Üzenet Bessenyei Istinek


Isti… Itt ülök percek óta a szállodai szobámban valahol a világban a pósztodat hallgatva apádról és a vadludakról. Oda kellene írnom, hogy őszinte részvétem. Mert ezt érzem. Csak az olyan nagyon banális lenne, és a közeg, a felület miatt meg olyan felszínes, mint amilyen a mi viszonyunk az apáddal sosem volt. Sem banális, sem felületes. De te jól tudod, hogy mennyire veled vagyok ebben a fájdalomban.

Ma, amikor az ősszel teli Párisban leszállt a gépem, ez a hír jött velem szembe. Azóta sem dolgoztam fel. Kell-e egyáltalán? Rájöttem, sokkal fontosabb az éveinket, az emlékeinket, a barátságunkat, azt a rengeteg szeretést átfogni és átölelni jó szorosan – ezt soha nem veheti el senki tőlünk, az sem, aki most Őt kiemelte ebből a zajos világból, ahol a maga fajta csendes jóembereknek a megnyugtató, szép szavát már alig hallani.

Amikor március első napján váratlanul és bejelentetlenül – mert mi mindig így csináltuk egy másik, letűnt világban – beállítottam hozzá a délutáni pihenője kellős közepén, épp borzasztó rossz napja volt. Ugyanúgy komédiázott mégis, mint mindig, talán nem is annyira a rég nem látott vendégnek, hanem azoknak az élettel teli évtizedeknek tiszteletül, amelyeket megéltünk ott, az asztal körül.

Photo by Artur Dancs

A hátánál beszűrődő délutáni napfényben egy pillanatra feltűnt a régről ismert egymást heccelő somolygás mögött a kis árnyék az arcán. Inkább hitt a tudományban, inkább Istenre bízta az ügyet, ő nem akart ezzel foglalkozni. Úgy érezte, méltatlan lenne hozzá, ez nem az Ő dolga. Mert Ő a maga dolgát mindig kifogástalanul elvégezte, hogy abban nem lehetett hiba.

Az a pillanat a délutáni napsütésben, ami a háta mögül szűrődött be, az volt az utolsó közös pillanatunk. És elengedett. Nem volt sosem ölelgetős. Mégis, amikor felálltam búcsúzóra, szorosan megölelt. Állhattunk volna még percekig a lépcsőházban, ahogy mindig szoktuk, és ahogy pedig mindketten borzasztóan utáltunk állni a lépcsőházainkban búcsúzás gyanánt. Bohóckodtunk inkább egy kicsit egymás kedvéért, de nem húztuk el az időt. Talán, hogy a háta mögött alkonyuló nap ne nyújtsa el nagyon azt a kis árnyékot, hanem maradjon annyiban. Árnyéknak az is éppen elég.

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

byclarkellis

A writer trying to be an author

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: