(Újfent) alsónadrágra vetkezve különféle luxusszállodákban


 

 

– Piszokul mázlista vagy és kell, hogy legyen egy nagyon gondos őrangyalod…

– A mázliról vitatkoznék – válaszoltam – de igen, van őrangyalom. Valóban – jelentettem ki gondolkodás nélkül.

 

És mivel egy élet távlatából tekintve eléggé átlátok a rózsaszínű ködön, ami az embert egy új lehetőség felbukkanásával teljesen megüli, egy röpke másfél napos ünneplést követően a dolgom után néztem. Hiszen még bevállalt lerepülnivalóim voltak decemberben, az ünnepek előtt és után is. És mikor szilveszter este megérkeztem a Kennedyre az utolsó járatom megkezdésére a finnekkel, noha arra számítottam, valamennyire is zaklatott leszek, a nyugtalanság egy pillanatát sem kellett átélnem. Nem mondanék igazat, ha nem vallanám be, hogy egy pillanatra felmerült bennem a munkaajánlat kézhez kapása előtt, hogy a helyzet olyan, hogy akár itt most ennek az életnek vége is szakadhat. És hogy mi következik az után, sejteni sem lehetett. És mégis hozzá kell tennem, hogy parányi feszültség és aggodalom sem volt bennem. Lehet, az őrangyal miatt sem, de amiatt sem, mert valami bennem hitte, hogy a dolgoknak innentől is csak jó kimenetele lehet. Kezdetektől azt vallom, nem bántam meg semmit sem, és minden lépés, még ha az bukásnak vagy botlásnak is tűnhetett első mozzanatra, eddig mind csakis előbbre vitt. És magasra. Tizenkét kilométer magasra. Ez jutott folyton az eszembe, és ez kioltotta az aggodalmat belőlem, csak egyvalamit hagyott meg bennem: az izgatottságot, az új izgalmát.

 

Photo by Artur Dancs

A drága jó anyám nem amiatt kergetett az asztal körül gyermekkoromban, hogy légiutaskísérő legyek

A légiutaskísérői élet – annak minden aspektusával – megváltoztatott. Kérdezték is sokan, és én mindig elmondtam, hogy természetesen, megváltozott az életem. Nem lehet, hogy én ne változtam volna meg. Akarva akaratlanul is figyelem és tanulmányozom az embereket, és az idővel is különös kapcsolatba kerül az ember. Egyrészről megszűnnek az időkorlátok az ide-oda és minden irányba átrepült időzónákkal, megszűnik az én időm, mint olyan. Mert mindig az az én időm, ahol éppen vagyok. Mert ha egyikhez vagy másikhoz ragaszkodnék, nagyon kényelmetlenné, sőt, elviselhetetlenné válna az életem. Ugyanakkor meg az idő a központ. Annak beosztása és kihasználtsága. A legnagyobb hozadéka, mondhatni ajándéka ennek a szakmának cserébe a sok „összezárt” időért, az „én-idő”, a rengeteg „én-idő”. Elvégzem a dolgom, és aztán napokig akkor kelek, amikor akarok, oda megyek, ahova csak kedvem tartja, és azt teszem, amit szeretnék. Amikor pedig szolgálatba indulok, külön rituálé elővenni a frissen mosott-vasalt egyenruhát, és elkészülni. Mert az út nem a felszállástól kezdődik, hanem otthonról. Mert az egyenruhát mindenki tiszteli és a repülős egyenruhákat szeretik is az emberek. Nem lehet észrevétlenül meghúzódni a lift sarkában, mert ha egy ember van is benne, de akkor is ha nyolc, mindenkinek van egy kedves szava, kérdése vagy épp megjegyzése. Valamiképp mindenki részese akar lenni a napomnak. Lehet, sokszor anélkül elhalad mellettem „hétköznapokon”, hogy észrevenne, nem hogy köszönne. De egyenruhában más. A New York-i metrón mindig, de főleg a csúcsidőben közelharc megy a székekért, és itt biza semmiféle szokás nem írja azt sem elő, hogy idősebbeknek például át kell adni a helyet vagy gyermekes szülőknek. Olyan furán éreztem az elején magam, amikor a zsúfolt metróra szállva utat engedtek, és a széken helyet szorítottak nekem. New Yorkban az sem ritka, hogy valaki rádfekszik a tömegben vagy rádtaszítja a csomagját. Ez soha nem fordult velem elő egyenruhában. Olyankor körbeálltak, lehetőleg úgy, hogy hozzám se érjenek, nehogy valami baja esne a feszes nadrágélének. És persze, megintcsak beszélgetni akarnak. Megtudni, milyen országba utazom, és hogy ott milyen az éghajlat, meg hogy mit lehet enni. És utána megfogadják, egyszer, alkalomadtán majd ők is ellátogatnak oda. A repülőtérhez közeledve pedig mind több kollégával megy szembe az ember. És azok a sietős pilóták vagy légiemberek, akik addig elsuhantak melletted, s az volt az érzésed, se nem látnak, se nem hallanak, hanem egy nagyon távoli bolygón élnek, és mi csak hologramokként látjuk itt őket a poros földön futkosni a kis bőröndjeikkel, nos azok most a te világodban vannak – vagy fordítva – és mosolyogva köszönnek vagy csak odakacsintanak. Láthatóvá váltam a számukra is! – szoktam mondogatni… Nekem máris jár kedvezmény a reptéri büfében, és az újságárus sem akarja a pénzt elvenni a délutáni hírlapra, de a vámmentes üzletben is jár egy kacér mosoly mellé árengedmény. És ha utasként felszállsz valahol egy repülőre, és a szabály szerint bemutatkozol, hogy tudják, velük utazol, és számíthatnak rád szükség esetén, kinyílik a pilótafülke ajtaja, hogy a kapitány is parolázzon veled, a kollégák meg azt se tudják, mit hozzanak szebbet s jót, és hogyan helyezzenek el a legjobb szabad ülőhelyen, hogy kedvükre kényeztessenek aztán.

 

Ugyanúgy az is igaz, hogy kifacsarva érsz haza egy pár napos vagy akár hetes utazás-ciklus után. Ez az a pillanat, amikor még önmagadhoz sincs elég erőd és hangulatod a fáradtságtól, de mivel senki sem feltételezi rólad, hogy ne lenne jókedved, a reptéren, a metróban, az utcán hazafelé ugyanúgy kedvesen, mosolyogva kell jelen lenned, beszélgetned is, ha úgy adódik, és megállni a portással a házban apróságokról csacsogni, hisz ő mindig aggódik érted, amíg odavagy, nehogy valami bajod esnék. És a szomszédasszonyt sem kerülheted ki, aki a postáját se veszi ki, hanem hanyatt-homlok rohan utánad a liftbe, hogy egy légtérbe utazhasson fel veled pár emeletet, hogy újfenn kifejtse – akár a férje kellemes jelenlétében is – hogy bármikor hajlandó lenne veled megszökni világgá. De West Virginába mindenképp.

 

És rengetegen kérdezik meg ismerettségi körödből, hogyan juthat valaki egy ilyen szakma közelébe. Eleinte én elkövettem azt a hibát, hogy őszinte voltam. Már úgy értem, teljesen őszinte, és azt mondtam: nehezen, szinte lehetetlen. Mert ebből azt szűrték le, nagyképű vagyok. Majd árnyaltam, és noha őszintén válaszolok mindenkinek, akit ez őszintén érdekel, igazából még egyet sem találtam, aki ilyen lenne. A munka részénél a dolognak – ha nem hamarabb – rendszerint elveszítem a hallgatóságot. Az érdeklődési láz rendszerint kimerül a „mennyit keresel?” és a „tényleg ingyen utazgatsz?” jellegű kérdésekben.

 

Tehát, nyilvánvaló, hogy privilégiumnak tekintem a munkámat. És azt is, hogy viselhetem azt az egyenruhát, ami ennyi figyelmet és kellemes pillanatot vonz rám. És noha a drága jó anyám nem amiatt kergetett az asztal körül gyermekkoromban, hogy légiutaskísérő legyek, ebben a magasságban nagyon mélynek és a magamfajta tériszonyosnak meg félelmetesnek is tűnhet akár egy pillanatnyi szakadék is, ami az utadba kerül. És ha azt mondtam, volt egy pillanat, amikor átvillant az agyamon, mi lesz, ha mégiscsak itt szakad vége ennek az életformának, akkor az a pillanat ebben a magasságban borzasztó hasadékot képes létrehozni, amibe nemhogy beleesni, de lenézni is hátborzongató. És ez a szakadék nem tűnik el azonnal a rózsaszín köd leszállta után, amikor megtudod, mégiscsak alkalmad mutatkozik a folytatásra. Másutt, másokkal, de van lehetőség. A köd felszálltával jöttek a hétköznapok és a levelek – immár Norvégia felől, hogy mikor és mit kell gyorsan és haladéktalanul, nem utolsó sorban precízen elvégezni. Persze, mindenek előtt a kiképzést, de még azt is megelőzve, átesni az orvosi vizsgán. Újra.

 

A csonkahéten az ünnep emelkedett hétköznapjaiban – mindig is imádtam az év ezen pár napját – éppen Helsinkiben sertepertéltem, és úgy éreztem, ideje, hogy búcsú gyanánt kifejezzem köszönetemet mindazoknak, akik lehetőséget adtak nekem a fellegekben járni, és – indirekte – megszökni a szomszédasszonyommal világgá, de West Virginiába mindenképp.

Így jutottam el a repülésügyi főszakorvoshoz, a mi drága Ketolánkhoz.

 

„ – Drága Főorvosom, remélem, hogy a szép testét napsugárözön nyalogatja valahol egy kies déli aranyparton a pálmák alatt, miközben szeretetteljes ünnepi jókívánságaimat tolmácsolom Ön felé kibővítve az életem végéig lekötelező hálámmal Ön iránt, hogy az életemet mindörökre megváltoztatta, és lehetővé tette, hogy szárnyakat neveljek magamnak. Még mielőtt szerződésem lejárna, átigazolok a norvég kollégákhoz, de bízom benne, hogy a világban valahol még összefutunk, hogy szívemre öleljem. Stb „

 

„ – Helló Art, és köszönöm a szívhezszóló szavakat. Nem nyalogatják a testem, ugyanis kivételesen a helszinki téli varázst élvezem azok után, hogy évekig távol voltam hazulról az ünnepen. Gratulálok az új munkahelyhez, mindenképpen jó lépés, és nagyon hasznos lenne, amennyiben napirenden tartana engem is a dolgok alakulásával, ugyanis orvosi vizitjeinek ügyében talán szólhatok pár szót a norvég kollégáknak. Stb”

 

És még egy karácsonyfát is csatolt a sorokhoz. A levél azonban nem emiatt lett annyira értékes számomra, hanem mert nem is mertem arra gondolni, hogy őt zaklassam ezzel is. Holott igen komoly szakadékok kezdtek köztem és az elnyert állás között tátongani a hallásproblémák ürügyén, amelyről már korábban sok esetben szó esett itt. Hogy Ketola mennyiben segíthet, nem tudhattam, de magát, a gesztust nagyon nagyra értékeltem. A norvég szakorvosasszonnyal akkor már levelezésben voltam, hogy ne érje váratlan sokk, amikor majd januárban New Yorkba jön bennünket orvosilag engedélyeztetni. És noha nem mondható, hogy barátságtalan volt, nagy lelkesedést sem olvastam ki a soraiból, csak hűvös távolságtartást. Egy vígasztalt, a remény, és annak az emléke, hogy Ketolával is ilyen stílusban indult a liaisonunk, és addig, amíg szembe nem jött velem a címlapfiú a folyosón, meg voltam róla győződve, hogy egy beteges gonosz szándékú vénember, akivel gyermekeket szoktak riogatni, ha rosszak.

 

„Artur, amennyiben Önnek az Európai Légügy-Biztonsági Hatóság egyszer érvényes dokumentumot állított ki, és ezt a papírok mellett a finn Repülésügyi Főszakorvos is alátámasztja, nem hiszem, hogy bármitől is tartanunk kellene az Ön ügyét illetően, amennyiben bármilyen más vonatkozásban nem mutat az egészsége és rátermettsége rossz irányú változást.”

 

Andrea doktornő levele röviddel azután érkezett, hogy Ketolának elmondtam, ki fog vizsgáztatni. Nem kérdeztem meg, hogy ő szólt-e bármit is, csak tudomásul vettem, és csendben örültem, hogy van lehetőségem újra bizakodni, hogy nem lesznek szakadékok.

Photo by Artur Dancs

Ahogy ott megilletődve szipogtunk…

Az utolsó finn járatom január másodikán szállt le velünk New Yorkban. Mivel Lucille nem jelent meg már karácsonykor sem dolgozni, szilveszterre nem is számoltam vele, noha váltig fogadkozott, akkor eljön, hogy újévi csókot kapjon tőlem a levegőben, meg hogy a Hiltonban tárolt túlélő poggyászát hazahozza. Nem is kellett csalatkoznom benne, Csak az üzenet jött, hogy nem, mégsem jön, és mennyire nagy reményeket táplál aziránt, hogy a poggyász majd általam valahogy hazakerül. De erre nem is válaszoltam. Abban a pillanatban a magam poggyásza volt a legfontosabb, és ebben a poggyászban benne voltak a kétségeim és a Helsinkiben tárolt „ottani” utcai ruháim is.Csak finnek voltak velem az úton, és módfelett kíméletesek és előzékenyek voltak, mintha ezzel valamelyest is szépíteni lehetne a dolgokon. De persze, lehet is. A legkedvesebb meglepetés viszont az volt, hogy amikor az utasok elhagyták a gépet, mindenkit rendkívüli gyűlésre hívtak össze az első osztályon. És amikor mindenki ott volt, rámnéztek, és azt kérdezték, hogy vagyok. Mit mondhatnék… Fura, hogy innentől számítva ebbe a gépbe, ahol annyi élményhatás ért és annyi minden megtörtént velem, s amivel ide-oda sokszor átléptem az óceánt buzgón, tevékenyen, már csak vendégként jövök majdan vissza. És hogy ezt az egyenruhát, ha hazaérve leveszem, soha többé nem vehetem fel. Ilyenek jártak a fejemben. És persze a közhelyes igazsága a pillanatnak, hogy valami, ami szép, véget ér, és ez szomorú is, de már ott van benne az újrakezdés lehetősége, illetve annak az ígérete.

Ahogy ott megilletődve szipogtunk, átnyújtottak egy Finnair repülőgépmodellt, hogy hazavihessem a gyarapodó gyűjteményembe. És kerítettek egy képeslapot is repülőkkel és gyermekekkel, akik örömködve nézik azokat, és rajta a jókívánságaik és az aláírásaik.

 

És csak épp egy hétvégényi idő állt a rendelkezésemre, hogy átállítsam magam a norvég időszámításra, mert kezdődött is a kiképzés. Mint minden hasonló alkalmakkor az ember ott feszeng egy rakás idegen körében, miközben mindenkit próbál röntgen-szemekkel átvilágítani, melyik lesz az alkeszkommandó, ki lesz a pszichó, melyiket fogják megdönteni, és ki lesz a legjobb haver a brancsban, ugyanakkor önmagát igyekszik a lehető legkedvesebben eladni, mintha az élete múlna rajta, kivel fog egy padban ülni vagy mintha más nem éppen olyan szúrósan elemezné őt is egy sarokból. De erre külön fogok hosszabban is szólni. Most csak épp akkorát ugrom előre az időben, hogy péntek legyen, amikor eldől, hogy Andrea doktornő is úgy gondolja-e, hogy nagyszerű repülőember válhat belőlem a norvégok nagy örömére is.

Photo by Artur Dancs

… ahol annyi élményhatás ért

A kivizsgálásra egy szállodába kellett mennünk, minden húsz percre be volt osztva valamelyikünk. Kétséges, hogy a kiszolgáló személyzettel megosztották-e az információt az illetékesek, de tény, hogy a karibi szigetvilágból érkezett takarítónők ott álltak a felmosórúdra könyökölve a negyedik emeleti folyosón, és elképedve figyelték a forgalmat, amit az a két külföldi nő bonyolít kora délelőtt óta. Egyik szobában az asszisztensnő végezte el a különböző méréseket, egy másik szobában maga az orvosnő elemezte a szakorvosoktól és az asszisztensétől érkező eredményeket, miközben maga is megvizsgált alaposan. Amikor Fernando kollégám meztelen felsőtesttel kilépett az egyik szobából a folyosóra, és átment a másik szobába, amellett, hogy a takarítónők szinte megnyalták a mellbimbóit, hozzám fordultak, hogy megtudakolják, mi zajlik itt.

 

– Ez a két nő olyat tud, amit amerikai nem. És mi mind ezért állunk itt sorban… – mondtam jelentőségteljesen.

– Ne mondja! Elképesztő! – csóválta meg a fejét egyikük.

– A nadrágot is le kellett vennem – jött ki végszóra a másik kolléga a doktornő szobájából.

– Ezt így megmondják?… – hüledezett a karib nő.

– Óh, ne tessen ezen meglepődni – legyintettem kedélyesen beszédbe elegyedve – mi már hozzászoktunk, hogy vetkezünk a szállodákban…

 

Az az eset jutott ugyanis eszembe, amikor interjúvoltak bennünket New Jersey egyik sokcsillagos szállodájában, és amikor egyenruha próbára került sor, más megoldás nem lévén, a nyilvános mosdóban öltöztünk át. Éppen hárman álltunk felül szmokingban, alul gatyában a Westin mosdójában a személyre várva, aki a megfelelő méretű egyenruha mintadarabokat behozza nekünk – arra mégsem vállalkoztunk, hogy olyan alulöltözötten végigsasszézzunk a folyosón. És ahogy az lenni szokott, éppen akkor nyitott be egy szállodai vendég, akinek sürgős dolga volt, míg be nem lépett, majd amikor ott talált bennünket alsógatyában és nyakkendősen, megtorpant, majd adandó alkalommal, hogy meg bírt szólalni, megkérdezte, zavar-e. Mondtuk, nem különösebben, intézze csak, amiért jött, nehogy késő legyen. És el is indult, de valami nem hagyhatta nyugodni, mert visszafordult, mint a jó öreg Columbo, hogy csak még egy kérdés:

 

– Valami buli van?

– Óh, igen… az igazság az, hogy mi skandinávok vagyunk – kezdtem el a magyarázatot, és latin kollégámra, Bennyre mutattam meg a koromfekete Winstonra – és amikor távol vagyunk otthonról, annyira hiányzik a szauna, hogy ezt csináljuk, boxeralsóban állingálunk valamely előkelő szálloda mosdójában. Már az italunkat is idehozza majd a pincér, annyira ismeri a szokásainkat.

– Aham, így már teljesen érthető – vidult fel megkönnyebbülten az úriember, és további jókat kívánva tradícióinkhoz, elsietett, hogy végére járjon a dolognak, amely ügyében idekeveredett közénk.

 

Mindig tiszteltem azokat az embereket, akik epületes marhaságokat is hajlandóak méltóságteljesen elfogadni, amennyiben az kényelmesebb nekik, mint az igazsággal szembesülni esetleg, legalábbis, amit adott helyzetben annak hisznek.

 

Ugyanígy a takarítónőkkel való mókázás is huncut vidámsággal töltött el, de véget kellett vetnünk eme emelkedett kolontoskodásnak, és beléptem a norvég repülésügyi szakorvos színe elő.

 

– Szóval maga az… – fogadott olyan rezzenéstelen arccal, hogy abból semmit nem tudtam a jövőmre nézve kiolvasni.

– Tartok tőle… Üdvözlöm, asszonyom.

 

A leleteimet elemezve különféle feladatokat kaptam, és azt is árgus szemekkel figyelte, és mondta:

 

– Remekül tudja olvasni az apróbetűs részeket is közelről és távolról…

– Magam sem tudom, hogy csinálom, asszonyom.

– És nem színvak!

– Mennyi jó tulajdonság egy emberben… – vágtam rá büszkén.

– És most le kell vetkeznie, lássuk, vannak-e tetoválásai… – vártam, mosolyog-e, de nem tette, így hét levetkeztem, és miközben a nadrágomat toltam le, szóltam:

– Számítottam rá…

– Vannak tetoválásai? – fordult felém, mint egy ügyész, aki megtalálta a koronatanút egy bonyolult ügyben, amit immár gordiuszi csomóként lehet elvágni, és elvérezni hagyni.

– Nincsenek. De most hogy emlegeti…

– Akkor mi az, amire számított? – nézett rám érdeklődéssel.

– A vetkezésre. Ugyanis a narancssárga alsómat vettem ma fel, egyrészt, mert asszortál a felsőmmel, másrészt, mert az nekem szerencsét hoz.

– Nem szerencse kell ide… – válaszolta, miközben intett, feküdjek hanyatt és megtapogatta a hasam alját és a májamat.

– Gondolja? Ez bíztatóan hangzik.

 

Pár kalapácsütés a térdemre, majd miközben felöltöztem, kérdi, miért csak hallókészülék nélkül végeztem hallástesztet a nővérrel. Mondom, mert azt úgy szokták. A hallókészüléket meg a dokim súgdosással szokta ellenőrízni a fülemben.

 

– Itt nem lesz súgdosás – jelentette ki, és ez kissé elvette a kedvem a további vicceskedésektől, hanem rámeredtem:

– Nem?…

– Visszamegyünk együtt a nővérhez, és a jelenlétemben újabb hallástesztet végzünk, de hallókészülékkel.

– Az nehéz lesz, ugyanis a hallókészülékkel a fülemben nem tehetek fel fülhallgatót, vagy ha igen, akkor nem hallom azokat a finom hangokat.

– Majd elválik, menjünk.

 

Mindig is tudtam, hogy a skandiknáv a férfiak a nőiesebbek, a lágyabbak, és fordítva. Andrea doktornővel ebben a skandináv szellemben felvonultunk a Crowne Plaza folyosóján, és együtt bementünk a nővérhez. Az addigra négyre gyarapodott takarítónők sorfala elámulva bégetett…

Ismét felszerelték rám a hallástesztelő készüléket, és mivel nem ért fel, a doktornő bocsánatkérések közepette feltérdelt az ölömbe, az egyik kezével az asztalba kapaszkodott, a másikkal meg a fülhallgatót szorította úgy rá a fülemre, hogy hermetikusan kizárja a kinti zajt, és akkor értettem meg, hogy tulajdonképpen segíteni akart:

 

– Nekem egy papír kell arról, hogy maga hall, méghozzá olyan papír, amit ez a gép nyomtat ki – magyarázta a fejemre könyökölve – És tudja, mit? Ki is fogja ez a gép nyomtatni azt a papírt, maga csak odafigyeljen és koncentráljon!

 

Nem is sokat kellett koncentrálnom, mert a teszt remekül ment. Akkor a doktornő lemászott az asztalról, megigazította a ruháját, majd a szemüvegét, és rámnézett:

 

– Hát, ez sikerült!

Advertisements

Hozzászólás a mai meséhez:

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

byclarkellis

"I would never want to belong to any club that would have someone like me for a member."

August MacGregor

Celebrating Sensuality. Intended for mature audiences, 18 and over

Living to help other disabled people, and people in need, Change the sign!! And Earth

I been online since 1994. I seen the internet at its finest. Then the World joined and fucked it up

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

tutorials4view

Watch free tutorials in Full HD (1080p) quality video tutorials, sorted by subjects, like: Photoshop, Gimp, Facebook, Torrents, Windows 7, Windows 8, Windows 8.1, Viruses and malware removal ( like ask,com, vqo6, Babylon ) and more and more.. If you like our tutorials and guided, please SUBSCRIBE to out channel at: http://www.youtube.com/user/ShaiSoft - tutorials4view.

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: