az én fejemben rajzolódott ki, mert Adrien tényszerűen hozzátette, előfordulhat, hogy ma már csak mi leszünk az asztal körül, felnőttek. A fiúk a maguk életeik egyengetésében járnak, és ki tudja, előkerülnek-e vagy sem kellő időben az általam megálmodott tablóhoz. Talán, ha nem a kicsi. Aki maga is száznyolcvanhárom centi – teszi hozzá nevetve, csakis egy anyától hiteles imádattal az utóbb születettre utalva. Olyan büszkeséggel vegyülő rajongással beszél mindháromról, hogy öröm hallgatni is. Sporteredményeikről, tehetségükről, emberi jóságukról, csalafintaságukról, eszességükről, majd komorra váltva olykor – szigort és szülői dohogást színlelve – a tanulás elhanyagolásáról, a mindennapi kis léhaságokról, haszontalankodásaikról, vicces kis „rémtettekről”.

Photo by Artur Dancs

Na, melyik vagyok?…

Meg arról, hogy milyen szépek. Bár ezt én is mondom, meg hogy mitől ne lennének ennyire szépek, amikor apjuk-anyjuk szép. Az ikrekből egy is elég ahhoz, hogy forgolódjanak utána az utcán, de New Yorkban együtt mentek előttünk egymás mellett, és az igazi parádé volt – pedig akkor még kamaszkorúak voltak. Elfogadtam, hogy nem kapok ígéretet az általam megálmodott családi idillre, de titkon azt reméltem, a lángos kellemes olajszaga az asztal köré csalogatja mégiscsak őket, meg kicsit talán az én villámlátogatásom is. Adrien pedig velem örvendett csendesen mosolyogva, amikor egyenként kezdtek előszivárogni innen-onnan. A férjével épp borosüvegek bontogatásával voltunk elfoglalva, meg igyekeztünk keze alá adni a hozzávalókat a vacsorához, hogy a lángos mihamarabb asztalra kerülhessen – bár ebben némi csúsztatás van, én ugyanis konkrétan csak a jelenlétemmel segítettem, kezemben azzal a jól behűtött fehér borral, minden egyebet ők végeztek.

– Na, melyik vagyok?! – ugrott fogadásomra bájosan pimaszkodóan kuncogva az ikrek közül az egyik, és gyorsan eltakarta az arcát, ne lássam, ott van-e az árulkodó jel, az apró anyajegy vagy sem.  Eljátszották már ezt velem sokszor, megtévesztő hasonlóságukat pedig szédületes leleményességgel használják ki egymás megsegítésére is olykor. Ennél elbűvölőbb csínytevésekről ritkán hallottam. Egyik nyáron, mikor késő éjszakáig beszélgettünk takarodó után az anyjukkal a kerti hintán, kicsapódott a hálószobájuk felől egyenesen a kertre nyíló ajtó, és a sötétben egyikük megjelent, csak a kontúrjait láttuk az alig kivehető félhomályban, szemünket meg a tornác fénye amúgy is elvakította. Esélyem sem volt felismerni, hisz nappal sem lett volna egyszerű abból a távolságból, és odakiáltott:

– Na, melyik vagyok?!…

– Ha te sem tudod, én honnan tudnám! – ütöttem el a kérdést, majd az anyjukhoz fordultam, aki oda se nézett, csak engem figyelt, és úgy kacagott, hogy minden arcizmával – Te tudod?! – meredtem rá.

– Hogy ne tudnám… – és még jobban kacagott – Csak mondj egy nevet, mert addig nem megy mostmár lefeküdni, míg nem mondod…

Véletlenül eltaláltam. És elment ugyan aludni, biztos vagyok benne, hogy nem győztem meg arról, hogy valóban tudom. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy megistmételte velem a huncutságot.

Photo by Artur Dancs

Nem kellett csalódnom. Mire a lángos az asztalra került, hiánytalanul jelen volt mindenki. És ugyanúgy csintalankodtak és hergelték egymást, mint akkor, amikor még szinte alig látszottak ki az asztal mögül, és a szülők, ahogy illik – még ha kis sanda mosollyal is az arcuk szélén – ugyanúgy rendre utasítgatták őket.

 

A magamnak félretett reggel

Kelenföldre érkezem a kora reggeli vonattal. És miközben az új metró zötyög velem Pest irányába, hirtelen ötlettől vezérelve a Ferenc József hídnál a Fővám téren leszállok. Nem zavar akkor sem, amikor észreveszem, hogy a bőröndöm is ott gurul utánam. Lehet, hogy kényelmesebb lett volna, ha előbb beugrom vele Mónihoz, de azzal teljesen elveszítettem volna ezt a reggeli csavargást. Márpedig ez éppen így volt jól. Ott motoszkált a fejemben az a fotó a cseresnyevirágokkal és a híd turulmadaraival, és mindenképp utána akartam járni. Ráérősen átsétáltam a hídon, vissza Budára. Mindig is élveztem – akármelyik hídon és akármelyik irányba is – átkelni Budapesten a Dunán gyalogosan. A panoráma is, és a séta hangulata is úgy felvidít, hogy ha másért nem, már ezért is érdemes. A Gellérttel szemben kifürkészem a domboldalon a virágba borult fát, amelyik már elkezdte levedleni virágpompáját ugyan, mégis csalogatóan bólogatott a reggeli szellőben. A meredek domboldali fűbe taposott ösvényen egy bőrönddel cipekedve felfelé minden bizonnyal  felpezsdítő látványt nyújtottam volna a reggeliző asztalok mellől előtámolygó turistáknak. Jobbnak láttam inkább a csomagomat a Gellért-hegy bokrainak biztonságába letéteményezni, és magam kapaszkodtam fel a kilátást magamba szívni. Magam is turista voltam ismét – nem mintha a bőrönd sokat rontott volna ezen a besoroláson.

Photo by Artur Dancs

Budapest látványa – legyen az a várból, a Citadelláról vagy akár innen, a Gellért-hegy oldalából is – bármikor lenyűgöz. Jóbarátja, alapos ismerőse vagyok a New York-i skyline-nak, jól ismerem Los Angeles La La Landdé olvadó szétterjedését, imádom San Francisco a ködbolyhokból előbukkanó kontúrjait. De egyik sem hoz olyan izgalomba, mint amikor Budapest terül el tekintetem előtt. Ezeknek a tavaszi és kora nyári reggeleknek meg különlegesen szép színe és illata van. Friss és ropogós. Harmatos. Miután megvan a hely, miután elkészül az a fotó a turulmadarakkal, és mielőtt felkutatnám a táskáimat a Gellért-hegy oldalának bukszusai közül, még egy kicsit elidőzöm a kilátással. Előző nap Adriennek is elmondtam, amire tavaly, a vár kilátójáról lenézve a városra jöttem rá, hogy kell az embernek így, teljességében látni Budapestet ahhoz, hogy tudatosuljon benne, hol is van. És hogy ezt a jelenlétet olyan nagyon képes legyen elmélyíteni, amilyen messzire csak a szem ellát onnan.

Meggyes rétest veszek reggelire, miután a hídon visszasétálva Pestre, nem szállok vissza a metróra a Vásárcsarnoknál, hanem a Kálvin tér felé veszem az utam. És onnan elküldök egy fotót Adriennek a szép három házzal, pontosan tudom, hogy ezekre gondolt. Az irodákba igyekvők türelmetlenül kerülgetnek, mint ahogyan a turistákat szokás, ahogyan én is teszem New Yorkban, s néha dohogok is magamban. De a turista státusz olykor mindenkinek kijár. Nem mindenki mer vele élni. Ehhez is kell egy bizonyos fokú felvállalás. S míg egyesek nem vállalják fel, mások egyenesen tagadják, hogy szeretnének egyszer-egyszer turisták lenni, pedig alapjában kicsit mindannyian szeretjük ezt a kis primitív „kiváltságot”.

 

Barackpálinka és Cili ismét szinte világgá megy

Érkeztem örömére Cili ismét elhatározza, hogy világgá megy, de messzire nem jut, csak a falig. Szerencsétlen jószág macskaévekben matuzsálemnek számít, cicamatuzsálemnek – és az idők során nem csak hogy megborult idegileg, de legutóbbi találkozásunk óta – amikoris úgyszintén felmerült benne fontolóra venni a világgá menetelt – látása és hallása is lényegesen megromlott. Talán ennek köszönhetően, pillanatnyi egzaltációt véltem tekintetében felfedezni, mikor beléptem a lakásba, de unokatestvérem sietett eloszlatni bennem ezt a jóhiszemű gondolatot, mondván, hogy Cili nem csak ütődött, de mostmár gyengénlátó is, és semmiképp nem nekem örvend. Ő viszont igen. És sietve megölelt.

Délben, mikor a gyermekért ment az iskolába, elkísértem, lám, a kis unokahúg felismer-e. Nem sokat látott, de olyankor jókat barátkoztunk. Mikor odaértünk, a csemeték sorakoztak kifelé az iskolakapun, jött a kislány is, és minden teketóriázás nélkül a nyakamba csimpaszkodott, mint gyermekkorunkban az anyja is ugrott a nagybácsik és egyéb jópofa rokonság karjába. Mónit látom tükröződni nagy kék szemében három és fél évtized homályából. És amikor a játszótéren megállunk egy kis energialevezetésre a házi feladat előtt, készségesen elmondja, ez ne okozzon túl sok fejtörést nekünk, hiszen éppen nincs házi feladat. Bevallja kérdésemre, hogy a nyelvtan és a számtan nem az erőssége, de angolul szeret tanulni. Tornászni és táncolni is jár. És szeret festeni. Arra is kapok egy elhamarkodott ígéretet, miközben elfut elvegyülni a gyermekzsivajban, hogy otthon előfordulhat, hogy rajzol majd nekem valamit.

Photo by Artur Dancs

Hazafelé az egyik lámpánál egy dögös motoros húz mellénk, és Móni letekeri az ablakot. Húsz évvel ezelőtt még rá is csapott volna a motoros hátsójára az ablakon kinyúlva. Kíváncsian vártam, most mennyire bevállalós. De semmi sikamlósra nem került sor, mert mikor bemosolygott az ablakon a férfi, azonnal felismertem a sógort, aki motoros futár, és ő is épp hazafelé tart.

– Jó a pasim, mi? – nevetett Móni, mikor a lámpa zöldre váltott, és a motoros elhúzott előttünk.

Jóváhagyom. Soha nem voltak csúf férfiak az életében, a gyermekének az apját meg jól választotta meg, mert kettejük szépségét örökölte is a kislány. Ők meg szépen vannak egymás mellett. Nem utolsó sorban a sógor jó házigazda is, mert amint hazaértünk, segített nekem poharazni, nem is akármit, hanem a családi gyártmányú színtiszta kajszibarack-pálinkát. Mért nekem hazavitelre a bátyám a Hargitáról direkte időben odajuttatott szederpálinkájából is, de  nagy gondossággal megtöltött egy butykost az ő apja barackjával is. Évtizedek óta nem járt közelemben barackpálinka, nagy ritkaság ez azokon a helyeken, ahol megfordultam az elmúlt idők során. Nemrég azonban Londonban járva Zsuska új lakását avatandó, a költözködéssel járó lomolással honnan, honnan nem, előkerült két üveg pálinka: egy szilva és egy barack.  Erősen gondolkodóba estem ennek hallatán, mert az járt a fejemben, akármennyit is költözhetnék, nálam nem bukkanna elő egyik sufniból sem tudtom nélkül egy üveg pálinka, nem hogy kettő. Zsuska felajánlotta máris, hogy egyiket vigyem el, és természetesen a barackot választottam. Amit aztán hetekig negyeddecinként porcióztam ki magamnak, hogy tovább tartson. Még az élmény- és ízfokozás érdekében sárgabarackokat is bedobáltam ágynak a pálinkának. Mint olyan, aki gyermekkora óta a sárgabarack és mellette a nagyszemű sárga nyári szilva megszállotja, elmondhatatlan érzés volt a barackpálinka ízének felidézése. De nem is sejtettem, hogy ilyen hamar fel fogom a barackágyat tölteni abban az üvegben, vérbő, hamisítatlan, tiszta házibarackkal. És a családhoz, a találkozás öröméhez, a helyszín okozta boldogsághoz, a barackpálinkához még ráadásul egy a plafonra erősített függőszék is ott volt tetézni tarajos hangulatomat. Persze, nem vettem volna a lelkemre, ha miattam rájuk dől a plafon és vele együtt a felső szomszéd teljes pereputtyal, ezért megbizonyosodtam róla, hogy nehézsúllyal is megbírkózik a családfő által saját kezüleg felszerelt pazar találmány, és csak azután engedtem el magam benne egyik kezemben a barackos üveget, a másikban a poharamat szorongatva. Talán akkor tett ismételt kísérletet Cili arra, hogy világgá ballagjon – főleg, hogy fülébe jutott, (bár, mintha a hallásáról is mondott volna valamit Móni…) megint velem kell osztoznia a gyerekszobán az éjszaka.

Photo by Artur Dancs

Cilike

 

Azúrkék ég a Ritz-Carlton felett

Ezekben a hazautazásokban egy nagyon borzasztó momentum van: a visszautazás reggele. Ez még az azt megelőző éjszakánál is borzalmasabb. Ezen belül is az út a reptérre. Munka közben sem szeretem a repülőtérre utazás egyetlen mozzanatát sem.  Mehetnék taxival, de az nagyon rövidrezárja, nincs meg a kellő átmenet. Ha valaki kivisz, az más, kicsit eltereli a figyelmet a beszélgetés – akármiről is – adott személlyel. Bár, talán a legkevésbé vágyom olyankor beszélgetésekre. Legszívesebben a tömegközlekedést választom. Hosszabb győtrődés, de hagy átállni. Elbúcsúzni. Laci barátom évekig rendszeresen és hűségesen elkísért a reptérre, talán az egyetlen kivétel volt, akivel végigvidámkodtuk az utat, előrevetített mulatságos kalandjainkat gyártottuk sorra, mi lesz velünk majdan, mi és hogyan lesz legközelebb, ha találkozunk… Most elfoglaltsága miatt egyik barátom sem, és a család sem ért volna rá éppen akkor kivinni, amikor mennem kellett. És nem is bántam. Kimentem a Deák térre a reptéri buszhoz. Az Erzsébet tér partján, a Gödörnél szálltam le, és keresztül vágtam a parkon, a #HelloBudapest felirat mellett a Ritz Carlton elé. Vígasztalóan ragyogó reggel volt. Az égnek a felhőktől éppen megtisztult tengerszeme a hotel felett olyan mély kék volt, mint ahogy a Sanremo-öbölben láttam a riviérán Bordigherából a Costa Azzurrát, amikor a sziklán ülve zamatos kajszibarackok magvait köpködtem a markomba, és hajítottam mélyen bele a tengerbe, mintha veteményeznék. Egy pillanatra elképzeltem, hogy ott vagyok – nyújtsam ezzel is a búcsúzást Budapesttől. És nem csak Budapesttől, hisz ilyenkor búcsúzom az otthontól, a régi, a másik életemtől, mindentől, mindenkitől, akit s amit most magam mögött hagyok ismét egy időre, hogy egy másik életembe térjek meg. Ami szintén jó. Mindenütt jó. Csak közte nem. Az út a teher nekem ebben az egészben. És már túl kevés az időm, hogy oda nőjek, hogy megszeressem az utazást. Amit valamikor, nagyon rég, nagyon szerettem. Azt hiszem.Tovább szökken a gondolatom, és továbbra sem hagy kizökkenni az álmodozásból, és elbúcsúzni. A riviéra után a Ritz Carltonban vagyok, abban a bizonyos Chairman lakosztályban, a Deák utca és Miatyánk utca sarkára nyíló terasszal, (hogy adhatnak utcának ilyen hihetetlen nevet? ) ahova ilyen tájt hosszan nyúlik be a napsugár a szoba furán dőltszögű tetőablakain, hosszan nyújtóztatva el az ablaksor paralelogramma-árnyékait a franciaágyon, furcsa árnycsíkokkal cifrázva azt a függőleges ablakok függönysorának kanyarulataival. A fehér bőrtámlájú ágyon a fekete tálcán egy kockás szalvétán gőzölgő kávé illata tölti be a szobát, egy krómacél kehelyben mellette három macaron, egy epres, egy vaníliás és egy zöld, pisztáciás. Pirítós és málnadzsem. Résnyire meg van pattintva a terasz ajtaja, odalentről, mindenféle egyéb zajok mellett távoli csengetés hallatszik…

Photo by Artur Dancs

Azúrkék ég a Ritz-Carlton felett

A busz csengője az: indulunk. Kattintok egy képet, hogy a búcsú ezzel teljes legyen, és ugrom is a buszra.

Adrien ír, látta a képet a Facebook-on.

– Milyen fura ez a kép! Mert én ennek ismerem a hátterét, és mégis a kék eget látom és a Ritz-Carltont. Épp, mint Máté Bence fotói és azok háttértörténetei…

– Valami, amiből látni valamit, mintha az az egész lenne, de a valóságban nem teljesen az. Pedig mégiscsak az. Minden részletében valós. Ilyen az egész életem. – válaszolok neki.

Los Feliz


Elhagyva végre a Hollywood Boulevard szennyét, felfelé kaptattam az emelkedő utcán Los Feliz felé, és ragyogott rám a kora délelőtti lágy, és lélekig hatolóan kellemes februári nap. Los Angeles olyan, hogy ha oda száműzi az embert a sorsa a belvárosba, ahol a mi szállodánk is van, mint a fuldokló, aki már alig bírja levegővétel nélkül a rúgkapálást, új életre kap, amikor kikeveredik onnan. És ha valaha is arra vetemednék, hogy könyvben írjam meg Los Angeles bájos titkait, akkor nem a belváros, hanem mindenképpen Los Feliz lesz az egyik, ahová olvasóimat elviszem magammal eltévedni.

Photo by Artur Dancs

Los Feliz, Silver Lake és Hollywood látványa a belvárosból

Talán Los Angeles néhány milliós lakosainak nagyrésze, s talán azok sem, akik imádva rajongják a távolból La La Landet, az Angyalok városát, nem is sejtik, hogy Los Feliz pontosan a jelenlegi metropolisz bölcsője. A XVIII. század vége felé érkezett e helyre az első kaliforniai telepesekkel José Vicente Feliz a spanyol hadsereg élén, katonákkal biztosítva a javarészt Mexikóból érkezett telepesek zavartalan elhelyezkedését a területen, ahol akkor még az őslakos indiánok települései voltak. Gabrielinos indiánoknak hívták őket a hódító spanyolok a saját helyi missziójuk, a ferences rendi San Gabriel nyomán. Egyébként az 1771-ben létrehozott ferences misszió ma is aktív katolikus kegyhely, a várostól nem messze, az azonos nevű városban. A telepesek kis várost alapítottak, melyet nagyasszonyuknak, az Angyalok királynőjének ajánlottak tiszteletük jeléül. Ez volt az El Pueblo de Nuestra Señora la Reina de los Ángeles. Nyilvánvaló tehát, hogy innen származik a mai világváros neve. José Felizt a spanyol király, III. Carlos jutalmazta meg neki adományozva a Rancho Los Feliz néven 1796-ban megjelölt hatalmas földbirtokot, amit, ha a mai Los Angeles térképére vetítenénk, magába foglalná Los Feliz mellett, Silver Lake és Kelet-Hollywood valamint a teljes Griffith Park és arborétum területét. 1848-ban, amikor az amerikaiakkal vívott háború zárópaktumaként a mexikóiak aláírták a Guadalupe-Hidalgo szerződést, Kaliforniát az Egyesült Államokhoz csatolták. Mexikó azonban a paktumban rögzíttette, hogy a királyi területadományok tulajdonjogai sértetlenek maradjanak. A Feliz család azonban 1863-ban eladta a földet, ami egy amerikai jogász kezei közt került további tulajdonosaihoz, amelyek közül Griffith Jenkins Griffith tábornokot emelném ki – aki nem volt ugyan a hadsereg tagja, csak tiszteletbeli címként kapta a tábornoki rangot. 1882-ben vásárolt meg egy majdnem 17 négyzetkilométernyi területet az egykori majdnem 27 négyzetkilométeres Los Feliz Ranchből, és annak legnagyobb részét nemsokára Los Angeles városára iratta ajándék gyanánt. Ebből a területből született az Egyesült Államok legnagyobb, városi tulajdonban lévő közparkja, a mai Griffith Park, melynek ékessége a később épült Obszervatórium és a Görög Színház.

Photo by Artur Dancs

A Griffith Obszervatórium őrködik Los Feliz felett

Los Feliz nem csak a híres televízió- és filmstúdiók előörseinek volt otthona, a filmvilág leghíresebbjei mellett talán a mindegyiküknél legfontosabb világhírű személyiség született egy Los Feliz-i garázsban, ahol ma fénymásoló iroda működik: Walt Disney Mickey Mouse figurája. A betelepedők felejteni próbálták talán a spanyol ősöket, és mind inkább „Lász Fíílesz”-nek kezdték ejteni. Manapság is előforul sznob körökben, de Los Feliz lakossága lassan visszatért a spanyolos kiejtéséhez a városrésznek: „Losz Féé’liz”.

Lila és rózsaszín virágok leomló fürtjeivel szegélyezett kertkapuk mellett haladva néha nagyot szippantottam a tavaszias hangulatba. A Santa Monica-hegység árnyékában, a Hollywood-i dombok alján, távol a város, de a világ minden bajától is valami teljesen  eltérő ütemben és hangnemben zajlik az élet. Egy városban, ahol kora reggel dolgozni járnak a népek, délelőtt legfennebb csak nyugdíjasokat, gyermekeket nevelő fiatal édesanyákat láthatna az ember. Itt pedig élénk kisvárosi élet ásítozós reggeli hangulata lengte be a Hillside bulvár és környéke napsütötte utcáit. Megtanultam már New York-i létem s világcsavargásaim során, hogy ezek a milliós metropoliszok sok apró városból állnak össze, sokszor teljesen függetlenül egymástól. És ezek a kisvárosok egy-egy bevásárlóutca köré csoportosulnak, ahová a helyiek szocializálódni és persze, bevásárolni is eljárogatnak. Los Feliz Village pedig, leszámítva a pálmafákat, és a föléje emelkedő Griffith Parkot a minden irányból jól látható obszervatóriummal, pontosan olyan, mint az East Village. Nem véletlen, hogy otthonosan nézelődtem az álmos délelőtt napsugarain lépdelve. Az utcára nyúló teraszokon halkan duruzsoló társaságok – mindenki kutyával maga után – salátákat ropogtatnak, Los Angeles Times-t lapozgatnak, hatalmas bögrékből Americanot kortyolgatnak. Szembe húzott baseball sapka és napszemüveg az itt elfogadott viselet. Mint ahogyan a halivúdi sztárokat szokás lencsevégre kapni lesifotósoknak. Bár, részemről mindannyian akár azok is lehetnek, az én hézagos halivúdi kultúrámmal nem sokat ronthatnék inkognitójukon.

Photo by Artur Dancs

Hillside Avenue

A sarki kisvendéglő napellenzős teraszának a bulvárra eső részét fürdette a reggeli napfény. A kisutcába forduló részét a terasznak szélfogó ponyva sötétítette el, ott ültek néhányan. Egy copfba kötött hajú latin fiú futott ki letisztogatni az asztalokat, és az ottmaradt kávésbögréket összeszedni. Beléptem, halk morajlás volt odabenn. Az amerikaiaknál az ebéd, a löncs, lényegében olyasmi, mint mifelénk a tízórai – egyszerű, kevésbé laktató, épp csak arra alkalmas, hogy déli szünetre okot adjon munka közben, hogy a késő délutáni féktelen zabálásokig kihúzza valahogy az ember fia. Ezen a környéken pedig inkább reggelinek felfogható így, déltájban, kiadós uzsonnának. A környékhez, sőt a kaliforniai álkedvességhez képest is unott és kedvtelen lány fogadott a hosztessz pult mögül jellegtelen biccentéssel.

– Azt hiszem, nem foglaltam asztalt,de étkezni szeretnék, ha van rá m….

– Azt hiszi…?

– Mondjuk, hogy nem. Nem foglaltam…

– Semmi gond, van asztalunk – vágott félbe – Szóval enni szeretne?

– Is. Enni is. Meg egy kis bort mellé, tudja… meg …

– Értem. Kövessen – és az egyik szeparé felé indult el.

– De én…

– Igen?… – torpant meg türelmetlenül.

-Kinn gondoltam. Már, ha lehet. Kinn leülni, a napon.

– Lehet. Hogyne lehetne. – és elindult kifelé, a ponyvával eltakart, kisutca felőli teraszra mutatva.

– Ott sötét van…

– Sötét? – megtorpant.

– A napos oldalra. Ha lehet. Arra gondoltam.

– Ott nem szolgálunk ki – mondta, de nem nézett rám. Szemmel láthatóan terhére voltam.

– Ja… Azt hittem, az a két asztal is önökhöz tartozik…

– Igen, hozzánk. De ott nem szolgálunk ki.

– Hanem? Mit csinálnak?…

– Tudja mit, uram?… – fordult vissza a lány a pultjához – Menjen a bárhoz, és beszélje ezt meg a pincérrel. Menjen csak – és a menü lapokat visszarakta a kupacba a pultja tetején, és elfordult, mintegy jelezve, hogy ezzel velem befejezte az ő részét.

Bevallom, meglepett a váratlan modortalanság, olcsóbb helyeken is kedvesebbek szoktak lenni, itt meg, ahol aranyárban mérik a levegőt is, más elvárásokkal szuszog az ember. De nem szerettem volna, ha napcsicsergős hangulatomra ránehezedik ez a kis incidenst, a bárpulthoz léptem. A pincér szőke, kékszemű, sportos testalkatú harmincas férfi két másik vendéggel volt elfoglalva. Soromra várva felhúztam magam az egyik magas bárszékre, és a pultra könyökölve a menübe feledkeztem. A pincér önfeledten anekdotázott a két vendéggel, és percekig tudomást sem vett rólam. Türelmesen üldögéltem, az asztaloknál, a szeparékban megbújt társalgókat figyeltem. Meg a kinti napsütést. Reggel még hűvös volt, igazi téli, Kaliforniához nem illő, csípős reggel, most meg pazarul ragyogott a nap, és egyetlen vágyam volt végre a napon ülni kinn egy pohár hideg borral.

– Segíthetek? – lépett oda később, a két másiktól elnézést kérve a pincér, mintegy mellékállásban.

– Hogy rövidre fogjam, New York-szték salátát kérek velencei pinot grigioval, és…

– Hogyan kéri a sztéket? – vágott közbe.

– Átsülve. Alaposan átsülve.

– Rendben – dünnyögte, egy alátétet csúsztatott elém a pultra, s már fordult is el.

– De kinn szeretnék …

– Mit?

– Enni. Ülni. Inni. Meg mindent.

Visszafordult, és cinikusan a szemembe nézett:

– Kinn szeretne enni. És a bárnál rendel… ?

– A hölgy mondta…

– Nekem nagyon sok a dolgom – suttogta alig hallhatóan, gúnyosan a szemembe nézve – Mindjárt visszajövök – és elment a konyha felé.

Ez volt a pillanat, amikor úgy éreztem, még megmenthetem a hangulatomat, ha rögtön felpattanok és odébb állok. A bejáratnál a hosztesszpultnál már kisebb sor alakult ki, egy társaság érkezett, a lány azonban észrevett, de rögtön elkapta a fejét.

– Elnézést a sorbanállóktól – intettem színpadiasan a társaságnak – de azt hiszem, valamit félreértettem, kisasszony.

A lány rám nézett:

– Szeretne asztalt ott a teraszon? – és a ponyvás terasz felé intett.

Megadóan bólintottam, és felkapta ismét az étlapokat, kivezetett, és végigmutatott a baloldali teraszon:

– Tessék. Oda ül, ahova akar – ezen az oldalon.

Kétszemélyes asztalok sorakoztak, de egy asztal volt a napon csupán, egy négyszemélyes, oda ültem le. A nő hangtalanul állt egy pillanatig, majd ledobta elém az étlapokat, és összekapkodta a másik három terítéket.

– Ha itthagyná sem használnám el valamennyit – jegyeztem meg mosolyogva.

A lány megvonta a vállát, és visszavonult.

Photo by Artur Dancs

Nem bántam, hogy végülis hirtelen felindulásomban nem viharzottam el. Amikor leültem, és átmelegített az asztalomhoz az utat megtaláló napsugár-nyaláb, olyan jóleső érzés töltött el, hogy még a  szemem is behúnytam egy pár pillanatra, élvezni azt a pillanatot. Lényegében ezek életünk legfontosabb momentumai, erre rájöttem az idők során: a megélt pillanatok. Sokszor egy siker, egy megvalósítás mámoros pillanata sem ér fel egy ilyen villanás erejével, ami nem hoz látványos előrehaladást pénzt, éljenzést, érdemrendeket. Csak egy boldog pillanatot. Önmagunknak. Hisz, ha mi nem, akkor ki tartaná a lelket bennünk?

Én a legszélső asztalnál ültem, a legközelebbi az utcasarokhoz és a napsütéshez. Befelé még néhány asztal sorakozott. Egyiknél, a legvégén egy középkorú pár ebédelt hosszúlábú pohárból rozét illogatva. Halkan beszéltek, senkivel nem érintkeztek a környezetükben. A mellettük lévő négyes asztalnál elegáns, nem hivalkodó, mégis jómódú benyomást keltő háziasszony, egy anyuka uzsonnázott három szöszke és  csintalan gyermekével.  Kellemesen voltak csak zajosak, a gyermekek minden izgágaság ellenére is jólneveltek és bájosak. Az anyjuk a szomszéd asztalnál épp helyet foglaló két öregúrral váltott kedves formaságokat. Emezek akkor érkeztek épp, és valami projektről érdeklődtek, miközben elhelyezkedtek az egyik kettős asztalnál az unott ültetőlány közbenjárásával. Az asszony a közösségi gyűlést emlegette az említett projekt kapcsán, és azt mondta, este a játszótéren a kutyasétáltatónál a további részleteket is megtárgyalhatják azzal kapcsolatosan, ám neki most lépnie kell – a gyermekeket hosszabban már nem lehetett az asztal mellé semmivel sem lekötni. Az öregek s köztem egy keskeny kétszemélyes hely volt még üresen.

Egy pohár fehérbor került elém, mikor kinyitottam a szemem, és a kékszemű somolygott rám:

– A pinot grigio Velencéből, és akkor megfelelően fel is venném a rendelését, uram – mosolygott rám, és a szemében az a fura villanás volt, amit akkor érez csupán az ember, amikor rájön, valakinek tetszik.

– Szóval mégiscsak maga lesz az… – ocsúdtam fel.

– Nagyon úgy fest, és örömmel, úgy higgye el, tisztelt uram – kedélyeskedett a kékszemű borostás mosolya mögül, amitől néha megvillantak a gödröcskék az arcán.

– Örömmel hallom. Szemtelenkedett is eleget – kacagtam fel, és elismételtem a sztékrendelésemet.

– Well done, azaz alaposan átsütve – előzött meg, mielőtt azt is elismételtem volna.

– Maga igazán a magaslatán van a helyzetnek… öööö…..

– Gary.

– …Gary – bólintottam mintegy helyeslőleg.

Gary eltűnt, az öregek franciául beszélgettek, néha átváltottak angolra.  Amikor a copfos latin fiú szaladt ki a távozóban lévő társaság nyomán az asztalt leszedni, a szikár, szemüveges vénember spanyolul kurjatott oda neki:

– Hola, papi chulo!

A fiú széleset mosolygott, de nem állt meg az asztaltisztogatásban. Tiszta evőeszközöket és terítéket rakott fel. Az öreg azonban nem hagyta annyiban, afelől érdeklődött, szétszedik-e még a nők hétvégente, ha elmegy egy-egy partira. A fiú szelíden hárította el a felvetést, bár jelezte, nem lenne ellenére a kényeztetés a megvadult fehérszemélyek részéről, viszont ha partyban is volt a hétvégén, leginkább felszolgálni ment, hogy a lakbérét bírja fizetni. Másképp nem engedheti meg magának a lakhatást a környéken, messzebbre meg elköltözni értelmetlenség lenne, mert akkor időben és pénzben is több lenne a ráfordítás eljutni a munkahelyeire, amelyek mind ide kötik immár.

Photo by Artur Dancs

Little Dom’s

– Kell rendeznünk már nekünk is egy partit, Eddie – kacagott fel hamiskásan a vénember a vele szemközt ülő alacsonyabb és csendesebb öregúrra kacsintva. Az unott lány ekkor a közénk eső szűk asztalhoz egy bőrdzsekis nőt ültetett be. Ugyanúgy ledobta elé az étlapokat és eloldalgott. Gary termett az öregek asztalánál valahonnan, paroláztak, és udvariasságokat váltottak. Szemmel láthatólag törzsvendég lehet a két öreg, nem csak Gary és a szégyenlős latin fiú, de mindjárt-mindjárt egy újabb pincérlány is előkerült, és ujjongva újságolta az öregeknek – s aki még hallja – hogy ma munka után audienciára kell mennie, ha isten is megsegíti, sikerül bekerülnie egy fotómodell ügynökség katalógusába. A szikár öregtől kért tanácsot arra vonatkozólag, hogy hagyhatná-e a haját természetesen fürtökben, vagy ki kellene-e valami extravagáns frizurát kerítenie délutánig. Garyt ez a része a társalgásnak nem érdekelte, hozzám lépett, és vizet töltött a kancsóból, jelezve, hogy az ebédem jó úton halad.

– Sajnálom, ha rossz benyomást keltettem magában, Gary – szóltam oda, és elmondtam, hogy első ízben tanyázok a teraszukon, nem tudtam, mik a bennfentes szokások itt, és hogy melyek a tabuasztalok. Kacagott, és a maga részéről ő is elnézést kért, amiért nyers volt, de épp sokfelé kellett futnia, bár tudja, ez akkor sem megbocsátható, és azon lesz, hogy teljes mértékben elégedett legyek a továbbiakban. Blah-blah… Menetközben az öregektől és az új nőtől is felvette a rendelést, és felszívódott.

Az öregurak asztalára egy köpcös mexikói pincér, akit eddig még nem volt alkalmunk látni, rágcsálnivalókat tálalt fel kis kupákban, Gary pedig borral érkezett hozzájuk is. Az én sztékem és a nő salátája is kijött.

Éreztem, hogy a szikár folyton a tekintetemet keresi, folynék bele valamelyik fonalán a társalgásukba, de mivel egyelőre szerettem volna mihamarabb az időeltolódás okozta zokni állapotomat magam mögött tudni, kerültem a tekinteteink találkozását. Csendben ettem, és néha megálltam, és napoztattam az arcom behúnyt szemmel. Csak Garynek válaszoltam, mikor ismét előttem termett a gödröcskés mosolyával, és megkérdezte, minden rendben van-e.  Hosszabban az öregekkel időzött, a nőnek is csak egykérdéses udvariassággal biccentett oda. Mikor elment, a szikár rászánta magát, és megkérdezte a nőt, mit ír a jelvényén, amit a kabátján visel.

– Ó, egy régi klub, ahol fiatalkoromban dolgozhattam ruhatárosként – legyintett a nő beszippantva egy csík salátát a szája széléről, és készségesen állva elébe a társalgásnak. Úgy tűnt, mintha csak arra várt voilna, valaki szólítsa meg végre. Vannak emberek, akik a magányukat olyan kínosan feszengve élik meg, hogy az kiabál.

– Igazából ma csak a színei miatt tettem fel, a sálammal egyeztetettem – magyarázza tovább.

– De hisz ez a „Vágtázó agarak” ! Odanézz, Edmound! – kiáltott fel a szikár, mikor szemüvegét orrára tolva közelebb hajolt a nő gallérjához, ahová a kitűző volt erősítve.

Edmund is oldalra fordult, hogy meggyőződjön ugyanarról, és máris élénk beszélgetés vette kezdetét balomon, amiből rögtön kiderült, hogy a nő londoni, épp csak este érkezett Los Angelesbe. És a „Vágtázó agarak” – bármennyire sajnálatos is, tavaly évvégi tagsági gyűlésén feloszlatta önmagát valami erkölcsi zűrzavar mentén, ami lesujtott a társaságra.

– Ó, well, persze, hallottuk, hogy már mindenfélék válogatatlanul beszivárogtak a klubba, várható is volt – sopánkodott a szikár – Régen, micsoda előkelő hely volt a klub, igaz Edmund? Mennyi kellemes estét töltöttünk ott, Londonban a Mayfair-en. Emlékszem, egyszer az öreg herceg is eljött valami rendezvényt patronálni! Micsoda idők!… Moments merveilleux! N’est-ce pas, mon cher? (Csodálatos idők, igazam van, kedvesem?)

Edmound nem győzött eleget helyeselni a szikár izgatott emlékezéseit hallgatva. Befejeztem az ebédet és a borom is a vége felé járt. Gondolkodtam, rendeljek-e másikat, de semmire nem vágytam, csak tovább fürdeni a napfényben a mellékelt háttérzajokkal, egy áttételes másik dimenzióban, önmagamban. Talán egy igazi jó kávé tehetett volna helyre, de nem tűnt esélyesnek, hogy itt sikeres lenne egy ilyen ötlet megvalósítása. Bár, ha eszembe jut a Burzsuj Disznó és a lórúgásként emlegetett tripla eszpresszó… De itt, ennél a gondolatnál Gary bársonyos hangja ébresztett vissza a valóságra, mikor elém csúsztatta a desszertlapot. Egészen közel hajolt az arcomhoz, és úgy súgta:

– Torta al limone con gelato alla vaniglia – citromszelet vaníliafagylalttal, ha ajánlhatnám kedvencemet, megtisztelne.

-Eszemben sem volt desszertet rendelni, Gary… Tegnap Madridban voltam, és az a sok tapas!…

Csalódottan egyenesedett fel a pincérem, de amikor így folytattam:

– De… nem tudom levenni a szemem erről az „Affogato” dologról itt – és ujjammal a menüre böktem, ami pontosította, hogy a fuldokló nem más, mint vanília fagylalt, s amiben fuldoklik pedig dupla eszpresszó, Gary odahajolt, és a fülembe szuszogott:

– Boldogan! Nem fog csalódni! – ígérte meg.

Ez az ígérete valóra is vált. Amikor a tornyos kupa gelátót kihozta nekem egy porcelán tálcán szervírozva egy kis kancsó illatosan gőzölgő forró eszpresszóval – volt az másfél lórúgás is – önkéntelenül felsikoltottam félig hangtalanul:

– Maga olvassa a gondolataimat!

– Azon vagyok, uram… – vigyorgott, és eltűnt.

Előbb csak a fagylalt torony tetejét öntöttem le kávéval, ízlésesen futott szét a gombócokon a fekete lé, bódító vaníliás kávé illatot eregetve a szűkszájú pohárból felém. A kiskanál hegyével egy gondolatnyit lecsippentettem, behúnytam a szemem, és mély élvezettel ízleltem végig a szám és nyelvem valamennyi ízlelőbimbójával. Észre sem vettem, mikor állt oda elém újra, de mikor kinyitottam a szemem, Gary ott volt elégedetten szemrevételezve élvezeteimet.

Photo by Artur Dancs

Affogato

– Gary én magának mindent megbocsátok, még azt is , amit el se követett ellenem. Megcsinálta a napomat ezzel a Frappéval. Ha tudná, mennyi élmény jut eszembe… De tudom, hogy foglalt, nem szeretném feltartani.

– Az öné vagyok – somolygott buján.

– Gyermekkoromban mi nem ihattunk kávét. De volt a sugárúton egy vendéglő, a Bulevárd. Ott néha lehetett parfait-ból vagy vanília fagylaltból és cikóriakávéból készült café frappét venni. Micsoda boldogság volt az, Gary! S maga most visszahozta ezt nekem egy pillanatra.

Gary udvarias örömmel hallgatta végig a számomra fontos, de mindenki más számára unalmas visszaemlékezést a Bulevárd cukrászdáról és távolbaszakadt gyermekkorom foszladozó élményeiről, és máris a szikár mellett termett, aki odaintette, és halkan a fülébe súgva megkérdezte:

– Est-il italien? (Ez itt olasz?)

– Je ne sais pas… (Nem tudom) – vonta meg a vállát Gary, és visszalépett hozzám:

– Sei italiano? (Olasz?)

– Oh, no! Non sono. (Ó, nem. Nem vagyok)

Csend.

– Ma parlo a po’ l’italiano. Perché? (De kicsit beszélek olaszul. Miért?)

– Ó, elég, elég – nevetett Gary – én még annyit sem beszélek. Csak az urakat érdekelte – intett az öregek felé, és miközben visszavonult egy gesztussal ünnepélyesen „feltálalt” a szomszéd asztaltársaságoknak kajánul vigyorogva maga elé. Odafordultam, és láttam, minden szem rám szegeződik, nem úszhatom meg a társalgást immáron. Addigra már túl voltam a reggeli zokniállapotomon, a hangulatomat meg magasra repítette az affogato, így készségesen fogtam bele a történetembe azzal, hogy:

– New Yorkban élek.

Csend. Elismerő moraj a három asztal felől. Valamiért New York mindenkiből kivált valamiféle reakciót ilyen pillanatokban. Hatásszünet után belekanalaztam a kávés fagylaltgömbbe, és átszellemültem nyaltam le a kiskanálról. Majd folytattam:

– De magyar vagyok.

– Magyar – visszhangoztak a suttogások, Budapest… a szikár még a mutatóujját is felemelte, mintegy jelezve a többieknek, hogy itt még érdekes dolgok fognak elhangzani.

– …Ugyanakkor Romániában születtem, Erdély, ha mond ez valamit…

Oldott nevetés, mindenki vámpíros megjegyzésekre élezi ki az instant poénokat. Vidámkodunk.

– A norvégoknak dolgozom. Tegnap érkeztem Madridból. Holnap innen Párizsba repülök.

– Paris! Paris!… Gay Paree! – ujjongott a szikár, miközben a többiek elismeréssel wowogtak a háttérben. Innentől kezdve aztán nem lehetett megállítani a szóáradatot a világ városairól. A nő sietett elmondani, hogy a mi járatunkkal érkezett Londonból, és mint mindig, udvariasan megkérdeztem, milyennek találta, és ő meg udvariasan elmondta, hogy remekül utazott, és sajnálja, hogy olyan trehányak az emberek, és annyi szemetet hagynak maguk után leszálláskor abban a szép repülőgépben. Ebben egyetértettünk. De közben már Párizsról kérdezett a szikár, de amint kérdezett, válaszolt is, hogy ő mennyire szereti, és hogy élete első részét töltötte ott, mielőtt „Lász Fííleszbe” (sic!) bútorozott volna harminc éve:

– … ezzel a vénemberrel itt – mutatott Edmoundra.

– Ne is figyeljen rá – legyintett amaz – kettőnk közt ő az öregebb, nem én – és kacagtunk.

– Pierre – mutatkozott be a szikár is – Enchanté!

Mikor meghallják, két éjszakát is ott leszek, mindenféle programokat ajánlanak, de udavriasan elhárítom:

– Hétvége lesz. Tüntetni fognak. Maguknak, franciáknak ez a vérében van, már elnézést…

– Gilets jaunes! (Sárga mellény!)

– Úgy, ahogy mondja… Macron megszívja velük.

– Macron… Quel idiot! – dohog Pierre – No, de Budapest is nagyon csodás! Voltunk ott két éve barátainknál nyaralni. Épp a választások voltak, mi a folyójukon, aaaa…. Danube…! Ott…a Dunán hajóztunk épp barátunkkal, mikor valaki felhívta telefonon. S kérdik, hol vagyunk. Mondjuk, a Duna közepén. Azt mondja a magyar barátomnak, akkor ugorjon is bele, mert megvannak az eredmények a választásokról… Quelle misère!

Photo by Artur Dancs

Los Feliz

Megbeszéljük, ki honnan keveredett oda a teraszra, s mondom, hogy egy barátomat várom, aki a környéken él, érkeznie kell, meg amúgy is imádom Los Felizt, amióta csak megismerhettem. A mi szállodánk sajnos, a belvárosban van, köztudott, hogy Los Angeles belvárosa a legkevésbé sem ember- és turistabarát hely.

– Ehhhh – grimaszolt undorodó gesztust Pierre – dítíeléééé…

– Pardon?

– DTLA – Downtown Los Angeles. Az egy fertő! Jól tette, hogy idejött. Mi rendszeresen itt ebédelünk. Pajkoskodunk Garyvel – intett a kékszeműre, aki éppen előbukkant, és ráérősen hagyta magát Pierre által ölelgetni.

– És mindig jó hangulatot teremtenek az egész asztalsoron – tette hozzá kacagva.

– Persze! Mi vagyunk a Muppet Show – harsogta Pierre, és egyik kezével Gary combját, a másikkal Edmound felkarját lapogatta meg.

– Én azért jöttem – szólt közbe a nő félénken a telefonját babrálva idegesen – mert azt olvastam, itt lehet hírességekkel találkozni, fényképezkedni, ilyenek…

– Hírességek?… Azok vannak. De itt nem szokás erről beszélni. Mon Dieu ayez pitié! (Istenem kegyelmezz!)… fényképezni, hah! – hüppögött tudálékosan Pierre.

– Mi ügyelünk közismert vendégeink nyugalmára és diszkréten kezeljük őket. Nem engedjük, hogy itt töltött idejük intimitását mások megzavarják – bólogatott Gary. Nevek repkedtek, ismerősek, nagyon ismerősek és kevésbé ismerősek. Barátom nevét hallom többször is elhangzani, mint aki rendszeres vendége a terasznak reggelire kislányával. Nem reagálok sehogysem, a turista kíváncsiságával hallgatom a  sztorikat, mint valami tőlem nagyon távol eső mesét.

– Mindig ott szokott ülni – mutat Pierre az asztalra, ahová engem nem engedtek leülni – és mindig jókedvű, közvetlen. Mindenkihez van egy kedves szava, bűbáj, bűbáj!

– És micsoda pasi! – szalad ki Gary száján, de rögtön el is hallgat, és kibontakozik a szikár öleléséből.

– Csak azt nem szereti, ha idegenek odamennek hozzá, és nyaggatják, meg a paparazzók… – folytatja amaz – Egyszer észrevett egy lesifotóst, amikor a gyerekekkel reggelizett, és utána hajította a cipőjét.

Nevetés.

– Nem szereti ha látványosan felismerik, főleg ha a kislány is vele van – magyarázza érthetőbben Gary, én meg bólogatok, nyalogatva a kiskanál hegyével az olvadozó fagylaltomat. Érthetővé vált számomra, miért pont itt, és nem a Burzsuj Disznóban beszéltük meg ma reggelre a találkozót. Épp egy éve láttuk egymást, akkor Monet kapcsán.

– Én semennyire nem ismerem ezeket. – magyarázom – New Yorkban is elsétálhatnak mellettem, hidegen hagy. Feltéve, ha egyáltalán felismerem egyiket is.

Nevetgélünk. Mindenkinek van egy sztársztorija. A nő izgatottan kapkodja a fejét, olyan jólesne már neki valami híres ember, ha valahogy a látószögébe kerülne… Üzenetem jön: mindjárt érkezik. Eszkuzálom magam, a mosdó felől érdeklődöm, Pierre igazít útba, Gary visszavonul a bárba.

Photo by Artur Dancs

Mialatt a mosdóban vagyok, gördül be a Hills felől egy ezüstszürke újgenerációs Audi, elcsípi az utolsó szabad parkolóhelyet az Avocado utcában, ahol az oldalsó asztalsor véget ér. Magas, jó testfelépítésű, szőkés férfi lép ki a kocsiból. Megkerüli az autót, és a másik oldalról benyit ismét, és aprópénz után kutat a kávétartóban. Drapp színű baseball sapkát visel, fekete farmert és világoskék framerdzsekit. Amíg a negyeddollárosokat beillesztgeti a parkológépbe, az orrán mutatóujjával lejjebb húzza a napszemüveget, majd csipogás, és elindul az asztalsor mentén a bejárat felé.

– Na aranyom, magának jó napja van – morogja oda az orra alatt Pierre a bőrdzsekis nőnek, aki halkan felsikolt, és remegni kezd:

– Uramisten! Uramisten… Minden filmjét láttam!… Uramisten!

– Hallgasson! – szisszen rá az öreg – még elijeszti itt nekünk! – mintha valami tarka pillangóról folyna a szó.

A legutolsó asztalnál ülő pár mosolyogva int a magas szőkének, amaz visszaint, valami megjegyzést is tesz viszonzásként, de egy elhaladó Harley zaja elnyomja egy pillanatra.

– Uraim! – biccent oda az öregeknek – Örömmel látom, Pete, hogy meggyógyult, remek színben van!

– Ó, nagyon kedves, aranyom! Már ahogy egy magamfajta…

– …És az a kék pulcsi! Maga aztán tudja a dörgést! – csettint a szőke ütemesen hosszakat lépve a sarki bejárati piros ajtó felé.

Pierre a rengeteg hirtelenjött bóktól szóhoz sem jut, a nő viszont annál inkább hajtogatja:

– Uramisten! Minden filmjét! Uramisten!…. – épp csak hogy hallhatóan, mert ha kicsit is hangosabban mondaná, sikoltásnak hallatszana,  viszont nem mer hátra sem fordulni, pedig ha megfordulna, a férfi csak egy karnyújtásnyira lenne tőle. Érzi is az illatát, remegni kezd az orrcimpája. Ez mindjárt elájul!

– Hallgasson! – szól rá susogva ezúttal Edmound, Pierre még nem ocsúdott fel a bókok nyomán.

A semmiből valahonnan Gary ugrik elő hosszan „Áááááááá”-zva szélesre tárt karokkal, és a szőkét a még mindig üres tabu asztalok egyikéhez terelgeti, az ajtó jobboldal felől eső részén, a sarkon túl. Miután leült, csak a háta volt látható, az is csak a nőnek, és Edmoundnak. Gary átnyújtja az étlapokat csendes társalgások, kacarászások közepette, majd, mielőtt belépne a piros ajtón a vendéglőbe, még odavillant a bal oldali asztalsorhoz szélesen mosolyogva.

– Nos uraim… – toppantam ki a teraszra még mindig a kezemet törölgetve – mit szólnának egy közös fotóhoz, mielőtt továbbállok?

Senki nem válaszolt, Pierre még mindig elalélva bámult maga elé a bort kortyolgatva, Edmound meg a fejével a nekünk háttal ülő szőke felé intett hangtalanul, a nő nagyot sóhajtott.

– Hát, persze, mondom! – mikor megértettem – Majd megkérünk valakit, készítse el nekünk azt a fotót. A hátizsákomhoz léptem, és előkotorásztam a fényképezőgépemet, mire mindenki felszisszent szinte egyöntetűen. Tudomást nem véve róla léptem oda a tabuasztal egyetlen vendégéhez:

– Majd az urat kérjük meg… – mondtam, mire Edmound széles karmozdulatokkal gesztikulálni kezdett némán, a nő sikolyra formálta ajkait, és arcához kapott, Pierre pedig a fejét fogva oldalra fordult, és a távoli asztalnál ülő párnak valami olyasmit mondott, hogy mindjárt repül a cipő!

– Elnézést, uram, a pillanatnyi zavarakodásért. Megtenné nekünk azt a nagy szívességet, hogy amíg a rendelését kihozza ez a mi drága Garynk, lefotóz bennünket ezekkel az urakkal s a hölggyel?

Mint akit puskából lőttek, csapódott ki az utcára a piros ajtón Gary, mintha egy világkatasztrófát, háborút, atomválságot, de legalábbis tömegverekedést sietne megfékezni a puszta testével.

– Nem! – kiáltotta – Hagyja békén… – nyelt egyet – az urat!

Ekkorra a szőke felállt és értetlenkedve, elkerekedett arccal nézett a kiáltozó pincérre:

– Na de Gary! Én magát ilyen modortalannak még sohasem láttam! Meg vagyok botránkozva a viselkedésén! Kijön ide, és kurjongat, mint valami lóversenyen?… Hát, hol vagyunk?! – halkan beszélt, jól érthetően és kimérten.

– Ó, igen. – bólogattam hevesen – Én is tapasztaltam, ma mintha kicsit zűrzavaros napja lenne ennek a drága embernek. Nyugodjon le, kedves Gary! – intettem a pincérnek, és elvégeztem a beállításokat a masinán, mielőtt a szőkének átnyújtottam volna.

– Egyik hobbim a fotózás – magyarázza a szőke a kővé dermedt asztaltársaságnak, miközben átveszi a gépet. Még a távoli asztalnál ülő pár is abbahagyta a csevegést, és közelebb költözött egy asztallal, hogy jobban hallják a párbeszédet. Vagy, hogy ők is belekerüljenek az esetleges fotográfiába. Pierre a fejét fogta, és franciául mormogott maga elé. A nő meg egyre csak ismételgette, hogy „Uramisten!”, mígnem Gary és Edmound szinte kórusban rá nem ripakodott:

– Hallgasson!

– Gary… – szörnyűlködtem el – maga egy teljesen új, mondhatni sötét oldaláról mutatkozott most meg nekünk! Hogyan beszélhet ilyen pongyolán, ilyen…férfiatlanul egy hölggyel?

Gary nem reagált a sápítozásokra, hanem mellém lépett, megragadta a karomat, és odasziszegte, hogy nem látom-e kivel állok szemben. Csend lett a teraszon. Kijjebb léptem, és végigmértem a magas szőkét, aki, hogy segítsen, levette a napszemüvegét is.

– Ó, hogyne tudnám! Most látom csak: hisz én ösmerem magát!

A sarokban Pierre harsogva elkezdett röhögni, és zihálva ismételni:

– Ösmerhiiiii! Hihhh…Hihhh…Hiiiiihhhhsmeriiii!!!!!!! Hallják!…. – és nem bírta abbahagyni a kacagást.

A távoli asztalnál a napszemüveges asszony is visítva kacagni kezdett, Edmound csak halkabban, maga elé nevetgélt. Gary kajánul vigyorogva állt kettőnk közt, hogy a testét bármelyik pillanatban önfeláldozó odaadással bedobhassa bástyának, ha birokra mennénk netán.

– Az jó, ha ismer… – szólalt meg a nagy hangzavarban alig hallhatóan a szőke lágy mosolygesztussal az arcán.

– Hát, persze! A szomszédom volt! – vágtam ki diadalmasan.

Még harsányabb kacagás hátulról.

-Studio Cityben? – kérdett vissza szemrebbenés nélkül – Vagy a Hollywood Hillsen?… – tette hozzá még gúnyosabban.

Pierre erre elkezdte csapkodni az asztalt a fuldokló nevetéstől.

– Miért? – kérdeztem vissza én is gúnyosan – Úgy nézek én ki, mint valami műszájú, tápos halivúdi? Valami hópihe?

– Á, nem… – válaszolt somolyogva – sokkal inkább egy itt felejtett, emigrációban élő orosz arisztokrata az akcentusa alapján… Nem is… osztrák-magyar!

Újabb nyerítés Pierre felől és a napszemüveges nő is újabb kacajgörgetegeket eresztett meg.

– És maga? Az aussie akcentusával…

– Aussie! – visított Pierre – Aussie!!!! Ez kész!

– …maguknál még rendes medve sincs, ott kergette a juhokat a koalák közt gyerekkorában a kenguru zsebéből kikandikálva – vágtam vissza az inzultusra.

– Uramisten, hát kanadai, nem? – pattant fel az angol nő elképedve.

– Hallgasson! – ripakodott rá egyhangúan mindenki, és leültették.

Nem csak a nő, de mindenki egyszerre elhallgatott. A szőke nehezen bírta már a nevetését visszafojtani, hosszabb horkantgatások közepette, a kínosan visszaszorított nevetéstől könnyes szemmel meredt rám, és a nagy csendben – ahol még egy Harley sem zavart be – így szólt:

– Hogy te mekkora fasz vagy!

Pierre csuklani kezdett:

– Oh-la-la! Qu’a t’il dit? (Mit mondott?!)

– Il a dit „pénis”… – válaszolta döbbenten Edmound úgy, hogy nem is nézett Pierre-re, csakis a fennforgó párbeszédre összpontosított.

– Pénis?!

– Oui!

– Mon dieu!

Photo by ...

– Az – válaszoltam a szőkének – de te meg pont ezért szerecc’! – mondtam, és a döbbent csendben a változatosság kedvéért most csak mi ketten nevettünk egymás vállát csapkodva, mikor végre üdvözölhettük egymást.

– Én menten elájulok! – sápítozott Gary, mikor az ajtóban az unott lány és a copfos latin fiú is megjelent.

– Ne tegye, drága Gary, mire mennénk itt maga nélkül?… Hozza inkább ki a rendeléseket.

– Én önnek akármit is…

Azt nem kérem, de az affogato jöhet – mondta, majd az asztaltársaságohoz fordulva színpadiasan így szólt:

– Hölgyek és urak, bocsánat a kis tréfáért, asszonyom, elnézéséért esedezem a durva szóhasználatért, gondoltuk, parádézunk egyet önöknek. Kérem, ne vegyenek zokon bennünket, de főleg komolyan ne! – és műviesen meghajolt.

A hátsó asztalnál a nő tapsikolni kezdett, Pierre még mindig alig térve magához szegezte nekünk a kérdést:

– Ezt mikor tervelték ki?

A szőke felém mutatott.

– Nem terveltünk semmit. Amikor a mosdóba mentem, írtam neki, hogy mikor ideér, játék van. És vette a lapot.

– Azt azért mostmár tisztázzuk, honnan is ismerik egymást, ha már így összemelegedtünk – kíváncsiskodott Pierre.

– De hisz mondtam: szomszédom volt. Az East Village-ben! – vontam meg a vállam egy grimasszal.

Brendan mellém lépett, és a vállam körül átölelt:

– Ő volt a pasim, amíg New Yorkban éltem – somolyogta, és Gary felé kacsintott.

– Úh, azok a sötétséges New York-i idők! – csapott homlokára drámaian Gary – Én menten elájulok! – és beviharzott a piros ajtón a társaság kuncogása közepette.

Photo by Artur Dancs

Los Feliz Cinema

Tudom, hogy nem sok az időnk ezúttal sem. A tabuasztalhoz telepedek át –talán Gary sem kifogásolja, ha meglát. Boldogságról kérdezem, a szépen gyarapodó családjáról, a feje fölött repkedő Oscarokról. Végigmutat büszkén magán, mondja, boldog, igen, nagyon is. Az Oscarok meg repkednek, igen, ott is maradnak mindig. A feje fölé int, ott… mint Damoklész kardja.

– Nem vagyok elég halivúdi… – kacagja el, mint mindig, és hozzáteszi – akik azonban megkapják, mindig megérdemlik, nem vitatható.

Majd visszatér az eredeti kérdésemhez, az arca felderül, és merengve idézi fel:

– De a boldogság nem ott van. A boldogság az, amikor a kislányod azt mondja, apa úgy szeretlek, mint egy Hold. Az milyen szeretés, kérdem. Hát, óriási… És amikor elfogy, csak egy kifli van belőle, kérdem. Akkor azt válaszolja, apa…neked igazán tudnod kellene, hogy a Hold mindig ugyanolyan óriási. Csak néha sok rajta az éjszaka…

Boldogságról szólva, megered, mint a tiszta patak, és családról, játszásról, a parkbéli csínytevésekről, a kislányairól beszél: a „nagyobbikom”, majd meg a „kisebbik édesszívem” vagy ha a felesége kerül szóba, akkor az „én hölgyem”.  Miközben arcát figyelem, amint felhevülve idézi fel szeretteit sorra, nevet minden rezzenése, sugárzik, eszembe jut az a régi srác, akivel sok évvel azelőtt a padot koptattuk az folyóparton Williamsburgben a város szemfényvesztését tanulmányozva, éjszaka a Central Parkba menekültünk a fényszennyezés elől csillaglesni. Tudom, hogy akkor is boldog volt. Boldog, amikor a sokezer wattos spotok kereszttüzében hunyorog feszengve, és boldog, amikor a félelmetes detroiti élettelen külváros utcáin saját filmjét forgatja. De a legboldogabb most, hiszen úgy szeretik, mint egy Hold.

Photo by Artur Dancs

Szemfényvesztés Williamsburgben

Visszakérdez: én boldog vagyok-e. Mondom, persze. Kérdez szeretőről, mondom nekem egy olyan nincs. Majd New Yorkról. Mondom, látok néha fényt az ablakaiban. Óh, még mindig odalátni az ablakodból az enyémre? Nem építettek új tornyokat „közénk”? Eladták a penthouse-t, szükségtelen, nem nagyon járnak New Yorkba, s ha igen, csak rövid napokra, ahhoz adnak szállodai lakosztályt. Utazásokról is szó esik. A grocery-ről a Village-ben – van-e még Hi-Chew? Persze, hogy van. S a pad is a folyóparton. Díszes, fényes parkot építettek oda. De ezt a padot valahogy ott felejtették egy sötét szegletben. A folyó parton. Még korlát sincs. Pedig korlát ma már mindenütt van. Mindenütt. A mi érdekünkben. Azt mondják, csakis.

Gyorsan eltelik az időnk.

Hátizsákjába nyúl, gondosan, kemény lapok közé borítékolt valamit húz elő. Átnyújtja.

– Ugye, nem Monet-t hoztad el Hammeréktől keretből kivágva, összehajtogatva? – poentírozok az izgalomtól erőtlenül.

– Nem. De azért szólíthatsz a neveden – vigyorog grimaszolva.

– Meg is csókollak, ha kell.

Kibontom. A film forgatókönyve. „Call Me By Your Name”. Tele aláírásokkal a tetején.

– Mindenki aláírta.

– Még Aciman is! – kiáltok fel.

– Vízjeles papírra, hogy bizonyítható legyen az autentikussága, ha sok pénzért el akarnád adni – vigyorgott rám fülig érő szájjal, de meg sem hallottam az élcelődést, olyan nagyon örültem az ajándéknak. Cserébe én csak egy Piros mogyoróst hoztam, meg egy albumot néhány új fotómmal. Azt mondja, nem, az nem „cserébe” van, hanem neki. Az az ő ajándékja. Ez a forgatókönyv pedig az enyém. Így. Meg hogy nem is az ő érdeme, az asszisztense járta ki nekem.

Photo by Artur Dancs

Filmforgatókönyv

Pierre és Edmound távozóban integet a sarokról nekünk és hazafelé beugranak a szemközti „Vakmerő unikornis”-ba is. Gary pedig kihozza a számlát, és odasúgja, hogy az affogatót fogadjam el ajándékképpen tőle. Megköszönöm, és megígérem, visszatérek még – bár nem vagyok meggyőződve róla, hogy ezzel ugyanolyan mértékben okozok számára örömöt, mint nekem az affogato – súgom oda, ő pedig visszasúgja, hogy kapjam be. Pongyola!

Útban az autó felé beugrunk a vendéglőhöz csatlakozó csemegeboltba.

– A nagyobbikomnak mézes puszedlit kell vinnem…  Márpedig, ha azt kell vinnem, azt viszek… – magyarázza.

– Megtalálod mindig ezeket a helyeket! Oyan ez is, mint a Village. Jó kis hely ez a Los Feliz – összegzek hangosan.

– Los Feliz… Tudod, mit jelent? „A boldogok” … Ezzel nem lehet melléfogni. Tartsuk mindig ehhez magunkat!

– Ámen.

 

A tenger által – szabadon


(Előzmények: Amikor anyám is könnyű álmot ígér )

Szeretem a reggeleket és szeretem a hajnalokat. Ha New Yorkban vagyok, és valami miatt felébredek hajnalban, főleg azokon a nyári hajnalokon, amikor messze a Queensbridge mögött kel a nap, és bíborvörös és mélylila színeket fröccsent szét az égen, a várost pedig aranyló narancssárga fátyollal vonja be a Chryslertől az Empire State Buildingig, patakban öntve szét a pirosas fényt a Houstonon és az Avenue C-n, mindig hosszasan elidőzöm az ablak előtt. Még arra is sajnálom az időt, hogy lefőzzem a presszóból a kávét, mert olyan, mintha minden pillanat veszteség lenne, amit nem látok. A reggelekben pedig rengeteg varázs van. Skandináviában még a koromsötét téli reggeleknek is megvan a maga meséje azzal a vékony fénycsíkkal, amely, mint sarki éjjeleken az aurora szegélyezi a láthatár kontúrjait a fenyveseken és a hómezőkön is túl. Ha dolgozom épp, a világ legszebb luxusirodájának ablakából bámulhatok ki, mielőtt felébred a nép, a gőzölgő kávémmal bekuporodva a pilótafülke megfigyelőülésébe, és nézni, hogyan van éjszaka egyfelől, és hogyan pirkad másfelől. Titkon kezdődik. Eleinte minden mély sötét. Olykor, téli éjszakákon a sarkkör felett ott táncol az aurora, az igazi. Zöldesen, játékosan, mintha sisteregne a fény. Pajkosan ide-oda helyezve a hangsúlyt ebben a pazar égi játékában a természetnek, amit csak kiváltságosak láthatnak. Kiváltságos vagyok , hát… Mikor a fekete összefüggő hatalma először megtörik, olyan, mint a hasadás a zakóm karján, ha hirtelen mozdulatot tettem vele, és a varrás megpattant rajta. Nem szakadt még el, csak megpattant. De a világos színű bélés megvillan alatta már. Olyan az ég is. Aztán a hasadás mind szélesebb, majd kifokad, és előbb, mint csillag, csak egy fénylő pont, majd égő tűzgolyó a nap, amely megvakítja az éjszakai szemeinket, az általa megszült és életre segített sarkifénytől visszaveszi – ideiglenesen – az életet, és egyéb életeket indít útjaikra odalenn, a felhők alatt, amelyek a reggeli kávé habjaként libegnek mozdulatlanul a világ felszínén. Alattunk.

Photo by Artur Dancs

Ilyenkor, a floridai teleléseim idején a reggel első pillanatát a  teraszon ülve fogadom magamba a nappal együtt. Ilyenkor még nem bánt, nem éget, mint ahogy a déli órákban támadja az embert. Akkor is csak jóságból, hogy amaz kicsit felmenjen a fürdőzésből egyet pihenni az árnyékban, valami könnyűt ebédelni egy pohár behűtött bor mellett, majd pedig egy frissítő ebéd utáni kávéval új erőre kapni a délutáni és esti tevékenységekhez. A délutáni ráérős kávézással szemben, amikor az ember olvasgat, jegyzetelget a naplójába, az esti terveket szövögeti, és előző napi fényképeit is rendegezheti, a reggeli kávé gyorsabb lefolyású. Ilyenkor az ember teste nem hagyja nyugodni, mihamarabb érezni szeretné a tenger simogatását, a víz aznapi hangulatát és hőmérsékletét. A reggeli úszás az évek során létem egyik kedvenc állapotává lett. Természetesen, nem adatik meg mindig és mindenhol, minden körülmények között, életem mégis rengeteg lehetőséget kínál ezt az állapotot több-kevesebb rendszerességgel magaménak tudni. Akár az óceánban, valamely hűvös vizű tengerben, vagy csak valamelyik szálloda medencéjében, a városban, ahol éppen vagyok. Talán az élet egyik fintora, hogy a házunk mellett Manhattanben éppen van egy úszómedence, és noha már hét éve lakom ott, soha meg nem mártóztam benne. Nem tudnék erre megfelelő magyarázattal szolgálni. Így alakult.

Ettől függetlenül mégis fontos, hogy a kávénak ízletesnek kell lennie. Egy rossz ízű kávé tönkreteheti a reggel s ezáltal a nap hangulatát is. A Patio még csendes volt, a vendégek nem léptek elő szobáikból, s még nem kezdtek el nyüzsögni, hogy a reggel varázsát megzavarják. Odasütött a nap, a redőnyön keresztül vörös-fekete csíkokat rajzolt a szoba falára, a teraszon a székre terített narancssárga strandtörülköző meglebbent a tenger felől odaszökkent szélben. A csendes udvarban, a medence fölött a pálmafák is halkan susogtak még, a vörös cica is lábujjhegyen érkezett reggeli vizsgálódására. Sokéves ismerős, ha az udvarra nyíló szinten van a szobám, oda szokott jönni, és az üvegajtón benéz, hogy az orrát is odanyomja, ha épp nem vagyok elő, és megvár, amíg kimegyek hozzá parolázni. A mostani lenti vendégek közül nem-igen lelhetett cimborára, mert amilyen egykedvűen érkezett a hátsó udvarban minden valószínűség szerint az éjszaka leple alatt megrendezett tivornyázásból, éppen olyan apatikusan sündörgött is el az elülső kapun. Még az ide-oda futkorászó és napozó gyíkok sem keltették fel érdeklődését. Másnaposan nem is kíváncsi senki sem mások izgágaságára. Még a macska sem.

Ezeknek a reggeleknek az illata is beleivódik az ember emlékezetébe, és akár meg is tudja az év bármelyik szakában is idézni. El biztosan nem felejti, és amikor ott van, mint egy könyvet a polcról, csak leemeli, és ismét pontosan tudja mindennek a helyét abban az illat- és szagkeverékben. Mindenekelőtt a párától állandóan nyirkos fatörzsek jellegzetes,  és a falak enyhén dohos szaga keveredve a tenger sós levegőjével és a kávé már felszívódó gőzével, illetve a naptej édeskés Hawaii-illatával.

A kora reggeli strandoláshoz nagyon sok cuccot nem szokás vinni, reggelire úgyis visszatérünk. Ilyenkor a naptej felkerül már a szobában, a nagy sárga strandtörülközőre van csupán szükség, a könyvre és napszemüvegre. Ilyenkor a telefon is csak legritkább és szükségesebb esetekben társul mellém. Már a kijárat kiskapuját is bezárva magam mögött a tenger felé slattyogva hallom, hogy valamelyik ajtó nyílik, ébredeznek a szomszédok is… Ilyenkor friss a reggel, érkezik a medencetisztító, biccent, hogy kellemes napom legyen, odébb a pálmafák elszáradt leveleit nyesegeti egy másik egy toronylétráról. A sarkon, az A1A látványúton keresztül a beachre és az óceánra néző motel teraszán már nagy az élet. Az egyetlen reggelizőhelyféle a közelben, így nem csak azok futnak be ide egy rántottára és egy híg americanora, akik ott laknak, hanem innen is – onnan is befut egy-egy kuncsaft a tengerre menet. Angela moteljében, a Patioban és a Napoli Belmarban is jobbára nem amerikaiak, hanem európai visszajáró turisták szállnak meg, és ezek jellemzően inkább maguk készítik el apartmanjaikban a reggeli omlettet és pirítóst. Az amerikaiakra ez nem jellemző, még a kávéfőzés örömteljes korai tevékenysége sem. Így ezek az emberek egy életérzéstől is megfosztják egyúttal önmagukat, amit csakis a reggeli preszzókávé gőze nyújthat halandóknak. Igaz, ezt egy kávézóban is megkapják némi felárért vagy a már említett reggeliző teraszon a Sea Clubnál, természetesen a borravalót is beleszámítva. Nyugodtan átugrohatom a Sea Club teraszát és az A1A-t is, hogy máris a csillogó fehér homokban suppogjak le a partig. Ott aztán ledobom a cuccot egy kupacba, rávetem a nagy narancssárga kendőt, amit még Arnoldéktól kaptam egyikszer, mikor otthon jártam. És a kendőn az áll: „Engedd magad a tenger által felszabadítani”. Rajtam ez nem múlott sosem.

A reggeli hangulathoz a reggeli kocogók is hozzátartoznak. Azok, akik csak lazán veszik a futást, a strand feletti járdán, a még gyér gyalogosforgalom közt szlalomozva szaladnak, azok, akik nehezítik kicsit a dolgukat, a homokon futnak. S mint ahogy az Kaliforniában és Dél-Floridában oly jellemző, a sok – télen is napbarnított – kiformázott testű a lehető legkevesebb öltözékkel takarja el ilyenkor izmait és formáit. Ha a nagyvárosok plázáin a látogató ember-bámulással szórakoztatja magát, ha belefáradt a múzeumlátogatásokba, akkor ezekben a déli államokban meg ez a féle ember-bámulás megy. Kirakat is van, néző is, és próbababák is.

Ha dagály előtt áll az idő, ilyenkor is elkapni a porondot. Bár ilyenkor, ha a víz sima, kevésbé hullámos, úszni a legjobb. Úszás után, mikor az ember pihenne ugyan, de ki még nem vágyna, meg lehet állni a porondon, és a messzibe tekinteni ki a tengeren, és elmélázni.

Mennyi mindent tanultam én meg a tengerről s a tengertől életem során! Eszembe jutnak első találkozásaim a csodával, amit tengernek először kisgyermek koromban szólítottam, amikor anyámék első tengerparti nyaralásunkra elvittek. Járarattak engem azelőtt úszótanfolyamra, jártam sokat a strandra is, de úszni mégis a tengerben tanultam meg. Segített is nekem a sós víz minden támogatásával, de valahogy a szabadságban, mint ahogy a tenger mindig szabadságérzettel töltött el, és önmagamra utalva sokkal gyorsabban ment a tanulás ott. És ingyen volt. Nem, mint a tanfolyamok otthon a hideg medencében a pionírtábor udvarán, ahonnan néha ellógtam, mert úgyis tudtam, az nálam sok eredménnyel nem jár. Restelltem is magam, főleg, amikor Mama rajtakapott, és felpofozott, amiért hazudni próbáltam.

Legnagyobb hiba, ha valaki meghódítani, leigázni akarja a tengert, szembeszegülni vele. Szerencsére, bennem ez a téves vágyakozás soha nem élt. Mindig tisztelettel közelítettem felé, akkor is, amikor már elég magabiztosan jártam-keltem mélyvizekben is. De azokon a csendes, békés, alig mozduló, lágyan ringó, derűs reggeleken sem szabad szem elől téveszteni, hogy ez ugyanaz a tenger, akit nem egyszer láttam gyönyörűen, mérgesen, feketén és fékevesztetten. Félelmetesen szép olyankor. Láttam Irén hurrikánnal korbácsolva, és telihold idején megbokrosodva a Rockawayn, az Erika hurrikán által felborzolva itt, Fort Lauderdale-ben egy szolgálati utamon, és láttam Sandy kegyetlen pusztítását is egész New Yorkban…

A tenger mindig jelzi, mennyire merészkedhetsz hozzá közel, s mikor kell visszafordulnod. A tengerrel szemben nincs olyan, hogy jó vagy közepes úszó, nincs olyan, hogy gyengébb vagy erősebb ember. Sok évembe telt azt is megtanulni, hogy a tenger engem nem elválaszt az otthontól, hanem összeköti a világaimat. És heti rendszerességgel, szorgalmasan repkedem át, ide majd oda… És ha nem látná az ember eléggé nagyságát a földről, vagy épp magából, a tengerből, felette repülve mindenképp  eltöpreng hatalmasságán. Oda is, vissza is.

Ezeknek a derűs, simavizű reggeleknek az az üzenete, hogy szívesen fogad az úszásra. Ringat is, hogy kényeztessen, elkápráztat a panorámával, bármerre is fordulnál, és nem bánja, ha messze merészkedsz a parttól – hisz valahol van porond is, ha kellene – és így a reggeli úszás a legalkalmasabb arra is, hogy az ember ebből a különleges szemszögből is felmérje a szárazföldi táj jólismert elemeit. Megérkeznek az életmentők is, megnyitják parti kuckóikat, és kiteszik a megfelelő színű figyelmeztető zászlókat. A parton is mind többen bukkannak fel. Reggeli sétálók, frissen érkezettek – az elsőnapos fehérbőrűek, a búcsúzkodó – utolsó napos napbarnították, a másnapos veresre égett testűek, akik első nap nem hitték volna, hogy az a fátyolfelhők mögül ki-kisandító nap mennyi fájdalmat tud tapasztalatlan bőrükön okozni. Vannak párok, vannak családok, vannak baráti csapatok, és vannak magányosok. Ezek jobbára semmit sem hordoznak magukkal, csak egy törülközőt. Azt találomra ledobják valahol, belefutnak a vízbe megmártani magukat, majd mennek is tovább. De vannak a helybenmaradós magányosok is. Ezek olyanok, mint én. Letelepszenek, felváltva olvasnak, fürdenek, olvasnak, bámulnak, csobbannak, ha felhevültek a napon. Nagyjából mindenki ismeri a többieket látásból. Lehet tudni, hogy az a roppant jóképű pasi ott a strandszékben csakis azért lehet ezzel az idegbeteg tyúkkal, mert érdeke fűződik hozzá. Máskülönben tudja, hogy mindenki rajta röhög, mikor a nő másfél órán keresztül látványosan furábbnál fura testgyakorlatokkal kápráztatja el a bámészkodókat – tornászik, olykor még a lifeguard is kijön a kuckó teraszára, és feltolja a homlokára a napszemüveget.  Odébb az idős házaspár süket, de különben is németek, mindenkinek köszönnek, de – mivel nem hallanak – a válaszkérdésekre soha nem felelnek. Bűbájosok. Mosolyognak mindenkire. Bár, valaki azt is tudni véli, a papa nem is lát jól, s így néha a pálmafa árnyékának is odabiccent. A fehér nagy szállodai lepedőn fekvő két kifogástalanra kigyúrt fiú egy meleg pár. Ők reggel aludni jönnek ki a napra, amíg az elviselhető. Éjszaka látni őket feszes nadrágba bújva és rikító színű, nagyon elegáns ingekben, illatfelhőbe burkolva taxiba ülni a resort előtt, és elsuhanni a Wilton Manor valamelyik méltán jóhírű gay-klubjába. Hajnalig. A sokgyermekes nagy család jobbára mellettük telepszik le – emezek nem legnagyobb örömére – és mint honfoglalás idején, pillanatok alatt belepnek mindent strandszékeikkel, nyugágyakkal, a gyermekek játékaival, homoklapátokkal, kisvedrekkel, matracokkal, labdákkal s úszógumikkal. Eztán a negyvenes éveiben is elég tűrhető formában lévő apa jön egy hűtőládát vonszolva maga után a homokban az út felől, anyuka pedig, aki némi túlsúlyt már feleresztett magára, rendre utasítja a gyermekeket. Ha tettek valamit, azért, ha nem, akkor azért, mert biztos benne, hogy fognak. Kétrészes fürdőruhát visel, és a mellei olykor a maguk útját járják, ha túl sietősen lépett vagy hirtelen ugrott fel a székből. Noha a férje is ott van, előszeretettel kacsingat a meleg fiúk irányába. Nem állítanám, hogy nem sejti, mennyire minimálisak az esélyei bárminemű flörtnek azokkal, hanem inkább azt mondom, mindenkiben van valamennyi huncutság, és a szomszéd zöld fűje is ott van annak minden előnyével és izgalmas hátrányával együtt.

Az a két fiatal lány, akik most terítik le a szálloda csíkos kék-fehér törülközőit, ugyanolyan ügyben jártak az elmúlt éjszaka, mint a fiúk. Nem gay-klubban ugyan, de pasizni. Ők is pihenni jöttek ki reggeliben. Később, délben, áthurcolkodnak majd a Las Olas szakaszára a beachnek, mert ott sokkal nagyobb esélyek mutatkoznak a délutáni órákban kapatós fiatalember-hordák által finanszírozott koktélokra, hogy egyebeket most ne is emlegessünk. Egyikük fenekén, mint a rúzsos csókok, amiket kolléganőimtől szoktam inkasszálni egy-egy úton, egy ajak-tetoválás van. Mintha valaki odacsókolt volna rúzsos szájjal. Az öregekhez ülnek közel – szándékosan nem a két fiú felé húzódtak, pragmatikusabbak, mint a családanya, nem kezdenek ki melegekkel.  Az öreg leveszi a szemüvegét, mert szerinte anélkül közelre jobban lát. Mosolyog a rúzsos-csók tetkóra. A felesége felnéz, és megszólja, mert levette a szemüveget, és megfenyíti, hogy megfájdul a feje, ha nem teszi vissza az okullárét azonnal. Brille! Eszembe jut a német szó is azonnal…

Nem nézelődöm tovább, ezek az úszás utáni pillanatok a legalkalmasabbak olvasásra. Ezt tudja a Sea Club felől érkező fiatalember is. Tegnap is itt volt. Akkor vájt magának egy dinnyényi gödröt a homokba, beleterítette a Sea Club citromsárga flottírkendőjét, és mint valami kényelmes karosszékbe, elhelyezkedett, és órákon át olvasott. Most kikereste a lyukat, ami tegnap oly sok kellemes perccel ajándékozta meg, és belehuppant a könyvével. Ügyet sem vetett a lány csókos tetkójára sem, de a fiúkra sem. A maga kis világába mélyülve, mintha senki más nem lenne rajta kívül a környéken, komótosan elhelyezkedik, és folytatja az olvasást. Ettől még inkább kedvet kapok magam is Sütő emlékezéseiben való elmélyedéshez.

Ez a könyv gyermekkorom óta kísér. Olvasni ugyan iskoláskoromban olvastam kötelező olvasmányként. De Tamási, Jókai és Mikszáth után ez volt az egyik, amit egyáltalán nem bántam. Valamiért az „Anyám könnyű álmot ígér” számomra olyan szépen csengő, édes szó volt, mint gyermekkoromban Illyés Guyla és Benedek Elek meséi, majd később pedig Tamási. Amikor Amerikába költöztem, nagyon kevés hely maradt a két bőröndben, amit magammal otthonról elhozhattam, könyvekre. Abba a kevéske helybe került akkor többek között Tamási „A bölcső és környéke” és ez a könyv. Sárga már, a fedele is megviselt, meg kellett ragasztanom a minap, mert leesett. Megvolt nekünk is a könyv, Mamánál az ágyból láttam is, az ágy melletti könyvespolc alsó deszkáján volt. Fekete alapon narancssárga nagy betűkkel. Olyan titokzatos volt. Emlékszem, elalvás előtt sokszor agyaltam azon a kis ernyős lámpa szegényes fényében, amelynek műanyag ernyőjének aljára képeslapokról kivágott virágok voltak ragasztva, hogy felkapcsolva a lámpát, szép mintát adjanak a lámpaernyőnek – hogyan ígérhet valakinek az anyja álmot, pláne könnyűt… A titok megfejtésére kamaszkoromig vártam. Persze, első olvasatra a vicces dolgok ragadtak meg bennem, hogy „apám a macska után nézelődik, hogy éjszakára kikergesse”. Legalábbis ez nekem akkor nagyon viccesnek hangzott. Sütő könyve aztán nagyon hozzám nőtt. Ősszel sokszor éreztem, elővenném, s beleolvasnék. Aztán, mikor érettebb fejjel is képes voltam a világra nézni, megtettem, elővettem. Újra és újra. Nem olvastam végig, nem is akartam újra meg újra végigolvasni. Csak megmártózni benne. Szép volt, kedves volt, biztonságot adott. Később pontosabban fogalmaztam már: simogatott. A lelkemet simogatta. Erre a simogatásra vágytam ezen az őszön is. Amikor az ember annyi csudában és mesében él, mint én, és olyan nagyvárosok fényei próbálják elvakítani a gyengülő szemét, mint az én New Yorkom – persze, csupa jószándékkal – előkívánkozik az emberből a vágy az eféle simogatásokra. Magamhoz vettem, és vittem magammal utakra. Madridba, Amszterdamba, Párizsba… egy havas estén Norvégiában is olvasgattam egy glögg mellett a hegy tetején a menedékházban a kandalló előtti plédes karosszékben. Onnan hazatérve jöttem le Floridába, és nem is volt kérdéses, hogy beteszem a táskába.

1989-ben kaptam ezt a könyvet, a Wantuchék impozáns könyvtárából való. Búcsúajándékként lett az enyém. A Wantuch család a szomszédban lakott, ugyanabban az udvarban, ahol nagyanyám szigorú tekintete mellett nevelkedtem gyönyörű nyarakon és meseszerű teleken, menyasszonyvirágos tavaszokon és dióhullatós, zizegős őszökön. Amikor végre megkapták az engedélyt disszidálásukra, Peti bácsi a gangról leszólt, s intett mennék fel kicsit, ha a játék vagy valami hasonló mérhetetlenül fontos dolgom közepette adódna egy kis időm. Én nem tudtam, hogy azt az engedélyt végre vagy nem végre kapták meg, mert jóformán arról is csak sejtéseim voltak, mi az a disszidálás. Szerettem felmenni Wantuchékhoz, náluk minden olyan szép volt, erre leginkább húsvétkor került sor, mert nem lehetett kihagyni a locsolkodást Ágica néninél és Bözsike néninél – Peti bácsi maga is oda volt olyankor ennek a tisztességbeli kötelességnek eleget tenni. Bennem valamiért úgy élt, hogy gazdagok voltak – ma már tudom, nem voltak ők sem sokkal gazdagabbak, mint mások akkoriban, csak szépen éltek. Rendezetten. Ágica néni szép asszony volt. Mindig elegáns, frissen fodrászolt, berakatott frizurával, esős, őszi napokon, kalapban, divatos kosztümökben járt, az ajkai pedig – emlékeim szerint – kifogástalan cseresznyeszínű rúzzsal  ékesítve.  Nem hivalkodóan, csak épp annyira, hogy szép legyen.

Kicsit izgultam, miért hívhat engem Peti bácsi hozzájuk fel, amikor húsvétnak se híre, se hamva. A konyhában Ágica néni tevékenykedett, kedvesen köszöntött, mint mindig, nem kosztümben, hanem otthoni ruhában volt, s talán cseresznyeszín sem piroslott az ajkán. A szobába invitáltak, és ettől még izgatottabb lettem. Csomagolás közben lehettek, újságpapírba csomagolt edények, poharak, vázák hevertek az ágyon, amelyen a szép bársonyos terítő volt, amit olyan sokszor – húsvétokkor – megcsodáltam. Ági néni sietett be, ránk mosolygott, majd egy nagy dobozt tett a szoba közepére, és abba pakolt néhány már becsomagolt berendezési tárgyat. A hatalmas könyvespolc előtt állt meg velem Peti bácsi. Odahúzta az egyik párnás széket, és nagyon komolyan megszólalt. Mint gyermek, imádtam, hogy Péter bácsi nem felnőtti magasságokból, hanem játékos kedvességgel ugyan, de már-már egyenrangúan, tiszteletteljesen beszélt velem. Az arca még az eddig megszokott játékos komolyságnál is komolyabb volt. Gondterheltebb. Akkor vettem észre a szeme körül, az arcán a ráncokat.

– Arturka… – így szólított. – Ugye, tudod, hogy mi nemsokára elutazunk. – itt egy pillanatra csend lett, Ági néni is abbahagyta a pakolást, és csendesen ránk nézett. – Elköltözünk. De innen nem vihetünk el semmit. Ezért barátainknak adjuk, amit csak tudunk. Szeretnénk neked is egy kis emléket itthagyni. Hogy majd jussunk eszedbe évek múlva. Nézz itt körül a polcon, és bármit szeretnél, az a tied, elviheted. Bözsike néni jelent meg az ajtóban, könnyes volt a szeme. Mostanában mindig sírt. Mi, gyermekek, nem tudhattuk, miért. Azelőtt mindig jókedvű, szelíd, de szigorú asszony volt. Most gyenge, megtört, és … sírt.

Mama egyszer azt mondta, de ezzel nem oszlatta el a fejemben a ködöt: Bözsike azért sír, mert őt nem engedik Németországba menni a lányáékkal, neki egy másik országba kell menni. Ez teljesen idegen beszéd volt számomra. Azt sem tudtam, Németországba miért kell elmenni bárkinek is, és ki az , aki azt megmondja, hogy kinek kell és hova mennie, és eddig mi miért nem hallottunk erről, miért nem hangzott el sehol sem egy hangos szó erről, pedig mi gyermekek mindig nagyon ügyeltünk arra, hogy valahogy úgy essen a játék a felnőttek, s főleg az öregasszonyok beszélgetése ügyében, hogy mindenkinek a dolgaiban eléggé járatosak legyünk. Még ha töredékét sem értettük azoknak a beszélgetéseknek, a sutyorgásoknak a porolófa alatt a kissámlin – főleg, hogy néha el is kergettek onnan néminemű testi megfenyítéseket is kilátásba helyezve olyankor.

Iskola befejeztével, mivel a közgazdasági tudományok kivetettek akkor az egyetemi élet fiatalkori szépségeiből, ’89 őszén, nem sokkal a nem túl szívmelengető eredmények meghirdetése után, annak rendje és módja szerint bevittek katonának. Fene se gondolta, hogy a kommunista rezsimbe éppen akkor, a mi szolgálatunk idején fog belecsapni a ménkű’. Olténiában szolgáltam, de amikor komolyabbra fordult a helyzet, a rádiolokációból kiemeltek, és a bukaresti katonai kórházba vittek. Egy fertőzés vitt oda, de aztán meg ott tartottak a szolgálatom folytatására is. Zűrzavaros idők jártak Bukarestben akkor decemberben. A forrongások idején, még az olténiai alakulatomnál, anyám jelent meg aggodalomteljes arccal, suttogva beszélt, de nem maradhatott pár percnél tovább, pedig egy napot utazott, hogy láthasson, és a hazait átadhassa a kis pakkban. Néhány perc múlva őt elküldték, engem pedig becitáltak hiradót nézni, amiben Ceausescu elvtárs beszédét kellett hallgatni a felforgatókról Temesvárott. Engem az alezredes irodájába is beordítottak egy levél miatt, amit a Neoton Família gitárosa, Végvári Ádám írt nekem. Ádi levelében leginkább maga a levél volt a gyanús, az, hogy Magyarországról jött. Anyám hozta. Valaki azonban jelentette perceken belül a majornak, hogy Dancs közlegény „veszélyes” levél birtokában van. Nos, a veszélyes levél elkobzásra került, különben közszemlére kitenném ide, hisz minden korábbi levelem is megvan Áditól és Csepregi Évitől is, mindmáig. Az állt benne, hogy a drága Erdős doktor, „a Péter”, ahogy Éva emlegetni szokta, akit én olyan nagyon tiszteltem és kedveltem, itthagyta a földi világot, és ezzel a Neoton Família sorsa is kissé megkérdőjeleződött az „új szelek” fújdogálásnak jegyében. Hosszú levél volt, s hogy a jelentőm, aki – igen, tudom, ki volt az – maga is magyar, mit fordított belőle s hogyan a vezérkarnak, nem tudhatom, bár írhatnék neki a facebookon, megkérdezhetném,  hisz bekérezkedett baráti körömbe sok évvel azelőtt. De nem érdekel. S az sem, hogy nem emlékszem, hogyan úsztam ezt meg, és hogyan vált lehetségessé, hogy G. százados úr,  az alakulatunk felcsere, akit valamelyest sikerült anyámnak valami ismerősökön keresztül apró figyelmességekkel rábírni, legyen őrangyalom a lehetőségekhez mérten, beutazhatott velem a román fővárosba a harcok idején, és a Központi Katonakórház legmagasabb berkeiben beajánlott szolgálatom hátralévő részére. Igazából, ha most visszatekintek, a százados engem kimenekített az alakulattól akkor.

Karácsony másnapján megtudtuk, hogy a szitává lőtt Ceausescu házaspár zsákokba kötözve bekerült a kórház hullaházába, bajtársaim, akikkel ott együtt segédkeztünk a lövöldözésekben megsérült katonák ellátásában, engem is hívtak, mikor lementek megnézni kurjongatva és kacagva, de inkább kihagytam, nem voltam kíváncsi a hullákra. Aztán az üldözés és kihallgatások közepette lebetegedett Nicu Ceausecu is, a legkisebb fia a lelőtt diktátornak, odakerült. Annak viszont a közelébe sem engedtek. Zaklatott idők jártak. Utazni is csak az utazgatott, akinek feltétlenül kellett, nem lehetett tudni, kik lőnek, kikre lőnek, ki ki mellett áll, s mi is történik az országban igazán. Nekem épp csendesebb napom volt, kevesebb dolgot osztottak rám, és egyszer szóltak, menjek fel a nővérszobába, mert látogatóim érkeztek. Nem akartam hinni a fülemnek, akkor már tudtam, hogy anyám valahogyan, kalandosan, de szerencsével hazaért. Nem tudtam elképzelni, ki vállalkozott még ekkora kockázatra, hogy ezekben az embertelen időkben Bukarestbe jöjjön. Amikor beléptem az ajtón, jólismert, kellemes parfümillat csapott meg, és ott állt előttem világos drapp kabátban Ági néni mosolyogva, cseresznyepiros ajkakkal, elegánsan, mint valami hercegné. Mellette Peti bácsi egy kézitáskával a kezében. Nem jutottam szóhoz. Megölelgettük egymást, Akkorra már jól ismertem a kórház minden szegletét, és elég szabad mozgásterem is volt a létesítmény területén, lementünk sétálni a kertbe. A park egy félreeső, mások elől teljesen elzárt zugában egy padon ülve beszélgettünk. Elbúcsúzni jöttek.

– Örülünk, hogy láthattunk. Édesanyádnak megmondjuk, hogy jól vagy – mondták, miközben a kezembe csempésztek diszkréten egy kis hazait, még talán szőlő is volt, pedig januárt írtunk.

Akkor láttam őket utoljára.

Kapcsolatunk azonban sosem szakadt meg. Leveleket írtunk egymásnak, nagyon szerettem gyermekkorom óta levelezni. S amikor a levelek kicsit ritkultak is a későbbi években, évtizedekben, egy dolog biztos azóta is: az üdvözlőlapok. Nem múlhatott el soha húsvét vagy karácsony anélkül, hogy Németországból a képeslap ne érkezzen meg Ágica és Péter aláírással, finom, elegáns névjeggyel a boríték bal felső sarkában.

Nem is tudom, a gondolataimba, az emlékeimbe vagy az olvasásba merültem-e bele mélyebben azon a reggelen, de a nap finoman jelezte, hogy ideje felmennem reggelizni, mielőtt egy másik adag fürdésnek utána nem járok a későbbiekben. Reggeli után nem hagyott a felelevenített emlék nyugodni, és a magammal hozott karácsonyi üdvözletek közül elővettem azt, amit Peti bácsiéknak szántam, és mellé egy levélben nekik is megírtam, mennyi minden idéződött elő bennem a Sütő-könyv kapcsán.

Válaszuk éppen Szentestén érkezett. Útról, talán Svédországból érkeztem éppen haza, mikor a többi karácsonyi üdvözlet közt megpillantottam azt, ami a Wantuch családtól érkezett. Örömmel fogadták emlékeimet, és ezáltal, mint írják, „otthon voltak ismét” ők is egy kicsit. Unokáikról, dédunokáikról is számot adtak a levélben, és mellékeltek egy fényképet is. A karácsonyfa alatt állnak rajta. „Ezen a képen azt ünnepeljük, hogy ez a hatvanadik közös karácsonyunk együtt”. Micsoda boldogság ez! Mint egy szép mese.

Kevinkedés – azaz elveszve New Yorkban a „Reszkessetek betörők” margóján negyed század távlatából


 

Tulajdonképpen két pillanata volt az én „Reszkessetek betörők”-kultúrámnak. Az egyik 25 évvel ezelőtt, amikor először néztem meg Kevin kalandjait, majd pedig most, amikor másodszor néztem végig a New York-i epizódot. Mindig hallottam, hogy sokaknak már a könyökén jön ki a film, mivel minden karácsonykor meg „kellett” nézniük valamelyik csatornán. Nekem ilyen gondjaim nem voltak, nagyon sok évre visszamenőleg, akár légitársaságnál, akár rádióban, valamilyen módon a karácsony számomra munkanapot jelentett, azon túl pedig inkább szeretteim társaságát élveztem inkább, semmint a filmeket. Huszonöt év távlatából, húsz év New Yorkkal mögöttem, ezeken a békés decemberi estéken módfelett izgalmas élmény volt leporolni a 92-ben készült filmet. Merthogy ma már ez nem egyestés film számomra, és nem is háttérzaj. Hanem biza jelenetenként lapoztam magam rajta napokon keresztül, itthoni estéken, New Yorkban, utazásaim során, Párizsban, Norvégiában, Stockholmban, majd ismét itthon.

home-alone-2-traps-realistic.jpg

A „Lost in New York” ma már korrajz, még ha szabálytalan is, az akkori, kissé kevésbé őrültebb New Yorkról. Természetesen, nem történelmi dokumentumfilm piedesztáljára emelhető, de mindenképp egy bejgliszeletnyi keresztmetszetet nyújt a szeptember 11. előtti – nevezzük békebelinek – New Yorkból. S ez nem csak abban mutatkozik meg, hogy még állnak a World Trade Center ikertornyai, hanem az emberek lazaságában például. A mai énközpontú, okostelefonbarévült, agyonpolitizált, idegvégződéseken táncoló kirakatélet helyett egy még könnyedébben élhető világ háttere előtt követhetjük figyelemmel az erre tévedt gyermek Kevinkedéseit. Persze, nem szabad a filmnek annál több jelentőséget sem tulajdonítani, mint amennyi jár neki. Így azokon a terjedelmes eszmefuttatásokon is át kell siklani, amelyek a film „hibáit” feszegetik mai napig is. Teljes blogok, cikksorozatok, fórumok épülnek arra, hogy bebizonyítsák, hogy a „Lost in New York” egy geográfiai nonszensz, mivel ha a korrekt helyszínek adatait vesszük, Kevinünk egy röpke éjszaka alatt többtucat mérföldet is be kellett volna, hogy szaladgáljon felső- és alsó-New Yorkban. De vajon az alkotók akartak-e hiteles útikalauzt csinálni a filmből? Akartak-e dokumentumfilm értékű történelmi alkotást készíteni Kevin kalandjaiból? Nem hiszem, hogy ilyen igénnyel készült volna ez a kis karácsonyi játékfilm. Nem is szabad eképpen közelíteni hozzá. Hanem csak belevetni magunkat Kevin kalandjaiba, és élvezni azt.

IMG_7772-2.jpg

A karácsonyfa

Én legalábbis ehhez kaptam kedvet a film megtekintése után, negyed évszázad távlatából. Felkutatni szentestén, karácsony idusán Kevint, az ő szemével kitekinteni a mai New Yorkra. És arra gondoltam, a kamerámmal együtt elviszlek benneteket is magammal.

Kevin a LaGuardián érkezik New Yorkba. Sok évem kötődik a LGA reptérhez, így nem volt nehéz már az elején megállapítani, a film egyetlen kockáját sem forgatták ott. Egyrészt a chicagoi O’Hare repülőtér terminálját láthatjuk, majd pedig egy landoló gép mögé vetített, a Queens-béli Long Island Cityből fotózott Manhattan-panorámás hátteret. Mivel sok időt töltöttem Los Angelesben, azt is elárulhatom mellékesen, hogy a Miami-i MIA reptérként feltűntetett homlokzat sem az, ami, hanem a Los Angeles-i LAX repülőtér terminálja. De nem is ezek az érdekesebb részei az észrevételeimnek ezzel kapcsolatosan. Amikor Kevin kinéz a filmbéli terminál ablakán, New York, azaz Manhattan skyline-ját látja, középen a zöldes színű ENSz- palotával. Nyilvánvalóan Long Island City valamelyik akkor már létező toronyépületéből – számításaim szerint a mai Citi-buildingből készülhetett. Az éles szeműek észrevehetik a ma is álló Pepsi Cola neonreklámot, amelyik az első Pepsico gyár emlékét hivatott őrízni az akkor még New York-i külvárosban. A neonreklám hátból látható a távolból. Ma már képtelenség lenne elkészíteni azt a fotót. Az egykor elhagyatott, részint raktárépületekből, másrészt meg mezőkből álló terület ma már egy pezsgő új városnak adta át a helyet.

 

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Emlékszem, New Yorkba költözésem idején nagyon szerettem lemenni a víz partjára ott, a Queens-béli oldalon, és a környék csendjében bámulni az East River túlpartján morajló-nyüzsgő várost. Ma már csend a legkevésbé sincs LIC-ben, a mezők, a dokkok és raktárak helyét üvegpaloták, égre meredő, megfizethetetlen toronyházak vették át, yuppie-k, fiatal és gazdag, menő szakmában dolgozó népesség lakja. Manhattan panorámát, persze, ma is lehet fotózni, de csak közvetlenül a partról, a toronyházak falat emeltek Queens oldalán a folyóig. Hogy a Pepsi-reklám is háttal belelógjon a képbe, be kellene kérezkednünk valamely luxuslakás lakóihoz, akik épp méterekre a neonreklám mögött laknak. Bár, nem vagyok meggyőződve róla, hogy sikerrel járnánk.

Kevin – hogy nyomatékosítsuk Long Island Cityt – a Queensboro-hídon taxizik be a városba. A híd Queenst Long Island Cityn keresztül Manhattan belvárosával köti össze a 60. utcánál landolva az East Midtownban. Az egyperces montázsban aztán feltűnik a Radio City Music Hall, ahol ilyenkor, karácsony idején a New York Rockettes revűműsora tekinthető meg hagyományosan, újévkor pedig világhírességek koncertjének otthona a patinás terem. Ezt a világ televíziói későbbi időpontban szokták is közvetíteni.

 

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Mielőtt a már említett ikertornyokhoz menne a Downtownban, Kevin Chelsea-ben is megfordul, a tévhittel ellentétben ugyanis, az Empire Diner nem az Empire State Building környékén van. A diner (ejtsd: dájner) az a tipikus amerikai stílusú étkezde, amit a filmekből oly jól ismerhetünk. Kissé retró hangulatú, olcsóbb, mint az éttermek és vendéglők, változatos napi menüvel. A New York-iak többsége rendszeresen dinerekben étkezik, legjellemzőbb ez az Upper East és Upper West Side-on, de, mint mondottam, Chelsea-ben is túlélt egy-két diner, közöttük az Empire is. Ha szerencsénk van, a napi menüben „goulash paprikash” is el-elkapható, ami lényegében se nem ez, se nem az, hanem nokkedli csirkepörkölttel. Ha tovább követjük barátunkat manhattani csavargásában, akkor a Chinatownba kerülünk. Kevin ugyanis beugrik tűzijátékért (vagy petárdáért?) a Mott Streeten egy üzletbe. Sok turista ejti útjába a manhattani kínai negyedet. Azért hangsúlyozom, hogy manhattani, mert ma már a nagyobb kínai közösség Queensben, a Flushingban lelhető fel, és ha valaki veszi a fáradságot, és oda elutazik, remek kulináris élményekben lehet része, és kevésbé kommersz, annak is kisebb az esélye, hogy megvágják árban… Nagyon sokan, akik a régi kiadású turistakönyvek alapján tájékozódnak, leragadnak a Canal Streeten, mint a kínai negyed főutcájában, amelyik a Manhattan-hídba torkollik, és fontos összekötő útként New Jersey állam felé halad a Holland-alagúton át. Kevesen tudják, hogy a Canal Street egyik nagy ütőere New Yorknak, és nemcsak a két államot köti össze a Hollandon át, hanem, ha a Manhattan-híd felé követjük a vonalát, Brooklyn fő sugárútjára jutunk, a Flatbushra, amelyik pedig a maga részéről átvisz bennünket sok mérfőld brooklyni utazás után Queensbe, a Gill Hodge emlékhídon át a Rockaway óceánpartjáig. Előtte elágazik, s egyrészt a Kennedy reptérre, másrészt a Queens-Brooklyn gyorsforgalmi út felé halad. A Belt Parkwayről pedig akár a Verrazano öbölhídra is eljuthatunk, amely Staten Islandre nyúlik át, ahonnan az út szintén New Jersey irányába vezet. Ma már talán nem tervezik a városokat, utakat és hidakat ilyen alapos kimunkáltsággal. Mivel a Mott Street egy kis sétára van tőlem, és mivel az első decemberi cseresznyét, amit ilyenkor már kapni a Chinatownban, meg akartam kóstolni, lesétáltam utánanézni annak a boltnak éppen karácsony napján. Maga az üzlet ott van, nyitva is van, csak már más név alatt fut, s nem annyira petárdákra van szakosodva, ami ma már itt tilos, hanem ajándéktárgyakra.

 

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Kevin útvonalát követve a Battery Parkba, Manhattan legdélebbi csücskére jutunk. Hazavágyódó éveim kedvenc mélázóhelye volt. Ha nem akartam a Rockawayre kiutazni az óceánpartra, akkor ide, a New York-i öbölre és a Szabadság-szoborra nyíló parkba jöttem le honvágyódni. Jaj, de milyen sokszor! … Mostanság is gyakran lejövök ide. Kerülöm a turistaőrület óráit, a reggeli vagy késő esti biciklizéseim egyik útvonala vezet itt keresztül az East River mentén érkezve hazulról. Ebédelni, uzsonnázni szoktam kiülni ide belefeledkezve a távolba, a csapkodó hullámokba, az ide-oda cikázó kompokba, a szobor fáklyafényébe. Gondolataimba. Mai napig bedobom a centet a vízbe, mint húsz éve mindig, ha itt sertepertélek. És a lényeg: nem nézek utána.

Az ikertornyok látványa a filmben mindenkiben más és más érzést ébreszt. 2000-ben láttam őket utoljára, hazafelé tartva a reptérről visszatekintve a naplementében, a tiszta időnek köszönhetően. Hazudnék, ha arról írnék, mennyire végtelen rajongója voltam azoknak az épületeknek. Hisz az Ikrek nem voltak szépnek mondható építészeti remekek – ma már tucatszámra gyarapszanak, sajnos, a hasonló tornyok Manhattanben s mind több ellenérzést is váltanak ki, főleg azok, amelyek a Central Park nepsütését korlátozzák mind jobban. Az Ikreknek a kései felértékelődése a jelképükben keresendő, hiszen leomlásukkal egy megváltozott világ küszöbén kaptuk magunkat, amit nemhogy akkor, de ma sem tudunk teljes határozottsággal befogadni és kezelni. Mint ahogy a régi World Trade Center komplexum sem volt szép, az új sem az. Másfél évtizedre volt szükség, hogy egy másikat felépítsenek, és Amerikára jellemzően, a cél a látvány volt. Nem a célszerűség, hanem az, amit mutatni akarunk vele: nagyobb, erősebb, több. Hívalkodóbb. Emez négy toronyból áll, s a legnagyobb, az magasabb, mint az eredeti tornyok voltak.

 

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

A filmben feltűnik egy másik, ma már nem létező létesítmény, az egykor pezsgő, híres – és nagyon szagos – halpiac. A mostani Seaport komplexum melletti épület megvan ugyan még, a halpiac tizenhárom éve elköltözött a helyéről, ahol majdnem két évszázadig működött az utcáról kapott nevén Fulton Fish Marketként. A New York-i halpiac 1822-ben létesült, és az Atlanti-óceánról érkező kereskedelmi hajók kikötőjében kulcsfontosságű kereskedelmi pont volt. A Fulton Fish Market nem csak halpiac volt, neve ellenére, hanem az akkor legnagyobb renoméjú élelmiszer- és termelői piac az országban. A halpiac árait a kormányzat rendszeresen követte, és referenciának számított a kereskedelemben.  Nyilvánvaló, hogy a maffia-tevékenységek egyik központja is lett ezáltal a XIX. század végére. Sok tűzvészt is túlélt, 2005-ben azonban bezárták, jelenleg Brooklynban működik és egyet, még ennek a bezárása előtt a Bronxban is nyitottak. A Fulton utcai épület sokáig elhagyatottan állt, az elmúlt hónapokban kezdtek sorsa felől gondoskodni. A film jelenete, amelyikben a banditák a halrakomány közül, egy teherautó rakteréből kerülnek elő, éppen itt játszódik, a Fulton és a South Street sarkán, a helyet jól ismerők azonnal kiszúrják a Brooklyn-híd manhattani pillérjét, illetve a Párizs kávéházat is, amelyik 1873 óta sárgállik a folyóparton.

 

 

Ezekre az apró részletekre a filmből minden valószínűség szerint azonban csak a magamfajta megszállottak emlékeznek, és mindeki leginkább a Fifth Avenue-ra, a Plaza Hotelere, a játékboltra és a Central Parkra emlékszik leginkább. Ezekről könnyű beszélni, hisz mind egy helyen vannak, a Fifth Avenue mentén, az előbbiek annak a Grand Army Plaza nevű terén, a park dél-keleti csücskében.

Az első Plaza Hotelt 1883-ban építették, de 1905-ben ambiciózusabb tervekkel állt elő Fred Sterry és Harry Black, akik egy francia reneszánsz château-ra emlékeztető, 19 emelet magas épületet képzeltek el. Az 1907-ben elkészül szálloda nem volt luxusárban, akkor két és fél dollárba került egy szoba, ami jelenlegi árakon is 70 dollár alatt van. Mégis, ma már azt a szobát csak ezer dollár körüli áron lehetne  egy éjszakára kivenni a Plázában. Nem bizonyult elég nagynak, ezért a 20-as években újabb szárny épült az 58. utca felőli oldalon. A patinás szálloda volt Conrad Hilton tulajdona is, aki a Beverly Hilton építkezése során, hogy finanszírozni tudja a Los Angeles-i építkezést a Beverly Hillsen, eladta a Plázát Sonnynak, azaz Sonnabend bosztoni milliárdos üzletembernek, a későbbi Sonesta szállodacsoport megalapítójának. Így akkoriban Savoy-Plaza Hotelként is felbukkan. 1975-ben a Western International veszi meg, és így a Westin hotellánchoz kapcsolódik a Pláza történetének folytatása. Donald Trump 1988-ban vásárolta meg a szállodák Mona Lisáját, ahogyan akkor ő nevezte a Plázát. Nem véletlen tehát, hogy a filmben az akkori tulajdonos, Trump is feltűnik egy pillanat erejéig, amikor Kevin a Plaza hallján  át futva érmés telefon után kutat, hogy foglalást intézzen magának a hotelbe. Trump után a szaúdi herceg birtokolta a szálloda többségi értékpapírjait, majd izraeli kére került, nemrég, ezév őszén egy quatari sejk illesztette nemzetközi vendéglátó-portfóliájába a Plázát. Marlene Dietrich is volt a szálloda vendége és Liza Minnelli nemhogy csak sokszor előfordult itt már befutott színésznőként, de gyermekkora is ideköti, hisz, míg édesanyja, Judy Garland a Brodwayn fellépéseit intézte, a kicsi Liza a Plázában lakott.  Egy városi legenda szerint Molnár Ferenc is lakott a hotel manzárd részében, és állítólag azt tartotta, nem az a fontos, hol laksz, hanem, honnan lépsz ki az utcára. Erre vonatkozó tényszerű bizonyítékokat a kutatásaim során eddig nem találtam.

 

Ha barátaim járnak a városban, szívesen Kevinkedem velük is, és belógunk a Plázába egyet tekeregni a süppedős perzsaszőnyegeken, és megejteni egy-két emlékfotót. Onnan indult ez, hogy egyszer anyuval szöktünk be. Én is kíváncsi voltam ugyan mindig a hotel belsejére, de bemenni csak akkor mertem, amikor egyszer velem volt. Nehogy engem is megkergessenek azok a szigorú alkalmazottak szégyenszemre. Ami a filmet illeti, Kevin valóban a szálloda egyik szobájában lakott, a jeleneteket ott is vették fel a helyszínen, még ha nem is feltétlenül a 411-esben. A medencés felvételt és a film végi lakosztályos jeleneteket azonban már nem New Yorkban, hanem Chicagoban rögzítették. Mint ahogy – és elnézést, ha bárkit is elkeserítek most – a játékbolti jeleneteket is. A Plázával átellenben volt ugyanis a híres FAO Schwarz játékbolt. Mit bolt…játék-királyság! A filmben erre utalnak haloványan, bár oda nem kellett volna Kevinnek sem limuzinnal mennie, hisz csak az úttesten kellett volna átmennie. A filmbéli játékbolt homlokzata emlékzetet ugyan a Fifth Avenue-ra, az mégiscsak Chicago belvárosában van, egészen pontosan a Rookery Building homlokzata, mint ahogy a FAO Schwarz többszintes játékparadicsomára emlékeztető filmbéli Duncan’s, amit egy chicagói színház épületében rendeztek be a filmezések kedvéért. A FAO Schwarz és a CBS üvegstúdiója a Grand Army Plaza vonzereje volt a Fifth Avenue keleti oldalán, majd a fényük megfakult az első Apple Store érkeztével. Ma pedig,a  két éve bezárt játékboltból lett a sokszintes Apple-birodalom, a CBS pedig messze menekült, ha jól emlékszem, Cartiernek adva át a helyet. Túlzok, persze, amikor azt mondom, messze, mert a CBS is csak a Rockefeller-birodalom közelébe vonult, ahol a híresztelések szerint jövőre ismét megnyílik majd egy új FAO Schwarz játékbolt is, hogy legalább emlékeiben éljen a régi játékpalota.

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Így érkeztünk el a film talán legszebb és legemlékezetesebb helyszínéhez, a Central Parkhoz. Valamiért a parkról ma is a legtöbb embernek Kevin kalandjai jutnak eszébe a banditákkal, s persze, a szelídarcú galambos asszonnyal. Bennem – ki tudja, miért – Balto kutya is a történethez tartozik, pedig az a filmben nem tűnik fel. Annak a boltíves átjárónak és az állatkertnek a közelében van azonban, amelyiket oly jól ismerhetünk a film jeleneteiből. Míg a Bethesda terasz szökőkútját és angyalait és az évtizedek óta Trump nevét is viselő, Wollman korcsolyapályát mindenki könnyűszerrel megtalálhatja, mint a park egyik leglátogatottabb részeit, az Inscope-árkádot és a Gapstone-hidat csak a szemfülesebbek. Pedig a Gapstone éppen a Plaza felőli bejáratánál van a parknak, a tó fölött, ahol kacsákat szokás etetni, mostanság pedig egy mesés mandarinréce is felütötte itt tanyáját még az ornitológusok számára is megmagyarázhatatlanul rejtélyes módon.  De hát, mit csodálkozzunk ilyen mesés helyen járva, ha csudás dolgok esnek meg…

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

A Gapstone előtti tóparti sétány a hely, ahol a galambos asszonnyal több ízben is találkozunk Kevin csavargásai során New Yorkban. Az azonban hosszabb kutatást igényelt, hogy a boltíves átjárót is megtaláljam. Azt tartom, szinte szegletről-szegletre ismerem a parkot, a kevésbé ismert, a turisták elől teljesen idegen részeket is, a titkokat is, a lámpaoszlopok talpába vésett számok jelzéseit is. Ez a híd azonban kifogott rajtam. Végülis ott kellett rábukkannom szégyenszemre, alig pár lépésre az említett tóparttól. Ami megtévesztett, a filmbéli ívet kétoldalról lépcsősor öleli át, mint stóla, s maga az alagút is rövidebb, a túlvégén, teljes háttérmegvilágításban pedig másik, sziklás lépcsősor látszik. A valóságban az alagút az árkád alatt sokkal mélyebb, nem övezi kétoldalt a lépcsősor-stóla, a túlvégén pedig van ugyan lépcső, de nem az, amire a filmjelenetek alapján számítana az ember. Woody Allen filmjeiből és más filmekből is rengeteg más hídra vagy árkádra kapnánk fel a fejünket, semmiképp nem gondolna senki éppen az Inscope-ívben filmezni. Kevin története azonban itt játszódik, mert a híd amúgy nagyon szép, s mint olyan, alapjául szolgált annak a stúdióbeli díszletnek, amelyet az Inscope stílusában építettek ugyan, de a valóságtól kicsit eltérően. A nemrég százötven éves park azonban elnézi ezt a kis csalást az alkotóknak, hisz a film ezerszám hozza ide a Kevin nyomdokait kutatókat – s nem is annyira gyermekeket, hanem az értelmetlenkedő gyermeküket rángató izgatott, harmincas szülőket. Ezt a titkot leleplezve talán az sem nagyon fájdalmas hír, hogy a 95. utcában nem létezik az a ház sem, ahol a nagybácsiék laknak, ha nincsenek épp Párizsban, s ahol a csatát a banditákkal a kis Kevin megvívja. Jellegzetes Upper West Side-béli ház ugyan az is, amit a filmben láthatunk, de nem New Yorkban keresendő, hanem Hollywoodban. Ha valaki a Los Angeles-i Studio Cityben jár, és felkeresi a Fox stúdióit, lehetősége van a díszletházat is meglátogatni, amit a filmhez használtak.

Egy pont maradt még a filmben, amelyhez folyton visszatértem, mert nem hagyott nyugodni. Igazából, teljesen át lehet felette siklani a nézőnek, nem sok hangsúlyt fektetnek rá a filmben. Engem mégis nagyon érdekelt, hol van az épület, amely a filmben egy világító nagy csillagot visel a homlokán, s ami a filmbéli St Anne gyermekkórház épülete.

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Mindenféle tippjeim voltak, és ha nem Párizsban lettem volna éppen akkor éjszaka, hanem idehaza, New Yorkban, minden bizonnyal felöltözöm, és elindulok a ház felkutatására. Voltak alapos sejtéseim is – még akár a Mott Streetre is visszamentem volna, a már említett petárda bolttal szembeni épületet tippelve, mint lehetséges helyszínt. Aztán egy korábbi csavargás villant fel bennem. Amikor Elio és Oliver nyomában kutatgattam felső-Manhattanben, felkerestem az utcát, ahova Oliver tért vissza azt az olaszországi nyarat követően harmincegy éve, ami egy életre belevéste Elio nevét a szívébe, és a Cor Cordiumot egy megfakult képeslapra Bordigherából, Monet kilátójáról. Oliver ugyanis a Columbiára járt Manhattan 120. utcájában, ahol nagyon szeretek elbóklászni a kis „város a városban” egyetemi negyed hangulatos szegleteiben. Az épület, ami a filmbéli kórház, tulajdonképpen a Columbia University egyik épületének a Broadwayre nyíló oldala. Ki-be nyüzsögtek az ünnepi fények alatt a diákok sietős léptekkel. Benéztem a közeli sarki dinerbe, a Tom’s Restaurantba is, néhányan a vacsora mellett is tanultak.

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Ez a diner az, amit a 90-es évek sitcomján, a Seinfelden nevelkedettek nagyon jól ismernek, mint Jerry Seinfeld és barátai törzshelye. Ennek a reputációnak köszönhetően a vendéglő ma is vidáman hirdeti Seinfeldet és változatos étlapját. Ha pedig a sarkon befordulva lesétálunk az Amsterdam Avenue-ig, hogy egy meggyes pitére András magyar cukrászdájában meghívjuk magunkat – feltéve, ha a Columbiás diákoktól kapunk egy ülőhelyet is, megtudhatjuk, hogy a Kék Rapszódia alkotása idején, éppen abban a sarki házban lakott George Gershwin is.

Ez azonban már más mesék része lehet.

Amikor anyám is könnyű álmot ígér


Egy mesés liget vett körül. Kéken csapkodta a partot a tenger egyfelől. A másik oldalról pálmafák takarásából nézegetett a távolba egy, amúgy csendbe burkolózott villa mindkét emeletével és a kertbe kirakott fehér bútoraival, a napsütötte fehér homokban egy vászontetőjű pavilonnal védekezve a délutáni nap decemberben is erős sugaraitól. A fel-fellobbanó szélben ide-oda hajlongó pálmák összefüggő árnyékot vetettek rám egy szakaszon, hogy megpihenhessek hosszú sétámon. Már visszafelé indultam a világítótoronytól. Valamiért nagyon szeretem a világítótornyokat. Van bennük valami mesés, valami titokzatos, és ami talán legkézenfekvőbb tudnivalónk róluk, hogy valamiképp víz közelében vannak. Nagyon múzeális – és lássuk be, elgondolkodtató – ha egy világítótorony messze benn van valami szárazföldön. Amögött mindenképp valami alattomosságnak kell meghúzódnia.

Photo by Artur Dancs

Ezt a Hillsboro tornyot már szeptemberben megismertem, amikor anyámmal jártam erre. Véletlenül csavarogtunk el ilyen messzire a pompanói strandról egyik délután, amikor jobb dolgunk nem akadt az intenzív nyaralásunk idején. Látni máskor is láttuk, ha derült volt az idő, de mégsem veselkedtünk neki ide eljönni. Most meg a séta éppen jólesett megalapozandó egy sztékvacsora jutalmat ezzel magunknak. Mert nincs épp közel még Pompanohoz sem a torony, ha emberi lépésben mérjük a távot. És ahogy Lauderdale-ből autóval vagy busszal elmentünk Pompanóig, éppen elmehettünk volna a toronyig is, de abban meg semmi érdekes nincs. Emlékszem, napozni mentünk a változatosság kedvéért át Pompanóra, és ennél többet nem is terveztünk, csak a sztékvacsorát. Amit immár hagyományosnak is elkönyvelhettünk azok után, hogy két évvel azelőtt, amikor születésnapjára hoztam le anyut New Yorkból Floridába, éppen ide, a pompanói ír kocsmába tévedtünk. Hosszú napunk volt az meg. Hogy meghosszabbítsam a rögtönzött nyaralásunkat, az első járatra vettem jegyeket, és ehhez hajnalban ki kellett a Kennedyre utaznunk. A járatot azonban műszaki hiba miatt törölni kényszerültek, és csak egy délutáni gépre tudtunk már minden befolyással együtt jegyet szerezni a LaGuardiáról, és így csak kora délutánra értünk le Fort Lauderdale-be. Hogy valamelyest visszanyerjünk a reptereken elvesztegetett időnkből, Übert rendeltem, mint mindaddig hatékony és megbízható szolgáltatásként ismert közlekedési eszközt. A dolog akkor kezdett izgalmas fordulatot venni, amikor a sofőr zaklatott hangon felhívott, hogy ne aggódjunk, meglesz az…de egyelőre nem találja a bejáratot a terminálhoz, de ha mi látjuk meg őt hamarabb, és rendszáma alapján be bírjuk azonosítani, mindenképp széles mozdulatokkal integessünk, hisz lássuk be, millió ember van itt, és mindenki bőröndökkel, neki elég nehezére esik felismerni bennünket… Mellettünk mindenkinek sorra megérkezett a taxija, a rendelt autója, emberek jöttek s mentek is… mi csak álltunk. Majd mikor az ismerős rendszámú autó felbukkant, ugrálva nyújtózkodtunk, el ne tévesszen, mert akkor újabb kört kell csapnia a reptér körül. Az lepett meg, hogy úgy tűnt, mintha senki sem vezetné az autót. Megnyugodtam, mikor megállt mellettünk, és megpillantottam a volán mögül épp csak feje búbjáig észrevehető sofőrt. Határozott vonásokkal rendelkező kicsi fekete asszony volt élénk rózsaszínű ruhában, kicsit csücsörített, mikor beszélt, amúgy teljesen rendben volt.

– Kisilonka – mondta anyám egyszavasan, mikor hátra beült. Szinte csak maga elé motyogta, tudta, hogy úgyis hallom, és tudom is, hogy drága megboldogult keresztanyámra utal, akivel némi hasonlóságot vélt felfedezni sofőrben, akit kirendelt nekünk a sors azon a délutánon. Amikor én is elhelyezkedtem az anyósülésen, Kisilonka belekapaszkodott a volánba, és nagy lendülettel kihúzott a parkolósávból minden előzetes nélkül a legkülső sávba. Csikorgott a kerék, négy különböző duda szólalt meg kánonban mögöttünk, Kisilonkánk vidáman kurjantott, és szemüvege felett rámnézve vezetés közben jelezte, mennyire nem ért egyet ezzel a türelmetlen világgal.

– Hát, megyek. Minek dudál? Azt hiszi, ha dudál, hamarabb halad. Sok baromarc. De nem? Most mondja meg…

Majd felsikoltott, hogy upsz, hol vagyok! – és idegesen a nyomkövetőjének elfeketedett képernyőjét kezdte el bökdösni.

– Bassza meg, ez kiment… – állapította meg a reptér sávjai közt cikázva és jobbára a volán alatt tevékenykedve. Ha kihúzná magát, akkor sem lenne sok esélye teljesen kilátni az ablakon, de hogy a készüléket babrálva vezetett, kissé feszengeni kezdtem.

Jeleztem, semmi gond, ha nem megy a GPS, ha kivergődünk a reptérről, én tudom az utat, és segítségére leszek.

– Jaj de aranyos – mondta mindenféle valós felhang nélkül – nyomja csak be a maga telefonján a címet, és hangosítsa ki – utasított gondolkodás nélkül, s mint olyan, magam is gondolkodás nélkül követtem is parancsait, mint jó másodpilóta, ha repülés közben a kapitány vezérlőpultja hibakódot jelez. Bár halkan ismét megjegyeztem, hogy ha kikeverednénk a reptérről, magam is levezényelhetem az utat. De be sem fejezhettem, mert egy járdaszigetet megugorva valahogyan a szembesávba keveredtünk, mire Kisilonka egy rándítással száznyolcvan fokban megfordította az autót, és elkezdtünk ellenkező irányba hajtani – némi szembejövő dudálás kíséretében, hogy azért ez a része messze ne maradjon el utazásunktól, ha már ilyen jól hozzászoktunk.

– Nem kell az, nem kell. Nyomja csak be azt a telefont. Vagy hoppá! Megy már ez a szar is. Na jóóóóól van, anyám! – kiáltotta, amikor a készüléke elkezdett beszélni, és jelezte, hogy az első adandó alkalommal forduljon vissza. Mikor harmadszor is megkerültük a Hollywood repülőteret, fellélegezhettünk, mert a kivezető úton találhattuk magunkat végre. Igaz, minden előzetes ígéretem ellenére, nem voltam képes felismerni a környéket, hogy elkezdjek navigálni, de erre szerencsére nem is volt szükség, mert a GPS az autóban végre működött. Addigra a telefonomon is beindult a program, és így már két hang is mondta az utat kis időeltolódással ugyan:

– Az első kereszteződésnél forduljon balra…

Mire a másik:

– Az első lehetőségnél forduljon vissza.

– Haladjon előre az autópályán három mérföldet.

A másik:

– Az első lehetőségnél forduljon vissza.

És mind így. Mondom, talán megbolondultak az irányjelzők. Kisilonka nem figyel, csak halad az ismeretlenbe. Tudom, hogy a repteret elhagyva, Fort Lauderdale külvárosán halad az út, és pár perc múlva a nagy kereszteződés következik a híd felé, ami átvisz a tengerparti oldalra a kikötő fölött. Mi jó ideje haladtunk a kietlen pusztaságban egy autópályán, de sem a városnak, sem a kereszteződésnek nem volt nyoma. Rövidesen egy Miamit jelző tábla mellett is elhaladtunk, amikor szóvá tettem sofőrünknek, minden jel arra utal, hogy ellenkező irányban haladunk, de legalább jó sebességgel. Úgy gondolom? – kérdezte. Mondom, ha nem tűnne nagyképűnek, azt mondanám, teljesen bizonyos vagyok efelől. Nahát, mondta elcsodálkozva, pedig ő itt él már ennyi meg annyi éve, és megesküdött volna, hogy… na, mindegy, visszafordulunk. És egy rántással kiugrott a pályáról az első kijáraton. Aztán a GPS újabb utasításait követve kanyarogtunk elhagyatott házak és dokkok környékén. Ha nem lett volna olyan csepp kis asszony Kisilonka, azt mertem volna feltételezni, elraboltak bennünket. Anyám hátul sóhajtozott, és jelezte, ki akar szállni, és hogy neki elege van. Mondtam, nem a legalkalmasabb a hely most erre, és az idő sem, várjuk ki, hová visz bennünket a sofőrünk. Amikor az út egyszer véget ért, megálltunk, Kisilonka rám nézett, és nem kis váddal a hangjában felém fordult, mint ahhoz, aki azzal kérkedett, tudja az utat. Mondom, hogy az úgy is van, ha a reptérről a megfelelő irányba indulunk el.

Photo by Artur Dancs

 

– Értem, tehát akkor azt akarja, menjünk vissza a reptérre.

Mondom, az istenért se állítanék ilyet, biztos van valami egyéb módja is eljutni Fort Lauderdale-be. Később egyszer mégis tettünk egy kört a repülőtéren, és végre az 1-es államközi úton fellélegeztem, mikor az ismerős külváros panorámája tárult elém a szürkületben. Éjszaka hagytuk el a lakást, hogy hajnalra a reptérre érjünk, és noha csak alig két óra a repülőút, a jelek szerint az este is úton ér még bennünket. Tudtam, hogy húsz perc az út az 1-esről a Patio-ig, úgy tűnt, a nehezén túl vagyunk, és egy óra keringés után, ha minden igaz, negyed órán belül a szállásunkon lehetünk. Akkor lettem kissé nyugtalan ismét, amikor a kereszteződést elhagyva Kisilonka nem vette be a kanyart a híd felé. A szárazföldi városból a tengerparti oldalra csak három összekötő híd van. Mikor az egyiken túlhaladtunk, udvariasan jeleztem, hogy ajánlatosabb lett volna letérni, mire Kisilonka meglepetten rámmeredt vezetés közben:

– Tényleg? Úgy gondolja?… Én olyan rég lakom itt, de… na mindegy, itt is van egy út majd….

Mondom, persze, ott lesz mindjárt a Las Olas, ott is le lehet térni, és akkor azzal még nem kerülünk, és itt… Huss!… Igen, ott volt a Las Olas! – néztem hátra, miközben a mi autónk nemhogy nem tért le, hanem nagy sebességgel suhant velünk tovább egyenesen, északra az 1-esen. Kisilonka nem hallotta, amit mondtam, megismételtem:

– Túlmentünk!…

– Nabassz! Hát, azt mondja, tudja az utat, mégse szól?… Semmi baj. Pánikra semmi ok, mert kell itt lennie egy hídnak.

És amikor a Sunrise hídhoz értünk, és végre bevette a jobbkanyart, Kisilonka diadalmasan felkiáltott:

– Mit mondtam! Itt a híd. Megmondtam, hogy odajutunk, itt lakom én ennyi s annyi éve, csak tudom én.

Nem akartam ellenkezni vele, s azt sem az orra alá dörgölni, hogy jócskán túlhaladtunk az úticélünkon, s ha átkelünk a hídon, visszafelé kell majd mennünk egy darabon. Örültem, mikor végre Angela a Napoli Belmar előtti irodája előtt kirakhattam a bőröndjeinket az autóból, és a Patio háziasszonya sietett fogadásunkra.

– Azt hittem, nem is érkeznek már…

– Adott pillanatban volt bennem is egy ilyen gyanú – biccentettem, majd nem kevés aggodalommal néztem az esteledő alkonyban Kisilonkára, aki a nap hőseként támaszkodott a kocsi nyitott ajtajára, és megkérdeztem, biztosan hazatalál-e könnyen innen. De csak legyintett, elvégre taxis, vagy mi a szösz, meg hát nem messze , itt lakik, ennyi és annyi éve már. Ne aggódjak, hisz itt vagyunk, láthatom, amit ő eltervez, azt véghez is viszi. Olyan nincs, hogy nem.

Az a két évvel azelőtti este, és vele együtt a Kisilonkával megesett kalandunk mindmáig élénken él bennünk, anyámban pedig olyan mély nyomokat is hagyott, hogy ha Überről esik szó bármilyen szinten is, csak felszakad belőle:

– Kisilonka!…

Ha Kisilonkánk taxiórás taxis lett volna, nem Über-sofőr, azt is feltételezhettük volna, jó borsos áron akar megkocsikáztatni bennünket. Mivel azonban a dolgok másként álltak, Kisilonka megmaradt bennünk egy nagy homálynak, egy megfejthetetlen rejtélynek, aminek az ember nem is nagyon akar utánajárni.

Photo by Artur Dancs

A sztékvacsora az akkor felfedezett írkocsmában kárpótolt mindenért. És anyám hetvenedik születésnapja mégsem Kisilonka miatt vált bennünk emlékezetessé, hanem az ezt követő vacsora emléke miatt, és a meglepetés miatt, ami maga a második floridai kiruccanás volt abban az évben. Idén, mikor az utazást terveztem, anyám csak ennyit szólt közbe, hogy ha lehet, spóroljunk minden egyeben, de az ír kocsmát ki ne hagyjuk.

Ez szeptemberben volt. Néhány éves szokásom lett azonban decemberben vagy januárban is lejönni Lauderdale-be. Anyám ilyenkorra már haza szokott menni Amerikából. Egyedül utazom le, beveszem magam a Patioba, olvasok, írok, napozom, egyszerűen csak teljesen kikapcsolom magam aktív semmittevéssel. Persze, ahogyan a mindennapjaimról is a napi telefonbeszélgetéseinkben, úgy a floridai napokról is mindig részletesen kell beszámolnom anyámnak.

Mondom neki, mikor a ligetben kicsit megpihentem a hosszas sétát követően a napsütésben Pompanóról a világítótoronyig, hol járok. Amikor szeptemberben erre tévedtünk, olyan erősen égetett a nap és olyan elviselhetetlen volt a hőség, hogy röviddel azelőtt, hogy a tornyot elértük volna, feladtuk, és felmentünk a partról az árnyékosba, és visszafordultunk anélkül, hogy megérintettük volna a tornyot. Nem szeretem a dolgokat, amelyeknek nem járunk rendesen végére. Így ez a világítótorony sem hagyott nyugodni. Persze, nagyon csalóka is egyben. Az ember gyanútlanul elindul Pompanoról, mert a parton úgy tűnik, csak egy röpke kis frissítő séta lesz az egész, a világítótorony a közeli távolban kelleti magát nekünk. És amikor már egy órán túl is halad az ember a perzselő napsütésben, járását a süppedős homok is lassítja, körülményesebbé teszi, rájön, kicsit meg lett vezetve. Vígasztalhatja magát azzal bizonyos napokon, hogy repülő halak raját látta a víz mentén haladva fel-felröppenve a vízszint fölé, és a moszatokat csipegető madársereget is, akik gyors lépésekkel követik a víz szegélyét, soha el nem tévesztik azt, kifelé, majd befelé szaladva a hullámok partravetülése mentén. Hosszú nap állt mögöttem, pedig még alig haladt túl az alacsony, decemberi delelőjén a nap. Még ha sokkal melegebb is itt, délen ilyenkor, itt is csak korán jár, és hamar alkonyatba fordul. Ha valaki csupán a mesés részét szereti nézni életemnek, akkor az teljes kielégüléssel számba veheti, hogy két napja derékig érő hóban tapostam ösvényeket Norvégiában, hogy a hegy tetejéről nézhessek le a ködbe borult Oslóra, és az otthonos meleggel kecsegtető  fából készült menedékház tornácán kiállított karácsonyfa mellett pózoltam az új bundás bakancsomban. Tegnap meg New Yorkban csavarogtam fogas napsütésben a Village-ben, mert olyan ritkán vagyok itthon, kell néha egy kis kényeztető csavargás az ádventi városban.

Photo by Artur Dancs

Most meg mezítláb is izzadva húzódom az árnyékba a napsütés elől pár percre, mielőtt a langyos tengervízben lépkedve vissza nem érek a pompanoi strandra a parton. Persze, az élet távolról sem ennyire mesés, ha a körmére nézünk, noha minden igaz, ami a szép mesébe benne foglaltatik. Ez azonban senkit sem érdekel, engem sem. Megtanultam, hogy ahhoz, hogy benne lehess a mesében, hogy te magad légy a mese, kell és érdemes áldozatot hozni. Még ha az olyan kegyetlen dolog is, mint a hajnalban kelés. Nekem pedig éjszaka egykor kellett kelnem, hogy a havas és sétás mese ilyetén módon, a napos tengerpart aranyhomokjában zökkenőmentesen folytatódjék ma délben  ami testem biológiailag eltolódott órájában késő estével is felért akkor. A másik meg, hogy most végig mentem. Ki egészen az öbölig. Megy, megy, megy az ember, mert látja a világítótornyot a közeli távolban, majd mind közelebb és közelebb. Követi a szemével, és igyekszik odaérni. Emlékszem, húsz éve, amikor először jártam New Yorkban, ugyanígy jártam az ikertornyokkal. Azt hittem, egy nekiiramodással a Murray Hillről csak odarontok, és azzal meg is hódítottam a várost. Hogy az a kiruccanás is alkonyatba hajlott, nagy tanulsággal szolgált az ilyesféle délibábok terén. Most mégis hagytam magam ennek a toronynak elcsábítani. És mikor kiértem a part végére, kiderült, a torony nem ott van. Hanem odébb. Az öböl túloldalán. Ahhoz azonban, hogy az ember innen odajusson, nem csak az öblöt kell megkerülnie, hanem az ember által elkerített privát rezidenciákat is és lezárt partszakaszokat is – amit amerikailag nagyon is szigorúan vesznek. Ez a kerülgetés azonban olyan feleslegesen hosszú szakasz lenne, hogy talán még sokkal távolabb is vinne a toronytól, mint ahogyan ott az öböl szélén van az ember. A helyzet meg az, hogy a kilátás mindenképp pazar. Innen az öbölből. Még akkor is, ha nem érinthető meg a világítótorony.

Akkor még nem tudtam, de időközben kiderült az is, hogy a torony maga is privát területen van, ahová csak erre felkent népeknek lehetséges a bejárás. Így ha maradt is volna akkor bennem bárminemű frusztráció ezzel kapcsolatosan, mostanra teljesen elillant. Igazából már akkor sem zavart, hogy nem kerültem testi kapcsolatba a fehér-fekete toronnyal. Mára már azt is megtanultam, nem feltétlenül szükségeltetik mindennel és mindenkivel testi kapcsolatba kerülni, akit ugyan kiszemeltél magadnak a távolból. Vannak világítótornyok, amelyeket elég csak fotó formájában felrakni a polcra, és hagyni ott díszelegni mások irígységére. Attól az még az enyém.

Photo by Artur Dancs

A villa előtt a pálmafák ligetének árnyékában hűsölve, a lábamra olykor pajkosan felfutó kellemes tengervíz simogatásában, számba vettem a parton szétszórt kókuszdiókat, egy távoli vihar partra sodort megkésett jelzéseit, és a ladikot is a vizen lengedezve odébb egy cölöphöz erősítve. Gondolom, az a fiatal pár evezett ide vele, akik a homokdűnén elterülve pihegtek egymés fülébe romantikusan a fodrozó parton az eget és rajta a torony fekete tetejét kémlelve. A villáról Olaszország jut eszembe, és örömutazásaim legszebbje. A szirtre épült, tengerre néző villák B-ben, a riviérán. Az Elioék háza, ahonnan, ha lusta az ember kinyitni a kiskaput, azt átugorva is, és leszaladva a lépcsőkön is, máris a kavicsos tengerpart fövenyén találja magát. És boldog. Csak így egyszerűen. Mert egy ilyen édenligetben, mint ez is, milyen ellenvetés jöhetne szóba a boldogsággal szemben? És miközben az örömutazás fogalmát igyekszem magamban megfogalmazni, s majd abba a képletbe saját életemet s annak utazásait beleilleszteni, jut eszembe anyámat felhívni telefonon. Egy szülőnek joga van tudni róla, ha a gyermeke boldog. Sokmindenhez joga van, de ehhez különösképpen. És anyám tudja amúgy is, hogy boldog vagyok. Ez csak egy olyan ráadás boldogság, mint egy kis összekacsintás egy olyan boldogsággal kapcsolatosan, amit volt alkalmunk együtt is megtapasztalni itt. Hisz olyan nagyon szereti ő is a tengert, a napsugarat és a pálmafás békét. Mondom a világítótornyot, és kérdez, hogy ez meg az hogy is van, meg hogy amaz ott van-e még, ahol ő tudta. És hogy a lábmosó csapot megjavították-e már szeptember óta, mert biztos, hogy azóta munkált benne ez a nemtetszés, hogy akkor valamilyen oknál fogva ebben hiányosságot szenvedtünk. És akkor, mintegy végszóként odaszól:

– Ha megjártad magad, majd menj be az ír kocsmába.

Photo by Artur Dancs

Szülő csak nagyon ritka esetben noszogtatja a gyermekét, hogy kocsmába járkáljon. Amit azonban anyám mondott, az pontosan a boldogságról szólt, s arról, hogy anyám tudja a nem mesés részecskéit is az életemnek, a ki nem aludt órákat és a megtett mérföldezreket is, tudja az áldozatokat is. És főleg tudja, mennyire jó a szték mindenkoron is, de egy kiadós sétát követően egy teleutazott időszak záróakkordjaként, mindenképpen. És aztán könnyű lesz az álmom, ígérte. Mint a könyv, ami ott lapult a zsákomban, mint az ezekre a napokra szóló olvasmányom. Harmincötév távolságából belecsúszva az elülső zsebbe ott volt nekem Sütő. Ez azonban már egy másik mese része. Most elég ennyi utazással a sztékvacsorára összpontosítani. Benyitottam a pub nyikorgó faajtaját, kellemesen hűvös volt benn. Karácsonyi díszek fényelegtek körös-körül. Középen, mint egy sziget, a bár. Estére már szállingóztak a vendégek. Jobbára a környékbeliek, nem annyira turista környék ez, mint lenn Lauderdale Beachen. Talán emiatt is szeretek felutazni eddig, akár egy vacsoráért is. A színpad még üres a sarokban, de jelzi, hogy később még nagy élet ígérkezik ott, akár táncos mulatsággal is számolni lehet. Valakinek épp most visznek ki egy hatalmas adag rántotthalat sültkrumplival és káposztasalátával. Meg barnasört. A bárpult feletti tévén sportcsatorna, valami meccs megy hang nélkül, szemközt a falon meg a Fox News – szintén némán. Azaz egy más világ. New Yorkhoz képest, meg az egész világcirkuszhoz képest is más ez a világ. Egy olyan, ahol hang nélkül Fox News megy a háttérben a vacsorához, és a legkevésbé sem izgága emberek értekeznek halk morajlással az asztalok fölött, de az sem ritka, hogy összefolynak a beszélgetések, amikor egyik asztaltól a másikhoz átkérdeznek egyet, vagy, amikor a bárpult mögül a – valószínüleg tulajdonos – hölgy be nem kapcsolódik egyik vagy másik beszélgetés fonalába. Engem is megkérdez, mikor az étlapot kihozza, jártam-e már itt, mert mintha… Mondom, igen, nem is egyszer. És szinte ahhoz az asztalhoz telepszek le, ahol anyuval szoktunk vacsorázni, de gyorsan rájövök, hogy nagy illetlenség lenne egymagamban a négyszemélyre is alkalmas helyet elfoglalnom, amikor a bárnál is kényelmesen lehetek. És gyorsan hozzáteszem, miközben az étellapot összecsukom, jelezve, hogy arra semmi szükség nincs – New York-i bélszínt kérek alaposan átsütve sült krumplival és egy pohár pinot grigioval. Egyebet kérek-e mellé? S mondom, Béarnaise mártás tetézhetné az élményeimet, és az asszony hűségesen helyesel, hogy az biztos, teljesen igaz is, ebben semmiképp nem kelne vitára velem. Ám azzal mégsem szolgálhat.

Photo by Artur Dancs

Mire megvacsorázom, el kell egy második pohár szürkebarátot is költenem, hogy kikerekedjen a dolog, a helyiség is rendben megtelik, nem sok híja van a táncos mulatásnak. Hacsak a zenekar nem. De azt én már nem várhatom meg, olyan erővel tör rám az egész elmúlóban lévő nap, s az, hogy a másnapot, mint téli szabadságom első teljes napját holnap frissen kell majd kezdenem. Visszaérve Lauderdale Beachre, mégis kiülök még egy utolsó pohár gyöngyözően hűs olasz grigio mellett a Patio teraszára az ajtóm elé a pálmafák esti suttogását hallgatni az utca végéből sustorgó tenger ütemén. Mert ez ebben a lényeg.

Karácsony-falu kirakat


Utolsó novemberi utamról értem épp haza késő este, és az András-napi szemerkélő ködszitálásba léptem ki a metróból a reptérről jövet, a West Village-ben. Innen busz visz majd át haza, a keleti oldalra, az East Village-be. A 14. utcai megálló, ami két igencsak népszerű bulihely előtt van, túl zajos volt a hangulatomhoz, eldöntöttem, hogy a Bleeckerre megyek, egy megállóval fennebb, a végállomásra. Ott általában nem szokta senki sem várni a buszt. A hideg szélben kicsit összehúztam magamon a hosszú egyenruhakabátot, és a sálamat a nyakam köré fontam. Ha nem lettem volna olyan kutyául fáradt, akár gyalog haza is indultam volna keresztül a Village-en. Ez mindig kedvenc foglalatosságom, az esti séták a Village utcáin pedig annyi vidámsággal látnak el, és annyi gondolatot indítanak útjára bennem, hogy csakis hálás lehetek minden percért, amit itt tölthettem életemből. Amikor húsz éve először jártam New Yorkban, és Livia elvitt a Bleecker Streetre, hogy ott elárulja, sokéves itt tartózkodása nyomán bizton kijelentheti, az a kedvenc helye egész New Yorkban, olyan hirtelenül vesztettem el a szívemet a Village-ben, hogy azt sem tudtam, merről szedjem össze magam. A Village-nek a sármja két évtized távlatából is levesz a lábamról.

Photo by Artur Dancs

Greenwich Village

 

„Húsz éve ilyenkor szálltam gépre, és repültem át az óceánt életemben először, hozzád, New Yorkba.”

Livia, aki 98-ban légitársasági szolgálatáért kijáró ideiglenes belvárosi otthonát a Murray Hillen megosztotta velem két hétig, ezáltal megváltoztatta az életem. Nem különben azon a vasárnapon, amikor nem kellett dolgozni mennie, és velem töltötte a délutánt. Addigra én már bejártam a Times Square-t, az ikertornyok és a Szabadság-szobor környékét, sőt, még a Central Parkot is, rendes turistához illően. Akkor mentünk el a Bleeckerre, és jártuk be elejétől végig. És csak ámultam, mikor a filmdíszletre emlékeztető sokszínű, élénk boltsoron végigmentünk. Ott volt a nagy hanglemezbolt, mellette sajtot árultak, nagy kerek sajtok voltak tömbben a kirakatban, és szép, harapnivló háromszögek kivágva egyikből-másikból. Aztán a cukrászda, ahol helyben sütik a friss csokoládécsonkos süteményeket, áfonyás linzereket, túrótortát és pudingokat készítenek, és rengeteg gyümölccsel tálalják. Szemközt a sarkon a fűszer-csemege, ezerszínben pompázó virágcsokrokkal a bolt bejáratánál, és az Amy pékségének bódító kenyérillata. Elterjedt tévhit, hogy Amerikában nincs jó kenyér, és én is hajlamos voltam ezt elhinni a szupermarketbéli szivacskenyerek  végtelen erdejében, amiknek összetevőiről ma sem tudok semmi biztosat. Szerintem valami műanyagból gyárthatják, lényegtelen. Lelke rajta, aki eszi. Anyagi okokból az én lelkem is volt rajta ideig-óráig, majd inkább elkönyveltem, nincs kenyér Amerikában, és csendben elfeledkeztem arról, ami otthon oly fontos volt nekem mindenkoron. Pedig, ha belegondolok, már első pillanattól tudtam ezekről a pékségekről, csak olyan mérhetetlenül drágán mérik az igazi kenyereket, hogy az nekem több napi költőpénzemet emésztette volna fel. S amíg turistálkodni jártam ide, inkább hasznosabb dolgokra költöttem pénzt azzal a gondolattal nyugtatva a lelkemet, hogy majd hazaérve bepótolom a kenyeres kieséseimet. A dolog akkor fordult komolyra, amikor már itt laktam, és mindent megadtam volna egy darab jó kenyérért. De nem adhattam meg. Mert nem volt. Legalábbis sokáig nem. Tovább a Bleeckeren egymást érik a ruhás boltok, exkluzív divatbutikok, a mézeskalács házak, a tűzoltólétrásak, az utca végén meg a Magnolia pékség. Akkor még csak finom tortáiért és süteményeiért volt híres, ma már a filmvilág zarándokhellyé tette azt is, meg az egész Village-et is, hisz talán nincs is olyan szeglete, ahol ne forgattak volna valami filmet vagy sorozatot. Nekem akkoriban még halvány sejtelmem volt csak a Jóbarátokról, már hogy a Friends sorozatról. Akkoriban zajlott, és minden szálával a Village-hez kötődött. Livia említette meg, nekem eszembe sem jutott volna, de, mint ahogy minden kezdő turista, a háromszögű tér parkjában álló szökőkútról máris megállapítottam, hogy az bizony a főcímből jólismert. És tévedtem. De erre csak nagyon sok év, talán évtized után jöttem rá. És lényegtelen is.

„Húsz év? Akkor méltó ünneplést kívánok!” – írta vissza válaszüzenetében Livia Bukarestből.

„Veled ünnepeltem” – válaszoltam Amsterdamból hazafelé indulva.

„De jó nekünk!” – így Livia.

„…és ma is furdal a lelkiismeret a dán kekszek miatt”

Photo by Artur Dancs

Ittlétem idején Livia mindenfélével jól tartott, és soha semmiben nem volt semmi irányú korlátozás, azt ehettem, amit s amennyit akartam, s oda mehettem, ahová kedvem tartotta. Egyik este, mikor későre ért haza a reptérről, mert a temesvári járat késett a havazás miatt, leroskadt fáradtan a karosszékre, és lerúgta a cipőit. Megkérdezte, hol jártam aznap, és ettem-e rendesen – nem mintha fennállt volna a veszélye annak, hogy netán elfogyjak, mint a tudós macskája, csak mint amennyire egy jó házigazdának illik vendége jóléte felől tudakozódni. Bort töltött magának az asztal alatti cabernet-ből, és az asztalon megsemmisülten heverő nagy kék dán kekszes doboz felé nyúlt. Egy kézzel felpattintotta a pléhdoboz tetejét, de én akkorra megszeppenten felszisszentem, hogy az biza meglehetősen, ha nem teljes egészében… üres.

Livia a szemüvege felett rám nézett rezzenéstelen arccal és szigorú, üveges tekintettel, és megkérdezte, mintha nem jól értette volna: üres…? Inkább kijelentés volt ez, semmint érdeklődés. Biza, üres, erősítettem meg iménti állításomat, amit ő maga is volt kedves visszaigazolni. És akkor már felültem az ágyban. Livia soha semmiért nem tett szemrehányást, azért sem, ha szerteszét hagytam a csepp lakrészben a holmijaimat, hogy a fürdőszobában a függönyre aggatva száradtak a zoknijaim és néhány boxeralsó, azért sem, ha megettem az összes tojást, ha későn jöttem haza, és ő már aludt, ha nem vittem ki a szemetet … de most olyan szokatlanul fagyos lett a légkör, hogy azt sem tudtam, hová süllyedjek szégyenemben. Elképzeltem, hogy Liviából, e derék asszonyból, akit mindaddig elegáns, csendes úrihölgynek ismertem, most előtör majd egy általam nem ismert másik természete, vázákat hajigál a fejemre, a bőröndjeimet kiszórja a tizenegyedik emeletről egyenesen a 39. utca késő esti forgalmába, maradéktalanul feltartóztatva ezzel a kukásautót, ami éppen most gyűjti be az utcánkból a szemetes zsákokat, és a mögötte felsorakozott sárga taxikat, bennük színházból hazafelé igyekvő emberekkel, s olyanokkal is, akik miattam majd jól lekésik a repülőjüket vagy a vonatjukat a közeli Grand Centralban, engem meg élénken káromkodva kirúgdos a lakásból a galléromnál fogva rángatva, amit csak akkor ér el, ha visszahúzza magassarkú cipőjét az asztal alól, a borosüveg mellől. Azt sem zártam ki, hogy a borosüveget elegyengeti a fejemen, csak előtte kiissza a benne ragadt cabernet-t.

Livia azonban csak nézett rám csendesen, mereven, szigorúan. Elegánsan. Megigazította a szemüvegét, a széken maga alá húzott lábát leeresztve a padlóra felállt. Na, gondoltam, most jön a vázahajigálás. De nem nyúlt a váza után. Csak halkan megkérdezte:

– Mindet meg bírtad enni? – de nyilvánvalóan nem várt válaszra, hanem elindult a fürdőszobába, miközben ezzel zárta a mondanivalóját: Hmmmm!

Ez a „Hmmmmm!” nem volt új, a megrökönyödés megnyilvánulásának eme új módját Liviától hallottam először, de nem akkor este. Ha valamin nagyon megbotránkozott vagy valamit nagyon rosszallt, akkor hallatta ezt a kissé nyüszítő hangot az orrából és valahonnan az arcüregéből.

Természetesen, az évtizedek során nem is egyszer tisztáztuk ezt a dolgot, és megannyiszor megnyugtatott, csak viccelt. De az a „Hmmm!” olyan élesen hasított belém akkor este, hogy ma is, ha dán kekszet eszem, elrestellem magam egy-egy pillanatra.

„Lehet még olyan kekszet kapni a sarki boltban?” – kérdezett vissza.

„Persze, és mostmár olcsó. De a legjobb a dánoknál mégis…”

Hogy mostmár olcsó, egészen pontosan azt jelentette, hogy ma már megengedhetném magamnak, hogy visszavásároljam, amit akkor nem tudtam megtenni.

Photo by Artur Dancs

Útban a Bleecker buszmegálló felé elhaladtam az egykori Lukoil, ma már Mobil benzinkút előtt. Miután a tömbházunk előtti Mobil kutat négy éve bezárták, hogy valami új üvegpalotának adjanak ezzel helyet, ez a kút maradt az egyeten alsó-Manhattanben. És ott a ságafényű italbolt. A likőr-store kirakatát régi esti sétáimon mindig megcsodáltam. Narancssárga színben úszott, és ízléses díszítéssel vonzotta a vásárlókat, már amennyire egy italboltnak kell még vonzani azokat, akik amúgy is odamennek. A West Village előkelő közönségéhez méltóan elegáns és diszkrét, no meg, szintén annak megfelelően drága is. A sarkon a régi újságos. Lényegében színes magazinokat árulnak itt, amióta ismerem a környéket, a világ minden országából. És van egy szélső kirakat, ahol ma is, mint a kilencvenes években, csak erotikus jellegű folyóiratok sorakoznak. Fel nem foghatom, kik vásárolnak ma még ilyen méregdrága magazinokat, de a bolt ma sem tűnik úgy, mintha hanytlana, és a csendes estén is egymásnak adták a kilincset a vásárlók. A buszmegállót egy fényes kirakat világította meg. A járdára eső fény csillogott, sziporkázott. Mikor közel értem, kellemes izgalom futott rajtam végig, a táskámat letámasztottam a falhoz, és odasiettem. A patika volt az és kirakatában a karácsony-falu.

Egy álomfalu behavazva, ünnepi hangulatban. Szélen egy óriáskerék, odébb a körhinta caroussel, vasútállomás, kis villanyvonattal, lámpaoszlopok sora, fenyőfák, konflisok, szánkózó gyermekek, korcsolyázó párok, vendéglő, fogadó, édességbolt, karácsonyfaárus, kistemplom, tűzoltóság, hó, hó, hó, dombok, csillogó fények, színek, vidámság. Egy nagyon távoli – talán sosem volt – mesevilág. Egy operett.

– Hát, itt vagy!… – suttogtam magam elé.

Photo by Artur Dancs

Tíz éve, amikor New Yorkba költöztem, ha vígasztalásra, lélekmelengetésre vágytam, és időmből kitelt, beutaztam Manhattanbe a Queens-bulvárról, és lejöttem a Village-be.

Nehéz idők jártak rám. Teltek a hónapok, és nehezen alakultak a dolgaim. Egyrészt adminisztrációs és bürokratikus okok késleltették munkába állásomat, másrészt meg az éppen nyakunkba szakadt gazdasági világválság. Amint arról korábban hosszasan meséltem, kénytelen voltam fontolóra vennem a hazatérésemet. Úgy éreztem, ennek a városnak semmi szüksége rám, kivet magából, vagy inkább tudomást sem vesz rólam. Nem kellek itt semmire. Persze, ma már tudom, mekkora badarságok ezek, még akkor is, ha azt az érzést, ami akkor belengte mindennapjaimat, húsbavágóan fel tudom ma is idézni, bár legkevésbé sem áll szándékomban. A lakótársam, ez a drága asszony aggodalommal figyelte küszködéseimet, az álláskereséssel töltött napokat, a megszámlálhatatlan reggelt, amikor az egyetlen, otthonról hozott csíkos öltönyömet felöltöttem az egyetlen fehér ingemmel, nyakkendővel, és elindultam egy újabb állásinterjúra. És este, vagy másnap, amikor ismét találkoztunk a konyhában megkérdezte, jártam-e sikerrel. Amikor elmondtam neki, hogy megfordult a fejemben a visszalépés, mert elfogyott az összes pénzem, és lassan fel is kopik itt az állam, Marika félretette a rántanivaló csirkét, az olajat levette a tűzről, és rágyújtott egy cigarettára, majd intett, üljünk ki az erkélyre egy szóra.

– Nem adhatod fel. Nagyon nehéz, tudom, és látom. Nekem is az volt sokszor. Neked papírjaid is vannak, a nyelvet is beszéled. Sikerülnie kell. Csak idő kérdése. Nem mehetsz haza. Persze, a döntés a tied. De ha úgy döntesz, hogy maradsz, én meghitelezem neked a következő hónapot a biztonsági letétedből. Megbízom benned. És nem akarom, hogy emiatt feladd. Mert tudom, mennyire szereted te is New Yorkot.

Photo by Artur Dancs

Kilenc éve hangzott el ez a beszélgetés egy nyirkos októberi estén, amikor már ködbe fordul minden nyoma az ősznek.

Idén október végén, az anyám hazautazását követően megürült lakás csendjében eszembe jutott az a beszélgetés, a bíztatás, az esély még egy kis próbálkozásra. Ami éppen idejében fordult jóra ahhoz, hogy ne kelljen feladnom az álmomat. És idén azon a novemberi reggelen, amikor arra ébredtem, hogy a lánya írt üzenetet, elzsibbadtam. Nem is tudtam, hogy beteg volt… Az a kegyetlen fene őt is elvitte a jó emberek sorából.

Talán nem is sejtette, hogy – mint annak idején Livia – aznap este, kilenc éve, ő is megváltoztatta az életemet. Nem csak esélyt, de reményt adott. Reményt, hogy ezen, az akkor még nagyon idegen földön is, ahonnan még ezer szál húzott láthatatlan, de annál nagyobb erővel oda, amit mindaddig otthonomnak tudtam, hogy itt is találhatok még felemelő emberi gesztust.

Egy sikeres állásinterjútól a pénzkeresésig azonban nagyon hosszú az út mindenhol, de Amerikában még talán ennél is sokkal hosszabb. Hetek, hónapok teltek el ügyintézésekkel és idegtépő várakozásokkal. Az időszakot áthidaló segítséget Zsuska barátom adta meg intravénásan és azonnal, hogy az első fizetéscsekkemig valamennyi levegőhöz juthassak még.  Így köszöntött rám az első amerikai téli ünnepi időszak. Advent lehetett már, eszelősen bolyongtam, sürgettem az idő múlását, hogy mihamarabb ismét élni kezdhessek. Nem tudtam még, mikor lesz ez, nem tudtam, hogyan történik majd. Semmit sem tudtam. Csak reménykedtem, kimozdul az életem végre a holtpontról. Jártam az utcákat. Kicsit könnyebb szívvel, mint a reményvesztett heteimben. És néha eljöttem a Village-be feltöltődni. Este volt, és a háromszögű park mögött, a szökőkutat elhagyva egy csillogó kirakatra lettem figyelmes a Bleecker és a 6-os sugárút sarkán. A járdára eső fény még hangulatosabbá tette a mindig irígykedéssel, álmodozó sóvárgással lesett szép ház melletti kisbolt környékét. Mikor közel léptem, láttam, hogy patika. De a kirakatban nem gyógyszerek és témába vágó termékek voltak, hanem egy karácsony-falu. Egy nagy óriáskerék a szélen, odébb egy caroussel, korcsolyapálya, kisvasút, fenyőfák és hó, hó, hó. Színek, csillogás. Mese.

Photo by Artur Dancs

A régi patika kirakata, ahogyan először láttam

Megálltam, az orromat az ablakhoz nyomva bámultam önfeledten hosszú percekig a pazar aprólékossággal kimunkált hangulatvárost a kirakatban. Olyan volt ez, mint az operett egy nehézségekkel teli világban, mikor megszületett az emberek homlokán a ráncokat elsimítani. Tudjuk, hogy nem igazi, de beleolvadunk, hogy elhiggyük, létezik az a világ, és hogy nekünk abban a szép világban van helyünk. Sok estén elmentem még. Amikor csak tehettem. Még egy évvel később is, adventkor.

Amikor a Village-be költöztem, futólag eszembe jutott egyikszer, hogy meg kellene néznem, a patika kiállítja-e még az ünnepekre a karácsony-falut. De nemhogy a falu, de a patika sem volt már ott. Valami szépségszalon vette át a helyet, és hideg, neonfényes szanatórium lett. A magyar nevű patikusnak meg nyomát veszítettem. Elgondolkodtam azért rajta, hogy vajon azért csinálta-e ezt a karácsony-falut, mert hazulról hozta ezt a vágyat a hihetetlenül szép, az operettesen szép iránt? Hogy szerettem én azokat a szép kirakatokat otthon decemberben. Még a kommunizmus idején is. Pontosan tudtam, melyik boltban, mi lesz a karácsonyi kirakat dísze. Minden évben ugyanaz volt. Kisebb változtatásokkal, az akkori körülmények rövid gyeplője szerint. A Kazinczy utcán a játékboltban például egyik oldalt a kis villanyvonat volt. Igaz, csak körben járt, és műanyag volt a sín. De mint akkori életem legnagyobb vágya, villanyvasút volt. Olyan, amilyen. Nekem semmilyen nem volt. Anyámnak negyvenmegannyi év távlatából nyáron a tengerparton hűsölve a napernyő alatt, két kajszibarack között akaratlanul is szemére vetettem ezt a fájdalmamat, noha tudtam, nem az akaraton múlott a villanyvasút sorsa a gyermekkoromban. A másik ablakban, a baloldaliban meg a kisautók voltak a pléhből készült kanyargós úton, a ráfestett város fölött. Olyan volt nekem is. Amíg a kommunisták ateizmusa nem harapózott el annyira, hogy kiírtsa a vallás megnyilvánulásait, az egyik bolt kirakata minden évben hatalmas méretű bibliai képet állított ki a megváltó születéséről.

 

Photo by Artur Dancs

Persze, hol vannak azok a kirakatok a Fifth Avenue vagy a Madison Avenue fényárban úszó, hivalkodó ablakai mellett. Igaz, egy ilyen ingergazdag világba nevelkedett népességnek azok a halovány kirakatok ma már unalmasak, megbotránkoztatóak lennének. Ami bíztató mégis, hogy ezek az operett-kirakatok mind jobban térnek vissza a divatba. És nem is annyira a divat érdekel, sőt, az a legkevésbé. Sokkal inkább maga a tény. Sajnáltam, hogy a patika, mint annyi minden más New Yorkban, felszívódott, elpárolgott, mint a fedőről lecseppent vízcsepp a forró plattnin. Magával vive az adventi karácsony-falut, hogy az ember ne nyomogathassa oda az orrát az ablaküveghez hosszasan beleszipogva a hidegbe.

A Bleecker és 8-as Avenue sarkán, a buszmegállóban az orromat az ablakra nyomva álltam, és bámultam a kisváros precízen kidolgozott, hiteles vidámságát. Boldog voltam én is. Annyira, hogy az sem érdekelt, hány busz megy el mögöttem. Eszembe jutott az a kilenc évvel azelőtti este is. Hogy mennyire nehéz volt. És hogy mennyire érdekes, hogy sohasem éreztem, hogy nehéz, amikor nehéz volt. Sőt, ha belegondolok, nem is érzem, hogy nehéz lett volna bármi is. Az életem kirakókockái úgy állnak össze egy úttá visszatekintve ezekre az évekre és a történésekre, a kalandokra, mintha a legtermészetesebb folyamat volna. Eszembe jutott Marika is. És az, hogy egyik este, mikor a kirakatbámulásból megfagyott orral hazatértem, egy tál meleg étel várt az asztalon és egy levél a lakótársamtól: „Neked tettem. Jó étvágyat!”. És eszembe jut anyám, aki mondja, hogy minap benézett a kis Cirmivel a nagyboltba, hátha lenne villanyvasút. Mondom, nem nagyon kell azt nézegetni, mert a kis Cirminek van villanyvonata, még én is játszottam egyikszer vele, amikor otthon jártam. Igaz, előfordulhat, hogy Cirmike azóta alaposabban belenézett a kisvonat szerkezetébe, és az már nem üzemképes többé, erről közelebbit nem tudok. De anyám elvágott:

– Nem Cirminek, hanem neked kerestem a villanyvonatot.

Van gond elég a világban.

Előző korábbi bejegyzések

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: