Dél-Floridában kellemes hangulatban Budapestről


A bevásárló központtal szemben a magas pálmasor és leanderek esti takarásában vártuk a buszt a nyáriasan kellemes októberi estén, amelyik egy lendülettel átvisz a hajóknak olykor felnyíló hídon a csatorna túloldalán húzódó üdülőtelepre, Fort Lauderdale Beachre, ami lényegében az egyik legszebb szakasza a Miami Beach felől érkező és West Palm Beach felé haladó (vagy fordítva…) látványos – mindvégig az óceán mentén kanyargó és pálmafákkal szegélyezett, luxusautókkal telített – A1A országútnak.

Photo by Artur DancsAkár vacsorázni is érdemes belibbenni a városba, de az olyan turistáknak, mint mi, akiket nem kergettek az asztal körül gyermekkorunkban azért, hogy vendéglőben étkezzünk, nagyon kedvező a szupermarket jelenléte. És rajtunk kívül sokan gondolhatták még így. És a bevásárlószatyrokkal felpakolt turisták a meghitt rántottcsirke-illatban (merthogy a szupermarket helyi konyháján az a specialitás elvitelre, illetve a zöld citromos paprikás csirke, na meg persze, a hagyományos barbecue-csirke…) várták a buszt, hogy visszaérve a beachre, megvacsorázzanak, és belevessék magukat a nagyléptékű szombat esti duhajkodásba. A sokféle várakozó közt egy csapat feketebőrű fiatal is feltűnt, egyforma, kék sportfelszerelésben, azon zászlajuk, a kék-sárga-kék csíkos fekete háromszög, büszkén viselve hátukon a független országuk nevét – mely a maga részéről méltán büszke rá, hogy az amerikai kontinens leggazdagabbja – Bahamák. Valamennyien jó kiállású, jobbára tizenéves fiúk és lányok. Egyikük idősebb – de nem több huszonévesnél – átlagon felül csinos és sármosan jóképű, gyöngysor-mosollyal és udvariasan tereli be az ifjakat az érkező buszba, és felpakolják a sok köteg vizespalackot, a sok vásárfiát, amivel a boltban felszerelkeztek, és udvariasan, nem tolongva és nem zajongva leülepednek a busz végében. New Yorkban ha csak két-három fős fiatalokból álló csoport száll fel metróra vagy buszra, ott kő kövön nem marad, az ember saját hangját sem hallja többet, és sokszor legjobb – főleg ha az ember Harlem vagy Brooklyn sötétebb utcáin tömegközlekedik – ha az utas átszáll egy másik szerelvénybe, és távol tartja magát a „jövő zálogaitól”. Ezek a fiatalok halkan beszélgettek vagy csendesen ültek, az idősebbeknek átadták a helyüket, ha úgy adódott, a busz pedig nekilendült a pár perces útnak. A szép mosolyú csapatvezető éppen mellénk került. Így láthattam meg a nyakában egy kék nyakbavaló kulcstartót, amin széles fehér nagybetűkkel írta: Semmelweis Egyetem. Kérdem is tőle:

– Honnan szerezted a nyakbavalód?

 

A fiú elmosolyodik és lelkesen tárja fel hátterét a szalagnak:

 

– Ez egy egyetem, ott végeztem tanulmányaim egy részét, miután ösztöndíjjal sikerült átkerülnöm Európába.

– Budapesten tanultál? – néztám rá meglepetten.

– Ismeri Budapestet?

– Magyarok vagyunk magunk is… Csak éppen én New Yorkban élek. Budapest a szívem egyik csücske…

– Budapest! … Óh, hát az valami csodaszép hely. Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy láthattam, megismerhettem.

– Magyarul is megtanultál?

– No, azt nem. Pedig minden tudásommal azon voltam. Nagyon nehéz nyelv az önöké – és kacag. – De szerencsére elég sokan beszéltek angolul és nem volt gond a kommunikációval.

– Mit szerettél leginkább ott?

– Nem sok szabadidőnk volt, főleg, hogy sportolok is. De persze, a lányokat, az elragadó várost, a pezsgő életet… a rendkívül ízletes ételeket!

 

Éppen délután utaztunk egy kis kirándulásra, és a buszon egy idős hölgy szólított meg – itt, Floridában nem felejtettek még el teljesen kommunikálni az emberek, és ha nem más, egymásra köszönni az utcán még olyan nagy városban is, mint Fort Lauderdale.. Amikor a hölgy megtudta, hogy magyarok vagyunk, félretette olvasnivalóját és felvillanyozva mesélt egy korábbi olvasmámyáról, amiből sokmindent megtudott a magyarokról és Budapestről.

 

– Én, aki bolond fejjel mindig azt hittem, hogy a goulasch az egy német kaja, meg kellett, hogy tudjam, hogy biza, az magyar. És a maguk péksüteményei!… alig várom, hogy eljuthassak Magyarországra és Erdélybe is. Annyi szépet olvastam már arról a világról…

– Megkérdezhetem, hol él?

– Hol itt, hol ott. San Franciscoban éltem le életem nagy részét, de ott megfizethetetlen lett az élet az egyszerű halandóknak. Az utóbbi években a Szilikon-völgy kiírtotta a lakosságot, és a maga embereivel, a túlfizetett yuppikkal tölti fel lassan. A testvéreimmel Tampában születtünk, itt Floridában, így nem vagyunk idegenek itt sem…

 

Az ételek után a sportról kérdezem a fiatalembert a buszon.

 

– Micsoda nagyszerű és színvonalas dzsúdó van Magyarországon! Mi is cselgáncsozók vagyunk.

– Ennek kapcsán vagytok itt?

– Igen, én vezetem a csapatot, a junior cselgáncs-bajnokságra érkeztünk Fort Lauderdale-be.

 

Egyszerre szállunk le az Atlantic Hotel zsúfolásig megtelt, az óceánra néző fáklyalánggal megvilágított vendéglőterasza előtt. Elbúcsúzkodunk.

 

– Remélem, összefutunk majd a tengerparton!

 

 

 

Kora reggeli elmélkedés a finn barátságról a szaunában


 

Azt a liftet hívtam, amelyik az alagsorba megy, és örömmel nyugtáztam, hogy a „-1” –es gomb már meg van nyomva, amikor beszálltam röviddel hét óra után. Sőt, az örömöt fokozta, hogy két recepciós, a korábbiakból már jól ismert Adam és a szódavízzel bélelt Ian is a liftben tartózkodott. A mai elidegenedett világban, amikor mindenki csak a telefonját nyomogatja, az ember örüljön csak , ha jóféle népekkel hozza a sors akár a liftben is.

 

– Mindenesetre azért a földszinti gombot is megnyomom – mondta készségesen Adam – gondolom, éppen a reggelijét siet elkölteni az úr.

– Az úr már mindent elköltött, amit reggeli gyanánt el lehet költeni – valaszoltam – most én is az alagsorba igyekszem inkább.

– Ebben az esetben tévedtünk. Ilyenkor mindenki reggelizni szokott.

– Helyes. Ezért is jó nekem, hogy a szaunában kedvemre párologhatok. De ha nem tartanak tolakodónak, megkérdezhetném, az urak mit csinálnak ezen a fiatal órán az alagsorban?…

– Reggelizünk, uram.

– A szaunában?! – meredtem rá.

– Azt nem állítanám. Sokkal inkább a számunkra fenntartott büfében.

– Óh, ez mindent megmagyaráz.

– Igazán szokatlan időpontját választotta a szaunázásnak, uram.

– Nos, igen. Kicsit náthás lettem. Tudja a légkondícionáló a szobámban… Nem lehet leállítani, és csak fújja rám a hideget.

Szeretné, ha felmennénk Önnel a szobájába, uram?… – ajánlotta fel készségesen Adam és Ian szemüvege is megcsillant.

– Óh, nem! Tudom, hogy nagy élményektől esek el esetleg, de úgy érzem, jobb, ha most reggelizni mennek, én pedig szaunázni. Egyrészt, mert a táplálkozás, és főleg a reggeli, létfontosságú mozzanata életünknek, másrészt mert ma úgyis elutazom. Nem utolsó sorban pedig tartok tőle, hogy erkölcsileg megkérdőjelezhetővé válhatnék a patinás Hiltonban, ha kiderülne, hogy a legsármosabb recepciósok adják egymásnak a kilincset a lakosztályomban késő este vagy kora reggeli órán.

 

Ian kicsit zavartan nézett maga elé, és a szemüvege sem csillogott épp, Adam viszont hangosan felkacagott:

 

– Elnézést uram, az ön humora…

– Ugyan, Adam… Csak nem gondolja, hogy viccelek én az ilyesmivel…

– Ki volt a szobájában az éjszaka, ha megkérdezhetem…?

– Bele fog pirulni, Adam. Mondja csak, ugye maga nem finn…?

– Nem, uram. Amint látja, színes bőrű vagyok, és kanadai.

– Mindjárt sejtettem. Pontosabban már akkor, amikor kisgatyára vetkeztetett a szálloda folyosóján első nap ideérkeztemkor.

– Az abszolúte az Ön érdekében történt.

– Hja.. utólag mindenki ezt mondja. De kérdésére visszatérve Sebastian volt többek közt a lakosztályomban a késő esti órákban.

– Többek között…?

– Nos, légkondícionálási ügyben igen.

Photo by Artur Dancs

Épp a szupermarketből érkeztem vissza a szállodába késő este földimogyorós csokis dobozokkal megpakolva, a sztárrecepciós meg épp a pultban állt sudáran és a tőle megszokott széles hamiskás mosollyal. Ő az, akit mindenki meg akar dönteni, de legalábbis levenni a lábáról, ő pedig hősiesen állja a sarat, és nonsálánt mosolyog és kacsintgat jobbra is balra is ravasz kis macskaszemével.

 

– Téliesek vagyunk ma este, uram… – köszöntött rám.

– Ne is mondja, Sebastian… Reggel kilenc óta itt olyan egyforma szürkeség van és homály, hogy kezdek magam is elbizonytalanodni, milyen napszak is van.

– A finn ősz. És akkor még a télről semmit sem szóltunk…

– Juteszembe… a szobámban hűvös van. Tudja a légkondícionálót nem bírom elzárni. És hát hideg van…

– Szomorúan hallom. Feljöhetek Önnel a szobájába?

– Gondolja, hogy ez megoldaná a hőmérsékleti gondokat?

– Minden tőlem telhetőt elkövetek majd.

 

A szobámba érve a recepciósok sztárja betérdelt a mosdókagyló alá és onnan beszélt hozzám:

 

– Bekapcsolom a padlófűtést, az is segít majd valamelyest. Sajnos, a légkondícionálót én sem zárhatom el teljesen, mert a rendszer nem engedi ezt meg. Félő, hogy megfulladna esetleg…

– Borzasztó! Hát, fűtsön is be nekem, Sebastian, fűtsön csak be nyugodtan.

 

Közben üzenetem érkezett:

 

„ – Remélem, jól vagy”

„ – Sebastian van itt”

„ – Ki Sebastian?”

„ – Recepciós”

„ – Aha. Mit csinál?”

„ – Térdel a fürdőben”

„ – Miért”

„ – Fáztam”

„ – Értem. Felugorhatok én is?”

„ – Te is fázol?”

„ – Igen. Most végeztem a munkámmal. Megihatnánk egy téját”

 

– Britek … – morogtam az orrom elé.

– Hozzám szólt? – nézett ki a fürdőből Sebastian.

– Nem, egy barátommal váltottam pár üzenetet. Brit. Itt ismertem meg. Helsinkiben él…

 

Időközben a padlófűtés is beindult, és Sebastian udvariasan hajlongva elköszönt.

Röviddel ezután már a hallban paroláztam finnországi brit barátommal, Stefivel.

– Retek idő! – akármennyire is alpári megállapítás, egy brit szájából még ez is elegánsnak tűnik.

– Épp imént tettem szóvá magam is, hogy reggel óta szürkület van.

– Csoda hát, ha az ember itt halványszínű és üres lesz? Ha nekem évekkel ezelőtt ezt valaki elmondja, biztos, máshova költözöm, nem ide…Nyáron még kibírja az ember, de ősztől tavaszig…

– Milyen teát kérsz?

– Feketét.

– English Breakfast van vagy zöld.

– Az éppen jó! Az a csudaság ebben, hogy noha váltig vagyunk a teával, mégis igazából minden teánk tökéletesen egyforma.

– Tejjel és cukorral… Parancsolj.

– Hosszas időszakokba telik itt bárkivel megismerkedni – folytatta hátradőlve, halk szavakkal Stefi – ezek annyira maguknak való emberek. Igaz, ők ezt szégyenlősségnek nevezik. Na, persze, mikor barátkozzanak, mikor szocializálódjanak ezek az emberek, amikor itt mindig sötétség van és ilyen vacak idő?…

– He-he… gyereket csak kell, hogy csináljanak valahogyan…

– Alkohollal! Ha isznak, semmi bajuk. Ha itt barátkozni akarsz, be kell rúgni. Meg szívnak. Itt minden fiatal szív. Ezzel tartják szinten magukat. Egy közelebbi barátom van, de az is lengyel… Néha együtt szívunk.

 

Hirtelen Samer jutott az eszembe, akit szintén Helsinki hozott az életembe, és aki Irakból származik, Finnországban nevelkedett és itt is él. Ő is hasonlóan mesélt nekem a finnekről:

 

– Európa parasztjai… Egyszerű, dolgos nép. De a lényeg, hogy egyszerűek. És vankujok. Nem barátkoznak senkivel. Még magukkal sem. Csak a rosszindulatban vannak együtt és a pletykában.

 

És néha még azt is hozzá-hozzáteszi:

– El innen! El, jó messzire!…

 

Stefi is hasonló gondolatokat rajzolt elő a tea fölé.

– Annyi „semmit” csináltam itt, hogy érzem, a fiatalságomat fecséreltem el. Nagyon messzire kell innen elmennem minél hamarabb, mert engem is belep a finn köd.

 

Ültem csendesen a kora reggeli csendben a szauna forróságában a légkondícionálók által okozott bajaimat kikezelendő, és az járt a fejemben, hogy egy éve járom az utakat Helsinkibe, és valóban, nem volt alkalmam berúgni senkivel, így aztán finn barátaim sincsenek, mert spanglit meg nem szívok. Egyik brit, másik kanadai, harmadik meg iraki, egyiptomi vagy éppen afrikai. Még a legkedvesebb kolléganőim egyike is svéd, mint kiderült…

Sebastiant kell még majd megkérdeznem. Lehet, hogy ő sem finn.

byclarkellis

"I would never want to belong to any club that would have someone like me for a member."

August MacGregor

Celebrating Sensuality. Intended for mature audiences, 18 and over

Living to help other disabled people, and people in need, Change the sign!! And Earth

I been online since 1994. I seen the internet at its finest. Then the World joined and fucked it up

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

tutorials4view

Watch free tutorials in Full HD (1080p) quality video tutorials, sorted by subjects, like: Photoshop, Gimp, Facebook, Torrents, Windows 7, Windows 8, Windows 8.1, Viruses and malware removal ( like ask,com, vqo6, Babylon ) and more and more.. If you like our tutorials and guided, please SUBSCRIBE to out channel at: http://www.youtube.com/user/ShaiSoft - tutorials4view.

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: