Elio és Oliver nyomában – valahol Észak-Olaszországban (12)


 

Maurizio gesztusa

Az óváros templomából, San Giacomo harangtornya alatt a Piazza del Popolo felől leszivárogtam ismét a tengerre néző piazzettára, a Di Amicis térre. Ez az egzotikus növényekkel sűrűn benőtt park a magasváros tövében többféle néven is ismert azok körében, akik otthonosan mozognak Bordigherában. Egyik ilyen neve a Cape Pineta, akár botanikus kertté is nyilváníthatnák, százéves fikuszok, olajfák, ciprusok, datolyapálmák sűrű dzsungele nőtte be a szépen rendben tartott sétányok közt meghúzódó parkot. Legjellegzetesebb példányai a norfolki fenyők, amelyek eredetileg Új Zéland és Új Kaledónia csendes-óceáni vidékeiről kerültek ide, és lettek honossá a mediterrán térségben is.

Photo by Artur Dancs

Cape Pineta

A tengeri szellő csavargott a fák között, a Piave emlékműnél idős emberek üldögéltek a késő délutáni beszűrődő napsütésben. Eszembejut, ami Elionak is átvillant a fejében, hogy talán egykori bajtársukra vagy felmenőikre emlékeznek a kőtábla névsora előtt, majd nekem is, mint Elionak, eszembe jut, ez lehetetlen, hiszen ahhoz, hogy bármelyiket is ismerd az ott felsoroltak közül, ma már legalább száz-százhúsz évesnek kellene lenned. Talán csak kegyeletüket róják le a hősöknek, akik épp nagyapáik, dédapáik is lehettek. Ebből az időtávlatból már semmi és senki sem fáj annyira. Lehet, huszon-harminc év még átment némi fájdalmat korábbi veszteségeinkből, de száz semmiképp. Száz év tompa emlékezést idézhet elő bennünk, semmi többet, tiszteletteljes elmélkedést a múltról. Ez már nem fáj. Legalábbis nem úgy fáj.

Photo by Artur Dancs

Délután a Piave emlékműnél

Délelőtti elragadtatásomban, hogy sikerült felkutatnom a piazzettát, nem adtam magamnak sok időt felfedezni azt részleteiben, és mielőtt elindultam volna lefelé a tengerpartra, kimentem ismét a Sant’Ampelio templom feletti kilátóteraszra. A helyiek Marabuttonak emlegetik, ami a muzulmán világból kölcsönzött szó, talán a lőporraktár különleges alakja miatt. A terasz magasan a tenger fölött éppen a csücsökre néz, ahol a városvédő szent kápolnája van szemközt, és balról ellát San Remo magasságaiig és a riviéra távolabbi öbléig, Genováig, amennyiben ezt az idő megengedi. És ezen a délutánon megengedte, tudhatta nekem most nincs ennél több időm. Ha jobbra fordultam, nem csak Monacóig, hanem az ilyen derűs délutánokon Nizzáig is ellátni. El tudtam volna képzelni ezt a látványt életem hátralevő részére. Előbb ezt nem mertem magamnak sem bevallani, de aztán a barátaimnak egy üzenetben megírtam a titkot. A tenger fodrozó, magas hullámokban tornyosuló csipkékkel csapkodta a délutáni nap áztatta sziklákat és odébb, a Garnier villa alatt ritmusra ringatta a kikötőbe zárt jachtokat, szellője pedig a megannyi nemzet lobogóját ugyanolyan rakoncátlansággal lobogtatta felettük. A marabuttón három ágyú őrzi a várost. Nemrég állították vissza őket a helyre, ahol a kalózkorszak idején a várost védték. Nevük is van, és a helyiek nagy tisztelettel emlegetik őket: Butafoegu, Tiralogni és Cagastrasse.

Photo by Artur Dancs

Marabutto

Tudtam, hogy az esti órákban egyszer még feljövök majd ide és az óvárosba, a napnyugtára inkább a tengerparton szerettem volna lenni. A kanyargós lépcsőkön Sant’Ampelio templomához ereszkedtem le, és onnan le a tengerparti sétányra. A Lungomare Argentina Evita Perón tiszteletére kapta a nevét, aki 1947-ben, a háborút követően kis reményt hozott a tengerparti kisvárosba, amikor júliusban felavatta a riviéra leghosszabb tengerparti promenádját, hogy az élet a háborús évek után visszatér majd a régi kerékvágásba. A promenád két kilométer hosszan terül el Sant’Ampelio kápolnájától Vallecrossiáig a kékvizű tenger és a vasúti sínpár között mediterrán fenyőkkel szegélyezve. A sétányra nyílnak Bordighera tengerparti szállodái. Amikor leértem, alkonyodott, a szállodák a promenádra nyíló kijáratain a vendégek sorra csordogáltak ki a sétányra. Voltak, akik a kavicsos tengerpartra mentek le egyenesen, mások a tengerre nyíló teraszokon kerestek helyet maguknak vacsora vagy csak egy hűs koraesti rosé reményében. Voltak azonban, akik sétálni indultak. Én is azt terveztem, végigsétálok a promenádon, de a vasútállomással párhuzamos barettóhoz érkezve, nem tudtam ellenállni egy kis helyi szürkebarátnak.

Mondtam is a pultos, széles mosolyú fiúnak, hogy micsoda meglepetés számomra szembe menni itt az East Village-ben heti rendszerességgel vásárolt kedvenc borommal, a Ruffinoval. Mondja, hogy nem meglepő, mert erről a vidékről származó borok ezek, és ha akarom, felidézi bennem a New York-i esti borozgatásaimat. Mondom, én nem azokra akarok most emlékezni, hanem ezt itt megélni – és körbemutattam – ugyanazzal – és a borra mutattam.

Photo by Artur Dancs

Kérdi rosé formájában jöjjön-e a „megélés” vagy szürkebarát legyen a társam. Mondom, maradjunk a fehérbor mellett. Helyesli döntésemet, és mondja, hogy én csak nézzem ki a magamnak leginkább megfelelő asztalt a helyzet megéléséhez, és ő majd Maurizióval elintézi, hogy a bort majd odarendezze nekem egy kis kancsóban. Kancsóban? – kérdem felderülve a pompás ötleten. Kancsóban. Bízzam csak magam rájuk, rá és Maurizióra. Úgy beszélt nekem Maurizióról, mintha ismernem kellene. Elhelyezkedtem a tengerhez legközelebb eső asztalnál. A környező asztaloknál helyi fiatalok illogattak kisebb-nagyobb társaságban. Beszélgetésfoszlányok, nevetgélések szűrődtek át innen-onnan a koraesti tengeri szellő susogásában. A kavicsos parton nem sokan jártak, egy-két kagylógyűjtő vagy romantikázó pár a távolban. A hullámok változatos erővel és sistergéssel csapódtak a partra. Közben megérkezett a nagyon fiatal, csillagszemű, sovány fiú, aki addig a másik asztalnál, a nagy társaság körében komédiázott, és akivel már váltottam pár szót, azaz próbáltam, amikor a baretto teraszára léptem imént. Angolul kérdeztem, hogy pultnál szolgálnak-e ki vagy bízzam inkább rá. De csak megvonta a vállát:

– Che ne so… – és a bárpultos felé intett.

Most letette a boros kancsót az asztalra. Ő lehet, hát Maurizio, aki nem beszél angolul ugyan, de azon túl roppant kedves és készséges. Korábbi parolázásunkból a pultos fiú azt gondolhatta, mi már korábban lebratyiztunk, és ezért engedett át engem olyan proaktívan Maurizio gondoskodásának. Emez meg gondoskodott is rólam. Letette a bort a kancsóval, a poharat. Majd töltött. Valamit mondott olaszul, és visszament a bárhoz. Amikor visszatért, egyik kezében egy tál mogyorót, a másikban sósperecet hozott. Mosolygott, és mint szövetségesek közt, rámkacsintott:

– Giovanni küldi

Odanéztem, a széles mosolyú pultossal találkozott a tekintetem, megemeltem a teli poharamat irányába, ő visszaintett, Mauriziónak pedig megköszöntem egy szép borravaló kíséretében.

– Pillanat, visszaadok – hebegte.

Intettem, tartsa meg. Meglepetten mosolygott, és megköszönte. Nem mondott semmit, hanem egy jellegzetes kézmozdulattal biztosított afelől, hogy ha bármire szükségem lenne a tengerparti megélésem közepette, akkor a legjobb a kezekben vagyok itt, csak jelezzem.

A pohár fala gyöngyözött a párás tengerparti nyárestében a jól behűtött fehérbortól. Beleszippantottam, és elmerültem gondolataimban. Alig volt teljes huszonnégy órája, hogy pár méterrel fennebb, a rózsaszínű állomás peronjára léptem az intercityről, és mégis  úgy éreztem, mintha Bordighera mindig is életem része lett volna. Valahol a távolban Ventimiglia felé sejteni véltem a tengerbe nyúló nagy sziklát, a helyet, ahol Oliver és Vimini harminc éve a napsütötte nyári délutánokon és alkonyokon az élet nagyon fontos dolgairól, barátságról beszélgetett hosszan a szikla tetejére kuporodva felhúzott térdeiken pihentetve állukat a távolba bámulva. És ahol Elio Marziával randizott nyáréjszakán, ahová délutánonként fürdeni jártak a szomszéd fiatalokal és a villa vendégeivel, akik ebéd utáni ejtőzésük közben jónéven vették, ha valaki felvetette, le kellene menni a partra. Nem , mert magában nem tudott volna bárki lemenni, hanem mert valakinek meg kell törnie a sziesztával járó, lustasággal vegyült ernyedtséget ilyen fülledt nyári délutánokon, hogy lendületbe hozza a társaságot.

Photo by Artur Dancs

Villa a tengerparti szirten

A sziklás öblöt, ahol Elio és Oliver utoljára úszott együtt azon az augusztusi hajnalon, mielőtt Oliver visszautazott volna New Yorkba. A tengerpartról a hegyoldalba emeltem a tekintetem. A hegyoldalon sorakozó villák tegnap még csak ismeretlen szép épületek voltak, a pazar panoráma része. Ma már személyes ismerőseim. Az alkonyati párában alig kivehetően ott a Torre dei Mostaccini és mellette a Forbes villa, ahol, ma már tudom, Monet kilátója van, a sárgavirágos titkos hely a meredek falú patakkal, ahonnan egy horzsolást hoztam a térdemen emlékül. Ó, és eszembe is jut az alkaromon a seb. Reggel kicsit még vérzett. Ezt a múlt éjszaka szereztem az óvárosban a várfal boltíves ablakába kikapaszkodva a telihold fényében a vadrózsabokrok között. Micsoda szép emlékek!

– Ehi, Maurizio! – intettem a csillagszeműnek, aki a barátaival, a nagy társasággal szórakozott a másik asztalnál – posso avere un altro, per favore? – mutattam a kancsóra, amelyik valami rejtélyes módon erősen megüresedett előttem.

Amikor kihozta, és töltött, a pohár ismét bepárásodott. Ugyanúgy fizettem, mint előbb. És ő ugyanúgy azonnal a visszajáró után nyúlt zsebébe. Én pedig ugyanúgy intettem, tartsa meg. Meglepetten és zavartan nevetett, nem tudtam pontosan, miért, talán nincsenek ezek a nyári suhancok a borravalóhoz szoktatva itt a kis barettoban, mindenesetre tisztelettel megköszönte, és a ugyanazzal a kézmozdulattal biztosított afelől, hogy bármiben lenne szükségem rá, ő ott lesz nekem valahol a szomszéd asztaltársaságnál, a barátai közt. El is neveztem ezt magamban somolyogva Maurizio gesztusának. Mert rájöttem, a dolgok, amiknek nevet adunk, sokkal tovább élnek bennünk, mint azok, amelyeket sehogy sem hívunk. És ezt a gesztust én el akartam tenni a riviérai emlékeim közé.

Photo by Artur Dancs

Elmélkedések egy pinot grigio felett

Az újabb adag bor és újabb adag elmélkedést követően elindultam felkutatni a Lungomare Argentina másik végét. Az esti vonatok egyike éppen elrobogott mellettem a ciprusfák sorának másik oldalán. Az összecsukott napernyők tarka mezején leugrottam a promenádról a vízpartra. Köveket szedtem, cirkásokat. Megmártottam a lábam a vízben, hogy az óceánok után a Földközi-tenger is megsimogasson. A köveken fájdalmas volt edzetlen talpakkal járnom, visszavettem a cipőmet, és visszasétáltam a promenádra. A padokon itt is, ott is emberek ültek, néhol gyermekek játszottak. Az egyik fontanillánál megtöltöttem a vizespalackomat, és az arcomra is locsoltam egy kis hideg vizet, hogy felfrissüljek. A tengerre nyíló teraszokon mind nagyobb számban verődtek össze társaságok. Mellettem görkocsolyázók suhantak el, és néha egy-egy kerékpáros is. Vallecrossiánál a promenád véget ér. A Trocadero összehúzott színes napernyőit elhagyva, melyek, mint hatalmas piros-fehér és kék-sárga alvó denevérek ingadoztak az esti szellőben, kitekintettem a korlátra támaszkodva a francia Alpok felé, valahol látni lehetett a folyót, amelyik Ventimiglia előtt ömlik a tengerbe. Fenn a hegyen narancssárga fátyolba burkolózva sorakoztak a villák, a hegyi utakon a távolban az autók csak matató bogaraknak látszottak.

Photo by Artur Dancs

A könyvesbolt

A baretto előtti aluljárón keresztül mentem át a sínpár alatt az állomás előtti térre, hogy onnan felugorjak a lakásba. A baretto terasza jócskán megtelt vendégekkel, Maurizio sem komédiázott a barátaival, hanem gyors egymásutánban fogadta a vendégeket a bejáratnál. A pult felett akkor vettem észre a feliratot, amely tanusította, hogy a baretto, biza már 1960 óta fogadja a vendégeket ezen a helyen a promenádon.

Nem volt kedvem vendéglőbe menni aznap este, sokkal inkább arra szerettem volna a megmaradt pár órát használni, hogy több időt töltsek Bordigherával. Könnyű harapnivalót raktam ki a tányérra és egy pohár proseccóval kiültem az erkélyre. Sötétedett, a domboldal korábban még narancsszínben fürdő lejtője a villákkal, pálmákkal és utakkal is mind inkább beleveszett a sötétségbe, csak az emitt-amott felvillanó fények jelezték a mozgást és az életet. A magasban az óváros homályából a megvilágított harangláb, mint világítótorony mélázott békésen a városra. Alig vártam, hogy ismét fenn legyek, és magam is onnan nézzek szét ma este még egyszer, utoljára. A megmaradt proseccót jégkockákra töltve egy fedeles pohárban magamhoz vettem néhány sárgabarack társaságában, és felkapaszkodtam a meredek úton a Garibaldi tér mögött. Aznap volt az teljes telihold, a sápadtszínű korong ott kergetőzött velem a távoli tenger víztükrén, mikor a piazzettára, majd onnan a Marabuttora kiértem. Kellemes, sós illatú nyáreste volt, kabócák, tücskök zenéltek a közelgő június, de az idén sokkal korábban beköszöntött forró nyár tiszteletére is. Kiültem a kilátó szélére a kőre, a távoli városok fényeinek sziporkázásába merültem, felettem a hold őrködött a tenger felett, amelynek távoli suhogása, a sziklákkal való barátságos incselkedése, mint természetes zenei aláfestés szűrődött fel. Egy távoli terasz mulatozó társaságának a harsány kacajait is időnként megmozgatta az esti szellő, és mindez elvegyült a mediterrán fenyők és datolyapálmák sustorgásával.

Photo by Artur Dancs

Bordighera holdsugárban

Odalenn, a domb alól nyíló alagútból a Nizza felé robogó vonat zaja törte meg a csendet egy percig, az expressz lehetett, nem állt meg az állomásnál. Amikor újra látni véltem, már távol, Vallecrossia felé járt, a zaja csak távoli halk kattogásként járt vissza Oliver sziklájától. Az eredeti vasútvonalat 1857-ben kezdték megépíteni egy grandiózus terv alapján a Liguriai Riviéra mentén Genova és Nizza között, és 1872-ben az egysínpáros vonal már működött is. Mivel akkoriban a személy- és áruszállítás jelentős része még a vízi útvonalakon történt, a vasút elsősorban a királyság politikai érdekeit és főleg a katonai szempontokat tartotta szem előtt. Csakhamar kiderült, hogy ahhoz, hogy teljes értékű közlekedési útvonallá váljon, legalább megduplázni szükséges a már elkészült vonalat. Az első vonal teljes egészében a tengerpart fölött vonult a szirteken, roppant bonyolult kihívás volt a tervezők részére a második sínpár megtervezése, sok helyen erre nem is volt lehetőség. Éppen ezért a később készült kettős sínpár már nem fut mindenütt a tengerparton, és nagyon sok alagúttal tették járhatóvá az új útvonalat, így például Monacoban és a mai francia területek egy részén, valamint Bordigherától, éppen az óváros alatti alagúttól kezdődően San Remon át Andoráig, és kisebb megszakításokkal tulajdonképpen Genoiváig is a hegyek belsejében halad a vasút. Az elhagyatott külső vasútvonalakról Aciman is említést tesz a könyvben, amikor Oliver érkeztekor, a tengerpartra ereszkedve a szirten fekvő villából Elio megmutatja neki az elárvult vasúti síneket és a cigányok által belakott Savoyai címeres egykori királyi vasúti kocsikat. Aztán, amikor húsz év múlva Oliver viszzatér Bordigherába, ismét szóba kerülnek a vasúti kocsik, bár sem azokat, sem San Giacomo haranglábját nem látogatják már újra.

Photo by Artur Dancs

San Giacomo haranglábjával

A csendesen álmodozó piazzettán a külső kőszegélyre kiülve bámultam a messzeségbe, és barackmagvakat fosztottam meg fogammal az émelygős-zamatos gyümölcstől. Ilyen sósillatú, játékos szellőkkel átjárt bolond nyár lehetett az is, ami után kutatva én is ideérkeztem sok évtized távlatából. Kabócák és tücskök zenéje járta át a fülledt éjszakákat, amelyek a maguk részéről hagyták a kőkockákat kicsit kinyújtózni, hűsölni a nappali perzselő kánikulák után. Volt, ahol fel is locsolták, hogy friss levegőt lélegezzenek a kis utcákra és terekre. S ahogy a Città Alta utcai fontanillájából a macskakövek közt magának lefelé utat kereső vízér után fordultam a lejtős allén, volt az egészben valami kellemes folytonosság. Harminc évvel ezelőtti, tíz évvel ezelőtti és jelenlegi pillanatok folytonossága.

Noha mindvégig velem volt, és tájékozódás gyanánt B-ben is bele-belelapozgattam, mikor hazaértem New Yorkba feküdtem neki sokadjára is újraolvasni Aciman regényét. Úgy éreztem, legjobb, ha egy jéghideg kajszibaracknektárral kifekszem a napra a tengerparton, és újraélem az egész utazást. Elio és Oliver története és az az 1987-es nyár teljesen új színezetet kapott utazásaim során. Mindent pontosan tudtam, láttam, éreztem, tapasztaltam, így hát sokkal könnyebb volt a titkokat kihámozni és megfejteni az egészből.

Elio és Oliver története Luca Guadagnino filmbéli és André Aciman könyvbéli párhuzamos világaiban olyan bűvös tájakra juttatott el, amelyek kiaknázása és felfedezése még sok-sok mesét megér majd. A filmben Bergamoból kerülünk vissza Cremába, Moscazzanoba és Fontanile Quarantinába. A könyvben Rómából érkezik vissza a vonat B-be, azaz Bordigherába, a tüdőszínű állomásra. Elio is és Oliver is járt Bostonban és persze… New Yorkban is. Érzem, hogy nem csak Róma és Bergamo, amit még beleszövök életem útvonalterveibe, de azt is, hogy Lombardiában és Liguriában is otthon leszek immár mindenkor.

Photo by Artur Dancs

A piazzetta szegélyén

Bordigherából a délutáni órákban értem Oslóba Nizzán keresztül. A Côte d’Azur repülőtéren a francia fiú, mikor megtudta, ki vagyok, és hogy este át kell dolgoznom magam Európából Amerikába az egyik hosszútávú járaton, egy egész sort foglalt le nekem a gép végében, hogy senki se zavarjon, a kollégáim a gépen pedig egy palack friss, hideg norvég vízzel aludni küldtek, de Maurizio gesztusával jelezték, békében pihenhetek… Oslóban épp csak annyi időm volt, hogy a szállodai szobámban felfrissüljek, elcsomagoljam az emlékeimet, és egyenruhába bújva elinduljak haza New Yorkba. A késő esti gépen dolgoztam New York felé, ilyenkor az utasok, még a skandinávok is csendesebbek, pihennek, filmet néznek vacsora után egy-egy pohár ital mellett. A középső vészkijárat széles sorában egy szelídarcú, jól öltözött fiatalember dolgozott laptopján, néha bele-beleolvasott a könyvébe, ami ugyan címoldalával lefelé volt az asztalon, felismertem Aciman regényét. Vacsora után, mikor arra jártam a sötét kabinban, vettem észre egy villanásnyira, hogy a laptopon a filmnek épp azon jelenetét nézi, amikor a pályaudvaron Elio elbúcsúzik Olivertől. A fiú lecsapta a laptop tetejét, mélyet sóhajtott, és hátrahajtva a fejét a széken, a plafont bámulta. Vörös volt a szeme. Szerettem volna odamenni, és beszélni hozzá, de nem tettem, mert egyrészt szakmaiatlan lett volna, másrészt, s talán ez volt a mérvadóbb érvem, én sem örültem volna, ha bárki is hozzám szól, amikor elolvastam a könyvet vagy épp befejeztem a filmet nézni. Később, mikor ismét arra jártam, a prémium osztályról egy jól behűtött száraz fehérbort vittem magammal. A fiú a könyvet olvasta magába fordulva, fejét a kezeibe temetve, az asztalra könyökölve kényelmetlen pózban, amennyire csak egy repülőn olvasni lehet a sötét kabinban egy halovány olvasólámpa fényénél. Nem szóltam egy szót sem, letettem a poharat, megtöltöttem borral, amitől az bepárásodott. A fiú rámnézett, és mielőtt szólt volna, intettem, ne tegye. Maurizió mozdulata jutott eszembe, azaz nem is eszembe, hanem csak előjött belőlem. Azzal a gesztussal otthagytam. Elmenőben, a harmadik sor távolságából csak egy halkan súgott, elcsukló „köszönöm” ért utól. Visszapillantottam, mosolygott és a fejét csóválta meglepetten, majd visszabújt a könyvbe.

Elio és Oliver nyomában – valahol Észak-Olaszországban (11)


 

 

Monet nyomában Bordigherában

A szobám falán lógó Monet festmény, a „Bordigherai látkép” ott terült el a valóságban, a szemem előtt a maga XXI. századi  valóságában, és behúnyt szemmel is meg tudtam volna jelölni az óváros tornyát, San Giacomo haranglábját, és az Etelinda kastélyt.

Photo by Artur Dancs

A “Bordigherai látkép” a szobám falán és kajszibarack nektár

Gondoltam-e néhány hónapja, amikor kiakasztottam otthon a falra az ernyős lámpa fölé, és hosszan belemélyedtem, hogy mire rendesen kitavaszodik, személyesen is lefesthetném, ha lenne tehetségem ilyesmihez, mert éppen ott fogok állni Monet szirtjén egy verőfényes nyári délelőttön? Dehogy gondoltam én azt. Mint ahogy azt sem gondoltam, hogy harmincegy év távlatából tekintek majd le Elio titkos helyéről, és indulok le az ösvényen a sárga virágok és pálmák között a völgybe, ahogyan ők ketten tették Oliverrel a három évtizeddel korábbi tücsökciripelős nyári napon, le egészen a meredek partú patakig, s annak mentén a via Torre Mostaccini-ig, le a via Roma kereszteződéséig. Boldog voltam, és úgy éreztem, minden ami ez után történik velem Bordigherában a nap hátralevő részében, már csak ráadás lesz, ajándék. Nem mintha az eddigi élmények nem számítottak volna annak. Hirtelen visszafoghatatlan vágy kapott el, hogy lemenjek a tengerpartra. Nem ismertem magamra: mindjárt egy napja tartózkodtam az olasz riviérán, és még a tenger közelébe sem mentem! De még várt rám a Villa Mariani.

Photo by Artur Dancs

Villa Forbes

A Mariani villának, amelynek kertje az egykori Giardino Moreno egy részét öleli fel, összesen három tulajdonosa volt: Fanshawe kontesz, aki 1885-ben arra kérte Garnier mestert, építsen számára egy nyaralót a bordigherai domboldalra, majd a híres impresszionista és orientalista festőművész, Pompeo Mariani, aki 1909-ben vette meg a villát, s végül Carlo Bagnasco, művészettörténész. Utóbbi nyitott nekem kaput, amikor pontban tizenhat órakor megrángattam a régimódi kapucsengőt. Korábban érkeztem, ahogyan illik, és kivártam a megbeszélt pontos időpontot, szintén, ahogyan illik. Eszembe jutott, amit Marléne Dietrichről olvastam, hogy mennyire méltányolta, hogy Chevalier, ha látogatóba jött vacsorára, sem korábban, sem később, hanem pontban a megbeszélt időben csengetett be, addig türelmesen szobrozott a bejáratnál az Avenue Montaigne 12 előtt.

Egy fiatalosan lendületes, magas férfi állt előttem kék keskenycsíkos billowy ingben, feltűrt ingujjakkal, művésziesen vállig érő hullámos ősz hajjal. Néhány olaszul váltott mondat után angolul folytattuk. Nem tudott tökéletesen angolul, de sokkal jobban, mint én olaszul. És a világért sem szerettem volna, ha bármilyen lényeges információt amiatt szalasztok el, mert nem értem pontosan az olasz nyelvet.

Photo by Artur Dancs

Villa Mariani

A villa nem hivalkodó, de pazar eleganciával néz a ez egykori Giardini Moreno magaslatairól a riviérára. Az emeleti kilátóteraszra vezetett signore Bagnasco, aki rutinos idegenvezető benyomását keltette bennem. Noha tisztában voltam vele, milyen sokan megfordulnak birtokán, azt éreztem, ha ezredszer is ismétli ugyanazt el most nekem, ugyanolyan lelkesedéssel és művészi hévvel szól Marianiról, Monet-ról, festményekről, a művészetről, Bordigheráról, történelemről, a hírességekről, akiknek a neve így vagy amúgy kapcsolódik a helyhez, amelynek kiváltságos látogatója éppen magam voltam abban a pillanatban. A teraszon máris egy Pompeo Mariani festmény elevenedett meg előttem, az alsó-város a templomtoronnyal, a tengerpart lehetetlen kékje az őt szántó háromszögű vitorlákkal, mint fehér cápauszonyokkal, amelyek hol az eget, hol a vizet szántják, nem is tudni pontosan. És a vasút vonalát jelezve a mediterrán fenyősor közel a parthoz, alattunk közvetlenül pedig a villák hullámzó ívben a domboldalon, a királynő egykori nyaralója, szállodák és pálmafa, rengeteg pálmafa. S hogy alátámassza a tényt a festménnyel kapcsolatban, a reprodukcióra mutatott, ami állványra állítva egyik sarokban állt a hatalmas terasz szegletében. Micsoda korokat élhetett meg ez az erkély, micsoda gazdag társadalmi élet nyomait és titkait őrzi ez a kilátó, futott át rajtam, és mintha olvasta volna gondolataimat, Bagnasco reprodukált fekete-fehér fotókat hozott elő bentről Mariani mesterről, családjáról és barátaikról, akikkel ugyanannak a kilátóterasznak a lenyűgöző panorámáját élvezték, amelyhez most nekem volt különös szerencsém.

Photo by Artur Dancs

Ennek az eredetije Szentpéterváron van a Hermitage-ban

– No, de eredjünk Monet nyomába – mondta, és intett, kövessem a kertbe.

Mondom, én már egy ideje megeredtem, és gyorsan elmeséltem, hogyan kerültem Armie Hammer dédapjának privát kollekciójának jóvoltából szemtől-szembe Monet festményével Los Angelesben, és hogy én is tanusítsam mondandómat, előkerestem a fotót, amelyen a „Bordigherai látkép” előtt feszítek Westwood Village-ben, a látkép, amelyet ma délelőtt személyesen is felfedezhettem odafenn a Monet’s Berm magaslatain, Elio titkos helyén. Bagnasco egy pillantra megtorpant, megállt lefelé menet a lépcsőn, és rámnézett. Azt hiszem, addig csak valami felszínes amerikai turistának nézett, aki jött, mert írta a Tripadvisor, kipipálja ezt is a listáról, és elmegy ebédelni valami jóféle vendéglőbe. Megnézte a fotót, és elismerően csettintett, hogy ez igen! Ez bizony AZ a festmény! Nagyítsam csak ki a telefonon. Kinagyítottam. Éreztem, hogy ez az én pillanatom, és ha már mindketten a telefonom képernyőjét bámultuk a Mariani villa teraszán, a rutinos tour pedig egy pillanatra megszakadt, hirtelen átgördítettem a másik fotómra a párizsi D’Orsay múzeumból, a „Villák Bordigherában” előtt pózolva. És belekapaszkodva egy korábbi mondatába, amelyben elmondta a villa történetét Garnier mester nevét emlegetve,  jeleztem, hogy ittlétem alatt – azaz még aznap – el szeretnék a Garnier villába is jutni, ahol, ugye az a bizonyos festmény készült.

Photo by Artur Dancs

Villa Garnier

– A Garnier villába ma nem mehet be, mert csak pénteken nyitják meg a látogatóknak, de ha a festmény valódi helyszíne érdekli, akkor kijavítanám engedelmével… – és visszalépett a teraszra, és odaintett, tekintsek le.

– Az Etelinda. Oda menjen. Az a festmény ugyanis ott készült, nem a Garnier villában.

Ebben a pillanatban állt össze bennem a kép, hogy a megtévesztésig hasonló Garnier paloták – amelyek történetéről szólva elmondtam, mitől lettek olyan egyformák – engem is összezavartak. Éreztem, Bagnasco is örült, hogy – ha nem is magasan képzett műszakértő vagyok – megszállottan kutatok azon történetek iránt, amelyek számomra fontosak, és ebben rokonlélekre lelt bennem, de bennem az öröm még nagyobb volt, hogy újabb számomra fontos dolog került máris a helyére bennem vendéglátóm jóvoltából.

– És ha már úgyis fel-alá jár a világban – vette át életem ritmusát kedélyesen Bagnasco – és persze, ha van lehetősége rá, menjen el Kaliforniában Santa Barbarába is, annak a festménynek, amit Párizsban látott, a másik változata ugyanis ott van – és egy fényképes dokumentumot húzott elő ennek igazolására.

Mint később kiderítettem, Potsdamban tavaly a „Bordigherai villák” egy harmadik változatát is kiállították, amelyet az Etelinda másik oldaláról festett Monet, háttérben a Città Alta-val, Bordighera óvárosával, és a „Via Romana” című alkotás is jelen volt azon a tárlaton Németországban.

Claude Monet: Villák Bordigherában

A kertben egy padon egy asszony és két középkorú férfi ücsörgött, beszélgettek, a ház személyzetéhez tartozhattak, és épp a délutáni pihenőjük utáni percekben kaptam el őket, amikor a házigazdával átvágtunk a pálmafákkal és olajfákkal sűrűn benőtt kerten. Utóbbi csak odabiccentett a padon ülőkre, mint aki tudomást vesz a jelenlévőkről, de különösebben nem foglalkoztatja, hisz mindenki tudja a házban, mi a dolga. Állványokra erősített festmény-reprodukciók jelezték, melyik Monet remekmű a kertnek melyik szegletéből készült 1884 nyarán.

Photo by Artur Dancs

Veduta di Ventimiglia

– Amikor még nem állt a villa, innen, ebből a szögből festette a „Ventimigliai látképet”, ott látszik az a hegycsúcs a francia Alpokból, ami a festményen is, mutatott Bagnasco a villa mögötti panorámára, amit ma már nem csak az épület, de a magasra nőtt fák is jócskán eltakartak. Az most Skóciában van, Glasgowban őrzik – és épp csak megforfult, máris mutatta a következőt a reggeli fényben festett „Giardino a Bordighera” címűt, amelyet megnézni a Hermitage-ba kellene látogatnom Szentpéterváron.

Photo by Artur Dancs

“Giardino a Bordighera” egy mai fényképen

– Ez az olajfa itt ötszáz éves – büszkélkedett nemzetközileg is méltán híres növényével házigazdám, aki majd egy száztíz éves fikuszra is felhívta a figyelmem, miközben lennebb haladva a kertben leplezetlen elragadtatással állt meg a kacskaringós olajfa mellett, és előhúzta Monet képének reprodukcióját „A tanulmány az olajfákról” címűt.  Elmondhatatlan megilletődöttséggel töltött el, ahogyan szó szerint Monet nyomdokaiban lépdeltem a világ egyik leghíresebb kertjében „privát” vendégként. Elmeséltem, mennyire összezavarodtam a szirtről készült festménnyel is, amíg a Hammer család birtokában végül felfedezett változatot Los Angelesben megtaláltam. És elmondtam, hogy a kutatások során egy hasonló, másik kép is került, a „Bordighera”, amelyik Chicagoban van kiállítva jelenleg, s amin az összehajló fák kissé eltakarják a szabad kilátást az óvárosra és a tengerre, nem úgy, mint a festményen, amelyik ilyen hosszú, szép és tanulságos útra küldött engem hónapokkal ezelőtt.

Photo by Artur Dancs

Monet olajfájánál Carlo Bagnascoval

– Óh, valóban tévedés lenne azt hinni, hogy a kettő ugyanaz a festmény. Az a chicagoi festmény ugyanis nem a Torre dei Mostaccinin készült, ott csak a maga által kutatott „Bordigherai látkép”, hanem itt, felettünk, a via dei Colli Belvedere del Carillon kilátójáról. Ugyanonnan festette a „Pálmafák Bordigherában” címűt is, amit maga otthon, New Yorkban meg is nézhet a Metropolitanben.

Alig bírtam jegyezni a rengeteg értékes információt, és siettem hozzátenni, hogy a Belvederen ma is és az éjszaka is jártam fenn, amikor a fiatalokkal futottam ott össze, mintha ez valamennyire is számított volna vendéglátómnak.

– Ha Sassoba nem is megy ma már ki – nézett az órájára Bagnasco – a Monet Parkot mindenképp ejtse útjába lenn, a via Rómán, onnan festette a „Moreno kert” című képét, és ha Floridában megfordul, West Palm Beach-en meg is nézheti az eredetit is.

A Monet Parkban első este is jártam, és idejövetelem előtt is visszatértem még egy kis tájékozódás végett. Azt azonban nem tudtam, hogy az a festmény meg oly közel van éves floridai vakációim helyszínéhez. A házigazda most a kert lentebbi oldalában álló másik épület felé vezetett a dzsungeles ösvényeken át folyamatos magyarázatok kíséretében. Mazzucottelli kovácsoltvas munkáira hívta fel figyelmemet a kerti lámpaoszlopon, az épület erkélyén, és elmondta, ha megfordulok Milánóban majd, nem lesz legalább ismeretlen számomra, hisz a város patinás épületeinek jelentős része őrzi a vasfaragó mester munkájának nyomait.

Photo by Artur Dancs

Mazzucottelli lámpája a kertben

– La Specola! – invitált be az épületbe signore Bagnasco. Mint kiderült, ez Pompeo Mariani alkotóműhelye volt, remekműveinek nagy része itt látta meg a napvilágot. A napvilágot, amely jól megtervezett módon és napszakban juthatott a műterembe. Mariani ugyanis a műhely építtetésénél azt a nagyon fontos szempontot is szem előtt tartotta, hogy  a festéshez a legmegfelelőbb az északi és déli oldalról, valamint a fentről érkező természetes fény. Éppen ezért a Specola hatalmas ablakai is eszerint készültek a tetőre, északra illetve a déli oldalra.  A műteremben festőállványok és paletták mellett ezerszám ereklyék, emléktárgyak, értékes gyűjtemény- és ajándéktárgyak sorakoztak művészi rendetlenségben. És bármelyik apró darabra mutathattam, Bagnasco mester máris készségesen elmondta az ahhoz a tárgyhoz fűződő történetet. Találtam itt elismerő okleveleket a különféle világkiállításokról, a mester személyes utazókofferját rajta a névkártyával, Arturo Toscanini személyes ajándékát a mesternek, és a karzat fölül lelógatva az olasz királyi zászló sem kerülhette el a figyelmemet.

Photo by Artur Dancs

La Specola

– Ja igen. Az akkor lett felhúzva, amikor I Umberto királyunk itt járt a királynéval látogatóban Mariani mesternél… – a királyi család látogatását olyan elegáns közömbösséggel mondta a sok híres festő és befolyásos ember látogatásainak elősorolása közben, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az ember zűrzavaros dolgozószobáját olykor fel-felkeresi egy-egy trónon lévő királyi pár.

Photo by Artur Dancs

Az olasz királyi család látogatásának nyomai

Egy anekdota is kötődik a házhoz és Mariani szívélyes barátságához a királyi családdal. Egy ízben Margit királyné bordigherai nyaralása idején bejelentés nélkül talált érkezni, hogy a férjéről készült portré ürügyén Mariani mesternek elismerését személyesen fejezze ki. A művész azonban épp festett, és kis türelmet kért. A munka hevében azonban annyira elmerült, hogy a legenda szerint Savoyai Margit talán tíz percig is állt az ajtó előtt bebocsátásra várva. Azóta Pompeo Marianit úgy emlegetik, mint az egyetlen olasz, aki megvárakoztatta a királynét.

– Maga is fest? – kérdeztem a tárlatvezetés hevében élénken gesztikuláló Bagnascot.

– Dehogyis. Én csak a szakértőjük vagyok, művészettörténész.

Szakértőnek azonban éppen eléggé eltökélt rajongó, ha megvásárolta a villát és mindmáig őrzi és ápolja Mariani hagyatékát.

Photo by Artur Dancs

Én csak kutatom őket…

– Jól nézze ezt meg, a világon már csak tíz érintetlen alkotóműhely maradt fenn a XIX. századból, ez azok közül az egyik.

Hozzáteszi, nagyon sok szakember jön látogatni, történészek, múzeumok igazgatói, kultúrális intézmények vezetői a világ minden tájáról. A házból kilépve a homlokzatba beépített márványoszlopra mutat, és mondja, hogy az a milánói dóm egy darabja, amit az olaszok elismerésük és tiszteletük jeléül ajándékoztak Mariani mesternek.

Photo by Artur Dancs

A Duomo di Milano egy darabkája Pompeo Mariani tiszteletére

A kapu felé sétálva ismét találkoztam a padon eszmecserét folytató társasággal, búcsút intettem nekik, és megköszönve a kitüntetett vendéglátást, Carlo Bagnascotól is elbúcsúztam.

– Ha az óvároson keresztül megy vissza le a városba, mindenképp nézzen be a templomba a piazzettán, ha eddig nem tette. Remekmű! A nagy csillár, ami az oltár fölött függ, Margherita királynénk ajándéka… – búcsúzott a maga módján a házigazda, mikor a kapuhoz kísért.

Photo by Artur Dancs

Pihenő a templomban

A fákról fürtökben lógó mandarinokon aranyszínűen visszatekintő késő délutáni nap mintha jelezni próbálta volna, hogy rohamosan fogynak perceim, amelyeket Bordigherában tölthetek. Ami viszont végtelen nyugalommal töltött el, hogy egyetlen pillanatot sem vesztegettem el feleslegesen. Ez az alig huszonnégy óra annyi élménnyel és boldogsággal töltötte meg az életemet, hogy telhetetlenség lett volna ennél többet kívánni. Az este azonban még messze volt. Lefelé botorkálva a citrusfák és pálmák között a szűk kis macskaköves ösvényen, visszaértem az óvárosba. Az alkonyra benépesülő szellős piazzettáról egy pillanatra még beléptem a templomba.

Hálás voltam mindenért, ami velem történik.

Elio és Oliver nyomában – valahol Észak-Olaszországban (10)


 

A nagy találkozás Monet kilátóján

Amellett, hogy elsődleges célom az olasz riviérán az volt, hogy minden pillanatot teljes mellbedobással élvezzek, néhány dolognak feltétlenül utána szerettem volna járni zarándokutamon Elio és Oliver, és immár Monet nyomában. Tisztázni szerettem volna a könyvbéli történet helyszíneit, ahogyan azokat Cremonában is tettem április végén a filmben használt helyszínekkel kapcsolatosan. Logikai játék, kíváncsiság és személyes lélekutazás volt ez az egész, ezáltal pedig elmondhatatlanul izgalmas.

Photo by Artur Dancs

Città Alta

Konkrétan a kis, mediterrán tengeri szellővel átjárt teret kutattam a Piave emlékmű közelében, ahonnan kilátni az Azúr-partra, majd eljutni Monet szirtjére, ahonnan a Bordigherai látképet festette, és utolsó percben egy másik programpont is került, ami jobbára Monet-val függ össze. Párizsban voltam már, néhány nappal az ideérkezésem előtt, a vonatjegyeimet intéztem a nizzai Côte d’Azur repülőtérről az olasz riviéra kisvárosáig, és Los Angelesbe készültem épp, amikor rábukkantam egy  érdekes információra a Moreno kerteket illetően, ahová Monet és más híres impresszionista is bebocsátást nyert alktotás céljából. Ekkor találkoztam először Pompeo Mariani nevével, az olasz impresszionista és orientalista festő ugyanis a múlt század elején éppen azt a parkrészt vásárolta meg, és építtette oda alkotóműhelyét, ahol a híres Monet festmények készültek a Bordighera sorozatban – eltekintve az általam korábban Los Angelesben és Párizsban is látott alkotásoktól, amelyekről a korábbiakban említést tettem. Pompeo Mariani hagyatékát ma egy alapítvány kezeli, és az alkotóműhely és a híres kert előzetes egyeztetéssel, a jelenlegi házigazda engedélyével zárt körben megtekinthető. Nem is tétováztam sokat, levelet írtam Carlo Bagnasconak, amelyben engedélyét kértem egy röpke vizitre az általa birtokolt kertrész meglátogatására. Hogy biztosabb legyek dolgomban, leendő házigazdámat is megkértem, nézzen utána a lehetőségeknek, hogy egynapos ottlétem alatt bejuthassak a Moreno kert szentélyébe, a Mariani villa területére. Mind signore Bagnasco, mind Lilian válasza egyszerre érkezett meg, amikor már Los Angelesben, a Burzsuj Disznó teraszán készítettem elő az utolsó technikai részleteit az olaszországi utazásomnak.

„Szerdán délután 16 órakor várom a villában” – szólt a tömör válaszüzenet a Mariani villából. Vasárnap reggel volt, lórúgást szürcsölgettem a Burzsuj Disznó teraszán, és előttem volt még egy repülőút Los Angelesből Oslóba és onnan Nizzába.

Photo by Artur Dancs

Città Alta

Egy futó reggeli záport követően, amitől kissé megszeppentem egy pillanatra, a szerda délelőtt aztán napsugarasba fordult csakhamar. A szomszédos Garibaldi tér Piave emlékművétől céltudatosan haladtam felfelé az óvárosba vezető meredek macskaköves sétányon arra a kis térre, amit előző este már felfedezni véltem, mint a két főszereplő, Elio és Oliver nagy beszélgetésének helyszíne, és próbáltam kitalálni, miért nem tesz az író említést róla, hogy a piazzetta és a háborús emlékmű között a valóságban nem csak néhány lépésnyi távolság van. Nincs ugyan messze onnan, de mégsem csak pár lépés. A reggeli napsütésben elém táruló tér az este látott panorámánál is lélegzetelállítóbb volt. Nem volt korlát, datolyapálmák, yuccák, mediterrán fenyők és kaktuszok szegélyezték, de tovább haladva a városháza palotája mögött a buja növényzet mintha széthajolna, hogy szabad kilátást biztosítson annak, aki a fák hűvös takarásából tekintetükkel be akarják fürkészni az egész riviérát. Mintha a könyv leírása elevenedett volna meg, előttem terült el a táj. A végtelen kék tenger, amelynek távolában az öböl túloldalán Nizzáig is el lehetett látni a derűs reggelen, amott a Terra Santa templom tornya jelzi az alsó várost kimagasodva a villák és háztetők erdejéből.

Photo by Artur Dancs

Kilátás a piazzetta di Amicis felől

A piazzetta szélére sétáltam, pontosan, mint Elio és Oliver azon a nyári reggelen, és lenéztem a magasból a két öblöt elválasztó fokra, Cape Sant’ Ampeliora. A város védőszentjéről elkeresztelt sziklás fok mélyen nyúlik az öbölbe, ezáltal az olasz riviéra legdélebbi csücske, egyúttal a Côte d’Azurtől eddig a pontig húzódó Riviera dei Fiorit, a Virágok Riviéráját választja el a San Remo-öböltől. Ampeliót nem csak azért választották a város védőszentjének, mert ezt a tengerbe nyúló sziklaszirtet választotta otthonává, és ahol a legenda szerint i.sz. 428-ban sziklaágyán örök nyugalomra tért, hanem mert – szintén a legenda szerint – ő volt az, aki az első datolyamagvat hazájából, Egyiptomból idehozta és elültette. A város neki is tulajdoníthatja ezáltal jelképesen a „Pálmafák királynője” címet, mint az első európai település, ahol a datolyapálmák megteremtek. Ez a cím azzal a privilégiummal is jár, ami mai napig Bordighera sajátja, hogy a Vatikánnak a hagyományos húsvéti szertartáshoz jelen korunkban is innen és csakis innen viszik a pálmaágakat. Ampelio szentté avatását követően, a XI. században a város egy román stílusban készült, a Szent Benedek rendhez tartozó kis templomot építtetett a szirtre, amelyet a XV-XVI. században bővítve egy Sant’Ampeliót ábrázoló fából faragott szoborral is gazdagítottak, ami az oltár fölött ma is megtekinthető. A kriptát a tengerre néző ablakokon beszűrődő mediterrán napfény világítja meg, és ott látható az említett kőágy is, amely a dél-francia La Turbie városából származik, alig pár lépésre a mai monacoi hercegségtől, és a legenda szerint Augustus császár trófeájából való, amelynek maradványait a kisváros ma is őrzi. A kistemplom pedig az olasz nemzeti örökség része lett.

Photo by Artur Dancs

Cape Sant’Ampelio

Amikor a tenger fölé emelkedő piazzetta szélére értem, egy párbeszéd foszlányai csengtek vissza a fejemben:

„Oliver: Ugye, tudod, kiről mondják, hogy a közelben fulladt a tengerbe…

Elio: Shelley.

Oliver: És azt is tudod, hogy mit tett a felesége, Mary és barátai, mikor a testét megtalálták?

Elio: Cor cordium, a szívek szíve – ezt kiáltotta egyik barátja, amikor a szívét kiragadta a felpuffadt testéből, mielőtt a parton elhamvasztották volna…”

A párbeszédben Percy Bysshe Shelleyre történik utalás. A Frankensteinról szóló regény híres szerzője ugyanis a közeli, úgynevezett „Költők-öble” részén a riviérának, San Terenzóban élt feleségével, Mary Shelley-vel a ma  múzeumként szolgáló Magni Villában valamikor az 1800-as évek legelején, és az öbölben lelte halálát egy sajnálatos szerencsétlenséget követően.- Talán nem véletlen, hogy Olivernek ez éppen a De Amicis téren jutott eszébe, ez a neve ugyanis az oly sokat emlegetett piazzettának a tenger fölött. Edmondo de Amicis olasz novellista egyik legismertebb gyermekregénye a Cuore, azaz A szív, amelyet két kisfia inspirált.

Photo by Artur Dancs

San Remo

„Oliver: Van bármi is, amit te nem tudsz?

Elio: Semmit sem tudok, Oliver. Semmit, de semmit.

Oliver: Nekem úgy tűnik, többet tudsz bárki másnál.

Elio: Ha csak tisztában lennél vele, mennyire keveset tudok dolgokról, amelyek számítanak…

Oliver: Milyen dolgok, amelyek számítanak?

Elio: Tudod te, milyen dolgok. Mostanra neked mindenkinél jobban tudnod kell.

Oliver: Miért mondod most mindezt el nekem?

Elio: Mert úgy gondoltam, neked tudnod kell

Oliver: Mert úgy gondoltad, nekem tudnom kell…

Elio: Mert akartam, hogy te tudd… Mert akartam, hogy te tudd. Mert senki másnak nem mondhatom el, csak neked.

Oliver: Tisztában vagy azzal, amit mondasz?

Elio: Igen, tisztában vagyok azzal, amit mondok, és te nem értettél félre semmit. Csak nem tudok jól bánni a szavakkal. De nem baj, ha úgy döntesz, soha többé nam akarsz hozzám szólni.

Oliver: Várj. Te azt mondod, amire én gondolok, hogy mondod?

Elio: Azt.

Oliver: Várj meg itt. Fel kell szaladnom átvenni a papírokat. Ne menj sehová.

Elio: Tudod, hogy úgysem megyek innen sehová.” *

Photo by Artur Dancs

A Piave emlékmű

A harminc év távlatából visszacsengő párbeszédben elmerülve a tekintetemet a végtelen tengerről elfordítottam, a bal vállam fölött felnéztem a mellettem magasodó park árnyas ösvényeire, az éjszaka, mikor itt jártam, nem láthattam semmit, sötét volt. Most előbb egy szökőkút, mögötte pedig, pár lépésre tőlem egy nagy kőtömb tűnt fel. Közelebb léptem, akkor láttam, a kőbe nevek vannak vésve hosszú sorban, azon fiataloknak a nevei, akik az első világháborúban estek el, a végzetes piavei csata áldozatai. A mediterrán szellővel átjárt tágas piazzetta fölötti háborús emlékmű rejtélye immár megoldódni látszott. Az emlékmű körüli padok egyikére leültem egy pillanatra, és hagytam, hogy a tenger felől érkező hűsítő szellő átjárjon, mielőtt a további titkokat felfedni elindulok, szinte-szinte időrendi sorrendben. Fel az országúton, amely a délelőtti órákban még talán nem annyira forgalmas, fel a legmagasabbra, ahol Elio titkos helyét sejtettem, Monet kilátóján. Kis kitérőt tettem a Villa Garnier irányába, amelyikre a magasból pazar kilátás nyílott. Charles Garnier, francia építész alkotói munkásságának kéznyomait világhíres épületek őrzik, hogy csak a Garnier palotát említsük Párizsban, amit jobbára a párizsi operaházként ismerünk, vagy a Monte Carlo-i kaszinó nagy koncerttermét Monacoban. Garnier olyannyira szerette Bordigherát, hogy saját nyaralót tervezett ide magának alkotóműhellyel együtt – ez a San Remo felé vezető országútra és sínpárra a domboldalról letekintő Villa Garnier. Emellett, mint említettem, a városháza épülete is Garnier munkája, mint ahogyan a Terra Santa templom a belvárosban, illetve a Bischoffsheim kastély, amely nagyon sok vonásában hasonlít az 1872-ben készült Garnier Villára.

Photo by Artur Dancs

Villa Garnier

Ennek a titkára is rá akartam jönni, elkezdtem, hát kutakodni. A Bischoffsheim kúria a via Rómán jobbára Etelinda néven ismert. Érdekes véletlennek volt köszönhető ennek létrejötte. A német bankár, aki Párizsban élt az operaház környékén, így került ismeretségbe Garnierrel, akit felkért egy vakációs palota építésére Bordigherában. A bankár nem volt pénzszűkében, grandiózus terveket kért Garniertől, és hogy Bordighera városában is megalapozza kényelmét és megvesse befolyását, pénzadománnyal támogatta a mai via Roma kiépítését, ami akkoriban még csak egyszerű földút volt, sőt, egy impozáns csillagvizsgálót is építtetni szándékozott a város feletti Montenero hegytetőre. A város akkori vezetésével azonban mégsem volt feszültségmentes a viszonya, ezért nem csak a villára szánt befektetést csökkentette drasztikusan, ezáltal arra kényszerítve Garniert,  tervezze újra az egész projektet, hanem a csillagvizsgálót is francia területre, Nizza fölé építtette meg. Garnier pedig a hirtelenjött változtatások nyomására egy a Garnier villa tervein alapuló új projektet készített a Bischoffsheim villájára – innen a megtévesztő hasonlóság a kettő között. A német bankár azonban a város vezetésével kialakult konfliktusai miatt már nem óhajtott huzamosabb időt Bordigherában tölteni, érdekeltségeit Franciaországba helyezte át, és a villát prominens személyiségeknek adta ki bérbe. Vendégei között szerepelt Louis Pasteur is, a későbbiekben pedig maga Margit, a leendő királyné vendégeskedett itt 1879-ben édesanyjával, Erzsébettel. Margherita, I Umberto, olasz király későbbi felesége olyannyira megszerette a helyet, hogy a Bischoffsheim villához tartozó hatalmas terület egy részét felvásárolva a későbbiekben saját nyaralókastélyt építtetett ide, ahová a királyt, szeretett férjét ért támadást követő időszakban felépülni járt. A Margherita di Savoy kastély a bordigherai domboldalon ma múzeumként működik. A német bankár monogramját (RB) viselő villát pedig 1896-ban Claude George Bowes-Lyon vásárolta meg, a későbbi II. Erzsébet brit királynő anyai nagyapja. Lord Bowes-Lyon, Strathmore és Kingshorne grófja azonnal Etelindára keresztelte a villát testvérének, Mildrednek a tiszteletére, aki Etelinda címmel írt operát, amit 1894-ben Firenzében mutattak be nagy sikerrel. A brit anyakirályné több ízben tartózkodott az Etelinda villában családjával, az akkor még gyermekkorú Erzsébet egyik kedvenc nyaraló-telelő helye volt Bordighera. Arra utaló feljegyzést azonban sehol sem találtam, hogy a királynővé koronázott Erzsébet azóta járt volna a liguriai tájakon, és konkrétan Bordigherában.

Photo by Artur Dancs

Villa Etelinda (Bischoffsheim)

A via Colli felé igyekezve, levágtam az utat kicsit a rövidítésen, ami az óvároson keresztül vezetett. Mindenképpen vissza akartam nappal is ide jönni, a „magasváros” annyira lenyűgözött már abból is, amit előzőleg képeken, éjszaka meg személyesen láttam és tapasztaltam. Viráglugasok között az Città Alta déli kapuján keresztül kaptattam fel a lépcsőkön. Jobbra is, balra is helybéliek és vendégek üldögéltek a teraszok asztalainál verve a blattot, beszélgetve, politizálva, újságot olvasgatva a kávé illetve némi grappa vagy szürkebarát társaságában. A Piazza del Popolo csendesebb volt, mint éjszaka. A szieszta ideje közeledett, a Piazetta vendéglő asztalainál ebédelt pár a reggeli kóborlásokban elfáradt turista, a tér amúgy üres volt, és a keleti kapu boltívén keresztül le lehetett látni a tengerre, a szellő itt kedvére jött-ment az ódon falak közt. A Piazzetta asztalaira az az árkádos loggia vetített hűsítő árnyékot, amelyre a XVIII. században felemelték a kilátótornyot, s ami ma a harangtorony, San Giacomo haranglábja.

Photo by Artur Dancs

Santa Maria-Maddalena templom és San Giacomo haranglábja

A szűk hely miatt nagyon nehezen fényképezhető úgy, hogy mind a templom, mind a loggiára emelt torony megfelelően megmutatható legyen, ezért is van kevés olyan fotó, amelyik egyszerre ábrázolja mindkettőt. A grandiózus főbejárat fölött a névadó Szent Mária-Magdolna ábrázolása fogadja a látogatót egy freskón, amit százharminc évvel a templom felszentelése után, 1742-ben festett Giacomo Raimondo.  Ha már korábban említettem Garnier építészmester nevét, hozzátenném, hogy a templom restaurálásához is kérték segítségét, és noha konkrét írásbeli dokumentum erre vonatkozólag nem került elő, vannak bizonyítékok rá, hogy Garnier szakmai tanácsadást nyújtott a templom második restaurálása idején 1881-1883 körül. A templom mögött Bordighera sok évet szolgált lelkészének állítva emléket, egy kis tér viseli egy másik Giacomo, San Giacomo nevét. A teret elhagyva jutottam a kis sikátoros kaptatóra, ami annak a Mariani Villa bejárata előtt vezetett el, ahová délutánra látogatóba vártak. Tovább kapaszkodva a meredek úton, amit az éjszakai kalandozásom során már volt alkalmam megismerni, kijutottam a via Colli magas kilátójára, ahonnan a teliholdas-csillagos éjszakát a város felett megcsdálhattam.

Photo by Artur Dancs

Kilátás a via Colliról

Ha az esti látképben a fénypontok sziporkázó csillagtengere játszott főszerepet, most a kék uralt mindent, az elém táruló Azúr-part, a napsütésben pompázó riviéra, a magas szirtekre és a dombok aljába sorakoztatott villák, és a buja növényzetbe burkolt völgy alant, pipacsok, sok-sok pipacs és sárga virág.  A sziesztának köszönhetően ezúttal is gyér volt a forgalom, nem sok autó elől kellett elugranom, miközben bele-belefeledkzetem a panorámába. A kilátón kicsit megpihenve indultam még feljebb, a szerpentineken kanyargó úton oda, ahol Monet kilátóját sejtettem kutatásaim alapján. Ha megtalálom, tudtam, hogy nagy sikerélményt jelent majd számomra a hosszú hónapokon át tartó kutatások, utazgatások nyomán. Amikor a másik kilátóteraszt is elértem a magasban, tisztán és közelről láthatóvá vált a Villa Torre dei Mostaccini és annak a kilátótornya, és a kép is annyira kitárult, hogy mind San Giacomo az óvárosból, mind a Terra Santa tornya a lenti városból beletért, a festményekről jól ismert, érintetlen, bujazöld völgy a sok virággal, datolyapálmákkal és olajfákkal, a szirt tetején pedig mediterrán fenyők sorakoztak, a távolban Nizza és Monte Carlo kontúrja, és persze, a végtelen kék, amelyen, mint Monet festményén egy-két fehér vitorla törte csak meg az egyhangúságot.

Photo by Artur Dancs

Bordigherai látkép

Igazából csak nehezen lehetett volna eldönteni, melyik ponton ér véget az ég, és hol van a tenger vonala. Ebben a pillanatban ez volt azonban a legkévésbé fontosabb. Elővettem a festmény fotóját, és elindultam az utam utolsó szakaszára, éreztem, tudtam, hogy pár lépés lehet csak innen. Felértem a szirt tetejére. Egy az út szélére húzódott parkolóban egy autó pihent, hosszú útról érkezhetett gazdája egy üveg San Pellegrinoval oltotta szomját a tikkasztó melegben, odabiccentett a fura turistának, aki a forgalom elől ide-oda ugrálva közelített feléje lentről nyakában fényképezőgéppel, mindenféle teleobjektívekkel és minden valószínűség szerint jócskán felmelegedett vízzel a hátizsák zsebébe tűzött palackjában. Visszabiccentettem, és felléptem a kanyarba, ahol az út úgy fordul rá a völgyre, hogy a Monet festmény szinte teljes egészében elém táruljon. Hogy csak „szinte”, azért van, mert Monet festménye, amint erről már esett szó, minden valószínűség szerint a Torre dei Mostaccini kilátójáról, a magasból készült, néhány méterrel odébb, ahova viszont lehetetlen lett volna bejutni, és a toronyba feljutni, a villa ugyanis éppen eladás alatt áll egy szép, mesebeli vagyonért cserében. Amikor a lehető legközelebb férkőztem az „eredeti” helyhez, a lombok takarásából, mint egy égi jel, és mint egy végső visszaigazolás előkerült az a tábla, amit a városvezetés állított ide Monet “Bordigherai látkép” című festményének másolatával, jelezvén, hogy számításaim teljesen pontosak voltak. És ezen a ponton találkozott végre Elio és Oliver története, Monet, Aciman és Bordighera bennem, és immár a valóságban is.

Photo by Artur Dancs

Találkozás

„Elio: Ez. A hely, ahová Monet festeni jött. Nézz körül. Ez az én helyem. Az egész az enyém. Ide járok olvasni. Meg sem tudnám neked mondani, hány könyvet olvastam itt.

Oliver: Szeretsz egyedül lenni?

Elio: Nem. Senki sem szeret egyedül lenni. De megtanultam élni vele.

Oliver: Te mindig ilyen bölcs vagy?

Elio: Egyáltalán nem vagyok bölcs. Mondtam neked, semmit sem tudok. A könyveket, azt igen, meg hogy hogyan fűzzem össze a szavakat – de ez nem jelenti, hogy képes vagyok beszélni a dolgokról, amelyek számomra a legfontosabbak.

Oliver: De most azt teszed – a magad módján.

Elio: Igen, a magam módján – így mondom el a dolgokat mindenkor: a magam módján.

Oliver: Szeretem, ahogyan mondasz dolgokat. Miért becsülöd mégis folyton alá magad?

Elio: Nem tudom. Tehát te nem tennéd, feltételezem…

Oliver: Tényleg annyira tartasz attól, amit mások gondolnak?

Megráztam a fejem. De nem tudtam a választ. Vagy talán a válasz annyira nyilvánvaló volt, hogy nem kellett megválaszolnom.” *

Photo by Artur Dancs

Ez az én helyem (Monet’s Berm)

*A párbeszédek kivonatai André Aciman: Call Me By Your Name (Szólíts a neveden) c. regényéből vett szabadon fordított idézet-részletek

 

Elio és Oliver nyomában – valahol Észak-Olaszországban (9)


 

Kajszibarack, Monet és San Giacomo

 

A barátaim tudták, miért vagyok itt, ők nem, de mások elvétve megkérdezték, mit tervezek az olasz riviérán. Hogy ne kelljen sokat magyarázkodnom, nekik mondtam:

– Kajszibarackot enni. Sok kajszibarackot. Eszpresszót inni harmatos reggelen, és a tenger korai szellősimogatásában felnézni San Giacomo haranglábjára, mikor minden félórában megkondul. Nagyokat sétálni fel a dombra, az óvárosba, vagy le a tengerparti promenádra. Kiállni a magas piazzetta szélére, és lenézni a végtelen tenger kanyarulataira.

Photo by Artur Dancs

Kajszibarack, eszpresszó és a harangláb

Ilyeneket mondtam. Monet-t meg sem említettem, mert legtöbben úgysem tudták volna, ki az. S akkor magyarázkodnom kellett volna, hogy Monet… az biza egyike a kevés franciáknak, akiket nagyon megszerettem.

– Albicocca, per favore! – kértem az eladót a mosolygó gyümölcsöktől túlcsorduló rekeszek közt. Egy kézi kiskosárba nyárszínű barackokat válogatott nekem a javából. A friss csemegével a kezemben immár útra készen álltam birtokba venni a helyet, amelyről már ideérkeztem előtt is sejtettem, életreszóló szerelmem lesz. Hogy ez később igazolást is nyert, meg sem lepett.

Eszméletlen volt nyomon követni, amint Bordighera lépésről-lépésre megnyílik előttem, mint egy csodálatos képeskönyv rengeteg mesével, titokkal és hangulatvillanással. Harminchat órám volt. Ez az este, a másnap teljes egészében és még egy kora reggel elutazásom előtt.

Photo by Artur Dancs

Bordighera

Bordighera az olasz riviéra legdélebbi pontja, Imperia tartomány része Olaszország Liguria régiójában. Liguria a nevét első jegyzett őslakosairól, a ligurokról kapta, akik Krisztus előtt hatszáz évvel élhettek a területen. Stratégiailag kiváló helyen terül el, ezért kereskedelem és turizmus szempontjából is mindig jelentős szerepet töltött be, de ugyanezen okok miatt a sorozatos kalóztámadások célpontja is volt, leginkább a mórok fosztogatták a környéket. Bonaparte idején, mivel a francia kereskedelem szempontjából is fontos környék volt, indult el komolyabb fejlődésnek, és épült ki a jelenlegi város, ami kibővítette a már létező, a XV. században a hegyre épült magas várost, ahogyan ma is nevezik: Bordighera Alta avagy az óváros. A kalóztámadásokkal szembeni védelem érdekében egy kilátótornyot is építettek a középkor második felében a magasvárosba, amit később megemelve, a XVIII. századtól haranglábnak is használnak. San Giacomo haranglábja nem csak a Monet festményeken kerül előtérbe, de ma is uralja a város kontúrját. Majolika csempékkel kirakott kupolája pazar dísze Bordighera panorámájának, nekem pedig kiváltságos helyzetem volt, hogy az erkélyemről is láthattam.

Photo by Artur Dancs

Corso Italia

A Corso Italia pálmafái alatt sétáltam fel a via Roma magasságáig barackmagvakat köpködve egy tasakba. A korzó ott ér véget, és rá merőlegesen, a tengerparttal párhuzamosan a magasban húzódik az említett látvány-út ékszerdobozokra emlékeztető villák, kastélyok és paloták girlandját felsorakoztatva az arra járók elkápráztatására. A via Roma és az alsóbb párhuzamos út közti részen valamikor a Giardini Moreno, azaz Moreno kertjei terültek el. A francia konzul, Francesco Moreno emlékét őrzi a név, aki diplomáciai karrierje mellett gazdag olivaolaj kereskedő is volt. Ők építették a ma is álló Moreno villát, és birtokolták a kertet, amelyet nem csak a mediterrán térség de a világ egyik legszebb kertjeként emlegetnek a feljegyzések.

Photo by Artur Dancs

Monet park

A kert ma már nincs meg, csak nyomaiban, apró részletekben. A híres építész, Charles Garnier azonban tesz róla számtalan feljegyzést, mint ahogyan Monet híres alkotásai közül is néhány a kertet és annak ritka botanikai példányait ábrázolja, nem beszélve az idelátogatók után maradt feljegyzésekről, amelyek egytől-egyig méltatták az egykor volt parkot. Amikor Moreno halála után felesége visszaköltözött Franciaországba, a városnak adták el a felbecsülhetetlen értékű kertet, amelybe a világ minden pontjáról gyűjtötték a növényritkaságokat, olajfákat, citrusokat, aloe, yucca és gingo biloba fákat, fikuszokat, mediterrán és kanári fenyőket, ausztrál különlegességeket. A város felszabdalta, és részletenként eladta a Moreno kertet. A nyilvánosság számára egy-egy kisebb nyilvános park erejéig megtekinthető, egyik éppen Monet nevét viseli ma.

Próbáltam belesni a magas kapuk mögé, ahol még úgy véltem, el-elcsíphetek egy-egy kis részletet az egykor volt kertből. Egyszer egy utcai kútnál is megálltam vízért. Kora este volt, de olyan fülledt nyáresti meleg telepedett a városra, hogy jobbnak láttam bespájzolni egy kis folyadékot a hosszúnak ígérkező esti sétámhoz. És jól is tettem. Akkor még nem is sejtettem, hogy milyen messze, és hány kilométer távolságra is van még a nap vége.

Photo by Artur Dancs

A Moreno kert egy maradványa

Az egyik ilyen publikus parkot elhagyva egy ismerősen csengő nevű keskeny kapaszkodó úton indultam el felfelé a via Rómáról, ez volt a via Torre Mostaccini. Korábban említést tettem róla, amikor kutatásaim során körvonalazódni látszott, hogy a Torre dei Mostaccini villa kilátótornya az a hely fenn a dombon, ahonnan Monet a „Bordigherai látkép” című festményét festette, amit Los Angelesben, (a filmben Olivert játszó) Armie Hammer dédapjának privát kollekciójában tekinthettem meg még februárban – és aminek kópiája azóta is szobám falát díszíti. Fontosnak találtam a felfedezést, ugyanis, ha úgy igaz, ahogy a világ minden pontjáról begyűjtött információk alapján kikövetkeztettem, akkor rábukkantam a helyre, amit Aciman Monet’s Berm gyanánt, azaz Monet szirtjeként emleget a könyvben, és ami egyben Elio titkos helye is. A film erről nem tesz utalást, Luca Guadagnino ugyanis a Lombardiába áttett történet szerint Elio titkos helyét is Lombardiába, az édeni forrásligethez, Fontanile Quarantinához álmodta a filmben. Mint mondottam azonban, Elio és Oliver történetének valós helyszíne mégiscsak Bordighera, és az én célom most ezeknek a helyeknek a felkutatása volt. Hogy ezáltal Monet útjait is bejártam, és elmondhatatlanul sok élménnyel lettem gazdagabb, csak a ráadás volt, és újabb olyan életreszóló élmény, ami sokak életében legtöbb, ha egyszer bekövetkezik – engem meg sorozatban értek az ilyenek.

A kertekben a narancs- és mandarinfák bőséges gyümölcsterméssel villogtak rám a kerítéseken keresztül. Eszembe jutott a kajszibarack, és azzal oltottam a szomjamat. Mikor a keskeny hegyiút elérte a Monteverde villa kapuját, a sziklára egy kötáblába faragott jelzés mutatta, hogy privát területre értem. Ezt korábban már a Google Map-es virtuális utazásaimon is mindig megtaláltam, de úgy gondoltam, valamennyi rizikót megér, ha feljebb kapaszkodom, hisz éreztem, nem járok messze a helytől, amit olyan rég keresek. Visszatekintettem egy pillanatra a völgybe, az alkonyban a tenger páratakaróba burkolódzott, és alant a város a dombokkal hullámzó panorámája, valahol a tenger, az ég és a háztetők találkozásánál pedig az ideiglenes otthonom mellett álló kistemplom, a „Szeplőtelen fogantatás” tornya kapaszkodott az ég felé a mediterrán fenyők ölelésében. Ez is Garnier munkáját dícséri, 1897-ben adták át.

Photo by Artur Dancs

Chiesa Terra Santa

Egy patakvölgy és egy magas falak mögé rejtett villasor között haladt a szűk út egy darabon, majd a villák elfogytak, és egy hídhoz érve feltekinthettem a csúcsra, ahol a Torre dei Mostaccini kastély nézett körbe tekintélye teljes fényében. A kastélyt széles távolból kerítés vette körbe, maga az épület magasan a szirt tetején volt, a városra néző oldalán, a szirt szélén ott volt a torony, azaz a torre. A hídon vörös láncra erősített figyelmeztetés állt, hogy innen aztán már semmiképp ne merészkedjen senki, így arra nem is mentem tovább, inkább felfuttattam a tekintetem a patakvölgy mentén a magasba, hogy az alkonyat félhomályában hátha kitalálhatnám, hol is van az a bizonyos szirt. Abban bizonyos voltam, hogy messze nem lehet. A megoldást kénytelen voltam másnapra hagyni, igyekeztem visszatérni a városba, még mielőtt annyira besötétedik, hogy elkeveredek itt a magánbirtokok útvesztőjében.

Photo by Artur Dancs

Torre dei Mostaccini

A város fényei kigyulladtak, mire leértem. A via Rómán felfrissítettem magam a kútnál, otthon pedig, mialatt odatettem egy üveg proseccót behűteni, ismét ruhát cseréltem egy gyors zuhanyzást követően. Már nem volt fülledt meleg kinn, csak szellős, kellemes este, mikor kiléptem a Garibaldi térre. A piazzetta lámpái halvány fényt szórtak a térre, a teraszokon pizzát, focacciát és borage raviolit vacsoráztak a vendégek sörrel meg borral csúsztatva a helyi finomságokat. Nem mondom, hogy magam is nem vágytam hasonló élvezetekre, de abban a pillanatban mérhetetlen időpocsékolásnak tűnt volna, sokkal jobban érdekelt, hogy a háborús emlékmű felett megtalálom-e végre azt a kis piazzettát, ahonnan lelátni a tengerre.

A magasan fekvő óvárosba, a Città Alta felé egy meredek, macskaköves sétány vezetett, két oldalt pálmafás, muskátlis házakkal szegélyezve. A via Piavén átkelve, egy újabb emelkedőn a Palazzo Garnier díszelgett. A híres építész alkotása a jelenlegi városháza, Municipaliti, ahogyan ott mondják. Megkerültem az épületet, és egy kies térre jutottam, amelyik a magasból a tengerre nézett.

Photo by Artur Dancs

Ez az hát! – villant át az agyamon. Csak az nem stimmelt nekem ebben, hogy amennyiben ez az a piazzetta, ahol a könyvbéli nagy beszélgetés zajlik, miért van az, hogy a háborús emlékmű meg jóval lennebb van innen, a Garibaldi téren, holott az író semmi olyan utalást nem tesz, hogy Elio hosszabban sétált volna a két kerékpárral a Piave emlékműig, míg Oliverre várt, hanem csak odébb ment. Ezen még agyalnom kellett, de nem akartam most ezzel tölteni az időt, úgy gondoltam, a világosban másnap reggel okosabb leszek. Abban a pillanatban csak a tengeri szellővel cirógatott estét akartam élvezni, és bejárni az óváros hangulatos labirintusát, hogy San Giacomo tövében kicsit megszusszanjak az egész napos utazás – repülés, vonatozás, gyaloglás – és csavargás után. Tulajdonképpen úgy vettem, ez az este csak ráadás, csak arra van, hogy gyorsan feltérképezzem a helyeket, amiket másnap alaposabban körbejárok majd.

A piazzetta széléről, a pálmafák takarása fölött teljesen be lehetett látni a fényektől sziporkázó öbölt, a Riviera dei Fiorit, a Costa Azzurrát, Monte Carlót, Ezét és Nizzát is – utóbbi kettőt Aciman is említi a regényében, természetesen, csak mint kezdőbetűt. A teliholdban fürdő riviéra és a város esti csillomásában alant a templom tornya magasodott ki, és ha megfordultam, a magasból San Giacomo haranglábja. Az erődítményként épült óvárosba három kapun keresztül lehet besurranni, egyik, a legújabb, ahonnan magam is érkeztem, a Porta del Capo, a keleti oldalon a Maddalena, nyugatról pedig a Sottana, amelyik a legrégebbi, 1470-ből datálódik.

Photo by Artur Dancs

Città Alta, az óváros

A szűk kis utcák középkori hangulatot árasztva kanyarognak fel és alá a városban, itt egy kötél száradó ruha, ott egy macska a kellemesen hűvös macskakövön. Rendszertelenül lépcsőfeljárók, boltívek, kilátók, kis terek követik egymást, falnak támasztott biciklik, ártézi kutak, innen-onnan beszűrődő lámpafények, a piazzettán idejüket múlató fiatalok a labirintusban keringő hangfoszlányai. A langymeleg estében fonotthátú karosszékben egy-egy erkélyen pihengető öregember. A telihold sápadt ezüstöt hintett szét a falakon, az utakon, a fák hegyén és a lent ringatózó tenger szinte sima víztükrén is.

Mikor felértem végre a harangláb tornyához, a sárgás lámpafényben fürdő piazzettán csak a Pizza Piazzetta teraszán illogatott néhány fiatal, a társaság egy része már indulófélben volt. A tér asztalai üresen álltak, egyik oldalról a keleti kapun éppen rá lehetett látni a tengerre az asztaltól. Velem szemben a Mária-Magdolna templom állt, , kicsivel odébb a már említett harangláb. Érdekes, hogy a harangláb nem egyben van a templommal, hanem különálló építmény, amint korábban mondottam, eleinte csak kilátótoronynak épült, csak a XVIII. századra  léptették elő haranglábnak, és uralja a bordigherai tájat azóta is a magasból.

Photo by Artur Dancs

San Giacomo haranglábja a holdfényes piazzettán

Noha úgy gondoltam, a kis pihenőt követően majd visszaszivárgok a városba, és nyugovóra térek a hosszú nap után és egy másik hosszú, és izgalmas nap előtt. Ennek ellenére, amikor megláttam a magas kilátóra vezető ösvényt, nem tudtam ellenállni, inkább arra indultam el, magam mögött hagyva az óvárost is, majd a via Collira jutottam ki. Ez sem volt ismeretlen már számomra. Egyrészt kutatásaim során kiderítettem, hogy ez a magasan húzódó út is kis kerülővel elvezethet a Monet kilátóig, másrészt pedig a városból is látni a hegyoldalon kapaszkodó országutat, és egy fotós az ilyet azonnal kiszúrja, mint lehetséges fotóhelyszínt. Azt is tudtam, hogy a via Colli nagy része gyalogosan nem járható, de úgy gondoltam, ilyen kései órán, amikor az óváros harangja is elütötte az éjfélt, talán nem lesz olyan nagy forgalom, hogy ne kockáztassam meg kijutni az első kilátóra legalább. Jól sejtettem, alig két-három autó akart csak elcsapni menetközben, hogy ezt megelőzzem, telefonomból elemlámpát rögtönöztem addig is, amíg a fotózást alábbhagyom az országút szélén. Az utat egy alacsony kőkorlát szegélyezte, onnan lefelé pedig mesés látvány nyílt a teliholdban fürdő városra, a hold által ezüstösen csillámló tengerre, és a villák tetejére. Ezt nem lehetett kihagyni. Odébb közben már feltűntek a kilátó, a  Belvedere del Carillon  lampionjai is, meggyorsítottam a lépteimet, és odasiettem. Fiatalok ültek az asztalok körül, söröztek, és olaszul beszélgettek az egyik pálma tövében. A kilátás a sötétség ellenére is lenyűgöző volt, és már alig vártam, hogy napfényben is szétnézhessek itt.

Photo by Artur Dancs

Riviera dei Fiori

Balról San Giacomo állt őrt a város felett, jobbról a távoli városok, Monaco és Franciaország fényei csillogtak, előttem az elcsendesült város, és valahol messze alant a tenger és a rajta csicsonkázó holdsugár. Miután illedelmesen rámköszöntek, kérdem a fiúkat, van-e egyszerűbb módja is az ide feljutásnak gyalogosan, mint az autók közt cikázva az országúton, mint egy félnótás. Nevettek. Persze, hogy van, és a kilátó terasz mellett egy kis gyalogos ösvény felé mutatnak egyhangúlag, hogy az a via Rómára visz le, az Etelinda kastély mellett. De nincs kivilágítva, és ha nem ismerem az utat, akkor most inkább ne induljak arra el. Leültem egy padra, és belefeledkeztem a tájvarázsba. Néhány barackmagot még elhintettem az alattunk tátongó völgybe, mikor végeztem az utolsó kajszival is. Ők indulni készültek, akkor láttam egy kislány is volt velük. Az egyik ragazzo odaszólt, lemennek a városba, ha akarom levisznek. Megköszöntem, de intettem, menjenek csak, a signore még cseppet elidőzik itt a káprázatban. Utánuk bámultam. Szépek voltak. Mind szépek voltak, fiatalok, vidámak, élettel teltek. Vidáman hancúrozva csapódtak be apró kis autóikba. Nem, nem katicahátú Fiatok voltak, de gondolom, ha 87-at írnánk, akkor minden bizonnyal az lenne. Eltöprengtem, mennyire is irígylésre méltóak. Ők csak úgy itt vannak, ide születtek. A riviérára. Ahová nekem olyan hosszú utat kellett megtennem, hogy idetaláljak. Majdnem ötven évnyi utat. De mostmár megtaláltam az utat, könnyebb lesz akármikor is visszajönni.

Photo by Artur Dancs

Lefelé tartva már sokkal bátrabban haladtam, még kevesebb autó tört az életemre, mint felfelé jövet, és amikor közelebb kerültem a városhoz, már járda is volt. Széles hajtűkanyart követően, az öböl másik oldala tárult elém és San Remo, alant pedig az országút és a hold fényében meg-megcsillanó vasúti sínpár. Az út fokozatosan ereszkedett az óváros felé, előbb San Giacomo tornya tűnt fel, majd pedig a pálmarengeteg takarásából a Garnier villa. Garnier mester ugyanis, miután teleszórta a világot remekműveivel, és Bordigherát is ellátta szebbnél szebb palotákkal, magának is épített egy rezidenciát, ami kísértetiesen hasonlít az Etelindára, amit a délutáni sétám alatt volt alkalmam megcsodálni a via Rómán. Egy utinapló író, akinek feljegyzéseiből magam is ihletett gyűjtöttem utazásom előtt azt írta, hogy a Monet „Villák Bordigherában” festménye, amit márciusban a párizsi Musee d’Orsay-ben személyesen is megtekinthettem pontosan ezt, a Villa Garniert ábrázolja.

Photo by Artur Dancs

Holdfény és a Garnier villa

Lesiettem, és körbejártam – már amennyire erre lehetőség mutatkozott a zárt kertek és kerítések közepette, arról nem is beszélve, hogy maga a villa egy szirt szélén áll, tehát érdemben megközelíteni, s főleg ebben a késő éjszakai időpontban kivitelezhetetlen volt. Be kellett látnom, itt az ideje egy kis pihenőt beiktatni, és reggelig abbahagyni a barangolásokat, és megtérni a jól behűtött prosecco mellé a teraszon. Amint ott ültem a pezsgő mellett a kellemes nyári hűvösben az élményeimet rendszerezgetve magamban, felnéztem, és az óvárosból visszattekintett rám a jó öreg harangláb. Úgy látszik, nem kapcsolják le a fényeit éjszaka sem. És ennek nagyon örültem.

Elio és Oliver nyomában – valahol Észak-Olaszországban (8)


 

SMS-ek a Burzsuj Disznó teraszán

Három hónappal az után, hogy ugyanott „előkerült” Monet, és pontosan egy hónappal az után, hogy Elio és Oliver nyomába eredtem Észak-Olaszországban, ismét a Burzsuj Disznó teraszán találtam magam Los Angelesben, ugyanannál az asztalnál. Most egyedül ültem, és a szépmosolyú langaléta pincér helyett is egy semmilyen leány hozott lórúgást nekem a kora reggeli órán.

Photo by Artur Dancs

Burzsuj Disznó

Két dolog járt csak a fejemben. Az egyik Malibu volt, mert oda készültem – egy röpke csavargás erejéig. A másik meg…

„Tudod, hol leszek holnapután délben?…”

A válasz üzenet percekig váratott.

„Azt sem tudom, most hol vagy”

„Ahol utoljára megöleltelek, mert megtaláltad nekem Monet-t”

„És te megtaláltad magadnak?”

„Még kell egy út hozzá”

„Te és a te útjaid…”

„Kék és zöld között a szürke csík”

„Ha ott lennék, most én ölelnélek meg”

„Miért?”

„Érted. És az útjaidért”

„Hol leszek holnapután délben?”

„Valahol Észak-Olaszországban…?”

„Rendben: ölelj meg.”

 

A pálmafák királynője

 

Amikor Monte Carlo után, az alagutat elhagyva, a kis monacoi kihagyás után ismét francia földön kanyargott a vonatom a Côte d’Azur kacskaringós magaspartja mentén, alig bírtam magammal, hogy végre átérjek olasz földre.

Photo by Artur Dancs

Riviéra

Nem volt nekem annál tovább semmi bajom a franciákkal, hogy nem szeretem őket, és hogy izzadságszagúak, barátságtalanok, és még sztrájkolnak is a vasutasok hetek óta, ami miatt Nizzából csak egy órás késéssel indulhattam el úticélom felé. És cseppet sem érdekelt, milyen szépségeket rejtegethet számomra a francia riviéra. Bár, mint megtudtam, ezt a  kifejezést – mint annyi mindent mást, a franciák nem haszálják előszeretettel, sokkal inkább az angolok találmánya, és ők is használják így. A Côte d’Azur-t, mint a francia déli mediterrán tengerpart megnevezése, Stéphen Liégeard alkotta, mikor ezt a címet adta könyvének. Ő ugyanis Dijonban, a Côte d’Or tartományban született, s abból képezte a regénye címét, s talán eszébe sem jutott, hogy immár így marad fenn ez az örökkévalóságnak onnan tovább. Hogy mind több olasz szállt fel a vonatra, számomra már jó jel volt, mert az olaszokat viszont nagyon megszerettem, és a csodaszép panorámaként elém táruló francia kisváros, Menton után, amit a feljegyzések szerint Viktória királynő olyannyira kedvelt, hogy rendszeresen látogatta, mégis Ventimiglia, az olasz határváros hatott valóságos felüdülésént. Nem ez volt az úticélom, bár innen, ha nem unom, gyalog is folytathattam volna az utam. Amint leszálltam a késéssel érkezett francia vonatról, első dolgom volt kiszaladni az utcára egy kis olasz levegőt és hangulatot magamba szippantani. Aztán már nyugodtabban felszállhattam az első vonatra, és pár perc alatt kígyózott is be a szerelvény a kis mesebeli, rózsaszínre festett állomásra, amelynek peronján nagy kék tábla jelezte, hogy megérkeztem Bordigherába.

 

Photo by Artur Dancs

Bordighera, a rózsaszínű vasútállomás

Azóta vágytam ide, hogy megtudtam létezését. Nem volt egyértelmű, ugyanis André Aciman „Szólíts a neveden” (Call Me By Your Name, azaz CMBYN) című könyvében következetesen kerülte a helyszín megnevezését, és ha kénytelen volt mégis valahogy megnevezni Elio és Oliver történetének helyszíneit, akkor csak a városok kezdőbetűit használta, ebben az esetben a B-t. Ha az első utazásom Észak-Olaszországba Elio és Oliver nyomában Luca Guadagnino filmfestméye margóján vitt el Cremonába, azokra a helyszínekre, ahova a filmrendező áthelyezte Aciman szereplőinek történetét, ez az utazás most a szerző által a könyvben bemutatott eredeti helyszínt célozta meg. Hosszas kutatások vezették a fonalat Bordigherába, és a döntő segítség pontosan Monet kapcsán érkezett. A könyvbéli leírásban Monet szirtje, ahová a mester festeni járt az egyik kulcsmomentum helyszíne, Aciman Monet’s Berm-ként emlegeti. Monet nagyon sok híres festményét festette 1884-es itt tartózkodása idején Bordigherában, darabjaira kellett a könyvet szétszednem ahhoz, hogy kiderítsem, pontosan melyik festmény vezet majd fel a szirtre, ami azért is fontos, mert ennek a festménynek egy képeslapra másolt kópiája az az emlék, amivel Oliver a mindent megváltoztató nyár végén Olaszországból hazatér New Yorkba. És amely képeslap aztán egy életen át elkíséri Elio, és annak a nyárnak az emléke gyanánt. Be kellett előzetesen, a technika segítségével virtuálisan alaposan járnom Bordigherát ahhoz, hogy kezdjen összeállni valamilyen összefüggő kép az egészről.

Photo by Artur Dancs

Corso Italia

Mire a tüdőszínű kokett kis vasútállomáson leszálltam az azonnal továbbinduló vonat lépcsőjéről, és kiléptem az állomás előtti térre, annyira jól ismertem Bordigherát, ahol a valóságban soha életemben nem jártam azelőtt, hogy bekötött szemmel is el mertem volna indulni a mindent tudó és látó biztonságával. De olyan nagy pazarlás és vétek lett volna bekötött szemmel mennem, amikor olyan gyönyörűség fogadott, mint amilyent a virtuális utazások, a fényképek, a leírások sem voltak képesek kellőképpen felvázolni és előre vetíteni nekem. Azonnal megértettem, mitől lett Bordighera beceneve a „A pálmafák királynője”. Ezt a megtisztelő nevet is ugyanaz a Stéphen Liégeard adta a városnak könyvében, aki az Azúr-partot is elkeresztelte. Amellett, hogy több oldalban is méltatja Bordigherát, nem mulasztja el megemlíteni, hogy III. Napoleon felesége,  a franciák utolsó császárnéja, Eugénie de Montijo  is vendége volt az olasz riviéra gyöngyszemének, 1886-ban ugyanis a Bordighera és San Remo közötti öbölre néző Grand Hotel láthatta őt vendégül. Mind az állomást övező Hősök tere, mind az innen fakadó Corso Italia bulvár, ami egyenesen a hegyen díszelgő villanegyedre mutat, bővelkedett a mindenféle pálmákban, kókusz-, legyező-, datolyapálmák alacsonyabb és magasabb sora tette még hangulatosabbá a színes, elegáns és impozáns villákat felsorakoztató utcákat a délutáni szieszta után ébredező, narancssárga fényben fürdő tengerparti kisvárost, amit minden pillanatában cirógató tengeri szellő simogatott, mint egy mindenhonnan előbukkanó tündér.

Photo by Artur Dancs

Siesta a piazzettán

A cremai élményeken felbuzdulva, megint csak nem szállodába foglaltam szállást, hanem kiadó lakást kerestem a belvárosban. Francescával ellentétben, Lilian, bordigherai házigazdám nem várt személyesen, de ezt a francia vasutak által okozott késésnek róttuk fel, és különösebben nem is bántam, hogy felesleges udvariassági körökkel nem kell majd az időt tölteni. Ez az alig több, mint egy nap az olasz riviérán, ha úgy vesszük, munkahelyi ajándék volt számomra – mint mindig, most is a Crew Control segített rá cseppet. Szolgálati úton cikáztam a kontinensek közt, és Los Angelesből érkezve Oslóba úgy adódott, hogy a három pihenőnapom éppen arra az időre esett, amikor Norvégiába értem. Mivel épp előző utamon voltam Oslóban pár napot, nem sajnáltam ezt a pihenőt olaszországi utazásra fordítani Norvégia helyett, és mivel a legegyszerűbb és leglátványosabb megoldás ez volt, Dél-Franciaországba repültem, és Nizzából vonattal utaztam végig az Azúr-parton az olasz kisvárosig. Lilian dolgára sietve, a kulcsokat a szomszédos piazzettán egy bárban hagyta, ami az állomásról felsétálva éppen utamba esett, és megfelelő alkalmat biztosított máris számomra felfrissíteni olasz nyelvtudásomat Laurával, aki az Eclisse bárpultja mögül fogadott a lakáskulcsokkal. Ez máris olyan otthonossá tette számomra ezt az egész ittlétet, ha az nem lett volna elég, hogy az előzetes kutatásaimból minden olyan ismerősnek hatott nekem itt, mintha életem szép éveit töltöttem volna itt.

Photo by Artur Dancs

A Piave emlékmű a Garibaldi téren

A Garibaldi téren, még mielőtt felszaladtam volna lecuccolni, és a szétizzadt ruháimat egy frissítő zuhanyt követően lecserélni friss szagúra, megálltam egy pillanatra a Piave emlékmű előtt, és hosszasan bámultam magam elé. Az első  világháborús emlékmű rengeteg gondolatot ébresztett bennem. Többek közt az sem stimmelt nekem, hogy a könyv szerint egy tengeri szellő átjárta tágas piazzettáról lép át ide Elio, amíg Oliver a fordításait intézi, azt követően, hogy Elio legnagyobb titkáról vallott neki korábban azon a bizonyos magas téren egy napsütötte nyári délelőttön, ahonnan lelátni a végtelenkék tengerre. Sehol nem volt a közelben ilyen piazzetta, a színes épületek elfogták a kilátást, és a Garibaldi tér nem is volt magasan. Szeretem a megfejteni való rejtélyeket. Ebben az esetben azonban fennállt az az eshetőség is, hogy az egész csak fikció, és akkor a könyv szerint akármerre is lehettek, az egész csak kitaláció. Ebben a fázisában utazásaimnak azonban már egyet biztosan tudtam, nem kitaláció, már csak meg kellett fejtenem a titkot, hisz ezért jöttem. Csak reméltem, erre lesz elegendő időm a rövid látogatás alatt. Így hosszabban most nem időztem itt el, hanem felsiettem a lakást átvenni. Amikor a redőnyt felhúztam a konyhában és kiléptem az erkélyre újabb ismeretlen ismerős tekintett le rám a közel-távoli óváros tetejéről: San Giacomo haranglábja, amit mind Monet festményeiről, mind a könyvből jól ismertem. Úgy éreztem, a lehető legjobb helyre érkeztem ismét. Elmondhatatlan izgalom lett úrrá rajtam, és alig vártam, felfrissülten útra készen álljak személyesen is magamba fogadni ezt az újabb mesét.

Elio és Oliver nyomában – valahol Észak-Olaszországban (7)


(Bartos barátnőmnek)

 

Az éden-liget, Fontanile Quarantina

Magam is olyan friss voltam, mint a kora reggel. Nyolc óra is alig múlt, amikor a dómtérről visszaérkeztem a teraszunkra, hogy a csíkos karosszékben befejezzem a korábban elkezdett eszpresszómat. A zöld bringa is türelmetlenül várta az újabb kalandokat Francesca családjának kerékpárjai társaságában. Az olasz nemzeti ünnep reggele volt, és a család elmenőben az interjú felől érdeklődött. A csomagokból ítélve kirándulni készültek, én meg pár szóban elmondtam kora reggeli élményeimet az olasz újságírónővel, Lidiával.

Photo by Artur Dancs

Palazzo Pretorio és az erkély, ahol Garibaldi szónokolt

Ha belegondolok, értem is meg nem is, mi miatt lehetek én érdekes az utikalandjaimmal a helyi sajtónak, de örömmel tettem eleget a felkérésnek, és még mielőtt félnyolcra kongatott volna a toronyóra, kiültem a piazzettára.

Nem esett ez amúgy sem nehezemre, annyira szerettem ezt a reggeli rituálét, a kávét a csíkos karosszékben a belsőudvar reggeli csendjében, majd a friss reggeli sétát az ébredező téren, illetve az ezt követő napi csavargásokat, felfedezéseket.

Photo by Artur Dancs

Piazza Duomo di Crema

Azt nem tudom, Lidia is olyan lelkes volt-e a korai időpontért, mindenesetre szinte pontosan megérkezett, és miután a padon megismerkedtünk, és beszélgetésbe elegyedtünk, jelezte, hogy stílszerűbb lenne, ha a filmbéli „híres” asztalnál folytatnánk a történetek kibontogatásait, és ott a sajtónak szánt fotók is elkészülhettek.

Nem kérdezni akart, hanem csak hallgatni, intett, meséljek, meséljek, meséljek… Nevettem, mondtam,  nincs annyi időnk, hogy én nekifogjak és csak meséljek, meséljek, meséljek… és mondtam, hogy nem is tudom, ha vannak-e az olvasói közt sokan olyanok, akik ezekre a mesékre kíváncsiak. De kitartott amellett, hogy igen, mindenképp, én csak meséljek.

Photo by Artur Dancs

Interjú a piazzettán

 

– Remélem, megemlítetted, milyen jó helyen szálltál meg – nevetett Francesca, mikor befejeztem a beszámolómat – egy kis reklám jól jön.

Majd, miközben elsorolták, mennyi program, koncert és rendezvény vár ránk ma Cremában, megkérdezték, én hova készülök épp. Mondom, hogy Farinateba terveztem eljutni a forrásokhoz.

– Fürdőnadrág legyen nálad! – bíztatott Francesca férje, miközben a kapu felé sétáltak a kislányokkal – Igaz, dermesztően hideg a forrás vize egész évben, de nem lehet kihagyni ezt az élményt.

Hogy a forrás vize hideg már a filmből s annak kapcsán is tudtam, azt azonban nem, mennyire van távol Farinate, és nagyon nem akartam késlekedni az indulással, annál is inkább, mert szerettem volna még a reggeli csendben kiérni, hogy ugyanazt a hangulatot elkaphassam, amit a filmből látva áhítottam.

A korábban említett Clara Remonte fotói segítettek lokalizálni ezt a helyszínt. Sok-sok kutakodásom ellenére sem sikerült magamtól rájönnöm. Amikor Clara blogjában megtaláltam a megoldást, lelkesen azonnal pár sorban megköszöntem neki a segítséget, és kifaggattam, hogyan is kell oda eljutni. Akkor még nem tudtam, hogy biciklim is lesz, ezért örömmel hallottam, hogy a vasútállomástól csak egy pár kilométernyi kis séta az egész, semmiség. Clara képei februárban készültek, amikor ők a film helyi bemutatójára érkeztek, és azt követően zarándokoltak el a forrásokhoz Farinatéba. Amikor Clara videóját láttam a meghitt hóhullásban, azonnal a film végén pár másodperc erejéig futó bevágás villant eszembe a helyről a szállingózó hóban. Azt is hozzáfűzte, kilométeres távolságban sem volt senki – ami nem lep meg, ha azt vesszük, mennyire hideg lehetett akkor, amikor ők jártak ott. És abban a reményben indultam el én is, hogy majd háborítatlan békében lesz részem, ha odaérek.

Photo by Artur Dancs

Crema sármos mindennapjai

Kitoltam a bringát a kapun a via Benzonira, majd felpattanva keresztülvágtam a főutcán, ahol a korábbi csendet sürgő-forgó reggeli tömeg váltotta fel. Kifelé menet a városból is sok kirándulóval mentem szembe, és a Cremosano felé vezető bicikliúton sem igazán voltam egyedül. Eszembe is jutott, hogy ha nemzeti ünnep, akkor az az olaszoknál munkaszüneti napot is jelent egyben, és ha Francescáék is jól tudják, hol van az édeni liget, akkor igen nagy valószínűség szerint, mások is. Elkezdett derengeni bennem, hogy talán mégsem sajátíthatom majd ki magamnak ezt a mai élményt, és talán jobb lett volna, egy másik napon indulok el oda. Erre azonban több lehetőség nem nyílott, akartam vagy nem akartam ezt magamban tudatosítani aznap reggel, ez volt az utolsó teljes napom ott. És minthogy ebbe belegondoljak, inkább töröltem az egészet az agyamból hirtelen, és csak mentem-mentem.  Az áprilisi pipacsoknak áldoztam menetközben egy kis rácsodálkozással, és egész úton énekeltem magamnak – „Sag mir wo die Blumen sind”, ez járt a fejemben. Cremosanoba érve hirtelen egy másik kép is eszembe villant. Onnan tért ki az a kerékpárút, ahol Elio és Oliver néhányszor felbukkan, s ami csak kérdőjelesen volt ott a listáimon. Nem tértem ki ugyan, de jólesett tudni, hogy felismertem menetközben. Nem is ez volt a legfurább, hanem az, ahogyan úgy éreztem, mintha mindig is jól ismertem volna ezeket a helyeket, és mindig is szerettem volna itt lenni. Úgy gondoltam, ha nem esik nehezemre visszajövet, keresztülvágok azon az úton, hogy ott térjek majd vissza Cremába, kis kerülővel.

 

Photo by Artur Dancs

Áprilisi pipacsok

Sokkal izgatottabb voltam most úticélom miatt, és örültem, amikor végre elértem a Capralba felé vezető letérőt, amely az ökoparkon keresztül vezet, amelynek része a farinatei Fontanile Quarantina is, ahová én igyekeztem. Akkorra erősen sütött a nap már, magasan járt, és örömmel nyugtáztam, hogy a keskeny országút árnyas pagonyon vezet keresztül. Rengeteg forrás található azon a környéken, 2003-ban Lombardia régió Cremona tartománya ökomúzeumnak nyilvánította, és helyezte védelem alá a környéket „Források parkja” címen. A majdnem ötven forrást magába foglaló övezet része a Fontanile Quarantina is. Amikor a Quaranta mellett elhaladtam, tudtam, nem járok már messze, és Farinate község határában meg is találtam a letérőt, amit egy feszület szegélyez egyik oldalról. A földút már ismerős volt a filmből, és a mező közepén is a két fa. A patak mellett haladt az út, és a távolban megpillantottam a fás berket, amiről akkor már biztosra tudtam, hogy a hely, amiért ma idejöttem.

Photo by Artur Dancs

Fiatalok a forrásnál

Amikor begördültem a fás ligetbe, sejtésem beigazolódott. Nem hogy nem voltam magamban, de annyian voltak, hogy hely is aligha akadt volna egy újabb pokrócnak az árnyékban a gyepen. De mivel nekem nem volt pokrócom, ez nem is különösebben okozott gondot. És nem bántam már a tömeget sem, mert rájöttem, ezek jobbára jóféle helyi népek, akik az ünnepet a szabadban töltik falatozással, gondűzéssel. Akkor lettem volna szomorú, ha hangos amerikai turistákkal van belepve a part. Úgy tűnik azonban, a turizmus itt mindaddig nem fog nagy károkat okozni, amig földút vezet ide, és csak kerékpáron vagy gyalog megközelíthető a környék. Mint amikor Elio ide kalauzolta barátját Olivert a pandinoi vallomást követően a piavei emlékmű körül – beleértve a Corte Palasio felé tett kitérőt és a Cremosano és Campagnola Cremasca közti kerékpárutat is, magam is izgatottan dobtam le a bringát a magasra nőtt fűbe, és szaladtam is le a tóhoz.

Photo by Artur Dancs

Fontanile Quarantina

A Fontanile Quarantina nem egy, hanem sok kisebb forrás együttese, amelyek lépésekre egymástól bugyognak a felszínre kristálytiszta friss vizet, és ezen a fákkal körbeölelt cseppnyi részen egy kis tavat hoztak létre, ahonnan a víz oldalt egy kis patak formájában elindul a közeli falu felé. A tó, épp mint a filmben, a fákkal szegélyezett liget közepén maga volt az édeni béke. Nem volt ugyan magányos, fiatalok lógattá a lábukat a hideg vízbe és közben napoztak, nevetgéltek, le-lecsolgatták egymást, bele-belegázoltak a térdig érő vízbe. Magam is meghúzódtam az egyik helyen, ahonnan kényelmesen lóbálhattam bele a lábam a vízbe, mely olyan  tisztán csillogott, hogy gondolkodás nélkül beleittam volna, ha szomjas vagyok. A víz alján a köveket is meg lehetett volna számolni a napsütésben. A fák ölelésétől az árnyékok hol egyik sarkára, hol a másikra vetődtek a tónak, újabb és újabb perspektívákat tárva a magamféle csendes bámészkodó felé. Amikor a fiatalok is felvonultak a partra uzsonnázni, teljesen egyedül maradtam a tóba lengetett lábammal és gondolataimmal. Olyan volt, mint egy pillanat az édenkertben. A víz kékes kristályán megcsillant a nap, és megint úgy éreztem megállt az idő körülöttem, legalábbis ezt szerettem volna akkor a leginkább, és hosszú percekig úgy tűnt, sikerült is.

Photo by Artur Dancs

Elio titkos helye

Nem lehetek hálátlan a sorsnak, hisz ennyit is megadott nekem, és az a néhány perc a források csobogó csendjében, ezeknek a drága helyieknek csendes, távoli, a partról ideszűrődő morajlásában nekem mostmár egy egész életre elegendő köteléket szőtt ahhoz a pillanathoz és helyhez.

Sokat mondogatom barátaimnak a napokban, akikhez lassan-lassan visszatértem ebből az álomutazásból, hogy mennyire félek, mi lesz, amikor ezt a visszaemlékező írást befejezem. Félek, hogy majd minden olyan üres lesz körülöttem, mint amikor szép álomból ébred szürke reggelre az ember. És ezek az én nagyon szeretett barátaim mind azt mondták nekem válaszul, hogy sose aggódjak, mert ezt mostmár tőlem el nem veheti senki sem. És belegondolva most, amikor ezt a pillantot írva újra végigélem azt és a többit is, teljesen úgy van. Keresnem kellett egy ürügyet magamnak, hogy kilépjek abból a varázsból, és egyúttal valami motivációt is továbbindulni. Az indok be is jött, mikor egy turistacsoport fiatal érkezett ki zajosan – alábecsültem az amerikaiakat (de csak egy kicsit). Nem vártam meg, amíg teljesen szétszaggatják a varázst rikácsolásaikkal és szelfipózaikkal, otthagytam a tavat, és körbejártam a berket. Eszembejutott az is, mennyi találgatás zajlott különböző fórumokon az első csók helyszíne körül, és egyértelmű választ erre még senki, Clara sem tudott adni, de Steve B. sem.

Photo by Artur Dancs

Nekem meg teljesen kézenfekvő volt. Hisz ott álltam. Kézenfekvő, mert ugyanolyan nyár volt, mint a filmben, nem február, mint Clara képein, és Steve a Google Map-es kutatásaiban ilyen apró részletekre nem deríthetett fényt, hiszen egyrészt ide nem ért a Google Map lefedettsége, másrészt ehhez éppen ott kell lenni, hogy az ember ráérezzen. Nem mintha ez valamennyire is fontos lett volna számomra abban a pillanatban. Az én észak-olaszországi élményeim akkor már régesrég nem ilyen jelentéktelen részletekről szóltak, hanem ennek az egésznek a nagyon mély megélésésről. A találkozásaimról önmagammal. Mégis jólesett, ahogy ezt a „rejtélyt” is megoldottam. Motivációnak is felért volna, de annak meg ott volt a visszaút Cremába, és a bicikliút Cremosano és Campagnola Cremasca között.

Photo by Artur Dancs

A forrásokhoz vezető földút

 

A forrásból megtöltöttem a vizespalackomat, és két követ is elhoztam magammal a tóból. Egyiket magamnak. A másikat meg annak, akinek egy ilyen ajándék esetleg nagyon sokat jelent majd. Még nem tudom, ki az. Biztos, hogy megtalálom, ki lesz az. Nem keresem. Majd kerül.

Nem tudtam, nem hittem, hogy megtalálom, hogy lesz időm rá, kérdőjelekkel volt csak a papírjaimon a két kisváros közti bicikliút, éppen ezért jutalomjátéknak tűnt. És egyúttal búcsúzni is ott kezdtem el a lombardiai tájtól, ahol utoljára testközelben érinthettem meg a zöld-kék festményt, némi sárgával elegyítve, s persze, a kanyargós szürke csíkkal a közepén, az utammal. Felesleges szócséplésnek tűnne bármit is leírnom azokról a pillanatokról most. Csak mentem-mentem, és simogatott a szellő a tűző napon, ismerős volt a táj, a színek, az illatok, a zümmögések. Ismét gyermek voltam annak minden gondtalanságával és szabadságával, ártatlanságával és gyanútlanságával. Gyermek voltam annak minden boldogságával.

Photo by Artur Dancs

Kék, zöld, sárga és boldogság

A csíkos karosszékben találtak házigazdáim, amikor az esti koncertre indultak a múzeumkertbe, hiszen le kellett még ülnöm kicsit egy baracknektár mellett továbbálmodni az emlékeimet, mielőtt kilépek a piazzetta esti forgatagába. Kifaggattak az édeni ligetről, majd Francesca, mint jó házigazda lelkemre kötötte, el ne menjek úgy, hogy a tortelli cremaschit meg nem kóstolom itt, a hazájában. Azonnal felvillant bennem egy mindaddig jelentéktelennek tűnő pillanat a filmből, amikor a konyhában Mafalda és az asszonyok éppen tortelli cremaschit készítenek. Elmosolyodtam, mikor kapcsoltam, milyen ügyesen lopta be Guadagnino ezt az apró, de fontos részletet a filmbe, hogy ezzel is a helyhez kapcsolja, szűk pátriájához azt. A tortelli cremaschi ugyanis nem csak Olaszországban, de a konyhamesterek szerint a világban is egyedülálló étel a majdnem huszonötféle fűszer különleges elegye, a szokatlanul párosított ízek harmóniája. A tortelli-félék közt is egyedi, hiszen a tölteléke édeskés.

Francesca pedig útba igazított a legjobb vendéglőket feltérképezve nekem, ahol ezt kipróbálhatom. Már az utcán voltam, amikor sms-ben újabb pontosítások érkeztek házigazdáimtól a tortelli cremaschi fellelhetőségeival kapcsolatosan. A piazzettán tértem be az egyik ilyen megjelölt étterembe, és bort kértem, meg elmondtam, miért is éppen oda tértem be. Mondták, hogy éppen jó helyre érkeztem, csak kicsit korán, ugyanis az ünnepi szabadtéri főzésből a szakács nem érkezett még vissza, de percek kérdése az egész, és ha visszaér, félórán belül lesz nekem friss cremai tésztám. Bólintottam, hogy én már sehova sem sietek innen, úgyhogy a kancsó fehér bor mellett majd türelmesen kivárom a vacsorát, addig is bámulom az embereket a teraszról.

Photo by Artur Dancs

Tortelli cremaschi

Az étel valóban különleges volt. Mint utánaolvastam ráérős perceimben, nehezen tudnak a szakik is bort ajánlani mellé, megoszlanak a vélemények, hiszen édeskés, sós is, savanykás is. Keveredik az aszalt gyümölcsök, a mazsola utánozhatatlan íze a Grana Padano sajt ízével, van benne szerecsendió, frissen köpült vaj, Marsala bor és citrom, és nem utolsó sorban Amaretti vagy Mostaccini, tipikus olasz készítésű, fűszeres, mandula ízesítésű kekszmorzsa. Lágy rosé pezsgőbort vagy félszáraz fehérbort ajánlanak mellé, természetesen a velencei régióból, esetleg champagne-t.

Éppen megfelelő megkoronázása volt ez a vacsora a Cremonában töltött néhány napomnak.Épp csak annyi maradt még hátra a napból, hogy mégegyszer utoljára egy esti sétát tegyek a váosban, hogy minden szegletnek megígérjem, amint tehetem, visszatérek majd ide.

Crema postcard

Oliver és Elio a piazzettán (képeslap)

Amikor másnap kora reggel elcsigázottan vártam egy padon ülve a vonatomra a cremai vasútállomáson, nem éreztem sem azt a frisseséget, sem azt a lendületet, amit az elmúlt reggeleken. Maga az állomás is éppen olyan lehangoló volt, mint az a pizzighettonei lerobbant kis megálló, ahol Elio búcsúzott el Olivertől a film egyik torokszorongató jelenetében, ami a filmben Clusone állomása gyanánt szerepel. Utóbbit azonban a Bergamo – Clusone vasútvonal megszűntetésével együtt még a hatvanas években bezárták.

Én nem jutottam most el az Oribie Alpokba, így Clusonéba és Bergamoba sem. Nem tekintem tehát lezártnak az Elio és Oliver nyomában tett csavargásokat valahol Észak-Olaszországban. Hisz nem csak Bergamo vár és az Alpok, hanem Róma, és persze, az olasz riviéra és Bordighera – az ugyanis nem egy lezárt fejezet.

Photo by Artur Dancs

Chiamami col tuo nome

Elio és Oliver nyomában – valahol Észak-Olaszországban (6)


(Bartos barátnőmnek)

Tükröződések

Nem, hogy nem voltam fáradt az utazásoktól és a hosszú kilométereket felölelő kerekezésektől és sétáktól, az élmények izgalmaitól, azon a délutánon annyi energiát éreztem magamban a további felfedezésekre Lombardiában, hogy magam is meglepődtem. Ha belegondolok, érthető, hiszen bármi olyasmivel tölti az ember az életét, ami számára örömöt okoz, megsokszorozza lendületét és szinten tartja életkedvét.

Photo by Artur Dancs

Zöld és kék meg a szürke csík – az utam

A napsütötte délután tökéletesen megfelelőnek bizonyult arra, hogy Ricengoba biciklizzem ki, ahol a Lago dei Riflessi, a Tükröződések tava található. Az egykori kőfejtő helyén keletkezett tavat mindenki csak mint laghetto emlegeti, azaz tavacskaként, amely része a Crema vonzáskörzetéhez tartozó természetvédelmi területnek, a Palata del Menasciuttonak a Serio folyó lankáján. A természetvédelmi terület neve az egykori szokásra utal, amikor deszkákkal építettek duzzasztógátat a folyóra az öntözés lehetővé tételére a gazdag mezőgazdasági vidéken. Ma már beton gáton zuhog le a folyó, onnan tudom, hogy mellette haladtam el a Ricengo felé vezető kerékpárúton. Másik lehetőség a bresciai országút lett volna, de úgy gondoltam, élvezetesebb lesz a folyómenti ösvényen pedálozva eljutni Ricengoba még akkor is, ha néha meredek utakon vagy kapaszkodókon a nyakamba kellett vennem a kerékpárt egy-egy rövid szakaszon. Amikor a földesút visszavezetett a keskeny ricengói országútra, ahol ismét zöld és kék vett körül, meg persze a magas nyárfasorok az út mentén, két kutyára figyeltem fel, a nyomomban loholtak. Úgy érveltem magamban, felesleges lenne immár pánikolnom, ha meg akarnak támadni, úgyis megteszik, ha meg nem, akkor szerencsével jártam. Akkor a távolból kiabálásra figyeltem fel:

– Fogja meg! Fogja meg! Ne engedje elfutni őket! – fordítottam gyorsan le magamnak az olasz kiáltásokat.

Az országút távolából jött a hang és a kutyák gazdája lehetett az illető, akiből nem sok látszott a messzeségben, de én meg csak úgy voltam vele, ugyanbiza, hogyan fognám meg ezt a két termetes ebet, örülök, ha nincs dolgom velük. A kutyák végülis mellém szegődtek, és hűségesen kocogtak mellettem mosolyogva, majd lelassítottam, és farokcsóválva körém gyűltek. Akkor már tudtam, nem bántani jöttek, hanem simogatásért, és amikor megkapták, azonnal tovább futottak, játszva üldözve egymást. A gazdit egy a falu felé tartó autós vette fel, és így értek utól. A kutyusok némi dorgálás után pórázra kerültek, a gazdi pedig lihegve leült az út padkára. Elköszöntem tőlük, mikor utolértem őket, leparoláztam az immár megkötött csintalanokkal, és éppen az elágazáshoz értem.

Photo by Artur Dancs

Capella dei morti del Serio

A térképen sokszor bejárt helyet azonnal felismertem a Google fotóról, ugyanis az elágazásnál egy kápolna díszelgett. A Capella dei morti del Serio a folyó mentén 1705-ben zajlott csata áldozatainak állít emléket, amelyet Savoyai Jenő a Bourbon-házi Vendôme marsall hadseregével vívott. Az eredeti kápolnának a maradványaira 1855-ben építették a ma is fennálló kis templomot a via Ricengo szélén Castello és Ricengo között félúton, a mai természetvédelmi terület bejáratánál.

Photo by Artur Dancs

A zöld bringa a laghetto partján

Hogy a szántóföldekkel és hűsítő pagonnyal körbevett tavat miért nevezik a Tükröződések tavának, rögtön megértettem, amint elém tárult a filmből jólismert látvány. Igaz, a filmben folyóként emlegetik, ahová a fiatalok fürdőzni járnak le a forró nyári napokon vagy úszni az esti táncos bulit követően illetve Elio és Oliver is ide tér vissza Oliver elutazása előtti utolsó hajnalon.

A kövecses lejtős lejárat tetején a tetővel fedett piknikező hely asztalai körül most is fiatalok szórakoztak. A biciklit a parton a fához támasztottam, és olyan közel léptem a tóhoz, hogy a víz érintette a cipőm orrát. Április volt, hideg volt a víz fürdőzésre, bármennyire is melegen sütött a nap. Bár úgy olvastam, nyáron sem melegszik fel erősen a fák árnyékában meghúzódó tó.

Photo by Artur Dancs

Laghetto dei Riflessi

A feszes víz tükrén a fák és bokrok nézegették magukat, és az ég kék színre festette a kristálytiszta víz felszínét. A nap megvilágította a fák tetejét, így azok élénk zöldet is adtak a tükröződő káprázatnak a délután a fiataloktól zsibongó békéjében. Gyermekkorom emléke, a Tüskevár jutott eszembe. Talán egyik olyan kötelező háziolvasmány, amit szeretettel olvastam el akkor is, amikor kellett s akkor is, amikor már nem. Egy felújított, modernkori változatát vetítette a tévé nemrég, de még úgy is tetszett, bár Bánhidi Laci bácsi Matula bácsiját senki más nem pótolhatja hitelesen. A víz átlátszóan tiszta volt, szárcsák és gyöngytyúkok törték meg csak olykor egy-egy pillanatra a mozdulatlan víztükröt. És pont mint Luca Guadagnino filmfestményében, a nyárfák szöszmőkjei úszkáltak a tükrön. Édeni nyugalmat és tisztaságot árasztott az egész táj, és ismét megértettem, hogy a sok környező szebbnél-szebb tó és folyó közül miért éppen ezt az édenien tükröződő békevilágot akarta nekem megmutatni.

 

Photo by Artur Dancs

Az édeni pillanat

San Bernardino felől érkeztem vissza Cremába, ahol az a szórakozóhely is található, amelyben a filmbéli fiatalok is táncoltak a “Flashdance” vagy a Psychedelic Furs zenéjére. Nem tértem ki, hogy bekukkantsak oda is, sokkal érdekesebbnek tartottam Crema délutáni nyüzsgését. És alig vártam, hogy esti programként ismét kiüljek kedvencemmé vált sarki vendéglőmbe, a L’angolo teraszára vacsorázni és embereket bámulni. Amikor a hídon az óváros innenső diadalíves városkapujához értem,  a Garibaldi tér zsongása vett körül. Első nap, mikor az állomás felől érkezve vágtam át a téren, megilletődve szerettem bele egyből a városba. Épp csak két napja volt, de úgy tűnt, mintha mindig is szerelmes lettem volna Cremába, és mintha mindig is olyan otthonosan mozogtam volna itt, mint most, amikor a zöld bringával begördültem a piazzettára és megkerülve a sétálóutca tömegét, a szűk kis utcákon navigáltam magam a via Benzoni felé, hogy mihamarabb magam is belevethessem magam a város nyüzsgő esti életébe egy frissítő zuhany és egy jéghideg prosecco után.

Photo by Artur Dancs

Piazza Garibaldi

Szerettem, ahogy lelassult életem pillanatai mélyen lelkemig érő élményekkel tettek gazdagabbá ezen az úton. Nem tudom, hogy képes lennék-e végérvényesen lemondani a pörgésről és a mindennapi életem ritmusáról, helyszínváltásairól, absztrakt villanásairól, időutazásairól valaha is a közeljövőben, de az az állapot nagyon magával ragadott. A milánói pecsenyét hivatott lenyomtatni a helyi pinot grigio, amelynek kancsója felett elmélkedve néztem ki a fejemből a L’angolo teraszán egy ernyő alól az esti forgatagba. Örültem, hogy ismét szívemre hallgattam, és eljöttem erre az útra. Ezeket a boldogság-lehetőségeket a sors nem kínálja fel sokszor. És ha olyankor, amikor felkínálja, elmegyünk mellette, saját magunkat fosztjuk meg az örömtől. Nem tudtam pontosan megfogalmazni még mindig, milyen belső kényszer indított el Elio és Oliver nyomába Észak-Olaszországba, de azt már tudtam, hogy életem egyik legjobb döntése volt hallgatni a belső hangra, ami idehozott.

 

Photo by Artur Dancs

Palazzo Vescovile és a Duomo di Crema

Hazafelé tartva egy kicsit a dómtéren is elidőztem. Kedd este volt, de mégis hétvégére jellemző tömeg hömpölygött a teraszok közt a macskaköves piazzettán.  Eszembe jutott, hogy a nemzeti ünnepre készülnek, a munkaszüneti nap előestéjét a nyárias langymelegben, a város terein mulatva töltötték ezek a drága környékbeliek. Hosszan szerettem volna még elnyújtani ezt az estét is, mintha képes lennék az időt megállítani, feldúsítani vagy hosszabbá tenni itt. De tudtam, hogy kora reggel az újságírónővel kell majd találkoznom, és aztán el is kell indulnom az utolsó kitűzött uticélomhoz is, Elio filmbéli titkos helyére, a forrásokhoz, hogy még a korai órákban odaérjek. Nem akartam arra gondolni, hogy a következő nap az utolsó teljes napom lesz Cremában. A hazautazás, a repülőterek, a nagyvárosok nyüzsgése, New York, mindenki és minden, ami amúgy az életemet jelenti, abban a pillanatban nagyon-nagyon távolinak tűnt. Mintha egy testen kívüli állapotban találtam volna magam. Távol mindentől, mindenkitől.

Távol magamtól is. Mégis a legközelebb.

Előző korábbi bejegyzések

Somewhere in Northern Italy

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

byclarkellis

A writer trying to be an author

August MacGregor

Celebrating Sensuality. Intended for mature audiences, 18 and over

Living to help other disabled people, and people in need, Change the sign!! And Earth

I been online since 1994. I seen the internet at its finest. Then the World joined and fucked it up

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

tutorials4view

Watch free tutorials in Full HD (1080p) quality video tutorials, sorted by subjects, like: Photoshop, Gimp, Facebook, Torrents, Windows 7, Windows 8, Windows 8.1, Viruses and malware removal ( like ask,com, vqo6, Babylon ) and more and more.. If you like our tutorials and guided, please SUBSCRIBE to out channel at: http://www.youtube.com/user/ShaiSoft - tutorials4view.

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: