Zokniállapot-kezelés az Upper West Side-on


Amikor az ember hazatér egy többnapos útról, hatalmába keríti a jólismert, beavatatlanok számára talán teljességgel megfoghatatlan zokniállapot. Az a bizonyos lebegésszerű, seholsemvagyok pillanat, amit a megtett mérföldezrek, az átszelt időzónák, a sokkszerűen változatos élmény-girlandok és az útunk során érintőlegesen vagy közelebbről is megismert embertömegek váltanak ki belőlünk, amint otthonvárosunk magányos csendjébe visszacsöppenünk. És ez az otthonvárosi magányos csend ugyanúgy érvényes New Yorkra is, ha már éppen ez az a hely, amit sok éve otthonomként tartok számon. New Yorkban nagyszerűen lehet magányos csendben otthon lenni – a legforgalmasabb sugárúton bóklászva is. Kell ilyenkor az embernek valami kellemes, meghitt, csendes tevékenységet találnia, ami kiviszi a lakásból valamilyen ürüggyel, hogy amellett, hogy – mint fércelt toldaléka az utazós napoknak – egy kis időre kivonja még az otthoni mindennapi tevékenységek rutinjából, egy kis pótidőt nyújtson lecsengetni a világban begyűjtött élményhatásokat. Ha azonnal visszaállnék az otthoni dolgaimra, teljesen igazságtalanul semlegesíteném magamban az utat, amit megtettem, úgy venném, hogy azok az élmények, tájak, emberek – jók vagy rosszak, szépek vagy csúnyák – jelentéktelenek, meg sem történtek. Ezekben az időbeli pufferzónákban, amit ráadásként ajándékoz az ember magának, mesés dolgok történhetnek. Egy, valahol vaktában, időszűke folytán csak éppen összehörcsögölt, tömény pillanat ezer színes gondolata ilyenkor pillangószerűen bontakozhat ki, mint a leveskocka, amikor feloldódik a zubogó vízben, hogy a gusztustalan rudacskából aranyló, ízletes tyúkhúslevessé gazdagodjon. És ma már tudom, nem minden leveskocka készül kemikáliákból. Ha csak a kínaiakat veszem a szomszédos Chinatownban, a piacaik, boltjaik tele vannak a szárított növényekkel, halakkal, tenger gyümölcseivel. Természetes eredetű ételeik, sűrített, későbbre eltett változatai, nem kevésbé értékesek, tartalmasak és ízletesek, mint friss társaik, sőt.

Zokniállapot

New Yorkban abban a szerencsés helyzetben van az ember, hogy minden lelkiállapotának valamennyi hangulatszínére is bármikor képes találni megfelelő helyet és aktivitást. Persze, a legjobb, ha sikerül ezeket az aktivitásokat úgy elfogadtatni saját magunkkal elsősorban, mint valami fontos küldetést, aminek egyéb fontosságai is vannak azon túl, hogy egy kis menekülést keresünk titokban legmélyen és bevallatlanul a hazatérésünk ellen a mindennapokba. Ilyenkor az ember érzékenyebb és sérülékenyebb is, a legritkább esetekben keresi mások társaságát, legfennebb is csak azokét, akik olyan közel vannak hozzá, hogy mellettük biztonságban, és nem utolsó sorban, nagyokat hallgatva, akár sistergő csendben is békében el lehet. De a legjobb ilyenkor egyedül, és csak az arctalan tömeggel szembesülni, akikkel szól, ha akar, de ha nem akar, az sem baj. Ilyenkor pompás partner ebben a magányos csendjátékban a portásunk a házban, a szomszéd a liftben, a sarki kisboltban az eladó, a halal-food árus, aki évek óta főz ránk, a buszsofőr a Broadwayn felfelé araszoló M5-ösön, a fenyőfaárus a Village-ben, a mexikói virágárus fiú a harmadik utca sarkán, a házi áfonyáspitét a Union Square-i termelői piacon szeletre is árusító pékházaspár és a gyümölcsös a Broadway mentén az Upper West Side-on. Beszélünk is meg nem is, létezünk is egymásnak meg nem is, részei vagyunk egymás életeinek meg nem is. Bármennyire is hihetetlen, nagyon nagy szükségünk van egymásra. És, ha árnyalataiban más és más értelmezései is vannak ennek, lényegében ugyanazért. Az én esetemben ez a felületes és mégis valós és őszinte érintkezés része a belső csendemnek. Egy olyan önámítás, ami cseppet sem hamis, és leginkább azt a célt szolgálja, hogy a maga sokféleségével és felületes, ám fontos egymásrautaltságával, a világban leveskockába gyűjtött és összepréselt tömény sokszínűséget segítsen bennem feloldani használható, ízlelhető és minden porcikámban elraktározható tarka élet-szín-sejtek gyanánt, amelyek valamikor életmentő szerepet is játszhatnak majd, ha olyan nagyon kiszáradnék, kiapadnék életből, hogy eféle tartalékokhoz kell esetleg folyamodnom.

Union Square

Esős, zimankós november estéken, amikor nagyon korán sötétedik, és a nedves aszfalton a jelzőlámpák piros-zöld, és az utcai lampionok narancssárga színei összefolynak a fényreklámok villódzó kékjével, a vizes aszfalton sisteregve elsuhanó taxik sárgájával – átlibbenek a Union Square-re. Az ötemeletes Barnes&Noble könyvesbolt ilyenkor olyan, mint amikor a hegyen ráesteledik a túrázóra, és egy kandallós menedékház kerül útjába bepárásodott ablakokkal, és frissen forralt bor illatával. Persze, a könyvesbolt nem áraszt fahéjas-szegfüszeges illatot, hanem a könyvek jellegzetes szagát keveri az emeleti kávéház kávéillatával és a muffint melegítő mikrohullámú sütő időnkénti csilingelésével. Amikor csak rövid kiruccanásokra vágyom hazulról, az East Village-en átvágva, nyilvánvalóan ez az a hely, ahova könnyen és gyorsan eljuthatok. A Barnes&Noble-be tett látogatásaimat meg szeretem összekapcsolni a tizenkettedik utca és Broadway sarkán éppen utamba eső Strand könyvesházban csapott körrel. Ilyenkor nem feltétlenül keresek egy bizonyos kiadványt, és semmi olyan konkrét cél sem feltétlenül vezérel, hogy valamit vásároljak – bár ezt ki sem zárom. Szeretek böngészni a régi és az antikváriumi könyvek, a különleges kiadású kötetek, a ritkaságok, a fotóalbumok és zsebkönyvek világában. Az pedig már nem csak New Yorkban kedvenc időtöltésem, hogy megtekintsem a könyvesboltok ajánlott könyveinek listáját, vagy a könyv sikerlistát, az eladási top tizest. Külön élmény a londoni, az oslói, a madridi vagy a stockholmi könyvesboltok sikerlistái fölött elidőzni, belelapozni a sikeresnek megjelölt kötetekbe, megérinteni és áttanulmányozni mutatós vagy egyszerű borítójaikat. Megnézni, keménykötésűek-e vagy nem, illusztráltak-e vagy sem. Érdekes ugyanazokat a könyveket a világ különböző tájain más és más borítóval, előszóval, reklámszlogennel ellátva felfedezni. De érdekes egyazon boltban, például a könyvbúvárok Mekkájában, a Strandban az ábécérendbe szedett írók polcain ugyanazt a könyvet többféle kiadásban, különféle, jobbnál-jobb borítókkal, elő- vagy utószavakkal ellátva felkutatni. Megtalálni valamelyik kedvencnek az első kiadását. Mindeddig furán és értetlenkedve hallgattam, ha valaki ujjongva mesélt arról, hogy valamelyik kedvenc regényének sikerült első kiadását megszerezni. Sokáig azt sem tudtam, ezt honnan lehet leolvasni egy könyvön belül – hisz semennyire nem volt fontos. Túloznék, ha azt mondanám, most fontossága lett a könyvekkel szembeni megítélésemben, de apró örömnek könyvelem el, ha belebotlok egy ilyenbe. Ezeken a könyvesbolti portyákon ami talán a leginkább érdekel, hogy miről írnak manapság. Ha az ajánlott és toplistás könyvek roskadozó részlegéhez érek, lehámozva a kereskedelmi sallangokat, meg hogy adott köteteket miért promoválnak agresszívebben, mint egy másikat, a miérteket kezdem keresni. Miért lett ismét toplistás Orwell, miért tartozik a slágerkönyvek közé éppen most a 22-es csapdája? Ezek a klasszikusok kakukktojásként lapulnak ezeken a kortárs sikerlistákon. Szinte félénken meghúzódva a politikai propaganda-gépezet és ellenpropaganda kiadványai árnyékaiban. És akkor az éppen aktuális trendeket meglovagló, a jelenkor érzékeny pontjait ügyesen kitapogató feltörekvők hada sorakozik. Míg nyáron az olaszországi – elsősorban toszkánai – tájakon szárbaszökött szerelmekről szóló romantikák, színesborítójú dömpingje viszi a prímet, ősszel New York házi írói is szóhoz jutnak. A nő, aki a szinglik városába költözve olyan magányos, hogy hangulatát szinten tartsa, végigfekszi az egész környéket, sőt, alkalmanként a távolabbi városrészekbe is elvetődik egy kis szerelmi légyottért, pusztán a kikapcsolódás és a szintenmaradás végett. Vagy az immár harmincas pasi, aki a Grindr beszélgetéseit adta ki könyv formájában annak minden ékesszólásával, azokból az időkből, amikor egyetemistaként egy hónap leforgása alatt hetvenkilenc különböző férfival szexelt. Ilyenkor előkerülnek a New York titkairól és a város letűnt sármját feldolgozó és zokogva megsirató igényes és érdekes kiadványok is, meg persze, a megmutatkozási vágyból vaktában összekopácsolt fércművek is. Tavasszal a diéta-divatok igényeit szolgálják ki elsősorban, és a megszámlálhatatlan valós és önjelölt életmód-tanácsadó lepi el a kirakatokat és a bejáratnál az orrunk elé tuszkolt könyvrakást. És mellettük a szakácskönyvek garmadája. Az év minden szakában előnyös helyen szerepelnek a mindennapjaink hírességeinek első vagy sokadik könyvei, vagy éppen róluk szóló kiadványok. És ugyanúgy a tévésorozatok és filmek is kivívják a maguk helyeit a könyvesbolt előnyös polcain a forgatókönyveik alapjául szolgáló regénnyel.

Photo by Artur Dancs

Esti séta a könyvesboltba

Eszembejutott, hogy munkába menet a minap valamelyik reptér könyvesboltjában egy izgalmas és igényes kiadványra bukkantam az újdonságok közt II. Erzsébetről. Manapság dömpingje van a királynős ilyen-olyan könyveknek még Amerikában is, ahová a hollywoodi színezékkel tálalt történelmi jellegű filmsorozat népszerűsége elősegítette Erzsikénk szélesebb körben való ismertségét. Bár, hozzátenném, a többség fejében még mindig árnyékos oldalon van minden olyan információ, ami a brit uralkodócsaláddal, s általában, a világtörténelemmel kapcsolatos. Az említett kiadvány azonban kifejezetten felkeltette érdeklődésemet. Kérdem a telefonján unottan matató kövérkés dél-ázsiai fiútól, mennyi az ára a királynős könyvnek, és kapok-e erre is szolgálati kedvezményt – amit reptereken rendszerint mindenütt kapni szoktunk. Mondja, hogy a kedvezmény ér, és kérdi, hogy melyik mesekönyvre gondoltam.

– Nem mesekönyv. A királynős.

– Milyen királynő? – néz rám kikerekedett szemekkel.

A királynő. – mondom – Az érem másik oldala.

– Milyen érem?

Tudtam, hogy táskámban londoni útjaimról visszamaradt pennik és egyfontosok is vannak, egyet kikotorászok a köhögőcukorkák és várostérképek meg adapterek közül az első zsebből. Leteszem elé. Megnézi, majd rám néz. Mintha derengene a fejében valami:

– Ja! Az angolok volt királynője…

– Most is az.

– Na, ne… most is él?

– De még mennyire… Ha tudná! – nézek az órámra.

– Ki gondolná, hogy vannak még királyok Angliában.

– Király nincs.

– Csak királyné?

– Csak királynő.

– Ó, meghalt… – pontosít mintegy önmagának elmagyarázva a brit uralkodói helyzetet.

– A királynő él, most mondtam.

– Persze, a férje halt meg.

– Az is él.

– Akkor csak van király – sóhajt fel megkönnyebülten, és a könyv után néz.

– A királynő férje nem király, hanem herceg – teszem hozzá rezignáltan, és halkan, hogy ezzel immár ne evezzünk vadabb ismeretlen vizekre.

A könyvvel a kezében a fiú visszatér és fejcsóválva áll meg előttem:

– Ó, szegény…

Tehát meghallotta. Készségesen kiszámolja, hogy a harmincöt dolláros könyvből 15%-ot tudna számomra kedvezményezni, de erre még New York állam forgalmi adója is rájön, tehát túl beljebb nem leszünk az árban. Ellenben javasolja, nézzek szét az Amazonon, mert online olcsóbb is lehet.

– Vagy a Barnes&Noble-nél… – ötlik fel bennem, és már látom is magam előtt a csendes napomat visszaérkezésem után a könyvesboltban bogarászva.

– Vagy ott…

Méltányoltam a kedvességét, hogy félretéve a kereskedelmi érdekeket, inkább a konkurenciához küldött.

Photo by Artur Dancs

Hi-Life az Upper Westen

Így adódott, hogy egy késő novemberi délutánon elindultam a könyv felkutatására. Előzőleg megnéztem a webáruházban, és legnagyobb örömömre a könyv félárban volt megvásárolható, és elő lehetett jegyeztetni a könyvesboltban történő átvételre is. Egyéb teendőimmel is össze akartam kötni ezt az immár fontossá lett tevékenységet a zokninapomon – és az Upper West Side Broadwayra nyíló Barnes&Noble üzlete mellett köteleztem el magam. Örömmel töltött el a saját magamnak kirótt feladat, és egyben kellemes elfoglaltságnak is mutatkozott az Upper Westen felvonulni is, meg a könyvek közt szimatolni is. Nehéz nekem könyvet vásárolni. Még önmagam számára is nehéz. Teljesen szerteágazó, és nem mindig koherens az érdeklődési köröm könyvek terén. És maximálisan a hangulatomtól függ, éppen mit olvasok, és mi az , amit végig is olvasok. Általában négy-öt megkezdett könyv is van az életemben. Polcokon, asztalon, táskáimban, hátizsákjaimban hurcolom vagy tartom közelemben hol egyiket, hol másikat. A legjobb, ha más-más (általam beszélt) nyelven vannak, mert így a sok vonalon futó agyamat nagyon nem zavarja össze, vagy ha eltérő témájúak és jellegűek. Félek is, amikor valaki könyvet ajándékoz nekem, mert borzasztó nyomást gyakorolna rám a tény, hogy az illető – aki a legjobb barátom is lehet akár – valamiért azt hitte, hogy adott könyvet nekem el kellene olvasnom, vagy hogy szívesen elolvasnám. Nagy telitalálatok is voltak ilyen téren, de az ilyen megehetősen ritkaságszámba megy. Nekem kell egy apró indíttatás, valami személyes villanás, amitől adott könyv vagy író adott pillanatban nagyon izgalmassá válik. És ha a könyvet ajándékozó ezt éppen el képes találni, akkor érte is meg magamért is nagyon boldog vagyok. Magam számára is kihívás ez. De ha olyan olvasmányra bukkanok, mint jelen esetben a királynő személyi titkárának, őfelsége által is teljességében jóváhagyott kiadványa, ami kiegészítheti ebbéli érdeklődésem hézagjait, örömömben akár szökdécselhetek is az utcán halkan dudorászva. Úgysem tűnik fel New Yorkban senkinek. Mikor a metróból feljöttem, a gyümölcsárusnál álltam meg először. Kicsit vacilláltam a szőlő és az őszibarack között, majd a barack mellett voksolva, hersegve harapva a gyümölcsöt haladtam tovább a Broadwayn. És nyilván, leettem magam. De ez mindig így van. Nem több, csupán egyetlen csepp erejéig. Nyárestéken nagyon szeretek itt korzózni, ha úgy adódik, valamelyik járdára kinőtt nyári teraszra is leülhet az ember valamelyik kávéház előtt és egy kései lágy kávé mellől bámulhatja élénk érdeklődéssel a jövő-menő embereket. Őszi délelőttökön az Upper East Side-ot tartom hangulatosabbnak ilyesféle csavargásokra, de az őszi koradélutánok szívesen hoznak vissza a West Side-ra, ahol hagyom, hogy szépen rámesteledjen, és így megfürödhetek a környék fényeinek hangulatában.

Photo by Artur Dancs

Lincoln Center

Számomra ez az Upper West hangulat már a Columbus Circle-től elkezdődik majd a Lincoln Centernél folytatódik. Onnan szerteágazik a felső-Broadway vonalán, de elindulhat onnan a Columbus vagy az Amsterdam Avenue mentén is. A televízióstúdiók kirakatai, ahol a világhiradót az ember testközelből megbámulhatja, a fényes bejáratú színházak és filmszínházak, s a köréjük csoportosuló vendéglők, éttermek, tipikus amerikai dájnerek a maguk törzsközönségével a környéki öregekkel, elsősorban is, ezek sorakoznak és adják meg a környék hangulatát És a sok apró boltocska, mindenféle üzlet, régimódi tulajdonosokkal, kirakatokkal és vásárlókkal. A sarki bodega cicája, Cyrus (ejtsd: Szájrösz) a vágott virágok közt szokott szundikálni, ha nem túl barátságtalan az idő. Ha megunja, odabenn is széjjelnéz, a betérő vásárlók lábai közt oldalogva a polcok közt, de előfordul, hogy felül a pult tetejére, a csipszek és a fóliával letakart vajaspogácsák mellé a farkával a pénztárgép oldalát paskolgatva. Nem volt még különösen hideg, de már kellemesen érintett, amikor beléptem a könyvesboltba, és megcsapott a kávéillatú meleg odabentről. A bejárat előtt egy válogatott sikerkönyvekkel megrakott asztallal találtam szembe magam, mellette pedig egy egész polcot kizárólag André Aciman új könyvének szenteltek: Find Me (Találj rám).

A tavasz s a nyaram azzal telt, hogy napirendre hoztam magam Aciman munkásságával, és minden regényét és novelláját elfogyasztottam. Aciman, vagy akár azt is mondhatnám, hogy Elio és Oliver nyomán idén is tovább kutakodva valahol Észak-Olaszországban, cikádaszárnyon telt a nyár. Örömmel láttam a Call Me By Your Name (Szólíts a neveden) folytatása gyanánt született alkotás sikerét, nagy várakozás előzte meg megjelenését október végén. Az egyik eladó a Strandtól kicsempészett számomra egy audio-könv változatot még megjelenés napja előtt, hogy elutazásom előtt Rómába, ami a megjelenés napjára esett,  meghallgathassam azt Michael Stuhlbarg, a filmbéli apa, Samuel Perlman tolmácsolásában. Nem akartam hosszabban az Aciman-impérium előtt elidőzni ezúttal, csak azért léptem oda, hogy megérintsem a kifogástalan minőségben, keménykötésben, borítózsakettel is ellátott, cellofánozott könyveket, és mégegyszer megcsodáljam a borítófotót, amelyik a szobámat már hetek óta díszítette. Az a római utcarészlet a maga sárga-narancssárga jellegzetes délutáni melegségével felidézte bennem azt az október végi római délutánt, az enotecát, a borozót – amit távolról sem úgy kell elképzelni, mint a Zöld Elefánt vagy Vakegér névre elkeresztelt vidéki kis borozókat, ahol öntudatlan állapotba isszák magukat a falu Jucikái és Sanyijai, hogy aztán hazabiciklizzenek az Akácos utat énekelgetve, olykor pufferzónaként megpihenve az árokparton. Az enoteca faltól-falig érő polcokon sorakoztatja a jobbnál-jobb borokat fajtára és évszámokra rendszerezve. Félhomály van, a kis asztalokon gyertyák égnek, és amíg az ember a saját ízlésének vagy ez híján a pincér ajánlatainak megfelelő borokat ízlelgeti odabenn a hűvösben, elmerenghet a Via dei Banco Vecchi csendes forgalmát szemlélve az ablakon keresztül, milyen Isten kegyeltjei ezek az olaszok. Persze, nem kevésbé alkalmas az olyan meghitt családi beszélgetésekre is, amilyenre a már felnőtt Elio a kilencvenes évek végén egyszer ide betért apjával és a titokzatos harmadik szereplővel, akit azért nem lövök itt le, hogy hagyjam azokra, akik még csak ezután olvasnak utána a fejleményeknek Aciman regényhőseinek életében.

Photo by Artur Dancs

Via dei Banchi Vecchi

– Segíthetek valamit megtalálni? – üdvözölt az egyik már jólismert eligazító hölgy, mikor később már a harmadik emeleten a szépirodalmi könyvlabirintusokba veszve bolyongtam.

Nem szoktam igényelni a segítséget, mert szeretek a könyvek közt elveszni, böngészni a magam ritmusában, most azonban csábított a késő őszi délután kinti romantikus letargiája a Broadwayn, és az alkonyt inkább séta közben szerettem volna utólérni, vagy egy kávét szürcsölgetve valami péksüteménnyel az Ezüstholdból.

– Ne mutassa meg, csak annyit segítsen, hogy megjelöli nekem, melyik szakaszon találom ezt a könyvet – és a reptéren lefotózott borítót a telefonomról megmutattam. A hölgy mosolygott, jól értette, amit mondok, nem én lehetek az egyetlen, aki szereti magának felkutatni a könyveit. Mondtam neki, hogy a reptéren láttam, de ott 35-be kerül, és utánanéztem, náluk sokkal olcsóbb most a kedvezménnyel. Igen, válaszolta készségesen, itt csak 27 most. Udvariasan vitatkoztam cseppet, és előhúztam a telefonon az online webáruházukat, ahol már 20-ért megrendelhető, és a boltban átvehető. Kérdem, rendeljem-e le, és jöjjek vissza pár perc múlva?… Nagyot nevetett az online világ furcsaságán, valami marketing- és programozási hiba lehet. De ha már ilyen szemfüles voltam, menjek, keressem meg a könyvet, hozzam el hozzá, és a kiírt kedvezményt ő személyesen vonja majd le nekem. Együtt nevettünk, és jeleztem, természetesen, kifizetem a bolti árat is, ha kell, de intett, erre semmi szükség, megérdemlem a diszkontot. Útban a megjelölt polc felé, Wodehouse könyveibe botlottam. Ifjúkorom legkedvesebb olvasmánya, és Amerikában a brit író pazar kötetei olyan ritkaságszámba mennek, hogy örömömben mindenkivel szóba elegyedtem azon a soron, és kisvártatva mindenki Jeeves és Wooster kolontosságait lapozgatta lelkesen. Zsuska barátnőm jut eszembe. Diákéveinket követően, amikor pesti albérletében nézelődtem egyikszer, ami alatt kávét főzött a látogatónak, megtaláltam Wodehouse talán legbrilliánsabb regényét a polcon, a Forduljon Psmith-hez –t – sok egyéb Wodehouse mellett. Zsuska akkoriban falta ezeket a mindenféle francia klasszikus és egyéb regények mellett. Mikor bejött, meglátta, hogy állva belekezdtem, és ott nyehegek a polc mellett:

– Elviheted. – mondta a rá jellemző jószívű egyszerűséggel. Zsuskától akármit el lehet így vinni, horgolt sálat, esernyőt, piros tálat vagy kiskredencet is, ha éppen úgy alakul. – Elolvastam, de megvan két példányban is. – a Kriterion bukaresti kiadása lett az enyém. És ezzel olyan bogarat ültetett belém, hogy évtizedekig sem bírtam leszokni – és nem is akartam, a Wodehose-könyveket. Beszereztem sokat közülük, amennyit anyagi helyzetem az idők során meg-megengedett budapesti látogatásaim során. Leginkább Révbíró Tamás parádés fordításait szerettem. Ma már sokan és sokféleképpen fordították P. G. Wodehouse regényeit, de a szín egy kicsit mind kopottabb, humortalanabb lett. Teljes fórumok születtek azóta az internet világában arról vitatkozva, melyek a legjobb magyar fordításai a mester műveinek. És valahol mindig csak Révbíróhoz jutunk vissza. Ugyanakkor az emberben óhatatlanul az is felmerül, miért is nem olvasta még eredetiben a műveket. Nyilván, a nyelvtudás okozhat némi aggodalmat, hiszen ahhoz, hogy ezt a finom angol humort valaki teljességgel megízlelhesse, nagyon jónak kell lennie a brit angolban. Erre pedig manapság nagyon kevés lehetőség mutatkozik, hisz a televíziókat és mozikat az amerikai filmek árasztották el, az amerikai popkultúra vette hatalmába a világot, és Európában nagyobb sikk amerikaiul beszélni angolt, pedig nem is sejtik, hogy amerikában ez, mint a Mc Donald’s is egyformán „nem kúl”, sőt, azt mondom, ha valaki New Yorkban brit kiejtéssel beszél vagy kelet-európaival, azt sokkal menőbbnek – és valljuk be, szexisebbnek – tartják, mint azt, aki az amerikait próbálja magából idegenként kierőltetni. Adott pillanatban felkészültnek éreztem magam Wodehouse angol nyelvű újraolvasására, és elkezdtem böngészni is a könyvek után az angliai könyvesboltokban. Ettől volt kellemesebb a születésnapi meglepetésem, amikor egy útról hazatérve, egy királynős bélyeggel ellátott pakkot adott át a portás. Londonból küldte Zsuskánk, aki mint remek „barát-boszorkány”, kiszimatolta, mi jár az agyamban, és a szokásos teasütemények és konyakos-drazsék és karácsonyi angol pudingok mellé odacsempészett nekem egy Agatha Christie regényt és P.G. Wodehouse: Leave It To Psmith című új kiadású kötetét, azzal a jelenettel a borítóján, amikor Lord Emsworth arra ocsúdik fel, hogy valaki kedélyesen muskátlis cserepeket hajigál ki a Blandings kastély ablakán a kifogástalan Baxter irányába. Vagy valami hasonló kalamajka.

Photo by Artur Dancs

A telitalálat-pakk

Amint említettem, nehéz nekem könyveket vásárolni és ajándékozni, de Zsuska küldeménye telitalálat volt. Mint amikor néhány éve karácsonykor Adrientől jött csomagom, és benne Egressy Zoltán: Portugál –ja érkezett a legendás előadás felvételével és az eredeti szövegkönyvvel. Bennem összemosódik Szirtes Ági utólérhetetlen alakítása a Márkó Eszterével a szatmári előadáson, ahol Egressyvel személyesen is beszélgethettem a színfalak mögött is és Bessenyei barátom egyik családi vacsoráján is. Milyen boldogsággal teli pillanat az, amikor ezek a könyves emlékek olyan titkos szelencéket nyitnak fel bennünk, amelyekbe létünk legszebb emlékeit tettük el örökre megőrzés és véletlenszerű eregetések végett az idők során. És ezekben a szelencékben mindenki és minden él és virul. Mint Bartos barátnőm is, Manczyka, aki minden hazatértemre beszerzett egy-egy új Müller Péter könyvet.

– Amíg tehetem, mindig meg fogom neked venni a legújabb Müller Pétert, te Macc – mondta sokszor. Félek, immár el fogok maradni a Müller-könyvekkel.

A Broadway nyugati oldalán haladtam felfelé, mikor a könyvesboltot elhagytam. Az alkonyatban már be lehetett látni a resztoran’ok és a kávéházak hangulatfényes, meleg félhomályába. Az utcáról belesve az ablakokon, láttam az asztal fölött sustorgó párokat és barátokat, a magányosan laptopjukba merült elveszett lelkeket, és rámosolyogtam azokra, akik az ablakba kuporodva bámultak a kinti világra kávésbögréket szorongatva markukban. A 100-as utcákhoz közeledve vágtam át a túloldalra, hogy a gondolataimban feltűnt Ezüsthold pékségben magam is kivegyem a részem az Upper West délutáni kávébulijából. A egykor volt Metro filmszínház előtt keltem át a gyalogátkelőn. A gyönyörű éveket és megannyi emléket magáénak őrző mozi a Broadway csillogó esti fényeiben elhagyatottan, kibelezve és sötétben is őrzi az egykori sikk és elegancia emlékét. A jegypénztár bekartonozott ablakában egy-egy régi plakát foszlányai lebegnek a betört üveg alatt. Hány és hány filmrajongó reménykedett itt, hogy sikerül az esti bemutatóra vagy vörös szőnyeges eseményre egy valaki által visszahozott jegyet esetleg megkaparintania, és hány meg hány szerelmespár adott itt randevút az esti előadásra, miután megváltották jegyeiket az utolsó széksorba.

Az utcán a járdaszélre egy hosszú asztalra kipakolva, használt könyveket árult egy szakállas öregember. Egy másik, fekete öreg is szokott ezen a szakaszon árulni, néha könyvei vannak, de legtöbbször hanglemezek és videokazetták. Emlékszem, nyáron egyik este, amikor erre jártam, egy különlegességre alkudtam vele. Az ABBA nem sok lemezt adott ki Amerikában, és az ABBA sikerei nem is különösebben gyümölcsöztek az Államokban. Éppen ezért volt nagyszerű különlegesség egy amerikai kiadású ABBA albumot a kezemben tartani. Mai napig sem értem, miért hagytam ott, nem az ár miatt , ez tény, hisz ötdollárért is elvihettem volna, ami egy muffin és egy kávé ára pontosan. Sokszor jutott eszembe azután, és mindig terveztem visszamenni érte, de nem tettem. Több könyvet sem állt aznap szándékomban vásárolni, mégis lelassítottam a járdaszéli könyvkirakat előtt, miután az öregnek odabiccentettem. Intett, nem zavar, válogassak kedvemre. Egyetértően bólintottam,mintegy jóváhagyva döntését, és noha semmit nem állt szándékomban vásárolni, máris megakadt a szemem egy gyönyörűen illusztrált, nagy, keménykötésű könyvön: A. Milne: Micimackó. Egy a nyolcvanas években kiadott deluxe kiadása volt a műnek, amit az akkori pénz és a mai szintjén is igencsak drágán áraztak fel. Nem tudtam ellenállni, hogy ne lapozzak bele. Ernest Howard Shepard rajzai egészoldalas nagyításban mind ismerősek voltak, és mégis csodaként hatottak az utcai lámpák derengésében is. A fényes vastag könyvlapokat forgatva belemélyedtem az olvasásba, és mind simogattam a könyvet. Élveztem minden érintését. És a szagát is. Valami enyhén dohos, sok könyvvel elegyedett papírszaga volt, az a kellemes könyvszag, amit csak könyvtárakban lehet ma már csak utólérni, vagy olyan lakásokban, ahol nagy kiállítású, régi könyvtár fellelhető még. Kinek van ma már erre helye?…

Photo by Artur Dancs

Micimackó

– Maga szereti a könyveket, le sem tagadhatja – lépett oda észrevétlenül az öreg.

– Micimackó… ifjúkorom kedvence.

– Mindannyiunk gyermekkori kedvence… – tette hozzá egyetértően bólintva.

– Nekem nem volt meg gyermekkoromban – elevenedett fel bennem, és osztottam meg az emléket vele – kamaszkoromban kaptam csak meg keresztanyámtól… Magyarul olvastam. Soha nem járt kezemben angolul, és amikor a filmet tavaly láttam, eldöntöttem, megkeresem…

– Milyen filmet?

– A filmeket, pontosabban. Két film is készült. Az egyik animációs, a másik pedig a Viszlát, Róbert Gida! Christopher Robin életéről, és a Micimackó születésének történetéről.

– Hű, akkor annak utána kell néznem, ha maga javasolja.

– Mennyi a könyv? – kérdeztem, mert tudtam már, nem hagyhatom ott. Úgy járok, mint az ABBA-lemezzel.

– A könyv belsejében, a legtöbbször az első fehér oldalon van beírva ceruzával, hogy kitörölhető legyen – duruzsolta az öreg, miközben segített odalapozni – Ez éppen tíz dollár.

Meglepődtem, mennyire olcsón sikerült megszereznem a kincset. Kérdezte, becsomagolja-e, intettem, nem szükséges, el fogom tenni a htizsákomba, de egyelőre csak ölelgettem és szagolgattam.

– Egyébként jótékonyságra megy a pénz. A maga hozzájárulása egy rászorulónak ad majd karácsony előtt meleg ételt… – szólt utánam, amikor elbúcsúztam, és elindultam a Broadwayn a sarokról felém világló Ezüsthold felé. Visszafordultam.

– Hadd fizessek érte többet akkor, és zsebemben kezdtem el kotorászni készpénz után.

– Nekem ne fizessen többet. A könyvnek éppen annyi az ára, amit kifizetett. De tudja mit? Jöjjön inkább vissza holnap is, és vegyen egy másik könyvet majd.

Megígértem.

– Itt fogyasztja vagy csomagoljam be? – kérdezte a fiú a kóser pékségben, mikor a szimpla eszpresszóm mellé a kért citromszeletet az üveges pultból kiemelte.

– Csak egy szalvétába tegye – kértem, miközben kilestem az ablakon, és megpillantottam szemközt a Straus-parkot – majd kinn eszem meg, menetközben.

Miközben a zöldre vártam, hogy a parkba átvágjak a Broadwayn, amit a West End sugárúttal zár közre egy ék alakú háromszög formájában, üzenetem érkezett. Mivel tele volt a kezem, nem tudtam megnézni, beleízleltem a kávémba, hogy kicsit átmelegedjek, és ajkammal egy darabot a citromos szeletből is lecsíptem, miközben átsiettem a úton, egyenesen a kis parkba. A park lampionjai és a Broadway utcai fényei kellemes, sárgás fénybe burkolták a parkot, a szökőkút és a felette lábait lelógató félig fekvő nimfa szobrának kontúrjai meg-megvillantak az elhaladó autók és buszok fényszóróinak fényében.

A szoborral szemben, háttal a Broadwaynek, kedvenc padomon foglaltam helyet, és miközben a forró kávét kortyolgattam, megnéztem, ki üzent. Claudio volt, Puerto Ricoból.

„- Éppen rajtakaptál, drága barátom. Épp most léptem ki a Silver Moonból, miután a Broadwayn a Metro Cinema előtt felsétáltam, és a Straus Parkban kávézom a 106. utca sarkán, a szobornál! Mondanak ezek a helyek neked valamit?…” –írtam vissza.

Photo by Artur Dancs

Ezüsthold

Claudio André Aciman regényének és Luca Guadagnino filmjének a Call Me By Your Name (Szólíts a neveden) szentelt rajongói és információs oldal portorikói adminisztrátora, és mint olyan, az évek során sokfélékről beszélgettünk, túl az oldal fórumain is.

„- Óh, a Nyolc fehér éjszaka! Hát, persze… Melyik is a Silver Moon, ahol szilveszter reggelén összefutnak a szerelmesek kávéért sorbanállva?”

Nyilvánvalóan mindketten pontosan tudtuk, hogy ezek a helyek az Upper West Side-on az Eight White Nights című karácsonyi romantikus Aciman regény helyszínei. Persze, mint minden Aciman regény-helyszínnek, ennek is megvolt a részletesebb, tényszerűbb ismertetője egy korábbi esszében, sőt, Aciman életművének birtokában immár azt is pontosan tudtam, a regényben milyen apró csúsztatások kerültek be, hol is lakott igazából Clara, a főszereplő, és mi volt az igazi története annak a karácsonytól újévig tartó szerelmnek.

A Straus-park azonban számomra nem elsősorban a regényt jelentette, hanem egy kedvesen megbújt New York történelmet. Isidor és Ida Straus emlékét őrzi a park, amelynek a környékbeliek 1915 óta viselik gondját. A házaspár, akiknek nevéhez New York leghíresebb áruháza, a Herald Square-i Macy’s, illetve megannyi jótékonysági tevékenység kötődik, a szegényebbek megsegítésére irányuló törekvések, a köz érdekében végzett munka és kutatások, elsősorban az oktatás, közművelés és közegészségügy terén, a Titanic tragédiájában tűnt el hazafelé utazva Angliából New Yorkba, miután őshazájukat, Németországot 1912 tavaszán meglátogatták. Ida, aki az asszonyoknak és gyermekeknek fenntartott mentőcsónakokon megmenekülhetett volna, inkább úgy döntött, hogy életét éppen úgy férje mellett fejezi be, mint ahogyan azt becsülettel mellette is élte le fiatalkori házasságukat követően.

Photo by Artur Dancs

Straus Park

Claudio azért keresett, hogy írnék-e pár sort az új könyvről az oldalon a magam sajátos szemszögéből fotókkal illusztrálva.

„- A rajongók imádják a fotóidat, az olaszországi blogodat, tízerével olvassák, bármit írsz. Elolvastad? Hogyan tetszik a Find Me?”

Nem volt titok, sokszor megbeszéltük még azelőtt, hogy Aciman nekifogott volna írni, pontosabban, mielőtt rávették volna, hogy nekifogjon írni a Call Me… folytatását, hogy nem tartottam szerencsésnek az ötletet. Mindig is úgy véltem, a Szólíts a neveden a kortárs amerikai szépirodalom egyik legtökéletesebb alkotása úgy, ahogyan van. Ehhez sem hozzátenni, sem elvenni nem kell, és nem szabad. És noha nem voltam népszerű ezzel a véleményemmel, a rajongók elviselték ezt is tőlem korábbi „jótetteimért” cserében. Claudio kérdésében pedig mindez benne volt, és tudta azt is, hogyan kell felvezetnie a kérést.

„-Tudod, hol voltam aznap, amikor a könyv megjelent? – kezdtem a válaszom – Rómában. Életemben először. Pontosan ott, a sárga és a narancssárga ház előtt, az enotecában. A könyvet elutazásom délutánján fejeztem be, Stuhlbarg jóvoltából, és a fiú jóvoltából a Strandtól. És ugyanaznap este a beszélő szobornál is jártam, Pasquinonál, és megálltam a lámpaoszlop alatt a via di Santa Maria dell’Anima-n, a szellempontnál, ahova Elio évtizedek múltán is eljárt szerelmével virtuálisan találkozni. Rendeltem egy sajtos focacciát a Cafè di Sant’Eustachioban, majd átsétáltam a hídon Trasteverébe…”

Photo by Artur Dancs

Hangoskönyv

„- A te életed egy Aciman regény. Te maga vagy az André Aciman regény. Akárhányszor beszélek veled, mindig más-más országban, más-más mesés helyen jársz, más-más mesékben élsz… Tehát elolvastad.” – summázta a válaszomat.

„- És megmutattam a fotókat Andrénak. Azt válaszolta: fenségesek.”

„- André imádja a fotóidat.”

„- Már Bordighera óta.”

Majd, mivel tudtam, mire várja a választ, így folytattam:

„- A véleményem nem változott. A könyvet nem kellett volna megírni. Úgy kellett volna hagyni. Ugyanakkor a Find Me egy csodás Aciman-regény. Ha elvonatkoztatunk attól, hogy a Call Me… folytatása, és csak magára, magáért olvassuk el.”

Majd arra is kitértünk, hogy micsoda igazságtalanság a kiadók részéről, hogy a mesés római borítót csak Amerikában forgalmazzák, az európai kiadásokban  valami sivár halványkék és puha borító került a regénynek, a magyar piacon még ennél is silányabb. A magyar Aciman-fordításokról nem is beszélve… Úgy szeretném, ha mindenki az eredetit, a keményfedelűt kapná kézbe, aki elolvasni akarja, a szép délutáni napsütéssel a via dei Banchi Vecchin…

Csonkahéten keveredtem vissza az Upper West Side-ra, és jutott annyi időm New Yorkban, hogy felsétáljak a Broadwayn ráérősen a hosszú utak okozta zokniállapotok kezelése végett. Időközben szokásos karácsony előtti pihenésemre is leutaztam Floridába, és Angela Patiojának teraszán kora reggel, tengerzúgást hallgatva és kávét illogatva futottam újra neki a regénynek. Már a nyár folyamán rájöttem, hogy Acimant olvasni leginkább tengerparton jó. Ez olyannyira belémivódott, hogy ősszel, amikor New Yorkban hidegek jártak, és a naplementék körül harapós foga volt a napnak – nem ritkán még eső is elvert – akkor is kijártam olvasni. A trópusi meleg, a pálmafák reggeli susogása, a tengerpart délutáni utánozhatatlan hangulata és színei mind egyaránt hozzájárultak, hogy teljesen új dimenzióban éltem újra a regényt, amit oly sok hezitálással fogadtam. Az utolsó fejezetnél tartottam, amikor üzenetet küldtem Claudionak karácsony előtti egyik délutánon.

„- Épp most sétált el előttem Elio az apjával a tengerparton…” – egy vézna, bongyor hajú nyurga fiú volt zűrzavaros úszónadrágban, mintha az olasz filmből most lépett volna ki.

Nem tudtam, s nem is akartam felállni, amíg végére nem járok a könyvnek azon a délutánon visszautazásom előtt. A nap már lement, a floridai fehér homokos parton olyankor feltámad az esti szél. Apály volt, készült visszafelé nyomulni a víz. És porond is volt. Az alkonyatban Eliot láttam leszaladni a parton, egyenesen a vízbe vetve, csobbanva magát. Összezártam a könyvet, és örültem, hogy adtam még egy esélyt neki. Ennyit igazán megér nekem Aciman is, Elio is, Oliver is, Olaszország is. Meg a saját lelkem nyugalma is. Majd magam is beszaladtam a vízbe. A porondon túl, egy folton még a december végi nap visszatekintett. Imádok a napnyugtában úszni.

Photo by Artur Dancs

Na ja… az életem egy Aciman-regény

A százas utcáknál kerestem az öreget, tartsam be ígéretemet egy másik könyv vásárlását illetően. Nem volt kinn. Eldöntöttem, mindenképp visszanézek még. Kilestem én már akkor… a Kis herceg végett fogok visszamenni.

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt szereti: