Azúrkék ég a Ritz-Carlton felett


#HelloBudapest

Az, hogy már tíz éve élek Amerikában, és utóbb a sok utazás, ami az életemet óhatatlanul kiteszi, oda vezetett, hogy lelkem felületes szintjein megnyugvással tölt el, ha a világ bizonyos, egymásra nagyon hasonlító sablonokra épül. Mert ez segít az eligazodásban. És ezt a felszínes igényemet készségesen ki is szolgálják a manapság oly divatos városkép-kitalálók, vagy ahogyan ők szeretik magukat nevezni, brendelők. Sokszor az az érzésem, az egész világon ugyanazok az emberek járnak körbe, és készítik el az egész világ városainak az arculatát tökéletesen egyformára, globálisra, hogy a felszínes oldalam által képviselt elkényelmesedett utazó mindenütt úgy érezze, jól kiismeri magát. Azt is megkockáztatom, hogy Kínában ugyanabban a műhelyben gyártják le a New York-i, az amszterdami, a londoni és a budapesti szuveníreket is. Ugyanazzal a sablonnal minden trikót, csak más-más város nevét nyomtatják rá. És hűtőmágnes, teásbögre és simlis sapka is készül. És nem is bántom őket, ezeket a városkép-alkotókat emiatt, mert ennyi komfort kell. Az már az utazón múlik, mennyire akar kilépni a komfortzónából, és a valódi városokat, helyeket felfedezni adott helyzetben. De tudni lehet, hogy van egy kapaszkodó. Van egy sablon, ami mindenhol ugyanaz. Mint egy láthatatlann vezérfonál egy sötét barlang-labirintuson keresztül, ami minden további nélkül kivezet a sötétből. És csak rajtunk áll, hogy mennyire hagyjuk magunkat elveszni ott, a felfedezés gyertyáit gyújtogatni, meséket felkutatni magunknak adott helyről. Ilyen sablon ez a #HelloHungary vagy az „I Love Budapest” felirat is. Minden, magára valamit is adó városban van már „I szív városnév” felirat. Enélkül ma már semmit sem ér a turizmus. Az eredeti ötlet még a jó öreg Nagy Almából származik. 1977-ben a város által felkért grafikus dizájner, Milton Glaser egy sárga taxiban, egy New York-i yellowcab-ben készítette el a végső vázlatát az I „szív” New York logónak, ami akkor egy vonalban volt. Robert Indiana L-O-V-E pop-art alkotásából inspirálódva később két sorba, s így egy négyzetkeretbe lett helyezve, felül az I és a szív, alul az NY, és lett védjegy. Mellesleg az eredeti vázlat a Modern Művészetek Múzeumában megtekinthető, ha valaki New Yorkban sertepertél, és kíváncsi lenne rá.

Photo by Artur Dancs

A Ritz, a Gödör és az Eye

Ott áll immár Budapesten is ez a felirat az Erzsébet-téren, és ahogy az illik, van óriáskerék, komfortosan Budapest-Eye-nak keresztelve, arra meg már csak az öregebbek emlékeznek ebben a hatalmas hangzavarban a Gödör környékén egy-egy kellemes tavaszi vagy forró nyárközepi estén, hogy eredetileg a Nemzetinek kellett volna ide épülnie huszonévvel ezelőtt. A Kempinskyből, ha nem is, de a Ritz-Carltonból kilesve az ablakon, az ember erre a turista-dzsungelre lát rá. Attól függően, mennyire fizetett sokat, annál magasabbról nézhet le. Ha az elnöki lakosztály erkélyéről tenné meg például, az ember logikusan arra számítana, a legjobb kilátásban részesül, de nem. Onnan a Deák utcára nézhet le, ha egyáltalán ki akar lépni a kandallós, társasági életre oly kellemesen berendezett nappaliból a fura alakú balkonra. A Deák utcát Fashion Street-nek, Divat utcának illik emlegetni ezek előtt az emberek előtt, még akkor is, ha a budapestiek, meg mi, azok a magyarok, akik ilyen vagy olyan oknál fogva Budapestet fővárosunknak tekintjük, a világ bármely szegletéből szemlélve a dolgokat, ennek létezéséről nem, hogy nem veszünk, de soha nem is szereztünk tudomást.

De ott van ugyanakkor a lelkem másik, és fontosabb oldala, ami a felszín alatt van. A világ egyetlen pontján sem vagyok ugyanis komfortzónás turista. Sőt, azt kell mondanom, csapnivaló tömegturista vagyok, képtelen bármilyen szervezett turistacsordában akármennyi ideig is létezni. New Yorkban sem, igaz, ez ma már otthonom, nem is lenne ildomos. De Budapesten sem, ami soha nem volt otthonom, és egész életemben mindig is az volt ugyanakkor, amióta csak – tizenévesen – egyszer ki nem szálltam a vonatból a Nyugati peronjára. Ügyesen kiaknázom a komfortzónákat a saját hasznomra, a tömegközlekedést, az információs központokat, programfüzeteket, eseményeket arra, hogy minél hatékonyabban és gyorsabban kiszabaduljak ebből egy másik, csendesebb, ám izgalmasabb részébe ennek a világnak, az mellékutcák titkaiba, a sikátorok beszűrődő napfényes békéjébe, a régivágású, presszógőzben és halk morajban enyelgő kávézók délelőtti hangulatába. Kihasználva azt a ki nem mondott, de büszkén őrzött tényt, hogy ezt a várost minden porcikájában a zsigereiig érzem, és ha kell, a világ bármely pontján, bármelyik pillanatban fel tudom idézni a szagát, adott esetben az illatát, az érintését, a korlátainak a kanyarulatait, az épületek homlokzatának domborulatait, a villamosok sikongó, neszező suhanását, a meggyilkolt belváros végtelenített folyamban hömpölygő arctalan kocsizúgását. A hidakat. Egy olyan mesebeli hely felé, ami soha sem volt az enyém, és egész életemben hozzám tartozott mégis.

 

Spontán randi a város felett

Negyven év ismeretség és sok évnyi barátság felhatalmazott arra, sőt, megkövetelte, hogy ne egy metrómegállóban vagy egy akármilyen utcasarkon adjunk randevút egymásnak Adriennel. Nagyon kevés időm jut Budapestre, amióta csak az eszemet tudom. Bár, ez csak azért tűnik úgy, mert bármennyi időt is töltök ott, soha nem elég. Ezt a kevés időt pedig mindig a magam kedvére szeretem elkölteni, és csakis olyan emberekkel osztozom ezen, akiket nagyon szeretek. Így aztán, ha randevúzom valamelyikükkel is, akkor az különleges alkalom, nem lehet agyoncsapni egy metrómegállóval, mint egy eltévedt őszi legyet. Talán Adrien ötlete állt hozzám legközelebb, a Ferenc József híd pesti oldalán. Mert én a budai oldalra gondoltam, a Szent Gellért térre. Ahonnan felsétálhatunk a szállóval átellenben a hegyoldalba. Valahonnan az internet feldobott nekem egy fotót – azóta sem találom – a budapesti tavaszról. A képen a híd turulmadarai látszanak elmosódva a háttérben a virágpompába díszített cseresznyefa mögött valahonnan a magasból. Ha pontosabban meg tudtam volna emlékekből határozni, hol készült az a kép, az lehetett volna az általam javasolt találkozási hely. Amúgy, addig, amíg az a fotó el nem terelte a figyelmemet róla, én a Ritz-Carlton elé vetítettem a találkát, felidézve magamban azt az idillikus tavalyi júniusi reggelt, amikor onnan kaptattam fel a várba a délelőtti napsütésben. Mindenképp kellemes helyet akartam, ahol ugyanakkor könnyen megtaláljuk egymást, anélkül, hogy hosszú percekig lógnánk a telefonon egymást keresgélve. Adrien is megértette ezt, sőt, be is tartotta a ki nem mondott játékszabályokat. Nem írogattunk egymásnak.

Photo by Artur Dancs

– Gyere egykor spontán a Sikló felső állomásához a kilátóra – mondtam kurtán. Nem részleteztem, nem volt ezen megbeszélnivaló. Még a spontaneitás humorát sem kellett sehogyan sem hangsúlyozni ebben a mondatban, mert Adriennel annyira egyformán gondolkodunk, és annyira érezzük egymás hangulatait, szándékait is talán, hogy csak épp egy mosolyt váltottunk ennek margóján. Arra szoktuk ezt kenni, hogy két nap eltéréssel jöttünk a világra ugyanabban a novemberben, s ha egyéb magyarázat nem is került, az ezotéria bennünket igazolt. Azért akartam, hogy fenn találkozzunk, és ne együtt menjünk fel – ahogyan első terveinkben ez felmerült – mert így, ha hamarabb érek fel, lesz időm arra a pár perc egyedüllétre Budapesttel, amire ilyenkor szükségem van. És az, hogy hamarabb érek fel, természetes volt:  egy órával hamarabb mentem fel, és a Sándor-palotánál elkaptam a déli őrségváltást. Mindketten hamarabb érkeztünk. Örültem, mikor néhány perccel a megbeszélt időpont előtt feltűnt a tömegben. Kicsit fürkészett a tekintetével, de nem sokat, hamar észrevett. Három gyönyörű, felnőttkor határán toporgó fiú anyjaként is csinos, üde, fiatal és: – úgy vélem, éppen miattuk – sugárzik. Persze, zsebre tehetném ezt a sugárzást önző módon annak betudva, hogy nekem örül, de azon az örömön túl is ragyogott minden rezdülésében. Eljátszottuk a spontán találkozást, nevettünk si rajta egy sort, majd, hogy a drága időnket ne vesztegessük, azonnal elindultunk. Mintha alaposan átbeszélt útvonalterv alapján tennénk. Mindketten tudtuk azonban, hogy fogalmunk sincs róla, hova megyünk. És azt is, hogy ezt így akarjuk. Azt beszéltük meg, hogy semmit se beszéljünk meg. Legyünk erre az egy napra turisták, ezúttal együtt. Készítsünk fényképeket, bámuljunk embereket, beszélgessünk. Meséltem már, mennyire élvezem az ilyenféle turistálkodást, amikor mindent pontosan tudunk adott helyről, ez esetben fogadott otthonunkról, Budapestről, és beleforgatjuk a duplacsavart, és az új felfedezésének izgalmával vágunk neki nyitott szívvel, hogy mindent magunkba szívhassunk, még azt is, ami egy igazi turistának nem elérhető, nem látható. Két napom volt Budapestre ezúttal is. Ebből a másodikat a családi együttlétre szántam, ezt a napot pedig Budapestre és barátomra. Hogy ezt a kettőt össze tudjuk-e vonni, ötletkorában egy pillanatra kétséges volt, de megvalósulásának első pillanatában nyilvánvalóvává vált, hogy olyan kettős sikerélmény ez, hogy ha sokat terveztük volna sem lehetett volna tökéletesebb.

Photo by Artur Dancs

Skorpiók

– Alhatsz nálunk – mondta, én meg tudtam, hogy alhatok náluk, egy egész életre szóló meghívásom van részéről családi hajlékukba, de jólesett hallani újra. És ahogyan ez a nap leütötte az első hangot lelkünkben, az is egyértelmű volt, hogy a találkozás a családjával méltó befejezése lesz ennek az együttlétnek. Nem sokszor aludtam náluk, talán kétszer a sok évtized alatt, de mindig ott motoszkál bennem a vágy egyszer bevenni magam egy pár napra Biatorbágyra, és teljes erőbedobással együtt élni a nagy család zajos és vidám életét. Este későig fenn maradni, beszélgetni valamelyikükkel. Mert valaki mindig adódik ilyen társaságban, aki beszélgetésre éppen kapható. Korán reggel kávézni, ülni a tornácon, bámulni, ahogy a reggeli kapkodás zajlik, s majd elmennek. És attól kezdve várni a ház csendjében olvasgatva, hogy hazajöjjenek. Mindig élveztem a nagy családot magam körül. Mamánál a házban sokszor annyian voltunk, hogy volt, aki lábtól kellett, hogy aludjon. És micsoda idők voltak! Évekig táplálkoztam azokból a csonkaheti és szilveszteri napokból, amikor bátyámék is hazajöttek a szülői házba, mi, gyermekek is együtt lehettünk csomóra, valamennyi unoka, akik odanőttünk, hogy mai napig testvérként szeressük egymást. És most itt egy füst alatt, ebben a szűkösnek ítélt két napban mindez életre kel számomra, a nagy család majd este, ha csavargásainkból vacsorára és lampagyújtásra kimegyünk Biára, és másnap, amikor Mónit ölelhetem majd lelkemre az ő családjával. És hogy azoknak a csonkaheti együttléteknek, fejtől és lábtól egyaránt, nem csak bennem maradtak meg a táplálékai mindmáig, mi sem támasztja alá jobban, mint az, hogy Mónival elkerülhetetlenül felidézzük azok hangulatát, bármilyen körülmények között is kerüljünk egymás társaságába a világaink különböző pontjain. Biatorbágyon majd újraélem azt a féle szeretetet, amit csak a nagy család körében érezhet az ember, és felidézi bennem azokat a csonaheteket, amit Mónival éltem meg évtizedekkel azelőtt. Másnap meg majd vele bontogatjuk le a falakat, amelyeket az évek kommunikáció-hiánya húzott körénk, napirendre térve hétköznapjainkkal – amennyire csak ezt érdemes kiterjeszteni és lemezteleníteni ma már. Adrien figyelmeztet, hogy nem halogathatom túl sokáig azt a látogatást náluk, már ha úgy tervezem, ahogy mondtam, a fiúk lassan kirepülnek a szülői házból. És akkor majd nem lesz zajos nagy család, nem lesz, akiket a csendes házban olvasgatva hazavárni, hogy a délutáni órákban egy pohár bor és frissen sült muffin mellett a tornácon üljük körbe az asztalt zajosan mindenfélékről adomázva. Tudom, hogy nem elsősorban engem, hanem saját magát készíti fel ezzel a csendes figyelmeztetéssel arra, amire nem igazán lehet egy szülőnek sem felkészülni.

Photo by Artur Dancs

A vár egyik félreeső zugában, egy kis teraszon telepedünk le, kívül esve a délutáni turistaforgalomból. A Pestre néző kilátóról lépcsősor vezet le ide a kis parkos oázisba. Épp senki sincs itt rajtunk kívül. Perecet vesz elő a táskájából, és egy kis butykost.

– Hoztam pálinkát! – és nevetve két poharat is előhúz, majd ünnepélyesen tölt. Itt még úgysem ittunk. Olyan, mintha vendégségbe jöttem volna a vár úrnőjéhez, aki kihozott a kertbe, és itt vendégel most meg. Onnan jött ez, hogy elmeséltük neki, amikor egyszer Londonban, a Temze partján sétáltunk Zsuskánkkal, amikor leültünk szusszanni egy árnyékos fa alá, amaz előrántott egy üveg hazai kisüstit. Nem arra vezethető ez vissza, hogy a púder, fésű, és ki tudja, mennyi minden egyéb mellett az én barátnőim következetesen házipálinkával a ridiküljeikben járnak-kelnek a nagyvilágban. Nem alkoholisták. A pálinka miattam szokott ott lenni. Én sem vagyok alkoholista, de a pálinkától kicsit távolabbra szakadtam, és minden adandó alkalommal igyekszem az elmaradásaimat pótolni. Ők pedig ebben cinkostársak. Emlékszem, Zsuska autójában hónapokig is ott zötykölődött egy kisüveg szilva, mert a crew control következetesen eltolta londoni utazásaimat, és Zsuska nem szerette volna, hogy, ha egyszer mégis felbukkanok Londonban, ne legyen az autóban – vagy a ridikülben- egy kis istenhozott ital. És teasütemény.

 

Sakurába öltöztetett gondolatok

Mindenfélékről beszélgetünk. Nincsenek előre eltervezett beszélgetésfonalaink sem, ahogy útiterveink sem. Mi már minden fontos dolgot tudunk egymásról, s amit nem, nem is lehet fontos. Most a pillanatot éljük, és azt mondjuk, ami éppen akkor az eszünkben van, ami éppen ott megfordul a fejünkben. A Tóth Árpád sétány cseresznyefa-ligetéhez közeledünk. Sakura van, a japán cseresnyefák virágzása. A rózsaszín lombok mesés koronája alatt lépdelve Acimanről mesélek, akit felfedeztem magamnak, mint az írót, aki kiírja a fejemből a gondolatokat és a lelkem legtitkosabb zugaiból az érzéseimet, hezitálásaimat, félelmeimet, örömömet, vágyaimat és szégyeneimet. Ugyanazt és ugyanúgy éli meg New Yorkban, a legmesszemenőbb és legintimebb részletekig. És ugyanúgy vergődik valamennyi távolba száműzött otthonával való életre szóló egymásrautaltságában, azok iránti szenvedélyében és rajongásában és kiábrándultságában is, mint ahogy én még igazán átgondolni sem mertem az évek során, nem hogy elmondani bárkinek is. Vagy az utazásokról, a helyszínek és a pillanatok megéléséről úgy, ahogyan azt hittem, csakis bennem fogalmazódnak meg azok az elmondhatatlan gondolatok és érzésháborúk. Amikről mindig azt tartottam, nem leírhatóak, nem kimondhatóak, mert olyan nagyon bensőségesek, hogy elveszíteném, mint a tarka pillangót, ha a májusi virágzást kutatva, felrebbentem a tarka virágszirmon megejtett ábrándozásában. André Aciman azonban megtanította nekem, hogy még azt is meg lehet írni. Mert ha olyan olvasóra lelsz, aki a sorok közt ezt a titkot képes felkutatni, ha más nem, annak az olvasónak egy pillantás alatt megváltoztattad, szebbé tetted az életét. És ezért már érdemes volt élni. Adrien cserébe Máté Bencét emlegeti, aki természetfotós, s akinek a fotóiba bele képes feledkezni. Izgalommal meséli találkozásukat, és hogyan avatta be őket a művész egyik-másik fotó háttértitkaiba. Igyekszem megérteni, mert érdekel, ki nyűgözte őt le ennyire. A választ nem akkor, de hetekkel később megkapom. A művészről, aki az az ember, akinek a közelében azt érzed, minden lehetséges. Így fogalmaz. Én meg tovább gondolom, és a világjáró természetfotós – számomra ismeretlenül is – egyértelmű szabadság-tengerét, a végtelent látom magam előtt. Amire mindannyian sóvárgunk lelkünkben. És ha néha egy-egy pillanatra megtaláljuk, elmondhatatlanul boldogok vagyunk. És aki vagy ami ezt bennünk fel tudja idézni csak egy kicsit is, képesek vagyunk feltételek nélkül, rajongásig szeretni és ami legfontosabb, soha el nem engedni többé a közelünkből, kiesni a látószögünkből. Mert megnyugtató, biztonságot adó erő az számunkra. Nyilvánvaló, hogy ugyanarról beszélünk mindketten. A magunk módján, gondolatfoszlányokban, cseresznyevirág-árnyékos lépésekben Budapest egyik legszebb sétányán. Ami mindenkor nagyon hangulatos, de tavasszal a leginkább. És most nekünk ez a kiváltság éppen kijutott minden pillanatnyi és örökre szóló örömével.

Photo by Artur Dancs

Tóth Árpád sétány

Amikor a kioszkhoz érünk, eszembejut, és elmesélem a nénit, akivel egy éve ott találkoztam, és aki egy csokor virággal fiához igyekezett a temetőbe. És hatásomra ígéretet tett rá, hogy mihamarabb időt kerít rá, hogy sétáljon egyet a Duna-parton, majd felmenjen a Libegővel a János-hegyre. Számára talán egy villanásig én voltam Aciman vagy a fotós akkor és ott. Biztos vagyok benne, hogy ahogyan én is elindultam Elio és Oliver nyomába Olaszországba, úgy a néni is lement a Duna-partra egyik este sétálni, és talán a Libegőre is felült felidézni valamit, amit egyszer már ismert és nagyon szeretett.

 

A Corvin tértől a Pincérfrakk utcai cicákig

A Fekete Holló kihalt. Sem Sándor, se cigányok, se vendégek. A székely zászló lobog békésen a kockás abroszos asztalok felett, nem értjük, miért. Nem valószínű, hogy a székely pincér aggatta ki önkényesen. Senkit nem zavar, az is igaz, főleg azokat nem, akiket esetleg dinére majd idevárnak. Szemközt valami építkezés, az lehet a vétkes, amiért a turisták most elkerülik a helyet, és egyebütt tobzódnak fürtökben. De idehallani a ricsajt a Mátyás-templom felől az utca végéből. Kicsit időzünk csak el a téren, a Szeder-lépcsőn elindulunk gyalogosan lefelé. Együnk lángost és menjünk könyvesboltba – indítványozom, és Adrienben ebben jó partnerre lelek, bár efelől nem voltak kétségeim. Igaz, nem fordult még elő velem, hogy turistálkodás közepette arra kérjek meg bárkit is, jöjjön velem könyvesboltba. Adriennel azért volt ez ennyire egyszerű és egyértelmű, mert ismerjük annyira egymást, hogy ekkora intimitást megengedjünk egymással szemben. Nem is beszéltünk róla egy pillanatig sem, csak a gyakorlati oldalát vettünk számba, hogy tudjuk, merre induljunk el.  A lépcsők egy kedves kis térre vezettek. Corvin-tér. Sokszor haladtam itt el, busszal, autóval, és mindig felkaptam a fejem egy pillanatra a szép házsor láttán. De soha nem kerültem úgy, hogy tesközelből szemügyre vehessem. Azt sem tudtam, hogy Corvin-tér. Adrien hozzáteszi, van három szép ház a Kálvin téren is. Csak úgy ott vannak. Milyen jó ezeket felfedezni. Tényleg turisták voltunk Budapesten, s míg egyik oldalról a házsor bűvölt el, a másik oldalon egy impozáns palota állt.

– Budai Vigadó  – olvasta Adrien hangosan a homlokzatról – Te tudtad, hogy van Budai Vigadó? És hogy az itt van?….

Nem tudtam. És mint rendes turisták, annak rendje és módja szerint benyitottunk, odaköszöntünk a portásnak, és felcsörtettünk a tekintélyes lépcsőn az első emeletre. Nem tudtuk, és nem is igazán érdekelt, szabad-e. Csak mentünk. A határozott fellépésünkből kifolyólag a portás sem vonta kétségbe, hogy ott fontos dolgunk van.

Photo by Artur Dancs

Corvin tér

Kossuth tér. Megállapítjuk, hogy Nagy Imre hidas szobra valóban nincs már ott. Mint amikor megszokott dolgaink nincsenek ott, ahol megszoktuk őket – szerettük-e vagy sem, lényegtelen. Hiányérzetet kelt az emberben. Emlékszem azokra az évekre New Yorkban, amikor hiányoztak az ikertornyok. Szerettük-e vagy sem őket, de hiányoztak. Főleg, hogy olyan változást jelentett a hiányuk, ami nem adott okot semmiféle optimizmusra. De Columbo szobrát büszkén mutatom be csodálkozó barátnőmnek, aki erről nem tudott. A Hollán Ernő sarkán, lépésnyire a Jászai Mari tértől, nem tudok elmenni a „huzatos 2-es villamos” gondolata és ezáltal Cserháti emléke mellett, aki egyszer erről énekelt. Bartos barátnőm budapesti évei valami miatt mindig eszembe juttatják Cserhátit, s azok az évek meg pontosan ide, a Hollán Ernő utca erkélyes házához kötődnek. Bartos akkor Anna „fogadott” családjaként élt itt. Annával élmény volt messzemenő beszélgetésekbe bonyolódni, talán, mert ő is skorpió – ha már az elején szóba került az ezotéria – első látásra kedveltük egymást. Nagyon élveztem a társaságát, emlékszem, egyszer az után is meglátogattam a Hollánon, amikor Bartos már nem lakott ott. Nem azért szerettem, mert Kormos István lánya, ez sok évvel később derült csak ki számomra. Kedvenc meséim és mesehőseim, Vackor és a Pincérfrakk utcai cicák egyaránt osztoztak apjukon ezzel az édes Annával. Akinek többek közt az a hobbija is volt, hogy kék üvegeket gyűjtött. Meg fekete macskákat is, teszi hozzá két évtized távolságán elmerengve Bartos egy kávé melletti távbeszélgetésünkben most. Bármiről nagyokat tudtunk Annával beszélgetni, akár Budapesten futottunk össze, akár Szilágypérban, a Bartosok szülői házában. Egy valamiről nem szeretett beszélgetni: Amerikáról. Hallgatta rajongással telített áradozásaimat New Yorkról, de nem szólt hozzá. Vagy ha igen, csak ennyit:

– Gyűlölöm Amerikát. Elvette a lányom. A te édesanyád is biztosan gyűlölni fogja, amikor kimégy. Még ha neked nem is fogja ezt soha megmondani. Majd úgy tesz, mintha szeretné. Hogy neked könnyebb legyen.

Anna szavai csengenek a fülembe a Hollán sarkán elindulva Adrien oldalán a Vígszínház felé a könyvesbolt irányában. Nem hozom fel, és nem tudom, anyám valóban gyűlöli-e Amerikát, amiért miatta eljöttem mellőle, a szülőföldemről. Tényleg nem tudom.

 

Könyvesboltok meséi

Visszatérek gondolataimból a jelenbe. Adrien a könyvesboltra utalva eszembe juttatja az idő múlását, s hogy ha megvan egyáltalán az a könyvesbolt, amire én esküszöm, hogy a Szent István körúton volt, akkor is igyekeznünk kell, mert zárórára jár az idő. Kérdi, mikor is jártam ott, csak hogy betájoljuk, van-e esélye, hogy még létezik.

– A nyolcvanas években – szalad ki a számon, és ezen mindketten olyan nagyon megrökönyödünk, hogy ki sem számoljuk, annak hány éve már – De lehet – teszem hozzá kis szünettel járó gondolkodás után, mintegy a mentségemre mondva – hogy pár éve is vettem itt egy Wodehouse könyvet az útra. Nem emlékszem…

Igazából nem emlékeztem. Egy vágyam volt, megtalálni azt a nyolcvanas évekbéli hangulatot egy pillanatra. Amikor lemezeket mentem be venni. S ha nem is venni, legalább megbámulni azokat. Mert nem mindig futotta akkora luxusra, hogy a magamfajta hanglemezeket vásárolgasson.

És megtaláltuk. Húsz perc van zárásig. Annyi elég, jelzem. Már tudom, hogy minden kisebb lesz az évek meg évtizedek hatására. Az utcák, a terek, a boltok, az események, az emberek… A könyvesbolt is kisebb lett. És nem olyan csalogató a kirakata sem, mint ahogyan az élénk színekre emlékszem vissza a nyolcvanas évekből. Persze, a tény is közrejátszik, hogy engem elkényeztet New York minden szempontból vett nagysága, de könyvesboltok terén mindenképpen. Amíg élek sem fogom elejétől végig bejárni a Barnes & Nobles Union Square-re néző hat szintes boltjának sem minden zeg-zugát és polcát, hogy a többi soktucatról ne is beszéljünk. Meséltem is Adriennek, mekkora csalódás volt, hogy Szatmáron alig bírtam felkutatni egy könyvesboltot. Mindenki csak hümmögött vagy óbégatott, hogy ajjj, olyasmi már rég nincs a városban. Egyet aztán találtam egy pincében. Lementem. Nem kerestem különösebben semmit, csak kíváncsi voltam, mit olvasnak azok, akik még magyarul olvasnak. Pesszimistábbak rávágták, persze, hogy semmit, de tudom, hogy ez nem így van, és a könyvküldő szolgálatok is elég forgalmat bonyolítanak. Csak ez a könyvesboltozás ment ki a divatból. Pedig mennyi élménnyel jár. Emlékszem, hogy egy nyálkás téli estén valamit keresve több könyvesboltba is befutottam. Kinn havazásra állt, lucskos, ólomszürke idő volt. Amikor beléptem a Union Square-en a Barnes & Nobles-be, mintha egy álomvilágba csöppentem volna, valami virágos rétre a sáros-pocsolyás utca után. Kávéillat terjengett – az amerikai könyvesboltokban megszokott dolog, hogy kávét-teát is felszolgálnak. Aki akarja itt el is olvashatja a könyvet, amit kinézett magának. Sokan meg sem veszik. Bejárnak inkább olvasni. Még többen a polcok közt, a földön ülve lapozgatnak, jegyzetelnek. Egyetemistáknak könyvtárnak is megteszi vizsgák előtt. És az emeleti részen író-olvasó találkozó! Ott a tévé, a sajtó. Onnan a Strand könyváruházba ugrottam át, ami a tér túloldalán, a Broadway-n található, és ahol télen-nyáron a bolt körül, egyik oldalról is, a másik oldalról is, egész utca hosszúságában antikváriumi könyvekkel teli polcok állnak roskadásig megpakolva dolláros használt könyvekkel, kincsekkel. Valamiért nem fél senki sem attól, hogy valaki arra vetemedne, hogy könyvet lopjon. Itt is könyvbemutató van az emeleten, ezzel párhuzamosan az egyik szinten tárlatmegnyitó is, és a művész egyúttal dedikálja is a frissen megjelent albumát is az érdeklődőknek.

Photo by Artur Dancs

Egy huzatos 2-es villamos

A szatmári könyvesboltok sorából a Széprózsáé ugrik elő egy emberöltő távolságából. A Kazinczy utcán volt, a kenyérbolt mellett. És ha kenyérért szalajtottak, de akár a köszörűs Hetzke bácsihoz is, besurrantam ide, és élveztem, ahogy megcsap a könyvesbolt jellegzetes illata, és a pult mögött ott állt Rózsika, aki szép volt. Innen foglaltam össze egyszerűbbre a boltot, és kezdtem el Széprózsa boltjának emlegetni, olyannyira hogy ez rajta is maradt. Ebben biztos, hogy Meinherz-papó is közrejátszott, aki úriszabó volt és Mama egyik kvártélyosa. Számomra azonban jó ideig a felnőttvilággal való legjelentősebb kapcsolatom. Ő volt az, aki felnőttként beszélt velem, még akkor is, ha néha barackot nyomott a fejemre. Nagy darab sváb ember volt, szemüveges és vastag bajszos, és olyan harsányan bírt kacagni, hogy valósággal hersegett bele. Ha néha kapatosan jött haza, Mama megdorgálta, bár talán pontosabb lenne, ha úgy fogalmaznék: lehordta. Szidta, mint a bokrot, és olyanokat rakott rá, mint például:

– Maga szígyentelen dög. Egy átok a fejemen!

Én azelőtt csak papónak szólítottam, de tanulékony gyermek voltam, és ezt követően cifráztam én is, és a dög-papó megszólítást alkottam meg, amire hersegve elkezdett kacagni, és felültetett a térdére:

– Nem szép ám, papónak ilyet mondani.

– És azt lehet, hogy átok a fejemen?… – kérdeztem ártatlanul, hisz egyik kifejezés sem volt ismerős számomra.

Újabb hersegés. És ebben kiegyeztünk hosszabb távra. Majd kemény barackot tekert a fejemre, megfogta a kezem, és elvitt egy nyolcasra. A nyolcas a nyolcasperec volt, egy ragacsos cukormázzal leöntött csavart péksütemény, amihez nem gyakran jutottam hozzá, ezért lelkesen kaptam az ajánlaton. Főleg, hogy tudtam, a kenyérboltba menet Széprózsához is benézünk. Nem mintha papó könyvre lett volna kiéhezve, sokkal inkább Széprózsát kerülgette. Engem ez nem zavart, mert előzőleg Széprózsa néni már elkötelezte magát irányomban, mondván, ha megnövök, hozzám jön minenképpen feleségül. A nyolcassal a kezemben beszaladtam a könyvesboltba, Széprózsa és a másik eladónő, Erzsike a cserépkályhához tapadva melegedtek és mögöttem hersegve-fujtatva zakatolt be dög-papó:

– Na ki van itt?…. – kellemkedett befelé sírülve a szűk ajtón a melegbe.

– Átok a fejemen – válaszoltam meg a találós kérdést a kályhánál cicamód megbújó nők legnagyobb mulatságára. Igaz, én nem értettem, mi ebben a mulatságos, hagytam, hogy papó feltegyen a pultra, és ő maga meg közelebb húzódott a tűzhöz.

A Széprózsa könyvesboltjához képest a pincébe száműzött kisbolt valami torz jelenbéli korrajz volt csupán. De nem vette el az izgalmamat mégsem, örültem ennek is, hogy megtaláltam. Hogy még van. Antikvárium és könyvesbolt. Ezt írja a bejárat felett a falon. Látom az ismerős és kevésbé ismerős régi könyveket. Kedvem lenne beleveszni kicsit, de nem sok az időm, kérdem, hol tartják az újdonságokat. Egyedül vagyok a boltban, s ha jól sejtettem, az eladó sem tervezte már sokáig maradni, elég készülőfélben kaptam, mikor lejöttem. Kérdi, pontosabban mi érdekelne. Mondom, az új kiadású könyvek. Azok hol vannak?…

– Köztük. – mondja kurtán- Vegyesen.

Majd csak noszogat, mondanám meg pontosan, mit keresek, és megmondja, az hol van, már ha van. Hogy válaszolhatnám erre, hogy nem keresek semmit? Azért jöttem, hogy találjak valamit. Csak úgy, konkrét keresés nélkül. Ehelyett végülis megjegyzek egy írót, s kérdem, mit tartanak tőle. Semmit. De lerendelheti, mikorra kell, két nap múlva, de legfennebb jövő hétre itt lesz. Hallgatok. Nem mondhatom ennek az embernek itt most, hogy én két nap múlva New Yorkban, egy hét múlva vagy Amsterdamban, vagy Madridban leszek, de az is lehet, Los Angelesben. Csak mosolygok. Köszönöm, nem kell lerendelni, majd benézek még. Nyárvégén. Hátha több szerencsével járok. Azt mondja, akkor is jobb lenne rendelni. Igazat adok neki, hisz biztosan jobban tudja a dolgok menetét. De nem rendelek.

Photo by Artur Dancs

Lakat a Szabadság-hídon

Most meg itt állok Adriennel a Szent István körúti könyvesboltban, ahol semmi nyoma nincs annak, ami emlékeimben élt. Nem, mert nincsenek hanglemezek. A hangulata sincs meg.

Útikönyvek sorakoznak a szembeugró polcon. Olaszország, New York és Bali. Odébb a Kiskúnság vadasparkjai. Gyerekkönyvek. Szándékosan nem mondtam meséskönyvet. Az nincs. Tarka-barka gagyik: Peppa malac és társai. Nincs se Vackor, sem Pincérfrakk utcai cicák. Kincskereső kisködmön és Csengő barack sem. Nincs Micimackó és Kisherceg sem. Nem is tudom, mire számítottam. Belémnyilall, hogy én időben el vagyok tévedve. Én itt lettem valahonnan felejtve. Én itt felejtettem magamat valamikor régen. És most idejöttem, megtaláltam, és nem tudom, mihez kezdhetnék vele, velem… Mert átrohant rajta … rajtam az egész világ. A legelőkelőbb helyen képernyős emberek könyvei, tévések, színészek, celebek, számomra ismeretlen nevű híres emberek – mindenki könyvet írt. Persze, ez is csak egy üzlet. Nem jön be manapság senki Stendhalért vagy Victor Hugoért. Elképzelem, milyen szemekkel nézne rám ez a szelídarcú fiú a pult mögött a telefonját babrálva, ha kérnék egy Tamásit vagy egy Mikszáthot. Nem, mert heccelni akarnám, hanem, mert jólesne, ha lenne, belelapoznék. Akár meg is venném. Annyi Mikszáth elbeszélés van, amit újraolvasnék, vagy, amit soha életemben nem olvastam el.

Mi nem sietünk. Csak az idő. Adrien nem sürget, rám bízza a látogatás hosszának megszabását. És nem jár a nyomomban sem lesni, hogy én mit nézek, hanem a maga gondolatai után kutatgat a polcokon. A záróra az, ami kizökkent, és megadja nekünk a kiutat a kényelmetlennek is felfogható helyzetből, amikor hosszas kutakodásnak tűnő szemlélődés után sem vásárolunk semmit. Mintha azt mondanánk vállunkat felhúzva, széttárt karokkal, hogy nem volt elég időnk megtalálni, amit kerestünk, talán legközelebb, ha nyitva lesznek, és erre járunk esetleg… Kimondatlanul, persze. Ilyesmiket csak ostoba emberek mondanak ki.

 

„Na, melyik vagyok?…”

Alaposan eljátszottuk annak az esélyét, hogy valahol ilyenkor még lángost süssenek nekünk. Hacsak nem otthon – buggyan fel a pompás ötlet Adrien fejéből – és ezzel a biatorbágyi este még egy fokkal vonzóbbá vált, és alig vártuk, hogy az egész házat belengő sült olaj szagban a friss lángos csábítására az egész háznép ott nyüzsögjön a nappaliban a vacsoraasztal körül. Persze, ez így csak az én fejemben rajzolódott ki, mert Adrien tényszerűen hozzátette, előfordulhat, hogy ma már csak mi leszünk az asztal körül, felnőttek. A fiúk a maguk életeik egyengetésében járnak, és ki tudja, előkerülnek-e vagy sem kellő időben az általam megálmodott tablóhoz. Talán, ha nem a kicsi. Aki maga is száznyolcvanhárom centi – teszi hozzá nevetve, csakis egy anyától hiteles imádattal az utóbb születettre utalva. Olyan büszkeséggel vegyülő rajongással beszél mindháromról, hogy öröm hallgatni is. Sporteredményeikről, tehetségükről, emberi jóságukról, csalafintaságukról, eszességükről, majd komorra váltva olykor – szigort és szülői dohogást színlelve – a tanulás elhanyagolásáról, a mindennapi kis léhaságokról, haszontalankodásaikról, vicces kis „rémtettekről”.

Photo by Artur Dancs

Na, melyik vagyok?…

Meg arról, hogy milyen szépek. Bár ezt én is mondom, meg hogy mitől ne lennének ennyire szépek, amikor apjuk-anyjuk szép. Az ikrekből egy is elég ahhoz, hogy forgolódjanak utána az utcán, de New Yorkban együtt mentek előttünk egymás mellett, és az igazi parádé volt – pedig akkor még kamaszkorúak voltak. Elfogadtam, hogy nem kapok ígéretet az általam megálmodott családi idillre, de titkon azt reméltem, a lángos kellemes olajszaga az asztal köré csalogatja mégiscsak őket, meg kicsit talán az én villámlátogatásom is. Adrien pedig velem örvendett csendesen mosolyogva, amikor egyenként kezdtek előszivárogni innen-onnan. A férjével épp borosüvegek bontogatásával voltunk elfoglalva, meg igyekeztünk keze alá adni a hozzávalókat a vacsorához, hogy a lángos mihamarabb asztalra kerülhessen – bár ebben némi csúsztatás van, én ugyanis konkrétan csak a jelenlétemmel segítettem, kezemben azzal a jól behűtött fehér borral, minden egyebet ők végeztek.

– Na, melyik vagyok?! – ugrott fogadásomra bájosan pimaszkodóan kuncogva az ikrek közül az egyik, és gyorsan eltakarta az arcát, ne lássam, ott van-e az árulkodó jel, az apró anyajegy vagy sem.  Eljátszották már ezt velem sokszor, megtévesztő hasonlóságukat pedig szédületes leleményességgel használják ki egymás megsegítésére is olykor. Ennél elbűvölőbb csínytevésekről ritkán hallottam. Egyik nyáron, mikor késő éjszakáig beszélgettünk takarodó után az anyjukkal a kerti hintán, kicsapódott a hálószobájuk felől egyenesen a kertre nyíló ajtó, és a sötétben egyikük megjelent, csak a kontúrjait láttuk az alig kivehető félhomályban, szemünket meg a tornác fénye amúgy is elvakította. Esélyem sem volt felismerni, hisz nappal sem lett volna egyszerű abból a távolságból, és odakiáltott:

– Na, melyik vagyok?!…

– Ha te sem tudod, én honnan tudnám! – ütöttem el a kérdést, majd az anyjukhoz fordultam, aki oda se nézett, csak engem figyelt, és úgy kacagott, hogy minden arcizmával – Te tudod?! – meredtem rá.

– Hogy ne tudnám… – és még jobban kacagott – Csak mondj egy nevet, mert addig nem megy mostmár lefeküdni, míg nem mondod…

Véletlenül eltaláltam. És elment ugyan aludni, biztos vagyok benne, hogy nem győztem meg arról, hogy valóban tudom. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy megistmételte velem a huncutságot.

Photo by Artur Dancs

Nem kellett csalódnom. Mire a lángos az asztalra került, hiánytalanul jelen volt mindenki. És ugyanúgy csintalankodtak és hergelték egymást, mint akkor, amikor még szinte alig látszottak ki az asztal mögül, és a szülők, ahogy illik – még ha kis sanda mosollyal is az arcuk szélén – ugyanúgy rendre utasítgatták őket.

 

A magamnak félretett reggel

Kelenföldre érkezem a kora reggeli vonattal. És miközben az új metró zötyög velem Pest irányába, hirtelen ötlettől vezérelve a Ferenc József hídnál a Fővám téren leszállok. Nem zavar akkor sem, amikor észreveszem, hogy a bőröndöm is ott gurul utánam. Lehet, hogy kényelmesebb lett volna, ha előbb beugrom vele Mónihoz, de azzal teljesen elveszítettem volna ezt a reggeli csavargást. Márpedig ez éppen így volt jól. Ott motoszkált a fejemben az a fotó a cseresnyevirágokkal és a híd turulmadaraival, és mindenképp utána akartam járni. Ráérősen átsétáltam a hídon, vissza Budára. Mindig is élveztem – akármelyik hídon és akármelyik irányba is – átkelni Budapesten a Dunán gyalogosan. A panoráma is, és a séta hangulata is úgy felvidít, hogy ha másért nem, már ezért is érdemes. A Gellérttel szemben kifürkészem a domboldalon a virágba borult fát, amelyik már elkezdte levedleni virágpompáját ugyan, mégis csalogatóan bólogatott a reggeli szellőben. A meredek domboldali fűbe taposott ösvényen egy bőrönddel cipekedve felfelé minden bizonnyal  felpezsdítő látványt nyújtottam volna a reggeliző asztalok mellől előtámolygó turistáknak. Jobbnak láttam inkább a csomagomat a Gellért-hegy bokrainak biztonságába letéteményezni, és magam kapaszkodtam fel a kilátást magamba szívni. Magam is turista voltam ismét – nem mintha a bőrönd sokat rontott volna ezen a besoroláson.

Photo by Artur Dancs

Budapest látványa – legyen az a várból, a Citadelláról vagy akár innen, a Gellért-hegy oldalából is – bármikor lenyűgöz. Jóbarátja, alapos ismerőse vagyok a New York-i skyline-nak, jól ismerem Los Angeles La La Landdé olvadó szétterjedését, imádom San Francisco a ködbolyhokból előbukkanó kontúrjait. De egyik sem hoz olyan izgalomba, mint amikor Budapest terül el tekintetem előtt. Ezeknek a tavaszi és kora nyári reggeleknek meg különlegesen szép színe és illata van. Friss és ropogós. Harmatos. Miután megvan a hely, miután elkészül az a fotó a turulmadarakkal, és mielőtt felkutatnám a táskáimat a Gellért-hegy oldalának bukszusai közül, még egy kicsit elidőzöm a kilátással. Előző nap Adriennek is elmondtam, amire tavaly, a vár kilátójáról lenézve a városra jöttem rá, hogy kell az embernek így, teljességében látni Budapestet ahhoz, hogy tudatosuljon benne, hol is van. És hogy ezt a jelenlétet olyan nagyon képes legyen elmélyíteni, amilyen messzire csak a szem ellát onnan.

Meggyes rétest veszek reggelire, miután a hídon visszasétálva Pestre, nem szállok vissza a metróra a Vásárcsarnoknál, hanem a Kálvin tér felé veszem az utam. És onnan elküldök egy fotót Adriennek a szép három házzal, pontosan tudom, hogy ezekre gondolt. Az irodákba igyekvők türelmetlenül kerülgetnek, mint ahogyan a turistákat szokás, ahogyan én is teszem New Yorkban, s néha dohogok is magamban. De a turista státusz olykor mindenkinek kijár. Nem mindenki mer vele élni. Ehhez is kell egy bizonyos fokú felvállalás. S míg egyesek nem vállalják fel, mások egyenesen tagadják, hogy szeretnének egyszer-egyszer turisták lenni, pedig alapjában kicsit mindannyian szeretjük ezt a kis primitív „kiváltságot”.

 

Barackpálinka és Cili ismét szinte világgá megy

Érkeztem örömére Cili ismét elhatározza, hogy világgá megy, de messzire nem jut, csak a falig. Szerencsétlen jószág macskaévekben matuzsálemnek számít, cicamatuzsálemnek – és az idők során nem csak hogy megborult idegileg, de legutóbbi találkozásunk óta – amikoris úgyszintén felmerült benne fontolóra venni a világgá menetelt – látása és hallása is lényegesen megromlott. Talán ennek köszönhetően, pillanatnyi egzaltációt véltem tekintetében felfedezni, mikor beléptem a lakásba, de unokatestvérem sietett eloszlatni bennem ezt a jóhiszemű gondolatot, mondván, hogy Cili nem csak ütődött, de mostmár gyengénlátó is, és semmiképp nem nekem örvend. Ő viszont igen. És sietve megölelt.

Délben, mikor a gyermekért ment az iskolába, elkísértem, lám, a kis unokahúg felismer-e. Nem sokat látott, de olyankor jókat barátkoztunk. Mikor odaértünk, a csemeték sorakoztak kifelé az iskolakapun, jött a kislány is, és minden teketóriázás nélkül a nyakamba csimpaszkodott, mint gyermekkorunkban az anyja is ugrott a nagybácsik és egyéb jópofa rokonság karjába. Mónit látom tükröződni nagy kék szemében három és fél évtized homályából. És amikor a játszótéren megállunk egy kis energialevezetésre a házi feladat előtt, készségesen elmondja, ez ne okozzon túl sok fejtörést nekünk, hiszen éppen nincs házi feladat. Bevallja kérdésemre, hogy a nyelvtan és a számtan nem az erőssége, de angolul szeret tanulni. Tornászni és táncolni is jár. És szeret festeni. Arra is kapok egy elhamarkodott ígéretet, miközben elfut elvegyülni a gyermekzsivajban, hogy otthon előfordulhat, hogy rajzol majd nekem valamit.

Photo by Artur Dancs

Hazafelé az egyik lámpánál egy dögös motoros húz mellénk, és Móni letekeri az ablakot. Húsz évvel ezelőtt még rá is csapott volna a motoros hátsójára az ablakon kinyúlva. Kíváncsian vártam, most mennyire bevállalós. De semmi sikamlósra nem került sor, mert mikor bemosolygott az ablakon a férfi, azonnal felismertem a sógort, aki motoros futár, és ő is épp hazafelé tart.

– Jó a pasim, mi? – nevetett Móni, mikor a lámpa zöldre váltott, és a motoros elhúzott előttünk.

Jóváhagyom. Soha nem voltak csúf férfiak az életében, a gyermekének az apját meg jól választotta meg, mert kettejük szépségét örökölte is a kislány. Ők meg szépen vannak egymás mellett. Nem utolsó sorban a sógor jó házigazda is, mert amint hazaértünk, segített nekem poharazni, nem is akármit, hanem a családi gyártmányú színtiszta kajszibarack-pálinkát. Mért nekem hazavitelre a bátyám a Hargitáról direkte időben odajuttatott szederpálinkájából is, de  nagy gondossággal megtöltött egy butykost az ő apja barackjával is. Évtizedek óta nem járt közelemben barackpálinka, nagy ritkaság ez azokon a helyeken, ahol megfordultam az elmúlt idők során. Nemrég azonban Londonban járva Zsuska új lakását avatandó, a költözködéssel járó lomolással honnan, honnan nem, előkerült két üveg pálinka: egy szilva és egy barack.  Erősen gondolkodóba estem ennek hallatán, mert az járt a fejemben, akármennyit is költözhetnék, nálam nem bukkanna elő egyik sufniból sem tudtom nélkül egy üveg pálinka, nem hogy kettő. Zsuska felajánlotta máris, hogy egyiket vigyem el, és természetesen a barackot választottam. Amit aztán hetekig negyeddecinként porcióztam ki magamnak, hogy tovább tartson. Még az élmény- és ízfokozás érdekében sárgabarackokat is bedobáltam ágynak a pálinkának. Mint olyan, aki gyermekkora óta a sárgabarack és mellette a nagyszemű sárga nyári szilva megszállotja, elmondhatatlan érzés volt a barackpálinka ízének felidézése. De nem is sejtettem, hogy ilyen hamar fel fogom a barackágyat tölteni abban az üvegben, vérbő, hamisítatlan, tiszta házibarackkal. És a családhoz, a találkozás öröméhez, a helyszín okozta boldogsághoz, a barackpálinkához még ráadásul egy a plafonra erősített függőszék is ott volt tetézni tarajos hangulatomat. Persze, nem vettem volna a lelkemre, ha miattam rájuk dől a plafon és vele együtt a felső szomszéd teljes pereputtyal, ezért megbizonyosodtam róla, hogy nehézsúllyal is megbírkózik a családfő által saját kezüleg felszerelt pazar találmány, és csak azután engedtem el magam benne egyik kezemben a barackos üveget, a másikban a poharamat szorongatva. Talán akkor tett ismételt kísérletet Cili arra, hogy világgá ballagjon – főleg, hogy fülébe jutott, (bár, mintha a hallásáról is mondott volna valamit Móni…) megint velem kell osztoznia a gyerekszobán az éjszaka.

Photo by Artur Dancs

Cilike

 

Azúrkék ég a Ritz-Carlton felett

Ezekben a hazautazásokban egy nagyon borzasztó momentum van: a visszautazás reggele. Ez még az azt megelőző éjszakánál is borzalmasabb. Ezen belül is az út a reptérre. Munka közben sem szeretem a repülőtérre utazás egyetlen mozzanatát sem.  Mehetnék taxival, de az nagyon rövidrezárja, nincs meg a kellő átmenet. Ha valaki kivisz, az más, kicsit eltereli a figyelmet a beszélgetés – akármiről is – adott személlyel. Bár, talán a legkevésbé vágyom olyankor beszélgetésekre. Legszívesebben a tömegközlekedést választom. Hosszabb győtrődés, de hagy átállni. Elbúcsúzni. Laci barátom évekig rendszeresen és hűségesen elkísért a reptérre, talán az egyetlen kivétel volt, akivel végigvidámkodtuk az utat, előrevetített mulatságos kalandjainkat gyártottuk sorra, mi lesz velünk majdan, mi és hogyan lesz legközelebb, ha találkozunk… Most elfoglaltsága miatt egyik barátom sem, és a család sem ért volna rá éppen akkor kivinni, amikor mennem kellett. És nem is bántam. Kimentem a Deák térre a reptéri buszhoz. Az Erzsébet tér partján, a Gödörnél szálltam le, és keresztül vágtam a parkon, a #HelloBudapest felirat mellett a Ritz Carlton elé. Vígasztalóan ragyogó reggel volt. Az égnek a felhőktől éppen megtisztult tengerszeme a hotel felett olyan mély kék volt, mint ahogy a Sanremo-öbölben láttam a riviérán Bordigherából a Costa Azzurrát, amikor a sziklán ülve zamatos kajszibarackok magvait köpködtem a markomba, és hajítottam mélyen bele a tengerbe, mintha veteményeznék. Egy pillanatra elképzeltem, hogy ott vagyok – nyújtsam ezzel is a búcsúzást Budapesttől. És nem csak Budapesttől, hisz ilyenkor búcsúzom az otthontól, a régi, a másik életemtől, mindentől, mindenkitől, akit s amit most magam mögött hagyok ismét egy időre, hogy egy másik életembe térjek meg. Ami szintén jó. Mindenütt jó. Csak közte nem. Az út a teher nekem ebben az egészben. És már túl kevés az időm, hogy oda nőjek, hogy megszeressem az utazást. Amit valamikor, nagyon rég, nagyon szerettem. Azt hiszem.Tovább szökken a gondolatom, és továbbra sem hagy kizökkenni az álmodozásból, és elbúcsúzni. A riviéra után a Ritz Carltonban vagyok, abban a bizonyos Chairman lakosztályban, a Deák utca és Miatyánk utca sarkára nyíló terasszal, (hogy adhatnak utcának ilyen hihetetlen nevet? ) ahova ilyen tájt hosszan nyúlik be a napsugár a szoba furán dőltszögű tetőablakain, hosszan nyújtóztatva el az ablaksor paralelogramma-árnyékait a franciaágyon, furcsa árnycsíkokkal cifrázva azt a függőleges ablakok függönysorának kanyarulataival. A fehér bőrtámlájú ágyon a fekete tálcán egy kockás szalvétán gőzölgő kávé illata tölti be a szobát, egy krómacél kehelyben mellette három macaron, egy epres, egy vaníliás és egy zöld, pisztáciás. Pirítós és málnadzsem. Résnyire meg van pattintva a terasz ajtaja, odalentről, mindenféle egyéb zajok mellett távoli csengetés hallatszik…

Photo by Artur Dancs

Azúrkék ég a Ritz-Carlton felett

A busz csengője az: indulunk. Kattintok egy képet, hogy a búcsú ezzel teljes legyen, és ugrom is a buszra.

Adrien ír, látta a képet a Facebook-on.

– Milyen fura ez a kép! Mert én ennek ismerem a hátterét, és mégis a kék eget látom és a Ritz-Carltont. Épp, mint Máté Bence fotói és azok háttértörténetei…

– Valami, amiből látni valamit, mintha az az egész lenne, de a valóságban nem teljesen az. Pedig mégiscsak az. Minden részletében valós. Ilyen az egész életem. – válaszolok neki.

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt szereti: