Isten magácskával, drága Manczyka!


 

Szürke őszi délutánon élénk színű nyári ruhában, teli nagy virágokkal, ridikült himbálva a kezében, meggypiros rúzzsal a száján, teljes sminkben, mint az egy pillanatra visszaköszönő nyár napsugara, betipegett kopogó körömcipőjében a petyhüdt, cigarettafüstös, félhomályban szendergő irodámba. Mindjárt sejtettem, a délutáni műsorból jött le egyenesen a tévéből. Kifejezéstelen arccal körbenézett, majd felém indult.

– Nekünk beszélnünk kell – jelentette ki.

– Ha már ilyen kedvesen kér… – álltam fel készségesen, örvendve, hogy egy pár percre van ürügyem elhagyni az irodát.

A mellettünk lévő téjázóban ültünk le, én a kanapén, ő szemben velem a koszos huzatú puffon. Elővett egy kistükröt a ridikülből, és szájfényt kent az ajkaira, a szempilláján megigazította a sminket, miközben egy pillanatra rámpillantott:

– A főnök annyira utál…

– Mint én őt – vágtam rá, de nem hagyta, hogy félbeszakítsam, folytatta:

– … hogy kirúgna, ha megtudná… Azt mondta, mindenkit kirúg, aki a konkurenciával érintkezik, de miattad azonnali hatállyal is akár.

– Lekötelez, hogy ekkora kockázatot hoz értem.

– Hagyjuk ezt az ostoba magázódást. Én vagyok a NŐ: tegeződjünk.

– Ja, persze… Hisz magácska… te vagy a Tegeződő!

Elpakolta a kistükröt és a szájfényt is. A ridikült maga mellé eresztette a földre. Rágyújtott egy cigarettára és belekortyolt a kávéjába. A csésze szélén az ajka meggyszínű csókja ott maradt. Imádtam. Felemelte a tekintetét, és kihívóan, szemtelenül és mélyen a szemembe nézett. Oldalra csücsörítve a száját kifújta a füstöt és így szólt szárazon:

– Dancsartur, én nem félek tőled.

Nem tudom, ha emlékszem, mi az, aminek következtében félni vagy éppen nem félnünk kellett volna. Csak az, hogy életünk egyik legszebb, legeklektikusabb és leghektikusabb barátsága virradt ránk a csájneria füstfátyolos áporodottságában.

Fotó: Schupler Arnold

Minden bizonnyal elmondhatatlan szerepe lehetett ebben a félelem kiiktatásának is, amiről közelebbit tényleg nem tudok most felidézni, de talán még fontosabb ennél a közös hang megtalálása volt, ez pedig teljesen spontán ért mindkettőnket. Olyan boldog gondtalanságban voltunk millióegy gondunk közepette  szorosan egymás mellett, mint az első Dialog mobiltelefonszámaink a kilencvenes években, amikor megjelentek a hurcolható telefonok, és a baráti kör számai sorrendben következtek, így nem is volt fontos, kinek, mi a száma, ha mellétárcsáztunk is ismerős vette fel. Talán Arnoldnak van csak meg ma már az a száma… Elsőre Bartosé szűnt meg. Mint minden az életében, ez is váratlanul ütött be. Egy nap csak arra ocsúdtunk fel, hogy az a szám nem válaszol, sőt, meg is szűnt. Nem maradt más hátra, mint a bartsokás e-mail, amit nem szerettem, mint ahogy a Bartoskázást sem, mert ennek a tüneménynek a legkevésbé sem állt jól ez a becenév. De ő hagyott a nép akaratának, és vállat vont a Bartoska felett, s hagyta, hogy élete első e-mailcíme is bartoskás legyen, hadd legyen mindenki boldog. A saffranekes freemailemről gyorsan számonkértem a bartoskás postacím tulajdonosán az eltűnést.

„Túl sok viharfelhő volt felettem, meg kell küzdenem a démonjaimmal. Nekem napsütés kell és fény. Nem tudok felhők súlya alatt élni. Ne haragudjatok rám. Majd egyszer visszajövök.”

Nem esküszöm meg rá, hogy azt az utolsó ígéretmondatot valóban odatette vagy csak én akarom, hogy így emlékezzem arra a levelére. Aztán egy nap szóltam Mamának, süssön hamuban sült pogácsát, és felkerekedtem, felmentem Budapestre megkeresni. Ott találtam Pál Irénnel… „Ájrinpól” – mutatta be lelki barátnőjét és munkaadóját, akivel egy vidám barakkban, azaz irodában tettek-vettek ilyen-olyan problémás ügyekben hasznosakat. Édes Annával meg a „bázison” kerültünk egymással bemutatásra, a Hollánon, a  Jászai Mari tér mellett, ahol a Cserháti-féle huzatos kettes villamos megfordul. Boldog volt, sütött rá a nap.

– Egyszer majd hazamegyek. – mondta, erre már emlékszem. Bár, ígéretnek halovány volt abban a fényárban és a bázis rusztikus védelmében. Pótanyjává ütötte Annát, mint ahogy mindenütt, itt is megtalálta magának a pótcsaládokkal járó pótanyát, mint korábban Szatmáron a jóságos Imre Irénke személyében. Felültünk a kettesre és egyenesen az országház elé hajtottunk.

– Párláment – intett viccesen affektálva.

– Nekem pisilnem kell.

– A minisztérium előtt vannak bokrok, ott lehet – intett, miközben a korlát nélküli rakpart szegélyéről az esti Buda fényeit bámulta.

– Ez azért mégiscsak… – mondta komoran, mikor visszajöttem – idejössz nekünk és oldalba pisiled a párlámentünket…

Húsz évig röhögtünk ezen visítva.

Mikor egyéb dolgaim nem feszélyeztek már, előkaptam a fényképezőmasinát, amit akkor még kölcsönbe kaptam a budapesti utazásra, és Tímár Péter Csinibabájából idézve modoroskodtam:

Drága Mancika! Az utolsó mai pillantását elkaphatom?…

Na, de gyorsan! Maga művész?… – vette a lapot gondolkodás nélkül, és mint Nagy Natália Mancikája a filmben, beállt különböző pózokba.

Dolce Vita! Döntöttem, én úgy akarok élni, mint azok az emberek a filmen

Disszidálni tetszik?…

Micsoda kalapokat, micsoda ruhákat hordtak! És volt benne egy svéd nő. Gyönyörű! Belesétált mezítláb egy szökőkútba.

A közeli korláthoz tipegett, megrúzsozta az ajkát, majd teátrálisan hátravetve fejét átölelte a budapesti estét, és felsóhajtva folytatta Mancika monológját:

Engem virággal dobáljanak. És fotózzanak. Meg bámuljanak. Meg kényeztessenek. Meg imádjanak!

És ebben nem is volt hiba. Nyitott kapukat döngetett a nagyvilágban, mert ez a világ, amelyikben mi éltünk, imádta. És virágokkal is dobálta. Talán csak a kényeztetéssel voltak nehézségek. Minden egyes napsugaráért, minden egyes napsütés pillanatért az életében teljes erőbedobással kellett küzdenie. És olyan elegáns kimértséggel és mosollyal tette, hogy senkit sem hagyott felfegyverkezve magával szemben. Ezt követően, ha valahol bemutatkozott, én magyarázólag mindig hozzátettem:

– Mancika. Cé zé ipszilonnal. Manczyka. Mert ő egy úrinő. Egy damná.

Azt hittem, a rádió és a mindenféle szereplések mindkettőnk életében olyan távolra kerültek tőlünk, hogy esélye sincs, hogy valaha is reflektorfénybe kívánkozzunk még. Tévedtem, mint annyi sok más esetben. És nem tudom, hogy Turós Lóri volt-e nagyon meggyőző, mikor nekem New Yorkba, Manczykának meg Budapestre párhuzamosan e-maileket kezdett irogatni 2004 decemberében a City Rádió terveiről, vagy csak mi vártunk epekedve egy ilyen levelet otthonról, amiben az áll, hogy „lenne itt egy új, magyar nyelvű kereskedelmi rádió bla-bla-bla… – ezt már annyit hallottuk azokban az években – amit kettőtökre építenénk fel, mert a te cikked indította el bennünk a gondolatot, és ebben a városban ti vagytok A rádiósok…”

Hát, persze. Ha akarnék rá emlékezni, akkor most rábólintanék: az a cikk hozta be huszonegynéhány évvel azelőtt az iroda áporodott cigarettafüstszagába Manczykát is, bocsánat, akkor még Bartos kisasszonyt, hogy a csájneriában örök szövetségre és barátságra lépjünk annak margóján.

Egy-kettőre Szatmáron találtuk magunkat. Manczyka letette a nagy barna kuffert:

– A rádiónál vagyok! – és Mancika filmbéli monológját karikírozva ismét elővette a jólismert pózt, és egyszusszra fújta – A csehszlovák kísérleti adás, a csehkettes tartalékos bemondónője vagyok fizetésnélküli szabadságon. És HAZAJÖTTEM!… – és olyan göndören kacagott mellé, hogy ahány nap csak volt, az mind egyszerre sütött ki az univerzumban.

Ott álltunk egy új kezdet és új boldogság küszöbén, és ami számunkra ebben a legfontosabb volt: együtt. Mint még soha. Úgy, hogy nem kellett attól tartanunk, hogy valamelyikőnknek baja lesz abból, ha együtt látnak. Sőt. Persze, hazudnék, ha azt állítanánk, bármennyire is érdekeltek bennünket a fenyegetések és egyéb pitiáner köz- és magánéleti ügyködések. A petyhüdt cigarettaszagú irodába pedig már csak azért szaladtam fel, hogy a felmondásomat beadjam, és végre nekiessünk a rádióépítésnek a friss szagú stúdióban. Akkor már javában benn lakott  Lóri és Robi, Schwarczkopf Papa és Kicsi Csilla, később Marci is befutott. Mi is bebútoroztunk, csak aludni jártunk haza néha. Tudtuk, valami mese történik most velünk. Utólag visszatekintve közéleti szerepléseim jutalomjátéka volt az az időszak. Bartos meg, mint a régi gumóról tavasszal ismét kisarjadó színpompás virág, bontakozott ki az új hajtásból. Szebb és kreatívabb volt, mint valaha. Egy nap egy széparcú, kissé félénk leánka jött bemutatkozni, hogy ő lesz a hírszerkesztő, ha beválik. Nagy tarisznyát viselt, piros volt az arca és szelíd a tekintete. Kedvesnek tűnt.

– Jó, hogy van mégegy lány, mert így hárman tudunk a nőcis dolgokról beszélgetni – majd szigorúan rámnézett – Te meg szeressed Monát, mert jó kislyány.

Nem is mondtam semmit.

A boldogság évei voltak ezek ismét, ugyanolyan önfeledt és gondtalan, mint sok évvekel azelőtt is: mindennapi gondjainkkal telt gondtalansággal. Hosszú délutánok és esték jutottak barátainkra, akiket gyűjtőnéven a kívánságműsoros betelefonálók szókincséből merített „ a zegész barátok” gyanánt emlegettük. Hol nálam, hol másnál, hol pedig valamelyik nyári kertben verődtünk össze. Sokszor sétáltunk is. Útvonalaink voltak. Például, ha népfürdőre vágytunk, akkor a korzón körbe, majd le a sugárúton a Kossuth-kertig. És közben nagyokat beszélgettünk. Mindenkihez volt egy kedves szava, ha kellett, lépésenként is megállt csacsogni vagy meghallgatni valakinek a bajait. Később, amikor a közösségi portálok elharapóztak, és kénytelen-kelletlen be kellett állnunk a sorba munkánkból kifolyólag, sokszor dorgáltam, mikor kicsúsztak kezei közül a dolgok a virtuális világ kommentjeiben és az emberek legkülönfélébb megnyilvánulásaiban, hogy nem kellene mindenkivel barátkoznia, még virtuálisan sem. Csak nevetett, és legyintett, kibírja, hitte, hogy az emberek jók. Mert ő jó. Mellete én kevésbé éreztem magam annak. Én képtelen voltam mindig mindenkit szeretni és eltűrni magam körül. Az ő jósága valami legbelső, mély hitből fakadt. Egyik ilyen délutáni sétán épp gondolatainkba merülve botorkáltunk egymás mellett. Egyikünk sem szólt. A sugárútról épp a rádió előtt elhaladva a központ felé tudatosult bennem, hogy ha engem szeretnek, akkor az jórészt miatta van. Még akkor is ha… és ezt már innen hangosan mondtam ki a hosszas hallgatásunk közepére illesztve váratlanul:

– …én, alapjában véve, azért jó ember vagyok!

Bartos megállt az út közepén a gyalogátkelőn, egy pillanatra riadtan fürkészte a tekintetemet, majd akkorát kacagott, hogy a villanyóra alatt szolgálatot teljesítő kurvák kutyája, a Kisrauka idegesen csaholni kezdett, és megfutamodott a Dácsia felé. Brigitta meg Renáta utána.

– Igen, drágám – magához ölelt és a homlokomat megcsókolta – alapvetően igen. Örülök, hogy ezt letisztáztad magaddal.

Amikor rosszabb napjaink voltak, vagy csak csendességre vágytunk, a Tisztviselőtelep kisutcáin néztük sóvárogva a szép házakat, kerteket. Én gyermekkori emlékeimet eregettem, ő meg arról ábrándozott, hogy talán egyszer itt lakhat majd egy ilyen szép, kertes házban. Lesz egy szerető férje, és gyermekek. Sok gyermek. Megmutattam neki a titkokat, például a régi kerek beton hirdetőoszlopot a Titulescu-park oldalán vagy az öntöttvas kutat a benzinkúttal átellenben, belepve gazzal.

– Vasmanci. Tudtad, hogy így hívják? Mutatkozzatok be. Amikor kiszaladgáltuk magunkat gyerekkorunkban a parkban, ide futottunk inni…Jól ismer engem, ha ki is száradt azóta.

Haknikra is eljártunk, mindenféle helyeken szerepeltünk, konferáltunk. Élveztük gyűjteni az élményeket, s hogy ezeket együtt éltük meg, a legtöbbször a másik szusszanásából is értettük, mi jutott éppen eszébe adott helyzetekben.  Egyikszer egy kedves idős programszervező sietett oda üdvözölni bennünket kiérkeztünkkor a helyszínre:

– Drága műsorvezető házaspár!

– Nekik mi vagyunk Kudlik Juli meg Antal Imrus – kuncogta a fülembe Bartos, majd fennhangon odaszólt – Gyurikám!…

– Parancsolj, Kláh-ri-kám! – utánoztam esetlenül Kordát, miközben az öregúr megtorpant:

– Azt hittem, a Bartos Erzsébet művésznőnek tetszik lenni.

– Annak tetszik, kedves, az a művésznevem, de el ne árulja senkinek, csak maga tudja… – kacsintott oda, és elrángatott, mielőtt harsányan el nem kezdek röhögni. Amikor Marci egy kis továbbképzés ürügyén elvitt bennünket magához Gyulára, megbeszéltük azt is, hogy mi ketten olyanok vagyunk , mint valami unatkozó nyugdíjas német házaspár kelet-európai vakáción. Gyula főterén vágtattunk át a várba menet, amikor valami borzos-bozontos figurák köszöntek Marcira, és amaz készségesen bennünket is bemutatott:

– Enchanté…izé, Freut mich… – makogtam. Manc a fellegekben volt.

– Hogy szeretem ezeket! – kiáltotta, miután elmentek.

– Ezeket? – néztem a lomha borzosok után – Miért?

– Jaj Macc, te is szereted, csak nem tudod… Ezek a Magna Cum Laude – és göndören kikacagta, amit mindig is tudtunk, mennyire csapnivaló a celebkultúrám. – Sebaj, tudom, hogy te még Mel Gibson vagy Bruce Willis mellett is elmennél az utcán gyanutlanul.

– Tudod, hogy nem ismerem ezeket a halivúdi színésznőket.

– Történetesen férfiak, drága Macc, de nem baj – és csak kacagott, kacagott.

Nem volt kedvünk mindig nevetni sem, életünk kisebb-nagyobb drámái kizökkentettek olykor a dolcsevitából. Szerencsésebb volt, ha külön-külön szenvedtünk, mert akkor a másik gyorsan kirángatott belőle, de az is előfordult, hogy egyszerre ikegtünk mindketten. És akkor nem volt más választás, együtt mentünk el a Kauflandba.

– Ilyenkor bugyikat kell venni – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Persze, a fehérnemű vásárlást, a szomorúság ürügyén jobbára, nélkülem intézte és nem a Kauflandban. Oda egyebekért mentünk. Felhívtam adás után, jöhetek-e érte.

– Persze, drágám – csicseregte, miközben hallottam szipog.

– Sírsz?

– Igen, még sírok öt percet, majd alszom tizenkét percet, hogy ne legyen vörös a szemem. Teszek egy kis sminket és mehetünk. Mire ideérsz, készen leszek.

– De hisz csak a Kauflandba megyünk…

– Az mindegy. Egy nőn mindig legyen egy kis smink! Utána szépen lenyírom a kis hajadat. Te sem mehetsz ki azzal a fejjel. Egyedülállók vagyunk, kinn a márketen, drágám, nem ereszthetjük el magunkat.

Ezek a Kaufland-portyák sosem voltak unalmasak. Ha csak zöldbabkonzervért is mentünk be, tévhit lenne azt gondolni, hogy célirányosan odamentünk a zöldbabkonzerves pulthoz és leemeltünk egy doboz zöldbabkonzervet. Egyrészt, Manczyt már a bejáratnál elveszítettem. Sejtettem, ha pániknba esnék, előbb-utóbb a zöldbabkonzerves pultnál megtalálom. És mire odaértem, egy-két bolti eladóval is tanácskozott hatféle zöldbabkonzerv címkéje fölött, melyikben nincs ez meg az az E-formula, és hogy melyiknek mi a származási helye. Nem volt ez másképp a tésztákkal sem, mert noha nekem gyűjtőnéven minden makaróni volt, ezek az évek kitárták számomra az ablakot a penne, a carbonara, a spagetti, a ravioli és a linguini, eladdig számomra ismeretlen világára, és megtudtam, hogy nemcsak egszerűen sajt és túró van, hanem mindegyiknek van külön-külön is csak a jóisten és Manczy tudja hányféle fajtája. És hogy a franzella az nem vekni, hanem bagett, megalapozta későbbi párizsi utazásaimat, amiről a Kauflandban még álmodni sem mertünk. Mint ahogy a medencében sétálásról sem Dolce Vita módra. Amikor szalmakrumplihoz akartam pityókát venni, és meggondolatlanul felkaptam az első necc krumplit a boltban, s kiderült, abból is van rózsaszín, sárga és fehér, no meg az új, ami arra pont nem jó, akkor feladtam, és hagytam, hogy a vásárlási döntéseket ő hozza meg. Helyeselte is, és megnyugtatott, jó kezekbe adtam a sorsomat, mert ő vásárlásban jó döntéseket hoz, csak a férfiakkal szemben szorul tanácsadásra alkalomadtán.

Egyszer dzsesszkoncertre mentünk a volt iskolám dísztermébe. Imádta a latin zenét, vele együtt a latinokat, az életüket, a vitalitásukat.

– Titokban én is latin vagyok – mondta sokszor, és ha meghallotta a ritmust, ha nem egész testével táncolt, legalább a lábaival járta ritmust, akármilyen gyors legyen is az. És minél gyorsabb latin ritmus volt, annál jobban hatalmába kerítette, szinte transzba esett tőle.

És imádta a dzsesszt.

– Én nem mindig értem ezt a zenét – vallottam be.

– Én sem, de ezt nem is érteni kell, hanem érezni.

Elkezdődött a koncert, járt keze-lába, és a jellegzetes szemöldökmozgásai is összhangban voltak a muzsikával.

– Ez a zene ÉN vagyok –kiáltotta a fülembe a nagy hangzavarban – megy a zongora, és egyszer csak belép egy szaxofon, utána hátul a nagybőgő… miközben mindvégig megy a ritmus. És hopp, egy teljesen másik dallammal most egy trombita vág be! Ez a nagy egyveleg pedig összeáll egy szép harmóniába. Ez vagyok én: a JazzManczy!

És JazzManczyt mindenki imádta, a tenyeréből ettek. Légycsapóval kellett járkálni mellette ezekben az években, mint ahogy a lepkék jönnek a lámpára, úgy legyeskedtek körülötte fiatalok és idősek. Legtöbbször ártatlanul, de akadtak elvétve olyanok is, akik vehemenskedtek, amikor oda kellett csapni. Egy hétfőn azonban az egyik rendezvényről, amit nélkülem konferált, ragyogva jött vissza. Délben jobbára annyi időnk volt, hogy hat percben váltsuk egymást élő műsroban. Ezt soha nem beszéltük meg előre, mindig spontán történt. Ő elköszönt, én beköszöntem. A bejelentkezés előtti 3 percben, az utolsó dal alatt azonban, mindig gyorsan megbeszéltük életünk legizgalmasabb és olykor legpikánsabb pillanatait, ami az alatt esett meg velünk, amíg nem voltunk épp együtt. Betegesen tartottunk is attól – és ez mindig sok visszafojtott kuncogásra adott okot – hogy egyszer véletlenül bekapcsolva felejti valamelyikünk a mikrofonját… Sokszor vihogtunk azon, hogy ami ott elhangzik élő bejelentkezésünk előtt négyszemközt, sokkal izgalmasabb lenne minden műsornál, és hosszas évekre biztosítaná a csámcsognivalót az erre kiéhezetteknek.  Évekkel később derült ki, sokan, ha máskor nem is hallgatták épp a rádiót, a váltásunkra mindenképp bekapcsolták. Az egyik legnépszerűbb műsorszám lett ez a nem-műsor, a váltás. Ebbe az intimitásba azonban nem avattunk be senkit. Igaz, olykor barátaink vagy kollégák „benn felejtették” magukat valami ürüggyel a stúdióban a váltásra, de olyankor csak mosolyogva diszkréten hallgattunk. Mondja, hogy körbeudvarolta egy csinos fiú vasárnap a rendezvényen.

– Mi az új ebben? Vehemens?

– Naaaagyon!

– Légycsapó?…

– Nem, Macc. Ez most nem olyan. Ezt hagyjad. Ezt hagyom… Hadd udvaroljon csak.

Olyan közhelyesen volt tökéletesen szerelem első látásra, mint azokban a filmekben, amelyeket nem szeretett, csak ha éppen főzés közben érte. Voltak férfiak az életében és az elmúlt sok évre visszamenőleg napirenden voltam az ifjabbkori szeretőivel is, most azonban éreztem, hogy Lalival más a helyzet, mert ez a szerelem olyan vehemensen bontakozott ki, hogy féltem, kő kövön nem marad. Új feladatköröm is lett, vigyázni rá. Lajcsi osztotta rám.

– Eddig is vigyáztam.

– De most még jobban. Te vagy vele legtöbbet mindenki közül – magyarázta szemüvege mögül huncutul mosolyogva. És tudtam, hogy komolyan gondolja.

Egyszer Manc lakásán volt vacsorarandi mindkettőnk szeretőivel, és valami zöldbabkonzerv-féléért le kellett szaladni a Kauflandba. Ajánlkoztam, hogy leugrom, de Manc kapta is a kis piros kabátját és bepúderezte az arcát.

– Ne-ne! Veled megyek.

És otthagytuk a szeretőinket együtt.

– Szokják egymást! – mondta Manczy a liftben.

Azóta sem tudom, tényleg ezért jött-e velem, vagy mert nem bízott meg bennem, hogy a megfelelő zöldbabkonzervet veszem majd meg.

Sokszor azon kaptam magam, ha nála voltam, s a szobában eldőltem a kanapén, miközben ő a konyhából a főzés mellől csicsergett kifelé nekem, hogy a szekrény tetejét fürkészem. A barna kuffert. Mondtam is nemegyszer, hogy az olyan ott, mint Damoklész kardja, mint egy revolver a színpadon, ami egyszer mindenképpen elsül, mert különben badarság lenne a jelenléte a színpadon.

– Van benne valami, te Macc. De az egyelőre ott marad.

Értettem is én ezt, meg nem is. Nem szívesen feszegettem.

– Csak rettegek, hogy egyszer megint csak lelépsz. Szó nélkül.

– Ha ettől rettegsz, akkor megígérem, hogy neked szólok. Ha egy mód van rá.

Volt egy idő, amikor úgy éreztem, megint olyan felhők gyülekeznek, amelyek a revolvert a szekrény tetején elsüthetik. Aggódtam. Nem vártam meg, hogy megtörténjen, csak előálltam egy délben a váltás előtti három percben, hogy ne legyen ideje reagálni:

– Szökjünk el. Csak mi ketten. Menjünk el Budapestre! De kuffer nélkül.

– Tudtad, hogy meg akarok szökni… – nézett maga elé, és eltolta a mikrofont jó messzire, még volt másfél percünk, és potyogtak a könnyei.

– Nem baj, ha megszöksz. De veled megyek, tudjam, honnan szedjelek össze. Mégegyszer nem engedhetlek el. Este megbeszéljük.

És jött az élő, bekapcsolt a mikrofon. Csacsogott, csicsergett, kacarásztunk. Hisz tudtuk, most mindenki bennünket hallgat, egy pillanatra sem lehetünk mi.

Az az egy hétvégére szóló megszökés Budapestre, úgy éreztem, egy jó időre felfüggesztette a revolver-kuffer szerepét a szekrényszínpad tetején. Életünk egyik legszebb színházi élménye volt a meglepetésem ottani barátaink körében, a Nemzetiben Törőcsik Marival és Bodrogi Gyulával meg Hollósi Frigyessel. Évekig emlegettük Gerhart Hauptmann tolvajkomédiáját, „A bundát”, Törőcsik Marit, „ a Marinkat” pedig rajongva imádjuk azóta is.

– Van benned valami törőcsikmarisan blazírt és szarkasztikus – mondta nekem sokszor, és nevetve imitálta, ha valakihez nyeglén szóltam.

– Tebenned meg valami bástijulis…

– Hát persze, Üvegtigris… Lefeküdtem a Lalival…Mnáh… Ez volt. De mán mikor!

Azon a hétvégén családot látogattunk, Ájrinpólt meg Édes Annát is, buliztunk az Angyal-bárban, sétáltunk a Duna-parton:

– Nem kell pisilni, drágám? Csak kérdem, mert itt a párláment…

Testvérbátyja, Laca látott vendégül bennünket. Gyermekkori barátjuk is előkerült, emlékszem, P. Misi. Színház meg bulizás végeztével Lacika óriási babzsák-kanapéján pihentük ki a jól sikerült egy hétvégére szóló szökést.

Mivel Misi aludt mellettem, ő ébredt fel reggel mocorgásaimra. Felkeltünk, és kimentünk a Karinthy sarkán a presszóba kávézni. Mindenről beszélgettünk, ami másnaposan az ember sajgó fejében megfordul. Mire visszaértünk, a Bartosok is felébredtek.

– Nah, azt hittük, megszöktetek Misivel.

– Nem, csak együtt aludtunk. Misi egy öntudatos házasember, és most hazamegy a családjához, mi pedig vissza, Szatmárra, mert nekünk ott rengeteg a dolgunk…

Számottevő ellenkezés nem volt, és a szökés méregfoga egyelőre ki lett húzva. Csak a fejem ne sajgott volna.

Pár év múlva, amikor már én készítettem a kufferjaimat az amerikai útra, Manczyka váratlanul meghívott Pírba. Nem volt a meghívásban semmi különös, párszor jártam kinn vele szülőfalujában, a szülői házban. Egyszer Édes Anna is ott volt, majd hol egyik, hol másik testvér. Az időzítést furcsállottam. Nem csak én voltam ezerfelé szétszóródva az iminens disszidálás okán, hanem Bartos is utolsó hónapjaiban járt első gyermekükkel való terhességének, dolgozott, családi életet élt szeretett urával, fészket raktak a gyarapodó családnak. A Tisztviselőtelepen. Ahol annyit sétáltunk korábbi éveinkben házak, kertek, tornácok és szép élet után sóvárogva.

Mikor az autó begördült a ház elé a feljáróba, ünnepélyesen karon fogott, és a kocsi hátuljához vezetett.

– Tudod, mi van a csomagtartóban? Nyisd csak ki…

Felpattintottam a csomagtartót, és a nagy barna bőrönd lapult ott.

– Hazahoztam. Lejárt a küldetése. Én már innen nem szököm meg sehova.

És előbb a pocakját simogatta meg, majd szerető urát ölelte magához.

– És most valaki fogja, és vigye be a sufniba, mert én nem bírom!

*

Idén szeptemberben, otthonlétem idején felhívott, találkozzunk.

– Lepasszoljuk a gyerekeket egy pár órára, hogy nyugodtan beszélgessünk, kiülünk valahová, annyi mesélnivalónk van egymásnak!

Mondtam, jobban örülnék, ha otthon, az erkélyen beszélgetnénk a nyárvégi tücsökzenés estében, és a gyermekek meg hadd ugráljanak körülöttünk, rég láttam őket, legyen együtt az egész család. Vacsora után hármasban kitanyáztunk az erkélyre, a gyerkőcök versenyt futottak és lármáztak önmagukkal. Igazi, családi légkör volt. Remek formában volt, ragyogott, sugárzott és csicsergett. Nehéz hónapok sora után ez a kis megkönnyebbülés, a reménysugár a gyertyfényben az erkélyen fiatalos üdeséget rajzolt vonásaiba.

– Nem baj, ha én ledőlök, és innen hallgatlak benneteket, drágáim? – szabadkozott Lajcsi, mikor lefeküdt a mögöttünk nyitott ablak alá a túloldalon, a szobában. Szinte a mondatot sem mondta végig, elaludt.

– Drága Lalim, ez az aranyember… éjt nappallá téve hajt, hogy a kacsalábon forgó várnak – és büszkén körbemutatott – ki ne bicsaklodjon a lába. És akkor még itt vagyok én is… – fáradtan sóhajtott.

Átvillan az agyamon, kiszámoljuk, éppen másfél éve találkoztunk utoljára. Éppen azon a délutánon, amikor az első eredmények megérkeztek. És megváltoztatták az egész világ további folyását.

– Emlékszel, mit mondtál akkor? – kérdeztem.

– Meg kell vívnom a harcom a démonjaimmal. Ezek elől most nem lehet elszökni. Nincs kuffer. De harcolni fogok a körmömszakadtáig. A gyermekeimért, az emberemért… és mert élni akarok. Macc, én megjártam azóta a poklot. Nincs, amitől félnem. De sok van, amit féltenem.

– Megvívtad. Itt vagy, ragyogsz. Nekik – intettem a kisszoba felé – nekünk, és a rengeteg embernek, akik szeretnek.

– Még várjuk ki az utolsó visszaigazolást… de igen, megvívtam. Megvívtuk – és gondos szeretettel benézett az alvó urára, be van-e rendesen takarva – Hűvösek már az esték. És megígérem neked, Macc, hogy nemsokára ismét JazzManczy leszek.

– Mostmár bevallhatom, soha nem volt egy pillanat sem, amikor másképp gondoltam volna.

– Hát, én sem – vágta rá derűsen, és bort töltött a megürült poharamba.

– Könnyű nekem. Nem láttalak közben

– Jobb is.

Arról beszélt, hogyan szilárdult meg a hite, és miként emelte fel legnehezebb pillanataiból is a felfoghatatlan szeretet, amit környezetétől, szeretteitől, és kitágítva a kört, az emberektől kapott. Elmondta azt is, mennyire nehéz sokszor meghallgatni egyik vagy másik embernek a rémtörténeteit a betegségről.

– Mert története mindenkinek van. És mindenki egy másik betegnek akarja elmondani. Mintha rajtam épp ez segítene. Képzelje kedves, az a nényukám, akinek, mondtam, hogy ugyanaz a baja, mint kedves magácskának, emlékszik? Na, hát az a kis nényukám nincsen mán…De magácska milyen fiatal…na meg a kis gyermekek is ott vannak…jaj, nehéz most magácskának… És hasonlók

Döbbentem hallgatom az elraktározott rémtörténeteket, amelyek nekem is borzalmasak, el sem bírom képzelni, mennyire lehetett neki borzalmas a tőle megszokott elnéző mosolygással végighallgatni.

– Nagyon jó ember vagy. Túl jó ebben a világban, te Manc. Mindig mondtam én neked.

– Ugyan. Csak belegondolok, hogy ők se rosszak. Csak meggondolatlanok.

– Minek kell neked mindenkit szeretned? Minek barátkozol mindenkivel, aki megkeres?…

– Én sosem tudtam úgy elvonulni az emberektől, ahogyan te tetted. De tudom, hogy neked fontos az egyedüllét.

– Edith és Marlene… Emlékszel arra a huszonnégy évvel ezelőtti előadásra a színházban Méhes Katival és Lőrincz Ágival?… Olyanok voltunk mi is mindig. A forrófejű, a gyertyát két végén égető, impulzív, szenvedélyes csalogány, mindenki kedvence, és a hűvös, zárkózott, megközelíthetetlen, magányos díva, a maga fegyelmezett és unalmasan szürke életével.

Hahotázva felnevetett:

– Na az! Drágám, lássuk azért be, Marlene élete sem volt túlságosan unalmasan szürke, mint ahogy a tied sem. Csak a felszínen tűnhetett annak.

– Mindenki Piafot szerette. Mindig sok ember vette körül. Marlene magányos volt, bár sokan csodálták és főleg irígyelték. Egyedül halt meg Párizsi szobájának önkéntes számüzetésében. De amikor a fiatalon elhúnyt Piaf megsiratására egész Párizs az utcára vonult, le kellett zárni az utcákat. Dietrich ott állt fekete kendőben a tömegbe és a sokezer gyertya fényébe révedve, és megilletődve felsóhajtott: „Mennyien szerették!”

Október tizenhárom. Megnéztem a fotó hátán, mit ír. 1963 október 13, Párizs.

Beszaladt a gyermekeknek utánanézni, mikor viszaért, látom, mosolyog, eszébe jutott valami.

– Voltam kómában, magamon kívüli állapotban. És amikor visszatértem, olyan félelmetes, tisztán átlátom az embereket, érzem őket, a szándékaikat. Nem biztos, hogy jó ez – mosolyodik el.

– Akkor most, ha rám nézel, átlátsz? – ütöttem vissza megszeppent arccal.

– Hát, persze. És azt látom, hogy te alapjában véve jó ember vagy, Macc!

Olyan hangosan kacagtunk, hogy Ágika kiszaladt, és szólt, későre jár, sokkal jobban tenném, ha náluk aludnék, ha eddig nem mentem már haza.

– De nem tehetem, mert nem szóltam az anyukámnak.

– Ki a te anyukád?

– Zsuzsamama – magyarázza Manc.

– Ó… ő nem a feleséged?… Mi lenne, ha csak holnap szólnál neki, és ma itt aludnál.

– Azt nem lehet, aggódna értem egész éjszaka…

– Akkor hívd fel.

– Nézd, Ágika – ültettem az ölembe – a helyzet az, hogy ha itt is maradnék, nem lenne, ahol aludjak, apa elaludt a kis ágyon, ti a ti ágyaitokban, anya a magáéban…

– Hát, anyával – vágta rá gondolkodás nélkül.

– Ezekből írom majd az első könyvemet – mondja Manc, miután ismét csend lesz az erkélyen – A másodikat meg azoknak, akik nagy bajban vannak, mint én. Hogy segítsek nekik.

– S majd miután meghalok, rólam is írsz egyet, ahogyan megígérted. Mert nálad pontosabban azt senki sem tudná megírni. – emlékeztetem régi ígéretére.

– Hát, persze, azt nem felejtettem el. De várj még vele.

– Én nem sietek. De te se!

– Immár…

Csend.

*

Október tizenhárom. Sok fényképet kaptam Szatmárról. A tömeg miatt le kellett zárni az utcát. Rengeteg gyertya fénye. Virágot dobálnak. Fehér rózsákat. Megilletődve felsóhajtok:

– Mennyien szerették!

Nyár cikádaszárnyon az olasz riviérán (10)


 

Utóhang a pufferzónákról

Kora délután érkeztem a napsütésben fürdő Crema ebéd utáni csendességébe. A kisvárosba, ahol egy éve néhány napot is eltöltöttem Luca Guadagnino filmjének, a Call Me By Your Name (Szólíts a neveden) című – André Aciman azonos című regénye alapján készült – filmfestmény helyszíneit felkutatni és azokba beolvadni annak minden kék-sárga-zöld Monet-ségével, Elioságával és Oliverségével. Cseppet sem túlzok, ha azt vallom, Bordighera után most Crema is pontosan a hazaérkezés jólismert és kényeztetően átölelő szeretetével segített le a vonat lépcsőiről.

Photo by Artur Dancs

Corso Italia

Reggel Stefan jött értem, és miután átadtam a lakást és a kulcsokat, a riviérai tengerparti ideiglenes otthonomat elhagyva kértem, hagyja az autót, sétáljunk csak le a rózsaszínű vasútállomásra. Idejében elindultunk, jelezte, szeretné, ha elfogadnám a meghívását egy feketekávéra és reggeli harapnivalóra indulás előtt. Az állomással szemközt, a Corso Italia esténként vidáman zajos teraszán telepedtünk le a reggel harmatosan üde csendjében, a riviérai reggel verőfényében, a tenger felől érkező lágy fuvallattal. Történeteket osztottunk meg életeinkről, utazásainkról. Mondja, hogyan járt New Yorkban valamikor a nyolcvanas években. A mulatságos történeten derülve a frissen gőzölgő presszókávé és mazsolás csiga mellett, átvillan bennem, hogy azokban az években nem hogy nem sejtettem, de meg sem fordult a fejemben, hogy majdan New Yorkot szemrebbenés nélkül fogom otthonomként emlegetni. Akkoriban még a sztereotípiákat sem ismertem New Yorkkal kapcsolatosan…

Amikor a hangosbemondó jelezte a milánói direttissimo érkezését Ventimiglia felől, kisétáltunk a peronra. Stefan nem szólt hozzám. Hagyta, hogy elbúcsúzzam. Egy pillanatra becsuktam a szemem, és hagytam a napnak és a tengeri szellőnek, hogy simítsa végig az arcomat. Egy gyűrődés se maradjon. A sínpár túloldalán átnéztem a kerítés felett, ott azúrlott a tenger, a lungomárén pedig a Baretto teraszán a széles mosolyú pincér anekdotázott az egyik asztal mellett. Stefan ragaszkodott hozzá, hogy megvárja a vonat indulását, mint amikor a rokonok szokták viccesen mondani az elutazónak, hogy akarják látni, amaz biztosan elment-e. Nevettünk és jólesett ez a gesztus értékű gondoskodás. Nem emlékszem idejére sem, amikor valahol valaki a peronról integetve búcsúztatott volna elmenőben, és én meg visszaintegettem volna a vonat ablakából.

– Nálunk mindig otthonra lel, bármikor is érkezik. Visszavárjuk! – búcsúzott.

Nem is voltak afelől már kétségeim, hogy B életreszóló visszatéréseim egyik helyszínévé nőtte ki magát.  Boldogsággal vegyes elégedettséggel töltött el a gondolat, hogy az elinduló vonat ablakából elém táruló képeslap-táj, amiről másfél éve csak olvastam, amit csak képekből, filmekből láttam azelőtt, mint távoli mesevilágot, ma minden ízében teljesen enyém. Nem hangzatosan, nem grandiózusan, nem patetikusan, hanem csak egyszerűen, tisztán. Mindennek jól ismertem a tapintását, az illatát, a zizegését és a zamatát. A kikötő reggeli fényekben fürdő csillogását lassan elhagyva az első alagút után, a Grand Hotel plázsa mellett haladtunk el, újabb alagút, és lenn a teniszpályás, fürdőmedencés villa a tengerparti szirten, Anchise még nincs sehol. Vagy talán már

Photo by Artur Dancs

Villa a tengerparti szirten

Mikor Ospedalettit megpillantanám, tudom, hogy befutunk a hegy gyomrába, hogy kisvártatva Sanremo állomásán egy percre megálljon az intercity. Hozzám hasonlóan nagy bőröndökkel szállnak fel utasok, a véget ért vakációról a Milano-Malpensa reptérre tartó nyaralók, gyűrött arccal, a cikádaszárnyon elszállt szép napok emlékével a szennyes ruhák és hűtőmágnesek közé csomagolva a koszos guruló utazótáskákban, amelyekről az ideutazás során felragasztott légitársasági címkéket sem szedegették le, mintha ezzel is tovább elhitethetnék magukkal, hogy nem haza, hanem az áhított tündérvilág felé tartanak. Őszintén és együttérzéssel sajnálom őket. Tudom ugyan, hogy ugyanez az utas leszek két nap múlva én is majd, amikor Cremából zötyögök a személyvonaton fel Milánóba. Életem talán legnagyobb tanulsága azonban, hogy valamelyest megtanultam az utóbbi években a jelent megélni, és az én jelenem most pontosan arról szól, hogy én nem az az utas vagyok ott elgyötört arccal a reptérre menet, hanem a másik, a gondtalanul a suhanó tájba feledkező, aki néhány órán belül kicselezve a dolgok „várható” folyását, a Milano Centrale peronján majd nem a Malpensa Express reptéri vonatára, hanem a lombardiai Treno Regionale szutykos vagonjába ugrik majd fel. Tulajdonképpen megszökik. Ez a boldogságos egérút Crema felé az én jelenlegi pufferzónám.

A pufferzónáknak nevezem azokat az átmeneteket, amelyek átsegítenek hirtelen váltásokon. Olyanok, amelyek segítenek megnyújtani egy gondolatnyival egy kellemes állapotot, hogy aztán kicsit felkészültebben térjünk vissza a mindennapi kerékvágásainkba. Például egy színházi előadás után szükséges egy pufferzóna. Amikor az ember kilép egy remek színjáték után az utcára, s talán rámosolyog a művészbejárónál szorgalmasan aláírásokat osztogató színészre, majd kilép a Broadway oldalutcájáról a zajos Times Square-re, a térre, amit annyira megvetek, s mégis jól jön ebben a pillanatban, amikor legkevésbé sem lenne jó egyenesen metróra szállni, és hazatérni egyből. Egy felemelő élmény után hirtelen a lakás csendjében találni magad fogat mosva és ágyat vetve, esetleg a délutáni edényeket elmosogatva, elképesztően illúzióromboló lehet. A zajos Times Square azonban olyan védőburkot épít az ellene védekező lelkem köré, ami ügyesen segít át fényárban villódzó tömegen a negyvenkettedik utca rövid szakaszán a Bryant Park esti csendjéig. És ott lehet még cseppet elmélkedni a látottakon a Chrysler ezüstös art-deco kupolájával szemezve, mielőtt az ember elkapja azt a pillanatot, amikor már sérülésmentesen lesétálhat a metró lépcsőjén a peronra, a hazafelé tartó kései vonatra felszállni. Ilyen szempontból Milánó a pufferzóna pufferzónája, a Times Square. Sajnálom is kicsit, hogy erre a sorsra juttattam, de tőlem sem telik korlátlan, mindent átható szeretetre minden egyes hely iránt. Azzal, hogy egyenlősdit erőltetnék magamra, és azt játszanám, mindent s mindenkit egyformán szeretek, azoktól venném el a legtöbbet, akiket-amiket valóban nagyon szeretek. Életünk sem méri ránk egyformán a történéseket, minek kellene nekünk ilyesféle elvárásoknak megfelelni?

Pufferzóna az is, amikor Szatmárról utazom vissza New Yorkba és megállok közben Budapesten elidőzni egy-két napot. Azon a hazulról hatafelé vezető úton a budapesti megálló egy kedves pufferzóna az anyám által kifogástalanul és folyamatosan biztosított otthon meghosszabbítása gyanánt, sok-sok habitus-ponttal, szeretett emberekkel, szívet tápláló élményekkel, soha nem fakuló emlékekkel.

A riviérán eltöltött nyári napok tarka cikádaszárnyai és jázminillata után átrobogva Milánó Times Square-én Crema Bryant Parkjának csendjében megbújni a piazzettán a Chrysler ezüstös… akarom mondani, a dóm üdítő árnyékában a mindent átható harangjátékot hallgatva, amíg a lelkem teljesen fel van vértezve a visszatérésre a New York-i hétköznapokba, ennek a nyárnak az egyik csudaszép pufferzónája.

Photo by Artur Dancs

Duomo di Crema

Kell némi rutin, hogy az ember – egyrészt – annyira kiismerje saját magát, hogy pontosan tudja, mire van szüksége átmenet gyanánt, másrészt pedig ezt az egészet kivitelezni a valóságban. Szabadság-napjaimat fél éves – egy éves előjegyzéssel kell lefoglalnom, a szabadnapjaimat minimum három hónappal kell előre jelezni, hogy megközelítőleg jóváhagyhatóak legyenek. Csak eztán következhet a repjegyek és a szállásfoglalások alternatív egyeztetése. Egyik sem történhet meg a másik nélkül, így az embernek ki kell tudni választani egy napot, amikor csak ezzel foglalkozik, hogy bravúrosan megszervezhesse a pontokat, a csatakozásokat, a destinációkat, a dátumokat, az indulásokat, érkezéseket többtucat kereső ablakkal a laptopon – és mindezt kommunikálja is megfelelő módon valamennyi érintett felé, hogy amikor a nagy kirakós összeáll, kényelmesen hátradőljön, és meg se forduljon a fejében, hogy ha csak egyik darabja vész el valahol a puzzle-nak, minden úgy omolhat össze, mint egy szépen felrakott kártyavár. De én már a hózáporos reggelen is tudtam a kávém mellett New Yorkban az ablakomon kifelé bámulva, amint a februári ködben eltűnik az Empire State tornya a város felett, hogy a nyári napokat követően mennyire nehezemre esik majd elhagyni Bordigherát, és kétség sem fért hozzá, hogy egy Budapestet, egy kedves pufferzónát kell beiktatnom, ami más nem is lehet ebben az esetben, mint Crema. És fel sem merült bennem máshova menni, mint Francescáékhoz. Amikor lefoglalni a lakásomat a jólismert kisutcában a Piazza Duomo mögött, a Luca Guadagnino kúriája, a Palazzo Premoli szomszédságában a honlapra felmentem teljes magabiztossággal, megdöbbenve tapasztaltam, arra hétre semmiféle lehetőség nem mutatkozik. Kétségbeestem kicsit, holott azonnal különféle alternatív megoldások ajánlkoztak, még az említett palazzóban is. Délután volt már New Yorkban, Olaszországban pedig annyira este, hogy nem tartottam illedelmesnek olyankor telefonhívással zavarni barátaimat ott, ezért üzenetet írtam Francescának – lényegében afölött szomorogva, hogy valahol máshol kell majd megszállnom ottlétem idején. Nem volt szándékomban siránkozásnak, sem olcsó érzelmeskedésnek hatni üzenetemben, csak tényszerűen jeleztem, ekkor s akkor szerettem volna náluk megszállni két éjszakára, s mennyire bánt, hogy ez nem jön össze, s hogy ennek ellenére szeretném, ha találkoznánk legalább egy koccintásra és ölelésre, ha majd ott leszek.

„Eszedbe ne jusson másnál megszállni. A te helyed itt van, és mindig is itt lesz. Megbeszéljük.” – jött Francesca üzenete percekkel később. Elképzeltem, ahogy késő este a gyermekekkel matatva azok lefekvését szorgalmazva, vacsora után a tévé előtt pihenve megnézik az üzenetem és nyomban reagálnak. Nagyon jóleső érzéssel töltött el, és megnyomtam a gombot, amivel végérvényesen lefoglaltam az utazás utolsó szakaszát is. Hiányzott még ugyan a kirakókocka egy darabkája, de már tudtam, nem veszett el, csak később kerül majd a helyére.

Photo by Artur Dancs

Crema, mint pufferzóna

Korábban érkeztem a jelzett időpontnál, és nem bántam, csak kiléptem az állomástérre és elindultam a parkon keresztül a belváros felé. Örültem ennek a kis plusz időnek, ennek az extra pár percnek, nem kellett sehova sem sietnem. Mindenhol egyszerre akartam ugyan lenni azok közül a helyek, boldogság- és habitus-pontok közül, amelyek enyémek lettek tavaly Cremában, és ugyanakkor azt is éreztem, sehol sem akarok szívesebben lenni, mint ahol éppen vagyok. Ez a visszaköszönő érzés pedig megnyugvással töltött el. Boldog voltam ismét ebben a kisvárosban. Még a B-ben töltött nyári napok mesés emlékében fürdőzve, olyan gyengéden simogató volt Crema, mint a nyarat megtoldó indián nyár. A kettő között pedig a híd Aciman és Guadagnino, Elio és Oliver – mint ennek az egésznek a háttere és esszenciája, ugyanakkor most nem ez volt a legfontosabb  – ez már beleépült, ott van, nem lehet és nem is kell többet ebből kikényszeríteni – hanem maga a pillanat. A macskaköves sétálóutcán a szieszta után megélénkült délutáni forgatagban kopogtam táskámmal a dómtér felé. Meg-megálltam a kirakatokat bámulni, a teraszokról és egyik-másik bolt ajtajából volt, hogy rámköszöntek, vagy csak odabiccentettek. A piazzetta kerthelyiségeiben délutáni kávéra, desszertre érkeztek a népek, de még sok szabad hely volt, és a téren sem volt tumultus. Verőfény áztatta a köveket, egy pincérfiú a kaspóban a virágokat öntözte fekete kötényben, fehér ingben. Hirtelen dézsávű érzésem lett, a milánói dómtéren töltött délelőtt emléke villant át rajtam, mikor a kék egyenmezes junior focisták csapata edzőikkel az élen elsétált mellettem a Duomo di Crema mellett ezúttal. Egy részük a Torrazzóhoz ment, a középkori órás városkapuhoz fotózkodni, a csapat másik része az árnyékban, egy kávézó teraszának ernyője al telepedett le. Én az edicola, azaz a La Provincia újságosbolt előtti padon pihentem meg, miután a bőröndömet odatámasztottam a fehér asztal mellé, ahol nem állt már ott Elio fekete és Oliver fehér biciklije. A dóm harangja éppen elkezdett játszani. A ventimigliai Cristo Re harangjátéka idéződött fel bennem, és az az estébe hajló délután San Giacomo felé kaptatva a domboldalon. Érezni véltem a tenger illatát, a harangszó a teljes környéken szétterülő muzsikáját a jázminillatú, sárga kaktusz-virágú és lila papírvirágos alkonyatban. És mint egy filmes vágásban az átúsztatás, a kép lassan átváltott arra a filmbéli nyolcvanhármas nyári délelőttre, amint Elio és Oliver éppen ennél az asztalnál ülve ismerkedett egymással, amikor megszólalt fölöttük ugyanennek a harangnak ez a félreismerhetetlen hangja.

Photo by Artur Dancs

A Torrazzo és a dómtér

Ebbe a káprázatva hasítva érkezett Francesca üzenete:

„Isten hozott vissza, Cremába! Sajnos, kések, de Nicola már otthon van, és kinyitja neked a lakást. Várunk!”

– Hol fogok lakni? – kérdeztem Nicktől, mikor bevezetett az udvarra a kapuból.

– Természetesen, a helyeden…

De jó, gondoltam magamban, hogy nekem már itt is van egy helyem. Ennyi otthon a világban megannyi kedves helyen felér bármiféle gazdagsággal.

– Francesca Castellari, cara mia, sono felice di rivederti! (Drága Francesca Castellari, úgy örvendek a viszontlátásnak!) – kiáltottam fel, amikor a háziasszony is megjelent a két kislánnyal a kapubejárat felől.

Majd megkérdeztem, kit pakoltak ki a lakásból, hogy nekem helyet csináljanak. Nevetett, a szüleit – mondta. Elképedtem, de megnyugtatott, a szülők jó ideje itt voltak, és miután elmegyek, visszajöhetnek bármikor, nem úgy, mint én, és hogy ezen én ne nagyon sokat filozofáljak, hanem helyezzem magam kényelembe, s majd az udvar végében felsorakoztatott kerékpárparkra mutatva jelezte, hogy gyarapodott az állomány. Ott a régi jó öreg zöld bicikli is, de Nick beszerzett egy szép, masszív, lámpával felszerelt feketét is érkezésemre, épp, mint amilyen az Elio biciklije volt. Nem is sokat késlekedtem, szétkaptam a csomagom, lemostam az út fáradalmait, és már gurult is ki a fekete bringa velem a késő délutáni napfényben fürdő sétálóutcára. Nem volt kétséges, a bringa is tudta, csakis Moscazzano lehet ma este az úticél. Nem reméltem, hogy ismét bejutok majd az Albergoni-villába, s azt sem, hogy a polgármester, Gianluca barátommal futok ott össze. Amióta nem találkoztunk, egy másik álma is valóra vált. Amellett, hogy újra megválasztották polgármesternek, rég dédelgetett álma is beteljesült, és egy retró rádió népszerű kívánságműsorában konferálja fel a zenés üzeneteket szerelmes hölgyeknek és romantikus uraknak. Nem volt semmiféle tervem Moscazzanóban, egyszerűen csak egy kis esti biciklizésre vágytam a mezei úton, keresztül a falun, felkeresni a jól ismert helyeket, habitus-pontonként megérinteni azokat, majd estére visszatérni a városba. A pipacsokkal pirosított búzamezőn haladva, mélyen magamba szívtam a mező, a frissen kaszált széna édes illatát, és végre szakítottam arra is alkalmat, hogy a falu bejáratánál, a mezőn büszkélkedő kápolnát is megnézzem. Nem sok bizonyosat tudtam meg a Santuario della Maria dei Prati eredetéről azon túl, hogy egy 1483-ban elkezdett korábbi templom alapjain és köveiből épült. Vöröses fény folyt szét lepelként a tájon, a hajlongó búzamezőn, a kukoricáson és a kaszálón. Távoli falvak alacsony kontúrjai a templomtornyaikkal, ezek a drága, békebeli skyline-ok szegélyezték a láthatárt, esti madárcsivitelés nyomta el a távoli országút halk moraját, és a tücsökzene.

Photo by Artur Dancs

Úton Moscazzano felé

Beérve a zsebkendőnyi faluba, amint a hivatal épületét elhagytam, a villa zárt kapui előtt vitt tovább az út, nem lassítottam le, a Gambazocchi térre kerekeztem, ahol a kocsma állt a templommal átellenben, Oliver éjszakai pókercsatáinak nyomait őrízve. Már tavaly sem találtam nyitva, azóta a cégtábla és az ILLY reklám is eltűnt a bereteszelt ajtó fölül, elhagyatottan állt az épület, és pókerezőknek még nyoma se volt. Kihalt volt a falu, és örültem is, hogy magamban bóklászhatok a kövesúton. Mikor visszaértem az Albergoni-villához, a montodinei út felé tértem be. Az oldalsó bejáraton belestem a lenyugvó nap vörös sugaraiban fürdő udvarra. A főbejárat előtti ligetben a szobor nézett szembe a házzal és a négy, szép, kerek lombosra metszett fa szolgáltatta az árnyékot annak, aki éppen a ház elé ülne, mint ahogy Elio kottázni tanyázott le ide forró délutánokon, mikor elcsendesedett a környék. Vagy ahogyan apja, az öreg Perlman bámult a naplementébe szivarjával és grappát ízlelgetve az öblös pohárból, olykor csak magában, olykor betévedt vendégeivel, vagy éppen Oliverrel megvitatva a régészeti ásatások és az egyéb ókori görög leletek részleteit. Olyankor Anchise a szakácsnővel, Mafaldával egy sámlin ülve hallgatott bele a koraesti csendbe, mígnem Mafalda el nem kezdett a vacsoraasztal körül tüsténkedni. Mosolyogtam, eszembe jutott, milyen gyarló módon munkált bennem egy évvel azelőtt a gondolat, hogy beszökjek a kerítésen, és lopva körbefényképezzem a házat s a filmből jól ismert udvart és parkot. Nem tettem meg, de másnap a nyitott kapun át, hivatalosan is felhatalmazva mégis beléphettem, hála a polgármesternek meg a gondnoknak, és kedvemre fényképezhettem. Bár, ha jól emlékszem, a pillanat annyira lenyűgöző volt, hogy inkább csak bámészkodtam és ujjongtam, semmint fotóztam volna. Mikor a park túlsó végére értem, megpillantottam a kitaposott ösvényt, ami valaha titkos volt, ma már nyilvánvalóan nem az. Sokan kipróbálhatták már azóta bejutni a kertbe ilyen kevésbé erkölcsös módon. Ami azonban még jobban meglepett, hogy abban a pillanatban hirtelen vágytól vezérelve én is erkölcstelenkedni akartam, és felmászni azon a bozótos ösvényen. Nem is tudom, mire számítottam, talán hogy majd valami olyasmit láthatok, amit addig nem. Az esetleges következményeire nem is gondoltam. A sűrű bozótosban nem sokra haladtam, és csakhamar egy frissen húzott drótkerítésbe botlottam, amelyen ott állt a figyelmeztetés, hogy kamerával megfigyelt terület. Erről már tavaly is tudtam, látni ugyan akkor még nem láthattam. Megkerültem a kertet, és a túlvégén a parknak egy jobb helyet találtam felkapaszkodni a kerítésig. Ott állt a ház a szürkülő alkonyatban, a kertre nyíló ablakok zsalugáterei és a hátsó, kisebb erkély ajtó nyitva volt, a gondnok, Francesco és a nem túl beszédes bejárónő, akik jóvoltából egy éve beléphettem a villa kertjébe, valószínüleg szellőztették a villát. A tulajdonos a jelek szerint mind ritkábban jár ki ide, megunhatta a világ minden tájáról ideözönlő rámenős látogatók, rajongók folyamatos zaklatását. Luca Guadagnino filmje kétségtelenül a világ egyik legerősebb reflektorfényébe helyezte a mindaddig békés unalomban ásítozó villát s a köré épült falut, ugyanakkor ezáltal meg is változtatta az élet s a dolgok itteni békés menetét. S ha valamiben jót tett mégis, az az, hogy felverte a villa árát dollármilliókkal, és Albergoni pedig szeretne kapni az alkalmon, és mihamarabb túladni rajta. Sokat nem láthattam a palazzóból a gyér fényviszonyok és a buja növényzet miatt sem, de egyértelmű, hogy már a tavalyihoz képest is lényegesen romlott az állapota. Eltöprengtem, és a magam részéről elkönyveltem, lényegtelen, mit látok, vagy inkább nem látok, hisz a villát és környezetét nagyon jól ismerem már, számomra a csíny pillanata volt ebben a lényeg. A szederbokrok és a sűrű bozótos össze-vissza kasmatolta a lábamat és a karomat, a kapaszkodásban még a sok utat megjárt Palladium-cipőm is feladta sokéves karrierjét, és szabad utat engedett lábujjaimnak a felfeslett réseken. Fejemet csóválva nevettem magamon, milyen eszement kalandokra adom őszülő fejem. És igazából egy pillanatig sem bántam.

Photo by Artur Dancs

Az Albergoni villa kertjében

Noha fáradt voltam az egész napos utazás és az esti sok kilométeres kerekezés nyomán, pihenés helyett késő este mégis inkább tiszta ruhába bújtam, és kimentem a városba. Vacsorázni szerettem volna, mégpedig a tavalyi emlékeimet felidézve a tortelli cremaschi jutott az eszembe, így célirányosan igyekeztem a kisvendéglő felé a piazzetta távolabbi sarkában. A Quin a hét bizonyos napján tart szabadnapot, hogy a hétvégén zavartalanul nyitva tarthasson a látogatók tömegeinek, akik a helyi specialitásokat keresik Cremában, s elsősorban is a házilag elkészített tipikus tortellit. Történetesen éppen ez a csütörtöki nap volt a zárvatartási nap, így egyéb táplálék után kellett néznem. Miután tudatosítottam magamban, hogy a másnap teljes egészében rendelkezésemre áll kora reggeltől késő estig, lemondtam a kései sétáról a városban, hogy reggel üdén kezdhessem a napot a napsütötte udvaron a frissen lefőzött eszpresszóval.

Amikor olyan helyen vagyok, ahova rég vágytam, a legfontosabb magam számára meghatározni, mi is az, amire leginkább áhítoztam, ami miatt szerettem volna arra a bizonyos helyre eljutni, visszajutni. Annál inkább igaz ez azokban a helyzetekben, amikor csak nagyon rövid idő áll az utazó rendelkezésére, és ez a mi szakmánkban nem ritka – még akkor is, ha ugyanez igaz a magánutazásainkra is. Mint ebben az esetben is. Ilyenkor a legegyszerűbb, ha az ember felidézi magában, milyen képekben ábrándozott adott helyről, mi járt a fejében, amikor vágyakozva erre az utazásra, helyszínre gondolt. Milyen képek villantak fel az emlékezetében, amikor a hétköznapokon visszaszámolt epekedve várva a napot, amikor adott helyre elutazhat vagy visszautazhat majd. Ennek fényében számomra a kora reggeli órákban elkészített kávéval kiülni a csíkos nyugágyba a teraszon egyik ilyen.

Photo by Artur Dancs

Meghatározni magunkban, mire is vágyunk…

Mindenki dolgára ment, csend telepszik olyankor az udvarra, és besüt a nap, megvilágítva a fehér zsalugátereket és a macskaköves udvart is. Időnként megszólal a dóm haragja is a szomszéd villán túl, és elvegyül a reggeli madarak csiripelésével. Az említett teóriák szerint, ebben a hangulatban a nap további részét is könnyen meg lehet tervezni. Főleg, hogy semmi konkrét vágyam és programom nem volt, senki idejéhez nem kellett alkalmazkodnom, nem voltak órához kapcsolódó kötöttségeim – hacsak a Quinbe való visszatérés eshetőségét nem vesszük a tortelli cremaschi ügyében. Amire tudtam, hogy vágytam, reggeli séta a csendes kisváros rejtett utcáin és a főtéren is, ahol ilyenkor napfényben fürdik a piazzetta, a dóm és az egész tér, a sétálóutca, a nyitni készülő boltok kirakatai, a színes falú, rendezett házak, a sárga-zöld-kék zsalugáterek, a szépen cifrázott öntöttvas erkélyek a házak emeletein, a pergolák és a csíkos napellenzők a kis boltok és vendéglők bejárata és a teraszok felett. Ennek eleget téve, rövidesen a macskaköves utcákon lépdeltem, be-belesve a mesés kapualjakon. A szomszédos Premoli palota nagykapui tárva nyitva voltak, oda is beléphettem, s noha a filmbéli jelenetekből jól ismertem, feledhetetlen élmény volt ott lenni.

– Luca (Guadagnino) már nem lakik itt – tudtam meg később Francescától – Úgy gondolta, Crema nem volt iránta elég hálás, amiért világhírnévre emelte a Call Me By Your Name (Szólíts a neveden) sikerével az addig ismeretlen provinciális kisvárost és környékét. Talán New Yorkban él és nem is jár haza. Akkor hallottunk róla utoljára, amikor szilveszteri bulit rendezett a palotában, és az óévbúcsúztatóval ő maga is elbúcsúzott a várostól.

Crema időközben valóban felpezsdült, a világ összes szegletéből idelátogató CMBYN zarándok-turisták végeláthatatlan folyama arra kényszerítette a mindaddig csendes mindennapjaiba feledkezett várost, ahol még az idő is megállni látszott még két évvel ezelőtt, hogy felkarolja a jelenséget, hogy a pillanatnyi (de hónapokig vagy akár évekig is eltartó) népszerűség szelét vitorlájukba befogja, és saját hasznukra fordítsa. Szuvenírboltok, szervezett idegenvezetés, QR-kódos eligazítás a film helyszíneihez, új szálláslehetőségek és autóbérlési cégek, reptéri transzfer bizniszek tették mozgalmassá a várost. Két évvel azelőtt elképzelhetetlen lett volna ennyi japán és amerikai fotózkodó turista a dómtéren, ahol most európai hátizsákos zarándokok, Timothée Chalamet és Armie Hammer filmbéli öltözeteit tökéletesen lekoppintó tinédzserek hordái hemzsegtek a nap minden szakában. Persze, nem biztos, hogy a teljes lakosság ugyanolyan lelkesedéssel szemléli ezt a nagy változást mindennapjaikban, de a kisváros lakosainak többsége végtelen kedvességgel és toleranciával kezeli a helyzetet. Még inkább jellemző az előzékenység, és szinte mindenkinek adódik egy-egy izgalmas szemtanú-története a film három évvel ezelőtti forgatásáról, amit az érdeklődőkkel szívesen megoszt. Persze, mint ahogy Francesca is elmondta délután, amikor az udvaron egy kis proseccora, bordigherai grappára vagy – a gyerekek esetében – kajszibaracknektárra összegyűltünk mind az asztal köré a csíkos nyugágyakban, 2016 májusában-júniusában, amikor a forgatás zajlott, nem sokat tudtak a lakosok az egészből. Sokan azt sem sejtették, hogy egy ekkora kaliberű filmrendező él a városukban.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

– Csak a lezárt utcákból sejtettük, valami nagy készül. Láttuk a langaléta szőke, gyönyörű, amerikai fickót és a hórihorgas, bongyorhajú, vékonydongájú gyereket is a városban lófrálni, szórakozni járni a helyi fiatalokkal, az utcánkban jönni-menni… Hisz itt laktak – mutat jobbra, a falon túlra –  Chalamet a sarkon túl, a szomszéd házban, a piazzettára néző ablakokkal, Armie pedig feleségével és kislányukkal a Luca Guadagnino szomszédja volt, a Premoliban. Ma már nem tudnának olyan fesztelenül, „ismeretlenül” mászkálni, ez teljesen bizonyos – tette hozzá nevetve.

– Akkor Hammerék kijártak a gyerekkel ide az utcára biciklizni forgatások után, Timothée a Premoliba járt zongoraleckéket venni az öreg Roberto Solci zongoraművésztől, hiszen, noha a filmben virtuóz zongoristaként szerepel, valójában itt tanult meg zongorázni a forgatások kezdete előtt, 2016 májusában. Esténként pedig mind Luca lakásában gyűltek össze a napi munkát és a másnapi terveket megvitatni, és filmeket nézni egy-egy kupa bor mellett.

Házigazdáim kitérnek a CMBYN-jelenség számukra is kedvező hatásairól, fellendült az AirB&B kereslet, és folyamatosan szállóvendégeik vannak. Francesca siet hozzátenni, hogy a CMBYN-turistáinak bibliaként ajánlja a magyar és angol nyelvű blogjaimat, főleg a Somewhere in Northern Italy című angol nyelvű fotóblogot, ahonnan mindenki elegendő mennyiségű információval indulhat zarándokútjára. Megköszönöm, és megilletődve árulom el, hogy a honlapom valóban többtízezres forgalmat bonyolít ma már, követni sem tudom, és idejét sem tudom, mikor lesz alkalmam bővíteni, de azon leszek, hiszen ezen a nyáron is sok élménnyel, információval, és többszáz fotóban rögzített élménypillanattal lettem gazdagabb. És ezt azoknak is oda szeretném ajándékozni, akik nem annyira szerencsések, hogy ezekre a gyönyörű tájakra eljussanak.

A délutáni órákban időt kerítettem elsétálni a város másik büszkeségéhez, ahova legutóbb nem jutottam el, a bazilikához. A Santa Maria della Croce XII Piusz pápa által 1958-ban lett kis bazilikának nyilvánítva, maga a templom már a XVI. századból datálódik, többszöri átalakítás, átépítés és bővítés során kapta jelenlegi formáját. Hogy az esti nyitásra a vendéglőhöz visszaérjek, idejében visszaindultam a várostól távolabb eső bazilikától a bergamoi úton. Kedvem lett volna felpattanni az egyik buszra Bergamo felé, hogy azt a kört is kiiktassan a magam CMBYN-bakancslistájából, de úgy gondoltam, egy alapos csavargásra már nem elégséges az idő, és hagyni kell egy következő látogatásra is felfedezésre áhítozó titkokat.

Photo by Artur Dancs

Szieszta vendéglátóimmal

A hölgy a vendéglőben nem emlékezett úgy rám, mint ahogy én őrá, de biztosított afelől, hogy amennyiben itt ettem a tavaly a tortelli cremaschit, és szerettem, akkor most sem fogok csalódni, mert ugyanúgy helyben készítik el házilag és nagy gondossággal, éppen ezért legalább húsz percet várnom kell majd, hisz éppen tizennyolc perc szükséges a megfőzésére. Nem bántam, hogy ezt az időt helyi fehérbor társaságában a piazzettát bámulva kellett eltöltenem. Tisztában voltam vele, hogy a pufferelésre szánt átmenet-időm lassan lejár. Diszkréten egy a pufferzónát megtoldó pufferzónát iktattam még be, egy kis esti sétát a Garbaldi térig s onnan a sétálóutcán vissza a Piazza Duomo-ra. Pont, mint amikor otthon nem sietek hazafelé, hanem hamarabb leszállok a metróról, hogy egyet sétálhassak még hazatérés előtt, vagy jó nagy kerülőt teszek a metrómegállóból hazáig a mellékutcákban, egy-egy szép napot eképpen magamban megnyújtani. Önámítás, persze, de működik.

Nyár cikádaszárnyon az olasz riviérán (9)


 

Habitus-pontok Bordigherán

Annak ellenére, hogy el akartam kerülni mindenféle megkötöttséget olaszországi napjaim idején, nagyon vigyáztam ugyanakkor arra is, hogy bizonyos rituálék kialakuljanak. És ha nem is napi jelleggel, de bizonyos rutinok jellemezzék az itt töltött mindennapokat. Ezek a kisebb-nagyobb rendszerességgel megismétlődő tevékenységek távol az otthoni rutintól, és még távolabb a munkautak során helyszínenként más-más formában életbe lépő szokásoktól talán azért  fontosak nekem, mert világéletemben a legalapvetőbb biztonságérzetet egy adott közegben ezek a biztos kapaszkodók adták meg.  Mert ezek azok: kapaszkodók. Kereszteljük el habitus-pontnak.

Photo by Artur Dancs

Mediterrán csendélet

Előfordul hétköznapjaim során, hogy egy héten belül négy-öt országban és még több helyszínen is megfordulok. Munkám során ugyanazokban a városokban ugyanazokban a szállodákban szállok meg jobbára, és ismerem a szállodaszoba és a folyosók minden zeg-zugát. Ha éjszaka megébredek, nem biztos, hogy elsőre tudom, melyik kontinensen és milyen városban illetve időzónában vagyok – ezek kevésbé lényeges információk abban a pillanatban. Azokban a pillanatokban a lényeges az, hogy tudom, hol vagyok a leszűkített mikrokörnyezetemben. Tudom, merre kell nyúlni az ivóvízért, merre van a mosdó, hol kattintsam fel az olvasólámpát, hol nyílik az erkélyajtó, merre kell elindulni reggelizni, és kitekintve a nagyobb egészre, az is feldereng bennem hamarosan, mi célból vagyok itt, merre visz az utam tovább, mi a feladatom aznapra. Jelképesen az ismétlődő szállodaszobák és városok a világ különböző pontjain ilyen habitus-pontok. Persze, a konkrét habitus-pontok még ennél is biztosabb talajt építenek talpam alá. Mint például a hajnali sétáim Norvégiában a korai reggeli után az erdőben a kis tóhoz, vagy Koppenhágában a Balti-tenger partján. Megérkezni például Miamiba és a Publixba sietni rántottcsirkéért és friss kubai kenyérért, vagy Los Angelesből lerontani Santa Monicába a promenádra mézes-mustáros csirkét enni rácsosra vágott sültkrumplival. Vagy újabban az affogato fenn, Los Felizben. Forró nyári napokon lezúduló zápor utáni fülledt párában felmenni Felső-Mannhattanbe, a Fort Tryonba, az Édeni-kertbe, harmatot szedni a szirmokról. Szatmáron júniusi éjszakán hársfaillatot inni a korzón.

Bordigherán ilyen volt például a reggeli presszókávé az erkélyen, azon, amelyikről a tengert és a hegyet is látni lehet. Örültem, mikor rábukkantam az egyik konyhakredencben a kotyogós kávéfőzőre. A ház asszonya nyilván évek óta nem használhatta, a szállóvendégek pedig minden bizonnyal a kevesebb macerával – és rituáléval – járó modern kávéfőzőt helyezik előnybe ezzel szemben, még akkor is, ha az eredmény nem krémes és habos eszpresszó, hanem híg amerikai kávéital. A sztárbakszok világában nem csoda, ha kávékultúrája már csak nagyon kevés embernek maradt, és még kevesebb az, aki elhiszi, hogy a kávé nem egy mindenféle ízesítéssel ellátott, édesített meleg lötty papírpohárban. De, persze, nekem nem a világ és a kultúra megmentése szempontjából fontos a presszókávé, hanem, mert szeretem. Otthonról hoztam, s bár nem volt szabad kávéznom gyermekként – nem is hiányzott – a reggeli kávézás szertartásai még a legszürkébb időkből is szép emlékként köszönnek vissza.

Photo by Artur Dancs

Reggeli strand

A reggeli séta a lungomare mentén egy másik bordigherai habitus-pont, és menet a partra be kell ugrani a főutca valamelyik pékségébe egy frissen gőzölgő sajtos focacciáért vagy egyéb péksüteményért, de ha a kisbolt esik épp könnyebben útba, friss gyümölcs is megteszi. Megvan a tengerparti sétának az esti változata is, ha például egész nap valahol másutt csavargott az ember, jó megtérni nap végén a parti vendéglőktől esti életre kelt promenádra. Ilyenkor a Baretto melletti táncos mulatóban retró zene szól, a nyolcvanas évek slágerei, olaszok és külföldiek is. És bár azt hihetné a nyájas szemlélődő, idősebbeknek akarnak ezzel kedvezni, nem kell sokat nézelődni, hogy kiderüljön, a mai fiatalok, ragazzák és ragazzik élvezik ezt a tengerparti retrót a leginkább a táncparketten.

A Città Alta-nak is megvan a reggeli és esti verziója is. Sőt, a déli is, ha úgy adódik. Ha kora reggel megyek fel az óvárosba, már az egykori városkapuk egyikén belépve belecsöppenek a helyiek reggeli újságolvasós, kávézós, eszmecserés világába. A kőkockákon, a szűk folyosókon és sikátorokon, az árkádok alatt a kevésbé hangosan mondott mondatcirádák szavai is élénken pattogzanak szerte-szét ebben az órában. Az oszlopokra néhol virágok futottak fel, onnan hajlanak alá figyelni ezt a tereferét. Nem is ülnek feltétlenül egy bizonyos asztal körül, hanem egyik itt, másik ott, egyik háttal, másik oldalvájszt, harmadik épp csak a kijáratnak támaszkodva. Persze, amikor egy idegen is felbukkan, mindig adódik egy pillanatnyi csend, és elkerülhetetlenül minden tekintet jól megnézi magának az illetőt, majd visszatérnek a maguk dolgaihoz. Engem meg, az idegent, hagynak szó nélkül tovább menni.

Photo by Artur Dancs

Az óváros tornácai

Fenn a templom és a harangtorony előtti tér üres, a kis térről elnevezett Piazzetta asztalai is ásítoznak még, napközben ezt a turistáknak engedik át inkább – azok meg (eltekintve néhány magamféle elvetemült elveszett lélektől) sokkal később kezdenek felcsörtetni ide, hogy addig a pékek és a szemközti kézművesboltos meg a cukrásznő kényelmesen megtárgyalhassák, amit előtte nap nem volt alkalmuk. Délelőtt már jönnek-mennek a látogatók, zajosak az asztaltársaságok is, visszhangzik a piazzetta. Az is be-besiet a templomba, aki amúgy sosem járna be. Mert Olaszországban valahogy mindenki kedvet kap bemenni egy-egy templomba. És Bordigherán meg, aki felmegy az óváros tetejébe, automatikusan megteszi a látogatást Isten házában, már csak azért is, hogy hűsöljön cseppet, vagy hogy a különálló harangtorony rejtélyének utána szimatoljon valamiképp. De persze – és mi most itt ugye, összekacsintunk – az igazság nem ott keresendő. Vannak, akik délire már megjárták a Beodót is, mások előbb meguzsonnáznak a piazzettán, mielőtt nekivágnának az útnak. Ez a mai turistaösvény egykor a város vízvezetékének lett kiépítve, amely a mai Padre Giacomo Viale térre, a piazzetta mögé hozta a friss hegyi források vizét, onnan elosztva azt a kutaknak és városi vízelvezetőknek. A Sentiero del Beodo a páratlan kilátást vadászók kincsesbányája, másrészt zarándokút is mindazoknak, akik Claude Monet nyomdokait kutatják a Sasso folyó völgyében.

Pontosan tudom azt az időpontot is, amikor úgy kell délben a piazzettára jönni, hogy ott ne legyen rajtam kívül senki. Csak a pék ismét a szemközti kézművessel és a cukrásznéval. És a fotóm kedvéért még abroszt is cserél sietve a nő, nehogy úgy legyen szégyenszemre megörökítve az ő kis terasza, hogy az abrosz nem kifogástalanul roppanós a déli párának a súlya alatt, amit az árkádok alatt a tenger felől idehoz a forró déli szél. Este a bohémoké a tér, a Piazzetta asztalai fürtökben termik a vendéget, borozóst, pizzázót, társalgóst. Zajosak, és mégsem hangosak. Moraj van. Egy-egy robogó töri csak meg a moraj egyhangúságát, és a biciklin érkező kölykök kerékpárjainak zörgése a macskaköven.  Ilyenkor, este jó kisétálni az árkád alatt a Via Collira, és lenézni a tengerre. Ha telihold úszik épp a tenger felett, a Garnier Villa pálmafákba ágyazott kísérteties fehér tornya int vissza, miközben megcsap az esti szellő. Behúnyt szemmel is tudom, miközben a kőkorláton át Sanremo felé az öbölbe vész tekintetem, hogy mögöttem, a kapu külső falán, az út felé van egy ártézi kút. Mellette egy kőpad. A kocsmáros fiú a piazzetta trattoriájából szokott ide kiülni este, amikor egy-egy pillanatra és egy füstre ellóghat, csak úgy kötényben, és a hideg csap alatt felfrissítheti arcát, majd vizes kezével csillogó fekete haját hátrasimíthatja.

Photo by Artur Dancs

Este a piazzettán

Az óváros habitus-pontnak is megvan bennem a maga habitus-pontja: a Marabutto, azaz a kis kilátó a Cape Pinettán, amelyhez az első világháborús Piave emlékműtől az a sétány vezet, mely a városra és a kéklő öbölre nyílik, ahol harmincmegannyi éve egy nyári délelőttön Elio és Oliver életük meghatározó beszélgetése során kisétált a panoráma-teraszra. Este a tinédzserektől hangos a sötét park. A fenti hangos diszkóból szivárognak le ide kamaszkodni és szerelmeket is vallani egymásnak a pálmafák és kaktuszok védelmében jól elrejtett padokon. Délelőtt idős emberek ücsörögnek az emlékmű körül, és a víz csobogását hallgatják a szökőkútban. Ilyenkor én is hosszabban időzöm el itt. Az éjszakai panoráma is lenyűgöző, derült időben Nizza fényei is idelátszanak Monaco fényár-parázsfészkén túl, de nappal, amikor a tintakék tenger és a nála csak kicsivel világosabb ég szeretkezik egymással a napfürdette riviéra teljes látványával szemérmetlenül az oldalán, az a pillanat olyan, amiért érdemes volt megszületni.

Fenn a hegyen, a Via dei Colli magasan fekvő elágazásában a Monet-kilátó vitatkozik velem ezen a státuszon, de nem hagyom felülkerekedni, bármennyire is fontos számomra ez a hely, ahonnan a mester a Bordigherai látképet festette, s ahova Elio megannyi könyvet olvasni feljárt, mielőtt Olivert is beavatta a hely titkába. A kilátó maga ma már teljesen lezárt magánterület, és a kilátás, ami a közönséges halandónak még megmaradt abból, amit 1884 nyarán Monet, 1987 nyarán meg a fiatalok láthattak, csak szegényes töredék. De feljönni ide ugyanolyan fontos habitus-pont, mint bármely korábban említett. Vagy mint a reggeli úszások vagy a délutáni fürdőzések a Mediterrán vizében.

Photo by Artur Dancs

Bordighera – a királyi panoráma

A konyhapulton a megnyitott franciaablakok zsalugáterein csíkosan beáradó reggeli napsugárban a San Giacomoban szedett vadvirágcsokor meg-meglebben a besurranó tengeri szellőben. Alatta a vesszőkosárban illatos sárgakörte és csengő barack, mellette egy üveg Amaretto – grappa vapore – aranyló, sűrű kajszinektár meg a piros kotyogós. Elámulok a spontán tablón. Ennél tömörebben és ízekretörően nem is lehetne összefoglalni ezeknek a napoknak a hangulatait. Nem szöszölök sokat a kora reggeli táplálkozás körül, tudom, nem hagyhatom ki a pékséget az utolsó nap reggelén sem.

– A szokásos sajtost? – kérdi az eladónő az üzletben immár ismerősként üdvözölve. Ő angolul próbálkozik, én meg olaszul, ez a mi kis kialakult konvenciónk itt tartózkodásom során. Mondom, nem, legyen valami különösen helyi, valami tipikusan ligúr. Édeset? Sósat? Mondom, mindkettő legyen. Egyik olivaolajjal bekent, durvasóval meghintett, prosciutós, a másik cukros.

– A sóst mi helyi fehérborral fogyasztjuk reggelire – magyarázza Carolina, sietve elismételem, amit hallok, nehogy félreértelmezzem, ő meg nevet. Igen, jól értettem, szerintük nincs abban semmi kivetnivaló, hogy reggel az ember egy pohár fehérbort legurítson a focacciája mellé.

– Ezt én is így látom – helyeslek készségesen, és érzem, amint egy fokkal még beljebb kerültek a szívembe ezek a drága taljánok. Meg is kérdem, mi a szokás az édessel, amellé mit kell reggeliben legurítani?

– Azt tejbe kell mártogatni vagy capuccinóba – jön a tájékoztatás – De a reggeli kávé mellé is kitűnő társítás – teszi hozzá, és ezzel a megoldással egyezek ki ebben a pillanatban, ugyanis tudom, hogy terveim közt éppen a Baretto derengett fel azon a reggelen, ezért nem is fejeztem be otthon a kávézást az erkélyen.

A pékséget elhagyva, a vasúti sínek alatti átjárón át pillanatok alatt a lungomare reggeli napsütését élvezve indultam le a sziklákhoz a vízpartot paskolgató fehérszegélyű hullámok ölelésébe. Egyedül vagyok a környéken, nyugtázhattam, csak az egyik beach-bár környékén tüsténkedik egy takarító odébb, de kisebb gondja is nagyobb nálam. A búcsúzó napjaimon rosszkedvű és szomorú szoktam lenni. Riviérai napjaim cikádaszárnyon teltek, színesen és gyorsan, rapszodikusan és hangulatosan. Örömmel tapasztaltam, hogy hibátlan a hangulatom berögződéseimmel ellentétben. Mindenképp szerepe volt ebben annak a jól időzített „pufferzónának” is, amit a riviéráról való távozásom és a hazautazásom közé iktattam be utolsó pillanatban, ide való indulásom előtt. Így nem az járt a fejemben, hogy elhagyom Olaszországot, hanem hogy másnap kerékpárra pattanhatok majd Cremában, valahol Észak-Olaszországban,  és körbebringázhatom a jólismert környékeket.

Photo by Artur Dancs

A sziklákon

Búcsúmnak Bordigherától azonban meg szerettem volna adni a magam módját. És ez pontosan a habitus-pontokhoz kötődött elsősorban. Egy csokorba összegyűjteni a legnagyobb öröm-pillanatokat, összekötni a boldogság-pontokat, hogy mint egy folyamatos örömmámor a szerelmi aktus végén elhozza a beteljesülés érzését. Annyira jól ismertem már Bordigherát és a magam viszonyát is Bordigherával, hogy tudtam, hogyan tudom leghosszabban és legintenzívebben kitartani ezt a búcsú-örömmámort. Akkor tanultam meg ezeknek a boldogság-momentumoknak a legmélyebb átélését és kiterjesztését önmagamban, amikor Amerikába kiköltözve egyszer s mindenkorra felhagytam a szokásos, mindennapos kompromisszumoknak való megfeleléssel. Rájöttem ugyanis akkor, hogy a személyes boldogságom mindennél fontosabb. Ha ez csak ideig-óráig is tart, sokkal messzebbre visz aztán, mint egy megalkuvás súlya alatt született viszonylagos semmilyenség. Nem Amerika hozta ezt ki belőlem, hanem éppen az ellenállásom Amerika felszínes sekélyessége ellen.

A sziklán ülve a kék tenger fehéresen mosolygó csapkodásainak ölelését figyeltem a kövek körül, s ha felemeltem a tekintetem, a távoli Alpok napfényben fürdő kontúrján pihentettem meg szemem. A hátam mögé, a hegyre is felfutott a tekintetem, a Mostaccini-villához a Monet-kilátó elárvult – immár nagyon privát – tornyáig, és tudtam, ma mégegyszer felmegyek a cikádáktól közelebbről is elbúcsúzni. Nem volt kérdéses, hogy a sziklán való reggeli tanyázást követően a Barettoban kötök ki. Maurizio gesztusa bennem élt, amióta csak elhagytam legutóbb Bordigherát. Bár nem sok esélyt adtam annak, hogy a vézna pincérfiú azóta is ott szolgálja fel a Ruffinót. Talán csak, mert nem szerettem volna csalódást okozni ezen a napon magamnak semmiben. Úgy gondoltam, kihasználom az ingyenes talpmasszázs lehetőségét a bordigherai plázs kavicsos szőnyegén, és csak a promenád lépcsőjéhez visszaérve húztam vissza a cipőt. A Baretto teraszán csak néhány asztalnál ültek, jobbára idősebb helyiek. Újságot olvastak, kóstolgatták az apró csészéből a kávét és néha belefeledkeztek a tenger látványába. Narancssárga trikóban és a reggeli nyirkos levegőre tekintettel egy mellényben futkosott ki-be a pincér. Nem Maurizio volt, ezt mindjárt láttam, hanem egy jó kiállású férfi. Mikor közelebb értem, tűnt csak fel, hogy… De hisz ez ismerős! Giuseppe volt az, a báros, aki tavaly Maurizio gondoskodásába ajánlott, miután a Ruffino körüli eszmecserénket megejtettük. Később még mogyoróstálat is küldött nekem a pincérrel, csillogó fehéren mosolyogva a bár mögül, mikor odafordultam tekintetemmel megköszönni.

Photo by Artur Dancs

Villa Mostaccini

– Ehiiiii, mio caro! – kiáltottam fel örömtől sugárzó arccal, mikor a bárpulthoz értem. Ő is épp visszaért, miután kivitt néhány rendelést, és tisztában voltam, hogy butaság lenne azt hinnem, emlékszik rám egy év távlatából. De a felkiáltás bennem örömöt okozott s a visszatérés boldogságát egy helyre, ahol egyszer már boldog voltam. Másrészt pedig az ilyenféle közeledés bárhol a világon és bármilyen személyzethez – ma már tudom – nem lehet melléfogás. Legtöbb esetben a kiszolgálás minőségének magasságait is jelentősen megemeli egy eféle gesztus. A kékszemű fehéret mosolygott rám, miközben a tálcát a pultra tette, és kezet fogtunk.

– Come stai, mio amico? Come sta mio bello Maurizio? (Hogy vagy barátom? Hogy van az én szép Maurizióm?)

Akkorát nevetett, hogy meg kellett támasztania a pultot.

– Il tuo bello Maurizio…hahaha… sta molto bene, grazie! (A te gyönyörű Mauriziód… hahaha… nagyon jól van, köszi!)

Nem értettem, miért nevetett, ki tudja, milyen összefüggések adódnak Maurizio szépsége s a mai reggel között, mindenesetre reméltem, erre is fény derül később. Bár, sajnáltam, hogy a fiú nincs ott, ugyanakkor nagyon örültem most Giuseppének.

– Un caffè doppio con un po’ di latte, per piacere, Giuseppe. (Egy eszpresszót csepp tejjel, kérem szépen, Giuseppe…)

Egy pillanatra megtorpant, igyekezett megérteni az idegen akcentussal elmondott rendelésem, majd a bárpult mögé állva elkezdte lepréselni a presszógépből a kávét nekem, majd sandán rámnézett:

– Maurizio… Il tuo bello Maurizio, no? (Maurizio… A te gyönyörű Mauriziód, nemde?) – és kérdően nézett rám, karjával magafelé intve színpadiasan hamiskásan mosolyogva teljes fogsorával, amit én nem értettem, de mivel tudtam, ezzel már nem lehet melléfogni, hevesen helyeselni kezdtem:

– Sì, sì, sì… il mio bellissimo. (Igen, igen, igen… az én legszebbem)

Photo by Artur Dancs

Baretto

Ezek szerint itt van amaz is, csak nem láttam még, és egyszer majd előbukkan s kihozza majd nekem a kávét, gondoltam, és leültem egy a tengerre néző asztalhoz. Giuseppe intett, hogy majd jön a kávé is azonnal. Meglepetésemre azonban Maurizio nem bukkant elő, ő hozta ki a kávét és kuncogva letette.

– Che cosa…? (Na, mi van…?) – és én is nevettem – Dov’è il bello? (Hol a szépség?)

– Anche un altro?… (Egy másik is??) – kerekedett ki a szeme, és göndören kacagott.

– Maurizio…

– Sì.

– Mau-ri-zio – taglaltam, mintha ő nem értene olaszul.

– Pron-to.

– Tu non sei Maurizio! (Te nem vagy Maurizio)

– Ma sì, io sono Maurizio, lo so per certo. (De én vagyok, biztosan tudom) Il tuo bello, hahaha. (A te legszebbed) –tette hozzá kuncogva.

Innen már angolul folytattam, hogy kibogozhassam a szálakat, amelyek ehhez a vicces kora délelőtti gabalyodáshoz vezettek. És elmondtam, hogy a pincérfiú nekem a Maurizio, aki tavaly a bort hozta ki ahhoz az asztalhoz a sarokban egy nyári délutánon, és ő pedig Giuseppe, ugyebár, a szépmosolyú, na jó, szintén bellissimo báros, aki mogyoróstálat küldött nekem. Hangosan nevetett, s miközben letette a tálcát az asztailomra, a fejét csóválta:

– Nem, nem, nem… Maurizio én vagyok, a délutáni pincér pedig Giuseppe, aki bejár a nagy forgalom idején segíteni az esti órákban…

– És akkor te mindvégig Maurizio voltál, ő pedig Giuseppe???! – nyekeregtem ki az értelmetlen kérdést, amitől ő még jobban nevetett, és bólintott, hogy valahogy úgy.

Photo by Artur Dancs

Maurizio

Magamra hagyott a kávémmal, majd később, miután a szomszédos asztalnál ülő idős hölgynek is kivitte a feketét, és meghalgatta annak is a mondandóját érdeklődéssel és végtelen türelemmel, visszatért mellém, és kérte, mondjam már el, mitől maradt nekem az a „bellissimo Maurizio” olyan emlékezetes, én pedig feltártam előtte a gesztus titkát, ami megragadt bennem, s ami akkor hazáig kísért Bordigheráról New Yorkig.

– Maurizio-gesztusa? – kérdezte meglepve.

Semmiség, jeleztem, egyszerű kis jelzés, de jókor, jó helyen. Ezekből az apróságokból építjük fel emlékvárainkat, meséinket, magyarázom. Akkor most ezek után ő ezt a gesztust elteheti-e magáénak, ha már róla kereszteltem el – még hogyha véletlenül is? Ha kell, hoz egy reggeli pohár Ruffinót is nekem az ügy előmozdítása érdekében.

– Az megvesztegetés lenne – tiltakoztam kacagva – majd máskor hozzon bort. De a ma reggel után minden további nélkül jogot formálhat a gesztusra, és jelképesen megmutattam neki.

Eltávozóban láttam még. Addigra begyűltek a reggeli kávézók a teraszra, Maurizionak meg gyorsabban kellett a presszógép karjait húzogatni. Odaintettem neki, és ő utánam kiálott:

– Ciao! Ciao!… Ciao, bello! Ahhhahahaha! – és az öklével szíve fölé kalapácsot mutatva, az immár jogosan birtokolt Maurizio-gezstusával eresztett utamra.

A Garibaldi téren a piac felé közelítettem. A könyvesboltban éppen nyitottak. Az ajtón egy nagy plakát hirdette az olasz regényt, ami meghódította a világot: „I leoni di Sicilia” (Szicília oroszlánjai), mellette „Deutsche Bűcher” és „English Books” felirat is hirdette a megfelelő zászlókkal rajta, hogy bárkit szívesen látnak itt, bárkinek érdemes bekukkantani a boltba, ahová Elio is rendelte könyveit, amelyek világában oly sokszor a Monet-kilátó magányában merült el. Élveztem mindig ezt a bolt- és vendéglősort itt a kis téren, ahol a másik Piave emlékmű található éppen a piaccal szemben a buszmegállónál, mert hangulatosak voltak kinézetre, és volt egy közös titkuk: nemcsak a térre, hanem a túloldalról a főútra is nyíltak. A belvárosi templomnál elágazó utak ezt a kis szigetet közrezárva adták meg a lehetőséget ezeknek a helyiségeknek, hogy mindkét oldalból bejárhatóak, azaz átjárhatóak legyenek.

Photo by Artur Dancs

Amico Libro – a könyvesbolt a Garibaldi téren

A piac bejáratánál két férfi táblázott, egy meg kibicelt az asztal mellett. Mindhárman söröztek. Olyasmi jóféle öregek voltak, akiknek immár nem sok sürgős dolga akad az élet hétköznapjaiban, semmint takarékon megélni a mindennapokat. Voltak évek, amikor irígykedve néztem, valahová, valamelyik fontos dolgom után sietve ezeket, ma meg már mind nagyobb szkepticizmussal gondolok erre vissza. Minél közelebb kerül az ember ahhoz a korhoz, amikor az élet nagy meglepetéseket már nem tartogat számára, annál kevésbé tekint izgalommal egy ilyen békés élet tét nélküli ígéretei  és kora reggeli táblázásai felé.

Friss gyümölcsöt vettem magamhoz, és elindultam a Piazza Di Amicis lépcsőin fel a Marabuttóra. A háborús emlékmű melletti padokon most nem ült senki, és az egész téren csak a cikádák zakatolása és a szökőkút csobogása jelentett hangokat, s egy-egy ritkán, a Via dei Colli irányába kapaszkodó autó. A delelőre járó nap ekkor már éreztette erejét, jó volt a Cape Pinetta árnyas fáinak hűvösében megpihenni, a kútnál az arcomat felfrissítettem, és a barackot is megmostam. A távolba, a városra és a tengerpart hosszan hajló vonalára néző külső padra ültem, és a gyümölccsel szomjamat oltva tekintetemmel ismét bejártam az egészet Nizzától Monte Carlón keresztül, Mentonon és Ventimiglián át Sant’Ampelio kápolnájáig. Ha a Ventimiglia fölé magasodó hegyre néztem, bár nem is láttam, tudtam, hogy valahol ott feszít San Giacomo kistemploma, meg hogy egy zöld spalettás ablak jázminillatú reggeli derűjében, most is minden bizonnyal ott napozik a fekete cica a párkányon.

A sétány végén a három városvéd: Butafoegu, Tiralogni és Cagastrasse – sosem tudtam igazából melyik melyik az ágyúk közül. Keveset időztem el mellettük, inkább a park trópusi növénycsodákkal buján benőtt ösvényein mentem tovább le, majd még fennebb, útközben egy sirály engedelmével ismét friss vizet locsolva a fejemre a kútból, és egy centessel fogadalmat téve a szökőkútnak is a visszatérésre. Egy óriás aloe karvastagságnyi levelén egy éles tárggyal bevésett és beleszáradt írást vettem észre: Hungary. Milyen sötét világok élhetnek egy olyan ember lelkében, aki eljut ide, és egyéb maradandót sem tud alkotni. Bordighera, aki ismerte a királynét, Garniert, Marianit,  Monet-t, és Acimannek köszönhetően ismerheti Eliot és Olivert is, minden bizonnyal eltekint az ilyesforma primitív gyarlóságok felett. Csak mi, időhöz és frusztrációinkhoz kötött emberek bosszankodunk ezen ideig-óráig. Netán még az is megfordul a lelkünkben, hogy valamiért magunknak is kell ezek miatt szégyenkeznünk.

Photo by Artur Dancs

Piazza Di Amicis

A rövid reggeli tengerparti elmélkedésnek indult sétám immár magasan delelőn túl járt, és lényegében strandnadrágban voltam még mindig, de úgy gondoltam, csak annyi időre felszaladok az óvárosi kis térre, hogy megmártózzam a déli hangulatában. Ilyenkor mindig ez van: sorra kerülnek elő bennem ezek a „holnap ilyenkor már” pillanatok, és noha tisztában vagyok vele, mennyire badarság, s azzal is, mennyire kártékony is lehet saját hangulatomra nézve, mégis megadom magam nekik. Hogy mennyi mindent nem élhetek már meg ugyanebben az órában ugyanitt, vagy ugyanott. Persze, hogy majd este is felfutok a piazzettára, sőt, azt is elterveztem, ott vacsorázom ma este. De délben felmenni ma teljesen más, mivel holnap már nem tehetem meg.  Engedek, hisz tudom, másik oldalról meg egyértelműen az élmény elmélyítését fogja bennem szolgálni, azt az italt, amit egyszer teljes bizonyossággal meg fogok szomjazni valahol, távol innen térben és időben. Nagyon távol.

Alkonyatkor a Monet-kilátón szerettem volna lenni. Mikor késő délutánba hajlott a nap, és uzsonna gyanánt egy szelet sárgabarackos pitét magamhoz vettem, elindultam a villasoron a lakásomtól felfelé a Via Romana irányába, az immár ismerős turistaösvény felé, ami a meredek rövidítés a Via dei Collira. Már nem fulladtam ki annyira a lépcsőkön, és nem is kellett semmi újat felfedeznem, csak élveznem a napnyugta aznap este is képrázatos szín-játékát. Az óváros képe a harangtoronnyal a közepén, az élő Monet-festmény jobbra a vállam fölött bontakozott ki, amint lépkedtem mind magasabbra. Ismertem korábbi fotózásaim emlékei nyomán már azt a lépcsőfokot is, ahonnan a legtökéletesebb a panoráma. Balra még nem akartam nézni, a monacoi kanyar  kitárulkozó látványát akkorra hagytam, mikor felértem az útra és elindultam a Monet’s Berm felé. Előttem a Torre dei Mostaccini, s az U alakú völgyön túl pedig már búcsúzott a nap. Békakuruttyolástól és cikádazizegéstől volt hangos a domboldal. Az esti madarak még cserfeltek, de sorra tünedeztek el, s adták át helyüket a tücsköknek és a többi hangos zenélőnek. Mintha sok éve elveszített baloldali hallásomat is visszanyertem volna egy pillanatra, olyan összhangban hallottam minen irányból a természet eme csodálatos zenegését. A tenger kéklő, de sötétedő látványa felidézte bennem a nem hallható hullámverés esti susogását, ezzel színezve ezt a szép esti szimfóniát. A völgy s a város fölött egy padon telepedtem le odébb, és tudtam, hogy én innen már soha nem mehetek végleg el. Ez a soha segített elveszíteni az időérzékemet, lassan alkonyodott, de már jócskán sötétedett, és mint a nyári esték szentjánosbogarai, feltünedeztek a csillagok az égen s a városon is.

Photo by Artur Dancs

Búcsú

Egy autó zavart fel időtlen ábrándozásomból, és egy idős pár sétált ki a szirtre, fényképezni próbáltak, de a kép csak nem akart olyan lenni, amilyennek az úriember eltervezte. Állvánnyal sikerülni fog, szólaltam meg, mikor köszönés gyanánt felém biccentettek, csalódottan az autó felé somfordálva, hogy a nagy esti panoráma csak egy nagy elmosódott izé lett a márkás fényképezőgép kijelzőjén.

– Nincs nekem olyan… – mondta rezignáltam a férfi.

– Meg fényképezni se nagyon tud – tette hozzá még rezignáltabban a nő.

– Kölcsön vehetik az enyémet – mondtam, s készségesen nyújtottam is, de hirtelen fagyos arccal meghőköltek.

– No, vegyék csak el, felszerelem maguknak a gépre…

Hirtelen keresztülfutott az agyamon, hogy én nem is tudom olaszul, hogyan kell mondani a kölcsönvételt. De akkor mit mondhattam nekik?!… Ekkor döbbentem rá, hogy az általam nem ismert szó helyett egy frissen tanult másik szót szúrtam be önkéntelenül a mondatba: noleggiare, azaz bérbe adás.

Mivel továbbra sem jutott eszmbe a kölcsön szó, csak kuncogtam magamban egyet, s kézjelekkel megnyugtattam őket, nem pénzért árulom az állványomat itt, a dombtetőn, és néhány fotós beállítást is megengedett így nekem a gépén a kicsit lazábbá vált öregúr. Egy mosoly az asszony száját is elhagyta végre:

– Legalább lesz egy jó fotónk is… – tette hozzá, mikor az urát a fotózkodás után betuszakolta az autóba.

Levigyenek? Intettem, hogy hálás vagyok, de nem, sétálni fogok. Tudok-e valami jó helyet vacsorázni? Mondom, igen, és lemutattam az esti fényében pompázó haranglábra: La Piazzetta!

– A dopo!

A tavalyról jólismert macskaköves sikátorban – vonító házörzők kapun túli koncertje közepette szivárogtam le a Città Alta felé a Moreno-kertek alatt a Mariani villa mellett elhaladva. Későre járt, de szerettem volna elnyújtani magamban az est eme pillanatát, ami a piazzettával pontot tesz majd ennek az egész csodálatos időszaknak a végére a riviérán. S hogy ez minél később következzen be, újabb s újabb titkokat akartam még felkutatni az óváros labirintusaiban, mígnem már minden út, amit bebarangoltam, csak a templom előtti kis térre vezetett vissza.

Photo by Artur Dancs

Szinte üres volt a tér, a vendéglőhöz érve már csak azt láthattam, ahogyan a lakatot teszik az ajtóra. A trattoria a térre nyíló ajtaján szűrődött ki még fény, a fiú éppen a felmosóvödröt hozta ki, és az árkád alatt eltűnt a kút irányába. Mikor visszatért, vizes kezével simított a csillogó, fekete haján, a szemközti étterem óriási agyag virágcserepei mögül pedig előkerült régi barátom, a fekete macska, amelyik sok éjszakán volt unott szemlélője és olykor résztvevője is fotózásaimnak. Valahová igyekezett, semmiképp nem szerettem volna feltartani, csak ciccentettem egyet búcsúzás gyanánt, majd elindultam ellenkező irányban lefelé. A diszklóklubban az utolsó zeneszámot éppen befejezték, felhőkben hömpölyögtek motorbicikliik, autóik és kerékpárjaik felé a fiatalok. Hirtelen csend borult a tájra. A Marabutto széléről hallani lehett a tenger morajlását, a sós levegő kiült apró cseppek alakjában a bőrömre a karomon, a nyakamon, a fejemen, a lábamon… Alant épp előbukkant az utolsó genovai személyvonat, pár perces zakatolásával felverve a csendet. Majd mikor elhagyta az állomást, és a kattogás gyorsan távolodott, a hatalmat ismét átvették a cikádák és a tengerzúgás.

Nyár cikádaszárnyon az olasz riviérán (8)


 

San Giacomo haranglábja

Amikor egy éve eljöttem Bordigherába felkutatni André Aciman regényének helyszíneit, tulajdonképpen saját magamat megtalálni jöttem vissza több, mint harminc, talán negyven év távlatából is. Életünk során sajátunkká  válik egy-egy fontos vagy kevésbé fontos pillanat, ami fontosságától teljesen függetlenül emlékezetes marad. Egy mozzanatában, illatában, zörrenésében – belénk égett pillanatképe formájában. Lelkünk, mint a fotográfus masinájának fényérzékeny lemeze őrzi azt meg – cseppet sem fordítva figyelmet a pillanat pillanatnyi pillanat-fontosságára. De az is lehet, hogy olyan pillanat emléke rögzül fényérzékeny lemezünkre, amelyet sohasem éltünk meg, csak nagyon szerettük volna. És olyan intenzíven él bennünk a vágyakozás iránta, mint azoknak a fontos vagy kevésbé fontos pillanatoknak az emléke. Nagyon felületes a határvonal a kettő között. Ha belegondolok, nincs is. Mindkettő mi magunk vagyunk. És az emlékezés távlatából pontosan ugyanolyan súllyal bír egyik is, mint a másik. És egyik sem igazabb – innen tekintve már – mint a másik. És Aciman, mint ahogy Monet is, pontosan ugyanolyan jól tudja ezt. Vágyakozásból épült szerelemmel festik le a tengerparti várost vászonra és könyvlapra – a helyet, ami igazából sosem volt övék, de olyan gazdagon élt mindig is lelkükben, hogy elképzelhetetlen lenne azt hinni elmerülve az alkotásaikban, hogy létezhet egyéb szebb hely is a világon, mint ez a sarok itt, az olasz riviérán.

Photo by Artur Dancs

Kilátás a piazzettáról

Egy éve azért volt fontos néhányat felkutatni Elio és Oliver életének ahhoz a nyárhoz és ehhez a helyhez kapcsolódó pontjai közül, hogy azokat a pontokat összekötve, kirajzolódjon a nagy kép, a festmény – minden színárnyalatával, ízével, illatával, cikáda-zakatolásával. A festmény, amelynek részévé akartam válni, hogy általa visszajussak egy elvesztettnek hitt világba, ami valaha az enyém volt. Nem törekedtem finomításokra, nem egy éles fotót akartam B-ről, hanem egy élettel teli panorámát, annak minden részletével ugyan, de semmit sem hangsúlyosítva a nagy egészből.

Piazzetta, parti szikla, promenád, szirtre épült villa tengerre néző terasszal, tuják és gyümölcsfák  közé bújtatva, nyikorgó kiskapuval a tengerpartra és a teniszpályákra, az elhagyatott királyi vasút sínpárjai és címeres vagonjai a cigányokkal, az öreg templom az óváros tetején, a Monet-kilátó, cikádák…

És ott volt még San Giacomo haranglábja.

Ez az egy nem hagyott nyugodni. Az óvárosi templom tornya a majolika-kupolás pompás egyszerűségével, amitől Bordighera bármelyik szemszögből könnyen felismerhető, és maga a tény, hogy ez a torony éppen csak egy harangláb, különálló építmény az óváros templomától a piazzettán, a Giacomo tér mellett, mindez annyira tökéletesen illett az Aciman által a könyvben megalapozott narratívákhoz, hogy rögtön gyanakodni kezdtem. Az író soha nem adja ilyen könnyen kezünkbe a titkokat. És André Acimant immár jól ismerve egy másik dolgot is jól tudtam: szereti meghökkenteni, szándékosan más irányba terelni olvasóját, hogy aztán egy frappáns bravúrral majd egy utolsó fejezet, utolsó mondatában – amit sok más író esetében sokszor el sem olvasunk rendesen, mikor ásítva már letenni készülünk aznapra az olvasást, a fejezetvéget lesve – csak úgy ráborítsa a pókerasztalt az olvasóra, szelíden mosolyogva adva tudtára, nagyon mellétrafált, mindennek éppen az ellenkezője az igaz. De az is meglehet, hogy NEM.

Photo by Artur Dancs

Bordighera haranglábja

Hagyhattam volna annyiban is a dolgot a harangláb körül, de ez sokkal inkább nehezemre esett volna, mint az az erőfeszítés, amibe végülis a rejtély felgöngyölítése került. Minden adva volt: egy harangláb az óvárosban, Monet óta a város abszolut jelképe,  mindenhonnan belátható. És mögötte az a bizonyos zárt tér, Giacomo atya tere, szobra és emlékháza. A ferences testvér, Giacomo Viale ötven évig volt a felső város szeretett plébánosa, és nevéhez rengeteg jótékonyság fűződik, az óvárosi Mária-Magdolna templom és a tengerparti Sant’Ampelio kápolna felújítása is. A szelíd lelkű bordigheraiaknak éppen olyan kedves ő, mint a város védelmezője Sant’Ampelio. Ugyan Giacomot soha nem avatta senki szentté valami általam soha ki nem derített rejtélyes oknál fogva, ezért nem is emlegeti senki San Giacomonak, hanem csak Padre Giacomo él a köztudatban. És minden erőmmel próbáltam ezt a köztudatot beszédre bírni. Az már tavaly feltűnt, hogy senki nem szólította soha a majolika-kupolás haranglábat a Città Altában San Giacomonak – így nyilvánvalóvává vált, azzal én is melléfogtam, nem az a San Giacomo haranglábja, máshol kell kutatni.

Azt is eredményként voltam kénytelen elkönyvelni, hogy azon a délelőttön Sanremoban egy idős asszony végre felkapta a fejét, mikor San Giacomoról kérdeztem, és mondta, hogy van egy olyan falu itt a völgyben, összenőtt a várossal már. Azt  tudománya birtokában sem állíthatja, hogy temploma is lenne ennek a faluból külvárossá avanzsált helynek, de hogy a busz kijár oda minden órában, az bizonyos. Hálás voltam ugyan, hogy szánt rá időt meghallgatni, és helyi ismereteit szolgálatomba helyezni, mégis tudtam, messze járunk az igazságtól, amit én kutatok.

Ez a San Giacomo és ennek haranglábja Bordigherától gyaloglási távolságra van valahol magasan, ahonnan belátni a várost és környékét, s ahova ebéd előtti séta gyanánt csak úgy fel lehet ballagni. És ahhoz, hogy felsétáljunk, a nyikorgó kiskapun kilépve az elhagyatott királyi vasút sínpárjain is át kell mászni.

Érdekes, hogy egy sokszáz oldalas regényből, ami önmagában is lehengerlő, s ami ki-, majd be-, majd újra kiforgatja önmagából az embert, éppen egy ilyen apróság marad még megemészthetetlenül. Azt éreztem, a mind tökéletesebb képem Bordigheráról és erről az egész káprázatról a riviérán soha nem lehet teljes, míg meg nem találom San Giacomo haranglábját.

Felütöttem a könyvet, és mögé néztem minden egyes sornak, amiben San Giacomo előfordul. Tudtam, hogy sokat nem kell kutakodnom, a sokszáz oldalon mindössze három alkalommal, egy-egy félmondat erejéig kerül megemlítésre a harangláb. De az roppant rafináltan elhelyezve az első oldalak egyikén, később a kulcsmomentumában a könyvnek egy említés erejéig, majd a legutolsó oldalon. Márpedig, ha az író harmadszor is visszatér egy motívumhoz az utolsó lap utolsó oldalának egyik utolsó bekezdésében, akkor az valamiért akkora jelentőségre utal, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni. Mint egy óriási kirakós utolsó darabja, San Giacomo már nem csak egy hely volt, hanem a fehér folt a képen, az utolsó puzzle darab. Ez pedig – akármennyire is szép és színes a tabló többi része – bosszantóan virít ott, és magára vonja a figyelmet, bármennyire is kerülnénk a tekintetünk találkozását vele.

Photo by Artur Dancs

Bicikliúttá szelídült vasutak

Amikor az első napok egyikén Ventimiglián jártam, elhagyva Bordighera külsőségeit, Vallercrossia és Camporosso környékén, az elhagyatott vasúti sínek helyére épült parkon átvágva egy szerpentines utat találtam, ami a környékre magasodó hegy teteje irányába kígyózott felfelé. Egyértelműen San Giacomo jutott eszembe. Annál is inkább, hogy beljebb haladva Ventimiglia felé, egy szintén a hegycsúcs felé konvergáló keskeny útra is figyelmes lettem: Via San Giacomo. Megállítottam egy arra járót, és kérdeztem, hová visz az az út. Az asszony nem állt meg, csak menet közben válaszolt:

– Va a San Giacomo. (San Giacomoba)

San Giacomo! Ez, csakis ez lehet az! Ugye, van ott egy templom, kérdeztem. Templom mindenhol van, válaszolta a nő szaporázva a lépteit.

– Una chiesetta…? (Egy kistemplom…?) – lépkedtem mellette, miközben a nő még szaporábban lépkedett.

– Sì. C’è una chiesa là. (Igen, van ott egy templom)

– E una… un… come si dice… belfry…? (És egy…egy hogymondják már… egy belfry) – makogtam izgatottan, mert nem jutott semmi olasz megfelelő eszembe az angol harangláb szóra. A nő lassított, és idegesen rámnézett:

– Che cosa?! (Mit?!)

– Belfry… Torre! – csillant meg a szemem, mikor  torony szó eszembe jutott.

A nő legyintett és otthagyott.

A telefonomon kezdtem el bogarászni a térképet, és egy bizonyos nagyításban hirtelen egy ponton egy pillanatra megjelent a San Giacomo felirat az északi oldalon, fenn a hegyen. Izgatottan mozgattam az ujjam a nagyításon, hátha valami egyéb információ is megjelenik, hisz ezek az online térképek olyanok, hogy minden léptékben megmutatnak valami újabbat is, ugyanakkor egy korábban látott információ eltűnik a szemünk elől. Alig hittem a szememnek, amikor egy villanásra megjelent egy halvány kék felirat a Via Maure, a Via Martinazzi és a Via Montefontani hármas találkozásánál: Chiesa di San Giacomo. A szirten hosszabban elterülő település azon oldalán jelent meg, amelyikre a vasúti sínek felől felfelé induló cikk-cakkos, szerpentines út vezet. Kétség nem fért hozzá, hogy megtaláltam a hiányzó darabkát a kirakósból. Aznap már majdnem húsz kilométert gyalogoltam Bordighera, Vallecrossia és Ventimiglia környékén, de a felfedezés izgalma olyan energiákkal töltött fel hirtelen, hogy megállítani sem lehetett volna. Csak a napot figyeltem, mennyi időt ad még nekem alkony előtt megmászni az előttem álló Colle delle Maurét. Elhagytam a várost, Ventimiglia határában még a római kori feltárt leletek mellett sem időztem el hosszabban, hanem sietve vágtam neki az éles kanyarokkal felfelé kígyózó útnak az országút mentén a kanyarban meghúzódó ventimigliai kápolna, a Cristo Re (Krisztus urunk) tornya fölé. Élveztem, amint az enyhülő melegben, a délutáni színek játszottak a domb oldalán, és mint narancssárga áttetsző terítő, a magasból mind jobban kibantokozó tájra is szétterült. A város zaja mind távolabbra került, és csak halk háttérmorajként volt jelent, és amikor a toronyóra esti misére zenélte a völgyben lakókat, olyanná vált az egész, mint egy meséből megelevendett tünemény.

Photo by Artur Dancs

Végtelen szélesen és hihetetlen azúrban a tenger és az ég bizonytalan határral egymás közt ölelkezett, alul a völgyben a város és a vasútállomás a határon, a bicikliúttá szelídült elhagyott vágányok a régi depók felé a tengerpart irányába, és ott a parti villák elegáns és rusztikus girlandja. A mély völgy a hegyek közt, amit a Nervia folyó vágott ide, hogy Bordigherából viadukton érkezhessen a nemzetközi országút, összekötve a hegyeket ezzel a lenyűgöző, emberfeletti emberi építménnyel, délutáni fényében úszott, lenyúlt a folyó torkolatáig, ahol aznap délelőtt magam is megfordultam csíkos köveket szedni emlékül és megcsodálni ezt a csodás egyesülést a tengerrel. A magasban balról Bordighera tornya jelezte, hová kell majd este hazatérnem, jobbról pedig további viaduktok és magasan húzódó hegyi utak folytatásában a Francia Alpok. Bordighera ebben a délutáni ragyogásban pontosan olyan volt, ahogyan Monet festette le a kilátóról százharmincöt éve, amikor azt írta kedvesének levélben, lehetetlen színek ezek, amiket itt talált, kitalálni sem lehetne érdekesebbeket. Magasan jártam már a szerpentines úton, forgalom ritkán volt, egy-egy autó hagyott csak el, néhány a szirtre épült ház kapubejáratán eltűntek sorra azok is. Letérve az útról, egy kis tisztás, kilátószerű kertaljba jutottam, narancsfák, citromfák, füge és kaktuszok ligetéből egy újabb perspektívából is elém tárult a kibontakozó tipikus mediterrán panoráma. Visszatértem az aszfaltos útra. Egy kanyarban, az egyik, lila  papírvirágokkal és sárgálló virágzó kaktuszokkal pávázott kerítésfal mellett megtorpantott egy felirat: magánterület. Ameddig lehetett, a felirat ellenére is tovább lépkedtem felfelé, de csakhamar egy villa udvarán találtam magam, amyelynek nyitott kapuja minden bizonnyal a hazatérőt házigazdát várta, és meg sem fordult a fejében, hogy esetleg erre csámborgó látogatók is betévedhetnek. Hirtelen örültem, hogy nem rontott rám néhány házörző vadállat valahonnan tüzet okádva, és biztonsági riasztó sem szólalt meg sehonnan körülöttem. Illedelmesen bocsánatot kértem a területsértés miatt szó nélkül megbiccentve a fejem az üveges szemekkel rám meredő ház előtt, és sietve kiléptem a kapun. A kanyarban leültem az utat szegélyező biztonsági korlátra, és csalódottan kortyoltam a napon felmelegedett vizemből. Bosszantott, hogy ilyen közel az úticéltól egy, az újvilágban odatolakodott ház, egy magánterület immár elvágta az utat a hegy tetején húzódó falu és a kistemplom felé. Igazságtalannak éreztem, hogy az ösvényt, amit egykor a jó öreg ligúrok kitaposhattak itt, s amire később köves majd modern út is épült, most önkényesen csak lezárhat valaki magánterület gyanánt. A fejem fölé néztem, a villa terasza alatt voltam, a kanyarban, egy szinttel immár lennebb. Egy elegáns háziköntösbe öltözött idős nő lépett ki a balkonra és lekiáltott:

– Keres valakit?

– San Giacomo harangtornyát, signora – kiáltottam vissza.

– Mit mond? Nem értem… Rosszul hallok. Honnan jött? Idegen?

– Amerikából.

– És kit keres?

– San Giacomot – ismételtem.

– Nem segíthetek. Nincs itt… A főúton menjen, nem itt! – és a viadukt felé intett a távolban Bordighera felől. Majd hozzátette:

– Vizet ne adjak? Jól van? – intettem, rendben vagyok, de jólesett a váratlan gesztus.

Photo by Artur Dancs

Ház a szirten

Lennebb érve egy férfi épp felhajtott autójával az egyik szirtre hajló villa feljáróján. Odabiccentett, talán azt gondolhatta, mivel odafentről érkeztem, valami látogatóféle vagyok a szomszédoknál. Megvártam, amíg kiszállt, és odaköszöntem neki. Mikor a kaput becsukni visszajött, kezet nyújtott, és kérdem, hogyan lehetséges a hegyen San Giacomot elérnem.

– Innen sehogy – summázta a válaszát, majd hozzátette, hogy itt a privát területek tulajdonosai a feljártokat sorra beépítették, és ma már csak a nemzetközi országút felől megközelíthető autóval,a hegy túloldaláról. Hihetetlennek hangzott számomra, hogy egy kis település csak autóval elérhető, és hegyi ösvényekről, turistaútvonalakról kérdeztem.

– Turista?… Minek menne oda turista? – meredt rám az ember.

– Van ott egy templom… – szaladt ki a számon.

La capella… Az van. Ilyenkor az is zárva van már. Gyalog nem lehet innen odajutni, higgye el.

Bólintottam, hogy elhiszem, de nem hittem. És mielőtt a hegyoldalon rámsötétedett volna, leereszkedtem dolgomvégezetlenül a városba. Néhány nappal később Ventimigliában járva Monte Carlóból hazafelé tartva Bordigherába, a csatlakozásra várva körbenéztem a vasútállomás környékén, felnéztem a hegyre, hátha megpillantanám a templomtornyot, megkerestem a Via San Giacomot is, de a térkép zsákutcaként jegyezte, amelynek végétől még nagyon távol, a hegy túloldalán jelezte a templomot. Kezdtem belenyugodni, hogy a festmény immár így marad, ebben az állapotában, a hiányzó darabkával. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy egyáltalán nem hagy nyugodni, csak szeretném, ha hagyna. Egésznapos sanremoi csavargásomat követően aztán, néhány nappal később, nem szálltam le a buszról Bordigherán, hanem tovább utaztam Ventimigliáig. Késő délután volt, fülledt meleg párolgott minden szegletből, és az eső is eleredt. Felsétáltam a szemerkélő esőben a San Giacomo felé vezető út aljába, és egy terasz napernyője alatt vártam, hogy elálljon az eső. Néztem az útra, a járdányi szélességű, jelentéktelen kis sikátorra, ami két ház közti zúgnak inkább megfelelne, mint országútnak, de egy felfelé hajtó autó bebizonyította, eltér ott egy jármű is. Persze, nagyobb a gond akkor lenne, ha szemből is érkezne egy autó. Minden bizonnyal tisztában volt mindenki azzal, ez a legritkább esetekben fordulhat elő. Egyértelmű, hogy a Via San Giacomo nem bonyolít valami veszett forgalmat a hegyoldalban. Csendesedett az eső, a tenger felől elkezdett kiderülni az ég.

Photo by Artur Dancs

Via San Giacomo

Elindultam felfelé. A térkép szerint a Via San Giacomoból ágazik el egy Via Maule, ami kisebb megszakítással érintkezik a Via Mauréval a hegy tetején, s amelynek kreszteződésében a templomot sejtettem odafenn. Nem tudam, mi az a kisebb megszakítás a két utca között, egy természetjáró oldalon azt olvastam, hogy a ligúriai hegyeken átívelő Alta Via dei Monti Liguri éppen innen indul 440 kilométeres útjára, és az egyik jelzéspontja Ventimiglia fölött Bordighera felé haladva maga a templom San Giacomoban, és ez a túraútvonal éppen fedi azt a megszakítást a két zsákutca közti szakaszon a hegyoldalban. Letértem a Via Maule irányába, és a térképen kistudírozott út mentén az utolsó lakóháznál felfedeztem a turista jelzést a piros AV monogrammal. Hevesebben vert a szívem – az egész napos gyaloglás és utazás fáradsága alatt is, de az izgalomtól is, hogy itt állok végre annak az útnak a kezdetén, ami immár elkerülhetetlenül eljuttat San Giacomo templomához. És dőlt rólam a víz, a magas páratartalom, a délutáni nap melege és a pillanat izgalma mind megdolgozta elpuhult szervezetemet. Az egyik ház előtt a kapuban egy öregasszony ült sámlin. Köszöntem neki, fogadta, és bizalmatlanul méregetett.

A magashegyi turistaút az utolsó ház hátsó fala mögött, a kerítés mentén egy keskeny ösvény volt kifelé a meredek hegyoldalba.

– Itt felmehetek, ugye? – kérdeztem csak a megerősítés végett és azért, hogy a bizalmatlan légkört kicsit enyhítsem, nehogy rossz szándékú embernek higgyen ez a jóasszony.

– Fel. Hova?

– San Giacomoba, a templomhoz. – pontosítottam, gondolván, ha a Isten házát említem, megérti, nem gonosz ember vagyok, aki valami rosszban sántikál ezen a szokatlan helyen.

– Itt?! – nézett rám egykedvű megrökönyödéssel.

– Itt az út – mutattam a turistajelzésre.

Az asszony megvonta a vállát. Benne volt ebben a gesztusában az is, hogy ha az az út jobban tudja az irányt, ő ebbe minek avatkozna bele, meg az is, hogy őt egyáltalán nem érdekli, hova megyek, csak furcsállja. Alkonyodott, nem akartam hosszan elidőzni vele, bár érdekelt volna, hogyan jár fel a templomba. Vagy lehet, nem is oda jár, hanem le a völgybe? Ennek sokkal több értelme van, hisz csak pár percre van a Cristo Re.  Nekivágtam az útnak, és ahogy léptem mind előbbre a köves hegyoldalba taposott keskeny ösvényen, úgy tágult ki a láthatár ismét, és virágzott ki a riviéra csodás panorámája.

Photo by Artur Dancs

Alta Via dei Monti Liguri

De minél magasabbra haladtam, és minél lélegzetelállítóbb volt az elém táruló táj látványa, annál gomolyabb aggodalmak kezdtek bennem tornyosulni. A hegyoldali ösvény olyan keskeny volt szakaszonként, hogy csak lábamat egymás elé rakva tudtam lépni, meg-megcsúszva a gömbölyű kavicsos úton, olyankor mély lélegzetet véve, majd tovaindulva. A mind erősebben hatalmába kerítő tériszonyomon csak egy kapaszkodó enyhíthetett volna, de az ösvény vidáman kanyargott mind meredekebben felfelé, mellőzve mindenféle korlátot, kapaszkodót, de sok helyütt bokrok sem voltak, amibe alkalmasint az ember belekapaszkodhat, legalábbis addig, amíg becsapja önmagát, hogy ezzel beljebb van, és biztonságosabban. Egy vékony gallyakból álló bokor mellett éppen úgy le lehet a mélybe duvadni, és ha lenézek – bár ne tettem volna! – nyilvánvalóan meg sem állnék a mélyen a völgyben kanyargó dupla vasúti sínpárig a hegy tövében. Kivert a verejték, és a lábam a földbe gyökerezett, egy szirt szélén álltam, alattam az egész riviéra elkápráztatóan szép látványa. Amit ebben a pillanatban nemhogy érzékelni nem tudtam, de igazából megnézni sem. Ritka kevés racionális dolgot képes ilyen helyzetben az ember tenni. És ami nekem elsőre eszembe jutott, hogy lefotózzam legalább, ha megnézni nem merem. Nekifeszítettem a derekam egy sziklafalnak, ami mellettem magasodott, lélegzeni sem tudtam, behúnyt szemmel körbekattintottam a tájat, majd sziszegve és magamat bíztatva elkezdtem araszolni előre egy szélesebb padka felé, ahol egy bokor segítő kezében is bíztam. Egyet tudtam, visszafordulni innen már nem tudok, de abban meg nem voltam biztos, mennyit leszek képes még felfelé haladni. Hol arccal a sziklafal felé fordulva – hogy a mélyen alattam elterülő tájat ne is lássam – araszoltam előre, hol négykézláb. Bíztattam hangosan magam, és sem fel, sem le nem mertem nézni. Vissza pláne nem. Egy tisztáson aztán elágazott az út. Itt megpihentem, utolsó csepp vizemet is kiittam, letöröltem a maszatos izzadságot a homlokomról. A térdem s a karom tele volt horzsolásokkal, emitt-amott vérzett is kicsit. A tisztás ülőke formájú szikláján, hűsítő fák és bokrok árnyékában szuszogva végre fel mertem nézni a fejem fölé a hegyre. Pár méternyi kapaszkodó volt még hátra, légvonalban talán kevesebb, mint száz méter, gondoltam, bár ilyen helyzetekben az ember mértékei csalnak. Közvetlenül fölöttem lehetett a helyjelző szerint a Via Maure, de köztem s az utca széle között egy szikla csücskösödött ki a hegyoldalból, csak azt megkerülve juthattam fel a szirten árnyékozó oljfasor és fügefák kellemes hűvös ligetébe. Az elágazás egyik oldala nagy kerülőt mutatott, de laposabb volt, a másik meredekebben haladt. Merészen visszatekintettem, és láttam, milyen sokat jöttem már felfelé, mennyire messze került a város, de még a falu is, a házak nem is látszottak, és azt is láttam, milyen hihetetlen, hogy azon a szűk padkán fel sikerült kapaszkodnom idáig. Éreztem, egy kis erőfeszítés kell már csak, és elérem úticélomat. Arról fogalmam sem volt, hogy ha majd feljutok a hegy tetejére, onnan hogyan kerülök vissza Bordigherába, de gondoltam, erre lesz elegendő időm majd odafenn eltöprengeni. A meredek, rövidebb útnak vágtam neki. Néhány lépés után el is bizonytalanodtam, amikor ismét egy szűk, kiálló, védetlen padkán álltam, a lábam folyton csúszott ki alólam a kövecseken, amelyek csörömpölve hullottak le a mélybe. Egy ideig egy fa ága nyújtott segítséget, de tudtam, ha elengedem, teljesen magamra leszek utalva. Egy kapaszkodásra alkalmatlan, szinte lapos sziklafal egyik oldalról, és a levegő, a mély a másikról, közte egy pár centi széles padka.

Photo by Artur Dancs

Nem adhatom fel – mondogattam mind hangosabban magamban. Feszült voltam, keserű a torkom. Mindig volt egy-egy pillanat az életemben, amikor valami töréspont mentén azt hittem, megküzdöttem ezzel az átokkal, amit számomra a tériszony jelentett, amióta csak az eszemet tudtam. És mindig kiderült az is, hogy mégsem. Amikor az Etelinda tornyában szembenéztem vele, hosszú idő után ismét, megszeppentem. Ismét tudomást kellett vennem róla, akartam, nem akartam. Rájöttem, nem veszett el, nem múlt el. Csak nem kísértettem, tudatosan vagy tudat alatt is, minden bizonnyal kerülöm már a helyzeteket, amikor  kihívás elé állítanám magam. És amikor ezek a pillanatok előjönnek, és a démont szembeállítják az emberrel, amellett, hogy a helyzetből való mihamarabbi kimenekülését próbálja kivitelezni, csalódik is ugyanakkor önmagában és saját erejében is.

Valahogy visszahátráltam a tisztásra, és ingerülten nekiiramodtam a másik útnak. Nem akartam magam elveszni hagyni. Tudtam, éreztem, nagyon megviselne jelen helyzetben. Néhány lépést tehettem, az út egy hasonló meredek szirtre vezetett, ahonnan nem tudtam továbblépni, és meg is csusszantam, amitől még jobban megszeppentem. Visszacsúsztam araszolva a tisztásra, és leültem az iménti helyemre, a sziklára. A helyzet lehetetlenségében is olyan kényelmes volt, mintha pontosan arra a célra építette volna a természet idők hosszú során, hogy a bajba kerülteknek enyhülést, pillanatnyi kényeztetést biztosítson. Kimerülten, erőtlenül ültem, semmit sem éreztem, csak végtelen ürességet. Mozdulatlanul néztem mereven magam elé, ziháltam, és semmi nem járt a fejemben. Előttem a világ talán legszebb tája terült el, a kék tenger, a szelíd ég, a város, a villák, a hullámzó domboldalak. Körülöttem madarak csivitelték vidáman esti énekeiket, és nem messze a magasban megszólalt egy harang. Nem a Cristo Re volt lentről, azt ismertem már, hanem egy másik. Odafentről. San Giacomo! Az, csak az lehet!

Hirtelen elöntötte a fejemet a forróság, és visszafoghatatlan zokogásban törtem ki. Nem emlékszem idejére sem, mikor váltott ki belőlem helyzet ilyesféle reakciót. Zokogtam, és próbáltam tanulmányozni, megérteni magam. Hogy én sírok-e vagy a bennem vergődő egó, amelyik nem vihette véghez tervét. Van-e jogom sírni? Tényleg csak egy narcisztikus vágy meghiúsulása-e ez az egész vagy valami sokkal több annál? Egyik démonom nem enged keresztül lépni önmagán, hogy az eddiginél is keményebbre edzzen?  Vagy hogy összetörjön? Miért kell nekem most és itt összetörnöm? Szabad-e nekem még összetörnöm?

A panoráma ugyanolyan szelíden fürdött előttem a lemenő nap fényében, a madarak is ugyanolyan gondtalanul daloltak, és a madárcsicsergésen túl a kistemplom halvány harangkongása átjárta a testemet. A zokogás hirtelen megszakadt bennem. És a verőfényben, a délutáni káprázat eme mesebeli tündöklésében hirtelen erőt éreztem magamban, lábamban, kezemben, szívemben. Derű öntött el. Fogalmam sem volt, hogyan, de elindultam határozottan lefelé, miközben hangosan hajtogattam magamban, úgyis feljutok, úgyis…

Nem felfelé mentem, hanem vissza, a házak irányába. Fogalmam sem volt róla, hol, de éreztem, kell lennie egy megoldásnak. Egy útnak. Talán az egyetlen dolog, ami megvilágosodott előttem, hogy nem ahhoz kell bátorság, hogy az ember veszélyes helyzetbe sodorja önmagát, hanem hogy kitartson valami mellett, ami a legkevesebb boldogságot is okozhatja önmaga számára a megfelelő pillanatban.

Nem tudom, hogyan vergődtem le magam a keskeny szirteken és kiugrókon, amíg  le nem értem a házakhoz, és a kerítés mögüli ösvényről leugorva, örömmel éreztem szilárd talajt a talpam alatt. Csatakos voltam, tele horzsolásokkal, sebek emitt-amott a lábamon, maszatos az arcom, a vizem elfogyott… Az öregasszony változatlanul ott ült a sámlin a kapuja előtt. Nem tűnt meglepettnek, mikor meglátott. Mellette egy utcai kút volt, odaléptem, és kérdeztem, megengedi-e, hogy letisztogassam magam. Biccentett, és a karjával hátrnyúlva a kerítésről egy vászonkendőt akasztott le, és felém emelte. Kérdi, honnan jöttem. Mikor mondom, csak ennyit sóhajtott a fejét csóválva:

– Questi americani… (Ezek az amerikaiak…)

Mindenképp érdekelt, milyen rémtettek azok, amelyek oda vezettek, hogy ez a szelídlelkű vénasszony ilyen rosszalló véleménnyel van az amerikaiakról. De az még jobban, hogy vajon tud-e számomra járható megoldást San Giacomo ügyében még az est leszállta előtt.

– Járt itt egy amerikai most pár éve. Ilyen magaféle korú. Annak is mondtam, itt nem lehet már felmenni. Az is azt mondta, tudja az utat, osztán kisírt szemmel csorgott vissza az is… Nem olyan itt már semmi sem, mint régen. Hiába tudja valaki a régi utat. Most új utak vannak. – itt szünetet tartott, majd hozzátette – Minek nem megy autóval?

– Nincs autóm – magyaráztam, majd erre azt is hozzátette, van elég más templom is, nem mondhatom, hogy nem bővelkedik a hely templokban. Minek kell felmászkálni a hegyre, ha nem muszáj. Már amennyit megértettem a cirádából, amit a megeredt nyelvű öregasszony elduruzsolt hirtelen nekem mosakodás közben. A vászonkendőben szárazra törölve magam, friss erővel indultam tovább. A Maule utcáról vissza érve a kereszteződésbe, a Via San Giacomon eredtem neki ismételten lentről a hegyoldalnak. Meredek kapaszkodó volt, keskeny, csak egy autó hagyott el felfelé menet. Az út mentén, a sövénykerítéseken túl nagy csaholás kíséretében haladtam a lejtőre épült házak mellett. Nagyon fáradt voltam már, és egyre alkonyodott. Aznap Sanremo óvárosába is felkaptattam, ezt a  hegyet is megjártam már fel és le is – hogy az érzelmi hullámvasútról ne is beszéljek. A meredek kaptató azt juttatta eszembe már az első nehezebb emelkedő után, hogy elfelejtettem a kútból ivóvizet magamhoz venni. Amikor az út elfogyott, – amint azt a térkép is pontosan jelezte, s ami miatt soha nem fordult meg a fejemben ezen az úton elindulni San Giacomo felé – egy éles kanyarban két ház volt. A házörzők lármás ugatással jelezték nemtetszésüket irányomban. Az aszfaltos út meghosszabbításában egy gyomokkal, gazokkal és bokrokkal sűrűn benőtt ösvény nyomai látszottak. A hegyre mehetett az út valamikor, a jelenlegi lakók minden jel szerint nem sűrűn mászkálnak arra, ha dolguk van, akkor inkább legurulnak Ventimigliára a lejtő aljában. A térkép még egy esélyt mutatott, a kanyar után egy földutat jelezve, ami valahol érintkezik a Via Maureval a hegy tetején. Meg sem lepett, hogy félúton felfelé haladva egy kerítéssel mentem szembe. A kitaposott út alapján sejteni lehetett, hogy valaha rendszeres használatban volt. A kapu csak retesszel volt zárva, beléptem. Tudtam, hogy ez minden törvénnyel ellenkezik, magánterületsértés is, amiből nehezen tudnám csak egy olasz hatóság alatt kimagyarázni magam ilyen csatakosan, másrészt meg minden oldalból kutyák csaholása is figyelmeztetett arra, itt komolyan veszik a területek őrzését, jobbnak láttam, tehát visszafordulni. Leereszkedtem az aszfaltos útig. A kanyarban tanácstalanul állingálva a Via San Giacomo folytatását képező gazos ösvényt vizsgálgattam, de nem tűnt járható útnak. A nap pedig már csak a hegy tetején járt, a hegyoldalt mind jobban a szürkület takarta be. A lenti házba éppen begördült egy autó. Sietve lavíroztam lefelé a kövesúton. A férfi, aki az autóból kiszállt egy pillanatra rám nézett, majd a dolgát intézte, kirakodott az autóból. Amikor befejezte a kirakodást, megállt és várt, amíg odaérek.

– Lefelé megyek, akar velem jönni? – kérdezte, mielőtt megszólalhattam volna. Meglepett és ismét jólesett a gesztus. Intettem, nem. Azaz hogy én felfelé mennék, de elakadtam. Mondom, mi járatban vagyok.

– Akkor innen már tényleg ne forduljon vissza. A templom itt van a ház fölött.

– HOL?! – kiáltottam fel, és elkezdtem kacagni kínomban.

– Csak itt, né… – intett a bozótos felé. Menjen csak pár lépést odébb, mindjárt ott lesz a torony.

Annyi lélekjelenlétem volt még, hogy vizet kérjek. Megköszöntem, elköszöntem, és futottam is bele a bozótosba. Igazából csak egy bokron kellett keresztülvergődnöm, és az ösvény a hegy tetejéig láthatóvá vált. A lombok takarásából, a fentebbi ház mögül pedig ebben a pillanatban megjelent a templom tornyának a keresztje.

Photo by Artur Dancs

San Giacomo haranglábja

A sárga virágos bokrok közül kilépve a hegytetőre a hármas kereszteződésben találtam magam. És ragyogott a nap. Az est színeiben fürdött az egész környék. És ott állt előttem a XVIII. századbeli kápolna. Három házat számoltam meg belátható távolságon belül, egyik a temlommal átellenben, a másik magasabban, a Montefontane úton, és egy vendégház a szirten tengerre néző terasszal : „Üzenet a palackban” névvel a homlokzatán. San Giacomo a mai közigazgatási rendelkezések alapján Camporosso egyik töredéke, egy hegyi település, ahol 2017-ben összesen tizenhat lakost regisztráltak és két családot. Persze, lakhatnak itt többen is, csak azok a központi Camporosso községhez vannak bejelentve, amely sokszáz évvel azelőtt, a római kort követően, a messzire vöröslő leander-mezőiről kapta szépen csengő nevét. A kétévvel ezelőtti statisztikákat lapozva tudtam meg, hogy tíz lakóházat tartanak nyilván, és hogy az olasz riviéra legkeskenyebb partszakaszát mondhatja magának a község, mindössze 300 métert, ahol a Nervia ömlik a tengerbe.

A templom a lemenő nap narancssárga fényében nézelődött szét a magasból. Csend volt, csak halk szellő járt az ágak közt és néhány madárfütty. A templom előtti kútnál felfrissítettem magam, akkor vettem észre a Via Maure szélén egy táblát: magánterület, mellette pedig az AV monogramos jelzés, a turistaútvonal nyomvonala. Immár egyik sem, másik sem érdekelt. De rosszallást váltott ki belőlem ennek az új világnak magánterületesítő tendenciája, amivel, persze, nem itt kerültem szembe első ízben, hanem a világ minden táján, Miamitól Los Angelesig, New Yorktól Budapestig, és el egészen Szovátáig.

Photo by Artur Dancs

A templom tornácán

El akartam kapni a nap utolsó sugarait, és ezt az esti káprázatot. Felmentem a templom teraszára, és a széles korlátra leroskadtam. Akkor jutott eszembe, hogy a bejárat után is nézelődjek, de az zárva volt. Percekig mozdulatlanul ültem és néztem le a távoli hegyekre, a völgyre, a városokra és a kis hegyi tanyákra, a tájban emitt-amott a semmiből előbukkanó utakon nyüzsgő forgalomra. Ide semmi zaj nem hallatszott fel. Olyan volt, mintha egy másik világból tekintenék ki a régibe, a zajosba, az izzadságosba, a szorongásosba, a szépbe… Ismét szépnek láttam a világot. Bár, nem tudom, volt-e pillanat, amikor nem láttam annak. Talán csak démonokkal harcoltam, és képtelen voltam mindenfelé odafigyelni. Tengerillat csapott meg egy pillanatra, az esti szellő hozta fel a távolinak tűnő partról. Minden egyéb esetben hirtelen a tengerpartra vágytam volna. Most nem. Boldog voltam itt. Csak egy jelzés volt, hogy ideje lesz elindulni lefelé, mielőtt rám nem esteledik.

Nyár cikádaszárnyon az olasz riviérán (7)


 

„Hiszen ez Monte Carlo!”

Talán tizenkét éves lehettem, mikor először hallottam róla. És talán egy slágerdalban. Azóta vágytam eljutni ide, és azóta álmodoztam mindenfélékről a Monte Carlo-i mesevilággal kapcsolatosan. Láttam magam előtt a hegyről a város felé, a tengeröbölbe ereszkedő utat a kanyargós szerpentineken. Láttam a csillogást, a rulettasztal kerregését, a zsetonok összetéveszthetetlen tompa csörömpölését, és láttam a valóságban sosem látott luxusautókat, a pálmafás sugárutakat, amelyekről álmodni sem mertem, hogy valaha is igazivá válhatnának szemem előtt, és láttam a szépen öltözött embereket. Az ember képzelete néha túl is dolgozza magát. Az enyémmel meg ilyen szempontból soha nem voltak problémák. Olyan mesés tájakon jártam sokszor gondolatban, amelyekről tudtam, nem is létezhetnek, és arra a falinaptárra vagy képeslapra csak valahogy odafényképezték valami trükkel, amit nem lehet megmagyarázni. Talán emiatt is gyűjtöttem a képeslapokat.

Photo by Artur Dancs

Monacói panoráma a szikláról

Gazdag kollekcióm volt és egy nagy, ócska, feketelapú albumba ragasztgattam, és fehér ceruzával aláírtam, melyik hol készült. Nem mind volt a mienk, a mi családunknak nem nagyon voltak külföldi ismerősei, akik képeslapokat küldözgettek volna, de akadt pár olyan is. És akadt egy Monte Carloról is. Olyan távoli, kitalált világnak tűnt, egy filmdíszletnek, egy megrajzolt, megrendezett csudának, amit kellemes volt nézni még a fekete-fehér képeslapon is, amit bizonyos T.c. Stronghoffer Samunak és kedves családjának címezett meg valaki, aki a végén Klarisszként szignózta a kétsoros jókívánságokat Monacóból. Ültem a létra tetején, a padlásfeljáró poros ajtajának küszöbén, mert az albumot ott tartottam a többi kincsemmel a családi lomok közt a denevéres padláson Mamánál, és órákig szőttem magamban a meséket a képek mellé. És érdekes, mert a mesék mindig ugyanazok voltak. És összefüggtek. A nagyváradi villamos, a mamaiai kisvonat, a debreceni nagytemplom, a saturni szállodasor, a predeáli telekabin a fenyvessel, a budai vár, a lipcsei főtér, a galaci kikötő, az athéni Akropolisz, a bukaresti nagycirkusz épülete, a római Colosseum, a székelyudvarhelyi főtér a templommal, a brassói Cenk-oldal vagy a Monte Carlo-i kaszinó.

Photo by Artur Dancs

“Ott áll, mint régen elvarázsolt vár a mesevilág”

Akárhányszor elővettem az albumot, ugyanazok a mesék jutottak eszembe, és mindig tovább is szőttem egy-egy kicsivel őket. És ezekben a mesékben mindnek volt helye, és mind együvé tartoztak. És egyik is pontosan ugyanolyan kedves volt számomra, mint a másik. Talán csak egy kicsivel szerettem jobban azt a két-három lapot, amin valahonnan belelógott egy-egy pálmafa levele.

Most, hogy egy párás augusztusi reggelen manhattani lakásom nyitott ablaka előtt írom ezeket a sorokat, ki-kitekintve és belefeledkezve az Empire State Building ezüstös, felhőkbe nyúló tornyára, visszavágyom a létra tetejére a poros padlásfeljárón, és előkapnám a jólismert zúgból azt az albumot, ami akkor a világot jelentette nekem, és magamra ölelném. És elmondanám neki a sok mesét az utazásokról. A helyekről. A titkokról. Azt hiszem, ma már mindent elmondanék, még ha csak súgva is,  neki. És ma is pontosan tudnám, melyik oldalon üssem fel azért a fekete-fehér, talán már megsárgult, a sarkán kicsit megtört képeslapért, Monte Carloból.

Üdvözlet Monte Carloból

Szemerkélő esőben mentem le az erkélyen elköltött reggeli kávé után a bordigherai állomásra. Amint korábban kifejtettem, semmiféle szinten nem óhajtottam franciákkal megkeverni utazásaimat, ezért az TrenItalia Milánó-Nizza expresszvonatára váltottam jegyet a SNCFR helyett – és perceken belül ujjongva tapasztaltam, mennyire bölcs döntés volt, mikor kiléptem a peronra, és ez a kiírás fogadott: bizonyos SNCFR vonatok késve vagy egyáltalán nem indulnak az XY szakszervezet aznapi munkabeszüntetése miatt. Dietrich jutott eszembe, aki betegen feküdve párizsi lakásán egyszer azt mondta barátjának, aki feljárt hozzá beszélgetni olykor:

– Louis, angyalom, be kell látnunk, hogy maguk, franciák nagyon nem szeretnek dolgozni…

Az olasz expressz befutott és perceken belül már a francia határon voltunk. Monaco Franciaországba ágyazva a Côte d’Azur-ön helyezkedik el, tehát megkerülhetetlen a beutazás francia területre. Érdekes a történelme is a városállamnak, hisz mind a mai napig, mindamellett, hogy teljes függetlenségnek örvend, katonai védelméért továbbra is Franciaország felelős. Van ugyan katonai alakulat Monacóban is, azoknak a szerepe lényegépen a hercegség őrségére korlátozódik.

Az állam nevét az ókori görög időkből származtatják, még i.e. a VI. században érkeztek azok a görög telepesek, akiket a ligúrok monaikosként emlegettek, ami lefordítva „egy házban lakókat” jelent vagy azt, hogy egy népcsoport a népétől távol, elszigetelten él valahol másutt a világban. A mítosz szerint Herkules járt a jelenlegi monacói területen, és tiszteletet vívott ki magának azzal, hogy elzavarta az addig uralkodó isteneket. Így templomot építettek dicsőítésére, ez volt a Hercules Monoikos, s mivel ez volt a környék egyetlen „háza”, Monoikos lett a város neve.

 

Photo by Artur Dancs

Monte Carlo

Amilyen kicsi a mai törpeállam, olyan viharos volt a történelme. A görögök után a nagy Római Birodalom részévé vált, ezt követően a genovaiaké. A szintén genovai Grimaldi család később, már a XV. században pénzért vásárolta meg a terület függetlenségét, de lényegében a XIII. század vége óta uralkodtak itt kisebb-nagyobb kihagyásokkal, a jobbára szuverén Monacóban. Francesco Grimaldi „il Malizia” – azaz Alattomos Francesco 1297-ben ferences szerzetesnek öltözve cselezte ki az ellenfelet, és elfoglalta a monacói sziklára épített védvárat, elűzve a genovaiakat, akik VI Henrik kegyelméből kapták meg a földterületet 1215-ben. Érdekes egybeesés, hogy olaszul a ferences szerzeteseket monaconak említik, és sok olyan téves elképzelés is napvilágot látott, hogy innen eredeztethető Monaco neve, de ez a fentebb leírtak fényében, természetesen nem így van, hisz évszázadokra nyúlik vissza a Monaco név eredete.  Persze, amazok sem adták fel könnyen, és Grimaldi nemsokára elűzetett, a család azonban a következő évszázadban sem adta fel a küzdelmet Monacóért. A genovaiak Korzikáért harcolva az Aragón királysággal, elvesztették a területet, így a Grimaldi család azoktól vásárolhatta vissza 1419-ben, és II. Honoré személyében első ízben születik meg a Monaco hercege cím, és a terület ezáltal hercegséggé lett nyilvánítva.

Photo by Artur Dancs

Monaco Ville

Természetesen, a kedélyek soha nem csitultak gyorsan a történelemben, és a visszaszerzett területeket szükségesnek mutatkozott kitartó védelemmel ellátni. A herceg ezért XIII. Lajoshoz fordult, és a franciák védelmét kérte – ezáltal vazallusává válva a Francia Birodalomnak, illetve annak mindenkori királyának, viszont megmaradva szuverén hercegségnek azon belül. Az épp uralmon lévő Grimaldi család tagjai sok esetben nem is éltek Monacóban, hanem Párizsban, és a hercegi család mindenféle irányba keresztbeházasodott a francia és olasz nemesekkel, ennek ellenére a Grimaldi dinasztiát a történelem egyértelműen olasz uralkodói házként jelöli meg. Az 1789-ben kirobbanó francia forradalom vetett véget a viszonylag csendes status quonak, és a franciák uralmuk alá vették Monacót majdnem két évtizeden át. A napoleoni időszak után a Bécsi Kongresszus Szardíniának ítélte a területet, de alig fél évszázad múlva a Torinói Egyezmény értelmében a Szardíniai Királyság Monacoból és Nizzából kivonulva, a tengerparti területeket Franciaország javára feladta. A Grimaldi család az elvagyontalanodás szélére kerülve mind magasabb adókkal sujtotta népét, és két nagy város is, Menton és Roquebrune is fellázadt ellenük, függetlenségüket követelve, titkon abban bízva, ezáltal visszakerülhetnek a számukra kedvezőbb szardíniai fennhatóság alá. Carlo, III Károly monacói herceg végül lemondott a két városról, ami 500 éve volt a Grimaldiak uralma alatt, négymillió francia frankért és Monaco szuverenitásáért cserébe, amit az 1861-ben aláírt Franco-Monégasque Egyezmény rögzített. Az első monégasque, azaz monacói alkotmányt az 1910-es forradalom követelte ki, de lényegesen az sem szabott túl nagy korlátokat az addig abszolut uralmon lévő Grimaldi-háznak, és I. Albert herceg már az első világháború idején felfüggesztette azt.  A háborút követően a franciákkal Versailles-ban újabb védelmi egyezmény született, megőrízve Monaco függetlenségét. Az 1943-mas náci megszállás idején a németek és Mussolini csapatai vették át a hatalmat, és a hercegség zsidó származású lakosságát illetve a Franciaországból ide menekülteket is a koncentrációs táborokba hurcolták.

A két világháborút követően, a versailles-i szerződés mellett, egy másik paktumban is védelméről biztosította Franciaország Monaco szuverén hercegségét, és azt is írásban rögzítették, hogy abban az esetben is megtarthatja a törpeállam a függetlenségét, ha olyan helyzet állna elő, hogy trónörökös hiányában a Grimaldi család nem folytathatná uralkodását.

Photo by Artur Dancs

Garnier egyik mesterműve

A két határ közti semleges területen Ventimiglia és Menton között a vonat megállt, és határőrök csapata vonult végig a vonaton illegális bevándorlók után nézelődve, majd, perceken belül már Menton virágokkal borított hegyoldalára épített meseházai és balról az Azúr-part közt robogva haladtunk tovább, egymás után hagyva el a francia tengerparti üdülőtelepeket. Mind gyönyörű volt, még a borongós, esős időben is, de mégsem vágytam épp egyikre sem, nagyon vártam a nagy találkozást Monte Carloval. Mentont elhagyva Roquebrune következett képrázatos látványával, amelyet egy másik hasonló nevű várostól megkülönböztetendő neveztek át a tengerbe nyúló Cap-Martin félszigetről Roquebrune – Cap-Martin-ra. A franciák valamiért szeretik ezeket a hosszú városneveket… Kevesebb, mint egy óra utazás után léptem ki a Monte Carlo-i Monaco-Ville pályaudvar kapuján. A francia határ éppen úgy húzódik, hogy ha az ember az utca egyik oldaláról átsétál a másikra, vagy csak megbotlik, máris francia földön találhatja magát. Egy, a kommunizmusban nevelkedett ember számára, szögesdrótos határokkal, fegyveres katonákkal – akik sok esetben gyilkoltak is azokban a nyolcvanas években, ha valaki akár csak közel is merészkedett az országhatárhoz még két „baráti szocialista” ország között is – most furcsa volt ez a korlátlanság. De nem szerettem volna erre ennél több időt is szánni a röpke látogatásomból a városállamban, ahova olyannyira vágytam olyan nagyon régóta.

Monte Carlo, angolul Maunti Káló, franciául Mötekárl(o), és csakis a franciák írják kötőjellel, helyi, úgynevezett monégasque nyelven (ami a ligúr nyelv egy gall-olasz formája) Munte Carlu, nekem azonban olaszul cseng legszebben: Monte Carlo. Tulajdonképpen nem város, amint azt hittem, hanem Monaco egyik negyede, az adminisztratív, s talán a legismertebb.

Photo by Artur Dancs

Az autós cirkusz nyomai

Nem tudnám pontosan meghatározni, hogy a zuhogó eső, az ólomszürkeség, ami beterítette a várost vagy az éppen véget ért Grand Prix után maradt felfordulás okozta bennem azt az arculütésszerű csalódottságot, amit az utcára lépve a nyakamba éreztem szakadni, vagy csak az, hogy túl magas elvárásokkal és túl régen vágytam ide megérkezni.  Hirtelen megdorgáltam magam, hisz megfogadtam jóval az utazásom előtt, hogy szabadon, kötöttségek és elvárások nélkül jövök el a nyaralásra. S bár akkor még kétséges volt, eljutok-e Monte Carloba, ahhoz kellett volna tartanom magam. De már késő volt az agyamat átállítani. Ott álltam, és úgy éreztem magam, mint egy medve egy rosszul menedzselt, agyonzsúfolt állatkertben össze-vissza kanyargó ketrecösvények szűk terébe zárva. Esett is az eső, ernyőt tartani csak annak a veszélyével lehetett, hogy valaki másnak netalán kivered a szemét, az utcán szemét, kosz, lom, abbahagyott építkezések nyomai, félig lebontott korlátok, elhajigált Grand Prix minizászlók és szó szerint eldobható (és eldobott) kartoncsuprok. Jólöltözött, elegáns népek helyett is elázott, strandpapucsos, udvariatlan és egymással szemben is figyelmetlen, tolakodó turisták nyomultak fel és alá a kertrecbe zárt járdákon. A szűk utakon, a ketrecen túl meg veszett forgalom, kocsifüst, tülkölés. Hát, ez lenne Monte Carlo?…

Akkor jutottam kicsit levegőhöz, és békéltem meg valamelyest a helyzettel, amikor felvergődtem magam a ketreceken folyó pocsolyás tömegben a kaszinóhoz. Mintha a fogságból kieresztettek volna, ott álltam a nagy, szellős tér közepén, és semennyire sem volt kedvem Monte Carlóhoz.

Emlékszem, mennyire lelkesedve vártam, hogy Charles Garnier egy másik világhíres munkáját megtekintsem. Most pedig ott álltam a kaszinó pazar épülete előtt, és semmit sem éreztem. Kora délelőtt volt, de a téren nagy volt a nyüzsgés, a teraszok és az egymásba érő szuvenírboltok zsúfolásig tele voltak, és a kaszinó főbejáratán is ki-be özönlöttek az emberek.

Photo by Artur Dancs

Délelőtti csúcs a kaszinónál

A szerencsejáték, és ez az impozáns játékbarlang tette híressé ezt a helyet, ám azt kevesebben tudják, hogy lényegében ez mentette meg az uralkodó Grimaldi családot is a csődtől. A család jövedelme lényeges veszteségeket szenvedett, amikor 1848-ban Menton és Roquebrune megtagadta az adófizetést a gyümülcstermesztésre és az olajbogyókra. I Florestan herceg felesége, Karolina állt elő a szerencsejáték ötletével. Utazásai során sikeres példákat látott működni Baden Baden vagy Bad Homburg esetében, és fiát, Károlyt, a későbbi III. Carlo herceget bízta meg felkutatni és leszerződtetni a szükséges embereket az építkezéshez és a kaszinó működtetéshez is. Monaco az 1850-es években nem volt forgalmas hely, nehezen megközelíthető volt, a kis kastélyépületbe berendezett kaszinó reklámja pedig olyan gyenge volt, hogy az eredmény messze elmaradt a hercegné ambiciózus vízióitól. Megkeresését a Bad Homburg jól menő kaszinójának tulajdonosa, Fracois Blanc, elsőre visszautasította, hogy költözne Monacóba, és nyitna ott is egy kaszinót. Később azonban, figyelembe véve a város előnyös klímáját és festői fekvését a riviérán, beadta a derekát, és feleségével leköltöztek Monacóba. 15 millió frank indulótőkével vágtak bele az üzletbe, és érdekes megjegyeznem, hogy amellett, hogy Blanc volt a többségi tulajdonosa az új kaszinónak, legfontosabb pátfogói és társtulajdonosai a katolikus egyház magas rangú képviselői voltak, Theuret, Monaco püspöke és Pecci bíboros, aki a későbbi XIII Leó pápa volt. Blanc minden befolyását és ismeretségi körét latba vetve, példátlan gyorsasággal gyűjtötte össze a szükséges tőkét, és javaslatára a szerencsejáték számára fenntartott negyed átkeresztelésére is sor került.  Les Spélugues, azaz A barlangok ugyanis szerinte nem hangzott túl csábítóan. Károly herceg tiszteletére, és az öböl fölé magasodó hegyre utalva lett a barlangok helyett a városrész neve Monte Carlo. Az sem véletlen, hogy Blanc éppen Garniert hívta meg a szegényes külsejű kaszinó átalakítására. Amikor a mester a párizsi operaházon dolgozott, a pénzszűkében lévő francia kormányt maga Francois Blanc segítette ki majdnem ötmillió frankkal az építkezés befejezésére. Charles Garnier pedig örömmel vállalta a munkát a milliomos vállalkozó megbízásából, hisz nyilvánvaló volt, mesterművet alkothat, nem kell anyagi korlátokat szabni a költségeknek. A kaszinó egy komplexum lett, ami színháznak, balettnek és a Monte Carlo-i Operának is helyet biztosít a szerencsejáték-palotán túl. Ma már a mester nevét viseli a tengerre néző palota, a Salle Garnier. Ehhez járult még hozzá a vasút kiépítése, s ezáltal Monaco bekapcsolása az európai közlekedés véráramába 1868-tól kezdődően.

Photo by Artur Dancs

A szerencsejáték és a látogatók forgalma immár olyan busás jövedelmet biztosított a városállamnak, hogy 1869-ben a hercegség teljesen eltörölte a jövedelemadót, ezáltal nem csak kedvelt szórakozóhelyévé vált Európa leggazdagabbjainak, hanem adóparadicsommá is mindazoknak, akik ideköltöztek. A Casino de Monte-Carlo mind a mai napig Monaco és a Grimaldi Ház legjelentősebb jövedelemforrása.

Garnier mesterművét bámulva az eső épp elállt, és a hegyen a felhők mind több utat engedtek a látványnak. A kaszinó elé egy bihari rendszámú meseautó gördült be. Napszemüveges férfi szállt ki belőle, és mint ahogy számítottam is rá, nem öltönyben, hanem sportos ruha feszült a nem-sportos testén. Valet sietett oda, és vette át a kulcsokat elvezetni az autót a parkolóba, a köpcös meg pénz nyomott a markába s annak is, amelyik a válltáskáját vitte utána. Szemmel láthatólag nem az első látogatása volt, otthonosan és magabiztosan lépdelt fel a kiállított forma-1-es versenyautók közt a főlépcsőn, majd eltűnt a főbejáraton. A szökőkút káváján ülve néztem utána, s azon töprengtem, vajon irígylem-e ezt a váradi, nyilvánvalóan dúsgazdag fickót. Komolyan érdekelt, mire jutok magamban. És a válaszom önmagamnak sokkal hamarabb megszületett, semmint gondoltam volna. Nem. Nem irígylem. Egy cseppet sem. Vannak pillanatok az ember életében, amikor folyton összahasonlítgatja saját életútját , saját életkörülményeit, saját életét a másokéval. Mintha mérlegelné, mennyire haladt jó úton az idők során. S amikor az ember azt is tudja, kevesebb van már hátra azokon az utakon, mint amennyi mögötte elsuhant, hatványozottan igaz ez. És minden az aznappal kapcsolatos frusztrációm ellenére is abban a pillanatban azt éreztem, egyensúlyban vagyok, olyannyira, hogy ez a milliomos Nagyváradról (vagy annak valamelyik környékéről) engem nem érdekel, és ha lenne is rá mód, semmiképp nem cserélném el vele a saját életemet. Ha más nem, ezért a felismerésért is érdemes volt eljönnöm ide.

Photo by Artur Dancs

Salle Garnier

Másrészről meg abban a pillanatban pofon is csaptam magam gondolatban, hogy magamhoz térjek, és eldöntöttem, hogy mindenképp úgy intézem, hogy se az eső, se ketrecek ne vegyék el tőlem a Monte Carlo-élményt. És ha már Garnier palotája előtt voltam, máris azzal kezdtem, hogy lementem a promenádra, megkerülve az épületet – kizárva tekintetem tudatos látóköréből a kerítéseket – hogy minden oldaláról megcsodálhassam. A tengerparti oldalról sokkal szebb kilátás nyílt, mind a kaszinóra, mind a hegyoldalra, amelyet fehér felhőfoszlányok díszítettek, s a magasban kanyargó utakon, mint valami maketten, a távolban meg-megcsillantak az autók fényei. A tenger és a jachtkikötő mélyen alant, és a sokezer épület lépcsőzetes parádéja a hegy tetejétől a tenger öbléig az egyik oldalon, magasan pedig szemközt a szikla, Le Rocher, a hercegi palotával. Tapasztalataimtól immár bölcsebben, egy olyan úton ereszkedtem le a városba, ahol nem haladt át az autós cirkusz útvonala, bár egy pillanatra a híres hajtűkanyarban megálltam egy másik gyermekkori slágert felemlegetve magamban.

Photo by Artur Dancs

A hajtűkanyarban minden kiderülhet

A régi városban matatva már kicsit a hangulatom is magához tért, és talán ennek a latjában az előbújó nap is nyomott valamennyit. Örültem, hogy ahhoz, hogy a sziklára jussak a hercegség rezidenciáját megnézni a városon kellett keresztül mennem, mert egy elegánsabb, ketrecmentes arcát is megtapasztalhattam. Elámultam ugyan a kiírt árakon, de nem sokat foglalkoztam vele, mert sem éhes nem voltam, vásárolni sem terveztem, már csak a palotát akartam látni, és elmenni innen. Tudtam, ez nem az a nap, amikor a Monte Carlo-álmomat megélem, és nem is akartam ezt ennél tovább magamban erőltetni sem.

A hercegi palotához meredek utca vezetett. Előttem egy fiatal férfi cipelte a feleségét a hátán. Örültem, hogy nekem nem kell ilyen külön terheket magamra vállalnom. Szerelem ide vagy oda, nekem a magam hátizsákja és élete is elég a vállamra nehezedve, semmiképp nem vállalkoznék már arra hogy a mások súlyát is magammal vigyem. Még a monacói herceg palotájába sem.

Photo by Artur Dancs

Ki-ki a maga terhével

Bár a jelenlegi II. Albert herceg is népszerűségnek örvend mind Európában, mind a világpolitikában, a popkultúrában a legismertebb mégis édesapja és annak amerikai filmszínésznő felesége, Grace Kelly. De Albertet nemcsak filmsztár és szépségikon édesanyja miatt tisztelik, hanem liberális politikai eszméi miatt is, és nem utolsó sorban 2015-ben elhangzott alázatos beszédéért, amelyben hivatalosan is bocsánatot kért országa nevében a náci megszállás idején elhurcolt zsidókért.

„Védelem, menedék reményében húzódtak meg nálunk, és mi tehetetlenül néztük, hogyan viszik halálba őket.”

Érdekesség, hogy Monaco nem tagja ugyan az EU-nak, fizetőeszközét, a monéguasque frankot már korábban euróra cserélte, tagja az Európai Tanácsnak és teljes szavazati jogú tagja az ENSZ-nek is.

Photo by Artur Dancs

A hercegi palota

A Le Rocher, azaz a Szikla, ahol a palota található, már az eredeti város része is volt. Időközben több toldással bővítették a városállam területét a mind nagyobb építkezési igény jobb kielégítésére. Innen lehengerlő látvány nyílik a tengerig nyúló Alpokra, a város épület-amfiteátrumára, és az Azúr-partra. A látvány kellemes érzéssel töltött el. Hosszú percekig ültem egy padon a panoráma felett, és kicsit örültem mégis ennek a látogatásnak. Igaz, volt bennem egy olyan napközben, hogy felüljek az eső vonatra és továbbmenjek Nizzába vagy akár Cannes-ba is, de csakhamar rájöttem, nem Franciaország az, amire vágyom, hanem egy kellemes kései vacsora valahol Bordighera óvárosában vagy egy hideg pinot grigio a Barettóban a tengerparton. Az egyik szűk kisutcában sétáltam vissza a kilátóról, amely olyan szűk volt, hogy csak gyalogos forgalomnak elég. Boltok, éttermek sorakoztak egymás mellett mindkét oldalon, de nekem megakadt a szemem egy olasz pékségen. Túlmentem rajta, de nem hagyott nyugodni, visszafordultam, s beléptem. Mint kiderült, a családi vállalkozásban működő sütőde már 64 éve létezik. Egy fiatal fiú dolgozik a kemencék körül, mikor belépek, készségesen kérdez franciául. Angolul próbálkozom, az neki nem megy.

– Parlate italiano? – kérdi.

– Possiamo provare – válaszolom, hogy kipróbálhatjuk olaszul, tudok-e eleget.

Photo by StreetFood by Mondino

A Mondinoék finomságai

Azt a sajtos frissen sült akármit kérem, amiről messziről is látszik, hogy mennyei élmény lesz. Meg egy kajszibarackos rétest is. Közben beszélgetünk. És elmondja, Ventimigliából ingázik át Franciaországon át Monacóba dolgozni. Mondom, hogy én meg Bordigherából jöttem, s hozzáteszem, az ő városa sem ismeretlen már előttem. Nem álltam meg, még ott helyben beleharaptam a sajtosba, és felnyögtem a gyönyörtől. A puha tészta szétomlott a számban, és a forró sajttöltelék közé vegyülve folyt szét. A fiú kacagott, és örömmel nyugtázta elégedettségemet. Bemutatkozott, Roccónak hívják. És ezek után reméli, hogy még találkozunk, ha már ennyire ízlett a tésztája.

– Hacsak nem Ventimiglián… – nevetek két falás közt, mellesleg útbaigazítást is kérek az állomás felé.

Photo by Artur Dancs

Mikor leértem a hegy belsejében futó állomás alsó bejáratához, egy pár percre megálltam,és visszanéztem a városra. A nap előbújt, majd ismét eltűnt, ismét esett, perceken belül. Kicsit sajnáltam magamban az élményt. Magamat sajnáltam – talán pontosabb, ha így fogalmazok. Monte Carlót sajnáltam. Nem gondolkodtam sokat azóta sem ezen, de talán kellene egyszer adnom egy másik esélyt is ennek, és visszamenni, a hegyről napsütésben aláereszkedni, hosszan belebambulni a tájba. Annyi minden fölött átsiklunk, és annyi mindent elnézünk, megbocsátunk. Lehet, Monte Carlo is megérdemelne tőlem egy ilyet. Már ha csak arra az önmagamra gondolok, ott a létra tetején a poros padlásfeljárón kuporogva egy sok évvel ezelőtti nyári napon.

Nyár cikádaszárnyon az olasz riviérán (6)


Fejedelmi nap szivárvánnyal díszítve

Esős reggelre ébredtem vasárnap. Az előző napok hosszas gyaloglásai és a hegymászások is megcsapolták energiakészleteimet, a borongós idő csak lustábbá tett. Mégsem akartam elvesztegetni egyetlen napot sem. Mert mi van, ha a hátralevő napok mind ilyenek lesznek? Nem áldozhatom fel ezt a rég várt nyaralást az időjárás szeszélyeinek. Elsősorban is az erkélyre mentem egy csésze eszpresszóval, és úgy ültem, hogy a házak közt rálássak a kéklő tengerre, másfelől meg a párába burkolt hegyoldalra. Eszembe jutott a Monet-kilátó a hegyen, a Mostaccini-villa, amelynek kertjében Monet festette a bordigherai látképet, és máris kigyulladt fejemben a megoldás fényes égője az aznapi programra. Monet! Érkezésem estéjén fedeztem fel a házfalnyi óriásplakátot a szomszédos kultúrcenter előtt a főutcán, amely hatalmas betűkkel hirdette: „Monet visszatér Bordigherába”. Soha nem álltam meg elfoglalt napjaim során elolvasni a részleteket, mintha sejtettem volna, eljön majd az esős nap, amikor éppen megfelelő program lesz ez. Gyorsan utánaolvastam, és legnagyobb boldogságomra kiderült, azon a hétvégén a Párizsból Bordigherába egy ideiglenes kiállításra „hazahozott” Monet-alkotás tiszteletére megnyitják a királynő palotájának kapuit hosszú évek után.

Photo by Artur Dancs

Villa Regina Margherita di Savoy

A Villa Margheritát jól ismertem már korábbi itt tartózkodásom óta. Büszkén állt az egykor volt Moreno-kertek helyén, a domboldalon, a Via Romana fölött. Megközelíthetetlen volt, az útra nyíló nagykapu láncokkal bezárva, a kastély magasabban, sűrű növényzettel övezve, lehúzott redőnyökkel, bezárt barna zsalugáterekkel és franciaablakokkal, mint egy alvó gyönyörűség.

Savoyai Margit királyné azt követően érkezett a riviérára, és konkrétan Bordigherába, hogy férje, I Umberto ellen Nápolyban merényletet követtek el 1878 novemberében. A királynő a doktorok javallatára érkezett felépülni a sokk után. A néhány évvel azelőtt elkészült Bischoffsheim rezidencia vendége volt Regina Margherita, és mivel szívéhez nőtt a város, a későbbi években is visszatért Bordigherába, az óváros és Cape Sant’Ampelio közötti domboldalon elhelyezkedő, lélegzet-elállító kilátást nyújtó szállodában – amely ma üresen áll a Marabutto fölött. A német származású bankár, Bischoffsheim hamarosan felszámolta tulajdonait a városban és Franciaországba költözött, a Charles Garnier építette villát pedig 1896-ban a Bowes-Lyon család vásárolta meg, a későbbi angol királynő, II. Erzsébet dédszülei. A lord nem óhajtotta a régi tulajdonos nevét használni, és a villát nővére, Mildred Marion Bowes-Lyon grófnő tiszteletére átkeresztelte Etelindára, utóbbi 1894-ben Firenzében sikerrel bemutatott, azonos című operájának állítva ezzel emléket.

Photo by Artur Dancs

A lépcsőfeljáró az ólomüveg ablakokkal

Az olasz királyné mind több időt töltött a riviérán, ezért a lord halálát követően, a Bowes-Lyon családtól megvásárolta az Etelindát és az ezzel járó hatalmas parkot – ami, mint mondottam, az egykor volt, egybefüggő Giardini Moreno része. Mivel a királynő udvartartásának a családi használatra épült villa szűkösnek bizonyult, ezért még abban az évben, 1914 tavaszán elkezdték egy kastély építését a villától fennebb, a domb oldalán, a kertben. Luigi Broggit választotta ki a királyi család főépítésznek, és a park kiépítését a német Ludwig Winterre bízták. Két év után készült el a kastély, amelynek alagsorában a háztartáshoz szükséges termek helyezkedtek el, mosoda, vasalószoba, az akkori korban ultramodernnek számító felvonó gépháza és egyéb, a kiszolgáló személyzet részére fenntartott helyiség. A földszinti részen a társasági életre berendezett termek és szalonok találhatóak. A királyi könyvtár is itt kapott helyet valamint az audiencia-szoba, ahol szükség esetén hivatalos tárgyalásokra is sort keríthettek. Kápolnát is építettek a királynő részére, ez is a földszinti nagyteremből nyílik. A királnyő lakosztálya és a királyi családnak fenntartott szobák is a lenyúgöző lépcsősor tetején, az első emeleten helyezkedtek el, míg a vendégszobák és az udvartartás legfelső rangú nemeseinek apartmanjai a fentebbi szinten, a második emeleten. Az impozáns főlépcső színes üvegablakain a királyi címer azóta is épségben őrzi a letűnt kor emlékeit. A kastély fő szintjéről, a királyi lakosztályokból nyíló terasz talán a legszebb látványt biztosította, amit Bordigherán felkutathat az ember. Tudtam, olvastam róla, fényképeken, híres festményeken is láthattam ezt a kilátást. De álmodhattam-e valaha is arról, hogy egy ilyen eső utáni friss levegőjű nyári délelőttön ott fogok majd egyszer állni, újra és újra elámulva mindattól, ami velem történik?… Broggi a tetőre is tervezett egy teraszt, amely egy kis hídon keresztül a felső Moreno-kertbe biztosít átjárást.

Photo by Artur Dancs

Egy nyikorgó ajtó a legszebb kilátáshoz

A királyné olyannyira szerette Bordigherát, hogy amikor csak tehette, leutazott a riviérára, és – jobbára május és december között – a bordigherai kastélyban tartózkodott. Utolsó napjait is itt tölötte, 1926 telén itt is húnyt el. A mai Margherita villából halála másnapján a Corso Italia elegáns pálmasora alatt vitték koporsóját a vasútállomáshoz utolsó útjára Rómába – ahol a Pantheonban helyezték örök nyugalomra.

Izgatottan lépdeltem a Via Romana felé, miután eldöntöttem, haladéktalanul meglátogatom a sok év után megnyitott kastélyt. Monet is érdekelt, hisz közvetve, Monet festményei hoztak el ebbe a mesevilágba, amit André Aciman regénye és esszéi tártak fel előttem fokozatosan. De a rendkívüli lehetőség még izgalmasabbá tette a látogatást az egykori királyi rezidenciába. Már abban a pillanatban, amikor kiléptem az ajtón, és elindultam felfelé az emelkedő kisutcán a Via Roma felé, éreztem, hogy a reggel az idővel együtt beborongósodott hangulatom olyan gyorsan napsugarassá vált, mint amikor a vihar után a nap szétszaggatja az esőfelhőket, és ragyogó tündökléssel lepi be az eső áztatta tájat, fehér ködfelhőket aggatva emitt-amott a szuszogó hegyoldal magasabb szirtjeire. Az utam mentén sorakozó villák ízléses egymásutánja csak még jobb hangulatot idézett elő bennem. Szedtem a lábam, le ne maradjak a kapunyitásról, ugyanakkor legszívesebben minden villa előtt hosszan elidőztem volna, hogy belessek a rózsáktól, liliomoktól, citrusoktól és gyümölcsösöktől illatozó kertekbe, megbámuljam a napernyős balkonokat, a tenger felé nyíló franciaablakokat, a fejedelmi lépcsőfeljárókat, és elképzeljem, micsoda életvitelt takarhatnak ezek a házak, vagy inkább paloták.

Photo by Artur Dancs

Percek alatt értem fel a Moreno-kertekhez, csak egy gyors pillantás vetettem a szálloda nyilvános park-szegletébe, amit korábban már alaposan bejártam, majd az Etelindához érve, meglepve láttam, nyitva felejtették a kaput, besurrantam hát, a kertbe, hogy megérinthessem legalább, hogy kitaláljam, hol állhatott Monet festőállványa, amikor ezt megfestette minden oldalból azokon a híres festményeken, amelyekért Párizsba vagy Floridába utaztam. Pillanatokba tellett, hogy valaki észrevegyen, egy olasz asszony szaladt elém sovány karjával integetve, hogy nem szabad itt lennem, az ő hibája, hogy nyitva hagyta a kaput, de értsem meg, a villa zárva van. Szomorúan bólogattam. Jól tudtam, hogy az Etelinda zárva tart, környékét felverte a gaz. Csak reméltem, mondom, hogy legalább a kertben széjjelnézhetek, ha már arra semmi esély sincs, hogy valahogy bejussak az épületbe. A nő nem értette, amit mondok, csak nagyjából, és valamit egy papírra leírt. Azt meg én nem értettem, főleg, hogy mondott is valamit delután 4 óráról.

– Sii qui alle sedeci!

Minden olasz tudásomat és valamennyi kézügyességemet is felhasználva aztán én már sikeresen megérttettem magam vele, majd ő következett, és mégegyszer leírta: 16.00, qui. Azaz délután négykor, itt. Akármit is jelentsen ez, boldogan megöleltem, és szaladtam is a szomszédos Margherita kastély kapunyitására, hogy a megbeszélt randevú idejére mindenképp „qui” legyek. A nő rezzenéstelen arccal bámult utánam, majd legyintett, és sietve beláncolta mögöttem az Etelinda kapuját.

Photo by Artur Dancs

Via Romana jobbra az Etelindával

A királyné nyaralóját elérve, boldogan fogadtam, hogy a házigazdák az idősebb látogatókkal vannak elfoglalva, és azok szállításával golfkocsikon a magasabban fekvő kastély bejáratáig. Így ugyanis kedvemre térhettem le a főútról, és felszöktem a kertbe. Buja növényzet vett körül, pálmafák, citrusok, virágok és kaktuszok. Apró ösvények kanyarogtak minden irányba. Örömmel vegyült izgalom feszült bennem, mikor a lombok közt megpillantottam a kastélyt. Hogy ne maradjak le a Monet-kiállításról sem, felsiettem a főlépcsőkön a bejárathoz. A kastély csak néhány terme volt megnyitva. Amint arról olvastam is, az eredeti bútorok közül nem sok maradt fenn, és a sok átalakítás miatt az évtizedek során, a királynő fürdőszobája és szűk privát lakosztálya maradt csak meg többé-kevésbé hitelesen. Természetesen a főlépcső  is és a lépcsőre fényt biztosító hatalmas ólomüveg ablakok a király és a királyné címereivel.

Örömmel tapasztaltam, hogy nem csak Monet Párizsból erre a rövid időre ideutaztatott festményei voltak kiállítva, hanem a villa állandó képgyűjteménye is. Utóbbi lényegében a milánói mágnás, Angelo Terruzzi magángyűjteménye, különbőző híres festők Bordighera-festményeit tartalmazza.

Photo by Artur Dancs

Giuseppe Ferdinando Piana: Bordigherai látkép a Caporól

A város ugyanis egy évtizede vásárolta meg a villát, és a Terruzzi alapítvány hathatós támogatásával restaurálták több éven át, hogy kultúrális célokat szolgálhasson, s mint olyan, hasonló ritka alkalmakkor megnyittassék a látogatók előtt. A Savoy család ugyanis, a királyné halálát követően a villát a háborúban elesettek és eltűntek családjainak szövetsége részére ajánlotta fel jótékonysági célzattal.

Érdeklődéssel néztem végig a kiállítást, a tárlatokat, de igazából a legfontosabb számomra az a pillanat volt, amikor az első emeleten a központi nagy terasz kijáratához értem. Az ajtó résnyire volt csak nyitva, és két oldalról nehéz bársonyfüggöny óvta a festményeket a napfénytől. A függöny mögül izgalommal lestem ki a zavartalan kilátásra a tengerre és Bordigherára. Nyikorogva nyitottam szét az ajtót, s amíg a látogatók a képekbe merülve követték a tárlatvezetést, kiszöktem az erkélyre. A lélegzetelállító panoráma ott volt előttem, megölelhettem, magamba szívhattam – beszélhettem hozzá. Tudtam, mennyi történelmi személy, művész és uralkodó fordult itt meg ezen a teraszon, és most abban a kiváltságban volt részem, hogy ugyanonnan nézhettem át a Francia Alpokra, a Földközi-tengerre és az óvárosra, Bordighera Altàra a jó öreg haranglábbal, oly összetéveszthetetlenül. És szinte karnyútásnyira a kastély kertjében ott állt az Etelinda egy izgalmas kaland ígéretével.

Photo by Artur Dancs

Boldogságpillanat

Hosszan időztem el a teraszon, és mivel nem húztam be magam mögött a nyikorgó ajtót, mind többen merészkedtek ki. Már nem esett, a nap is elő-előbukkant, a tenger pedig visszanyerte azúr színét. Nehezemre esett otthagyni azt a látványt, de kíváncsi voltam a földszinti, társalgóból nyíló boltíves teraszra is. Francia turisták pihentek az asztalok köré ülve, s miközben az eső ismét szemerkélni kezdett, lementem egy újabb kis lopott csavargásra a kastély kertjében. Közeledett a négy óra, és mind az járt a fejemben, milyen meglepetésre számíthatok attól az asszonytól, aki olyan vehemensen kergetett ki a villa kertjéből. Pár perccel négy óra előtt érkeztem vissza az Etelinda kapuja elé. Pár lépésre lehettem, mikor a nő lépett ki a kapun egy nagy kutyát sétáltatva, és mikor szeme sarkából észrevett, sietve visszaszaladt, és bezárta a kaput, majd úgy intézve, mintha nem látott volna, az ellenkező irányba elsietett az ebbel. Csalódottam néztem utána, valami rosszízű felültetést sejtettem a dologban. De nem akartam elhamarkodott véleményt alkotni az ügyben, úgy gondoltam, legtanácsosabb, ha kivárom a megbeszélt időpontot.

Photo by Artur Dancs

A Moreno-kertek részlete a kastély parkjában

És jól tettem. Pontban négykor a nő visszajött – immár kutya nélkül – és miközben kitárta a kaput, intett, kövessem. A bejárathoz vezetett, és intett, ott várjak. Perze, hogy nem vártam. Azonnal leugrottam a túloldalra, ahol azt a helyet sejtettem, ahonnan Monet a Villák Bordigherában képét festette. Egy elegáns idős pár is érkezett a kapu irányából – a nő megint elmulasztotta bezárni, gondoltam… Ekkor egy férfi lépett ki odabentről, és olaszul köszöntött engem és az idős párt is, majd angolul szólt hozzám:

– Egy rendkívüli villalátogatást szervezett az alapítványunk néhány tagunknak, akik éppen ma érkeztek Bordigherába a Monet-rendezvényre, és Anna szólt a maga érdekében is – intett a nő irányába, aki a hallban az asztal mellett tett-vett – nagy szerencséje van, mert ma így ön is megtekintheti az Etelindát.

Szerettem volna megköszönni az asszonynak ezt a szerencsés kiváltságot, de amaz a dolgaival volt elfoglalva, és nem kereste a találkozást a tekintetemmel. A férfi a szalonba vezetett, ahol leültetett, és kérte, ott várjak, amíg a többiek megérkeznek. Értek-e olaszul, kérdezte, mert az idegenvezetés majd csak olaszul lesz, nagyon szűk az idő, és nem lenne idő többnyelvűre. Intettem, hogy reményeim szerint, igen, és lényegében én már így is maradéktalanul boldog voltam, hisz éreztem, csodálatos dolgok történnek velem.

Photo by Artur Dancs

Bischoffsheim monogramja és Garnier mór díszítőcsempéi az Etelindán

Már a bejárat előtt egy mozaikból kirakott évszám jelezte a királynő első látogatásának esztendejét, 1878. Nem kerülhette el figyelmemet az egykor volt, első tulajdonos Raphaël Bischoffsheim nevének monogramja sem a bejárat feletti árkádokon, és a Garnier mester mór díszítései a villa homlokzatán, a színes csempékből kirakott mozaikok. A német bankár Párizsban ismerte meg Garniert, aki épp befejezte a Párizsi Opera építését, és kérte fel házának építésére Bordigherán. Garnier impozáns palotát tervezett, amelyhez nagyon sok részletet saját villájának terveiből is felhasznált. Bischoffsheim kapcsolata azonban megromlott a városvezetéssel a Via Romana – akkor még földút – elegáns kövesúttá való kiépítése és egyéb fejlesztések ürügyén, amire a város nem volt nyitott és nem is lelkesedtek a bankár futurisztikusnak számító ötleteiért.  A villa építésébe sem óhajtott ezért már nagyon sok pénzt és energiát belefektetni, és utasította Garniert, faragjon le a grandiózus tervekből. Ami mindenképpen megmaradt, maga a torony, ami oly hasonlóvá teszi ezt a villát Garnier villájához, és persze a belső elegancia, ami Charles Garnier munkáit jellemzi, a legapróbb részletek, az összetéveszthetetlen díszítések.

Belépve a hallba, újabb elegáns körmozaik fogadja a látogatót, és impozáns festmények mindkét oldalról a magas falakon, szemközt pedig a főlépcső. Az egykor volt társalgó és billiárd szoba volt most berendezve a látogatóknak székekkel és egy jelképesen, múlt századi fejedelmi vacsorára emlékeztető dekoráció gyanánt, egy megterített hatszemélyes asztal. Odakinn közben a szemetelő eső is elállt, és kibújt a nap. A szalon ablakai a kertre nyíltak, és friss levegő áradt be az állott levegőjű terembe, Az ablak alatt elvonuló fejekből láttuk, érkeznek a meghívott vendégek, az idegenvezetőnk pedig – akinek nevét szégyenszemre nem jegyeztem meg – előadta a villa történetét. Nem csak Margit királyné, és nem csak a későbbi angol királynő, Erzsébet dédszülei, a Bowes-Lyon grófék laktak a villában hosszabb-rövidebb ideig, de vendége volt Pasteur is, illetve az olasz királyné édesanyja, Genova hercegnője, Szárdi Erzsébet.

Photo by Artur Dancs

Az Etelinda hallja és a főlépcső

Megelégedéssel tapasztaltam, hogy minden nagyobb erőfeszítés nélkül is értettem az idegenvezetés érdekes, történelmi adalékait, és miután magam is sokat olvastam előzőleg a város történetéről és az épületről is, azon kaptam magam, hogy – az idegenvezető legnagyobb elsimerésére, mind gyakrabban tudtam hozzászólni az elhangzottakhoz. Felvezettek az emeleti részre is, majd amikor a teraszon  mindenki elkészítette a fotóit, az idegenvezető odajött, és megköszönte közreműködésemet az előadása alatt, majd intett, hogy amíg a vendégeket leviszi egy kis eszmecserére, megengedi, hogy magamban birtokoljam a teraszt, a tornyot, hogy fotózhassak kedvemre. Megköszöntem, és elmondtam utazásaimat Monet festményeinek nyomában, és azt is, milyen sokat számít nekem ez a mai délutáni váratlan látogatás az Etelindában. Elismerően hallgatta meg a történeteket, és odahívott a terasz szélére a korláthoz, és egy távoli házra mutatott az óváros aljában.

– Ha már ennyire szakembere Monet-nak, mindenképp el kell magának mondanom, az az a ház ott, az Angol-negyedben, ahol Monet lakott 1884-ben, itt tartózkodása idején. Ha szerencséje van, egyszer oda is bejuthat majd, hogy a mester szobáját megtekintse. Az irgalmas nővérek nem tartják ugyan nyitva a kapukat, de alkalmasint meg lehet próbálni bebocsátásért folyamodni.

Photo by Artur Dancs

Az Etelinda teraszán

Hálás voltam vendéglátóm kedvességéért és segítőkészségéért. Az pedig minden addigi örömömet felülmúlta, hogy ott lehettem a magam kedvére egyedül az Etelinda villa teraszán, felmászhattam akár a toronyba is… Talán a nagy ujjongásban nem is gondoltam át rendesen ezt, és a torony szűk, rozsdás csigalépcsőjén, amin a lábam is alig fért el rendesen, lihegve siettem fel a torony legmagasabb fokába. Persze, amellett, hogy lélegzetelállító volt a kilátás is, nem csak emiatt állt meg a lélegzetem elsősorban, hanem, mert rájöttem, hogy a tériszonyom az örömtől még nem múlt el. Ott álltam hát, az Etelinda kastély tornyának csücskében a fényképezőgéppel egyik kezemben, a telefonnal – mert azzal is fotóztam – a másikban, rajtam lógott egy teleobjektív és még a hátizsákom is. És moccanni sem mertem többet, olyan rosszullét jött rám a magasságtól. Ilyenkor a legnagyobb hiba, amit az ember elkövethet, hogy lenéz, amit én, természetesen, meg is tettem. Alattam a csigalépcső hézagjai közt az egész torony magassága, és alant a bejáratnál látott évszám-mozaik, valahol lenn, mélyen. Végül azt gondoltam, ez egy egyedi, talán megismételhetetlen pillanat, nem szabad feláldoznom személyes félelmeimre, és ki kell használnom a fotók és az élmények későbbi, nyugodt körülmények közt való megélésének érdekében. Kerestem egy biztonságosabbnak vélt pozíciót, nekifeszítettem a hátam a korlátnak, és ügyesen körbefotóztam mindent, majd szabadszemmel is alaposan átfürkésztem a környéket, hogy mindörökre megmaradjon bennem az a pillanat. Aztán, hogy ne essek az iménti hibába, szememet a tengeren, később az óváros haranglábján tartva mereven, lépcsőnként elkezdtem háttal lefelé araszolni a csigalépcsőkön – mindenféléket duruzsolva magamnak bíztatás gyanánt. Csak Anna hangja rezzentett össze egy pillanatra, de akkor már az utolsó lépcsőfokok egyikén voltam, és sietve leléptem a teraszra. Az asszony intett, kövessem, mert lemaradok a vetítésről. Érdeklődéssel követtem, de többet nem tudtam meg tőle erről az újabb meglepetésről. A villa kis kápolnájába kísért, a többi vendég már ott volt, rám vártak. Az idegenvezető angolul szólt hozzám, és meghívott az archív film vetítésére, amelyet 1926-ban a filmhiradónak forgattak itt, Bordigherán, amint szeretett királynőjük holttestét a kastélyból a Corsón keresztül a királyi vasúthoz szállították.

Photo by Artur Dancs

Csigalépcső

A film után néhány szót váltottunk még a villáról, a városról és Monet-ról is. Majd megköszöntem a számomra felbecsülhetetlen értékű délutánt, és elmenőben megérintettem a villa falait, és végigsimítottam a szépen díszített terasz kőkorlátját is.

Napsütésben fürdött az üres, vasárnapi utca, a Via Romana. Ebben az eső utáni csillámlásban az amúgy is mesés villák még szebben pompáztak két oldalt. Amikor a jólismert kúthoz értem, amit narancsliget árnyéka vesz körül, s ahol a járókelők, kerékpárosok mindig megállnak egyet hűsölni és friss vizet inni a csorgóból, nem bírtam ki, hogy ne nyúljak fel a gyümölcsöktől meghajlott narancsfák egyikére egy aranysárga gyümölcsért. Emlékszem, vagy húsz éve is van, hogy Floridában egy frissen szedett grapefruitot ettem, és rácsodálkoztam, milyen különösen jó íze van, teljesen más, mint amit boltban szokás megvásárolni. A narancs túlérettnek tűnt, könnyedén kezemben maradt, s a haja is szinte magától hámlott le. Ott volt a frissen szedett zamatos gyümölcs a kezemben, és alig vártam, hogy megkóstolhassam. Amilyen nagy reményekkel haraptam bele az első cikkelybe, olyan nagy csalódás volt, ugyanis nem csak savanyú, de borzasztó keserű is volt. Narancs íze pedig legkevésbé. Azóta persze, megtudtam, hogy a vadon nőtt, be nem oltott és nem kezelt citrusok a legtöbb esetben ehetetlenek. Élménynek azonban mindenképpen megtette.

Photo by Artur Dancs

Narancsliget-pihenő

Olyan szépen sütött a nap, nem volt nagyon meleg sem, csak épp kellemesen nyárias idő kis szellővel, úgy gondoltam, itt a remek pillanat felkaptatni a hegyre, a kilátóra. Tudtam, hogy az Etelinda melletti kis szűk utca egy turistaösvényre visz, amin gyalogosan egy rövidítéssel hamar fel lehet jutni. Azelőtt sosem mentem fel itt, ezen a napon azonban vállalkozó kedvemben voltam. Hamar rábukkantam a meredek lépcsősorra, ami a hegyre vezetett, és lihegve ugyan, de perceken belül ott álltam a magas kilátó panorámájába feledkezve. Az eső felhői éppen elhagyni készültek a környéket, és a tenger felé húzódtak, és a lemenő nap tenger feletti csillagtáncában hirtelen megjelent, mint egy ecsetvonás a tarkálló Monet-i tájban, egy szivárvány darab. Csak épp akkora volt, mint egy levágott sokszínű szalag kis darabja a levegőben. Magasabbra másztam, és kiértem a Via Collira, addigra a szivárvány keresztülért az égbolton, az este különleges festményt varázsolt az alkonyuló égre. Az Alpok irányában, mintha a vízfestékes doboz borult volna a tájra, a nap Monte Carlo és a távolabbi Nizza fölött készült a hegyek mögé elbújni, előttem a tenger acélszürkébe váltva aranycsillámokkal átfestve foltokban a lemenő nap fényében. Kisebb hasadások a felhőkön utat engedtek valami távoli hihetetlen kéknek is, még festőibbé téve az amúgy is gazdag szín-játékot az égen. Majd, mielőtt a nap teljesen lebukott volna, a fényes, teljes ívű szivárvány mellé egy halványabb második is odafestette magát.

– Te tudtad, hogy a szivárvány az egyik legelső szerződés jele a Jóisten és ember között? – írta Höki, akivel egy fotót megosztottam a hegyről az égi játékot bámulva.

Photo by Artur Dancs

Szövetség

Nem tudtam. De ebben a káprázatban ez pontosan odaillő magyarázat volt. Feljebb sétáltam az alkonyatban, mígnem a Monet-kilátóhoz nem értem. Tulajdonképpen Aciman kitalációja ez a név. Valós ugyan, hisz Monet valóban innen festette a „Bordigherai kilátás”-t, de Monet-szirt gyanánt, vagy Monet-kilátó gyanánt (Monet’s Berm) legelőször André Aciman regényében, a „Szólíts a neveden” lapjain tűnik fel, mint a békés, titkos hely, ahová Elio feljárt olvasni, s ahová egy nyári délelőttön Olivert is felhozta, hogy ezt a kis titkot vele is megossza. Ma már az internetes keresőmotorokban is szerepel a Monet’s Berm kifejezés, és már csak idő kérdése, hogy a város is felvállalja és kikerüljön a térképekre is. Hisz olyanok is, akik sosem jártak itt, de olvasták a könyvet a világ bármelyik táján, pontosan tudják, hogy valahol Észak-Olaszország eme szegletében,a  riviérán itt van ez a szirt, ez a kis növényekkel sűrűn benőtt kilátó.

Photo by Artur Dancs

Eszembe jutott az a nyár, amikor itt magam is elidőztem és lesétáltam a völgybe a Torre dei Mostaccini villa aljában. Az ösvényt sűrűn benőtte a gaz, és az elvadult bokrok is annyira megnőttek, hogy nem vállalkoznék már megkockáztatni egy kalandtúrát itt. Inkább megálltam a kanyarban az út egyik legmagasabb pontján, ahol, mintha egy üstben lenne, a két hegy ölelésében ott a tenger kékje és egy tortaszeletnyi a városból, a Lungomare melletti templom tornya. A tücskök javában muzsikáltak, kecskebékák csúfolódtak egymással az esőzésektől keletkezett ad-hoc pocsolyákban, és az esti madarak is rázendítettek. Hajnalban és alkonyatkor a legszebb a madarak éneke, még a perlekedésük is vidámabb ilyenkor. És miközben gyorsan sötétedett a magas hegyi úton, előbb halkan, majd mind erősebb zörgéssel, megszólaltak a cikádák. Egy fénypont volt még az égi szín-játék nyomán, a hegyek hajlatában: Monte Carlo. Már tudtam is legközelebbi kirándulásom uticélját.

Nyár cikádaszárnyon az olasz riviérán (5)


 

San Remo vagy Sanremo?

Megoszlanak a vélemények és történetek is, amelyek a különböző névmagyarázatokat alátámasztanák a város nevével kapcsolatosan. A ligúrok Sanrémunak vagy Sanrœmunak ejtik. Egyik változat szerint ez Szent Rémusz nevére utal. A város neve minden régi ligúr, középkori olasz és szardíniai középkori térképen is két szavasként, San Remoként szerepel. Még Mussolini is ragaszkodott ehhez a régies formához. A későbbiekben olyan teóriák is napvilágot láttak, amely szerint a Sant’Eremo összevonásából jött létre a városnév, és így egy szóban írandó. Egyik formát sem iktatták ki, de manapság leginkább a Sanremo a használatos. Régi közlekedési táblákon vagy jelzéseken emitt-amott azonban továbbra is San Remo szerepel. Pontosan úgy, mint a ma már használaton kívüli egykori vasútállomás épületén is, ahová akkor este busszal Ospedalettiből megérkeztem.

Photo by Artur Dancs

Tulajdonképpen kétszer látogattam el Sanremoba. Mivel azon az estén már csak kevés városlátogatásra maradt idő alkonyat előtt, pár nap múlva kifejezett szándékkal utaztam vissza, hogy folytassam a felfedezéseimet a virágok városában.

Sanremo is középkori város, és mint a legtöbb tengerparti olasz város a kikötőtől húzódik fel a domb tetejéig. Az óváros, az egykori vár védőfalai segítettek a várost biztonságban tartani a szaracének és kalózok gyakori támadásaival szemben.

Az első, ami szembejött velem Sanremoban az elhagyatott vasútállomás a tengerparton. Az Ospedaletti felől érkező kerékpárút, amely, mint kiderült San Lorenzóig húzódik, jelezte az egykori egyvonalú sínpár útvonalát. A régi épületben dohánybolt működik és raktárak vannak. Jelenleg Sanremo vonatközlekedése a belvároshoz közel eső alagútban zajlik, ahová a városközpontból több helyen is le lehet menni.

Photo by Artur Dancs

A riviéra elhagyatott vasútállomásainak újabb példánya

A tengerparti állomással szemben kezdődik a város pálmasorral ékesített promenádja a hosszan a tengerbe nyúló déli mólóig és a kikötőig, ami az idelátogatók legkedveltebb célpontja.  A pálmafákat az orosz cárné, Marja Alekszandrovna ajándékozta a városnak 1847-ben, miután szerelmese lett a környéknek, és vakációvendége volt Ospedalettinek és Sanremonak is. A promenád ezért a Corso Imperatrice nevet viseli. Később II Miklós cár is járt itt, és Erzsébet királyné, a magyarok népszerű Sissije is kedvelte Sanremot, Alfred Nobel pedig olyannyira szívének közelinek érezte, hogy házat vásárolt itt, és élete utolsó éveit Sanremoban töltötte. A ház ma már múzeum, de a város és a környék egyéb módon is tiszteleg minden évben Nobel emléke előtt, ugyanis a Nobel díj-átadásra a virágokat Sanremoból és a környező virágtermesztő vidékről küldik Svédországba.

Photo by Artur Dancs

Casino Municipale di Sanremo

Még mielőtt naplementét nézni továbbmentem volna a promenádon a móló felé, a város másik ékességére is sort akartam keríteni, a kaszinóra. A francia Eugène Ferret tervei alapján épült és 1905-ben megnyitott szerencsejáték-palota a háborús évek kivételével folyamatosan működik azóta is. Míg Ospedaletti kaszinója a Villa Sultana impozáns épületében királyi rendelettel bezárattatott, Sanremo abban a kegyben részesült, hogy fennmaradhatott. Ehhez egy olyan kiváltságtörvényt léptettek életbe 1927-ben, amely nem tiltja ba a szerencsejátékot, hogy a környék ezáltal felvehesse a konkurenciaharcot az olyan közeli szerencsejáték-központokkal, mint Monte Carlo.

Photo by Artur Dancs

Sikátorok az óvárosban

A hangulatos belvárosi sétálóutcát nem akkor este, hanem pár nappal később jártam végig az óvárossal együtt, amikor visszatértem Sanremoba. Az impozáns kaszinó mellett csalódottan fedeztem fel a sétatéren az Ariston-színházat. Egyszer el is mentem mellette. Talán a korábbi évtizedekből felidézett emlékeimben a Sanremoi Táncdalfesztivál csillogása és pompája magasabb elvárásokat nevelt bennem. Pedig ebben az épületben olyan slágerek indultak a világsiker felé, mint a Volare, amit Domenico Modugno 1958-ban e falak között mutatott be a közönségnek. A táncdalfesztivált 1951 óta rendezik, és az olaszok egyik legnépszerűbb zenei fesztiválja mai napig is. Azt azonban kevesebben tudják, hogy a Sanremoi Táncdalfesztivál ihlette a későbbi, 1956-ban útjára indult Eurovíziós Dalversenyt. Az olasz dalokat az Eurovízióra pedig hosszú ideig itt, az Ariston színpadán választották ki.

Photo by Artur Dancs

A táncdalfesztivál otthona

Az óvárost első este, odaérkeztemkor a mólóról pillantottam meg először, és elbűvölt a naplementébe forduló sokszínű látvány, a hegyoldalra kapaszkodó színes házakkal, s a város tetején, mint a karácsonyfán a csillag, a csúcsdísz, ott a templom – mint ahogy azt megannyi, dombra vagy hegyre épült olasz kisvárosban megszokhattam. Akkor este tudtam, nem volt kétségem sem afelől, hogy vissza kell ide jönnöm, és bebarangolni a magas óváros sikátorait.

Van valami lenyűgöző báj ezekben a középkorból fennmaradt óvárosokban. Az ember órákig eis elveszhet a szűk kis sikátorokban, újabb és újabb árkádokat, macskaköves átjárókat, teraszokat felfedezve, és minél magasabbra jut, annál nagyobb eséllyel fedezhet fel kilátókat, olyan teraszokat, amelyek festményre illő vistát varázsolnak a szemünk elé a tengerre vagy a környező hegyekre.

 

Photo by Artur Dancs

Kilátás San Remo tetejéről

Nem volt ez máskülönben Sanremo magasvárosában is azon a délelőttön, amikor visszajöttem ide csavarogni. Persze, a mai kor kényelmes életének szemszögéből, mikor ezeket a nyáron kellemesen hűvös, kis kőkockákkal burkolt utcákat járja az ember, óhatatlanul felmerül benne a kérdés, milyen lehet ma ezekben a régi épületekben élni, van-e rendes kanalizálás, jut-e akár egy pillanatnyi napfény is a belső udvarokra nyíló lakásokba, vagy milyen itt télen, amikor még itt sincs szép idő, milyen nyirkos, esős időszakokban? Kiérve azonban a napos magasabban fekvő részekre, mindezek a morfondírozások eltűnnek és átadják a helyet az ámulatnak, amit az alattunk, a domboldalon lefelé görgő város és a szétterülő tenger látványa megunhatatlanul és fáradhatatlanul előidéz bennünk. És amikor az ember ott van a magasban, csak hogy a saját gondját gyarapítsa, hirtelen elkezd oda vágyni, le a völgybe, a tengerpartra, a vízparti sétányokra, a szellős promenádra, a pálmafák alá.

Photo by Artur Dancs

Az óváros utcáin

Csak azért nevetek magamban, mert eszembe jut, s ismerem már rég magam ebből a szempontból, hogy mindígy így vagyok s voltam ezzel, mindig másutt szerettem volna lenni, mint ahol éppen adott pillanatban vagyok. S ha előfordult olykor, hogy éppen ott voltam, ahol azt éreztem, a legtökéletesebb hely számomra abban a pillanatban, és hogy sehol egyebütt nem lennék éppen akkor szívesebben, azt nagy magamra találásnak éltem meg, és emlékezetes boldogságpontként életutazásaimon. Pontosan tudtam, hogy amikor majd lesétálok a hegy tetejéről, és leülök a kikötő egy árnyékos teraszán egy jeges Aperol Spritz-cel elkényeztetni magam a déli forróságban, akkor az az első esti látogatásom jut majd eszembe napokkal azelőtt, mikor a mólóra kisétálva az alkonyban megláttam a magasvárost, és ha az egész napos gyaloglást követően Bordigherából Ospedalettibe a lábam s az időm engedte volna, legszívesebben felfutottam volna a dombra. De azt is tudom, hogy ezek a folytonos máshová vágyódások idézik elő bennem azt a szükséges belső feszültséget, amely folyamatosan hajt előre, amelyek, mint az atom részecskéi mozgásuk során, energiát termelnek és szabadítanak fel ott legbelül, és ezzel mozgásban – életben tartanak.

Photo by Artur Dancs

San Remo

Tucatszám készítettem azon a fáradt estén a fotókat a mólóról, amely olyan mélyen nyúlik be az öbölbe, hogy a város teljes panorámáját kényelmesen a szemem elé tárta. És mindvégig tudtam, hogy a képek csak ugyanolyanok lesznek, bármennyire is bennem a kényszer újabb színeket vagy hangulatokat belevarázsolni, s azt is tudtam, hogy akármennyi képem is lesz este vagy nappal is innen, egyik sem fogja pontosan visszaadni azt, amit csak azon a helyen él meg az ember. Amikor a tenger sós levegője csapódik ki bőrünkre, a napmelegítette tengervíz jellegzetes illatával, a halászcsónakok halszagával, az öböl városfelőli túloldaláról, a koszorúba, a promenádra épített, tengerre néző kisvendéglők felől érkező szellő ételszagával, a hullámtörőnek csapódó hullámok tapsával, akkor, és csak akkor válik teljessé a kép. Ezt pedig még a mai korszerű fotográfia tudománya sem tudja egyelőre megörökíteni. Mikor kellőképpen elszaladt az idő a kikötő felett a napnyugtával együtt, hirtelen eszembe villant, hogy ideje lenne utánanézni az egész napos csavargás végén a Bordighera felé tartó busznak. Éreztem, ha itt kerítek sort egy kiadós vacsorára a mozgalmas és kilométerekben gazdag napot követően, minden bizonnyal ott fog az álom elnyomni a teraszon, főleg, ha egy pohár bort is iszom a vacsora mellé. A kikötőből a főutcára visszatérve a ventimigliai busz éppen elhaladt az orrom előtt, és mint az oszlopra kiragasztott mentrendből kiderült, az volt az utolsó aznapra. Kénytelen voltam újabb sétát beiktatni, és felmenni a városközpontba, ahol már kigyulladtak a fények, és a vendéglők teraszai megteltek az esti lanygmelegben társalgókkal. Az állomást kerestem, emlékeztem, hogy Bordigherára láttam érkezni a későbbi órákban is személyvonatokat, amelyek megállnak ott, és nem csak keresztülrobognak a francia határ felé. A központi parkon akartam keresztülvágni, hogy rövidítsek, mikor egy szembejövő idősebb asszony odasietett hozzám, és valamit mondott olaszul, amit elsőre nem értettem, ezért megfogta a karomat, és visszarángatott a park lépcsős feljárójától.

– Ne menjen oda – mondta.

– Miért?! – értetlenkedtem.

– Nem jó. Rossz emberek. Ne menjen oda.

Photo by Artur Dancs

Soha nem érzek félelmet New Yorkban, amikor este kimegyek sétálni. A Central Parkot éjfél után zárják, de nyárestéken éjfél előtti percekben sokszor előfordul, hogy kimegyek a Bethesda-kúthoz, ahol az árkádok alatt egy szép hangú nő énekel áriákat, hogy zeng a hangja az egész parkban. Mindenütt koromsötét, csak az árkádok fényei szűrődnek ki, és a felső terasz melletti úton az utolsó konflisok petróleumlámpái pislákolnak valamennyi fényt a környékre. Nem félek egyebütt sem, s tulajdonképpen itt sem hiszem, hogy a város kellős közepén ebben a kis parkban bármilyen bajom esne, de megköszönöm az asszonynak, és megfogadom a helyi ember tanácsát, nem megyek be. Megkerülve a parkot a fényes utcán, azért belesek, és látom, valóban lézeng egy-két csavargó, italoznak, talán drogoznak is – nem az én dolgom. Ez is, mint a minden sarokból felbukkanó afrikai bevándorlók csapatai, tetszik, nem tetszik, ezeknek a településeknek a jelenkori mindennapjaihoz tartoznak immár. Lehet úgy tenni, nem vesszük észre őket – ez a nehezebb – de lehet bosszankodni is felette eleget. De attól ők még ugyanúgy ott lesznek. Engem sem foglalkoztat a park ügye és a homályos ügyleteket bonyolító feketék bandája sem annál tovább. Sokkal inkább a szeretném a vasútállomást mihamarabb megtalálni, és míg odaérek élvezni a mediterrán kisváros esti, kellemes hangulatát. Azon azonban még eltöprengek, miért volt annyira fontos az asszonynak megállítania. Láthatta, nagy darab ember vagyok – igaz azt is láthatta, nagy kamerával felszerelt, jólöltözött, tétova turista vagyok. Az jutott eszembe, lehet, hogy nem is annyira féltésből nem engedte, hogy a parkon át vágjam le az utam, hanem mert restellte, azt akarta, hogy a városuknak a szép emlékeivel maradjak meg inkább. Amióta itt vagyok, s persze, legutóbbi olaszországi utazgatásaim során is ugyanis megneszelni véltem az olaszok ilyesféle lokálpatriotizmusát, azt, ahogyan településeiket, kisvárosaikat szeretik, és igyekszenek azt az idelátogató előtt kellemesebbé, barátságosabbá és meghittebbé, vonzóbbá tenni. És sikerül is mindig. Olykor egy magamfajta, az elfuserált pol-kor világ fővárosából ideérkezőnek időbe telik ráhangolódni, visszazökkenni a „normális” emberek közé, vagy mondjuk úgy az új normálisból a régi, jólismert, megszokott normálisba visszautazni. Néha még engem is meglep egy-egy párbeszéd nyílt őszintesége, nyersesége, élce. De aztán mindig rájövök, hogy én ezt mennyire szerettem, és hogy ebben én nagyobb biztonságban vagyok, mint bármilyen képmutatóan bűbájos világban, mert ez az, ami: őszinte.

Photo by Artur Dancs

Bár nagyon fáradt voltam már, mégis örültem, mikor kiderült, a legközelebbi vonat, ami Bordigherában is megáll csak negyven perc múlva érkezik. Éreztem, hogy ennyi idő kell még nekem Sanremoval. Megváltottam a jegyem, hogy ezzel a gonddal is beljebb legyek, és vissza kimentem az utcára a földalatti vasútállomásról. Pár perce bolyongtam a környéken, messzire már nem akartam elkeveredni. Egy teraszvendéglőn akadt meg a szemem. Csendes volt, bentről szűrődött ki fény a két asztalra, és az utcai lampionok felől is valami sárgás fényszín. Egy férfi ült a kettő közül az egyik kinti asztalnál cigarettázva és a tenger felé bámulva elmerengve. Biccentettem neki, mint ahogy egy ilyen mikrovilágban az ember szokta, és beléptem az üres vendéglőbe. A falon mindenféle ételek képei, leírása és árai. Éhes voltam, ugyanakkor már az idő is szűkre mért volt. Ekkor a férfi a teraszról belépett. A cigarettáját a hamutálcán hagyta füstölögni, mint aki tudja, nem sok ideig lesz távol tőle. Kérdezi, mi járatban vagyok.

– Szeretnék enni valamit… Focaccia van? – kérdem a képeket pásztázva a falon.

– Egyen egy szendvicset. – válaszolta kurtán.

– Nem kérek. Más mi van?

– Semmi. – majd érezhette, hogy ez nyersen hangzott, majd mosolyt színlelve a szája szélén így folytatta – Tudja, mi van? Záróra. Na, vicceltem, csak húsz perc múlva zárok.

Nem az a féle ember volt, aki viccesnek tűnt, és a mondata sem tűnt annak, inkább egy álmosolyba bugyolált ténynek, amit ha tetszik, ha nem, ki kell mondani.

– Nekem meg félóra múlva megy a vonatom, éppen elég…

– Akkor egyen egy szendvicset. A feleségem is azért jött hozzám.

– De én nem akarok…

– Már nem is tud. – és elkezdte készíteni, közben mosolyogva rámnézett – Mit iszik?

– Spriccet.

– Azt én állom.

– Miért?

– Csak.

– Számít az, amit én akarok? – nevettem fel.

– Ha nem akarja a szendvicset, most mondja, ne dolgozzak rá.

– Csinálja csak… – intettem, és nem tudtam visszafogni a mosolyomat.

– Tudja mit, ha nem tetszik, azt se kell kifizetni. – majd miközben betette a szendvicset a sütőbe, a pénztárgéphez lép – három euró, de csak magának.

– Most mondta, hogy ha nem tetszik, nem kell kifizetnem, honnan tudja, hogy…?

– Mert tudom. Nézze, annyi pármai sonkát tettem magának bele meg sajtot, hogy létezhetetlen, hogy magának az ne esne jól. Ebbe a szendvicsbe én mindent beleadtam.

Photo by Artur Dancs

Alkony az öbölben

 

Az járt a fejemben, hogy ha New Yorkban lennék, vagy akárhol abban az említett elfuserált pol-kor világban, akkor nekem most sivalkodnom kellene és panaszkönyv után kapkodnom. Ez az ember a manapság divatos plasztikvilágban lévő valamennyi törvényt megszegte ebben a pár mondatban. Ehelyett én egyebet éreztem. Azt, hogy én ezt az ember nagyon szeretem, azt, hogy ez az ember szeret engem, a vendéget, aki záróra előtt ide becsörtetett egy falatra, és azt is, hogy ő minden tőle telhetőt megtesz még azért, hogy mindenkinek jól végződjön az estéje. Na, ez az, amit száz széles mosollyal és ezer gügyögésbe vegyülő mézes-mázaskodással sem lehetne elintézni.

– Kinn fogok leülni – mondtam, mikor az üzleti részét elrendeztük a dolognak.

– Bánom én – vonta meg a vállát. De kijött, hogy a hamutálcáját elvegye. Intettem, jó lesz nekem a másik asztal is, és ő meg maradjon csak ott, ahol érkeztem előtt volt.

Photo by Artur Dancs

Aperol Spritz

– Tényleg jó szendvicset csinált – ismertem el, amikor kihozta a harapnivalót az Aperol mellé, ami már a kezemben gyöngyözött akkorra. Biccentett, és leült mellém cigarettázni.

– Zavarja?

– Igen, zavarna, ha felém jönne a füst… – itt fel is ugrott a hamutálcával együtt, hogy odébb menjen – … de nem felém jön, maradjon csak – intettem azonnal.

Perceim maradtak a vonatig. A spriccnek is lassan fenekére néztem. Újra elismertem, hogy jó étellel látott el, azt is hozzátettem:

– Maga jó ember.

– Foglalt vagyok – mutatott a gyűrűjére, kacagtunk.

– Pech. Jöjjön ide – intettem, mikor felálltam búcsúzóra.

Odalépett.

– Öleljen meg! – szó nélkül megtette – Maga… maga!…

– Na menjen, mert még lekési nekem a vonatot, és haza kell vinnem magát. Mit mondok majd a feleségemnek?!…

 

Előző korábbi bejegyzések

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: