Szólíts a neveden…


 

Egész életemben csak boldog akartam lenni. Nem volt más tervem. Mindenki más akart valamit, kezdeni valamit az életével, szeretett volna eljutni valahová, megkapni valakit vagy valamit, valamivé vagy valakivé válni… Én nem. Csak boldog akartam lenni. Ez volt az összes életcélom.

És sikerült.

Be kell látnom, ahogy itt ülök az éjszaka közepén a csónakázó tó nyugati oldalán a Central Parkban egy csendes zugban, és kissé szemrehányóan bámul rám a büszke, szép városom a fák diszkrét takarásán túl, azt hittem, a boldogság egy úticél, ahova, ha elér az ember, kényelmesen hátradőlhet, és attól kezdve már csak mellékes dolgokkal kell foglalkoznia, mert révbe ért. Mostmár persze, tudom, hogy nem így van. A boldogság az a felfokozott állapot, amelyet jó megélni, de csak abban élni lehetetlen. Nagy, fényes lángon való lobogás, amit ha erőltetve kitartana az ember, megvakulna és elégne benne.  Mire jó az…? Nem lehet folyamatosan boldognak lenni, ha létezne ilyen abszolut fogalom, hogy állandó boldogság, akkor az valójában boldogtalanság lenne a javából.

Photo by Artur Dancs

Ha kutatom magam, hogy megtudjam, mi volt a tervem az életemmel, rájövök, hogy pillanatokért éltem. Álmodtam magamnak pillanatokat, amelyekben megtalálom, és megismerem, felfedezem önmagam, hangulatokat, vélt vagy valós helyszíneket, ahol a boldogságom kiteljesedhet. Balgán erre az állandó boldogság-állapotra hajtottam, azon igyekeztem, hogy oda eljussak. Valamiféle nirvánának hittem ezt, nem mintha bármit is tudtam volna a buddhizmusról – vagy akármely más vallásról, amelyekkel soha semmi dolgom nem volt. Belefeledkezve a hétköznapi csodáimba, amelyeket megteremtettem magam körül, teljesen elrugaszkodtam a világtól. Nem a valóságtól, hanem a világtól. A világ ugyanis maga sem él a teljes valóságban. Onnantól kezdtem boldog lenni, amikor arra rájöttem, hogy az önmagam valóságát nem a világban kell keresnem, hanem másutt, teljesen egyéb helyen: önmagamban. Amikor az ember szakít időt, és fordít energiát arra, hogy önmagával foglalkozzon, máris kiválik a világ nagy tömegéből, és minél jobban megismerkedik, megbarátkozik önmagával, annál közelebb kerül a boldogság pillanatához. Nem tudtam volna ezt így akkor megfogalmazni, hisz most is csak tapogatózom. De szerencsémre, ösztönösen tudhattam, hogy ez az, amit keresek. És már nem is volt fontos, hogy milyen szakmát akarok majd kitanulni az iskolákban, vagy milyen országokba és világrészekre akarok eljutni.

Egy beteg társadalomban nőttem fel abszurd normákkal, és egy legalább olyan beteg társadalomból nevelkedett anyám, nagyanyám és a környezetemet alkotó rengeteg ember, akivel kapcsolatba kerültem egyengette az életemet. Hol szeretetben, hol a normák szerint. Nagy szerencsém volt, hogy többnyire nagy szeretetben. Ez vitt előre, és tett jó emberré. Amikor a normák szerint neveltek – amögött is ott húzódott meg a szeretés ugyan – jobbára a korlátaimat építgették a lelkem és a személyes szabadságom köré. Nem tudom, tehettek-e volna másképp. Szülőként, ha képes lettem volna erre a szerepre egyáltalán, biztos, magam is ugyanezeket a hibákat elkövettem volna én is gyermekemmel szemben. Ma már tudom, csak féltettek, és olyanra akartak faragni, aki abban a beteg társadalomban majd túlél.

Amint mondtam, a túlélés nem volt az én eredeti terveimben. És nincs ott ma sem. Voltak életemben felfoghatatlan mélységbe zuhant pillanataim, amikor ezt ismételgettem egy könyvben olvasott szavakkal: „Ki beszél itt győzelemről? Túlélni. Ez minden.” Most belátom, ez sosem volt igaz. Én sosem akartam túlélni. Nekem igenis a győzelem volt a fontos. Győzni és meghalni, ha más izgalmasabb tennivaló nincs már. Csak a hozzám nagyon közel álló emberek tudják, hogy én nem viselem el, ha valami langyos. Már gyermekkoromban – azokban a csodálatos és meseszerű években, amelyek életemet meghatározták – ha reggel langyos tejet kaptam reggelire, nagyon elrontotta a kedvemet. Nem szállhattam szembe vele. Nem vitatkozhattam. A normák ezt nem engedték meg nekem. Azt nem lehetett, hogy kiköpöm a langyos tejet. De nagyanyám bölcs asszony volt, a sok beteg világ, amin keresztül küzdötte magát ez a tanulatlan és mégis végtelenül bölcs asszony, mai kifejezésekkel élve szuperhatalmakkal látta el őt. És csakhamar rájött, hogy a tejet nekem hidegen vagy forrón kell adnia. Nem tudom pontosan, és ma már nem kérdezhetem meg tőle, hogy miattam változtatott, vagy mert ő maga is rájött, hogy langyosan semmi sem jó. És anyám is ilyen volt. S ilyen ma is. Szélsőségekben él. Bár, ha néha olyan szerencsés vagyok még, és ő teszi le a tejet a csuporral a reggeli asztalomra, előfordul, hogy mostanában langyos tejet ad. De ez már más dimezió. Ez sokkal inkább a féltés miatt van, és nem hanyagságból, nem is a normák miatt. Langyos normák nincsenek is.

Győzni akartam tehát, és meg is haltam minden győzelmem magányos Csomolungmájának a tetején. Nagyon sok, mérhetetlenül sok boldogság jutott ki nekem az életemben, nem, mint ajándék, hanem mint a megfeszített hegymászásaim eredménye. És legtöbbször senki sem látta, mert nem voltak ott mellettem. Aki nem látja, aki nincs ott, az csak nagyon nehezen hiszi el ezt a féle csodát. Ha az emberek tudnák a csoda titkát, akkor nem lenne elég hely ezeken a hegycsúcsokon, bár lehet, ezt most csak az egoizmusom mondatja velem, és lehet, hogy végtelen sok hely is van ott a hegy tetején. Mindenkinek megvan a maga helye tulajdonképpen, és az már csak rajta múlik, eljut-e oda, vagy sem. Akar-e eljutni oda vagy sem. Igen, talán ez így hihetőbb…

Az, hogy meghaltam a győzelmek után, jobbára szintén a felhőkbe burkolózott hegycsúcs magányának a nagy titka maradt. Az, amikor magzatpózba kuporodva zokog az ember, és nem tudja abbahagyni a végkimerülésig. Elárulom, miért.

Mert a legnagyobb boldogtalanság a boldogság csúcsa.

Vért izzadva felfelé a hegyen az ember lelke annyira megtörik, olyan katartikus átalakuláson megy át, hogy mind magasabbra érve, mind messzebbre kerülve a normákkal teli világtól, levedli magáról a rengeteg salakot, félretesz, eldob mindent, amit korábban, az alacsonyabb szinteken még nagyon fontosnak hitt, mert rájön, hogy a sok teher csak visszahúzta, megnehezítette a levegővételt, korlátozta szabadságát. És amikor felér végre ennek a csúcsnak a fokára, ott áll meztelenül, kisemmizve. Viszont ott van előtte a végtelen. A beteljesedett cél. Egy hegytető, amin átsüvít a szél, fehér csend zúg őrjítően és fülsiketítően, de pazar! Rálátni a világra, megszűnnek a fájdalmak, kiteljesednek az érzelmek, értelmet kap minden. Csodálatos és mámoros pillanat. De ugyanez a pillanat a vég kezdete is. És ezt nem akkor érzi meg az ember először. Mire olyan magasra felér az ormon, annál ő sokkal bölcsebb. Már röviddel a csúcs előtt rádöbben, hogy az útnak nemsokára vége lesz, és mindaz, amiért mindent maga mögött hagyva küszködött, eléri a végső határt, egy pillanatra beteljesedik ugyan, de máris fonnyadni kezd majd, rothadásnak indul. No, igen, abban a magasságban nem csak a lenti világot, hanem más csúcsokat is jól látni. De a bölcs ember, aki életében akár csak egy hegyet is megmászott, nagyon jól tudja, hogy nincs híd, a sikereid, az eredményeid nem futják egy egyszerűsített átlépésre egyik csúcsról a másikra. Hanem le kell menni, és újra felmászni. Erre pedig vagy van az embernek elég ideje és tehetsége, vagy nincs.

Talán életem legnagyobb hibái közé sorolható az a számomra elkerülhetetlennek tűnő szorongás, amit az imént említettem, hogy a csúcsra érkezés előtt érez az ember. Hajlamos vagyok ma már az egész úton azon aggódni, milyen rossz lesz majd, ha felérek a csúcsra, és onnan már nincs tovább, csak vissza le, és ha magasban akarok lenni, újra meg kell dolgoznom érte. Mondom, hajlamos vagyok erre. Hajlamos vagyok feláldozni az egész boldogságérzést a szorongás gerjesztette gondolatért, hogy abban a pillanatban, hogy enyém lesz, el is veszítem, és újra meg kell küzdenem érte. Újra meg újra. Mert az is tény, hogy ha egyszer valaki a boldogságot, mint kábítószert beszippantotta, soha nem akar majd anélkül lenni, s így folyamatos küzdelem és hegymászás lesz az élete. Azokért a röpke pillanatokért, amelyek, mint villanás tűnnek tova, s ha nem figyel eléggé, észre sem veszi, hogy megtörtént. Csak ha majd később visszatekint rá.

Ebben a fene nagy boldogság-tüzijátékban ezt kellett nekem nagyon jól megtanulni: megélni a pillanatot. Nem tudok ebben tanácsot adni másoknak, mert én is csak tanulom. Pedig mindenki boldogságának ez a kulcsa, a jelen teljes mértékű és teljes értékű, érezhető és tapintható megélése minden idegszálunkkal. Főleg a bolodgság-pillanatokban. Amikor az ember sok boldogság-pillanatot felgombostűz élete falvédőjére, egyszer csak rájön, mennyire szép és teljes élete volt. Ha sohasem ereszti elmenni maga mellett a regeteg szépet, ami vele megtörtént kalandozásai során.

Amit embertelenül nehéz megtanulni, és életfeladatommá kellett tennem: nem félni attól a kisemmizettség érzéstől, amit a siker csúcsán, a boldogság leggyönyürűbb pillanatában kénytelen átélni az ember. Nem kell félni a megsemmisültség érzésétől, mert ez nem az. Az a végtelen gazdagság, amit az ember önmagába szív, miközben a hamis öltözékeit az úton elszórja, hogy végre mezítelen és szabad legyen, egy a természettel, az nem vész el, az örökre övé marad, és ez viszi majd előre a további kihívásai elé.

Az éjszaka, a Central Parkban, a csónakázó tó nyugati oldalán a padon ülve és hangosan zokogva órákon át, miközben a szép és büszke városom kissé szemrehányóan, de végtelen szeretettel nézett vissza rám, megértettem, hogy nem szabad félni a pillanattól, amikor magzatpózban hangosan zokogsz a végkimerülésig. Egy a fontos: szépen és mélyen megélni az életet. A mélység, az alaposság kiváltság. Nem adatik meg mindenkinek, sok embert olyan normák közé gyilkoltak, hogy soha nem fogja már megtapasztalni a boldogság szabadságát, a katarzist, a magasságot. A mélységet. A titok a mélységben van. Minden titok ott van. És olykor az egész küzdelmedért a jutalmad nem más, mint a magányos, békés, csendes, magasztos, elkápráztatóan szép, boldogság-hegycsúcs, és a következő pillanat, a zokogás, ami öröm vagy bánat, teljesen lényegtelen. Mert bánatot nem érezhet olyan, aki nem ismerte meg az örömöt, és fordítva, a boldogság sem jár annak, aki nem itta meg a keserű levét is annak az édes gyümölcsnek.

Talán sokszor, túl sokszor is kimondtam itt a magányt. Nem véletlen. A boldogság nem egy közös vállalkozás – bármennyire is szeretné mindenki ezt hinni. Azt gondolni, hogy valaki mással találjuk majd azt meg, balgaság. Ez csak egy kényelmes kapaszkodó, ha az ember nem akar önmagáért és életéért felelősséget vállalni. Ha összejön, siker, ha nem, van, akit okolni érte. Felül kell ezen a felfogáson emelkedni. A boldogságot magadnak kell keresned, kizárólag a magad útján és erejéből. Az jó, ha kerül melléd valaki, aki szintén keresi az önmagáét, és egy jó darabon – vagy netán mindvégig is – együtt haladhattok az úton, ki-ki a maga boldogsága útján, s azt keresve. Ilyent keresünk mindannyian, azt a nagy szerelmet, akiben benne vagyunk, és benne maradunk egész életében, aki bennünk van, és bennünk marad egész életünkben, s akivel ki-ki a saját boldogságát keresi, és ha véletlenül nem ugyanarra is visznek az útjaink tovább, s netán fuldokló zokogás is elkap emiatt, akkor is egymásban élünk mindörökké, hogy bármilyen körülmények közt is találkozunk majd, bárhol is a világban, csak kettőnk számára érthetően ziháljuk oda:

„Szólíts a neveden, és én majd az enyémen szólítalak!” (André Aciman)

Reklámok

Budapest és titkaim 3.


Ha másban nem is, abban teljesen biztos vagyok, hogy mindenkinek megvan a maga Budapest-élménye, az a távoli rokon vagy ismerős, akinél meg szokás szállni, s aki a reggelinél tételesen elmagyaráz mindent, ami az asztalra kerül, hátha nem tudnád, mi micsoda, és a vajkrémet is úgy tálalja, mintha kajszibarackos fácánsült lenne pástétommal. És akik minden alkalommal felvázolják, a hat kulcs közül, melyik négy nyitja a zárakat az ajtón, és a külső rács(ok)hoz melyik két másik kulcsot kell használni. S hogy a rácsot egy pillanatra sem szabad nyitva hagyni, ez nem kisváros, ez Budapest, itt mi tudjuk jobban, mit hogyan kell, a múltkor is betörtek egy lakásba a másik tömbházban, mert nem zárták be a rácsot, nem voltam ott, de valaki mondta, hogy hallotta. A vicces a rácsos sztoriban az, hogy most, amikor már sok éve élek New Yorkban, nekem ugyanúgy elmondják mai napig is, ha bárminemű megjegyzést teszek a rácsra, te nem tudhatod, ez Budapest, nagyváros… És hagyom, hogy elhitessék velem.

Photo by Artur Dancs

És nekem még Manci néni is ott volt, mint a legelső budapesti élmény gyermekkoromban. A Kún utcában lakott egy utcára nyíló üzlethelyiségben a nyolckerben. Bevallása szerint vészes vérszegénységben szenvedett, és mint olyan roppant kolerikusan reagált környezetére, olykor előkapta a kisfejszét, ami valami rejtélyes ok miatt állandóan az ajtó mellett volt, feltépte az ajtót és a rácson keresztül (merthogy, persze, neki is volt rács az ajtaján) a fejszét lóbálva átkozta az utca népét, s ha valakik épp az ajtó előtt álltak meg beszélgetni, kilátásba helyezte, hogy leönti őket sósavval. Én roppant módon élveztem a Manci néninél tett látogatásokat, és elképesztő élményfüzérrel tértem haza Budapestről a rokonlátogatást követően, nem úgy a család, akinek mindig stresszt és fejfájást, esetlegesen tömeges sértődéseket okozott minden Manci nénivel eltöltött óra.

– A Manci nénétek kicsit furcsa, ne ijedjetek meg. Jó a lelke, és szeret benneteket – így készítettek fel a magyarországi rokonok útban Budapestre a vonaton, miközben adtak kolbászos vajaskenyeret, hogy mielőtt odaérnénk, lakjunk jól, ne szekírozzuk már érkezéskor a nagynénit azzal, hogy ehetnék vagyunk.

Nagyanyám egyszerűbben kezelte a dolgot húgáról, mondván:

– Mancink ütődött.

Manci néni rémtetteiről egyszer majd sokat fogok még mesélni, hogy ne ütődöttként maradjon fenn a köztudatban, de most térjünk vissza a jelenbe.

Photo by Artur Dancs

Manapság, ha eljut az ember Budapestre – azokhoz a bizonyos ismerősökhöz, akiknél meg szokás szállni – egy napra csak egy programot tervez: vidámparkot, állatkertet vagy Citadellát. Ha Budapesten van az ember, elmegy a plázába, lemegy a Dunapartra, bevásárol a Tescóban, kimegy a ligetbe, moziba megy vagy metrózik, de a legelvetemültebbeknek sem jutna eszébe, hogy barlangásszon. Hogy engem az idők és távolságok mennyire megváltoztattak a normális, tescós világ számára mindörökre, mi sem bizonyítja jobban, hogy a Fekete hollóból elindulva, máris kerestem a rejtett lejáratot a Budavári Labirintusba az onnan kapott útmutatások alapján. Ha nem a barátom kért volna meg, akivel annyi élmény, hely és mesés helyszín köt össze az elmúlt hat évből La La Landben és New Yorkban is egyaránt, hogy a kedvéért, mint erdélyi is meg mint magyar is, és mint úgyszintén Budapest-rajongó is, mennék már el a barlangba, ahol neki annyira de annyira tetszett, és hogy szerinte mekkora bűn és arcpirítóan restellnivaló, hogy én magamtól sosem jártam még ott, nos, akkor a legkevesebb a valószínűsége annak, hogy ezen a verőfényes napcsicseregte napon, amiért húsz órát utaztam ide a pihenőidőmben, én félreteszek ebből egy órát különféle barlangokban tekeregni a várhegy gyomrában.

A labirintus egy barlang rendszer a vár alatt, ami több kilométeren terül el, és a történelem során nagyon sokféle hivatása volt. Amint azt már barátomtól megtudhattam, aki ittléte során a jelek szerint nem egyszer bekóvályogta a járatokat a föld alatt, Dracula gróf nyughelye is ehelyt található.

Nyirkos, páragőzös szűk folyosókon meneteltem perceken át. Annyiból volt kellemes, hogy enyhítette a kinti kánikulát, s a kávém mellé javított konyak bódító és álmosító hatását, de a magam részéről semmi egyéb kellemességet nem találtam e látogatásban. Igaz, nem is a kellemesség a cél, ha az embert ide hozza a sorsa. Nem tudom pontosan, hogy van-e barlangokra vonatkozó bármilyen nemű fóbiám, mert mélységtől és magasságtól rettegek (és ennek az égvilágon semmi köze a repüléshez, mielőtt bárki fejébe szöget ütnék ezzel), nem különösebben szeretem a bezártságot és a teljes sötétséget sem, de annyira nem vészes, hogy fóbiaként tartsam számon. Ám a barlang és a szűk járatok semmiképp nem keltették bennem azt az érzést, amit reggel a várba jövet éreztem, névszerint, hogy ebben a pillanatban sehol másutt nem lennék szívesebben. Sőt, talán épp az ellenkezője játszódott le bennem.

Photo by Artur Dancs

Panoptikum a labirintsuban

Egy rács mögé zárt panoptikum a legenda szerinti Fekete gróf bálját ábrázolja, állítólag nagy tivornyák voltak a föld alatt, a gróf szervezte, aki abból élt oly nagy lábon, hogy a barlangban rablókat engedett elrejtőzni, és amazok busásan jutalmazták ezért. Elhaladtam előtte, engem a panoptikumok sohasem vonzottak, mindig mások miatt kerülök ilyesféle helyekre (lásd a Levelek New Yorkból legelső bejegyzésében is). A kanyargós járat mind lejjebb ereszkedett a mélybe, s mint gyengébbek voltak a látási viszonyok, erősen párás volt és  sejtelmes. Persze, pszichikailag az embert felkészítik erre a hangulatra, és rá is játszanak a hatás érdekében. A különféle kiírásokon az alapinformációk mellett angolul és magyarul is rengeteg utalás történik szellemekre, kísértetekre, vándroló holt lelkekre. Még mielőtt az emlegetett Dracula-kamrához értem volna, egy elágazás elé kerültem. Egyik folyosó egyenesen haladt tovább a gyér fénnyel, míg a másik egy koromsötét járat. A bejáratánál figyelmeztetés olvasható, hogy annak is inába szálljon a bátorsága, aki vidáman szambázott mindeddig az évszázados folyosókon.

„A Labirintus ezen szakaszán teljes sötétség uralkodik. A Sötétség Labirintus megtéveszti az érzékeket, próbára teszi az érzékelést miközben kitágítja a tudatot. Azonban nehéz nyugodtan haladni a sötétben, amikor a látogató tudja, hogy a Sötétség Labirintusban paranormális jelenségeket figyeltek meg: suttogások, leereszkedő fehér köd, hirtelen lehűlő hőmérséklet, soha utol nem érhető árnyak.”

És azt is elmondják, hogy itt teljesen magára van utalva az ember, de ha pánikba esnék, akkor a sötétben tapogatva a falon találhat egy fonalat, ami kivezeti a kísérteties helyről, s persze, csak erősebb idegzetűeknek javasolják ezt a kis kalandot.

Photo by Artur Dancs

A kék szem

Nos, nem hiszem, hogy az idegeimmel bárminemű gondok is lennének, annyira lenyugodtam én már az elmúlt években, hogy ha ennél nyugodtabb lennék, akkor el kellene kezdenünk aggódni. Mégis valami visszatartott, és percekig álltam a sistergő csendben az elágazásnál, mígnem el nem dőlt bennem, hogy ez ma nem az a nap, amikor én próbára akarom tenni akár az idegrendszeremet, akár a hangulatomat. Nagyon meglepődtem magamon, de nem mentem be a sötét barlangba. Egyet tudok bizton állítani, hogy ennek semmi köze a gyávasághoz, csak azt éreztem, annyi energiát és erőfeszítést igényel tőlem ez, amit nem vagyok hajlandó erre most megadni. Elindultam, hát, azon a folyosón, ahol valamennyi fény derengett, s azt hittem, ezzel elrendeztem a dolgot. De nem így volt. Nem hogy csak ott és akkor, de mindmáig eszembe jut az, amit ott éreztem, s nem hagy nyugodni, mert azóta sem találtam meg még magam számára sem a magyarázatot, miért nem mentem be a sötétbe, miért ijedtem meg a tudatom kitágulásától, miért rettentem vissza attól, hogy felélénkülhetnek érzékeim. Mindaddig senki mással nem találkoztam a folyosókon, egyedül voltam a labirintusban, bár tudtam, hogy még két-három ember lement előttem, senki utamba nem került. Legszívesebben véget vetettem volna a barlang-barangolásnak, restelltem is volna magam, ha megfutamodom, s majd arról kell beszámolnom az én barátomnak , hogy ez most nem jött nekem össze. Így is zaklatott voltam már a sötét labirintus miatt. Amikor a következő elágazáshoz értem, tudtam, hogy jobbra kell tartani a Dracula-kamra felé , balra a kijárat felé vezet az út, de az is nagy kerülővel, visszafordulni is hosszadalmas lenne már, s tudtam, hogy az nagyobb lelki gondokat okozhat a későbbiekben. Álltam, és hallgattam a csend sistergését, és hangok is jöttek. Csak elvétve egy-egy idegen szótag. Sustorgás. Annyira diszkomfort érzetem támadt, hogy felsóhajtottam: „Már csak sustorgások hiányoztak nekem…” Ebben a pillanatban a sustorgás felerősödött s mind közelebb ért, már lépteket is hallottam, a fehéren gomolygó füstből meg két alak rajzolódott ki. Mozdulatlanul álltam, s vártam, immár mi lesz. Hirtelen nagy visításra rezzentem össze. A nő, aki egy férfi oldalán egy oldalsó kamrából lépett elő – gondolom, ugyanolyan rémisztőnek látott a füstgomolyon keresztül, amint ott álltam mozdulatlanul, mint amilyen nekem volt az ő sustorgásuk, és ennek tiszteletére egy élénket sikított. Majd mikor bevégezte a sivalkodást, udvariasan mosolyogva zavartan elnézést kért, és tovább mentek. Annyira megdöbbentett a jelenet, hogy aztán sem bírtam megmozdulni, ez még jobban megrémítette a nőt, és miközben sietve rángatta el a férfit onnan, folyton vissza-visszanézett, ameddig láthatott…

A feljegyzések szerint 1462-ben Mátyás elfogatta addigi szövetségesét és sógorát, Vlad Tepest, akivel a kereszténységet védték a törökökkel szemben Európában. Vélemények szerint az elfogatás elsődleges oka az volt, hogy Vlad hátat fordított szövetségeseinek és összepaktált a muzulmánokkal és elárulta Mátyást, aki ezért elfogatta, és a Hunyadiak várába hozatta. Más vélemény szerint Mátyás megelégelte a Dracula grófként hirhedté vált Vlad hidegvérű kegyetlenkedéseit Havasalföldön, és emiatt záratta be. A legenda szerint a vár alatti labirintus eme félreeső sötét és embertelen kamrája volt Vlad vajda, alias Dracula gróf börtöncellája egy éven keresztül. Történészek egy része Vlad szabadulásának évét 1475-re  teszi, és bizonyos dokumentumok arra is utalnak, hogy a visegrádi vár börtönében is eltöltött pár évet Mátyás király fogságában. Állítólag szabadulása után még kíméletlenebb gyilkosságok tapadtak a kezéhez. Az viszont egyik elmélettel sem cseng egybe, hogy a legnyirkosabb, leghűvösebb és leginkább gőzben úszó kamra közepén miért fekszik egy kőlap, amelyen ennyi áll: „Dracula – Anno Domini 1476”. És annak ellenére, hogy barátom következetesen Dracula sírboltjaként emlegette nekem a helyet, erre utaló jel egyáltalán nem fellelhető a helyszínen és egyebütt sem. Tepest ugyanis meggyilkolták egy összeesküvés során 1476-ban, a történelmi feljegyzések szerint Snagov szigetén lett eltemetve, de a feltárások kiderítették, hogy a sírboltban talált csontok, nem emberi maradványok, hanem kőkorszakbéli állatcsontok, és inkább az a feltételezés áll közelebb a valósághoz, hogy Vlad Dracul gróf az általa alapított Comana kolostorban található, ahol lefejezve temették el, mivel fejét  a török szultánhoz vitték bizonyíték gyanánt, aki karóba húzatta azt.

Photo by Artur Dancs

Mindenképpen irritált voltam, és azzal sem voltam kibékülve, hogy a magyarok meg minek akarják a maguk részét kivenni a Darcula-meséből. Alig vártam, hogy kiérjek a barlangból. Amint kiléptem a napra, a hangulatom is jobb lett. Persze, nyomottabb voltam, de legalább nem bosszankodtam olyan dolgokon, amihez lényegében nincs közöm. Mikor a napsugárban kicsit megenyhültem, üzenetet írtam Los Angelesbe:

„- Küldetés teljesítve. Adósságot ledolgoztam (pörformansz). Morbid vagy – de hát ezt tudtuk. Labirintus jó embereknek lehet elviselhető. Te az vagy. A jelek szerint, én nem. Túlélem. De Dracula nem itt nyugszik. Budapest ölel. És én is.”

A válasz nem is váratott sokáig:

„- Te a LEGJOBB vagy. LA LA ölel. Én imádlak.”

„- Ne hízelegj. Aludnod kéne. Asszonyt szeresd. Gyerekeket ne lármázd fel”

„- Kabd be”

„- Aha”

És miközben megerősítő üzeneteket küldtem Moninak is, hogy ebédre feltétlenül, és minden további nélkül otthon leszek, mindenképp szerettem volna annyi időt lopni még magamnak, hogy kicsikét elvesszek a várnegyed sikátoros kisutcáiban. A Tóth Árpád sétány felől egy idős pár közeledett, hetvenesek lehettek, az asszony egy csokor vadvirágot szorongatott a kezében, a sarkon elbúcsúztak egymástól, és a férfi a sétányon ment el tovább, míg a hölgy irányomba indult el. Épp elkaptam egy nagyon tetszetős szöget, és örültem, hogy belesétál a képbe. Riadtan ugrott félre, elnézéseket kért. Mondom, én kérek elnézést, de olyan jó, hogy belesétált a képembe, és meg is mutattam neki.

Photo by Artur Dancs

– Jaj, maga nagyon kedves, de nem kellene rám pazarolnia a fényképeket, mikor itt annyi a szépség.

– Nagyon szép a csokra, amit a lovagjától kapott, mindent láttam ám!… – vigyorogtam viccelősködve.

– A kertemből szedtem. A fiamnak viszem a temetőbe.

Olyan borzalmasan éreztem magam a váratlan megjegyzéstől, hogy meg sem bírtam szólalni.

– Semmi baj, kedveském – szólalt meg a mama, és a kezei közé fogta a kezem, úgy nyugtatgatott – Honnan is tudhatta volna maga… Semmi baj. Maga idevalósi? Nem láttam még errefelé.

– Nem, New Yorkban élek. Vágytam Budapestre, ezért vagyok itt.

– Maga idejön, mert vágyik Budapestre. Akik itt élnek, meg nem becsülik. – körbemutat vékonyka karjával, kezében a virágcsokorral, mintha megáldaná a környéket – Hát, nem csodás, nézzen körbe! Ha arra letér majd jobbra, nagyon szép fényképeznivalókat talál. Oda járnak a fényképészek a menyasszonyokkal és vőlegényekkel, annyira szép. Arra menjen, kedveském.

Megköszönöm az útbaigazítást, kérdem, itt lakik-e a várban, s mondja, hogy mostmár igen, nagyon békés, csendes hely. És szép, nem győzi ismételgetni. Majd visszakérdez, mi a tervem ittlétemre.

– Nem sok ez az ittlét, csak két nap.

– Két nap! Nagyon vágyhatott, ha két napért olyan messziről iderepült. Nagyon derék dolog ez.

– Ez a szakmám, repülgetek ide-oda. És ha nem kell repülnöm, akkor meg azért repülök, mert nem nyughatok már egy helyben.

– Magának a szakmája is szép. És a lelke is. Meg a szeme! Olyan szép tiszta, csupa jóság. No, de menjen, biztos, hogy nagyon sok helyre el akar jutni, ha ilyen kevés az ideje…

– Hangulatokhoz. Oda akarok eljutni, nem is annyira helyekhez. Persze, ezekért a hangulatokért el kell egy-egy helyre menni. Most például ebédelni megyek az itt élő családommal. És ma van egy drága jóbarátom születésnapja – nem is tudja, hogy itt vagyok, majd csak becsengetek hozzájuk délután… Este pedig sétálni szeretnék a város fényei alatt a Dunaparton, és leülni borozni egy kedves ismerőssel. És tetszik tudni, még mit?… Libegni! Felmenni Zugligetbe, felülni a libegőre a János-hegyig és vissza. Kürtőskalácsot enni és tejfölös lángost! Kora reggel meglesni a körutat, és késő este felmenni a Citadellára. Óbuda kisutcáin csavarogni és pogácsát enni egy kis vendéglő teraszán. És a hársfák zsongását hallgatni.

Photo by Artur Dancs

Emlék a Zugligeti Libegőről

– Micsoda gazdag tervek! Látja, kinek is jutna eszébe itt, hogy felmenjen a libegőhöz és lángost egyen! Idejét sem tudom, mikor sétáltam este a Dunaparton. De most megfogadom magának, kedveském, hogy egyik este le fogok menni. Kedvet kaptam magától Maga tele van élettel. Soha ne veszítse el lelkesedését, és meglátja, mindig boldog lesz. Még a libegőt sem zárom ki. Még azt sem. Na, menjen, siessen, ne vesztegesse itt egy öregasszonnyal a drága idejét. Menjen az útjaira!

Így a boldogság ígéretével tarisnyámban folytathattam immár utamat. Ezt az örökös, véget nem érő titokgyűjtő utamat.

Budapest és titkaim 2.


Nem mintha különösebben meg próbáltam volna fejteni, de azon a reggelen arra jutottam, hogy minden bizonnyal azért esik jól minden egyes visszatérés alkalmával Budapesten felrohanni a várba vagy a Citadellára, mert akkor az ember egyszerre meglátja Budapestet, mindenestül, Dunástul, hidastul, korzóstul és bazilikástul, és tudatosul benne, nem álmodik, tényleg itt van, és hogy ez mennyire pazar állapot.

Photo by Artur Dancs

Mint aki sosem járt a várnegyed utcáin, izgatottan és kíváncsisággal másztam a lépcsőket fel a kilátóra, a Halászbástyára. Annak talán valóban meg lehet három évtizede is, hogy ide utoljára felmásztam – gondolom, pontosan azért, amit korábban említettem, hogy sokan elkövetjük azt a hibát, hogy ha valahol már jártunk, elkönyveljük, és leírjuk a listánkról. Most, hogy túl életem delén hivatásos utazóvá lettem, megmosolygom akkori önmagamat, és élvezem, ahogy Budapest újra megnyílik előttem, mint a növény, amelynek virágzását az ember egész télen, éjt nappallá téve várta a kikelettel. Felidézem azt az estét vagy éjszakát, amikor frissen érettségizett és katonaviselt emberként, a rendszerváltás környékén áttelepült egykori iskolatársaimmal, akkori barátaimmal felsuhantunk a várba – akkor még ment ez nekünk – a kanyargós lépcsősoron, és a Halászbástya lépcsőin bohóckodva fényképezkedtünk nagybátyám jó öreg – abban az időben vagyont érő – Zenitjével fekete-fehér Fortepan filmre.

Photo by Artur Dancs

Halászbástya

Akkor is önfeledt voltam, mint most is. Igaz, hogy teljesen más, egy egész életet felölelő önfeledtség-különbség volt ebben az amúgy mégis szinte teljesen hasonló állapotban. Kerestem azta lépcsőt, ahol futkostunk vihogva, és látom, ma már el van kerítve és fizetős kilátó. Csak belépőjeggyel lehet felszaladni azon a lépcsőn és lenézni a vén Dunára. De szerencsére álmomból felébresztve is tudnám, mi merre van ott fenn, és itt jön elő a trükk, amiről korábban említést tettem, hogy hagyjuk ugyan átadni magunkat minden újnak, amit a régről ismert helyek mutatni akarnak nekünk, de azért, ha erre szükség van, okosan élünk korábbi ismereteinkkel a hellyel kapcsolatosan. És a fizetősnél is jobb kilátás fölött találtam magam perceken belül, és elém tárult a délelőtti kora nyári napsütésben fürdőző város. Az árkádos folyosón, ahol pár éve – vagy tíz is?… – a parlamenttel a háttérben szabadon fotózkodtunk Laci barátommal, ma már méregdrága, turistáknak szánt étterem foglalta el a kilátást, és csak akkor lehet kilátni, ha az ember asztalt foglal – és erre a bejárónál állingáló csokornyakkendős ültető szigorúan odafigyel, nehogy óvatlanul potyafotósok szökjenek be az előkelő népek közé a panorámát meglesni. Budapest réges-régen felismerte a turizmusában rejlő lehetőségeket, és amit csak tehetett, pénzzé tett. Aztán, mint ahogyan lenni szokott, egy teljes iparág, a „lehúzós” épült ki belőle, aminek egyetlen eltökélt szándéka a legrövidebb időn belül a legtöbb pénzt bezsebelni a város hátán a naiv látogatóktól. Mert azért nem minden látogatót lehet kizsebelni Budapesten sem. Az lehet, hogy a kelet-európai turista nem annyira világjártas, mint az amerikai vagy a nyugat-európai, de az is tény, hogy egy erdélyit nehezebben lehet az olcsó lehúzós trükkökkel megkopasztani, mint egy rutinos világutazó amerikait. Hogy erdélyi is és amerikai is vagyok egyben, különc státusszal lát el, és akár be is szökhetnék a teraszra, de akár meg is engedhetném magamnak a pimaszul feltupírozott áru kávét is. De minek?… Attól, hogy megengedhetném magamnak, nem jelenti azt, hogy nem esne rosszul, hogy Budapesten engem is lehúztak. Még akkor is, ha tudatában vagyok, és szándékosan mennék bele. Nem is emiatt nem ott ültem le meginni azt a frissítő  kávét, hanem egy másik – jellegében hasonló helyen a Mátyás-templom túloldalán a macskaköves kisutcában, mert ott volt dolgom. A Fekete hollóról is hallottam én mindenféléket, jót is, rosszat is, meg azt is, hogy a cigányt is felszámlázzák a csirkepaprikás mellé, ha éppen a halláskörzetünkben muzsikált, míg a csontokat szopogattuk.

Photo by Artur Dancs

Az árkádok alatt

Az utcára nyíló terasz üres volt még, egy pincér a napernyőket bontogatta – láthattuk a korábbiakban, mennyire lényegretörő szerepe van a napernyőknek manapság, nem lehet elbagatellizálni az ilyen irányú tevékenységet, s az sem helyes, ha az ebben ügyködő személynek elvonjuk a figyelmét a fontos munkában. Akkor nyithattak, mert mikor beléptem a teraszról az étterembe, senkit nem találtam ott. Mégiscsak a teraszon ernyőt bontogató pincérre hárult a feladat, hogy utánam ugorjon, és komornyikra emlékeztető eleganciával sasszézzon elém karján a fehér kendővel, ahogy az a könyvben meg van írva.

– Good morning, sir! May I offer you a table outside or inside, would you like to have lunch or just a drink? (Jó reggelt, uram! Ajánlhatok-e önnek egy kinti asztalt, esetleg odabenn, ebéd lesz vagy csak egy ital?) – hadarta angolul, hiszen ki is feltételezné, hogy a várnegyedbe egy magyar ember jönne fel früstükölni vagy kaffézgatni, de én vettem a lapot, és rezzenéstelen arccal intettem:

– I will just sit outside and please… would you do me a huge favor, I’m looking for mister Alex. (Kinn ülnék le, és kérem… megtenne nekem egy nagy szívességet, egy bizonyos Alex urat keresek)

– Alex?… Oh, okay. Right away! Who is looking for him, may I ask? (Alex?… Ah, rendben. Azonnal! Megkérdezhetem, ki keresi?) – és kendőjével jelképesen helyet sepert nekem a terasz egy bennebb eső piros kockás abroszos asztalánál.

– Oh, just a guy from America (Ó, csak valaki Amerikából…) – válaszoltam kurtán, és jeleztem, hogy csak az itallapot hagyja ott. Mikor eltűnt az ajtón, annyit hallottam bentről:

„- Sanyi, a kopasz amcsi a teraszon téged keres…”

Rendesen nem is volt időm elolvasni az épületre erősített plaketten annak műemlék jellegét, mert az ajtóban felbukkant egy fej. Kíváncsian hajolt ki, előbb, mintha csak véletlenszerűen lesne ki odabentről, majd jól kihajolva ismét, szinte derékig, hogy megnézze, miféle kopasz idegeneket evett ide a fene már nyitást követően, s főleg, miért. Szemmel láthatólag nem ismerte fel látogatóját, amin egyáltalán nem kell meglepődnünk, hiszen a látogatója sem ismerte őt, sőt, talán pontosabb ha úgy fogalmaznék, halvány fogalma sem volt róla egyikünknek sem, ki a másik. Hatalmas csalódás lehet ez minden olyan nyájas olvasómnak, aki arra számított, hogy az eddigiek fényében most majd két, egymástól távolbaszakadt ember lel egymásra ebben a jelenetben, egymás nyakába borulnak, egymás karjaiba omlanak, és hatalmas hátlapogatások közepette, óbégatva, kipirult, könnyes arccal örvendeznek majd egymásnak. Mert semmi ilyesmi nem történt, és távolról sem mutatkozott semmi ilyesféle meghitt szentimentalizmusra kilátás a Fekete holló teraszán. Egy budai pincér számára azonban nincsenek megfejthetetlen rejtélyek, és szinte a vérükben van fellebbenteni a fátylat, mindenféle titokról, ha azt a helyzet úgy kívánja. Emberünk igazított egyet a gallérján, felcsapta a fehér kendőt a karjára, és lelépett a lépcsőn, egyenesen az asztalom mellé. Kissé udvariasan megdőlve odahajolt, és kimért kíváncsisággal üdvözölt:

– Sir… ? – köszönés, megszólítás és egyben kérdés is volt ez az egy szótag. Szikár, életedzett, bőbeszédű arcvonásokkal ellátott középkorú férfi állt előttem. Közben a mellettem lévő ablakban meglebbent a  függöny, minden valószínűség szerint odabenn a személyzet többi tagja készenlétben figyelte, hogy a titokzatos idegenről kiderül-e gyorsan, hogy valami dollárpapa-e vagy csak álruhás adóellenőr (bár arról megoszlanak a vélemények, milyen egy nem álruhás ellenőr, ennek hiányában pedig meglehetősen nehéz következtetéseket levonni az esetleges álruháról, de egy olyan vendéglőben, ahol igazságos Mátyás királyunk képe díszeleg fő helyen, nem is jó ebbe mélyebben belegabalyodni)

Photo by Artur Dancs

Fekete holló

– Sándor! – válaszoltam magyarul – Hagyjuk ezt… – intettem, és letettem az itallapot, amit nem is volt alkalmam áttekinteni, mert a pincérem olyan villámsebességgel bukkant fel, amilyenre csak ritkán van példa manapság a vendéglátóiparban.

Az emberem összerezzent, és kiegyenesedett, Nem tudom, hogy ez annak a jele-e, hogy ha magyarul szólaltam meg, akkor nem kell annyira tisztelnie, hogy megdőlve lesse a szavaimat, vagy csak meglepődött, és odébb húzódott, mert nem tudhatni, mire számíthat valakitől az ember, akiről első pillanatban azt hitte, amerikai, majd meg tökéletes magyarsággal szólít nevemen…

– Honnan tudja a nevemet?

– De hisz ott írja magán. És a kollégája is úgy szólította, ha nem csalódom.

– Nekem azt mondták, maga amerikai…

– Változtat ez bármit is?… Amúgy van benne valami.

– Tökéletesen és választékosan beszél magyarul!

Photo by Artur Dancs

Meseautó

– Azok szoktak elfelejteni magyarul, akik sosem éltek külföldön, és egy hétre kikerülnek Amerikába, máris idegen nekik a magyar nyelv. Mi, akik régebben élünk távol, és tudatában vagyunk, mit veszíthetünk, szeretjük tudni, hogy mindig szépen beszéljük a magyart. Persze, olcsón kapható emberek mindenkoron akadnak. Közöttünk is… Sándor, mennyibe kerül maguknál öt feketekávé?

A pincér körbenézett, és mivel rajtam kívül még az utcában sem láthatott más potenciális kávéfogyasztókat, mégiscsak beadta a derekát, odahajolt, hogy jobban halljon:

– Ötöt mondott?

– Annyit.

– Távol álljon tőlem, hogy véleményemmel terheljem, de öt fekete…

– Annyira drága?…

– Már hogy nehogy szívrohamot kapjon!

– Nem venné ki jól magát… képzelje csak a szalagcímeket… – folytattam száraz iróniával rezzenéstelen arccal.

– Tessék?!… – mered rám kikerekedett szemekkel.

– Nyugodjon meg, nem tervezem pont ma délelőtt feldobni a talpam …

– Ezt örömmel hallom – vette át a párbeszéd stílusát a szikár.

– …Egy kávét iszom majd meg én. A többi négyet csak kifizetem. Egy barátom járt magánál itt a múlt ősszel, ő kért meg, jönnék el ide, ha már Budapesten járok, és fizessem ki azt a  négy kávét.

– Hallja, magának szép barátai vannak – nevetett fel megkönnyebbülten a pincér – még majdnem azt hittem, valami spicli az adóhivatalból!…

– Maga csak ne blamálja az én barátaimat, mind becsületes, jóravaló ember!

– Akik fizetés nélkül távoznak, hogy majd félév után egyenlítsék ki a számlát… No hiszen! Amerikai a barátja is?

– Nem igazán amerikai ő sem, de Los Angelesben él. És azért nem fizette ki a számlát, mert maga nem hagyta. Hanem cserébe fényképezkedni akart vele.

Hirtelen csend lett, pár pillanatig töprengett, majd megvilágosult arccal egyenesedett ki és nézett mereven a szemembe:

– Maga annak a…?

– Ki ne mondja! Igen…

– … aki egy este itt ült a benti hármas asztalnál az újságíróval… emlékszem, egy fullajtár előtte beugrott megnézni, sokan vannak-e az étteremben, de nem volt nagy forgalom az eső miatt, pocsék idő volt… Micsoda becsületes emberek vannak a világban! – biccentett elismerően és ismét derűsnek láttam.

– No, látja! És még gyanusítgatni próbálta a barátaimat… – nevettem el magam én is.

– De akárhogyan is – húzta ki magát hivatalosan Sándorunk – itt ma nem lesz semmiféle számlaegyengetés. Az a számla ki lett akkor egyenlítve. Én székely ember vagyok, tartom az egyezséget.

– Székely?… Gondolhattam volna! Ki másba botolhat az ember a budai várban?…

– Mert mit tud maga a székelyekről?… – feleselt hamiskásan.

– Például azt, hogy az anyám Csíktaplocán született.

– Aztahej! Biza, az már nagy tudomány. Gondlohattam volna! Ki másba botolhat az ember a budai várban?… – kacagott jóízűen, hogy a bajsza is remegett – Na, hozom is a kávét. Simán rendel vagy feljavítva? – kacsintott rám.

– Amennyiben a javításba a konyak belefér…

– Az fér bele, amit maga akar, ma az én vendégem. Hosszú konyak, rövid kávé?…

– Testvériesen, Sándor, csak óvatosan, meleg nap lesz ma és még hosszú utak állnak előttem…

Amint a szikár székely eltűnt a bejárati ajtón, a semmiből, mintha csak varázsütésre, valahonnan három muzsikus cigány tűnt fel az ernyőm alatt, hegedűs, brácsás és a klarinétos, és hanyatt-homlok jött a bőgős is le a lépcsőn, és ott megállt. Húzni kezdték a „Hallod-e, nótás, füttyös kismadár” kezdetű nótát. Utólag már tudom, akkor csak a Gombház jutott az eszembe, „jeride, prímás…”, és élénken csápolni kezdtem a karommal, mint ahogy Jávor Páltól láttam a régi magyar filmekben, amiket állandóan néztem fiatalabb koromban. Bár, átvillant az agyamon, hogy a cigányzenekar is csak a pesti lehúzások egyik része, és hogy immár ennek a levét meg kell majd innom, ha Sándor kiállítja mégis azt a számlát. De nem érdekelt cseppet sem, mert olyan feneketlen jókedvem kerekedett a göndören kanyarodó muzsikaszótól, hogy a fellegekben éreztem magam. Azaz ott mégsem, mert az nekem munkával jár, hanem inkább egy régi mozifilmben, ahova mindig is vágytam, s bár azt hittem, egy kockás abroszos óbudai kis lokálban fog ez velem megesni egy kancsó borral, a kockás abrosz megvolt, Buda megvolt, és a nóta meg csak szólt, a prímás örömmel hajolt fölém a hegedűjével mesterien szólaltatva meg a dallamot. Hetvenes éveiben járhat, kopaszosan ritka, fekete hajú öregember, akinek meglepően szép fogsor virított a szájából, amikor mosolyogva mozgatta ajkai felett a vékonyka kis sikkes bajszát.

Photo by Artur Dancs

“Véled a szívem búját ma még eltemetem”

Teljesen megértem azokat a turistáknak, akik bedőlnek ennek a „lehúzásnak”, mert azt szavakkal nem lehet leírni, mennyire élettel teli érzés az, amikor a cigány a füledbe húzza szélesen mosolyogva és erőst nagy szakértelemmel azokat a pattogós nótákat. És ebben a pillanatban én feloldoztam minden magyar úriembert, aki hajnalokba nyúlva megállás nélkül húzatta a cigánnyal, míg el nem múlatta az összes pénzét, hogy aztán komoly kihívásoknak nézzen elébe a reggelinél a nagyságos asszony szigorú tekintete előtt. A mámoros varázslatnak hirtelen a mi jó Sándorunk vetett véget a vígaszsággal együtt, mint puskagolyó pattant ki az ajtón a tálcán a gőzölgő feketével és mellette a pohár konyakkal, és ráripakodott a prímásra:

– Nem kell most, Anti! Menjetek a dolgotokra! Az úr az én vendégem, földi… nem turista!

Majd valami fenékbe billentgetést is kilátásba helyezett a zenészeknek, amennyiben arra vetemednének, hogy anyagi juttatásokat forszírozzanak ki belőlem.

– Pazarul muzsikálnak, Anti! Pazarul! – ujjongtam lelkesen, felugrottam, hogy az öreget magamhoz öleljem.

– Régi muzsikus család vagyunk mi, nagyságos úr – fogadta az elismerést a prímás, miközben letörölte a verejtéket a homlokáról – Az én anyai nagyapám, az idősb Lakatos Vendel olyan híres volt, hogy még a színházba is vitték játszani. Tíz esztendeig is húzta a Hagymási Pétert a Honthy talpa alá, bizony… A művésznő meg minden este nyomott a homlokára egy csókot a szám végin, annyira szerette az én nagyapámat, úgy tudta alá adni a nótát, nem volt abban hiba.

Egyik ámulatból a másikba estem, hogyan fonódnak a múlt és jelen pillanatai egybe egy nagy Budapest élménnyé bennem, és legszívesebben az egész napot azzal töltöttem volna, hogy az öreg Lakatos Vendel emlékét feszegessük a Csárdáskirálynő kapcsán ezzel a drága Antival.

Archív

Honthy Hanna ás a prímás – Csárdáskirálynő (1963. Színházi felvétel)

– De ha maga a Sanyi vendége, én elhúzom a maga nótáját, más vendég úgysincsen még – tett aligha visszautasítható ajánlatot az öreg prímás.

– Holdvilágos kiskertemre… ezt dúdolta az én nagyanyám, amikor még volt annyi kedve, hogy danoljon, ahogyan ő mondta… – elmélkedtem fennhangon. De Anti már végig is húzta a vonót a húrokon, és pont elkapta a gondolataimat a dallammal. Talán még énekeltem is.

– Jól danolja az úr. Van tehetsége hozzá – ismerte el a prímás, mikor letette a hegedűt.

– Danoltam én – jól vagy rosszul – a Hajmássy Pétert is – kacagtam.

– Színésznek tetszik lenni a nagyságos úrnak?

– Annak éppen nem. Csak azért mégis megfordultam a színpadon vagy egyszer fiatalabb koromban. Lettem volna én színész, de mást választott a sors nekem, és ez pont így lett jól. Vannak színészek elegen, tehetségesebbek nálam, hálistennek! – és ennyiben is hagytuk a színművészet dolgát.

Amikor magamra maradtam a kávégőzbe mártott gondolataimmal és a konyakkal, a macskaköves utca csendjében Sándor szivárgott vissza az asztalomhoz, hogy hogylétem és barátom felől érdeklődjön, és hogy tényleg ő küldött-e ide.

– Márciusban jártam nála, és akkor szólt, hogy ha majd eljutok Budapestre, ezt a dolgot intézném el magával, nem szeretne adós maradni, és hogy üdvözletét is küldi.

– Tisztességes embernek látszott, én ugyan nem ismerem, csak a leánka, akit beszalasztottak ide széjjelnézni mondta, hogy valami nagyon híres ember, és hogy diszkrét kis helyet keresnek, ahol beszélgessenek az újságíróval. Úgy sajnáltam, a cigányok se voltak itt, hogy húzzanak valamit, olyan ocsmány idő volt.

– Juteszembe, Sándor, segíthetne nekem, maga bizonyosan jobb ismerője a környéknek, mint én. Ez az én barátom azt is kérte tőlem, a kedvéért látogassak meg valami embertelen helyet. Kell lennie itt egy barlangnak, ahol a monda szerint Dracula sírja van. A Gellérthegy alatt lenne?

– Óh a labirintus! Az itt van százméterre. De hát, maga is tudja, hogy Dracula nem létezett, Vlad Tepest nevezték így… – mosolygott elnézően, hogy ilyen butaságot kérdeztem.

– Persze, persze, azzal tisztában vagyok – mentegetőztem, de valaminek kell itt lennie, a barátom olyan lelkesedéssel emlegette azt a barlangot.

Közös erővel aztán kisakkoztuk, hogy csakis a Budavári Labirintusról lehet szó, ami pár percre van, és még ebéd előtt belefér az időmbe, hogy aztán családi körben tölthessem ígéretemhez híven az ebédidőt.

 

Photo by Artur Dancs

A teraszról oda lehetett látni, amíg a konyakomat szipogattam, a Szentháromság tér körül mind nagyobb tömegekben érkeztek a turisták, és kezdték ellepni a várnegyed kisutcáit és vendéglőit. Még mielőtt sok dolguk gyűlne, beléptem az épületbe elköszönni újdonsült barátaimtól és újfent kísérletet tettem a számlánk kiegyenlítésére.

– Ha ennyire ragaszkodik hozzá, nem bánom – vonta meg a vállát Sándor, és odaintette a prímást – Erre egy mód van: Antival eljátsszák a Hajmássy Pétert itt nekünk! – és göndören nevetve, a szikár ember megveregette a vállamat. De Anti nem vette tréfára, máris rázendített a nótára…

– Ácsi!… – mondom, megintcsak, ahogy a filmekben láttam – Onnan mondjuk, hogy… „Ne húzd, hogy a szerelemnek boldogság a vége…” És pillanatok alatt olyan fergeteges mulatság kerekedett, hogy az érkező vendégeket szinte észre sem vettük, csak amikor javában filmeztek már bennünket.

– Lássa, lesz itt bevétel! – súgta oda hamiskásan az öreg, és miután elbúcsúztunk, máris körbeállták az újonnan érkezett vendégek asztalát, és a muzsikaszó még a sarokig is elkísért.

(folyt. köv)

Budapest és titkaim 1.


Befordult a busz a Hősök terénél az Andrássyra, és a reggeli napfényben egy pillanatra megláttam a Vajdahunyad várát a ligetben. Álmosan ébredeztek az Andrássy út palotái a kellemes nyári reggelen, susogtak a fák odakinn, nem sok ember járt még az utcákon, a Kodály-köröndöt pedig érdekes árnyék-szín kontraszttá festette a reggel. Az Oktogonon átsuhanva egy pillanatra felvillant a körút, és a belvárosi kávéházak teraszai elkezdtek benépesedni, fehér kötényes pincérek gőzölgő kávéillatban szolgálták fel a brióst olykor operettszínészeket megszégyenítő piruetteket lejtve a tálcával a kezükben. Csicsergett minden, mikor egy pillanatra kiszálltam a Ritz előtt. A szálloda mindenese éppen a napernyőt feszítette ki a bejárat fölé, hogy az előkelő népek, amikor majd ki-beszállnak a taxiból, napszúrást vagy gutaütést ne kapjanak napközben, mert az igazán nem vetítene jó fényt a szállodára, és a jó öreg Budapestre sem.

Photo by Artur Dancs

Vajdahunyad vára

Képzeljük csak el a szalagcímeket a világsajtóban, hogy „A híres hotelmágnást Budapesten ütötte meg a guta a tűző napon, mert a Ritz-Carlton felelőtlen beosztottja reggel elmulasztotta a redőnyöket kellőképpen kifeszíteni”. Vagy „az ünnepelt, többszörösen Oscar-díjra jelölt hollywoodi színész a magyar fővárosban súlyos napszúrást kapott a szállodája előtti parkolóban, mire autóba szállt, ezért az etyeki többmillió dolláros forgatást napokra fel kellett függeszteni” Nagyon kesztyűs kézzel kell bánni a redőnyökkel ilyen szélsőséges időjárási körülmények közepette, amilyenek manapság a világon elharapóztak… És a redőnyt intéző alkalmazott enne a ténynek teljes tudatában és fontosságával tette is a dolgát redőny ügyben.

A reggeli csúcsforgalom lecsengett már, és a turisták még másnaposan reggelijük fölé görnyednek valahol, ha nem épp a kévéházak teraszán szürcsölik a presszókávét az Opera környékén. A várbuszon csakis egy-két olyan elvetemült volt, mint én. Befordultunk a Széchenyi térre a Gresham-palota előtt, és a Lánchídon lelassított a busz, hogy legyen alkalmam köszönteni a várost a kellős közepéről, a szívéből. A szívemből. Kifejezhetetlen boldogságot éreztem. Azt éreztem egészen pontosan, hogy ennél jobb dolog ebben a pillanatban nem is történhetne velem, bárhol másutt is lennék most a világon. Akkor sem, ha a Hollywood Hillsről tekintenék le a reggeli Los Angelesre, akkor sem, ha imádott New Yorkom napkeltéjét bámulnám az ablakból, amint szét terül Manhattan kontúrjain és lenyúlik az óceánig, akkor sem, ha a Hargita szénaillatos páráját szívnám magamba, és akkor sem, ha a Láncos előtti utca gyermekkori hangulatait nyomoznám épp a fákkal szegélyezett utcánkban Szatmáron. Ez a pillanat most csak Budapesté volt, az a pillanat, amikor sehol máshol sem lenne az ember szívesebben. Nagyon kevés ember van a világon, aki megérti szerelmeimet. Olyanok, akik pontosan, vagy helyreközel pontosan megértik valami vagy valaki iránti kötdősémet, sőt, makacs ragaszkodásomat, legyen az személy, legyen az hely, legyen az hangulat, legyen az New York, legyen az La La Land, legyen az Budapest vagy épp a Hargita. Talán az én hibám is ez. Nem tudok kommunikálni. Annak ellenére, hogy egész életemet a kommunikáció foglalta le, annak ellenére, hogy a jelenlegi kommunikációs éra soha nem látott kommunikáció-szegény korszakában még mindig jobban teljesítek az átlagnál, legbensőbb önmagamat nem tudom „kiközölni” magamból. Így titkaimmá válnak azok, anélkül, hogy titkolózni akarnék, és a felületes világban nem sok olyan akad, még az ember szerettei közt sem, aki időt szánna arra, hogy bezárt ajtókat nyitogasson a jobb megértés érdekében. Észbontó azonban számomra, ahogyan néhányan játszi könnyedséggel látják át a dolgokat. A titkokat.

Photo by Artur Dancs

Centrál Kávéház

Nemrég egy virtuális fotótárlatra kaptam megtisztelő felkérést, és Cseke Gábor barátomat kérték meg felvezetni a fotóimat. CséGé teljesen belém lát. Sosem tagadtam. Irodalmi mentorom pedig ismerősi körömből talán a legkevesebb időt töltötte velem személyesen. Azok a személyes találkozások is csak röpke, épp csak ölelésre elégséges pillanatok voltak, semmint bemutatkozásra. CséGé engem az írásaimból ismer. Szerintem soha senki annyi odafigyeléssel és alapossággal nem olvasta az általam leírt akármilyen szövegeket, mint ő. Ez lehet a titka. És így Gábor akarva-akaratlanul is átlát rajtam, és ismer engem. Mert azt írta:

„Dancs Arturból előbb a szövegeit ismertem meg, valamikor a huszadik század utolsó évtizedében. E szövegekből kiderült, hogy emberünk nagyon szeret repülni és hogy számára a világ bekóborlása minden pénzt megér. Sőt, talán annál is többet: egy egész életet.

Most, amikor már nem csak szövegeit, de általában nagy felbontásban készült képeit, azokon túl pedig őt magát is, az úgymond “révbe ért embert” jobban ismerem, elfogadom: Artur úgy próbál megállapodni, hogy munkája révén nyakába veszi a világot, és bátran elmondhatja, mindenütt körülmutatva, amerre jár: ez az én földem, ez az én bolygóm!”

 

Ez a titok: otthon lenni. Mindenhol. Tamásit rengeteget idéztem, magam is elmondtam ugyanezt mindig. Persze, csak azoknak mondhattam, akik odafigyeltek. Hogy Ábel az országban jár-e, a rengetegben vagy épp Amerikában, egy cseppet sem számít, a hely nem számít egy pillanatig sem. Csakis addig, amíg otthununkká lesz, onnan tovább már beépül a lelkünkbe. Ha valaki sehol sincs otthon, az élete egy nagy menekülés lesz önmaga és a világ elől. És mindig minden helyről azt fogja hinni, összeszövetkezett ellene. Pedig dehogyis. A világ olyan elmondhatatlanul szép és barátságos. Ha az ember veszi a fáradságot megbarátkozni vele. Ha hajlandó feláldozni a kényelmét, a komfortzónáját, a rugalmatlanságát azért, hogy közelebb kerüljön a helyhez, a világhoz. Akkor és csakis akkor lesz a világ hű szolgálója, szeretője, barátja és legfőbb védelmezője.

A Clark Ádám téren koránkelt belvárosi turisták őgyelegnek a hídfő oroszlánjaival fényképezkedve, odébb már csapolt sört is mérnek egy teraszon. Átsuhanunk az alagúton és ott a Horvát-kert. Budán… Dúdolok. A régi nyár dalai jönnek elő, és minden, ami valaha is Budapesthez kötött. És Honthy. Ha valaki van, akit akármikor tudok Budapesttel asszociálni, az Honthy és Cserháti. Igen, tisztában vagyok a meredek ellentéttel, és mégis bennem ez a kettő nagyon Budapest.  Persze, ezt megérteni is csak jobban, mélyen mögé tekintve lehet. Kommunikációs problémáimról már a blog kezdetekor, évekkel ezelőtt tettem említést, nem ismétlem magam, ez is csak olyan, nem tudom jól exponálni magam ahhoz, hogy akár legközelebbi barátaim is ne mosolyodjanak el cinikusan, ha Honthyt említem újfent Budapest kapcsán.

A várba vezető kanyargós utcákon haladva érzem, amint simogat a reggel. Höki barátném szokta mondani, amikor egy-egy hosszabb út után hazakerülve forgolódok az ágyban s a mindennapjaimban egy ideig, hogy azért van, mert a lelkem nem bír követni, s még nem ért utól. A buszból a várnegyedben kilépve azt éreztem, minden végre a helyén van, utólért a lelkem.

Photo by Artur Dancs

Budapesti nyári reggel

Mindig vágytam rá, hogy egyszer csak úgy megérkezzem Budapestre, bejelentkezzem egy szállodába, és miután lecuccoltam, lazán sétáljak ki, és vegyem a nyakamba a várost, mint egy utazó, mint ahogy ezeregy más helyen már megtettem a világban és mint egy turista, aki nagyon jól tud mindent a helyről, aki csal is kicsit, mert pontosan ismer minden szegletet, és mégis csak turista marad, engedi magát meglepni, engedi magát lenyűgözni, hagyja magát elkápráztatni.

Az a baj az emberekkel, hogy egy helyre, ahol már egyszer is jártak, úgy mennek vissza, tudálékosan, hogy na, én ezt itt már láttam, tudom, ismerem. De ha úgy közelítenének hozzá, mintha új lenne, ismeretlen lenne, akkor biza, az még nagyon sokszor elkápráztatná őket. Ez a másik titkom. Levetíthetem például New Yorkra. Hogyan lehet folyamatosan szerelmesnek lenni tizenkilenc év után is ugyanabba a helybe. Csakis úgy, hogy hagyom magam elbűvölni, akarom észrevenni a csodákat, amiket nap mint nap felvonultat nekem. És nem csak arra tartom, hogy együtt éljek vele, és megfőzze a kávémat minden reggel. Abban a pillanatban, amikor a szerelmeidben nem csak a mindennapjaidat akarod látni, azok ünneppé válnak azonnal, és folyamatos ünnep lesz az életed.

Mindig is igényelt egy kis erőfeszítést eljutni Budapestre. Pénz, idő… Az erőfeszítés ugyanaz ma is, csak más szinten. Pénz, idő… De a vágy mindenekelőtt. Repülőjegyekben mérjük most a pénzt, hotelszobában, vacsorákban… Ma már nem három óra az idő, de húsz is akár az átszállásokkal. A legfontosabb kérdés tehát az volt: akarok-e a kevés szabadidőmből két napot (egyet oda s egyet visszafelé) feláldozni azért, hogy – mennyi is marad? – két napot Budapesten lehessek hullafáradtan?… Ha ezt a komfortzónát az ember átlépi, másnap már a repülőn is találja magát Budapest felé. Hogy a hullafáradtság hol lépett ki a képből, fogalmam sincs, mert ezen a reggelen olyan friss és életvidám voltam, amilyen akkor sem lehettem volna, ha ezt az időt az ágyamban átaludva ébredek a nyári napsütésben New York-i otthonomban. Kinéztem a szállodákat is, remek ajánlatokra bukkantam…A Dunaparton, a Parlamentre néző például, vagy az Astoria a kiskörúton, a Gozsdu és a többiek… Dúskáltam a jobbnál-jobb ötletekben, és éreztem, most – negyvenhat évesen – teljesítem magamnak ezt a vágyamat is. Aztán mégsem mentem szállodába. Két emberre szűkült Budapest nekem abból a szempontból, hogy a sok itteni ismerős és rokon ellenére kikkel vagyok képes leginkább megérttetni az én Budapestemet. Laci barátommal sok évtizedes barátságunk emlékezetes évei kötnek össze, szatmári majd budapesti feledhetetlen élmények végtelen fűzére, míg Mónival meg a családi kötelék és gyermekkorunk legszebb évei, amikor kialakult köztünk az a féle testvéri kapcsolat, ami mindmáig összetart életeink viharai ellenére. Laci muskátliszegélyes, a budai dombokat a háttérben felvonultató páskomligeti rezidenciájára sem volt könnyű nemet mondani a fennebb felvázolt szándékom érdekében, de amikor Moni felvetette, hogy szívesen látna sokéves lemaradásainkat pótolandó beszélgetésben és nagy hallgatásokban is családi körben, akkor úgy gondoltam, engedhetek a világjáró turista terveimből egy ilyen ügy érdekében.

Amikor sok-sok éve, még csitri lányként unokatestvérem a Hargita tövéből a számára ismeretlen Budapestre tette át rezidenciáját, mélyvízbe vetette magát, és tapasztalatlanságából kifolyólag hatalmas árat fizetett azért, hogy kiismerje a város legrafináltabb bugyrait is. Sokszor eljöttem hozzá, sok időt töltöttünk együtt, és én mindig azon voltam, hogy az én szeretett városom szépségeit adjam át neki, enyhítve mindennapi nehézségeit, de ő már akkor túl sokat tudott ennek az egésznek a realitásairól. Nem, mintha az én világom kizárólagos mesevilág lenne csupán, de a kettőnk Budapestje olyan nagy mértékben távolodott el egymástól, hogy már egyikünk sem akarta az övét a másikra kényszeríteni. Szerettük ugyan egymást továbbra is, de hagytuk továbbmenni a másikat a maga útján, és a maga módján szeretni vagy gyűlölni Budapestet. Volt mindig egy közös pont. Amikor kizártunk mindenkit és mindent, és felültünk a Libegőre Zugligetben, és a kettős székben csak mi voltunk, a táj, Budapest – az imádott s a gyűlölt – és vagy élénken beszélgettünk vagy hallgattunk. Az a táj, a János-hegyi erdő, a pad Normafán és az ösvények a kilátó felé őrzik legféltettebb titkainkat. Ide soha nem hoztunk másokat magunkkal.

Photo by Artur Dancs

Miután a felajánlás Moni részéről elhangzott, nem válaszoltam azonnal ugyan, lepergett előttem ez az egész, sok évtizedes történet. Minden. S az, hogy manapság már tudatosabbak vagyunk, s mint olyan kétséges, hogy lesz-e még ilyen alkalom, s ha lesz, lesz-e elegendő még arra, hogy eleget legyünk egymással. És a második pillanatban már le is zártam a szállodák ajánlatait a gépemen, és visszaírtam, hogy jövök – jövök vendégségbe.

Nem mondom, hogy Moni vagy Laci teljes mértékben átlátta valaha is, amit számomra Budapest jelent, de minden bizonnyal a legközelebb állnak hozzá, másrészről meg legalább békén hagytak vele. Hagytak a magam kedvére, és vagy csatlakoztak hozzám, vagy csak hagytak megélni azt, amit éppen akartam. Találkozásokat, reggeli vagy épp éjszakai sétákat, céltalan kóborlásokat, helyeket, színházat, ismerősöket, barátokat, szeretőket, elmondhatatlan titkokat… akármit. Még a Dunakorzót is. Pedig az igencsak olyasmi lehet nekik, mint nekem a Times Square.

(folyt.köv.)

A könyv


 

Ma már úgy vagyok vele, hogy minden könyvet szeretek, amit elejétől a végéig elolvasok. Sok-sok éve ugyanis már nem olvasok el minden könyvet, és pláne nem olvasom el valamennyit elejétől a végéig. Már említettem egyszer, hogy amikor Amerikába cuccoltam át az óceánon, és magam mögött hagytam mindent, ami fontos és értékes volt addig számomra, rá kellett jönnöm, hogy semmi egyebem sem maradt, mint az idő, az a hátramaradt idő az életemből, amit arra kell fordítanom, hogy élményeket, meséket gyűjtsek. Aztán ezeket vagy megosztom, vagy nem, ez innen tovább már cseppet sem fontos, a fontos az, hogy meglegyenek, mert ez benne a kincs. Úgy sajnálom, annyira nagy fájdalommal sajnálom azt, akinek nincsenek kincsei, és élményei sem. Az az ember feleslegesen koptatta ezt a földet.

Felértékelődött, tehát az én időm – bár, hozzátenném, mindenkié értékes, csak nem mindenki szerez erről tudomást idejében. Magamban nagyon magasra került fontossági sorrendben az idő, és az, amire fordítom. Csakis olyan dolgokra, amelyek kellenek nekem, amelyektől gazdagabb leszek, jobb leszek vagy épp boldogabb. Ezért nem olvasok én már el mindent. Ezért nem vesztegetem az időmet semmi olyasmire, amihez nincs közöm, amit nem érzek fontosnak abban a pillanatban, és ami lehúz ahelyett, hogy felemelne.

Photo by Artur Dancs

Ma megint felkerült egy könyv a polcra, egy szeretem-könyv. Amikor otthon hagytam a múltamat és könyvtáramat, néhányat tudtam csak becsomagolni a két táskába, amit szigorúan mértek, s amivel az új életbe érkeztem.  Volt közte Tamási és Sütő, Örkény és Molnár Ferenc meg Müller Péter, s persze Wodehouse is. Voltak köztük könyvek a színházamról, az emberekről a színházamból, emlékek és ajándékok. Amerikában nem sokat gyarapítottam, hacsak nem a New York iránti szerelmem ilyen-olyan kivetüléseit vagy a brit monarchia történéseit felemlegetőket. És ajándék könyvek egy része is adódott közben hozzá, könyvek, amiket barátaim adtak nekem, vagy amit éppen ők írtak. Mint ez a mai. Bódizs Edit barátom írása.

Edittel, aki rádiós ugyan, nem az éter hozott össze, hiszen majd’ negyed évszázaddal azelőtt, amikor egy farakás tetején beszélgettünk félig komolyan – félig nevetgélve az árkosi szoborpark árnyas fái alatt egy forró nyáron, bennem meg nem fordult, hogy valaha magam is rádiós leszek, azt meg ki hitte volna akkor, hogy erre nem is kell olyan sokat várnom… Ott ültünk Edittel, rajtam egy New York – State of Mind feliratú póló volt, és azt sem tudtam, hol van New York, és azt sem, hogy jövök én ahhoz, hogy ez a riporternő velem rádiós interjút készítsen. Mert az történt: Edit előszokotált egy bőrtokba bekötött vállra akasztható szerkezetet, amihez egy dróton keresztül egy mikrofon csatlakozott, és az írásról faggatott.

Mit tudhattam én akkor rádióról és New Yorkról, hát még az írásról?… Sokkal haszontalanabb dolgokkal telt addigi életem java-része, mint például az trigonometria és a sokismeretlenes egyenletek megoldása vagy a szerves kémia. Meg egyéb huncutságok, amire most itt nem térek ki. Azt, hogy én tudok valamelyest mások számára is élvezhetően írni, igazából akkor s ott mondta ki elsőként Cseke Gábor, aki átadta nekem a pályázat első díját, az írógépét, amin valamikor ő írta egyik kedvenc gyermekkori olvasmányomat. Nekem nem voltak elméleteim, emlékeim az írásról, csak úgy jött.

Edit akkor valamilyen Susan írói álnévvel írt, és annyira szerettem, hogy sokszor is elolvastam a pályamunkáját, s nem is értettem, hogy mit keresek én ott egyáltalán. Nagyon jó humorú, olyan jó kis „beszélős” stílusa volt az írásnak, és vártam, hogy megismerjem személyesen is a szerzőt. Meg a többit is, akiknek az írásai nagyon megtetszettek. Cseke Gábor pedig összehozta a lehetetlent: összehívott bennünket egy feledhetetlen  hétvégére Székelyföldre egy kastélyba, ahonnan olyan nagy szeretetben váltunk el, hogy évekig sem tudtunk egymástól elszakadni. És hogy tartsuk az életet és az alkotókedvet egymásban, leveleztünk. Postai levelek útján. És a feltétel az volt, hogy amikor levelet írsz a többieknek (biza kézzel másoltuk vagy indigóval írtuk, hol volt akkor még nyomtató…) kötelező egy-egy új írást, verset, cikket, akármilyen új saját alkotást mellékelni. Jó kis irodalmi körünk alakult ebből: Laczkó Vass Robi, Botár Emőke, Bölöni Péter, Váry O Péter, a drága Várió, Gergely Edith – Manó s persze, Bódizs Edit is.

Photo by Székely Sándor

Bódizs Edittel Árkoson 1993-ban

Soha nem hallgattam vissza, s rádióban sem hallottam azt az interjút, talán nem is különösebb veszteség ez senki számára, aki nem hallotta. Edittel sem találkoztunk azóta. A technika és a közösségi háló azonban segít múltat idézni, ez a mai kor asztaltáncoltatása, ha úgy akarjuk. Editért nem kellett asztalt táncoltatni, mert a szakma és közös barátaink révén ismét kapcsolatba kerültünk, és noha intenzíven nem értekeztünk, tudtunk egymásról. Egyikszer figyelmembe akadt egy írása. Majd egy másik, és így sorra. A virtuális világban egy beszélgetést közölt nagymamájával írásban, és bennem annyi kedves életélményt idézett fel, hogy azonnal írtam Editnek, hogy ezt elmondjam neki, hisz tudom, író embernek a legszebb fizetség, ha megtudja, milyen sokat jelentenek szavai valaki más számára is. Aztán már akkor hallottam legközelebb írónő barátom felől, amikor könyv formájában is megjelent az „Interjú a nagymamámmal”. Jelezte is, hogy íziben postáz is nekem egy példányt, ha már annyira megfogott a pár elolvasott részlet az interneten, és én meg örültem, hogy ha majd eljut a könyv anyámhoz, ő majd átreppenti az óceánon, amikor eljön hozzám nyaralni. S mondta Edit, hogy Papp Levente barátunkat fogja megkérni a közvetítésre, innentől aztán én őt szekíroztam könyvügyileg, de a könyv csak nem érkezett meg. Majd egy évre rá keresett meg Edit egy rövid üzenetben, amiben a könyv felől érdeklődött, majd kissé félénken azt is megkérdezte: megkaptam-e egyáltalán. S mondom, nem. Kiderült, a nagy elfoglaltsága közepette, kiszaladt a fejéből, s abban a hiszemben volt, hogy elküldte nekem. De nem késett az a kis könyv idén húsvét után sem, amikor hazaugrottam füstölt sonkát enni tormával és jó, száraz házikolbászt szilvapálinkával körítve. Anyu már újságolta is az elején, hogy a pakk ott vár az éjjeli szekrényen, ha majd bemegyek eltenni magam a régi szobámba. Mikor megláttam, úgy gondoltam, egy falásra fogom elkölteni, olyan csepp és folyékony volt. Belelapoztam, és az előszónál le is lassítottam a tempót. Abban arra kéri az olvasót az előszavazó, hogy minden fejezetet külön érleljen magában az ember, hagyja kibontakozni azt. És akkor döbbentem rá, milyen felelőtlen mohóság is lett volna, ha nekiveselkedek, és egy éjszaka alatt elolvasom, mennyi élmény felidézéstől fosztottam volna meg magam. És mennyi apró részlet mellett suhantam volna el.

Edit könyve a nagymama szavai. Egy magnószalagra, ódon technikával rögzített hangfoszlány, amit itt is, ott is ki kellett pótolni, ki kellett egészíteni. De a beszélgetés olyan tömör, tömörségében pedig olyan sűrű és gazdag, mint amilyen nagyszüleink beszéde volt. Hisz nem beszéltek sokat, és ha szóltak, akkor minden szavuk mögött mélyen gyökerező élettapasztalat nyomatékosította a mondanivalót. Mutattam Editnek, mikor a könyv velem együtt megérkezett New Yorkba, s majd elkezdte az utazgatásokat velem. Kicsit megtört a borítója mára. Járt velem Párizsban és Londonban, vittem magammal Stockholmba és egyszer Koppenhágában is olvastam belőle a repülőtéren üldögélve. Velem volt Budapesten, és Los Angelesben, amikor a Hollywood Hillsről lestem a naplemente érkeztét, de leginkább itthon szerettem olvasni New Yorkban, az óceán partján. Azt hiszem azért, mert Mamától pár éve én is ott búcsúztam el, és odajárok ma is, ha beszélgetni akarok vele, a szatmári temető nekem semmit nem jelent. Azért Mama jár az eszemben, mert a könyvet olvasva, Edit Zsuzsa mamáját hallgatva olyan, mintha az én Mamám beszélne. Nemhogy gyorsan túl akartam lenni az olvasáson, hanem inkább húztam az időt vele, maradjon még egy mese másnapra is. Erőt adott arra is, hogy a magammal hozott kincseim rejtekéből én is előkotorásszam egy fiók alján lappangó doboz mélyéről az én hangfelvételemet Mamával. Mert van nekem is. Nem is tudom, ha tudja valaki rajtam kívül. Igen, úgy tudtam olvasni Edit könyvét, hogy tudtam, hol vannak a nagy csendek, a nagy sóhajtások. Hol s miért terelődött el a szó, néha szándékkal, néha mert más, fontosabb jutott az eszébe a beszélőnek. Hallottam a megkpott szalag sistergését, a háttérben a madarak csicsergését, a kutya ugatást, a faliórát, a kinti zajokat… a gerléket!

Tudtam, hogy már csak egy fejezet maradt. Elvégeztem reggeliben a dolgom, és tudtam, hogy az estém erről fog szólni: befejezem a könyv olvasását. Felültem a hajóra, mint azon a nyári délutánon, amikor egyszerre tudtam meg, hogy légiutas kísérő lettem, és hogy Mama angyal lett, és kimentem az óceánra. Mint azon a nyári alkonyatkor. (Lásd azt a bejegyzést itt: Amikor Mama angyal lett )

Kellemes, enyhítő nyáresti szellő fújt a vöröslő naplemente mellé simogatást. Összecsuktam a könyvet, és egy pillanatra önkéntelenül a szívemre öleltem.

Edit, köszönöm!

Egy hangulatos rajz nyomában a naplementében


Hogy visszautaljak az előző mesében említett vesszőparipámra, a kitalálósdira,  arra a kis személyes játékomra, amikor egy-egy kép, festmény vagy rajz alapján elindulok a valódi helyszínt egy számomra addig ismeretlen környéken felkutatni, elmondom, hogy jártam a minap.

 

Photo by Artur Dancs

Prospect Park

Ha New Yorkban él az ember, és rajongásig szereti ezt a várost, mint ahogyan én is, akkor nagyon szerencsés. Már eleve valamit rajongásig szeretni akkora energiát szabadít fel az emberben, hogy azt semmi egyébbel nem lehet pótolni. De New York még hálás is ezért a rajongásért, mert annyira képes viszont szeretni, hogy az nem is szavakba foglalható. Egy olyan, aki közeli és alapos ismerője a városnak azt is tudja – szemben a sok naiv turistával, akik azt hiszik, „mindent” meg lehet futtában nézni csak úgy egy nap alatt, mindent, ami számít…. – hogy New York telistele van titkokkal és kincsekkel, és noha sokszor ezek éppen az orrunk előtt vannak, legtöbbször azért elég messzire kell értük menni, és hosszan kutakodni. Például az ember egy szép barnaköves házsort akar látni, le kell ruccannia Brooklynba vagy fel, Harlembe. Ha emberektől hangos, turistákkal tömött szabadtérre vágyik, a Central Parkba megy, de ha virágokat bámulna a mókusok és piros kardinálismadarak csendjében, miközben a folyóparti teraszon elmélkedik, akkor a Fort Tryonba indul neki a sétának. A tengerpart sem mindenütt ugyanaz New Yorkban… Ha zajos-népes-hamburgeres beachet akar, Coney Islanden köt ki, ahol a Luna Park körhintái és óriáskereke vonzza a családosokat, de ha kolontos oroszok közé menne, akik télen-nyáron megmártóznak a tengerben, és ha finom, otthoni ételekre vágyik, de legalábbis egy krumplislángosra, mindenképp a brooklyni Brighton Beachen keresget, de előfordul, hogy csak magának elmélkedne az ember az óceán hullámai társaságában honvágyról, magányról vagy épp semmiről sem, akkor meg a Rockaway félreeső Fort Tilden strandján fog nekivágni az útnak. Sokszor másfél-két órát utazom egy tízperces élvezkedésért a tengerparti alkonyban, vagy egy fotóért egy napos délelőttön a város túl végén, ahol egy mesés épületet tudok, vagy esti fényekért olykor a folyó túloldalára kell menni, és egyszer egy vasárnapi kora reggelen elindultam a kihalt utcákon egy képről ellesett XIX. századbeli házat felkutatni az óvárosban, mint tűt a szénakazalban – és meg is leltem. Szóval a hangulathoz igazodik minden. New York minden hangulatra tud valamit, és a tudomány abban van, hogy ismerni kell annyira, hogy az ember pontosan tudja, merre kell keresgetnie, hogy a magának legmegfelelőbb helyet hangulatához mérten aznapra felkutassa. És ezek az élmények mindig sokszorozottan térülnek meg, mert mindig valami újjal, addig ismeretlennel bővülnek.

Photo by Artur Dancs

Sunset Park

Nekem a minap olyan hangulatom volt, hogy Brooklynba kellett miatta mennem. Ez már eleve egy lelkiállapot. Brooklyn mindig izgalmas, és telis-tele van felfedeznivalóval állandóan. Nem lehet eleget elveszni benne, hogy ne maradjon a következő alkalomra is egy pont, ahol az ember ismét kellemesen elveszhet. Jártamban-keltemben, sokszor elmentem a Windsor-terasz mellett. Ez egy lakónegyed a brooklyni központi park, a Prospect Park takarásában, messze a várostól.  Mivel sosem szántam rá időt és sétát, úgy döntöttem, felkutatom kicsit ezt az elegáns nevű környéket. És micsoda öröm volt felfedezni, hogy pontosan olyan hangulatos, mint amilyennek aznap ez kellett a lelkemnek. Egy falat régi New York, egy kicsi – viszonylag – érintetlen régi Brooklyn, kisboltok, magánkereskedések, apró és bájos kirakatok, két-három asztalos vendéglők, teraszok, és az angolok korabeli sorházak. Haza is hoztam magammal egy-egyet fotókon, és este izgatottan válogattam őket, egyiket meg is osztottam barátaimmal.

Photo by Artur Dancs

Brooklyni naplemente

Hazafelé még egy újság is a hátizsákomba került a „majd elolvasom” kategóriában, néha jól jön a metrón egy kis spontán olvasnivaló. A Village Voice-szal kapcsolatban vannak fenntartásaim politikai nézeteik miatt, ami nem lenne baj, ha nem akarnák ezt olyan módon rátukmálni az emberre, hogy ez van, ez a jó, s aki nem így gondolja, az borzalmasan oktondi, buta emberállat. Ugyanakkor, ha félreteszik a politikai ancúgot, és megszólalásra engednek olyan érdekes embereket, akik messze élik mindennapjaikat a politikumtól és a nagyvilág zajaitól is, nagyon izgalmas olvasmányokat is tartogathat. Már az nyertes dolog volt, hogy a címlapon nem Clintonné, Obama vagy Trump szerepelt, de még csak nem is Putyin. A borító egy brooklyni utcarészlet volt, egy rajz. Onnan tudni, hogy brooklyni, mert egy hipszter is volt odarajzolva. Nem mintha nem leptek volna már el mindent a szűknadrágos szakállasok a drága postás táskájukkal, akik a telefonjukba bújva élik az életüket, és ha egyszer elveszik azt tőlük, minden bizonnyal kisvártatva el is pusztulnak – de ha hipszter, akkor az New Yorkban elsősorban Brooklyn. Bevallom, igazából az furdalta az oldalamat, hol rajzolta az illető azt a képet a címlapra, és a kedvenc játékom szellemében elhoztam az újságot, hogy addig nézzem, míg ki nem derítem. És miközben nézem, és töprengek magamban, és mindenféle kutatómunkát és praktikát latba vetek a helyszín felderítésére, bejelentkezik a sorházas fotóm kapcsán régi kedves jóbarátom, Nancy. Nancyről bővebben a kezdetek kezdetén szóltam  (Lásd a linkre kattintva: itt) , amikor a húsz évvel ezelőtti dolgokról meséltem ezen oldalakon, megemlítvén a szigorú és titokzatos amerikai hölgyet, akit az amerikai hatóságok küldtek ki Szatmárra felmérni a repülőtér alkalmasságát (amerikai) nemzetbiztonsági szempontból, s akivel aztán mégis úgy alakultak a dolgaink, hogy egy asztalontáncolós bulit követően a Miorica szepáréjában olyan jó barátságra léptünk, hogy mai napig is tart. Sőt, azt is elmondtam már ezen mesék valamelyikében, hogy gyanakszom rá, az ő keze is benne volt valamilyen szinten, ha nem is közvetlenül, a karrierem elindulásában, amikor amerikai földre érkeztem. Emlékszem, egyszer egy levelében, amikor még valamelyik amerikai külképviseleten dolgozott a világ egyéb részén, nosztalgiával beszélt New Yorkról, ahova gyermekkora emlékei kötik. S nekem, aki odavoltam New Yorkért már akkor is, és arról álmodozni sem mertem teljes erőbedobással, hogy valaha is itt élhetek akár egy percet is az életemből, olyan volt a szavait hallgatni, olvasni, mintha az emberbe mézcsepp formájában boldogságot csepegtetnének valahonnan felülről… Nancy is mindig szerette New Yorkot, de nyugdíjas korára mégis a nyugati partra vonult vissza kutyáival, gondolataival, világélményeivel. New York nem alkalmas hely a nyugdíjba vonulásra, ez a város kivet magából mindenkit aki már vagy éppen, valami oknál fogva nem aktív. Nancy meg nem akarta ezt érezni, és inkább a Csendes-óceán partján telepedett meg, hogy a sok-sok évet, amit a nagyvilág legaktívabb színterein töltött, valahogy rendszerbe szedje és eltegye békés nyugalomra magában. Miközben járja a természetet, kirándulnak az ebekkel hegyre fel, tengerpartra le, kora reggel az erdőbe mennek búgó patakok és vízesések közé, olykor autóba ülnek és egyéb környékbeli helyek szépségeit kutatgatják…

Photo by Artur Dancs

Windsor terasz

– Az a házsor a képeden… annyira emlékeztet a nagyszüleim utcájára a Bay Ridge-en…

– Valóban Brooklyn, kicsit távolabb onnan, de mégsem messze. Gyakran járok Bay Ridge-en, egyik kikapcsolódó helyem. Anyut vittem el decemberben a Dyker Heights-ra karácsonyi díszítésket nézni az ünnepi mesevárosba…

– Dzsnetrifikálódik?

– Biztos, hogy jobban érintené a folyamat, ha közelebb lenne a városhoz, mert annyira bájos, épp „hipsztereknek való”. Így azonban csak lassacskán, óvatosan…

A dzsentrifikálódás sok jelentéssel bírhat, lehet elismerés a fejlődés, a prosperálás irányában, ugyanakkor szitokszó is, mint minden új, ami jön, mint az úthenger, és mindent, ami volt – jó és rossz egyaránt – ledózerol, és helyébe jellegtelen üvegkalitkák teremnek, jól megszabályozott szabadsággal, az árakat magasra verő, reménytelenül elsznobosodott hópihékkel, akik eredetileg azért kezdtek el adott helyre behurcolkodni, mert szerették, amilyen, hogy aztán gyorsan a maguk kényelmére alakítva teljesen elpusztítsák azt, jellegtelenné tegyék, és olyant hozzanak létre helyette, ami akárhol van, mindenhol…

– Tudtad, hogy ott skandinávok éltek akkoriban?… És arra is emlékszem, amikor gyermek voltam, nagyapám mindig kivitt bennünket a vízpartra, ott volt egy sétány, hosszan lehetett menni…

– Megvan a sétány! Kilométereken át lehet a víz partján bandukolni, szoktam is… Le a Verrazano öbölhídig, s onnan tovább a torkolatig, ahol a New York-öböl egybeér az óceánnal. Szerintem Coney Islandig is le lehet ott már sétálni…

Nancy jó ötletet adott aznapra, elhatároztam, hogy visszamegyek Brooklynba, és megnézem, hányadán áll a dzsentrifikálódás a Bay Ridge-en. Esetleg majd hamarabb leszállok, hogy ennek a borítórajznak a Village Voice címoldalán utánajárjak a Sunset Parkban.

– Alig várom a képeidet! – köszönt el Nancy.

Sunset Parkban sosem jártam, mindig csak keresztülmentem rajta a Bay Ridge felé, mert útba esik. Sőt, egyszer egy film kapcsán is odakeveredtem. A filmet nagyon sok éve láttam még odahaza a tévében. Sem a címét nem tudom, sem azt, pontosan hol játszódott, de azt tudtam, hogy valahol erre, és azt gondoltam, ezt a tűt is meglelem a szénakazalban, de sosem leltem meg.

Photo by Artur Dancs

A rajz a Voice borítóján

Az újságban a rajzon volt konkrét támpont, amire alapozva elindulhattam a 43. utcában, mikor a Sunset Park nevű negyedben leszálltam a metróról – kicsit még hamarabb is, titkon remélve, hogy azt a sokévvel azelőtti filmbéli sarki boltot valamely csoda folytán csak meglelem. De juszt se leltem. A rajzon egy kegytárgy- és gyógynövénybolt kirakata szerepel, s rajta a felirat: Botanica. Utánaolvastam, ez egy dominikai tulajdonos kegytárgyboltja, ahol azonban nem csak Krisztust szeretik buzgón, hanem a jövőbetekintés – talán nem épp a leginkább Krisztus kedvére való – egyik formáját, a jóslást és kuruzslást. A bolt úgy hirdeti magát az újságban, hogy spanyolajkúaknak, de hipsztereknek is szívesen akármikor…

Csak pár saroknyit mentem, máris nyilvánvaló lett, hogy hosszabban fogok Sunset Parkban elidőzni, mert azt, amikor az ember gyöngyszemet vagy kincset lel, azt rögtön felismeri, és én is felismertem, hogy a csavargásom egy újabb ékkövet tesz majd fel a sok-sok New York-i gyémánt közé, amit eddig lecsiszoltam magamnak innen-onnan.

Photo by Artur Dancs

Sunset Park

Az ember azt hinné, a város egyik legnagyobb temetője, a Greenwood tőszomszédságában az élet is kicsit csendesebb, mint másutt, sőt, szürkébb és unatkozósabb is. Ehelyett egy pezsgő kisvárosba tévedtem, mikor letértem a főútról, és belevetettem magam a kisutcákba. Persze, a Botanicát kereste a szemem mindenfelé, de közben megannyi izgalmas dolgot találtam: sorházakat elegánsan fürdőzve a délutáni narancssárga fényben, apró családi boltokat, sarki zöldségest, cukrászdát, kávéházat, fagylaltos és mexikói tacós kocsit, kackiás templomot és a dombon egy parkot, és odébb a Botanica felirat is felbukkant cégtáblák közül előbújva. No, hát kicsit csalódottnak kellett volna lennem miatta, mert semennyire sem hasonlított a rajzra, de annyi minden más kárpótolt, hogy a rajzolójának semmit sem róttam fel. Biztosan arra gondolt a boldogtalan, hogy úgyse lesz az a bolond, aki ennek a rajznak utánajár majd.

Késő délután volt, ide-oda  kapkodtam a fejem a színes forgatagban: egyik oldalon dinnyét kínáltak és szőlőt a márciusvégi hidegben, egy öregasszony főtt kukoricát árult, a sarkon meg virágokat kötözött egy mexikói. A borbélyüzlet előtt negyeddolláros érmével működő Donald kacsák és a Mikiegerek sorakoztak az apjukra várakozó gyermekek részére, odébb egy kirakatba épp friss kukoricalisztből készült cipókat rakott ki a pék. Minden harsány volt és vidám, otthonos és meghitt ugyanakkor.

Photo by Artur Dancs

Negyeddolláros szórakozás

A térképemre pillantottam, hogy nehogy eltévesszem a parkot, ami a környéknek nevet adott. A Sunset Park bizonyára nem véletlenül lett a naplementéről elkeresztelve, gondoltam, és odasiettem. Eltéveszteni se nagyon lehett volna, mert kimagaslott a környéken. Amikor felkapaszkodtam a sétányon a dombra félúton, már kezdtem érteni, de mikor felértem a tetejére, biztosan tudtam, hogy azért ez a Naplemente park, mert innen a legszebb a naplemente. Szemben velem a Szabadság-szobor áll a távolban a New York-öbölben, mögötte New Jersey dombjai, kicsit jobbra Staten Island partjai, és jobb szélen Manhattan teljes és zavartalan látványa tárul a kitekintő szeme elé. A nap már akkor narancsszínűre festett mindent, a parkban meg emitt-amott a padokra kiültek az emberek és nézték a szép szín-játékot. Ezzel a látvánnyal nem lehetett betelni, és alig tudtam elszakadni onnan, és persze, bizonyossá vált immár, hogy újabb titkos kikapcsolódós helyemre bukkantam, ahova sokszor fogok a városból kiszökni megmártózni kedvességben és bájban.

Photo by Artur Dancs

A Sunset parkban

A park közepén, a domb tetején egy épület díszelgett, nem volt szép, olyasmi volt, mint mifelénk a kultúrházak, amelyekben a lényeg belül van, ha van. A bejáratánál a lépcsőkön és padokon csoportokban férfiak álltak, kínaiak, mexikóiak, ki-ki a maga társaságával, és élénken beszélgettek, ki-ki a maga anyanyelvén. Gondoltam, megnézem, mire ez nagy gyülekezés, és közelebb, sőt, bemerészkedtem az épületbe. Biza, ott semmi különlegesebb alkalmat nem fedeztem fel, ami miatt ezek a népek itt egybegyűltek, hanem csak úgy ott voltak, hogy ne otthon legyenek, hanem itt együtt, és megoszhassák egymással a kis világuk nagy dolgait. Bent pedig egy teremben fekete és latin diákfiúk kosaraztak, egy tanár felügyelte a játékot, és kérdezte, mi járatban, ami kapóra jött, mert nem bántam volna, ha segít ebben az épületben nekem egy mosdót találni. Régen meg sem fordult volna ilyesmi a fejemben, de ma már nem félek ezektől az amerikai középületektől, ahol mindig ül valaki valahol és felügyel. Mint ez a tanár itt, aki meg is mutatta nekem, hogy a mosdó ott van, ahol azt írja „lányok kijárata”. Nem tűnt úgy, mintha viccelne, ezért én sem kérdeztem vissza, hogy biztosan az-e a hely, ahova nekem menni kell. Benyitottam, és ott is egy nagy teremben találtam magam. Annyira elámultam, hogy el is felejtettem, miért mentem oda. Sok ping-pong asztal körül kínai felnőttek ugrándoztak, a bordásfalakon asszonyok nyújtózkodtak, tornaszőnyegeken fiatalok jógáztak – egy nagy vidám hangzavar volt az egész. Micsoda közösség! Ujjongtam magamban, hogy ilyen helyre tévedtem, ahol sok boldog ember van együtt, és az életeik apró örömeit élvezik közösen.

Photo by Artur Dancs

Kilátás a New York-öbölre

– Segíthetek? – lépett mellém egy magas fekete fiú sportruhában, valami igazolvánnyal a mellén szélesen mosolyogva és fél szemmel a kamerámat studírozva.

– Csak a mosdót kerestem…

– Remélem, megtalálta – mondta – Mutatós kamerája van!

– Micsoda naplementét fotóztam vele az előbb, nézze csak, fiatalember!

– Nagyszerű! Nagyszerű! Megtalálta, hát a megfelelő helyet.

– Most vagyok itt először…

– Miért, hová valósi?

– A városban lakom, bent Manhattanban…

– Aaaah… – bólintott, mintha ez már elegendő magyarázat lenne arra a szégyenletes tényre, hogy nekem mindeddig kimaradt Sunset Park az életemből.

– Járom én ezt a várost keresztbe-kasul, tudja, kattintgatok, élményeket gyűjtök, hangulatokat, de ide valahogy nem jutottam eddig el… – magyarázkodtam.

– Isten hozta minálunk! – tárta szét hosszú karjait – Jó kis hely ez. Van itt minden, sok jóféle ember, hangulat is…

– Milyen népek lakják? Látom, kínaiak, mexikóiak vannak itt szép számmal…

– Azok, meg itt vannak a dominikaiak, és tudja még kik?… Afrikaiak. Azt hiszem, hogy Jemen Afrikában van. Meg Marokkó. Az én családom meg jamaikai.

Elhelyezzük Jement és Marokkót a térképen, és csak hallgatom fiatal házigazdám meséit:

– Amúgy Chris a nevem, és négy éve élek itt, nyugodtan mondhatom, maga jöjjön csak ki ide, amikor csak akar, mert itt biztonságban van, ez rendes környék, dolgos, becsületes emberek élnek itt. És maga ezzel a csudaszép gépével itt nagyon jó fotográfiákat tud lőni. Ez itt a legmagasabb hely egész Brooklynban! Itt az egyetlen olyan pont, ahonnan együltőhelyből látja a Szabadság-szobrot, az Empire State épületét és a Chryslert is! Ilyen másutt nincs, nagy szerencse, hogy idekeveredett. És mondhatom, itt nagyon jókat tud enni, ha éhes, mert itt minden van. Micsoda!?… A legjobb mexikói kajákat itt találja az ötösön. Meg a sok kínai elvitelre. Vannak itt vendéglők meg ír kocsmák is, ha olyant keresne. Ki kell a városból mozdulni!

Photo by Artur Dancs

Naplemente a Sunset Parkban

Olyan lelkesen beszélt, mint valami védőügyvéd, aki a környék becsületét és jóhírnevét hivatott megvédeni valami ismeretlen kételkedő ellen, hogy én meg hagytam. Nem mintha nem csavarognék eleget a városban meg a világban is, de ezek a belülről jövő lelkes szavak olyan kedvesen hangzottak, hogy az aznapi élményeimmel Christ is elhoztam magammal a szívemben.  Az épületet elhagyva, a házak közt tettem egy kitérőt, de aztán visszakanyarodtam a dombra, hogy a lebukó nap mögötti színpompát  onnan fentről tekintsem meg, mielőtt elindulok a az ötösön, keresztül a kisvároson a Bay Ridge irányba.

Chris jól tudta, hogy Brooklyn legmagasabb pontja itt van a közelben, de ez a pont nem a parkban, hanem a már említett temetőben van. Igaz, a Battle Hill (a csata domb) csak pár méterrel van magasabban, mint a park, de ennyivel az igazságnak tartozunk.

A parkot a XIX. század végén, az 1890-es években hozták létre, de akkor a negyedet nem Sunset Parknak hívták, ezt a nevet csak a 60-as években választották le a térképen egy területnek a park környezetében, amelynek egy része korábban a Bay Ridge-hez, a másik része meg  Gowanushoz tartozott. A területet az őslakosoktól hollandok vásárolták fel 1630 környékén, és mivel kiváló nyitással rendelkezik az óceánra és a városra nyíló öbölre is, forgalmas kikötőhelyként fejlődött ki. Így kerültek ide a skandinávok olyan nagy számban, hogy a jelenlegi Sunset Park bizonyos környékein most is emlegetik a „Finn várost” és a „Kis Norvégiát”.

Az írek, akik szintén szép számban éltek a környéken, nem voltak szívélyes kapcsolatban a nem katolikus  észak-európaiakkal, így azok egy része a város már részeibe szivárgott el. A harmincas válságos évek megpecsételték a környék sorsát, és gazdasági fellendülésre és újabb emigránshullámokra volt szükség, hogy a Sunset Park ismét pezsgő életre keljen. Portorikóiak, dominikaiak és mexikóiak érkeztek, és mind több kínai is. Utóbbiak Brooklyn legnagyobb kínai közösségévé nőtték ki magukat, és így a Sunset Park keleti része lett a brooklyni Chinatown. A legutóbbi népszámláláson a latinok és egyéb spanyolajkúak voltak többségben, a kínaiak a következő legnagyobb népcsoport, a fehérek pedig alig egynegyede csupán ma már itt a lakosságnak.

Photo by Artur Dancs

Alkonyodik

A brooklyni Fifth Avenue-n haladtam lefelé déli irányban. Úgy tűnik, az ötössel jelzett sugárútak sorsa, hogy ilyen élettel teli utcák legyenek. A Brooklynon átívelő Fifth Ave is nyüzsgő, színes és izgalmas helyekkel van tele egész hosszában, amint keresztül vág megannyi különböző negyeden, így a Sunset Parkon is. Besötétedett, de az utcán mi sem változott, emberek jöttek.mentek, a boltok fényes kirakatokkal, a vendéglők hangulatfényekkel várták vendégeiket. A járdaszélen meg utcai árusok garmadája. Egyiknél mézben pörkölt mogyorót veszek, ujját a kalapjához emelve köszöni a vásárlást, és miközben a kirakatokat nézem, és az utca hangulatát szippantom magamba, elhaladok egy gyümölcsárus mellett. Eszemben sem volt gyümölcsöt venni éppen, de lelassítottam, mert a feltehetőleg arab származású férfi olyan zamatosan harapott bele egy sárga mangóba, hogy az embernek összefut a nyál a szájában.

– Maga jó üzletember, meggyőzött, veszek magától mangót! – mondom nevetve.

Az ember helyesel, és int, hogy válasszam ki a leginkább kedvemre valót.

– Maga orosz. – mondja határozottan. De engem ez nem lep meg, sokan hiszik, hogy az vagyok.

– Nem… – intek a fejemmel, és várom a következő találgatást.

– Lengyel…? – ez meg a másik, amit itt mindenki ismer, ha Kelet-Európáról van szó.

Mondom, hogy magyar vagyok, és nem komplikálom az erdélyi történettel, és az országhatárokkal.

– Óh, Budapest, Budapest! – kiált fel az öreg, és tovább harapdálja a mangóját – A Duna, és a sziklatemplom a hegy belsejében… Vissza kellene mennem oda, nagyon szép!

– Ezek szerint járt ott…

– De még mennyire! Fiatalkoromban. Sok a szép fehér nő arra felé… – és úgy kacag a kedves emlék margóján, hogy az összes foghíját látom., és talán azt a kartonruhás pesti csinibabát is, akinek ez az ember fiatalkorában a szépet tette.

Photo by Artur Dancs

Fifth Avenue Brooklynban

Megígértetem vele, hogy egyik nyáron elmegy vissza Budapestre, mert Budapestre nyáron a leginkább érdemes utazni, és arra is megkérem, a mangót, amit vettem, tegye már be szépen a hátizsákomba, mert nyilallik a derekam, nem venném le.

És lassan elindulok hazafelé. Rengeteg élménnyel és elsősorban egy új ékkővel, amit még sokat kell csiszolnom, hogy ugyanolyan fényes legyen, mint a többi összegyűjtött ékkövem a kollekcióban. Azon leszek. Csak a derekam engedje.

Bostoni mese


Már kora gyermekkorom óta – tehát nagyon régen – van nekem egy vesszőparipám, egyféle kitalálósdi. Egy képrészlet, egy festmény vagy netán egy filmjelenet alapján felkutatni egy számomra egyelőre ismeretlen helyet, épületet, helyszínt. Voltak évek, amikor képeslapok fotóin látott érdekes részleteket gyűjtöttem, amit később megpróbáltam felkutatni, amikor erre lehetőségem nyílott. Volt olyan, hogy valakinek a fotója alapján találtam ki, hol készült az adott kép.

Photo by Artur Dancs

A stúdió bejárata a SoHo-ban

Mai napig él bennem ez a szenvedély, felsorolni sem tudom, mennyi izgalommal és milyen sok esetben kutattam fel fotókon, újságokban látott helyeket például New Yorkban, és ezáltal fedeztem fel ezt a várost részleteiben is. Micsoda öröm volt számomra, amikor egyszer – vagy másfél évtizede – elkaptam egy amerikai tévécsatornán egy tévéműsort, amiben a rejtvényfeladat az volt nagy összegekért, hogy egy fényképmozaik alapján ki kell találni, New Yorkban hol készült a kép, amelyiknek a darabját bemutatták, és én tudtam. Akkoriban még csak nem is álmodtam róla, hogy valaha én is itt fogok élni, és úgy fogom ezt a várost ismerni, jobban, mint akkor – mint a tenyeremet. Eljátszottam ezt a játékot már Los Angelessel és Miamival, Stockholmban és Koppenhágában, de Oslóban is izgalmas helyekre bukkantam például egy reklámfotó alapján, amit egy metrókocsiban láttam először.

Nemrég egyik kedvenc zenész-énekesem egy spontán készített telefonos fotót töltött fel oldalára a stúdiója teraszáról, amiről csak annyit lehetett tudni, hogy egy titokzatos belvárosi épületben van. A kört fokozatosan szűkítettem le a SoHo-ra, Manhattan egyik trendi divatnegyedében, ahol egykor jobbára művészek húzódtak meg, mígnem a lakásárak ki nem szorították őket innen, azaz csak a szegényebbeket, mert a milliomosok meg éppen hogy behurcolkodtak ide. Lényegében három esti sétámba került és egy nappaliba, hogy megtaláljam a jellegzetes öntöttvas-vázú SoHó-béli épületet, amelynek az emeletén található a népszerű együttes stúdiója. Elkészítettem ugyanazt a fotót jobb minőségben és elküldtem kedvencemnek, aki nagy nevetéssel és elismeréssel fogadta azt. Így aztán én hallhattam elsőként azt a dalt, amit éppen akkor énekeltek fel abban a stúdióban.

Mint említettem éveleji összefoglaló írásomban, sok új helyet kaptam ajándékba az elmúlt esztendőben is, és két új várossal is gazdagodott a becsavargott helyeim sora: az egyik Párizs, a másik Boston.

Photo by Artur Dancs

Boston

A légiszemélyzet körében mindig nagy örömhír, ha a munkáltatója új úticélokat hoz a menetrendbe. Mindenki ujjongott a massachusetsi egyetemváros miatt is. Mint minden új lehetőségnek, magam is örültem Bostonnak, de hazudnék, ha azt mondanám, álmatlan éjszakáim voltak, amíg el nem juthattam oda. Nem vágytam különösebben oda, de örültem, amikor a májusi programomban felbukkant Boston. Ha nagyon akartam volna látni, New Yorkból akár 30 dollárért is oda lehet repülni egy órán belül, de mint mondtam, nem szerepelt bakancslistámon, így aztán nem is készültem belőle semennyire. Csak hagytam magam az ösztöneim által vezérelni. Ez eddig mindig bevált világcsavargásaim közepette. A térképeket is csak azért gyűjtöm szenvedélyesen, mert… mert gyűjtöm. Sokszor meg sem nyitom őket, de szigorúan hazahozom, és elrakom gondosan őket. De persze, előfordul, hogy némelyiket rongyosra forgatom, amikor valami nagy kutatásban vagyok. Bostonnal mostohán bánt a Crew Control őfelsége, azaz nem is Bostonnal, hanem velünk, mert jobbára egyéjszakás pihenőkre írt csak ki Bostonban, ami pontosabban azt jelenti, hogy megérkezünk az esti órákban és másnap délután indulunk is tovább. Így pedig, és minden előzetes tervezgetés és ismeretek hiányában nagyon nehéz egy új várost feltérképezni és kiaknázni. Emlékszem, hogy sötétben érkeztünk a szállodánkba, és kollégáim, akik amerikaiak, és jobbára únják már Bostont, semmi egyebet nem terveztek, mint poharak fenekére nézni, majd jól ágyba bújni, én összehaverkodtam a sofőrrel, Carlossal, aki valahonnan leakasztott nekem egy térképet a recepciónál, és mondta, hogy ha nagyon akarom, ha lecuccoltam, szívesen elvisz a metróhoz, és útközben elmondja, merre érdemes ebben a késői órában elindulnom. Carlos nem csak estére, de másnap reggelre is ellátott tanácsokkal, így aztán nem voltam teljesen elveszve, amikor kicsivel később már a bostoni kikötőben találtam magam.

Photo by Artur Dancs

Nem ez volt a pillanat, amikor Bostont a szívembe zártam. Amit akkor késő este onnan látni lehetett, a toronyházak, a magas épületek, semmi újat és szebbet sem jelentett számomra New Yorknál. Igaz, fáradt is voltam az út után, és noha barátságos helynek találtam, semmi olyasmit nem láttam, amitől később esetleg kaparnám kínomban a falat odahaza, hogy visszajussak Bostonba mihamarabb… Másnap adtam még egy esélyt a városnak, és a szűkös időkereten belül csak ugyanaddig jutottam el, mint korábban, és örültem a tejcsokiba mártott áfonyának és a pazar kilátásnak a kikötő öbléből, és továbbra sem ájultam el Bostontól. Mert nem volt időm rá. Visszafelé a szállodámhoz még a Revere Beachre is kimentem, mert mint kiderült, az a nagy kék, amit napkelte után az ablakomból láttam, az biza a tenger, és csak sétányira van a hoteltől. Arra emlékszem még, hogy a szobámban volt két festmény. Egyik az íróasztal felett, amelyiken egy kacsamama vezeti kiskacsáit egy esős tavaszi tablón, a háttérben esernyős emberek és tavaszi virágok egy parkban. A másik képen az ágyam fölött egy hangulatos, szűk kis utca színes ajtós európai jellegű barnatéglás házakkal, virágokkal és egy különleges amerikai zászlóval az egyik ház homlokán. Nem lehet ezekből messzemenő következtetésekre jutni, a szállodákban nagyon véletlenszerűen tűnhetnek fel képek akárhonnan a világból, és az is lehet, csak elképzelt helyről szól az adott alkotás.

Photo by Artur Dancs

A festmény a falon

Amikor másodszor keveredtem Bostonba, egy hónappal első látogatásom után, szöget ütött a fejembe, hogy ugyanaz a két festmény volt a szobámban, és közelebbről megnézve rájöttem, hogy írja is rajtuk, hogy Bostonban készültek. Eszembe jutott az én Kokó barátom, aki ugyan a szigeten él, Nantucketben, de többször megfordult már Bostonban, mint én, és megkérdeztem tőle, hol lehetnek azok a színes ajtajú, spalettás ablakú házak, ha vannak még, s nem valami archív festményképről van itt szó… Kokó kutatgatott emlékeiben, és végül csak annyira jutottunk, hogy a Beacon Hill az a hely, ami az óvárost jelenti, és ott minden bizonnyal megtalálhatom a keresett ajtókat. Mégegyszer ránéztem a festményre az ágyam felett, és észrevettem, hogy azon is csak ennyit ír: Beacon Hill. Forró nyári napnak néztünk elébe, és nem akartam a tűző napon bolyongani, ezért kora reggel indultam el a város felderítésére. Jobbára nem tudom, milyen nap van – ez szakmai ártalom- , de aznap emlékszem, vasárnap volt, csendes volt a város. Hogy a kályhától induljak, azaz onnan, amit már eddig ismerek a városból, a kikötőnél szálltam le a metróból, és elindultam a „ Szabadság ösvényén” a híres bostoni Freedom Trail-en. Ez egy élénk vörös téglasorral jelzett ösvény a város utcáin és terein keresztül, amely a város legfontosabb történelmi helyszínein vezeti végig az erre vállalkozó látogatót összesen 4 km-es távon.

Alig pár lépést követően a belvárosban találtam magam, ahol, mint egy mesebeli kisvárosban szebbnél szebb épületek, kovácsoltvas lámpaoszlopok, hangulatos terek örvendeztették meg a lelkemet. A város napsugaras volt és tiszta. Hétvége lévén a forgalom gyér volt még, és az utcán is csak kevesen jártak. New York is egyetemi város, de itt az egyetemisták elvegyülnek a turisták és lakosság közt, és valójában a belvárosban, Manhattanben nem sokan engedhetik meg a lakhatást, tehát nem különösebben jellemző látvány. Ezzel szemben Bostonban az egyetemisták jelenléte érezhető, és ezáltal a városnak eleve fiatalos lendülete van. A belvárost egy hatalmas zöldövezet uralja Bostonban, ez a Boston Common, az első amerikai köztéri park címét tudhatja magáénak, medencével, fás ösvényekkel, limonádé árusokkal és játszóterekkel, kutyasétáltatókkal… A várost 1630-ban alapították angol telepesek, és a park első változata már négy évvel ezt követően megmutatkozott a város közepén.

Photo by Artur Dancs

Beacon Hill

Sejtettem, hogy jó úton járok mind a kacsák, mind a Beacon Hill felkutatásában, mert egyrészt ott volt a park, ahol a kacsákat sejtettem, a parkot kísérő utca pedig a Beacon Street, amely mesésen hangulatos házsort vonultatott fel a parkkal átellenben hosszen elnyúlva. Csavargásaim egyik alapelve, és főleg ha új helyen járok, hogy bizonyos pillanatokban el kell tévedni. Ezt ismerős helyeken, például New Yorkban nagyon élvezem játszani, de az új felfedezőutakon mindenképpen. Úgy éreztem, a Beacon Street éppen alkalmas arra, hogy belevessem magam lényegében akármelyik kis mellékutcán keresztül a titkaiba, és mivel a Beacon mögött egy dombos területen díszelegnek az óváros házai, egyértelmű volt, hogy ez az a bizonyos Beacon Hill. Alig haladtam pár lépést a sarkon túl, máris egy különlegesen hangulatos, múltszázadbéli kisvárosban találtam magam. A Beacon Hillt lényegében, rögtön a város alapítása után elkezdték kiépíteni, de mivel a városba érkező tengerészek és katonák előszeretettel látogatták a környéket a kocsmák és fogadók  vonzásában, nem tartozott a legkedveltebb puritán lakókörnyékek közé. Később, a XVIII. században változott a megítélése, amikor mind több családi ház épült a környéken, majd a XIX. században felépültek az első jellegzetes sorházak is, amelyek ma is a város arculatának legfontosabb vonásai. Az angol telepesek a jellegzetes angol-szász, úgynevezett Federal-style, azaz szövetségi építkezési stílust hozták magukkal, és ennek jegyében épült fel a város az évszázadok során, folyamatosan átalakulva. A három hegynek az emlékét, amelyet a városalapítók itt találtak a XVII. században ma már csak a feljegyzések és a Beacont keresztező másik főutca neve, a Tremont (Three Mount) őrzi. A Hill is egyik maradványa az említett három hegynek, amit az idők során fokozatosan széthordtak, és az innen szerzett földből a város partjait erősítették meg.

Photo by Artur Dancs

Acorn Street

A macskaköves szűk kisutcákat mindkét oldalról meseszerű házsorok és a járdák mentén gázlámpasor szegélyezi. Csupán tízpercnyi „tévelgyés” után máris ott találtam magam az Acorn Street magaslatán, ahol az a festő állhatott, aki a szállodai szobámban álló festményt megfestette. Az természetesen nem a híres amerikai impresszionista festménye, amit Childe Hassam 1919-ben mintázott a kisutcáról, hanem egy napjainkban készült alkotás. Hisz az Acorn az egyik olyan utca, amit a különböző fórumokon Amerika legtöbbet megörökített (festett, rajzolt és fényképezett) helyeként tartanak számon. És a gázlángok!… Közelebb léptem, hogy meggyőződjek róla, a nappali fényben is pislákoló lángok igaziak-e. Van azért némi csalás is benne, mert valójában nem mindegyik lámpában pislog igazi gázláng, a legtöbb közülük már modern technikával van ellátva, és pislákoló, a gázlángra távolról kísértetiesen hasonlító pislogó halogén égőkkel világít.

Kell-e mondanom, hogy az a vasárnap délelőtt döntötte el bennem Boston sorsát, illetve annak helyét a szívemben. Kellett ez a pillanat, mert nem szeretek sokáig semleges és közömbös lenni semmivel és senkivel, a legegyszerűbb kijelenteni, ha valamit nem szeretünk. De mélységes hiba lett volna Bostont a nemszeretem dolgok sorába foglalni, és messzemenően igazságtalan. Arról nem beszélve, hogy én magam veszítettem volna a legtöbbet ezen a döntésen. De így, hogy szívemhez nőtt, már vidáman lehettem, és kisebb megkönnyebbülést is éreztem, úgy róttam a fennmaradó rövid szabadidőmben az utcákat. Ha már a Beacon Hillen barangoltam, onnan már csak le kellett a dombról ereszkednem a Charles folyóig, hogy megnézzem, mivel töltik a hétvégéjüket a drága bostoniak. A folyópart stégekkel, koncertszínpadokkal és fasorral szegélyezett ösvényekkel várta a szabadba vágyókat – és jöttek is szép számban. Valami lacikonyhás népünnepély lehetett, mert sercegtek a flekkenek minden irányban, műsorok váltották egymást a színpadon, versenyek zajlottak, és a folyó parton sokan napoztak.

Photo by Artur Dancs

A Harvard-híd a Charles folyón

A ragyogó időben teljes pompájában megcsodálhattam a folyón átívelő Harvard-hidat, és miután a térképemen utánanéztem, azt is megtudtam, hogy a híd az egyetemvárosba, Cambridge-be visz, ahol a világ két legrangosabb felsőoktatási intézménye, a MIT – a Massachusetsi Műszaki Intézet és a Harvard egyetem található mindennel együtt, ami ehhez tartozik.

A cambridge-i csavargásra, és egyben a következő bostoni utamra is hosszú hónapokat kellett várnom. Idén márciusban került a menetrendembe ismét Massachusets gyöngyszeme. Valami meglágyíthatta a programkészítők kőszívét, és egyenesen két nap pihenőt írtak ki nekünk Bostonban. Noha tudtam, hogy egy teljes napom lesz majd csavargásra, a megérkezés estéjén sem maradhattam, és megkértem Carlost, vigyen el a metróig, hogy beutazzam a városba. A márciusi utamon csak egyre nem készültem fel, hogy az év leghidegebb napjait fogjuk megélni Bostonban ezen a hétvégén. Valahogy a bundás kabát még bekerült a bőröndbe, de sem sapka, sem sál – hiszen ki gondolta, hogy a tavaszias melegekkel kecsegtető  február után, hóvihar és zimankó jön majd a tavasz első napjaiban.

Nem is telt sok időbe rájönnöm, hogy fejfedő nélkül ez a csavargás nagyon rövidre lesz szabva és roppant kellemetlen szájízt is fog hagyni. Márpedig eltökélt szándékom volt, nem elveszíteni többet Bostont a kedvenceim sorából – főleg igazságtalan lenne ez amiatt is, hogy a saját magam hibájából fordulna ilyetén a dolog… Ezen dohogtam magamban, miközben meg-megálltam hangulatos esti, hófúvásos fotókat készíteni, mindaddig, míg a kezem is kékre fagyott, az arcom is és a kopasz fejem csücskéig éreztem a fájdalmasan csípős hideget. Akkor már -14 fokot jelzett a hőmérő és a viharos szél miatt ez előbb -27, később -29 fokos hőérzetet jelentett. Ekkor haladtam el a Boston Common mellett, és a kerítésen arra figyeltem fel, hogy egy sárga csíkos sapka lóg, valaki elveszíthette, a megtalálója meg felakasztotta a kerítés lándzsájára. Olyan volt, mintha Boston ezzel járult volna hozzá a csavargásom aznapi meghosszabbításához. Felvettem a sapkát, és azzal jöttem mentem tovább. A metrónál hangos jéghoki drukkerek vettek körbe és ujjongva üdvözöltek. Előbb nem tudtam mire vélni, csak örültem a kitüntetett figyelemnek, hisz magamban egyetértettem azzal, hogy kijár nekem egy ilyen fogadtatás, nem is értem, eddig miért nem ugrált engem senki sem körbe. Aztán figyeltem fel rá, hogy a fiatalemberek – akik minden jel szerint nem érzékelték a dermesztő hideget, mert félmeztelenül ugráltak, ugyanolyan jelet viseltek a kezükben lobogtatott trikóikon és sapkáikon, mint amilyen az én frissen talált sárga sapkámon díszelgett. Így lettem falkatárs, és élveztem is a sapka révén szerzett borzasztó nagy szeretést. Még egy sört is kaptam – barna papírzacskóban, természetesen…

Photo by Artur Dancs

A Boston Bruins hokidrukker sapkáját eltökélt szándékom volt másnap reggel első dolgomként visszavinni és felakasztani a kerítés tetejére, ezért bejártam az összes fellelhető és vasárnap nyitva tartó ruhás boltot sapkáért és sálért. Feleslegesen. Az eladók úgy csodálkoztak kérésemen, mintha nem lettek volna kinn a süvítő hidegben, és hajtogatták, hogy a boltok márciusban már a nyári szezonra rendezkedtek be, és rövidnadrágok, fürdődresszek igen széles választékában dúskálhatok, de semmiesetre sem sapkákban. Mindig is utáltam Amerikában ezt a féle „kockában” gondolkodást, amit otthon szemellenzősnek mondanánk, de itt nem láttam lovakat, mert talán azok is megfagytak. És ahogyan haladunk előre az időben, mind jobban gyűrűzik be ez is a többi hülyeséggel egyetemben Európába is – mert ott ugye, miért is maradnának el Ámerikától… Maradt, hát a sapka a helyén a fejemen, és nekivágtam az egész napos bostoni csavargásnak. Ami a belvárost illeti és a Beacon Hillt, lényegében csak elmélyítettem eddigi ismereteimet – amellett, hogy negyedóránként kényszerültem berohanni egy-egy forró csokit vagy teát felhörpinteni valamelyik hangulatos kávéházban.

Photo by Artur Dancs

Cheers

És ha már a kávéházaknál és bároknál tartunk, semmiképp nem mehetünk el a Beacon Street egyik legkeresettebb cégtáblája mellett. A Cheers – ami valahogy kimaradt az én életemből, így utólag jártam utána – egy népszerű NBC tévéfilmsorozat részére biztosított külső vágóképet. Sok esetben fordul elő, hogy filmesek egy-egy épület külsejét használják következetesen egy-egy sorozathoz, ezzel roppant népszerűséget hozva adott épületre, amelyeknek ugyanakkor csak nagyon kevés köze van az eredeti helyszínhez vagy történethez. Ki gondolná, hogy Seinfeld lakása a film szerinti Upper West Side-on, New Yorkban, lényegében egy kaliforniai épület frontja, vagy hogy Carrie Bradshaw Upper East Side-i lakása a Szex és New York-ban éppen (a szerepet alakító Sarah-Jessica Parker) egyik saját háza szomszédságában van itt lenn, a Village-ben… Ugyanez a helyzet a Cheers-szel is. Soha nem forgattak a sorozat 11 éve alatt 1982 és 1993 között egyetlen belső jelenetet sem az épület falain belül, sőt, maga a Cheers bár belseje egyáltalán nem hasonlít a filmbélire – erre soha nem is törekedtek. Ennek ellenére tömegeket vonz állandóan, és főleg a hétvégéken.  Mesélik a bennfentesek, hogy a sorozatbúcsúztatón, az utolsó részt a stáb és a szereplők gesztusszerűen a Cheersben összegyűlve nézték meg, míg a közönségek külső vetítőkön volt látható a záró epizód. Az eseményt meglepetésszerűen a népszerű showman, Jay Leno is megtisztelte akkor és élő közvetítés során interjúvolta meg a stáb búcsúzkodó tagjait.

Photo by Artur Dancs

Utat a kiskacsáknak!

A Cheers-szel átellenben a Bostom Common központi park második szeglete található, ami külön nevet is visel, ez a Boston Public Garden, azaz a bostoni közkert. Mivel itt még nem jártam, mielőtt ebédelnivaló után néztem volna, belibbentem ebbe a parkrészbe is, és milyen jól tettem! Pár lépésre a bejárattól egyszer csak feltűnt a kacsasor! Újabb pont kiiktatva a listámról… A bronzból készült szoborcsoport a kacsamamát és kiskacsáit ábrázolja és egy Amerikában nagyon népszerű meséskönyv inspirációja. Robert McCloskey: Utat a kiskacsáknak című, mindeddig több, mint hárommillió példányban elkelt mesekönyve adta az ihletet Nancy Schőn képzőművésznek Mrs Mallard, kacsamama és porontyai szobrát megformázni. Érdekes adalék, hogy a szobornak van egy tökéletes másolata is a moszkvai Novodechiny parkban. A hidegháború idején az akkori First Lady, Barbara Bush ajándékozta a szoborcsoport mását Rajsza Gorbacsovának, illetve általa a szovjet gyermekeknek. Az akciónak a „Kezdjük a béketárgyalásokat tettekkel” nevet adták, és az amerikai légierő különgépén szállították a művészt és a szakembereket a szobor Szovjetúnióban való elkészítésére négy évvel a bostoni szobor elkészülte után.  A moszkvai szoborcsoport nyolc kiskacsájából még abban az évben elloptak egyet, majd az ezredfordulón újabb hármat. 2000 szeptemberében restaurálták és helyezték vissza az ellopott kacsákat helyettesítő bronzszobrokat egy Mikhail Gorbacsov tiszteletére rendezett megemlékező rendezvényen.

Jócskán megéheztem, s kihűltem, mire visszatértem a Beacon Hill főutcájára, a boltokkal, vendéglőkkel, kávéházakkal díszített, barátságos Charles Streetre. Nem tudom már, hogy a pékség és a sütemények vagy a külső étlapra kiírt forró leves volt-e az, ami becsábított az ígéretes nevű Bella Vita vendéglőbe a Chestnut sarkán, mindenesetre egyéb vágyam sem volt, mint egy forró leves mellé egy parmezános rántottcsikét elköltsek makarónival és majd egy igazi eszpresszót is, amúgy olaszosan. A Bella Vita érdekes kombinációja volt mindennek, amint azt Amerikában már megszokhattunk: a személyzet és a tulajdonos is muzulmán volt, az ételek olaszok és a háttérzene pedig francia sanzonokból állt. Ebben a hangulatos egyvelegben, egy a Moulin Rouge-ra emlékeztető vörös ernyős lámpa hangulatfényénél töltöttem fel magam energiával a hideg nap hátralevő részére.

Photo by Artur Dancs

Marlborough Street

És erre szükség is volt, hisz még hosszú kilométerek álltak előttem, bár a délután mind jobban narancssárgába fordult a Beacon Hillen. A következő állomás a Back Bay nevű előkelő negyed volt, ahol újabb csodás házsorok közt bolyongtam a naplementében a hangzatos Marlborough utcában. Innen a vízparti sétányra jutottam, ahol azonban a hideg figyelmeztetett, hogy nem a legjobb alkalmat választottam a sétára. Úgy gondoltam, egy rövid metróút elegendő lesz felmelegedni ahhoz, hogy bepillantást kaphassak egy kicsit a Harvard egyetem titkaiba is Cambridge-ben.

Cambridge Boston metropoliszi vonzáskörében van ugyan, ennek ellenére a független város soha nem egyezett bele, hogy beolvasszák vagy egyesítsék Bostonnal. Ugyancsak 1630-ban hozták létre angol puritán telepesek, és hétszáz főt számolt lakosainak száma. Newe Towne volt az első város neve, amit később egy szóban, Newtowne-ként jegyezték be 1638-ban. Alig hat évvel a város megalapítása után, elkezdődött a magasfokú oktatás is, az egyetemet is Newe Town College-nek keresztelték, de jótékony támogatója iránti tiszteletből, hamarosan John Harvard nevén kezdték el emlegetni. A várost pedig az angliai Cambridge egyetem iránti tisztelet jeléül átnevezték Cambridge-re.

Photo by Artur Dancs

Cambridge

Amikor kiléptem a metróból az utcára a Harvard téren, az volt az érzésem, visszautaztam az időben, és egy teljesen más városban vagyok, valahol Angliában. Cambridge város a városban és ezen belül a Harvard egyetem egy külön kisváros a városban.

Már sötét volt, mire odaértem, de ez éppen kedvező fényben mutatta meg nekem a pezsgő kisvárosi élet vasárnap estéjét. Gyertyafényes vendéglők, egyetemistákkal teli kávéházak, neonreklámok, kandallók, rézből készült cégtáblák és mesés házikók kísértek sétámon Cambridge főterén. Majd betértem az egyetem udvarára.

Photo by Artur Dancs

Harvard

Az épületek is egyenként egy-egy építészeti remekmű, a campus kanyargós sétányai a lámpákkal különleges hangulatában mutatták meg nekem az egyetemet, a különböző karok épületeit, a bentlakásokat… Be lehetett látni az ablakokon, és ami közös volt, hogy minden épület alsó szintjén egy nagy nappalit láttam, karosszékekkel, kandallóval, teli a letűnt korok sármjával. A telihold ezüstös fényben világította meg a campust, és emitt is – amott is kis tornyok jelezték az egykori alapítók vallásosságát. A kis kápolnák ugyan még tarkítják a Harvard belső kisvárosát, de a politikai korrektség igyekszik minden csiráját kiírtani az egyetemet alapító egyházi oktatás emlékének is. Amerikában ma mindennél a legfontosabb ez a furcsa módon értelmezett „korrektség”, aminek szellemében minden olyan törekvést, beleértve a kereszténységet is, vissza kell szorítani, sőt, semlegesíteni, mert kényelmetlen lehet bizonyos körök, más vallások felől, más kultúrákból érkezők számára.

Photo by Artur Dancs

Cambridge-ből visszaérve Bostonba még egy gyors hangulatsétát tettem az esti fényben pislákoló városban, beültem még egy forró csokira, hogy a szállodáig ne hűljek ki teljesen, és elégedetten tértem meg szobámba, ahol végre bátran szembe tudtam nézni a festményekkel a szoba falán…

Előző korábbi bejegyzések

byclarkellis

A writer trying to be an author

August MacGregor

Celebrating Sensuality. Intended for mature audiences, 18 and over

Living to help other disabled people, and people in need, Change the sign!! And Earth

I been online since 1994. I seen the internet at its finest. Then the World joined and fucked it up

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

tutorials4view

Watch free tutorials in Full HD (1080p) quality video tutorials, sorted by subjects, like: Photoshop, Gimp, Facebook, Torrents, Windows 7, Windows 8, Windows 8.1, Viruses and malware removal ( like ask,com, vqo6, Babylon ) and more and more.. If you like our tutorials and guided, please SUBSCRIBE to out channel at: http://www.youtube.com/user/ShaiSoft - tutorials4view.

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: