Látogatók New Yorkban (2)


Fotó: Dancs Artur

Sylvan Terrace

Másnap korán keltem mindenképp, hogy az előző napi tapasztalataim alapján, az aznapi programot teljesen átdolgozzam adott elvárásokra, azaz menjünk is, de ne is, lássunk is, meg ne is… Alina a „feketenegyedbe” szeretett volna menni, akár még egy templomot is meglátogatni, ahol a feketék istenes dalokat, gospelleket énekelnek. Mondtam, nem vagyok teljesen otthonos ebben, hisz a saját templomomat sem látogatom olyan hűségesen, ahogy talán kellene, másokét meg ennél is ritkábban, bár roppant érdekesnek találom olykor például besétálni az állandóan nyitott katolikus Szent Pál templomba elmélázni és megcsodálni a pazar belsőt. Akkor felvetettem, hogy ha valóban gospell turnét szeretnének, vannak idegenvezetős turistabuszok kifejezetten Harlem ilyen oldalát bemutatni hatvan dollárért. Örült is a lány az ötletnek, és azonnal rákerestek interneten, és eldöntötte, hogy mindannyian befizetünk erre. Szabadkoztam, hogy inkább majd megvárom őket a turné végén valahol, ha valóban ezt szeretnék Harlemből csupán látni, és majd én egyéb érdekességeket találok ki. Anyagilag is nagy lehúzásnak tartom a túrát hatvan dollárért, és noha erősködtek, hogy majd ők fizetnek mindent, nem mentem bele ebbe a dologba. Ehelyett fekete ismerőseimet telefonáltam fel, hogy mondanák meg, hova vihetném ezeket az embereket, ahol teljesülhetne ez az elképzelésük. Lenora, aki egykori munkahelyemen takarítónő volt, és akit a hely lelkének tartott, és szeretett mindenki, nagy templomjáró. West Virginiából került New Yorkba, és Bronxban, a szegény negyedben él, és szabad napjait szinte teljes egészében a templomában tölti. A legmeghatóbb emlékem vele kapcsolatosan, hogy elmondhatatlan szegénysége közepette is tavaly karácsonykor kissé szégyenlősen odalépett hozzám és Kathy kolléganőmhöz a reptéren és  nagyon szép ajándékpapírba csomagolt pakkot adott át nekünk:

–          Restellem, hogy csak ennyire tellett, de ezt tiszta szívemből adom, mert ti olyan jó emberek vagytok, és mert ti is mindig megleptek engem valamivel az utazásaitokból hazatérve…

Nem egyszer mondta Lenora, hogy nagyon megtisztelve érezné magát, ha majd egyszer elmennék a templomába vele megnézni, hogy a feketék hogyan ünneplik Istent. Kézenfekvő volt tehát, hogy Lenora számát tárcsázzam. Elmondtam neki a helyzetet, az óhajt, és azt is, hogy ugyan nagyon megtisztelve érzem magam, hogy meghívott a templomába, a mai nap gyorsan pergő programjai mellett semmiképp nem juthatunk el Bronxba, semennyire sem messzebb Harlemtől.

–          Micsoda nagyszerű emberek lehetnek a barátaid, ha Istenünk házát akarják látni, és mennyire örvendek, hogy éppen a feketék élete és szokásaink érdeklik őket… Az én templomom itt van a Bronxban, de Harlem főutcáján is lesz alkalmatok erre… – és útba is igazított.

Alig múlhatott el vasárnap reggel nyolc óra, amikor üzenetet készültem írni az előzőleg elfárasztott vendégeimnek, amikor a tőlük érkező üzenet megelőzte az enyémet:

„- Nem akartunk zavarni, hagytunk pihenni, mi természetesen ma is hajnalban keltünk, és úgy gondoltuk, elindulunk nélküled. A Delancey sarkán leszünk a Starbucksban, oda várunk, amikor elkészültél…”

Így kerültem életemben másodszor is röpke 24 óra leforgása alatt Starbucks kávéházba. Ott ültek a kirakatban és természetesen, már mindenki becsekkolta magát a Facebookon, és még a szelfik is elkészültek. Épp fotózkodás zajlott, mikor beléptem, és mondom az önfényképezkedőknek, hogy szívesen segítek, ne kínlódjanak a telefonjaikkal.

–          Ez iPhone 5S, van első és hátsó kamera is – kaptam a választ, amire én csendesen megjegyeztem, hogy milyen nagyszerű dolog is az.

–          Neked hanyas van? – kérdezte a számítógép szakmában dolgozó Marius, de amikor meglátta telefonomat, el is fordult – Jaaaaa, 3S-es… Na, azon nincs elülső kamera…

–          Lecserélheted majd, mert ma el kell jutnunk az Apple boltba is – nevetett rám Dina kedvesen sugallva, milyen szándékaik vannak még aznapra.

Sokminden mellett az Apple Store a másik olyan turista célpont, ahová helyi lakos nem szívesen megy, hacsak nem korbáccsal kényszerítik rá, akár a Times Squarre is. Mert ott is – akárcsak a Times Square-en – az év és nap minden szakában annyi ember van, mint csillag az égen. Lényegében sokan csak üldögélni mennek – s persze, Facebookon becsekkolni és fotókat feltölteni, hogy „Itt vagyunk az Apple Store-ban New Yorkban!”…

Szeretem a vendégeimet, és igyekszem is kedvükben járni, hangtalanul bólintok az Almaboltra is, miközben megvédem a telefonom:

–          Még csak egy éve, hogy vettem, kártyafüggetlen, nekem ugyanis Amerikában és Európában is használnom kell rendszeresen, és az akkor megjelent 4-esnek az ára magasabb volt egy európai menettérti repülőjegynél, nekem pedig csak úgyis telefonálni és gyorsböngészni kell a telefon, ha úgy van rá szükség.

–          De azon nincs kamera mindkét oldalon – jegyezte meg Marius fel sem nézve az övéből.

–          Nekem erre van fényképezőgépem… – szaladt ki a számon és a kis kézben tartható automata Nikonomat meglengettem a markomban.

Láttam, hogy ez nem helyénvaló „védekezés” volt a részemről – noha én nem is annak szántam, hiszen az ő nyakukat lehúzta egy párezer dolláros Nikon szuperprofi felszereléssel. De senki nem is reagált a gépes sztorira csak később, és más kontextusban:

–          Ideje lenne venned egy rendes fényképezőgépet, mert remek fotókat készítesz…

–          No, látod… Ha remek fotókat készítek, akkor meg mi a hiba?… Egy akkora és olyan drága masinát nem hiszem, hogy áztatnék esőben, etetném a sós levegővel az óceánparton és hurcolnám magammal szélben, napban, nyárban-fagyban mindenfelé…

–          Ez is igaz…

Félénken afelől kezdtem érdeklődni, hogy ha netán megelégelték a Starbucksot, még mindig Harlembe szeretnének-e eljutni vagy az éjszaka során változott a helyzet?…

–          Oda akarunk menni, persze, hogy oda – tromfolt Alina, és szedelőzködni is kezdtek.

–          De metróval megyünk… – jelentette ki Dina.

–          Azzal… Hisz legalább 130 utcát kell haladnunk…

–          Jóég! És hol a metró?

–          A kávézó előtt… Bár úgy gondoltam, egy utcát felsétálhatnánk, ha már az én környékemen vagyunk, mutassam meg, honnan nőtt ki ez a nagy kereskedő város, az egykor volt zsidó kereskedők, kalmárok házai, üzletei mai napig megvannak még, sok közülük még a család leszármazottai keze alatt nyit ma is…

–          Nem bánom… – hagyta jóvá a nő minden további lelkesedés nélkül, a többiek csendben szedelőzködtek.

Jóformán el sem indultunk felfelé az utcán, amikor rákérdezett:

–          Mit is mondtál, milyen messze van a másik metrómegálló, ahova most felsétálunk?…

–          Pontosan 649 méterre innen, 14 perc gyaloglásra – vágta rá Marius, aki közben okostelefonján ezt ki is kereste, majd hozzátette:

–          És itt kell lennie egy vendéglőnek, ami A-osztályú…

–          …De mekkora szerencse, hogy most Harlembe megyünk, s nem vendéglőbe – vágtam rá azonnal.

–          Na igen, de el kell gondolkodnunk, hol ülünk le enni…

–          Kinéztem egy helyet, autentikus étterem Harlemben, a fekete gasztronómia egyik New York-i üdvöskéje…

–          Mi a neve? – kérdezte, és már keresett is rá a telefonon…

–          Aha! – vakkantott fel Marius – Innen pontosan 3 óra gyaloglásra van, ha netán gyalog mennénk…

–          De nem megyünk! – vágta rá Dina.

–          Nem – helyeseltem én is.

–          Én sem azt mondtam, hogy megyünk, csak hogy a telefonom kiszámolta…

Hogy megnyugtassak mindenkit, igyekeztem elmondani, hogy szinte minden célpontunk elérhető metróval, így például Fort Washingtonba is ellátogathatunk egyúttal. A fiatalember ezt is kikereste telefonján, és máris mondta, hogy az ott öt utca távolság, hat perces séta, nem érdemes arra a kis szakaszra is metróznunk. Örömmel hallottam, hogy megtört a jég, és nem a föld alatt fogjuk megejteni a teljes városnézést. Felérve az észak-manhattani negyedbe a gyorsvasúttal, elindultunk lefelé öt kisutcányit, de már az első lépesek után kiderült, hogy nem volt ez egyértelműen elfogadott választás:

–          Drágám, ha legközelebb sétálhatnékod lesz, akkor csakis a magad nevében beszélj! – ezt Dina zsörtölte férjének, de úgy, hogy én is jól halljam, amaz meg szintén megbánni látszott az elhamarkodott séta felvetést.

De addigra oda is értünk a házhoz, amiért idejöttünk.

–          Ez itt a Jumel Villa, ahol a forradalom idején Washington főhadiszállása volt.

–          Melyik Washington? Az öreg vagy a fiatal?

–          Egyről tudok, s az öregről… – de talán felesleges is volt találgatnom, mert azóta kikereste a telefonján a választ s azt is, hogy igazából nem sokat tartózkodott itt az öreg, csak pár hónapot…

–          Az lehet. De ettől függetlenül ez a Washington emlékház itt New Yorkban… – mondtam.

Mostanában álltam rá, ahogy időm megengedte, hogy sokat olvassak New Yorkról, a történetéről, és főleg titkairól, a város rejtett, vagy kevésbé ismert érdekességeiről. Így akadtam egy kapu mögé zárt Tudor-korabeli miniatűr-településre, egy pár házas kisfalura a Broadwayről nyíló kisutcában, ahol még Huphrey Bogart is lakott egy időben. És akkor olvastam a telepesek által a XIX. században, pontosabban 1880-ban húzott pár lépésnyi faházsorról is, amit a munkásoknak építettek akkor, manapság pedig a Nemzeti Örökség részeként akár milliókra is rúghat egy kis lakás ára is egy ilyenben. A szerencse velem volt, ugyanis ez az érdekesség éppen az említett Jumel Villával átellenben van, és mint egy féltve vigyázott kincset bontottam ki vendégeimnek.

–          És ezek a házak mitől érdekesek?… – kérdezte futólag végigpásztázva őket tekintetével Marius.

–          Semmitől… – válaszoltam, mert csak ennyit tudtam hirtelen erre reagálni, majd a többiekhez fordulva elmeséltem mindazt, amit erről tudtam, és örömmel láttam, hogy Alina és férje legalább érdeklődéssel fotóztak ezalatt.

Amikor a metró lejáratnál toporogtunk újra, jött is a kérdés:

–          Most hova is megyünk?

–          Amint kértétek, Harlembe…

–          De nem sétálni… – így Dina.

–          Hanem…?

–          Azt mondtad, van ott egy vendéglő…

–          Gondoltam, előbb megmutatnám…

–          Előbb együnk… – szakított félbe.

–          Rendben. Kilenc utcát lesétálunk vagy… ?

–          Az húsz perc – számolta ki Marius – Nem sétálunk annyit.

Metróztunk hát, egy megállót. Soha nem voltam abban a vendéglőben, de csupa jó véleményeket olvastam róla, mint az egyik legautentikusabb délies fekete-vendéglőről. Az ajtó előtt sorállás volt a helyekért, s miközben ott álltunk, Dina csak úgy barátságosan bevallotta:

–          Ha odahaza lennénk, egy ilyen helyre be sem tennénk a lábunkat. Na, de ha te azt mondod, hogy ez egy jó helyként van itt számon tartva…

–          Azt írja, hogy A-osztályú… – jegyezte meg meglepetten Marius a telefonjából olvasva az infót.

Fotó: Dancs Artur

Harlemben

Amikor bevezettek bennünket, az emeleten kaptunk asztalt. Meglepve láttuk, hogy a fekete vendégek jobbára a földszinti, kicsit szegényesebb milliőben kaptak asztalt, odafenn meg jobbára fehérek voltak. Érdekesnek találtam, amióta itt élek, nem tapasztaltam ezt, igaz nem is nagyon jártam Harlemben vendéglőzni. Hozzátenném, hogy a teljes személyzet, az ültetők is feketék voltak, tehát, ha úgy tetszik, most ők „diszkrimináltak”, bár ezt csak viccesen fogtuk fel, semmiféle komolyabb jelentőséget nem tulajdonított senki sem ennek. Amikor az elegéns étlapot kikaptuk, hirtelen világhírű művészek, neves emberek fényképes listája jelent meg, akik mind több-kevesebb rendszerességgel megfordulnak ezen a helyen egy-egy vacsorára vagy ebédre…

–          No, ha Alicia Keys is itt vacsorázik, akkor mégsem olyan utolsó hely ez – enyhültek meg látogatóim is, és már sokkal jólesőbben rendelték ki a méregdrága marhasültjeiket. Sőt, Alina azt is megjegyezte, hogy szerinte ez olyan, mintha Izraelben lennének, bár nem értettem, hogy pontosan miért is.

Ebéd közben arra is figyelmeztetett, hogy a templomról sem szabad elfeledkeznünk. Én pedig szívesen megtettem volna, és csak reméltem, hogy délután – merthogy az lett időközben – már nincs sehol sem szertartás. De utánakérdeztem, és kiderült, hogy az egyik templomban ünnepváró rendezvény lesz, ahogy kell, gospell-kórussal, étellel-itallal…

–          Ehhez azonban vissza kell utaznunk a 125. utcára, ahonnan idemetróztunk – siettem értésükre adni a távolságokat.

–          Nem baj, igyekezni fogunk, hogy odaérjünk, nekem ez mindennél fontosabb – kérlelt Alina, és jeleztem, hogy én szívesen elviszem, ahova csak akarja, csak legyen egyetértés közöttük is…

Ebéd után metróra szálltunk, majd végigtrappoltunk a 125. utcán, amig a templomot megtaláltuk. Egy idős úriember fogadott:

–          Koncert! Mindjárt kezdődik a koncert és a szertartás… Még negyven perc. 30 dollár lesz fejenként…

–          Negyven perc múlva?…

–          Igen, kérem.

–          És meddig tart – kérdezték vendégeim.

–          Nos, ha 3 után elkezdjük, talán este 10-ig…

–          Micsodaaaaaaa????? – csúszott fel Dina szemüldöke.

–          És ha csak a műsort akarjuk megnézni? – kérdezte Marius.

–          Akkor is fizetni kell.

–          Az rendben van, de akkor mennyit tart?

–          Vagy négy órát…

–          Na, erről szó sem lehet! – jelentette ki Dina.

–          De én szeretnék bemenni – szomorkodott Alina.

–          Akkor ti menjetek, mi meg megyünk magunknak… – hangzott a döntés.

Jómagam hangtalanul álltam, és vártam, mi legyen a megoldás a helyzetre, szerettem volna, ha nem kell állást foglalnom ebben a dologban. Mikor kis tanakodást követően közösen eldöntötték, hogy nem megyünk be a templomba, egyszerre fordultak felém, mintha rajtam múlna a nap hátralevő része:

–          Na! Most hova megyünk?!

Jeleztem, hogy azt én immár nem tudhatom.

–          Menjünk, üljünk be valami jó kis helyre, és igyunk meg valamit… – indítványozta Marius a beálló csendben.

–          De hisz most álltunk fel az asztal mellől… – fakadtam ki.

–          Kell pihenni is a sok járkálás közben…

–          Tegnap is 23 ezer lépést tettünk meg! – jutott eszébe Dinának.

–          Azt te meg honnan tudod? – meredtem rá.

Aztán kiderült, hogy lépés számláló van az órájába építve, ami a tegnapi lépéseinek számát pontosan megadta. Nem lepleztem meglepettségemet, de hirtelen gondolkodni kezdtem, mit is mutathatnék meg egyhelyben állva a vendégeknek, még mielőtt leadom őket egy vendéglőben, és szépen hazamegyek magamnak olvasni.

Megvan!

–          Nézzétek! Ez itt az Apollo színház. Innen indultak a Jacksonok és Aretha Franklin, meg a leghíresebb fekete énekesek… Nézzétek a bejárat előtt a földön a csillagjaikat, mint Hollywoodban… – de mire felnéztem a mutogatásból, csak Alina volt mellettem, a többiek az egyik bolt kirakatait bámulták, és türelmetlenül várták, hogy Alina befejezze a fotózkodást a csillagokkal, hogy mehessünk „beülni valahová végre” …

–          Te mit eszel, ha nem jársz vendéglőbe? Csak nem főzöl magadnak? És hova jársz, ha semmi ilyen helyre nem szeretsz beülni? – faggattak az út során.

Amennyire idegenül hangzottak a kérdések, annyira idegenkedtem a válaszoktól is. Nem is tűnt fel eddig, hogy nekem annyira üres és szürkén eseménytelen az életem attól, hogy nem járok szórakozóhelyről szórakozóhelyre, vagy mert jobban szeretem a saját eszpresszómat odahaza egy könyv mellett, mint valamelyik kávéházban tolongani és elidőzni naphosszat.

–          John Lennon érdekel? – kérdeztem rezignáltan.

–          Mi van vele? – kérdezte Marius.

–          Semmi. Megölték. Csak annyi…

–          Azt tudom. De honnan jött ez most?

–          Elmehetnénk az emlékművéhez a Central Parkba, úgyis tervben volt nektek egy séta is a parkban…

–          Séta nincs. Az emlékművet megnézhetjük, bár mi azt, azt hiszem, hogy láttuk már… – vágta rá Dina.

–          Annyi séta azért csak kell, hogy a metrótól átmenjünk a túloldalra…

–          Annyi belefér…

Épp halálának évfordulója volt, így nagy tömeg vette körül Beatles dalokat énekelve az „Imagine” – lapot a földön. Sok kerekszemüveges öreg hippi énekelte a dalokat fiatalokkal karöltve. Csak Alinát érdekelte ez is egy fotó erejéig, a többiek egy távolabbi padon vártak, míg végzünk ezzel is…

A park szélén karácsonyi vásár volt kirakodva, és havazni is kezdett. Miközben a sátrak közt bolyongtunk, kérdeztem meg, mit is szeretnének tulajdonképpen csinálni, mert ha a vendéglőzés mellett tartanak ki, akkor szívesen magukra hagyom őket, én pedig egyéb felé veszem az irányt.

–          Mi az? Dolgod van? Nem arról volt szó, hogy ma velünk leszel, és megmutatod a jó kis helyeket? – vont felelőségre mosolyogva Alina.

–          Metróból megmutatni nem tudok semmiféle érdekességet, sétára meg nem szívesen vállalkoztok…

–          Menjünk az Apple-boltba! – hangzott a felkiáltás Dina részéről – És legalább nézel magadnak egy új telefont.

–          Nem akarok új telefont, de elviszlek oda.

–          Ne mondj nemet, majd ott megtetszik egy új, és megveszed…

Nem akartam ennek az anyagi vonzatára kitérni, inkább örültem, hogy végre valahova mindannyian egyöntetűen és lelkesen el akarnak jutni, még ha ez az Apple bolt is.

–          De azt tudnotok kell, hogy az a park másik sarkán, a keleti oldalon van, innen oda sem busz, sem metró nem megy…

–          Nem baj! Gyalog megyünk… Milyen csodálatosan havazik! – ujjongtak mind, mintha addig én elleneztem volna a leginkább a sétát.

A látogatás az almabirodalomban olyan volt, amilyenre számítottam, de túléltem, leginkább úgy, hogy a bejárati lépcső korlátjához támaszkodva kivártam, amig kivásárolják magukat, majd udvariasan elköszönni készültem tőlük aznapra…

–          Aztán, ha majd úgy van, hogy az egyéb programjaitokkal, a koncertlátogatással és a bevásárlásokkal megvagytok, és még mindig el szeretnétek jutni ide vagy oda, majd keressetek…

–          Hát, persze… Central Park, séta és World Trade Center és korcsolyázni a Rockefellernél… jaj, annyi mindent kell még csinálnunk – sorolta Alina, és utamat állva folytatva:

–          De most sehova nem mehetsz, mert a mi vendégünk vagy vacsorára egy nagyon elegáns étterembe, le van az asztal öt személyre foglalva!

–          Meg vagyok győződve róla, hogy akkor sem fognak megorrolni rátok, ha csak négyen mentek, köszönöm a meghívást, de…

–          Semmi de! Olyan csodás dolgokat mutattál nekünk, ránk pazaroltál két napot, most hadd legyen ez a mi ajándékunk… – lelkesedett be Marius, mint még egyszer sem ittlétük alatt.

Az sem volt baj, hogy a vendéglő a park ama másik szegletén volt, ahonnan előbb idesétáltunk, készségesen sétáltak most vissza, szinte ugrándozva a vidámságtól, hogy belementem a vacsorázásba a luxusétteremben a Warner Center tetején. Furán is éreztem magam két ilyen … hogyismondjamcsak nap után, ami alatt az volt az érzésem, csupa melléfogás volt bármi is, amit nyújtani próbáltam, s most meg itt vagyunk, ujjongva visznek luxusvacsorára valahova, ahova amúgy nem hiszem, hogy betettem volna a lábam…

Fura világ!

Két napig nem találkoztunk. Egy teljes napig még csak telefonon sem értekeztünk, a Facebookon azonban akarva-akaratlanul is nyomon tudtam követni, ahogyan Starbucksban indították a napot, ahonnan egyik vendéglőből a másikba csekkolták be sorra magukat a nap során. Második nap Alina jelentkezett, hogy esőnap van, és múzeumokba mennek, ha mennék velük, szívesen befizetnek mindenhova. Megköszöntem, és mondtam, hogy amikor majd a Central Parkbéli séta kerül sorra vagy egyéb nevezetességek felkeresése, szívesen elkalauzolom őket.

–          Óh, odatalálunk mi magunktól is akárhova, mert Marius a telefonján mindent kinéz nekünk, csak akartam, hogy velünk jöjj. Tudod, a Central Park biztos szép nyáron, de ilyenkor nem hiszem, hogy sok értelme lenne oda kisétálni – magyarázkodott a lány a telefonon nekem – de egy pohár jó bor mellett egy vendéglőben milyen szépen el lehetnénk… De ha nem akarod, akkor majd beszélünk, és elmegyünk együtt korcsolyázni a Rockefellerbe…

–          Nem tudok korcsolyázni, azt hiszem…. Nem próbáltam gyerekkorom óta…

–          Nem is az a lényeg, hanem a jelenlét! – kacagott Alina.

Majd abban maradtunk, hogy hívnak. Elutazásuk napján hívtak is.

–          A legjobb minősítésű étteremben vagyunk, neked is foglaltunk asztalt, ebédelünk, és este indulunk haza, gyere el, hogy még búcsúzóul találkozhassunk!

Jeleztem, hogy épp ebédeltem, de elmegyek elbúcsúzni. Úgy is tettem, és ismét egy olyan puccos helyen találtam magam az ajtóban toporogva, ahol soha meg nem fordult volna a fejemben, hogy megforduljak… A személyzet udvariasan felvezetett, elvették a kabátomat, és étlapot, előitalt-előételt és terítéket hoztak, legalább 6 pincér kezdett körülöttem sürgölődni, mikor jeleztem, hogy köszönöm, semmit nem fogok fogyasztani, csak barátaimmal találkozni jöttem, és megyek is tovább.

–          Nem mehetsz tovább – tiltakozott Alina – annyi dolgunk van még… Nekem még pár dolgot be kell vásárolnom…

–          Én pedig egy tetőtéri bárba akarok eljutni valahol a magasban – folytatta Marius.

–          …és a gyerekeknek is vásárolnom kell még – főzte a sort Alina – arról nem beszélve, hogy korcsolyázni akarok a Rockefeller karácsonyfa alatt…

–          …eljutni a Sakáltanyába…

–          …és visszajutni idejében a szállodába, hogy a csomagokat átrendezzem, s amit ma vásárolok, azt mind elcsomagoljam…

–          Azt hittem, ma utaztok… – mondtam meglepetve.

–          Persze. Este. De addig rengeteg időnk és tennivalónk is van…

Azon a délutánon két tetőterasz vendéglőt is meglátogattunk a Village-ben, majd a sokezres tömegben nyomakodtunk egy fotóért a Rockefeller karácsonyfa alatt, onnan ismét a Village-be utaztunk sebesen a Sakáltanyához, ahol azonban a melltartóban felszolgáló pultos nem engedett leülni bennünket, mert Alina nem tudta igazolni korát, ugyanis a szállodában hagyta iratait. Persze, örült is, hogy nem nézik 21 évesnek, bár megnyugtattam, hogy csak kekeckedésből nem engedtek be. Így egy másik vendéglőben kötöttünk ki, mert ugye, azt nem lehetett, hogy anélkül menjenek útra, hogy legalább mégegy vendéglőt valahol fel nem keresünk Marius telefonos listájáról.

Amikor mindenféle kalandok után végre taxiban tudtam őket útban a JFK felé, hazaindultam – csak úgy gyalogosan a forgalmas pénteki téli estén, és eltöprengtem az elmúlt napokon. Mindenféle járt a fejemben. Az is, hogy talán nekik van igazuk, és ez lenne a nagyvilági élet sava-borsa, aztán meg az is, hogy én nem nagyvilági életre való vagyok, mert ehhez sem elegendő vagyonom, sem hajlandóságom nincs. Ugyanakkor sziklaszilárd elhatározásokra is jutottam, mint például arra, hogy majd nagyon odaügyelek arra, hogy soha többet ne vállaljak ilyen feladatokat magamra, csakis olyan barátaim és szeretteim kedvéért, akiket jól ismerek.

És akik nem feltétlenül a nagyvilági élet kiaknázása végett érkeznek ide hozzám, a mesés, a sok-sok mesés New Yorkba.

Reklámok

Látogatók New Yorkban (1)


Fotó: Dancs Artur

Williamsburgben

Szinte nem telik el hét anélkül, hogy valaki New York – ügyben meg ne keressen. Vannak, akik valami iránt érdeklődnek konkrétan, vannak, akik az élet iránt általában. Van olyan is, aki az álmait osztja meg velem Amerikáról illetve New Yorkról. Én meg olyankor lelkesen válaszolok, hogy az két külön dolog, és hogy New York nem Amerika s fordítva, sőt, amikor olyan kedvem van, azt is elmesélem, milyen az én álmom New Yorkot illetően, s ami az a része, ami ebből megvalósult már. De legtöbbször rájövök, hogy az, aki a saját álmait elmondta nekem New Yorkról és Amerikáról, legtöbb esetben nem kíváncsi az enyémre, de a valóságra, sőt semmire sem kíváncsi igazán, csak el akarta az álmát mondani pont nekem – esetleg annyit megtehetek, hogy megerősítem ebben az álomban. Sokan kilátásba helyezik látogatásukat is a Nagy Almába, és New York-os fotóim fényében arra szeretnének megkérni, majd ha idejönnek, jól mutassam meg nekik a várost. De mindent, és főleg azt a sok szépet, amit én itt meg ott fotózom. Nekik elmondom, hogy ezek a fotózások a Facebook albumokban talán jól néznek ki, és egyszerűséget sugallnak, viszont kilométeres – avagy mérföldes – séták, huzatos utcák, forró kánikula, csonttá fagyott téli havak, záporok, hófúvások, éjszakai kalandozások, kora reggeli csatangolások, spontán ötletek állnak ezek mögött, nem mintha túlértékelni akarnám ezeket, csak tényszerűen bemutatni a folyamatát. Mert aztán ott állunk, hogy valaki itt van egy napig és mindent egyszerre akarna látni, a cseresznyevirágzástól, a tarka lombhulláson át a napégette tengerparti életig vagy a hófedte parkokig, s ha nem tudom mindezt előprodukálni, akkor csalódottan nyugtázzák, hogy nem is olyan nagy szám ez a New York. Ezt pedig végképp nem akarom. Mint ahogy azt sem, hogy azt gondolja bárki is, hogy csekélyke gyaloglással minden elérhető, de azt sem, hogy metróval vagy busszal mindenhová el lehet jutni, s mindezt az idő múlása nélkül. Ha valaki arra kér, mutassam meg a várost, első viszontkérdésem, meddig marad, s mit szeretne igazából leginkább látni s megtapasztalni itt. Ha csak pár napról van szó, de volt már itt vagy még számít jönni, egyszerű, mert „szakosítani” lehet a csavargásokat egyféle rendszer szerint, amit közösen állítunk össze. Ha hosszabb időre van itt és ki tudja, mikor jöhet még, akkor ügyesen kifundálom ennek is a menetét. De ha valaki rövid időre s egyszeri alkalommal akar mindent megismerni New Yorkban, annak semmi más nem marad, mint a Hop On – Hop Off turistabuszok, a Times Square és a Szabadság-szobor.

Nemrég egykor volt kolléganőm kezdett nekem írogatni, előbb csak fényképaláírásokat, majd üzeneteket is, hogy mennyire szép helyen élek. Dolgoztunk egy rövid időszakban ugyanannál a rádiónál, igaz, akkor nem sok társalgás zajlott közöttünk, mindketten más körökben mozogtunk, majd még rendezvényeken is előfordult, hogy egymás mellett konferáltunk, így máris akadt néhány támpont másfél évtized múltán feleleveníteni Alinával ismeretségünket. Ő is elhagyta Szatmárt, és Bukarestben talált élettársára, aki viszont szintén szatmári vállalkozó. Egyszer aztán megkért, bátran keressem fel utazási honlapját, amit kedvtelésből csinál, és amikor utazgatnak barátaikkal a világban, mindig ír bele egy-két cikket, és feltölt fotókat. Aztán még közelebb kerültünk a témához, mert egy nap határozottan előállt azzal, hogy eljönnek New Yorkba, és biza neki olyan idegenvezető kell, mint amilyen én lennék, ha idegenvezető lennék, mert ő most New York nem annyira ismert, de izgalmas, egyéb arcait szeretné látni. Kihívásként és roppant izgalmasan hangzott, így máris elfogadtam ezt a felkérést, és máris kilátásba helyeztem, hogy biza nagy sétáknak kell elébe néznie, ha valóban ezt szeretné, kényelmes cipőt, meleg ruhát, és kitartást hozzon leginkább magával: előzőt a mászkálások végett, utóbbiakat a metsző manhattani szélben kibírni az egész napos csavargást. Lelkesen helyeselt, és mindent megígért, csak menjünk felfedezni Amerikát. Legalábbis New Yorkot. Mert ugye, nem ugyanaz…

Utazásuk előtt listát készítettem javaslatokkal, ő meg kiválogatta, mi fogta meg azok közül, így egy egész napos brooklyni csavargást és Harlemet máris kiemeltük, belekerült egy kis Long Island City, és apróságok, mint séta a Central Parkban, korcsolyázás a karácsonyfa alatt a Rockefellernél és hasonlók.

–          És feltétlenül készülj rá, hogy elmegyünk együtt egy olyan luxusvendéglőbe, ahova csak szmokingban lehet bemenni, sőt, megtehetnéd, hogy foglalsz is le asztalt, mert napok óta próbálkozunk, és nem sok sikerrel…

Kissé megrökönyödtem. Olyasmi érzésem lett hirtelen, hogy valamit nem jól értettem volna. Egyrészt mert luxusvendéglőzésről semmiféle szó nem esett korábban, másrészt mert semmiféle vendéglőzést nem tartok érdekesnek sem, vonzónak sem, de a felvállalt idegenvezetői szerepembe nem is nagyon akartam ilyesmit beiktatni. Elmondtam hát Alinának, hogy ezt kihagynám, és maradjunk csak szorosan a csavargásoknál, ami engem illet, és amikor ők vendéglőbe akarnak majd menni, akkor szívesen elengedem őket, és én is a magam dolgai után látok. Éreztem, hogy ugyan nem feleselt a lány, ezzel nem zártuk le a dolgot.

Megérkezésük másnapján nem akartam korán ébreszteni őket, bár sejthettem volna, hogy az időeltolódás miatt még nálam is korábban ébredtek, és mire telefonon értekeztünk, már túl voltak a korai szállodai reggelin is, és útra készen vártak. A szállodájuk a közelben volt, így percek alatt odakerekeztem röpke fésülködés után.

A rég látott ismerősökre jellemző pillanatok után bemutattak a másik családnak is, akikkel együtt utazgatnak a világban, és elindulhattunk a városnézésre. A napot alaposan átgondoltam, és megterveztem, hogy legyen benne érdekesség elég, és az ezerszínű mesés Brooklynból legalább egy szép kis szeletet adhassak át aznapra vendégeimnek. Ehhez pedig egy a Brooklyn-hídon való napsugaras átgyaloglás elengedhetetlen. Legalábbis én így gondolom, de mivel arra is figyelemmel kell lennem, hogy nem mindenki rajong a gyaloglásért, felvetettem, hogy metrózhatunk is egyet, de a látványt a földalatti közlekedés nem pótolja. Egyöntetűen a sétára szavaztak, de jóformán el sem hagytuk az utcasarkot, amelyen a hoteltől elkanyarodtunk, a másik hölgy, Dina mellém szegődött, és miközben a belváros épületeit mutogattam, odasúgta, hogy rettenetesen fázik, mert ugye, ők nincsenek nagyon hozzászokva a gyalogláshoz, hiszen Bukarest mellett egy lakóparkban élnek, és mindenhová autóval járnak, nem is számolt meleg ruhákkal, de ne aggódjak, valahogy túléli ezt is. De azért igyekezzünk majd minél kevesebbet gyalogolni, majd otthagyott. Hirtelen végigpörgettem az aznapi programot, és hogy lényegében Brooklynban nem sok lehetőség van másként közlekedni a belvárosi látnivalók között, csakis sétálva. Ekkor már a többiek is mocorogni kezdtek, hogy valahol majd reggelizzünk meg. Értetlenkedve álltam meg, hiszen én reggeliztem, és ők is, a szállodát meg épp csak hogy elhagytuk. A hídon a séta helyett végülis már csak átvágtáztunk, mert addigra éhesek és szomjasak és kávézhatnékok is lettek. Így aztán, bármennyire is akarta Alina korábban a karusszelt lefotózni és közelről megcsodálni a brooklyni oldalon a parkban, már ő is szorgalmazta, hogy mindenképp vendéglő felé vegyük az útirányt, Dina pedig egy bevásárlóközpontot szeretett volna látni, hogy vastag ruhát vásároljon, különben ott fagy meg nekünk, és azt csinálhatunk vele, amit akarunk, mert ő ezt a sétafikálást a hidegben nem bírja, és nem is élvezi. A sokpontos brooklyni városnézést tehát rövidre vágva egyenesen egy vendéglőbe vezettem őket.

–          Innen mostmár csakis tömegközlekedjünk! – vetette fel valaki, mintha hajnalhasadás óta gyalogoltunk volna, holott csak egy félórás sétán voltunk egyelőre túl, és a kitűzött látnivalók közül lényegében semmire nem futotta még.

A reggelivel egybekötött ebédet itt brunchnak mondják, a breakfast (reggeli) és lunch (ebéd) egybevonásával. Mi tehát bruncholtunk, és miután jól kiülték magukat a vendéglőben, már délután volt, és jeleztem, hogy ha hatékonyabban akarnánk netán a mai napot végigcsavarogni, akkor menjünk hajóval Williamsburgbe, így egyúttal a Brooklyn belváros folyóparti részét is megtekinthetik, Dél-Manhattan panorámáját is, és hamar és kényelmesen át is érünk a jelenleg legfelkapottabb hipszter-fészekbe, az észak-brooklyni Billyburgbe.

–          A hajóig azonban el kell gyalogolni… – jegyeztem meg elindulóban.

Talán egy saroknyit lépegethettünk, s azt is csak óvatosan, fel ne kavarodjon bennünk az elköltött étek és ital, az első Starbucks beszippantotta a társaságot. Ez nem nehéz. New Yorkban nagyjából annyi Starbucks van és olyan sűrűséggel, hogy talán Szatmáron nincs annyi szemétkuka sem az utcákon. A sztárbakkság tulajdonképpen a talán legjobban elterjedt sznobizmus a világon, és ha otthonról – legyen az magyar vagy román akár – valaki idejut, első dolga egy Starbucksban becsekkolni a Facebookon, és egy szelfit (önfotót) feltölteni minden lehetséges oldalra, amint (decemberben) piros papírpohárból szürcsöli az ötdolláros kávét, ami semmivel sem jobb (vagy rosszabb) a sarkon árult 99 centesnél Muhammad barátunk büfékocsijánál. Meghívtak, és nekem is rendeltek igazi sztárbakkszos eszpresszót, hogy érezzem én is, hogy ember vagyok, én meg gondoltam, ha úgyis ki kell várnom azt a hosszú sort, akkor meg miért ne legyek én is ember egyszer. Igazából bájosak voltak, amint izgatottan vártak sorukra meg a kávéjukra, miközben lelkesen mesélték, hogy Bukarestben is milyen kávék vannak, s miket szoktak inni, ha például Bécsben járnak vagy Tel Avivban. Most láttam őket lelkesnek első ízben aznap.

Imádnivaló, ahogy New Yorkban az embertelen távolságokat az ember metróval vagy hajóval milyen könnyedén és potom áron letudhatja. Williamsburgbe a hajóút tizenpár perc volt, és egy kétórás buszozástól mentett meg. Amint szárazföldet értünk, hangsúlyozom, pár perccel azután, hogy a kávét – természetesen, az utcán bámészkodva – elfogyasztottuk és hajóra szálltunk, Dina férje előkapta iPhone-ját és keresgetni kezdett:

–          Kell lennie itt egy jó vendéglőnek… – mammogta böngészés közben Marius.

–          Vendéglő? Az rengeteg van, Billyburgben ez nem okozhat fejfájást… De majd barangolásaink során lesz alkalmad megnézni őket…

–          Én nem megnézni akarom, hanem beülni végre valahova… – jött a válasz, amitől kicsit megtántorodtam.

Ekkor már tudtam, hogy ez a városlátogatás nem az a városlátogatás, amire én számítottam, s talán fordítva is igaz ez. De mivel a vendégnél nincs nagyobb úr, ismét egy vendéglőben találtam magam, és kinn sötétedett.

–          Innen még hova megyünk? . fordultak felém… Nekem meg kedvem lett volna azt mondani, hogy eddig sem voltunk sehol, ehhez képest akármerre is megyünk, az már valahol lesz, de ennél sokkal visszafogottabban csak annyit mondtam:

–          Long Island Citybe… – és folytatni akartam, hogy kis séta után a történelmi Billyburgben, hogy megértsék és megérezzék a hely hangulatát, hogy a sokezer fiatal miért igyekszik mind kiköltözni Manhattanből ide, erre az új bohémtanyára, de mielőtt befejeztem volna a mondatot, Dina közbevágott:

–          …De innen metróval megyünk akárhova is, ugye… – és inkább mondta, mint kérdezte.

Láttam már, hogy sem a hipszterek, sem Billyburg és Brooklyn sajátos bája, sem a lengyelek és németek lakta környék sajátosságai nem foglalkoztatják őket különösebben, így aztán – miután alaposan kipihenték magukat a vendéglőben, buszra szálltunk Queens felé. Marius telefonjába mélyedve kérdezte szórakozottan:

–          Oda miért is megyünk?…

Az Alinával egyeztetett programra hivatkoztam, meg arra, hogy a leggyönyörűbb esti panorámát New Yorkról onnan lehet készíteni, de lényegében akármit is válaszolhattam volna. A panoráma azonban megtette a hatását, és volt néhány perc, amikor nem ismételgették, hogy fáznak, hogy fáradtak, és hogy keressünk egy vendéglőt, ezt követően pedig megkönnyebülten metróra szálltam velük Manhattan felé. A Grand Centralban szálltunk le, és olyan későre járt, hogy nem is gondolkodtam egyeben, mint azon, hogy a hazafelé tartó metróhoz vezessem őket…

–          Itt most hol is vagyunk? – kérdezte Alina.

–          Ezt itt a Grand Central, előttünk a Fifth Avenue, tovább a Bryant Park és a Times Square, balra Empire State Building és jobbra a Rockefeller Center… – mutogattam készségesen.

–          Juuuuuj, ide mind el akarok menni! – ujjongott… majd hirtelen ráeszmélt, ez mekkora képtelenség ebben apillanatban, amikor percekkel azelőtt az egymegállós metrószakaszon is elszenderedtek.

A Bryant Parkban kellett metróra szállnunk hazafelé menet, és nem kerülhettük ki a karácsonyi vásárt a fenyőfával, a tömeggel és a korcsolyapályával.

–          Igyunk valamit! – indítványozták, és a forralt almabor mellett mindenki letette a voksát.

Hazafelé zötykölődve a metrón mosolyogva néztem, ahogy koppan le a szemük. De valaki még akkor is felvetette, hogy „menjünk vendéglőbe”:

–          Kell lennie ott valami jó A-kategóriás vendéglőnek… – mondta Marius, és beleásított a saját arcába.

–          A mi környékünkön semmi hiányt nem kell szenvedni vendéglők terén – mondtam – nem vagyok ugyan járatos sem a luxus, sem a nemluxus vendéglők ügyében, de meggyőződésem, hogy ha kerestek, fogtok találni egyet…

Erre azonban nem került sor, mert a vonatból kitámolyogva, már csak a hotel fényeit lesték, és besorakoztak szállásukra. Reméltem, hogy a mai nap után majd jól alszanak, és nem ébrednek megint eltolódással hajnali 6-kor.

De tévedtem.

Kilakoltat a postás nénink


Sok év óta – legalábbis, amióta sokat utazgatom – van egy fura stressz bennem hazatéréskor, hogy vajon mi vár rám. És olyankor nem feltétlenül a kellemes dolgok futnak át az agyamon, hanem mindenféle kellemetlenségek. Az idő pedig engem igazolt – bár lehet, éppen én vonzottam be a gondolkodásmódommal – és mindig kellemetlen apróságokat találtam hazatérve egy-egy hosszabb vagy rövidebb utamról. New Yorkban is addig volt csend, amíg nem tartoztam sehová, nem volt saját „adminisztrációm”, hanem csak úgy voltam. Időközben adófizető, a postai rendszerben hivatalos saját lakcímmel rendelkező, dokumentált New York-i polgár lettem ennek minden előnyével és hátulütőjével…

Ha belegondolok, mennyit bajlódtam én annak idején az elmhursti kínai sánta postásunkkal is, pedig, ha lassan is, de mindig kihozta, amit ki kellett hoznia. Manhattanbe költözve megváltozott az életem, mert van recepció is a házunk bejáratnál portásokkal, a postaládák pedig belül vannak, és a postás is úgy jár, hogy a portás engedi be, és szépen leadja a levelezést a portának, az irodáknak, és a lakókét a postaládákba szortírozza. Vannak szomszédaim, akik életüket a hallban élik, meg a multifunkci szobában, amit leginkább az egykori iskolai díszternekre hasonlíthatnék. A napokban jobblétre szenderült Miss Alvaroról például sok említést tettem a New York-i levelekben, mint egyik legtarkább színfoltja házunknak, aki sokszor beduvadt a hall utcára néző ablakai elé rakott filodendron cserepébe. A gondnok olyan nagyszerű ember, hogy a hasonló rossz hírek számára kialakított kis polcra a gyászhír és a gyertyák mellé Marisolunk fotóját is társította, amelyiken éppen a filodendronnal barátkozik.

Miss Alvaro is életében sokszor vonta be társadalmi életébe a postás néninket, és mások is, akik a hallban szocializálódtak napközben. A postásunk meg jónéven vette az ilyeneket, hisz amellett, hogy az irodákban mindig megkínálták kávéval és csokis süteménnyel, a hallban, szortírozás közben minden lényeges és lényegtelent megtudhatott a helyiektől. Nekem nem sok alkalmam nyílott pajtizni vele, egyrészt mert jobbára dolgozni voltam postaidőben, másrészt a magam részéről a hallt csak egy tranzit helynek tekintem, ahol az ember óhatatlanul keresztül kell, hogy vágjon ahhoz, hogy végre hazaérjen, de ennyi. Mint ahogy a fitness termünkbe sem, a multifunkci szobába sem jártam le soha. Csak a mosodába. Innen a korábbi évekbe nyúló jószomszédi viszonyom is Miss Alvaroval vagy Nyinucskával a tizenkettedikről. De a postás nem nagyon járogat a mosodánkba, így kimaradtunk egymás életéből.

Sokszor vagyok távol, és olyankor hatalmas adag posta vár, előfizetett folyóirataim, bankszámlakivonatok és kéretlen hitelkártya ajánlatok (amióta a Hitelminősítő Iroda felminősített, nem győzöm felszabdalni és kihajigálni a hitelajánlatokat a bankoktól), hónapos késéssel befutó otthoni képeslapok, üdvözletek (egyik karácsonyi lapot február végén kaptam meg idén) vagy épp fontos dokumentumok is. A Helsinkiben töltött hetek után valósággal rámömlött a postaládám tartalma, volt ott mp3 lejátszó is, amit valamikor még online rendeltem meg Southwestes bónuszpontjaimból, és kéthavi New York magazin is, ajándék küldemény a cégtől, akinél fotóimat szoktam kidolgozni, kedvezményes nyaralások az American Airlinestól és persze, minden számlám, hiánytalanul. A mosodában a gondnokunkkal, Kevinnel is összefutottam akkoriban, és megkönnyebbülve sóhajtott fel – és ez ütötte a fejembe az első szöget:

–          Szóval nem költözött el…

–          De Kevin, hisz mondtam, hogy Európában leszek…

–          Én azt tudom, uram, emlékszem is, hogy a hidegről beszélgettünk, de mégis…

–          Mégis mi…? – néztem rá értetlenkedve.

–          Semmi, semmi… Jó, hogy itt van. A postásné mondta a minap, hogy maga elköltözhetett, mert tele a levelesládája, de én reméltem, hogy nem, annak nem örülnénk, ha pont maga menne el innen…

–          Óh, ez kedves magától, no de láthatja mindenki, itt vagyok én, csak utazgatom…

És ez akkor ennyiben is maradt, és miután lerendeltem az éppen novemberben lejárt személyimet az Okmányirodától, ismét repülőre ültem, és hazautaztam egy kis szabadságolásra a sok fejtágítás után. Az iroda rendesen ki is postázta, és erről emailben értesített is, én meg nyugodtan élveztem az otthonlét kényeztetéseit mindaddig, amíg Kathy kolléganőm nem küldött egy fura sms-t egyik reggel:

„Arturom, elköltöztél New Yorkból? Remélem, minden rendben veled!”

Meglepett Kathy kérdése, de arra gondoltam, hogy a hosszas távollétem miatt kedveskedni szeretne csupán, majd újabb üzenet érkezett:

„Minden küldeményem visszajött, a születésnapi üdvözleted és az ajándékba megrendelt hetilapok is, amiket neked kértem meglepetésként. Azt írták vissza, elköltöztél New Yorkból”

Ekkor már jogosan aggódtam a hazamenetel előtt, hogy vajon milyen kellemetlenségekre érkezek vissza röpke két hét után otthonról haza. Izgatottan bontottam postát azonnal, mert tudtam, az otthonlétem alatt lejárt személyi igazolványom helyett, ami itt egyben a jogosítvány is meg kellett az újnak is érkeznie. Fellélegeztem, amikor kinyitottam a postaládát, és láttam, sokminden van ott nekem. Legalábbis minden számlám. Hiánytalanul. És a bankkártya reklámok, persze. De sem a magazinok, sem az üdvözletek, sem pedig az igazolványom… azonnal rákerestem az Okmányirodára: „Kerülje az értelmetlen sorállást, keressen fel bennünket online – hatékony ügyintézés a fotelből!” Igen, ismerem ezt. Hisz New Yorkban az Okmányirodában bármit is intézni minimum egy szabadnapot feltételez és türelmes, egésznapos sorállást egy zsúfolt teremben mindenfélékkel egy bogban. Ezért, amint tehettem magam is online kontót nyitottam, és valóban hanyattdőlve intéztem minden ezzel kapcsolatos dolgomat. Most is a megadott segélynyújtó linkre kattintottam, és máris ezer kérdés ugrott fel, milyen ügyben keresem őket, s mit is akarok, s különben is… Megválaszoltam mindet, s akkor felugrott egy ablak: „Köszönjük, hogy online próbált megkeresni bennünket. De a legjobb lesz, ha telefonál nekünk.” Telefonáltam. Robot, persze. „Nyomd meg a” – játék következett, megnyomtam, kiválasztottam, elmondtam a problémámat, majd kapcsoltak, és átkapcsoltak, és bekapcsoltak, és végre jött egy hang, egy ÉLŐ!

Gyorsan felfedem neki a problémámat, hogy október vége óta várom a elpostázott személyimet. Mondja, hogy ki is küldték. Mondom, én meg nem kaptam meg. Azt mondja, ez baj:

–          Ez a baj, uram, látja, hogy az emberek nem jó címet adnak meg, és akkor ez van. Fogadom, maga sem ott lakik, ahova be van jelentve…

Mondom, de. Azt mondja, na-na. Ellenőrízzük csak le. Ellenőrízzük. Címet mondok, ellenőríz: ez tényleg jó. Na várjon… Zene. Csend. Zene.

–          Na, figyeljen, nekem az áll itt a maga lapján, hogy maga elköltözött onnan…

–          De nem…

–          Rendben – mondja unottan – akkor majd két hét múlva újra kiküldjük.

–          Két hét…?

–          Remélhetőleg.

–          Nem mehetnék be érte? Az iroda pár sarokra van tőlem…

–          Nem jöhet be. Ez nem AZ az iroda. Más problémája van még?

–          Ez nekem elég most.

–          OK. Akkor örülök, hogy segíthettem, szép napot, viszlát! – és kattanás.

Keresem a posta elérhetőségét… „Kerülje az értelmetlen sorállást, keressen fel bennünket online – hatékony ügyintézés a fotelből!” Gyanakszom ugyan, de megpróbálom. Az online ügyintézés linkre kattintva egy új oldal és újabb kilátások nyílnak meg előttem: egy 1-800-as telefonszám.. Ez az online problémamegoldás! Kávét készítek és reggelit, mert egy 1-800-as számot felhívni annyi idő, hogy az embernek erre az időszakra kell magának ételt-italt biztosítania vagy könyvet olvasni vagy egy jó kis filmet a DVD-be.

Egyúttal egy online email lehetősége is megnyílik előttem, ez egy nagy USPS központba fut be, onnan majd szétszortírozzák, s majd válaszolnak is talán egyszer rá, Amíg telefonon várakozón vagyok, megírom életem és személyim történetét s a hiányzó előfizetett lapjaimat is, amelyeket visszaküldtek a Time Out New Yorknak, s azok értesítették Kathy barátnőmet, hogy nem tudták nekem kikézbesíteni, de pénz vissza nem, és lapok sem… Egy óra várakozás után végre jön a kérdéses robot, majd kapcsol egy élő személyhez. Elmondom neki. Meghallgat, szuszog, és kapcsol tovább. És mind így, amig egyszer csak eljutunk sokezer NY-i postahivatal közül az irányítószámomnak megfelelőhöz. Publikus telefonszáma ezeknek nincs, mert akkor mindenki csak telefonálgatna unalmában, legalábbis ők így hiszik, s ezért csak a nagy amerikai központon át lehet eljutni hozzájuk. De sebaj, ott vagyok már, csak most meg ne szakadjon a vonal, mert abba beleőrülök, és a kávé is kiömlik örömömben.

–          10002-es posthivatal, hallgatom… – mormogja unottan, aki felvette.

–          Nézze, nekem eltűntek leveleim, és…

–          Szám?

–          Milyen szám?

–          Iktatási.

–          Várjon… a helyzet az, hogy valaki engem innen kijelentett…

–          Ki?

–          Honnan tudjam? A postás, a jelek szerint.

–          Ne mondja. Honnan?

–          Ahol lakom.

–          Ha ott lakik, miért jelentette volna ki?

–          Mittudomén…

–          Hol lakik?…

–          Pitt Street.

–          Maradjon… – kattanás… Húúúúú, ez most szétkapcsolt… De nem! Csak át:

–          Kijazmijazhellóbelló?…

Mondom, ki s mit akarok. Kiderül, ő az. Őőőőő. A NAGY Ő. A mi postás nénink.

–          Mi a baj aranyom?

–          Én még itt lakom, és ki tetszett jelenteni, és…

–          Ezt tettem volna…? – mondja, miközben valamit nem bírt lenyelni, majd hallom, kortyol egyet valamiből, s csak legyőzi a falatot.

–          Biza, drágám, s nekem most elég nagy gond ez.

–          Na, semmi baj.

–          Ezt meg hogy érti?

–          Már most, hogy személyesen hozzám fordult, már tudom, hogy nem költözött el.

–          De hisz szó sem volt költözésről. A házban mindenki tudta, a gondnok, az adminisztrátor…

–          Én nem. Nekem nem szólt, bogaram… Másban segíthetek még?…

–          Hát csak ebben…

–          Pompás! Milyen remek napunk van, hogy ezt is elrendeztük. Mostmár nem lesz semmi baj, meglátja. Jó, hogy nekem szólt személyesen.

Egy héttel később érkezett hivatalos válasz a sokoldalas reklamációmra a USPS-től:

„Nagy megtiszteltetés számunkra, ha egy ügyfelünk a sokmillióból hozzánk fordul panaszával. Szomorúan értesültünk a gondjairól, és ha esetleg tud egy iktatási számot, jelentkezzen be ismét a USPS rendszerbe, és fogalmazza újra megkeresését. Amennyiben bármi másban is segíthetünk, szívesen és mélységes alázattal állunk rendelkezésére.”

Például miben? – kérdeztem fennhangon magamban, miközben kukába dobtam a levelet, amit aztán rendes postán is kihoztak szépen felbélyegezve, lepecsételve, minden. És amint ott sertepertéltem egy nap, összefutottam a dudorászó postás nénivel. Fehéren virított vidám fogsora éles kontrasztban arca színével, mélyen ülő nagy barna szemei mosolyogtak rám…

–          Itt lakom, tetszik látni… – kezdtem mosolyogva.

–          De jó magának, ez mekkora öröm lehet, édesem…

–          Na, ja. Csak mondom, hogy tessék tudni. Mert nagy bajban vagyok a lejárt iratom miatt, ami visszament az Okmányirodába…

Ekkor elkomolyodott, csípőre tette a kezét, letolta az orrára a szemüvegét és jól szemügyre vett. Majd egy pár pillanat múlva viszafordult a szortírozáshoz, és megszólalt:

–          Maga az?…

–          Én…

–          Nem baj.

–          Ahogy vesszük. Tetszik tudni, nekem olyan a munkám, hogy utazom…

–          Megértettem én, lelkem a minap is.

–          Csak mert nekem most ez gond…

–          Mondtam magának: jó, hogy nekem szólt.

–          Na ja. Mostmár belátom. Tényleg jó…

UI. Néhány napra rá nagy paksaméta fogadott a postaládámban. Többek közt egy képeslap, amit még szeptemberben küldtek nekem Arnold barátomék Görögországból, illetve egy gumival átkötött levélkupac. Igaz, azok nem nekem szóltak, hanem a lenti irodáknak. De örültem, hogy ennyire jópajtások lettünk immáron a postás nénivel. Levittem a köteg levelet, és mosolyogva adtam át a portásnak:

–          Lehoztam ezeket, biztosan fontosak. Tévedésből az én postámba lettek bedobva…

–          Nem baj – jött a kurta válasz. És igazat adtam neki: nem baj. Annyi baj van a világban amúgy is…

Elfogultan elfogulatlanul


Az Empire State Building kék-fehér-kékben

Érdekes kezdeményezés, és az épület szempontjából kifejezetten New York-i is, hogy a város ikonikus épülete minden este, legalábbis az év sok estéjén más és más színben tündököl. Általában nem fordul elő olyan, hogy napokig egyforma legyen, hacsak nem semlegesen fehér. És szerintem soha senki nem feszegetné komolyabban, mikor milyen színű, mert a színek is és a gesztusok is sokféle módon értelmezhetőek. Ugyanaz a piros szín lehet a kommunista Kína vagy a szerelem illetve a véradás megtisztelése.

Amikor azonban napokig egyszínű – és nem csupán alapvetően fehér – felmerül az emberekben a kíváncsiság, mi is az a nagy ünnep, amit egy héten keresztül ünnepel New York városa, hisz tetszik-nem tetszik, az Empire State Building a Nagy Alma jelképe. Magam is rendszeresen lefotózom az ablakomból a bevilágító tornyot, és néha utánaolvasok a kalendáriumban az aznapi színösszeállításnak. Így tudtam meg, hogy a Hanuka tiszteletére tündököl a kék-fehér fény a belváros legmagasabb tornyán. Elsőként az lepett meg, hogy az amerikaiak legnagyobb ünnepén, amit még a felszínesen élő családokban is meghitten megünnepelnek együttléttel, köszönetmondással mindazért, ami VAN, Hálaadáskor, minden órában leoltották az ünnepi fényeket és az említett kék-fehérre cserélték a Hanuka tiszteletére, hiszen éppen egybeesett a nyolcnapos zsidó-ünnep kezdete a Thanksgivinggel. Igazából akkor ötletesnek, és nagyszerűnek éreztem ezt, és örültem, hogy ezek az amcsik mégiscsak milyen jófejek is tudnak lenni. Még az sem zavart, amikor aztán csak fehér-kék volt, hiszen, miért ne lehetne egy teljes estét a Hanukának szentelni New Yorkban…

Éppen New Yorkban ne?

De aztán napokig így volt, pontosan egy hétig.

Aztán megint eltöprengtem: van nekem éppen elég egyéb dolgom, semmint azzal foglalkozzam, hány napig ünnepli az Empire State Building a Hanukát. És el is hittem magamnak, hogy ebbe belenyugodtam. Történt azonban, hogy az agyam valamelyik szegletéből előkotort egy rég archivált hírt, amit pár évvel ezelőtt olvastam – talán épp a rádióban. Hogy megbizonyosodjam róla, nem tévedek, utánaolvastam, és felelevenítettem. 2010-ben az ESB visszautasította a kezdeményezést, hogy Teréz anya tiszteletére világítsa meg a tornyot: „Mint magántulajdonban lévő épület, az Empire State Building nem vesz részt semmiféle politikai és vallási személyiség illetve esemény megünneplésében.” Ezzel magyarázták ezt akkor és ugyanezt a levelet kapta a katolikus egyház akkor is, amikor New York püpökét bíborossá avatták, s ennek tiszteletére kértek ünnepi világítást.

Mindenképp az igazság része az is, hogy nem feltétlenül a katolikusok elleni intézkedésről van szó, hiszen II János Pál halálát például elsötétítéssel, míg a korábbi püspök elvesztését vörös-fehérrel tisztelte meg az épület.

Hangsúlyozom, sem nekem, és gondolom a tizenkét millió New York-inak sem a legmeghatározóbb dolog, milyen színű esténként a torony. Ebben a decemberi ködben néha el is tűnik napokra… Csak ezt a két tényt kapcsolta hirtelen egymáshoz az agyam. Gondoltam, elmesélem.

byclarkellis

A writer trying to be an author

August MacGregor

Celebrating Sensuality. Intended for mature audiences, 18 and over

Living to help other disabled people, and people in need, Change the sign!! And Earth

I been online since 1994. I seen the internet at its finest. Then the World joined and fucked it up

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

tutorials4view

Watch free tutorials in Full HD (1080p) quality video tutorials, sorted by subjects, like: Photoshop, Gimp, Facebook, Torrents, Windows 7, Windows 8, Windows 8.1, Viruses and malware removal ( like ask,com, vqo6, Babylon ) and more and more.. If you like our tutorials and guided, please SUBSCRIBE to out channel at: http://www.youtube.com/user/ShaiSoft - tutorials4view.

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: