Zokniállapot-kezelés az Upper West Side-on


Amikor az ember hazatér egy többnapos útról, hatalmába keríti a jólismert, beavatatlanok számára talán teljességgel megfoghatatlan zokniállapot. Az a bizonyos lebegésszerű, seholsemvagyok pillanat, amit a megtett mérföldezrek, az átszelt időzónák, a sokkszerűen változatos élmény-girlandok és az útunk során érintőlegesen vagy közelebbről is megismert embertömegek váltanak ki belőlünk, amint otthonvárosunk magányos csendjébe visszacsöppenünk. És ez az otthonvárosi magányos csend ugyanúgy érvényes New Yorkra is, ha már éppen ez az a hely, amit sok éve otthonomként tartok számon. New Yorkban nagyszerűen lehet magányos csendben otthon lenni – a legforgalmasabb sugárúton bóklászva is. Kell ilyenkor az embernek valami kellemes, meghitt, csendes tevékenységet találnia, ami kiviszi a lakásból valamilyen ürüggyel, hogy amellett, hogy – mint fércelt toldaléka az utazós napoknak – egy kis időre kivonja még az otthoni mindennapi tevékenységek rutinjából, egy kis pótidőt nyújtson lecsengetni a világban begyűjtött élményhatásokat. Ha azonnal visszaállnék az otthoni dolgaimra, teljesen igazságtalanul semlegesíteném magamban az utat, amit megtettem, úgy venném, hogy azok az élmények, tájak, emberek – jók vagy rosszak, szépek vagy csúnyák – jelentéktelenek, meg sem történtek. Ezekben az időbeli pufferzónákban, amit ráadásként ajándékoz az ember magának, mesés dolgok történhetnek. Egy, valahol vaktában, időszűke folytán csak éppen összehörcsögölt, tömény pillanat ezer színes gondolata ilyenkor pillangószerűen bontakozhat ki, mint a leveskocka, amikor feloldódik a zubogó vízben, hogy a gusztustalan rudacskából aranyló, ízletes tyúkhúslevessé gazdagodjon. És ma már tudom, nem minden leveskocka készül kemikáliákból. Ha csak a kínaiakat veszem a szomszédos Chinatownban, a piacaik, boltjaik tele vannak a szárított növényekkel, halakkal, tenger gyümölcseivel. Természetes eredetű ételeik, sűrített, későbbre eltett változatai, nem kevésbé értékesek, tartalmasak és ízletesek, mint friss társaik, sőt.

Zokniállapot

New Yorkban abban a szerencsés helyzetben van az ember, hogy minden lelkiállapotának valamennyi hangulatszínére is bármikor képes találni megfelelő helyet és aktivitást. Persze, a legjobb, ha sikerül ezeket az aktivitásokat úgy elfogadtatni saját magunkkal elsősorban, mint valami fontos küldetést, aminek egyéb fontosságai is vannak azon túl, hogy egy kis menekülést keresünk titokban legmélyen és bevallatlanul a hazatérésünk ellen a mindennapokba. Ilyenkor az ember érzékenyebb és sérülékenyebb is, a legritkább esetekben keresi mások társaságát, legfennebb is csak azokét, akik olyan közel vannak hozzá, hogy mellettük biztonságban, és nem utolsó sorban, nagyokat hallgatva, akár sistergő csendben is békében el lehet. De a legjobb ilyenkor egyedül, és csak az arctalan tömeggel szembesülni, akikkel szól, ha akar, de ha nem akar, az sem baj. Ilyenkor pompás partner ebben a magányos csendjátékban a portásunk a házban, a szomszéd a liftben, a sarki kisboltban az eladó, a halal-food árus, aki évek óta főz ránk, a buszsofőr a Broadwayn felfelé araszoló M5-ösön, a fenyőfaárus a Village-ben, a mexikói virágárus fiú a harmadik utca sarkán, a házi áfonyáspitét a Union Square-i termelői piacon szeletre is árusító pékházaspár és a gyümölcsös a Broadway mentén az Upper West Side-on. Beszélünk is meg nem is, létezünk is egymásnak meg nem is, részei vagyunk egymás életeinek meg nem is. Bármennyire is hihetetlen, nagyon nagy szükségünk van egymásra. És, ha árnyalataiban más és más értelmezései is vannak ennek, lényegében ugyanazért. Az én esetemben ez a felületes és mégis valós és őszinte érintkezés része a belső csendemnek. Egy olyan önámítás, ami cseppet sem hamis, és leginkább azt a célt szolgálja, hogy a maga sokféleségével és felületes, ám fontos egymásrautaltságával, a világban leveskockába gyűjtött és összepréselt tömény sokszínűséget segítsen bennem feloldani használható, ízlelhető és minden porcikámban elraktározható tarka élet-szín-sejtek gyanánt, amelyek valamikor életmentő szerepet is játszhatnak majd, ha olyan nagyon kiszáradnék, kiapadnék életből, hogy eféle tartalékokhoz kell esetleg folyamodnom.

Union Square

Esős, zimankós november estéken, amikor nagyon korán sötétedik, és a nedves aszfalton a jelzőlámpák piros-zöld, és az utcai lampionok narancssárga színei összefolynak a fényreklámok villódzó kékjével, a vizes aszfalton sisteregve elsuhanó taxik sárgájával – átlibbenek a Union Square-re. Az ötemeletes Barnes&Noble könyvesbolt ilyenkor olyan, mint amikor a hegyen ráesteledik a túrázóra, és egy kandallós menedékház kerül útjába bepárásodott ablakokkal, és frissen forralt bor illatával. Persze, a könyvesbolt nem áraszt fahéjas-szegfüszeges illatot, hanem a könyvek jellegzetes szagát keveri az emeleti kávéház kávéillatával és a muffint melegítő mikrohullámú sütő időnkénti csilingelésével. Amikor csak rövid kiruccanásokra vágyom hazulról, az East Village-en átvágva, nyilvánvalóan ez az a hely, ahova könnyen és gyorsan eljuthatok. A Barnes&Noble-be tett látogatásaimat meg szeretem összekapcsolni a tizenkettedik utca és Broadway sarkán éppen utamba eső Strand könyvesházban csapott körrel. Ilyenkor nem feltétlenül keresek egy bizonyos kiadványt, és semmi olyan konkrét cél sem feltétlenül vezérel, hogy valamit vásároljak – bár ezt ki sem zárom. Szeretek böngészni a régi és az antikváriumi könyvek, a különleges kiadású kötetek, a ritkaságok, a fotóalbumok és zsebkönyvek világában. Az pedig már nem csak New Yorkban kedvenc időtöltésem, hogy megtekintsem a könyvesboltok ajánlott könyveinek listáját, vagy a könyv sikerlistát, az eladási top tizest. Külön élmény a londoni, az oslói, a madridi vagy a stockholmi könyvesboltok sikerlistái fölött elidőzni, belelapozni a sikeresnek megjelölt kötetekbe, megérinteni és áttanulmányozni mutatós vagy egyszerű borítójaikat. Megnézni, keménykötésűek-e vagy nem, illusztráltak-e vagy sem. Érdekes ugyanazokat a könyveket a világ különböző tájain más és más borítóval, előszóval, reklámszlogennel ellátva felfedezni. De érdekes egyazon boltban, például a könyvbúvárok Mekkájában, a Strandban az ábécérendbe szedett írók polcain ugyanazt a könyvet többféle kiadásban, különféle, jobbnál-jobb borítókkal, elő- vagy utószavakkal ellátva felkutatni. Megtalálni valamelyik kedvencnek az első kiadását. Mindeddig furán és értetlenkedve hallgattam, ha valaki ujjongva mesélt arról, hogy valamelyik kedvenc regényének sikerült első kiadását megszerezni. Sokáig azt sem tudtam, ezt honnan lehet leolvasni egy könyvön belül – hisz semennyire nem volt fontos. Túloznék, ha azt mondanám, most fontossága lett a könyvekkel szembeni megítélésemben, de apró örömnek könyvelem el, ha belebotlok egy ilyenbe. Ezeken a könyvesbolti portyákon ami talán a leginkább érdekel, hogy miről írnak manapság. Ha az ajánlott és toplistás könyvek roskadozó részlegéhez érek, lehámozva a kereskedelmi sallangokat, meg hogy adott köteteket miért promoválnak agresszívebben, mint egy másikat, a miérteket kezdem keresni. Miért lett ismét toplistás Orwell, miért tartozik a slágerkönyvek közé éppen most a 22-es csapdája? Ezek a klasszikusok kakukktojásként lapulnak ezeken a kortárs sikerlistákon. Szinte félénken meghúzódva a politikai propaganda-gépezet és ellenpropaganda kiadványai árnyékaiban. És akkor az éppen aktuális trendeket meglovagló, a jelenkor érzékeny pontjait ügyesen kitapogató feltörekvők hada sorakozik. Míg nyáron az olaszországi – elsősorban toszkánai – tájakon szárbaszökött szerelmekről szóló romantikák, színesborítójú dömpingje viszi a prímet, ősszel New York házi írói is szóhoz jutnak. A nő, aki a szinglik városába költözve olyan magányos, hogy hangulatát szinten tartsa, végigfekszi az egész környéket, sőt, alkalmanként a távolabbi városrészekbe is elvetődik egy kis szerelmi légyottért, pusztán a kikapcsolódás és a szintenmaradás végett. Vagy az immár harmincas pasi, aki a Grindr beszélgetéseit adta ki könyv formájában annak minden ékesszólásával, azokból az időkből, amikor egyetemistaként egy hónap leforgása alatt hetvenkilenc különböző férfival szexelt. Ilyenkor előkerülnek a New York titkairól és a város letűnt sármját feldolgozó és zokogva megsirató igényes és érdekes kiadványok is, meg persze, a megmutatkozási vágyból vaktában összekopácsolt fércművek is. Tavasszal a diéta-divatok igényeit szolgálják ki elsősorban, és a megszámlálhatatlan valós és önjelölt életmód-tanácsadó lepi el a kirakatokat és a bejáratnál az orrunk elé tuszkolt könyvrakást. És mellettük a szakácskönyvek garmadája. Az év minden szakában előnyös helyen szerepelnek a mindennapjaink hírességeinek első vagy sokadik könyvei, vagy éppen róluk szóló kiadványok. És ugyanúgy a tévésorozatok és filmek is kivívják a maguk helyeit a könyvesbolt előnyös polcain a forgatókönyveik alapjául szolgáló regénnyel.

Photo by Artur Dancs

Esti séta a könyvesboltba

Eszembejutott, hogy munkába menet a minap valamelyik reptér könyvesboltjában egy izgalmas és igényes kiadványra bukkantam az újdonságok közt II. Erzsébetről. Manapság dömpingje van a királynős ilyen-olyan könyveknek még Amerikában is, ahová a hollywoodi színezékkel tálalt történelmi jellegű filmsorozat népszerűsége elősegítette Erzsikénk szélesebb körben való ismertségét. Bár, hozzátenném, a többség fejében még mindig árnyékos oldalon van minden olyan információ, ami a brit uralkodócsaláddal, s általában, a világtörténelemmel kapcsolatos. Az említett kiadvány azonban kifejezetten felkeltette érdeklődésemet. Kérdem a telefonján unottan matató kövérkés dél-ázsiai fiútól, mennyi az ára a királynős könyvnek, és kapok-e erre is szolgálati kedvezményt – amit reptereken rendszerint mindenütt kapni szoktunk. Mondja, hogy a kedvezmény ér, és kérdi, hogy melyik mesekönyvre gondoltam.

– Nem mesekönyv. A királynős.

– Milyen királynő? – néz rám kikerekedett szemekkel.

A királynő. – mondom – Az érem másik oldala.

– Milyen érem?

Tudtam, hogy táskámban londoni útjaimról visszamaradt pennik és egyfontosok is vannak, egyet kikotorászok a köhögőcukorkák és várostérképek meg adapterek közül az első zsebből. Leteszem elé. Megnézi, majd rám néz. Mintha derengene a fejében valami:

– Ja! Az angolok volt királynője…

– Most is az.

– Na, ne… most is él?

– De még mennyire… Ha tudná! – nézek az órámra.

– Ki gondolná, hogy vannak még királyok Angliában.

– Király nincs.

– Csak királyné?

– Csak királynő.

– Ó, meghalt… – pontosít mintegy önmagának elmagyarázva a brit uralkodói helyzetet.

– A királynő él, most mondtam.

– Persze, a férje halt meg.

– Az is él.

– Akkor csak van király – sóhajt fel megkönnyebülten, és a könyv után néz.

– A királynő férje nem király, hanem herceg – teszem hozzá rezignáltan, és halkan, hogy ezzel immár ne evezzünk vadabb ismeretlen vizekre.

A könyvvel a kezében a fiú visszatér és fejcsóválva áll meg előttem:

– Ó, szegény…

Tehát meghallotta. Készségesen kiszámolja, hogy a harmincöt dolláros könyvből 15%-ot tudna számomra kedvezményezni, de erre még New York állam forgalmi adója is rájön, tehát túl beljebb nem leszünk az árban. Ellenben javasolja, nézzek szét az Amazonon, mert online olcsóbb is lehet.

– Vagy a Barnes&Noble-nél… – ötlik fel bennem, és már látom is magam előtt a csendes napomat visszaérkezésem után a könyvesboltban bogarászva.

– Vagy ott…

Méltányoltam a kedvességét, hogy félretéve a kereskedelmi érdekeket, inkább a konkurenciához küldött.

Photo by Artur Dancs

Hi-Life az Upper Westen

Így adódott, hogy egy késő novemberi délutánon elindultam a könyv felkutatására. Előzőleg megnéztem a webáruházban, és legnagyobb örömömre a könyv félárban volt megvásárolható, és elő lehetett jegyeztetni a könyvesboltban történő átvételre is. Egyéb teendőimmel is össze akartam kötni ezt az immár fontossá lett tevékenységet a zokninapomon – és az Upper West Side Broadwayra nyíló Barnes&Noble üzlete mellett köteleztem el magam. Örömmel töltött el a saját magamnak kirótt feladat, és egyben kellemes elfoglaltságnak is mutatkozott az Upper Westen felvonulni is, meg a könyvek közt szimatolni is. Nehéz nekem könyvet vásárolni. Még önmagam számára is nehéz. Teljesen szerteágazó, és nem mindig koherens az érdeklődési köröm könyvek terén. És maximálisan a hangulatomtól függ, éppen mit olvasok, és mi az , amit végig is olvasok. Általában négy-öt megkezdett könyv is van az életemben. Polcokon, asztalon, táskáimban, hátizsákjaimban hurcolom vagy tartom közelemben hol egyiket, hol másikat. A legjobb, ha más-más (általam beszélt) nyelven vannak, mert így a sok vonalon futó agyamat nagyon nem zavarja össze, vagy ha eltérő témájúak és jellegűek. Félek is, amikor valaki könyvet ajándékoz nekem, mert borzasztó nyomást gyakorolna rám a tény, hogy az illető – aki a legjobb barátom is lehet akár – valamiért azt hitte, hogy adott könyvet nekem el kellene olvasnom, vagy hogy szívesen elolvasnám. Nagy telitalálatok is voltak ilyen téren, de az ilyen megehetősen ritkaságszámba megy. Nekem kell egy apró indíttatás, valami személyes villanás, amitől adott könyv vagy író adott pillanatban nagyon izgalmassá válik. És ha a könyvet ajándékozó ezt éppen el képes találni, akkor érte is meg magamért is nagyon boldog vagyok. Magam számára is kihívás ez. De ha olyan olvasmányra bukkanok, mint jelen esetben a királynő személyi titkárának, őfelsége által is teljességében jóváhagyott kiadványa, ami kiegészítheti ebbéli érdeklődésem hézagjait, örömömben akár szökdécselhetek is az utcán halkan dudorászva. Úgysem tűnik fel New Yorkban senkinek. Mikor a metróból feljöttem, a gyümölcsárusnál álltam meg először. Kicsit vacilláltam a szőlő és az őszibarack között, majd a barack mellett voksolva, hersegve harapva a gyümölcsöt haladtam tovább a Broadwayn. És nyilván, leettem magam. De ez mindig így van. Nem több, csupán egyetlen csepp erejéig. Nyárestéken nagyon szeretek itt korzózni, ha úgy adódik, valamelyik járdára kinőtt nyári teraszra is leülhet az ember valamelyik kávéház előtt és egy kései lágy kávé mellől bámulhatja élénk érdeklődéssel a jövő-menő embereket. Őszi délelőttökön az Upper East Side-ot tartom hangulatosabbnak ilyesféle csavargásokra, de az őszi koradélutánok szívesen hoznak vissza a West Side-ra, ahol hagyom, hogy szépen rámesteledjen, és így megfürödhetek a környék fényeinek hangulatában.

Photo by Artur Dancs

Lincoln Center

Számomra ez az Upper West hangulat már a Columbus Circle-től elkezdődik majd a Lincoln Centernél folytatódik. Onnan szerteágazik a felső-Broadway vonalán, de elindulhat onnan a Columbus vagy az Amsterdam Avenue mentén is. A televízióstúdiók kirakatai, ahol a világhiradót az ember testközelből megbámulhatja, a fényes bejáratú színházak és filmszínházak, s a köréjük csoportosuló vendéglők, éttermek, tipikus amerikai dájnerek a maguk törzsközönségével a környéki öregekkel, elsősorban is, ezek sorakoznak és adják meg a környék hangulatát És a sok apró boltocska, mindenféle üzlet, régimódi tulajdonosokkal, kirakatokkal és vásárlókkal. A sarki bodega cicája, Cyrus (ejtsd: Szájrösz) a vágott virágok közt szokott szundikálni, ha nem túl barátságtalan az idő. Ha megunja, odabenn is széjjelnéz, a betérő vásárlók lábai közt oldalogva a polcok közt, de előfordul, hogy felül a pult tetejére, a csipszek és a fóliával letakart vajaspogácsák mellé a farkával a pénztárgép oldalát paskolgatva. Nem volt még különösen hideg, de már kellemesen érintett, amikor beléptem a könyvesboltba, és megcsapott a kávéillatú meleg odabentről. A bejárat előtt egy válogatott sikerkönyvekkel megrakott asztallal találtam szembe magam, mellette pedig egy egész polcot kizárólag André Aciman új könyvének szenteltek: Find Me (Találj rám).

A tavasz s a nyaram azzal telt, hogy napirendre hoztam magam Aciman munkásságával, és minden regényét és novelláját elfogyasztottam. Aciman, vagy akár azt is mondhatnám, hogy Elio és Oliver nyomán idén is tovább kutakodva valahol Észak-Olaszországban, cikádaszárnyon telt a nyár. Örömmel láttam a Call Me By Your Name (Szólíts a neveden) folytatása gyanánt született alkotás sikerét, nagy várakozás előzte meg megjelenését október végén. Az egyik eladó a Strandtól kicsempészett számomra egy audio-könv változatot még megjelenés napja előtt, hogy elutazásom előtt Rómába, ami a megjelenés napjára esett,  meghallgathassam azt Michael Stuhlbarg, a filmbéli apa, Samuel Perlman tolmácsolásában. Nem akartam hosszabban az Aciman-impérium előtt elidőzni ezúttal, csak azért léptem oda, hogy megérintsem a kifogástalan minőségben, keménykötésben, borítózsakettel is ellátott, cellofánozott könyveket, és mégegyszer megcsodáljam a borítófotót, amelyik a szobámat már hetek óta díszítette. Az a római utcarészlet a maga sárga-narancssárga jellegzetes délutáni melegségével felidézte bennem azt az október végi római délutánt, az enotecát, a borozót – amit távolról sem úgy kell elképzelni, mint a Zöld Elefánt vagy Vakegér névre elkeresztelt vidéki kis borozókat, ahol öntudatlan állapotba isszák magukat a falu Jucikái és Sanyijai, hogy aztán hazabiciklizzenek az Akácos utat énekelgetve, olykor pufferzónaként megpihenve az árokparton. Az enoteca faltól-falig érő polcokon sorakoztatja a jobbnál-jobb borokat fajtára és évszámokra rendszerezve. Félhomály van, a kis asztalokon gyertyák égnek, és amíg az ember a saját ízlésének vagy ez híján a pincér ajánlatainak megfelelő borokat ízlelgeti odabenn a hűvösben, elmerenghet a Via dei Banco Vecchi csendes forgalmát szemlélve az ablakon keresztül, milyen Isten kegyeltjei ezek az olaszok. Persze, nem kevésbé alkalmas az olyan meghitt családi beszélgetésekre is, amilyenre a már felnőtt Elio a kilencvenes évek végén egyszer ide betért apjával és a titokzatos harmadik szereplővel, akit azért nem lövök itt le, hogy hagyjam azokra, akik még csak ezután olvasnak utána a fejleményeknek Aciman regényhőseinek életében.

Photo by Artur Dancs

Via dei Banchi Vecchi

– Segíthetek valamit megtalálni? – üdvözölt az egyik már jólismert eligazító hölgy, mikor később már a harmadik emeleten a szépirodalmi könyvlabirintusokba veszve bolyongtam.

Nem szoktam igényelni a segítséget, mert szeretek a könyvek közt elveszni, böngészni a magam ritmusában, most azonban csábított a késő őszi délután kinti romantikus letargiája a Broadwayn, és az alkonyt inkább séta közben szerettem volna utólérni, vagy egy kávét szürcsölgetve valami péksüteménnyel az Ezüstholdból.

– Ne mutassa meg, csak annyit segítsen, hogy megjelöli nekem, melyik szakaszon találom ezt a könyvet – és a reptéren lefotózott borítót a telefonomról megmutattam. A hölgy mosolygott, jól értette, amit mondok, nem én lehetek az egyetlen, aki szereti magának felkutatni a könyveit. Mondtam neki, hogy a reptéren láttam, de ott 35-be kerül, és utánanéztem, náluk sokkal olcsóbb most a kedvezménnyel. Igen, válaszolta készségesen, itt csak 27 most. Udvariasan vitatkoztam cseppet, és előhúztam a telefonon az online webáruházukat, ahol már 20-ért megrendelhető, és a boltban átvehető. Kérdem, rendeljem-e le, és jöjjek vissza pár perc múlva?… Nagyot nevetett az online világ furcsaságán, valami marketing- és programozási hiba lehet. De ha már ilyen szemfüles voltam, menjek, keressem meg a könyvet, hozzam el hozzá, és a kiírt kedvezményt ő személyesen vonja majd le nekem. Együtt nevettünk, és jeleztem, természetesen, kifizetem a bolti árat is, ha kell, de intett, erre semmi szükség, megérdemlem a diszkontot. Útban a megjelölt polc felé, Wodehouse könyveibe botlottam. Ifjúkorom legkedvesebb olvasmánya, és Amerikában a brit író pazar kötetei olyan ritkaságszámba mennek, hogy örömömben mindenkivel szóba elegyedtem azon a soron, és kisvártatva mindenki Jeeves és Wooster kolontosságait lapozgatta lelkesen. Zsuska barátnőm jut eszembe. Diákéveinket követően, amikor pesti albérletében nézelődtem egyikszer, ami alatt kávét főzött a látogatónak, megtaláltam Wodehouse talán legbrilliánsabb regényét a polcon, a Forduljon Psmith-hez –t – sok egyéb Wodehouse mellett. Zsuska akkoriban falta ezeket a mindenféle francia klasszikus és egyéb regények mellett. Mikor bejött, meglátta, hogy állva belekezdtem, és ott nyehegek a polc mellett:

– Elviheted. – mondta a rá jellemző jószívű egyszerűséggel. Zsuskától akármit el lehet így vinni, horgolt sálat, esernyőt, piros tálat vagy kiskredencet is, ha éppen úgy alakul. – Elolvastam, de megvan két példányban is. – a Kriterion bukaresti kiadása lett az enyém. És ezzel olyan bogarat ültetett belém, hogy évtizedekig sem bírtam leszokni – és nem is akartam, a Wodehose-könyveket. Beszereztem sokat közülük, amennyit anyagi helyzetem az idők során meg-megengedett budapesti látogatásaim során. Leginkább Révbíró Tamás parádés fordításait szerettem. Ma már sokan és sokféleképpen fordították P. G. Wodehouse regényeit, de a szín egy kicsit mind kopottabb, humortalanabb lett. Teljes fórumok születtek azóta az internet világában arról vitatkozva, melyek a legjobb magyar fordításai a mester műveinek. És valahol mindig csak Révbíróhoz jutunk vissza. Ugyanakkor az emberben óhatatlanul az is felmerül, miért is nem olvasta még eredetiben a műveket. Nyilván, a nyelvtudás okozhat némi aggodalmat, hiszen ahhoz, hogy ezt a finom angol humort valaki teljességgel megízlelhesse, nagyon jónak kell lennie a brit angolban. Erre pedig manapság nagyon kevés lehetőség mutatkozik, hisz a televíziókat és mozikat az amerikai filmek árasztották el, az amerikai popkultúra vette hatalmába a világot, és Európában nagyobb sikk amerikaiul beszélni angolt, pedig nem is sejtik, hogy amerikában ez, mint a Mc Donald’s is egyformán „nem kúl”, sőt, azt mondom, ha valaki New Yorkban brit kiejtéssel beszél vagy kelet-európaival, azt sokkal menőbbnek – és valljuk be, szexisebbnek – tartják, mint azt, aki az amerikait próbálja magából idegenként kierőltetni. Adott pillanatban felkészültnek éreztem magam Wodehouse angol nyelvű újraolvasására, és elkezdtem böngészni is a könyvek után az angliai könyvesboltokban. Ettől volt kellemesebb a születésnapi meglepetésem, amikor egy útról hazatérve, egy királynős bélyeggel ellátott pakkot adott át a portás. Londonból küldte Zsuskánk, aki mint remek „barát-boszorkány”, kiszimatolta, mi jár az agyamban, és a szokásos teasütemények és konyakos-drazsék és karácsonyi angol pudingok mellé odacsempészett nekem egy Agatha Christie regényt és P.G. Wodehouse: Leave It To Psmith című új kiadású kötetét, azzal a jelenettel a borítóján, amikor Lord Emsworth arra ocsúdik fel, hogy valaki kedélyesen muskátlis cserepeket hajigál ki a Blandings kastély ablakán a kifogástalan Baxter irányába. Vagy valami hasonló kalamajka.

Photo by Artur Dancs

A telitalálat-pakk

Amint említettem, nehéz nekem könyveket vásárolni és ajándékozni, de Zsuska küldeménye telitalálat volt. Mint amikor néhány éve karácsonykor Adrientől jött csomagom, és benne Egressy Zoltán: Portugál –ja érkezett a legendás előadás felvételével és az eredeti szövegkönyvvel. Bennem összemosódik Szirtes Ági utólérhetetlen alakítása a Márkó Eszterével a szatmári előadáson, ahol Egressyvel személyesen is beszélgethettem a színfalak mögött is és Bessenyei barátom egyik családi vacsoráján is. Milyen boldogsággal teli pillanat az, amikor ezek a könyves emlékek olyan titkos szelencéket nyitnak fel bennünk, amelyekbe létünk legszebb emlékeit tettük el örökre megőrzés és véletlenszerű eregetések végett az idők során. És ezekben a szelencékben mindenki és minden él és virul. Mint Bartos barátnőm is, Manczyka, aki minden hazatértemre beszerzett egy-egy új Müller Péter könyvet.

– Amíg tehetem, mindig meg fogom neked venni a legújabb Müller Pétert, te Macc – mondta sokszor. Félek, immár el fogok maradni a Müller-könyvekkel.

A Broadway nyugati oldalán haladtam felfelé, mikor a könyvesboltot elhagytam. Az alkonyatban már be lehetett látni a resztoran’ok és a kávéházak hangulatfényes, meleg félhomályába. Az utcáról belesve az ablakokon, láttam az asztal fölött sustorgó párokat és barátokat, a magányosan laptopjukba merült elveszett lelkeket, és rámosolyogtam azokra, akik az ablakba kuporodva bámultak a kinti világra kávésbögréket szorongatva markukban. A 100-as utcákhoz közeledve vágtam át a túloldalra, hogy a gondolataimban feltűnt Ezüsthold pékségben magam is kivegyem a részem az Upper West délutáni kávébulijából. A egykor volt Metro filmszínház előtt keltem át a gyalogátkelőn. A gyönyörű éveket és megannyi emléket magáénak őrző mozi a Broadway csillogó esti fényeiben elhagyatottan, kibelezve és sötétben is őrzi az egykori sikk és elegancia emlékét. A jegypénztár bekartonozott ablakában egy-egy régi plakát foszlányai lebegnek a betört üveg alatt. Hány és hány filmrajongó reménykedett itt, hogy sikerül az esti bemutatóra vagy vörös szőnyeges eseményre egy valaki által visszahozott jegyet esetleg megkaparintania, és hány meg hány szerelmespár adott itt randevút az esti előadásra, miután megváltották jegyeiket az utolsó széksorba.

Az utcán a járdaszélre egy hosszú asztalra kipakolva, használt könyveket árult egy szakállas öregember. Egy másik, fekete öreg is szokott ezen a szakaszon árulni, néha könyvei vannak, de legtöbbször hanglemezek és videokazetták. Emlékszem, nyáron egyik este, amikor erre jártam, egy különlegességre alkudtam vele. Az ABBA nem sok lemezt adott ki Amerikában, és az ABBA sikerei nem is különösebben gyümölcsöztek az Államokban. Éppen ezért volt nagyszerű különlegesség egy amerikai kiadású ABBA albumot a kezemben tartani. Mai napig sem értem, miért hagytam ott, nem az ár miatt , ez tény, hisz ötdollárért is elvihettem volna, ami egy muffin és egy kávé ára pontosan. Sokszor jutott eszembe azután, és mindig terveztem visszamenni érte, de nem tettem. Több könyvet sem állt aznap szándékomban vásárolni, mégis lelassítottam a járdaszéli könyvkirakat előtt, miután az öregnek odabiccentettem. Intett, nem zavar, válogassak kedvemre. Egyetértően bólintottam,mintegy jóváhagyva döntését, és noha semmit nem állt szándékomban vásárolni, máris megakadt a szemem egy gyönyörűen illusztrált, nagy, keménykötésű könyvön: A. Milne: Micimackó. Egy a nyolcvanas években kiadott deluxe kiadása volt a műnek, amit az akkori pénz és a mai szintjén is igencsak drágán áraztak fel. Nem tudtam ellenállni, hogy ne lapozzak bele. Ernest Howard Shepard rajzai egészoldalas nagyításban mind ismerősek voltak, és mégis csodaként hatottak az utcai lámpák derengésében is. A fényes vastag könyvlapokat forgatva belemélyedtem az olvasásba, és mind simogattam a könyvet. Élveztem minden érintését. És a szagát is. Valami enyhén dohos, sok könyvvel elegyedett papírszaga volt, az a kellemes könyvszag, amit csak könyvtárakban lehet ma már csak utólérni, vagy olyan lakásokban, ahol nagy kiállítású, régi könyvtár fellelhető még. Kinek van ma már erre helye?…

Photo by Artur Dancs

Micimackó

– Maga szereti a könyveket, le sem tagadhatja – lépett oda észrevétlenül az öreg.

– Micimackó… ifjúkorom kedvence.

– Mindannyiunk gyermekkori kedvence… – tette hozzá egyetértően bólintva.

– Nekem nem volt meg gyermekkoromban – elevenedett fel bennem, és osztottam meg az emléket vele – kamaszkoromban kaptam csak meg keresztanyámtól… Magyarul olvastam. Soha nem járt kezemben angolul, és amikor a filmet tavaly láttam, eldöntöttem, megkeresem…

– Milyen filmet?

– A filmeket, pontosabban. Két film is készült. Az egyik animációs, a másik pedig a Viszlát, Róbert Gida! Christopher Robin életéről, és a Micimackó születésének történetéről.

– Hű, akkor annak utána kell néznem, ha maga javasolja.

– Mennyi a könyv? – kérdeztem, mert tudtam már, nem hagyhatom ott. Úgy járok, mint az ABBA-lemezzel.

– A könyv belsejében, a legtöbbször az első fehér oldalon van beírva ceruzával, hogy kitörölhető legyen – duruzsolta az öreg, miközben segített odalapozni – Ez éppen tíz dollár.

Meglepődtem, mennyire olcsón sikerült megszereznem a kincset. Kérdezte, becsomagolja-e, intettem, nem szükséges, el fogom tenni a htizsákomba, de egyelőre csak ölelgettem és szagolgattam.

– Egyébként jótékonyságra megy a pénz. A maga hozzájárulása egy rászorulónak ad majd karácsony előtt meleg ételt… – szólt utánam, amikor elbúcsúztam, és elindultam a Broadwayn a sarokról felém világló Ezüsthold felé. Visszafordultam.

– Hadd fizessek érte többet akkor, és zsebemben kezdtem el kotorászni készpénz után.

– Nekem ne fizessen többet. A könyvnek éppen annyi az ára, amit kifizetett. De tudja mit? Jöjjön inkább vissza holnap is, és vegyen egy másik könyvet majd.

Megígértem.

– Itt fogyasztja vagy csomagoljam be? – kérdezte a fiú a kóser pékségben, mikor a szimpla eszpresszóm mellé a kért citromszeletet az üveges pultból kiemelte.

– Csak egy szalvétába tegye – kértem, miközben kilestem az ablakon, és megpillantottam szemközt a Straus-parkot – majd kinn eszem meg, menetközben.

Miközben a zöldre vártam, hogy a parkba átvágjak a Broadwayn, amit a West End sugárúttal zár közre egy ék alakú háromszög formájában, üzenetem érkezett. Mivel tele volt a kezem, nem tudtam megnézni, beleízleltem a kávémba, hogy kicsit átmelegedjek, és ajkammal egy darabot a citromos szeletből is lecsíptem, miközben átsiettem a úton, egyenesen a kis parkba. A park lampionjai és a Broadway utcai fényei kellemes, sárgás fénybe burkolták a parkot, a szökőkút és a felette lábait lelógató félig fekvő nimfa szobrának kontúrjai meg-megvillantak az elhaladó autók és buszok fényszóróinak fényében.

A szoborral szemben, háttal a Broadwaynek, kedvenc padomon foglaltam helyet, és miközben a forró kávét kortyolgattam, megnéztem, ki üzent. Claudio volt, Puerto Ricoból.

„- Éppen rajtakaptál, drága barátom. Épp most léptem ki a Silver Moonból, miután a Broadwayn a Metro Cinema előtt felsétáltam, és a Straus Parkban kávézom a 106. utca sarkán, a szobornál! Mondanak ezek a helyek neked valamit?…” –írtam vissza.

Photo by Artur Dancs

Ezüsthold

Claudio André Aciman regényének és Luca Guadagnino filmjének a Call Me By Your Name (Szólíts a neveden) szentelt rajongói és információs oldal portorikói adminisztrátora, és mint olyan, az évek során sokfélékről beszélgettünk, túl az oldal fórumain is.

„- Óh, a Nyolc fehér éjszaka! Hát, persze… Melyik is a Silver Moon, ahol szilveszter reggelén összefutnak a szerelmesek kávéért sorbanállva?”

Nyilvánvalóan mindketten pontosan tudtuk, hogy ezek a helyek az Upper West Side-on az Eight White Nights című karácsonyi romantikus Aciman regény helyszínei. Persze, mint minden Aciman regény-helyszínnek, ennek is megvolt a részletesebb, tényszerűbb ismertetője egy korábbi esszében, sőt, Aciman életművének birtokában immár azt is pontosan tudtam, a regényben milyen apró csúsztatások kerültek be, hol is lakott igazából Clara, a főszereplő, és mi volt az igazi története annak a karácsonytól újévig tartó szerelmnek.

A Straus-park azonban számomra nem elsősorban a regényt jelentette, hanem egy kedvesen megbújt New York történelmet. Isidor és Ida Straus emlékét őrzi a park, amelynek a környékbeliek 1915 óta viselik gondját. A házaspár, akiknek nevéhez New York leghíresebb áruháza, a Herald Square-i Macy’s, illetve megannyi jótékonysági tevékenység kötődik, a szegényebbek megsegítésére irányuló törekvések, a köz érdekében végzett munka és kutatások, elsősorban az oktatás, közművelés és közegészségügy terén, a Titanic tragédiájában tűnt el hazafelé utazva Angliából New Yorkba, miután őshazájukat, Németországot 1912 tavaszán meglátogatták. Ida, aki az asszonyoknak és gyermekeknek fenntartott mentőcsónakokon megmenekülhetett volna, inkább úgy döntött, hogy életét éppen úgy férje mellett fejezi be, mint ahogyan azt becsülettel mellette is élte le fiatalkori házasságukat követően.

Photo by Artur Dancs

Straus Park

Claudio azért keresett, hogy írnék-e pár sort az új könyvről az oldalon a magam sajátos szemszögéből fotókkal illusztrálva.

„- A rajongók imádják a fotóidat, az olaszországi blogodat, tízerével olvassák, bármit írsz. Elolvastad? Hogyan tetszik a Find Me?”

Nem volt titok, sokszor megbeszéltük még azelőtt, hogy Aciman nekifogott volna írni, pontosabban, mielőtt rávették volna, hogy nekifogjon írni a Call Me… folytatását, hogy nem tartottam szerencsésnek az ötletet. Mindig is úgy véltem, a Szólíts a neveden a kortárs amerikai szépirodalom egyik legtökéletesebb alkotása úgy, ahogyan van. Ehhez sem hozzátenni, sem elvenni nem kell, és nem szabad. És noha nem voltam népszerű ezzel a véleményemmel, a rajongók elviselték ezt is tőlem korábbi „jótetteimért” cserében. Claudio kérdésében pedig mindez benne volt, és tudta azt is, hogyan kell felvezetnie a kérést.

„-Tudod, hol voltam aznap, amikor a könyv megjelent? – kezdtem a válaszom – Rómában. Életemben először. Pontosan ott, a sárga és a narancssárga ház előtt, az enotecában. A könyvet elutazásom délutánján fejeztem be, Stuhlbarg jóvoltából, és a fiú jóvoltából a Strandtól. És ugyanaznap este a beszélő szobornál is jártam, Pasquinonál, és megálltam a lámpaoszlop alatt a via di Santa Maria dell’Anima-n, a szellempontnál, ahova Elio évtizedek múltán is eljárt szerelmével virtuálisan találkozni. Rendeltem egy sajtos focacciát a Cafè di Sant’Eustachioban, majd átsétáltam a hídon Trasteverébe…”

Photo by Artur Dancs

Hangoskönyv

„- A te életed egy Aciman regény. Te maga vagy az André Aciman regény. Akárhányszor beszélek veled, mindig más-más országban, más-más mesés helyen jársz, más-más mesékben élsz… Tehát elolvastad.” – summázta a válaszomat.

„- És megmutattam a fotókat Andrénak. Azt válaszolta: fenségesek.”

„- André imádja a fotóidat.”

„- Már Bordighera óta.”

Majd, mivel tudtam, mire várja a választ, így folytattam:

„- A véleményem nem változott. A könyvet nem kellett volna megírni. Úgy kellett volna hagyni. Ugyanakkor a Find Me egy csodás Aciman-regény. Ha elvonatkoztatunk attól, hogy a Call Me… folytatása, és csak magára, magáért olvassuk el.”

Majd arra is kitértünk, hogy micsoda igazságtalanság a kiadók részéről, hogy a mesés római borítót csak Amerikában forgalmazzák, az európai kiadásokban  valami sivár halványkék és puha borító került a regénynek, a magyar piacon még ennél is silányabb. A magyar Aciman-fordításokról nem is beszélve… Úgy szeretném, ha mindenki az eredetit, a keményfedelűt kapná kézbe, aki elolvasni akarja, a szép délutáni napsütéssel a via dei Banchi Vecchin…

Csonkahéten keveredtem vissza az Upper West Side-ra, és jutott annyi időm New Yorkban, hogy felsétáljak a Broadwayn ráérősen a hosszú utak okozta zokniállapotok kezelése végett. Időközben szokásos karácsony előtti pihenésemre is leutaztam Floridába, és Angela Patiojának teraszán kora reggel, tengerzúgást hallgatva és kávét illogatva futottam újra neki a regénynek. Már a nyár folyamán rájöttem, hogy Acimant olvasni leginkább tengerparton jó. Ez olyannyira belémivódott, hogy ősszel, amikor New Yorkban hidegek jártak, és a naplementék körül harapós foga volt a napnak – nem ritkán még eső is elvert – akkor is kijártam olvasni. A trópusi meleg, a pálmafák reggeli susogása, a tengerpart délutáni utánozhatatlan hangulata és színei mind egyaránt hozzájárultak, hogy teljesen új dimenzióban éltem újra a regényt, amit oly sok hezitálással fogadtam. Az utolsó fejezetnél tartottam, amikor üzenetet küldtem Claudionak karácsony előtti egyik délutánon.

„- Épp most sétált el előttem Elio az apjával a tengerparton…” – egy vézna, bongyor hajú nyurga fiú volt zűrzavaros úszónadrágban, mintha az olasz filmből most lépett volna ki.

Nem tudtam, s nem is akartam felállni, amíg végére nem járok a könyvnek azon a délutánon visszautazásom előtt. A nap már lement, a floridai fehér homokos parton olyankor feltámad az esti szél. Apály volt, készült visszafelé nyomulni a víz. És porond is volt. Az alkonyatban Eliot láttam leszaladni a parton, egyenesen a vízbe vetve, csobbanva magát. Összezártam a könyvet, és örültem, hogy adtam még egy esélyt neki. Ennyit igazán megér nekem Aciman is, Elio is, Oliver is, Olaszország is. Meg a saját lelkem nyugalma is. Majd magam is beszaladtam a vízbe. A porondon túl, egy folton még a december végi nap visszatekintett. Imádok a napnyugtában úszni.

Photo by Artur Dancs

Na ja… az életem egy Aciman-regény

A százas utcáknál kerestem az öreget, tartsam be ígéretemet egy másik könyv vásárlását illetően. Nem volt kinn. Eldöntöttem, mindenképp visszanézek még. Kilestem én már akkor… a Kis herceg végett fogok visszamenni.

Nyár cikádaszárnyon az olasz riviérán (10)


 

Utóhang a pufferzónákról

Kora délután érkeztem a napsütésben fürdő Crema ebéd utáni csendességébe. A kisvárosba, ahol egy éve néhány napot is eltöltöttem Luca Guadagnino filmjének, a Call Me By Your Name (Szólíts a neveden) című – André Aciman azonos című regénye alapján készült – filmfestmény helyszíneit felkutatni és azokba beolvadni annak minden kék-sárga-zöld Monet-ségével, Elioságával és Oliverségével. Cseppet sem túlzok, ha azt vallom, Bordighera után most Crema is pontosan a hazaérkezés jólismert és kényeztetően átölelő szeretetével segített le a vonat lépcsőiről.

Photo by Artur Dancs

Corso Italia

Reggel Stefan jött értem, és miután átadtam a lakást és a kulcsokat, a riviérai tengerparti ideiglenes otthonomat elhagyva kértem, hagyja az autót, sétáljunk csak le a rózsaszínű vasútállomásra. Idejében elindultunk, jelezte, szeretné, ha elfogadnám a meghívását egy feketekávéra és reggeli harapnivalóra indulás előtt. Az állomással szemközt, a Corso Italia esténként vidáman zajos teraszán telepedtünk le a reggel harmatosan üde csendjében, a riviérai reggel verőfényében, a tenger felől érkező lágy fuvallattal. Történeteket osztottunk meg életeinkről, utazásainkról. Mondja, hogyan járt New Yorkban valamikor a nyolcvanas években. A mulatságos történeten derülve a frissen gőzölgő presszókávé és mazsolás csiga mellett, átvillan bennem, hogy azokban az években nem hogy nem sejtettem, de meg sem fordult a fejemben, hogy majdan New Yorkot szemrebbenés nélkül fogom otthonomként emlegetni. Akkoriban még a sztereotípiákat sem ismertem New Yorkkal kapcsolatosan…

Amikor a hangosbemondó jelezte a milánói direttissimo érkezését Ventimiglia felől, kisétáltunk a peronra. Stefan nem szólt hozzám. Hagyta, hogy elbúcsúzzam. Egy pillanatra becsuktam a szemem, és hagytam a napnak és a tengeri szellőnek, hogy simítsa végig az arcomat. Egy gyűrődés se maradjon. A sínpár túloldalán átnéztem a kerítés felett, ott azúrlott a tenger, a lungomárén pedig a Baretto teraszán a széles mosolyú pincér anekdotázott az egyik asztal mellett. Stefan ragaszkodott hozzá, hogy megvárja a vonat indulását, mint amikor a rokonok szokták viccesen mondani az elutazónak, hogy akarják látni, amaz biztosan elment-e. Nevettünk és jólesett ez a gesztus értékű gondoskodás. Nem emlékszem idejére sem, amikor valahol valaki a peronról integetve búcsúztatott volna elmenőben, és én meg visszaintegettem volna a vonat ablakából.

– Nálunk mindig otthonra lel, bármikor is érkezik. Visszavárjuk! – búcsúzott.

Nem is voltak afelől már kétségeim, hogy B életreszóló visszatéréseim egyik helyszínévé nőtte ki magát.  Boldogsággal vegyes elégedettséggel töltött el a gondolat, hogy az elinduló vonat ablakából elém táruló képeslap-táj, amiről másfél éve csak olvastam, amit csak képekből, filmekből láttam azelőtt, mint távoli mesevilágot, ma minden ízében teljesen enyém. Nem hangzatosan, nem grandiózusan, nem patetikusan, hanem csak egyszerűen, tisztán. Mindennek jól ismertem a tapintását, az illatát, a zizegését és a zamatát. A kikötő reggeli fényekben fürdő csillogását lassan elhagyva az első alagút után, a Grand Hotel plázsa mellett haladtunk el, újabb alagút, és lenn a teniszpályás, fürdőmedencés villa a tengerparti szirten, Anchise még nincs sehol. Vagy talán már

Photo by Artur Dancs

Villa a tengerparti szirten

Mikor Ospedalettit megpillantanám, tudom, hogy befutunk a hegy gyomrába, hogy kisvártatva Sanremo állomásán egy percre megálljon az intercity. Hozzám hasonlóan nagy bőröndökkel szállnak fel utasok, a véget ért vakációról a Milano-Malpensa reptérre tartó nyaralók, gyűrött arccal, a cikádaszárnyon elszállt szép napok emlékével a szennyes ruhák és hűtőmágnesek közé csomagolva a koszos guruló utazótáskákban, amelyekről az ideutazás során felragasztott légitársasági címkéket sem szedegették le, mintha ezzel is tovább elhitethetnék magukkal, hogy nem haza, hanem az áhított tündérvilág felé tartanak. Őszintén és együttérzéssel sajnálom őket. Tudom ugyan, hogy ugyanez az utas leszek két nap múlva én is majd, amikor Cremából zötyögök a személyvonaton fel Milánóba. Életem talán legnagyobb tanulsága azonban, hogy valamelyest megtanultam az utóbbi években a jelent megélni, és az én jelenem most pontosan arról szól, hogy én nem az az utas vagyok ott elgyötört arccal a reptérre menet, hanem a másik, a gondtalanul a suhanó tájba feledkező, aki néhány órán belül kicselezve a dolgok „várható” folyását, a Milano Centrale peronján majd nem a Malpensa Express reptéri vonatára, hanem a lombardiai Treno Regionale szutykos vagonjába ugrik majd fel. Tulajdonképpen megszökik. Ez a boldogságos egérút Crema felé az én jelenlegi pufferzónám.

A pufferzónáknak nevezem azokat az átmeneteket, amelyek átsegítenek hirtelen váltásokon. Olyanok, amelyek segítenek megnyújtani egy gondolatnyival egy kellemes állapotot, hogy aztán kicsit felkészültebben térjünk vissza a mindennapi kerékvágásainkba. Például egy színházi előadás után szükséges egy pufferzóna. Amikor az ember kilép egy remek színjáték után az utcára, s talán rámosolyog a művészbejárónál szorgalmasan aláírásokat osztogató színészre, majd kilép a Broadway oldalutcájáról a zajos Times Square-re, a térre, amit annyira megvetek, s mégis jól jön ebben a pillanatban, amikor legkevésbé sem lenne jó egyenesen metróra szállni, és hazatérni egyből. Egy felemelő élmény után hirtelen a lakás csendjében találni magad fogat mosva és ágyat vetve, esetleg a délutáni edényeket elmosogatva, elképesztően illúzióromboló lehet. A zajos Times Square azonban olyan védőburkot épít az ellene védekező lelkem köré, ami ügyesen segít át fényárban villódzó tömegen a negyvenkettedik utca rövid szakaszán a Bryant Park esti csendjéig. És ott lehet még cseppet elmélkedni a látottakon a Chrysler ezüstös art-deco kupolájával szemezve, mielőtt az ember elkapja azt a pillanatot, amikor már sérülésmentesen lesétálhat a metró lépcsőjén a peronra, a hazafelé tartó kései vonatra felszállni. Ilyen szempontból Milánó a pufferzóna pufferzónája, a Times Square. Sajnálom is kicsit, hogy erre a sorsra juttattam, de tőlem sem telik korlátlan, mindent átható szeretetre minden egyes hely iránt. Azzal, hogy egyenlősdit erőltetnék magamra, és azt játszanám, mindent s mindenkit egyformán szeretek, azoktól venném el a legtöbbet, akiket-amiket valóban nagyon szeretek. Életünk sem méri ránk egyformán a történéseket, minek kellene nekünk ilyesféle elvárásoknak megfelelni?

Pufferzóna az is, amikor Szatmárról utazom vissza New Yorkba és megállok közben Budapesten elidőzni egy-két napot. Azon a hazulról hatafelé vezető úton a budapesti megálló egy kedves pufferzóna az anyám által kifogástalanul és folyamatosan biztosított otthon meghosszabbítása gyanánt, sok-sok habitus-ponttal, szeretett emberekkel, szívet tápláló élményekkel, soha nem fakuló emlékekkel.

A riviérán eltöltött nyári napok tarka cikádaszárnyai és jázminillata után átrobogva Milánó Times Square-én Crema Bryant Parkjának csendjében megbújni a piazzettán a Chrysler ezüstös… akarom mondani, a dóm üdítő árnyékában a mindent átható harangjátékot hallgatva, amíg a lelkem teljesen fel van vértezve a visszatérésre a New York-i hétköznapokba, ennek a nyárnak az egyik csudaszép pufferzónája.

Photo by Artur Dancs

Duomo di Crema

Kell némi rutin, hogy az ember – egyrészt – annyira kiismerje saját magát, hogy pontosan tudja, mire van szüksége átmenet gyanánt, másrészt pedig ezt az egészet kivitelezni a valóságban. Szabadság-napjaimat fél éves – egy éves előjegyzéssel kell lefoglalnom, a szabadnapjaimat minimum három hónappal kell előre jelezni, hogy megközelítőleg jóváhagyhatóak legyenek. Csak eztán következhet a repjegyek és a szállásfoglalások alternatív egyeztetése. Egyik sem történhet meg a másik nélkül, így az embernek ki kell tudni választani egy napot, amikor csak ezzel foglalkozik, hogy bravúrosan megszervezhesse a pontokat, a csatakozásokat, a destinációkat, a dátumokat, az indulásokat, érkezéseket többtucat kereső ablakkal a laptopon – és mindezt kommunikálja is megfelelő módon valamennyi érintett felé, hogy amikor a nagy kirakós összeáll, kényelmesen hátradőljön, és meg se forduljon a fejében, hogy ha csak egyik darabja vész el valahol a puzzle-nak, minden úgy omolhat össze, mint egy szépen felrakott kártyavár. De én már a hózáporos reggelen is tudtam a kávém mellett New Yorkban az ablakomon kifelé bámulva, amint a februári ködben eltűnik az Empire State tornya a város felett, hogy a nyári napokat követően mennyire nehezemre esik majd elhagyni Bordigherát, és kétség sem fért hozzá, hogy egy Budapestet, egy kedves pufferzónát kell beiktatnom, ami más nem is lehet ebben az esetben, mint Crema. És fel sem merült bennem máshova menni, mint Francescáékhoz. Amikor lefoglalni a lakásomat a jólismert kisutcában a Piazza Duomo mögött, a Luca Guadagnino kúriája, a Palazzo Premoli szomszédságában a honlapra felmentem teljes magabiztossággal, megdöbbenve tapasztaltam, arra hétre semmiféle lehetőség nem mutatkozik. Kétségbeestem kicsit, holott azonnal különféle alternatív megoldások ajánlkoztak, még az említett palazzóban is. Délután volt már New Yorkban, Olaszországban pedig annyira este, hogy nem tartottam illedelmesnek olyankor telefonhívással zavarni barátaimat ott, ezért üzenetet írtam Francescának – lényegében afölött szomorogva, hogy valahol máshol kell majd megszállnom ottlétem idején. Nem volt szándékomban siránkozásnak, sem olcsó érzelmeskedésnek hatni üzenetemben, csak tényszerűen jeleztem, ekkor s akkor szerettem volna náluk megszállni két éjszakára, s mennyire bánt, hogy ez nem jön össze, s hogy ennek ellenére szeretném, ha találkoznánk legalább egy koccintásra és ölelésre, ha majd ott leszek.

„Eszedbe ne jusson másnál megszállni. A te helyed itt van, és mindig is itt lesz. Megbeszéljük.” – jött Francesca üzenete percekkel később. Elképzeltem, ahogy késő este a gyermekekkel matatva azok lefekvését szorgalmazva, vacsora után a tévé előtt pihenve megnézik az üzenetem és nyomban reagálnak. Nagyon jóleső érzéssel töltött el, és megnyomtam a gombot, amivel végérvényesen lefoglaltam az utazás utolsó szakaszát is. Hiányzott még ugyan a kirakókocka egy darabkája, de már tudtam, nem veszett el, csak később kerül majd a helyére.

Photo by Artur Dancs

Crema, mint pufferzóna

Korábban érkeztem a jelzett időpontnál, és nem bántam, csak kiléptem az állomástérre és elindultam a parkon keresztül a belváros felé. Örültem ennek a kis plusz időnek, ennek az extra pár percnek, nem kellett sehova sem sietnem. Mindenhol egyszerre akartam ugyan lenni azok közül a helyek, boldogság- és habitus-pontok közül, amelyek enyémek lettek tavaly Cremában, és ugyanakkor azt is éreztem, sehol sem akarok szívesebben lenni, mint ahol éppen vagyok. Ez a visszaköszönő érzés pedig megnyugvással töltött el. Boldog voltam ismét ebben a kisvárosban. Még a B-ben töltött nyári napok mesés emlékében fürdőzve, olyan gyengéden simogató volt Crema, mint a nyarat megtoldó indián nyár. A kettő között pedig a híd Aciman és Guadagnino, Elio és Oliver – mint ennek az egésznek a háttere és esszenciája, ugyanakkor most nem ez volt a legfontosabb  – ez már beleépült, ott van, nem lehet és nem is kell többet ebből kikényszeríteni – hanem maga a pillanat. A macskaköves sétálóutcán a szieszta után megélénkült délutáni forgatagban kopogtam táskámmal a dómtér felé. Meg-megálltam a kirakatokat bámulni, a teraszokról és egyik-másik bolt ajtajából volt, hogy rámköszöntek, vagy csak odabiccentettek. A piazzetta kerthelyiségeiben délutáni kávéra, desszertre érkeztek a népek, de még sok szabad hely volt, és a téren sem volt tumultus. Verőfény áztatta a köveket, egy pincérfiú a kaspóban a virágokat öntözte fekete kötényben, fehér ingben. Hirtelen dézsávű érzésem lett, a milánói dómtéren töltött délelőtt emléke villant át rajtam, mikor a kék egyenmezes junior focisták csapata edzőikkel az élen elsétált mellettem a Duomo di Crema mellett ezúttal. Egy részük a Torrazzóhoz ment, a középkori órás városkapuhoz fotózkodni, a csapat másik része az árnyékban, egy kávézó teraszának ernyője al telepedett le. Én az edicola, azaz a La Provincia újságosbolt előtti padon pihentem meg, miután a bőröndömet odatámasztottam a fehér asztal mellé, ahol nem állt már ott Elio fekete és Oliver fehér biciklije. A dóm harangja éppen elkezdett játszani. A ventimigliai Cristo Re harangjátéka idéződött fel bennem, és az az estébe hajló délután San Giacomo felé kaptatva a domboldalon. Érezni véltem a tenger illatát, a harangszó a teljes környéken szétterülő muzsikáját a jázminillatú, sárga kaktusz-virágú és lila papírvirágos alkonyatban. És mint egy filmes vágásban az átúsztatás, a kép lassan átváltott arra a filmbéli nyolcvanhármas nyári délelőttre, amint Elio és Oliver éppen ennél az asztalnál ülve ismerkedett egymással, amikor megszólalt fölöttük ugyanennek a harangnak ez a félreismerhetetlen hangja.

Photo by Artur Dancs

A Torrazzo és a dómtér

Ebbe a káprázatva hasítva érkezett Francesca üzenete:

„Isten hozott vissza, Cremába! Sajnos, kések, de Nicola már otthon van, és kinyitja neked a lakást. Várunk!”

– Hol fogok lakni? – kérdeztem Nicktől, mikor bevezetett az udvarra a kapuból.

– Természetesen, a helyeden…

De jó, gondoltam magamban, hogy nekem már itt is van egy helyem. Ennyi otthon a világban megannyi kedves helyen felér bármiféle gazdagsággal.

– Francesca Castellari, cara mia, sono felice di rivederti! (Drága Francesca Castellari, úgy örvendek a viszontlátásnak!) – kiáltottam fel, amikor a háziasszony is megjelent a két kislánnyal a kapubejárat felől.

Majd megkérdeztem, kit pakoltak ki a lakásból, hogy nekem helyet csináljanak. Nevetett, a szüleit – mondta. Elképedtem, de megnyugtatott, a szülők jó ideje itt voltak, és miután elmegyek, visszajöhetnek bármikor, nem úgy, mint én, és hogy ezen én ne nagyon sokat filozofáljak, hanem helyezzem magam kényelembe, s majd az udvar végében felsorakoztatott kerékpárparkra mutatva jelezte, hogy gyarapodott az állomány. Ott a régi jó öreg zöld bicikli is, de Nick beszerzett egy szép, masszív, lámpával felszerelt feketét is érkezésemre, épp, mint amilyen az Elio biciklije volt. Nem is sokat késlekedtem, szétkaptam a csomagom, lemostam az út fáradalmait, és már gurult is ki a fekete bringa velem a késő délutáni napfényben fürdő sétálóutcára. Nem volt kétséges, a bringa is tudta, csakis Moscazzano lehet ma este az úticél. Nem reméltem, hogy ismét bejutok majd az Albergoni-villába, s azt sem, hogy a polgármester, Gianluca barátommal futok ott össze. Amióta nem találkoztunk, egy másik álma is valóra vált. Amellett, hogy újra megválasztották polgármesternek, rég dédelgetett álma is beteljesült, és egy retró rádió népszerű kívánságműsorában konferálja fel a zenés üzeneteket szerelmes hölgyeknek és romantikus uraknak. Nem volt semmiféle tervem Moscazzanóban, egyszerűen csak egy kis esti biciklizésre vágytam a mezei úton, keresztül a falun, felkeresni a jól ismert helyeket, habitus-pontonként megérinteni azokat, majd estére visszatérni a városba. A pipacsokkal pirosított búzamezőn haladva, mélyen magamba szívtam a mező, a frissen kaszált széna édes illatát, és végre szakítottam arra is alkalmat, hogy a falu bejáratánál, a mezőn büszkélkedő kápolnát is megnézzem. Nem sok bizonyosat tudtam meg a Santuario della Maria dei Prati eredetéről azon túl, hogy egy 1483-ban elkezdett korábbi templom alapjain és köveiből épült. Vöröses fény folyt szét lepelként a tájon, a hajlongó búzamezőn, a kukoricáson és a kaszálón. Távoli falvak alacsony kontúrjai a templomtornyaikkal, ezek a drága, békebeli skyline-ok szegélyezték a láthatárt, esti madárcsivitelés nyomta el a távoli országút halk moraját, és a tücsökzene.

Photo by Artur Dancs

Úton Moscazzano felé

Beérve a zsebkendőnyi faluba, amint a hivatal épületét elhagytam, a villa zárt kapui előtt vitt tovább az út, nem lassítottam le, a Gambazocchi térre kerekeztem, ahol a kocsma állt a templommal átellenben, Oliver éjszakai pókercsatáinak nyomait őrízve. Már tavaly sem találtam nyitva, azóta a cégtábla és az ILLY reklám is eltűnt a bereteszelt ajtó fölül, elhagyatottan állt az épület, és pókerezőknek még nyoma se volt. Kihalt volt a falu, és örültem is, hogy magamban bóklászhatok a kövesúton. Mikor visszaértem az Albergoni-villához, a montodinei út felé tértem be. Az oldalsó bejáraton belestem a lenyugvó nap vörös sugaraiban fürdő udvarra. A főbejárat előtti ligetben a szobor nézett szembe a házzal és a négy, szép, kerek lombosra metszett fa szolgáltatta az árnyékot annak, aki éppen a ház elé ülne, mint ahogy Elio kottázni tanyázott le ide forró délutánokon, mikor elcsendesedett a környék. Vagy ahogyan apja, az öreg Perlman bámult a naplementébe szivarjával és grappát ízlelgetve az öblös pohárból, olykor csak magában, olykor betévedt vendégeivel, vagy éppen Oliverrel megvitatva a régészeti ásatások és az egyéb ókori görög leletek részleteit. Olyankor Anchise a szakácsnővel, Mafaldával egy sámlin ülve hallgatott bele a koraesti csendbe, mígnem Mafalda el nem kezdett a vacsoraasztal körül tüsténkedni. Mosolyogtam, eszembe jutott, milyen gyarló módon munkált bennem egy évvel azelőtt a gondolat, hogy beszökjek a kerítésen, és lopva körbefényképezzem a házat s a filmből jól ismert udvart és parkot. Nem tettem meg, de másnap a nyitott kapun át, hivatalosan is felhatalmazva mégis beléphettem, hála a polgármesternek meg a gondnoknak, és kedvemre fényképezhettem. Bár, ha jól emlékszem, a pillanat annyira lenyűgöző volt, hogy inkább csak bámészkodtam és ujjongtam, semmint fotóztam volna. Mikor a park túlsó végére értem, megpillantottam a kitaposott ösvényt, ami valaha titkos volt, ma már nyilvánvalóan nem az. Sokan kipróbálhatták már azóta bejutni a kertbe ilyen kevésbé erkölcsös módon. Ami azonban még jobban meglepett, hogy abban a pillanatban hirtelen vágytól vezérelve én is erkölcstelenkedni akartam, és felmászni azon a bozótos ösvényen. Nem is tudom, mire számítottam, talán hogy majd valami olyasmit láthatok, amit addig nem. Az esetleges következményeire nem is gondoltam. A sűrű bozótosban nem sokra haladtam, és csakhamar egy frissen húzott drótkerítésbe botlottam, amelyen ott állt a figyelmeztetés, hogy kamerával megfigyelt terület. Erről már tavaly is tudtam, látni ugyan akkor még nem láthattam. Megkerültem a kertet, és a túlvégén a parknak egy jobb helyet találtam felkapaszkodni a kerítésig. Ott állt a ház a szürkülő alkonyatban, a kertre nyíló ablakok zsalugáterei és a hátsó, kisebb erkély ajtó nyitva volt, a gondnok, Francesco és a nem túl beszédes bejárónő, akik jóvoltából egy éve beléphettem a villa kertjébe, valószínüleg szellőztették a villát. A tulajdonos a jelek szerint mind ritkábban jár ki ide, megunhatta a világ minden tájáról ideözönlő rámenős látogatók, rajongók folyamatos zaklatását. Luca Guadagnino filmje kétségtelenül a világ egyik legerősebb reflektorfényébe helyezte a mindaddig békés unalomban ásítozó villát s a köré épült falut, ugyanakkor ezáltal meg is változtatta az élet s a dolgok itteni békés menetét. S ha valamiben jót tett mégis, az az, hogy felverte a villa árát dollármilliókkal, és Albergoni pedig szeretne kapni az alkalmon, és mihamarabb túladni rajta. Sokat nem láthattam a palazzóból a gyér fényviszonyok és a buja növényzet miatt sem, de egyértelmű, hogy már a tavalyihoz képest is lényegesen romlott az állapota. Eltöprengtem, és a magam részéről elkönyveltem, lényegtelen, mit látok, vagy inkább nem látok, hisz a villát és környezetét nagyon jól ismerem már, számomra a csíny pillanata volt ebben a lényeg. A szederbokrok és a sűrű bozótos össze-vissza kasmatolta a lábamat és a karomat, a kapaszkodásban még a sok utat megjárt Palladium-cipőm is feladta sokéves karrierjét, és szabad utat engedett lábujjaimnak a felfeslett réseken. Fejemet csóválva nevettem magamon, milyen eszement kalandokra adom őszülő fejem. És igazából egy pillanatig sem bántam.

Photo by Artur Dancs

Az Albergoni villa kertjében

Noha fáradt voltam az egész napos utazás és az esti sok kilométeres kerekezés nyomán, pihenés helyett késő este mégis inkább tiszta ruhába bújtam, és kimentem a városba. Vacsorázni szerettem volna, mégpedig a tavalyi emlékeimet felidézve a tortelli cremaschi jutott az eszembe, így célirányosan igyekeztem a kisvendéglő felé a piazzetta távolabbi sarkában. A Quin a hét bizonyos napján tart szabadnapot, hogy a hétvégén zavartalanul nyitva tarthasson a látogatók tömegeinek, akik a helyi specialitásokat keresik Cremában, s elsősorban is a házilag elkészített tipikus tortellit. Történetesen éppen ez a csütörtöki nap volt a zárvatartási nap, így egyéb táplálék után kellett néznem. Miután tudatosítottam magamban, hogy a másnap teljes egészében rendelkezésemre áll kora reggeltől késő estig, lemondtam a kései sétáról a városban, hogy reggel üdén kezdhessem a napot a napsütötte udvaron a frissen lefőzött eszpresszóval.

Amikor olyan helyen vagyok, ahova rég vágytam, a legfontosabb magam számára meghatározni, mi is az, amire leginkább áhítoztam, ami miatt szerettem volna arra a bizonyos helyre eljutni, visszajutni. Annál inkább igaz ez azokban a helyzetekben, amikor csak nagyon rövid idő áll az utazó rendelkezésére, és ez a mi szakmánkban nem ritka – még akkor is, ha ugyanez igaz a magánutazásainkra is. Mint ebben az esetben is. Ilyenkor a legegyszerűbb, ha az ember felidézi magában, milyen képekben ábrándozott adott helyről, mi járt a fejében, amikor vágyakozva erre az utazásra, helyszínre gondolt. Milyen képek villantak fel az emlékezetében, amikor a hétköznapokon visszaszámolt epekedve várva a napot, amikor adott helyre elutazhat vagy visszautazhat majd. Ennek fényében számomra a kora reggeli órákban elkészített kávéval kiülni a csíkos nyugágyba a teraszon egyik ilyen.

Photo by Artur Dancs

Meghatározni magunkban, mire is vágyunk…

Mindenki dolgára ment, csend telepszik olyankor az udvarra, és besüt a nap, megvilágítva a fehér zsalugátereket és a macskaköves udvart is. Időnként megszólal a dóm haragja is a szomszéd villán túl, és elvegyül a reggeli madarak csiripelésével. Az említett teóriák szerint, ebben a hangulatban a nap további részét is könnyen meg lehet tervezni. Főleg, hogy semmi konkrét vágyam és programom nem volt, senki idejéhez nem kellett alkalmazkodnom, nem voltak órához kapcsolódó kötöttségeim – hacsak a Quinbe való visszatérés eshetőségét nem vesszük a tortelli cremaschi ügyében. Amire tudtam, hogy vágytam, reggeli séta a csendes kisváros rejtett utcáin és a főtéren is, ahol ilyenkor napfényben fürdik a piazzetta, a dóm és az egész tér, a sétálóutca, a nyitni készülő boltok kirakatai, a színes falú, rendezett házak, a sárga-zöld-kék zsalugáterek, a szépen cifrázott öntöttvas erkélyek a házak emeletein, a pergolák és a csíkos napellenzők a kis boltok és vendéglők bejárata és a teraszok felett. Ennek eleget téve, rövidesen a macskaköves utcákon lépdeltem, be-belesve a mesés kapualjakon. A szomszédos Premoli palota nagykapui tárva nyitva voltak, oda is beléphettem, s noha a filmbéli jelenetekből jól ismertem, feledhetetlen élmény volt ott lenni.

– Luca (Guadagnino) már nem lakik itt – tudtam meg később Francescától – Úgy gondolta, Crema nem volt iránta elég hálás, amiért világhírnévre emelte a Call Me By Your Name (Szólíts a neveden) sikerével az addig ismeretlen provinciális kisvárost és környékét. Talán New Yorkban él és nem is jár haza. Akkor hallottunk róla utoljára, amikor szilveszteri bulit rendezett a palotában, és az óévbúcsúztatóval ő maga is elbúcsúzott a várostól.

Crema időközben valóban felpezsdült, a világ összes szegletéből idelátogató CMBYN zarándok-turisták végeláthatatlan folyama arra kényszerítette a mindaddig csendes mindennapjaiba feledkezett várost, ahol még az idő is megállni látszott még két évvel ezelőtt, hogy felkarolja a jelenséget, hogy a pillanatnyi (de hónapokig vagy akár évekig is eltartó) népszerűség szelét vitorlájukba befogja, és saját hasznukra fordítsa. Szuvenírboltok, szervezett idegenvezetés, QR-kódos eligazítás a film helyszíneihez, új szálláslehetőségek és autóbérlési cégek, reptéri transzfer bizniszek tették mozgalmassá a várost. Két évvel azelőtt elképzelhetetlen lett volna ennyi japán és amerikai fotózkodó turista a dómtéren, ahol most európai hátizsákos zarándokok, Timothée Chalamet és Armie Hammer filmbéli öltözeteit tökéletesen lekoppintó tinédzserek hordái hemzsegtek a nap minden szakában. Persze, nem biztos, hogy a teljes lakosság ugyanolyan lelkesedéssel szemléli ezt a nagy változást mindennapjaikban, de a kisváros lakosainak többsége végtelen kedvességgel és toleranciával kezeli a helyzetet. Még inkább jellemző az előzékenység, és szinte mindenkinek adódik egy-egy izgalmas szemtanú-története a film három évvel ezelőtti forgatásáról, amit az érdeklődőkkel szívesen megoszt. Persze, mint ahogy Francesca is elmondta délután, amikor az udvaron egy kis proseccora, bordigherai grappára vagy – a gyerekek esetében – kajszibaracknektárra összegyűltünk mind az asztal köré a csíkos nyugágyakban, 2016 májusában-júniusában, amikor a forgatás zajlott, nem sokat tudtak a lakosok az egészből. Sokan azt sem sejtették, hogy egy ekkora kaliberű filmrendező él a városukban.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

– Csak a lezárt utcákból sejtettük, valami nagy készül. Láttuk a langaléta szőke, gyönyörű, amerikai fickót és a hórihorgas, bongyorhajú, vékonydongájú gyereket is a városban lófrálni, szórakozni járni a helyi fiatalokkal, az utcánkban jönni-menni… Hisz itt laktak – mutat jobbra, a falon túlra –  Chalamet a sarkon túl, a szomszéd házban, a piazzettára néző ablakokkal, Armie pedig feleségével és kislányukkal a Luca Guadagnino szomszédja volt, a Premoliban. Ma már nem tudnának olyan fesztelenül, „ismeretlenül” mászkálni, ez teljesen bizonyos – tette hozzá nevetve.

– Akkor Hammerék kijártak a gyerekkel ide az utcára biciklizni forgatások után, Timothée a Premoliba járt zongoraleckéket venni az öreg Roberto Solci zongoraművésztől, hiszen, noha a filmben virtuóz zongoristaként szerepel, valójában itt tanult meg zongorázni a forgatások kezdete előtt, 2016 májusában. Esténként pedig mind Luca lakásában gyűltek össze a napi munkát és a másnapi terveket megvitatni, és filmeket nézni egy-egy kupa bor mellett.

Házigazdáim kitérnek a CMBYN-jelenség számukra is kedvező hatásairól, fellendült az AirB&B kereslet, és folyamatosan szállóvendégeik vannak. Francesca siet hozzátenni, hogy a CMBYN-turistáinak bibliaként ajánlja a magyar és angol nyelvű blogjaimat, főleg a Somewhere in Northern Italy című angol nyelvű fotóblogot, ahonnan mindenki elegendő mennyiségű információval indulhat zarándokútjára. Megköszönöm, és megilletődve árulom el, hogy a honlapom valóban többtízezres forgalmat bonyolít ma már, követni sem tudom, és idejét sem tudom, mikor lesz alkalmam bővíteni, de azon leszek, hiszen ezen a nyáron is sok élménnyel, információval, és többszáz fotóban rögzített élménypillanattal lettem gazdagabb. És ezt azoknak is oda szeretném ajándékozni, akik nem annyira szerencsések, hogy ezekre a gyönyörű tájakra eljussanak.

A délutáni órákban időt kerítettem elsétálni a város másik büszkeségéhez, ahova legutóbb nem jutottam el, a bazilikához. A Santa Maria della Croce XII Piusz pápa által 1958-ban lett kis bazilikának nyilvánítva, maga a templom már a XVI. századból datálódik, többszöri átalakítás, átépítés és bővítés során kapta jelenlegi formáját. Hogy az esti nyitásra a vendéglőhöz visszaérjek, idejében visszaindultam a várostól távolabb eső bazilikától a bergamoi úton. Kedvem lett volna felpattanni az egyik buszra Bergamo felé, hogy azt a kört is kiiktassan a magam CMBYN-bakancslistájából, de úgy gondoltam, egy alapos csavargásra már nem elégséges az idő, és hagyni kell egy következő látogatásra is felfedezésre áhítozó titkokat.

Photo by Artur Dancs

Szieszta vendéglátóimmal

A hölgy a vendéglőben nem emlékezett úgy rám, mint ahogy én őrá, de biztosított afelől, hogy amennyiben itt ettem a tavaly a tortelli cremaschit, és szerettem, akkor most sem fogok csalódni, mert ugyanúgy helyben készítik el házilag és nagy gondossággal, éppen ezért legalább húsz percet várnom kell majd, hisz éppen tizennyolc perc szükséges a megfőzésére. Nem bántam, hogy ezt az időt helyi fehérbor társaságában a piazzettát bámulva kellett eltöltenem. Tisztában voltam vele, hogy a pufferelésre szánt átmenet-időm lassan lejár. Diszkréten egy a pufferzónát megtoldó pufferzónát iktattam még be, egy kis esti sétát a Garbaldi térig s onnan a sétálóutcán vissza a Piazza Duomo-ra. Pont, mint amikor otthon nem sietek hazafelé, hanem hamarabb leszállok a metróról, hogy egyet sétálhassak még hazatérés előtt, vagy jó nagy kerülőt teszek a metrómegállóból hazáig a mellékutcákban, egy-egy szép napot eképpen magamban megnyújtani. Önámítás, persze, de működik.

Nyár cikádaszárnyon az olasz riviérán (9)


 

Habitus-pontok Bordigherán

Annak ellenére, hogy el akartam kerülni mindenféle megkötöttséget olaszországi napjaim idején, nagyon vigyáztam ugyanakkor arra is, hogy bizonyos rituálék kialakuljanak. És ha nem is napi jelleggel, de bizonyos rutinok jellemezzék az itt töltött mindennapokat. Ezek a kisebb-nagyobb rendszerességgel megismétlődő tevékenységek távol az otthoni rutintól, és még távolabb a munkautak során helyszínenként más-más formában életbe lépő szokásoktól talán azért  fontosak nekem, mert világéletemben a legalapvetőbb biztonságérzetet egy adott közegben ezek a biztos kapaszkodók adták meg.  Mert ezek azok: kapaszkodók. Kereszteljük el habitus-pontnak.

Photo by Artur Dancs

Mediterrán csendélet

Előfordul hétköznapjaim során, hogy egy héten belül négy-öt országban és még több helyszínen is megfordulok. Munkám során ugyanazokban a városokban ugyanazokban a szállodákban szállok meg jobbára, és ismerem a szállodaszoba és a folyosók minden zeg-zugát. Ha éjszaka megébredek, nem biztos, hogy elsőre tudom, melyik kontinensen és milyen városban illetve időzónában vagyok – ezek kevésbé lényeges információk abban a pillanatban. Azokban a pillanatokban a lényeges az, hogy tudom, hol vagyok a leszűkített mikrokörnyezetemben. Tudom, merre kell nyúlni az ivóvízért, merre van a mosdó, hol kattintsam fel az olvasólámpát, hol nyílik az erkélyajtó, merre kell elindulni reggelizni, és kitekintve a nagyobb egészre, az is feldereng bennem hamarosan, mi célból vagyok itt, merre visz az utam tovább, mi a feladatom aznapra. Jelképesen az ismétlődő szállodaszobák és városok a világ különböző pontjain ilyen habitus-pontok. Persze, a konkrét habitus-pontok még ennél is biztosabb talajt építenek talpam alá. Mint például a hajnali sétáim Norvégiában a korai reggeli után az erdőben a kis tóhoz, vagy Koppenhágában a Balti-tenger partján. Megérkezni például Miamiba és a Publixba sietni rántottcsirkéért és friss kubai kenyérért, vagy Los Angelesből lerontani Santa Monicába a promenádra mézes-mustáros csirkét enni rácsosra vágott sültkrumplival. Vagy újabban az affogato fenn, Los Felizben. Forró nyári napokon lezúduló zápor utáni fülledt párában felmenni Felső-Mannhattanbe, a Fort Tryonba, az Édeni-kertbe, harmatot szedni a szirmokról. Szatmáron júniusi éjszakán hársfaillatot inni a korzón.

Bordigherán ilyen volt például a reggeli presszókávé az erkélyen, azon, amelyikről a tengert és a hegyet is látni lehet. Örültem, mikor rábukkantam az egyik konyhakredencben a kotyogós kávéfőzőre. A ház asszonya nyilván évek óta nem használhatta, a szállóvendégek pedig minden bizonnyal a kevesebb macerával – és rituáléval – járó modern kávéfőzőt helyezik előnybe ezzel szemben, még akkor is, ha az eredmény nem krémes és habos eszpresszó, hanem híg amerikai kávéital. A sztárbakszok világában nem csoda, ha kávékultúrája már csak nagyon kevés embernek maradt, és még kevesebb az, aki elhiszi, hogy a kávé nem egy mindenféle ízesítéssel ellátott, édesített meleg lötty papírpohárban. De, persze, nekem nem a világ és a kultúra megmentése szempontjából fontos a presszókávé, hanem, mert szeretem. Otthonról hoztam, s bár nem volt szabad kávéznom gyermekként – nem is hiányzott – a reggeli kávézás szertartásai még a legszürkébb időkből is szép emlékként köszönnek vissza.

Photo by Artur Dancs

Reggeli strand

A reggeli séta a lungomare mentén egy másik bordigherai habitus-pont, és menet a partra be kell ugrani a főutca valamelyik pékségébe egy frissen gőzölgő sajtos focacciáért vagy egyéb péksüteményért, de ha a kisbolt esik épp könnyebben útba, friss gyümölcs is megteszi. Megvan a tengerparti sétának az esti változata is, ha például egész nap valahol másutt csavargott az ember, jó megtérni nap végén a parti vendéglőktől esti életre kelt promenádra. Ilyenkor a Baretto melletti táncos mulatóban retró zene szól, a nyolcvanas évek slágerei, olaszok és külföldiek is. És bár azt hihetné a nyájas szemlélődő, idősebbeknek akarnak ezzel kedvezni, nem kell sokat nézelődni, hogy kiderüljön, a mai fiatalok, ragazzák és ragazzik élvezik ezt a tengerparti retrót a leginkább a táncparketten.

A Città Alta-nak is megvan a reggeli és esti verziója is. Sőt, a déli is, ha úgy adódik. Ha kora reggel megyek fel az óvárosba, már az egykori városkapuk egyikén belépve belecsöppenek a helyiek reggeli újságolvasós, kávézós, eszmecserés világába. A kőkockákon, a szűk folyosókon és sikátorokon, az árkádok alatt a kevésbé hangosan mondott mondatcirádák szavai is élénken pattogzanak szerte-szét ebben az órában. Az oszlopokra néhol virágok futottak fel, onnan hajlanak alá figyelni ezt a tereferét. Nem is ülnek feltétlenül egy bizonyos asztal körül, hanem egyik itt, másik ott, egyik háttal, másik oldalvájszt, harmadik épp csak a kijáratnak támaszkodva. Persze, amikor egy idegen is felbukkan, mindig adódik egy pillanatnyi csend, és elkerülhetetlenül minden tekintet jól megnézi magának az illetőt, majd visszatérnek a maguk dolgaihoz. Engem meg, az idegent, hagynak szó nélkül tovább menni.

Photo by Artur Dancs

Az óváros tornácai

Fenn a templom és a harangtorony előtti tér üres, a kis térről elnevezett Piazzetta asztalai is ásítoznak még, napközben ezt a turistáknak engedik át inkább – azok meg (eltekintve néhány magamféle elvetemült elveszett lélektől) sokkal később kezdenek felcsörtetni ide, hogy addig a pékek és a szemközti kézművesboltos meg a cukrásznő kényelmesen megtárgyalhassák, amit előtte nap nem volt alkalmuk. Délelőtt már jönnek-mennek a látogatók, zajosak az asztaltársaságok is, visszhangzik a piazzetta. Az is be-besiet a templomba, aki amúgy sosem járna be. Mert Olaszországban valahogy mindenki kedvet kap bemenni egy-egy templomba. És Bordigherán meg, aki felmegy az óváros tetejébe, automatikusan megteszi a látogatást Isten házában, már csak azért is, hogy hűsöljön cseppet, vagy hogy a különálló harangtorony rejtélyének utána szimatoljon valamiképp. De persze – és mi most itt ugye, összekacsintunk – az igazság nem ott keresendő. Vannak, akik délire már megjárták a Beodót is, mások előbb meguzsonnáznak a piazzettán, mielőtt nekivágnának az útnak. Ez a mai turistaösvény egykor a város vízvezetékének lett kiépítve, amely a mai Padre Giacomo Viale térre, a piazzetta mögé hozta a friss hegyi források vizét, onnan elosztva azt a kutaknak és városi vízelvezetőknek. A Sentiero del Beodo a páratlan kilátást vadászók kincsesbányája, másrészt zarándokút is mindazoknak, akik Claude Monet nyomdokait kutatják a Sasso folyó völgyében.

Pontosan tudom azt az időpontot is, amikor úgy kell délben a piazzettára jönni, hogy ott ne legyen rajtam kívül senki. Csak a pék ismét a szemközti kézművessel és a cukrásznéval. És a fotóm kedvéért még abroszt is cserél sietve a nő, nehogy úgy legyen szégyenszemre megörökítve az ő kis terasza, hogy az abrosz nem kifogástalanul roppanós a déli párának a súlya alatt, amit az árkádok alatt a tenger felől idehoz a forró déli szél. Este a bohémoké a tér, a Piazzetta asztalai fürtökben termik a vendéget, borozóst, pizzázót, társalgóst. Zajosak, és mégsem hangosak. Moraj van. Egy-egy robogó töri csak meg a moraj egyhangúságát, és a biciklin érkező kölykök kerékpárjainak zörgése a macskaköven.  Ilyenkor, este jó kisétálni az árkád alatt a Via Collira, és lenézni a tengerre. Ha telihold úszik épp a tenger felett, a Garnier Villa pálmafákba ágyazott kísérteties fehér tornya int vissza, miközben megcsap az esti szellő. Behúnyt szemmel is tudom, miközben a kőkorláton át Sanremo felé az öbölbe vész tekintetem, hogy mögöttem, a kapu külső falán, az út felé van egy ártézi kút. Mellette egy kőpad. A kocsmáros fiú a piazzetta trattoriájából szokott ide kiülni este, amikor egy-egy pillanatra és egy füstre ellóghat, csak úgy kötényben, és a hideg csap alatt felfrissítheti arcát, majd vizes kezével csillogó fekete haját hátrasimíthatja.

Photo by Artur Dancs

Este a piazzettán

Az óváros habitus-pontnak is megvan bennem a maga habitus-pontja: a Marabutto, azaz a kis kilátó a Cape Pinettán, amelyhez az első világháborús Piave emlékműtől az a sétány vezet, mely a városra és a kéklő öbölre nyílik, ahol harmincmegannyi éve egy nyári délelőttön Elio és Oliver életük meghatározó beszélgetése során kisétált a panoráma-teraszra. Este a tinédzserektől hangos a sötét park. A fenti hangos diszkóból szivárognak le ide kamaszkodni és szerelmeket is vallani egymásnak a pálmafák és kaktuszok védelmében jól elrejtett padokon. Délelőtt idős emberek ücsörögnek az emlékmű körül, és a víz csobogását hallgatják a szökőkútban. Ilyenkor én is hosszabban időzöm el itt. Az éjszakai panoráma is lenyűgöző, derült időben Nizza fényei is idelátszanak Monaco fényár-parázsfészkén túl, de nappal, amikor a tintakék tenger és a nála csak kicsivel világosabb ég szeretkezik egymással a napfürdette riviéra teljes látványával szemérmetlenül az oldalán, az a pillanat olyan, amiért érdemes volt megszületni.

Fenn a hegyen, a Via dei Colli magasan fekvő elágazásában a Monet-kilátó vitatkozik velem ezen a státuszon, de nem hagyom felülkerekedni, bármennyire is fontos számomra ez a hely, ahonnan a mester a Bordigherai látképet festette, s ahova Elio megannyi könyvet olvasni feljárt, mielőtt Olivert is beavatta a hely titkába. A kilátó maga ma már teljesen lezárt magánterület, és a kilátás, ami a közönséges halandónak még megmaradt abból, amit 1884 nyarán Monet, 1987 nyarán meg a fiatalok láthattak, csak szegényes töredék. De feljönni ide ugyanolyan fontos habitus-pont, mint bármely korábban említett. Vagy mint a reggeli úszások vagy a délutáni fürdőzések a Mediterrán vizében.

Photo by Artur Dancs

Bordighera – a királyi panoráma

A konyhapulton a megnyitott franciaablakok zsalugáterein csíkosan beáradó reggeli napsugárban a San Giacomoban szedett vadvirágcsokor meg-meglebben a besurranó tengeri szellőben. Alatta a vesszőkosárban illatos sárgakörte és csengő barack, mellette egy üveg Amaretto – grappa vapore – aranyló, sűrű kajszinektár meg a piros kotyogós. Elámulok a spontán tablón. Ennél tömörebben és ízekretörően nem is lehetne összefoglalni ezeknek a napoknak a hangulatait. Nem szöszölök sokat a kora reggeli táplálkozás körül, tudom, nem hagyhatom ki a pékséget az utolsó nap reggelén sem.

– A szokásos sajtost? – kérdi az eladónő az üzletben immár ismerősként üdvözölve. Ő angolul próbálkozik, én meg olaszul, ez a mi kis kialakult konvenciónk itt tartózkodásom során. Mondom, nem, legyen valami különösen helyi, valami tipikusan ligúr. Édeset? Sósat? Mondom, mindkettő legyen. Egyik olivaolajjal bekent, durvasóval meghintett, prosciutós, a másik cukros.

– A sóst mi helyi fehérborral fogyasztjuk reggelire – magyarázza Carolina, sietve elismételem, amit hallok, nehogy félreértelmezzem, ő meg nevet. Igen, jól értettem, szerintük nincs abban semmi kivetnivaló, hogy reggel az ember egy pohár fehérbort legurítson a focacciája mellé.

– Ezt én is így látom – helyeslek készségesen, és érzem, amint egy fokkal még beljebb kerültek a szívembe ezek a drága taljánok. Meg is kérdem, mi a szokás az édessel, amellé mit kell reggeliben legurítani?

– Azt tejbe kell mártogatni vagy capuccinóba – jön a tájékoztatás – De a reggeli kávé mellé is kitűnő társítás – teszi hozzá, és ezzel a megoldással egyezek ki ebben a pillanatban, ugyanis tudom, hogy terveim közt éppen a Baretto derengett fel azon a reggelen, ezért nem is fejeztem be otthon a kávézást az erkélyen.

A pékséget elhagyva, a vasúti sínek alatti átjárón át pillanatok alatt a lungomare reggeli napsütését élvezve indultam le a sziklákhoz a vízpartot paskolgató fehérszegélyű hullámok ölelésébe. Egyedül vagyok a környéken, nyugtázhattam, csak az egyik beach-bár környékén tüsténkedik egy takarító odébb, de kisebb gondja is nagyobb nálam. A búcsúzó napjaimon rosszkedvű és szomorú szoktam lenni. Riviérai napjaim cikádaszárnyon teltek, színesen és gyorsan, rapszodikusan és hangulatosan. Örömmel tapasztaltam, hogy hibátlan a hangulatom berögződéseimmel ellentétben. Mindenképp szerepe volt ebben annak a jól időzített „pufferzónának” is, amit a riviéráról való távozásom és a hazautazásom közé iktattam be utolsó pillanatban, ide való indulásom előtt. Így nem az járt a fejemben, hogy elhagyom Olaszországot, hanem hogy másnap kerékpárra pattanhatok majd Cremában, valahol Észak-Olaszországban,  és körbebringázhatom a jólismert környékeket.

Photo by Artur Dancs

A sziklákon

Búcsúmnak Bordigherától azonban meg szerettem volna adni a magam módját. És ez pontosan a habitus-pontokhoz kötődött elsősorban. Egy csokorba összegyűjteni a legnagyobb öröm-pillanatokat, összekötni a boldogság-pontokat, hogy mint egy folyamatos örömmámor a szerelmi aktus végén elhozza a beteljesülés érzését. Annyira jól ismertem már Bordigherát és a magam viszonyát is Bordigherával, hogy tudtam, hogyan tudom leghosszabban és legintenzívebben kitartani ezt a búcsú-örömmámort. Akkor tanultam meg ezeknek a boldogság-momentumoknak a legmélyebb átélését és kiterjesztését önmagamban, amikor Amerikába kiköltözve egyszer s mindenkorra felhagytam a szokásos, mindennapos kompromisszumoknak való megfeleléssel. Rájöttem ugyanis akkor, hogy a személyes boldogságom mindennél fontosabb. Ha ez csak ideig-óráig is tart, sokkal messzebbre visz aztán, mint egy megalkuvás súlya alatt született viszonylagos semmilyenség. Nem Amerika hozta ezt ki belőlem, hanem éppen az ellenállásom Amerika felszínes sekélyessége ellen.

A sziklán ülve a kék tenger fehéresen mosolygó csapkodásainak ölelését figyeltem a kövek körül, s ha felemeltem a tekintetem, a távoli Alpok napfényben fürdő kontúrján pihentettem meg szemem. A hátam mögé, a hegyre is felfutott a tekintetem, a Mostaccini-villához a Monet-kilátó elárvult – immár nagyon privát – tornyáig, és tudtam, ma mégegyszer felmegyek a cikádáktól közelebbről is elbúcsúzni. Nem volt kérdéses, hogy a sziklán való reggeli tanyázást követően a Barettoban kötök ki. Maurizio gesztusa bennem élt, amióta csak elhagytam legutóbb Bordigherát. Bár nem sok esélyt adtam annak, hogy a vézna pincérfiú azóta is ott szolgálja fel a Ruffinót. Talán csak, mert nem szerettem volna csalódást okozni ezen a napon magamnak semmiben. Úgy gondoltam, kihasználom az ingyenes talpmasszázs lehetőségét a bordigherai plázs kavicsos szőnyegén, és csak a promenád lépcsőjéhez visszaérve húztam vissza a cipőt. A Baretto teraszán csak néhány asztalnál ültek, jobbára idősebb helyiek. Újságot olvastak, kóstolgatták az apró csészéből a kávét és néha belefeledkeztek a tenger látványába. Narancssárga trikóban és a reggeli nyirkos levegőre tekintettel egy mellényben futkosott ki-be a pincér. Nem Maurizio volt, ezt mindjárt láttam, hanem egy jó kiállású férfi. Mikor közelebb értem, tűnt csak fel, hogy… De hisz ez ismerős! Giuseppe volt az, a báros, aki tavaly Maurizio gondoskodásába ajánlott, miután a Ruffino körüli eszmecserénket megejtettük. Később még mogyoróstálat is küldött nekem a pincérrel, csillogó fehéren mosolyogva a bár mögül, mikor odafordultam tekintetemmel megköszönni.

Photo by Artur Dancs

Villa Mostaccini

– Ehiiiii, mio caro! – kiáltottam fel örömtől sugárzó arccal, mikor a bárpulthoz értem. Ő is épp visszaért, miután kivitt néhány rendelést, és tisztában voltam, hogy butaság lenne azt hinnem, emlékszik rám egy év távlatából. De a felkiáltás bennem örömöt okozott s a visszatérés boldogságát egy helyre, ahol egyszer már boldog voltam. Másrészt pedig az ilyenféle közeledés bárhol a világon és bármilyen személyzethez – ma már tudom – nem lehet melléfogás. Legtöbb esetben a kiszolgálás minőségének magasságait is jelentősen megemeli egy eféle gesztus. A kékszemű fehéret mosolygott rám, miközben a tálcát a pultra tette, és kezet fogtunk.

– Come stai, mio amico? Come sta mio bello Maurizio? (Hogy vagy barátom? Hogy van az én szép Maurizióm?)

Akkorát nevetett, hogy meg kellett támasztania a pultot.

– Il tuo bello Maurizio…hahaha… sta molto bene, grazie! (A te gyönyörű Mauriziód… hahaha… nagyon jól van, köszi!)

Nem értettem, miért nevetett, ki tudja, milyen összefüggések adódnak Maurizio szépsége s a mai reggel között, mindenesetre reméltem, erre is fény derül később. Bár, sajnáltam, hogy a fiú nincs ott, ugyanakkor nagyon örültem most Giuseppének.

– Un caffè doppio con un po’ di latte, per piacere, Giuseppe. (Egy eszpresszót csepp tejjel, kérem szépen, Giuseppe…)

Egy pillanatra megtorpant, igyekezett megérteni az idegen akcentussal elmondott rendelésem, majd a bárpult mögé állva elkezdte lepréselni a presszógépből a kávét nekem, majd sandán rámnézett:

– Maurizio… Il tuo bello Maurizio, no? (Maurizio… A te gyönyörű Mauriziód, nemde?) – és kérdően nézett rám, karjával magafelé intve színpadiasan hamiskásan mosolyogva teljes fogsorával, amit én nem értettem, de mivel tudtam, ezzel már nem lehet melléfogni, hevesen helyeselni kezdtem:

– Sì, sì, sì… il mio bellissimo. (Igen, igen, igen… az én legszebbem)

Photo by Artur Dancs

Baretto

Ezek szerint itt van amaz is, csak nem láttam még, és egyszer majd előbukkan s kihozza majd nekem a kávét, gondoltam, és leültem egy a tengerre néző asztalhoz. Giuseppe intett, hogy majd jön a kávé is azonnal. Meglepetésemre azonban Maurizio nem bukkant elő, ő hozta ki a kávét és kuncogva letette.

– Che cosa…? (Na, mi van…?) – és én is nevettem – Dov’è il bello? (Hol a szépség?)

– Anche un altro?… (Egy másik is??) – kerekedett ki a szeme, és göndören kacagott.

– Maurizio…

– Sì.

– Mau-ri-zio – taglaltam, mintha ő nem értene olaszul.

– Pron-to.

– Tu non sei Maurizio! (Te nem vagy Maurizio)

– Ma sì, io sono Maurizio, lo so per certo. (De én vagyok, biztosan tudom) Il tuo bello, hahaha. (A te legszebbed) –tette hozzá kuncogva.

Innen már angolul folytattam, hogy kibogozhassam a szálakat, amelyek ehhez a vicces kora délelőtti gabalyodáshoz vezettek. És elmondtam, hogy a pincérfiú nekem a Maurizio, aki tavaly a bort hozta ki ahhoz az asztalhoz a sarokban egy nyári délutánon, és ő pedig Giuseppe, ugyebár, a szépmosolyú, na jó, szintén bellissimo báros, aki mogyoróstálat küldött nekem. Hangosan nevetett, s miközben letette a tálcát az asztailomra, a fejét csóválta:

– Nem, nem, nem… Maurizio én vagyok, a délutáni pincér pedig Giuseppe, aki bejár a nagy forgalom idején segíteni az esti órákban…

– És akkor te mindvégig Maurizio voltál, ő pedig Giuseppe???! – nyekeregtem ki az értelmetlen kérdést, amitől ő még jobban nevetett, és bólintott, hogy valahogy úgy.

Photo by Artur Dancs

Maurizio

Magamra hagyott a kávémmal, majd később, miután a szomszédos asztalnál ülő idős hölgynek is kivitte a feketét, és meghalgatta annak is a mondandóját érdeklődéssel és végtelen türelemmel, visszatért mellém, és kérte, mondjam már el, mitől maradt nekem az a „bellissimo Maurizio” olyan emlékezetes, én pedig feltártam előtte a gesztus titkát, ami megragadt bennem, s ami akkor hazáig kísért Bordigheráról New Yorkig.

– Maurizio-gesztusa? – kérdezte meglepve.

Semmiség, jeleztem, egyszerű kis jelzés, de jókor, jó helyen. Ezekből az apróságokból építjük fel emlékvárainkat, meséinket, magyarázom. Akkor most ezek után ő ezt a gesztust elteheti-e magáénak, ha már róla kereszteltem el – még hogyha véletlenül is? Ha kell, hoz egy reggeli pohár Ruffinót is nekem az ügy előmozdítása érdekében.

– Az megvesztegetés lenne – tiltakoztam kacagva – majd máskor hozzon bort. De a ma reggel után minden további nélkül jogot formálhat a gesztusra, és jelképesen megmutattam neki.

Eltávozóban láttam még. Addigra begyűltek a reggeli kávézók a teraszra, Maurizionak meg gyorsabban kellett a presszógép karjait húzogatni. Odaintettem neki, és ő utánam kiálott:

– Ciao! Ciao!… Ciao, bello! Ahhhahahaha! – és az öklével szíve fölé kalapácsot mutatva, az immár jogosan birtokolt Maurizio-gezstusával eresztett utamra.

A Garibaldi téren a piac felé közelítettem. A könyvesboltban éppen nyitottak. Az ajtón egy nagy plakát hirdette az olasz regényt, ami meghódította a világot: „I leoni di Sicilia” (Szicília oroszlánjai), mellette „Deutsche Bűcher” és „English Books” felirat is hirdette a megfelelő zászlókkal rajta, hogy bárkit szívesen látnak itt, bárkinek érdemes bekukkantani a boltba, ahová Elio is rendelte könyveit, amelyek világában oly sokszor a Monet-kilátó magányában merült el. Élveztem mindig ezt a bolt- és vendéglősort itt a kis téren, ahol a másik Piave emlékmű található éppen a piaccal szemben a buszmegállónál, mert hangulatosak voltak kinézetre, és volt egy közös titkuk: nemcsak a térre, hanem a túloldalról a főútra is nyíltak. A belvárosi templomnál elágazó utak ezt a kis szigetet közrezárva adták meg a lehetőséget ezeknek a helyiségeknek, hogy mindkét oldalból bejárhatóak, azaz átjárhatóak legyenek.

Photo by Artur Dancs

Amico Libro – a könyvesbolt a Garibaldi téren

A piac bejáratánál két férfi táblázott, egy meg kibicelt az asztal mellett. Mindhárman söröztek. Olyasmi jóféle öregek voltak, akiknek immár nem sok sürgős dolga akad az élet hétköznapjaiban, semmint takarékon megélni a mindennapokat. Voltak évek, amikor irígykedve néztem, valahová, valamelyik fontos dolgom után sietve ezeket, ma meg már mind nagyobb szkepticizmussal gondolok erre vissza. Minél közelebb kerül az ember ahhoz a korhoz, amikor az élet nagy meglepetéseket már nem tartogat számára, annál kevésbé tekint izgalommal egy ilyen békés élet tét nélküli ígéretei  és kora reggeli táblázásai felé.

Friss gyümölcsöt vettem magamhoz, és elindultam a Piazza Di Amicis lépcsőin fel a Marabuttóra. A háborús emlékmű melletti padokon most nem ült senki, és az egész téren csak a cikádák zakatolása és a szökőkút csobogása jelentett hangokat, s egy-egy ritkán, a Via dei Colli irányába kapaszkodó autó. A delelőre járó nap ekkor már éreztette erejét, jó volt a Cape Pinetta árnyas fáinak hűvösében megpihenni, a kútnál az arcomat felfrissítettem, és a barackot is megmostam. A távolba, a városra és a tengerpart hosszan hajló vonalára néző külső padra ültem, és a gyümölccsel szomjamat oltva tekintetemmel ismét bejártam az egészet Nizzától Monte Carlón keresztül, Mentonon és Ventimiglián át Sant’Ampelio kápolnájáig. Ha a Ventimiglia fölé magasodó hegyre néztem, bár nem is láttam, tudtam, hogy valahol ott feszít San Giacomo kistemploma, meg hogy egy zöld spalettás ablak jázminillatú reggeli derűjében, most is minden bizonnyal ott napozik a fekete cica a párkányon.

A sétány végén a három városvéd: Butafoegu, Tiralogni és Cagastrasse – sosem tudtam igazából melyik melyik az ágyúk közül. Keveset időztem el mellettük, inkább a park trópusi növénycsodákkal buján benőtt ösvényein mentem tovább le, majd még fennebb, útközben egy sirály engedelmével ismét friss vizet locsolva a fejemre a kútból, és egy centessel fogadalmat téve a szökőkútnak is a visszatérésre. Egy óriás aloe karvastagságnyi levelén egy éles tárggyal bevésett és beleszáradt írást vettem észre: Hungary. Milyen sötét világok élhetnek egy olyan ember lelkében, aki eljut ide, és egyéb maradandót sem tud alkotni. Bordighera, aki ismerte a királynét, Garniert, Marianit,  Monet-t, és Acimannek köszönhetően ismerheti Eliot és Olivert is, minden bizonnyal eltekint az ilyesforma primitív gyarlóságok felett. Csak mi, időhöz és frusztrációinkhoz kötött emberek bosszankodunk ezen ideig-óráig. Netán még az is megfordul a lelkünkben, hogy valamiért magunknak is kell ezek miatt szégyenkeznünk.

Photo by Artur Dancs

Piazza Di Amicis

A rövid reggeli tengerparti elmélkedésnek indult sétám immár magasan delelőn túl járt, és lényegében strandnadrágban voltam még mindig, de úgy gondoltam, csak annyi időre felszaladok az óvárosi kis térre, hogy megmártózzam a déli hangulatában. Ilyenkor mindig ez van: sorra kerülnek elő bennem ezek a „holnap ilyenkor már” pillanatok, és noha tisztában vagyok vele, mennyire badarság, s azzal is, mennyire kártékony is lehet saját hangulatomra nézve, mégis megadom magam nekik. Hogy mennyi mindent nem élhetek már meg ugyanebben az órában ugyanitt, vagy ugyanott. Persze, hogy majd este is felfutok a piazzettára, sőt, azt is elterveztem, ott vacsorázom ma este. De délben felmenni ma teljesen más, mivel holnap már nem tehetem meg.  Engedek, hisz tudom, másik oldalról meg egyértelműen az élmény elmélyítését fogja bennem szolgálni, azt az italt, amit egyszer teljes bizonyossággal meg fogok szomjazni valahol, távol innen térben és időben. Nagyon távol.

Alkonyatkor a Monet-kilátón szerettem volna lenni. Mikor késő délutánba hajlott a nap, és uzsonna gyanánt egy szelet sárgabarackos pitét magamhoz vettem, elindultam a villasoron a lakásomtól felfelé a Via Romana irányába, az immár ismerős turistaösvény felé, ami a meredek rövidítés a Via dei Collira. Már nem fulladtam ki annyira a lépcsőkön, és nem is kellett semmi újat felfedeznem, csak élveznem a napnyugta aznap este is képrázatos szín-játékát. Az óváros képe a harangtoronnyal a közepén, az élő Monet-festmény jobbra a vállam fölött bontakozott ki, amint lépkedtem mind magasabbra. Ismertem korábbi fotózásaim emlékei nyomán már azt a lépcsőfokot is, ahonnan a legtökéletesebb a panoráma. Balra még nem akartam nézni, a monacoi kanyar  kitárulkozó látványát akkorra hagytam, mikor felértem az útra és elindultam a Monet’s Berm felé. Előttem a Torre dei Mostaccini, s az U alakú völgyön túl pedig már búcsúzott a nap. Békakuruttyolástól és cikádazizegéstől volt hangos a domboldal. Az esti madarak még cserfeltek, de sorra tünedeztek el, s adták át helyüket a tücsköknek és a többi hangos zenélőnek. Mintha sok éve elveszített baloldali hallásomat is visszanyertem volna egy pillanatra, olyan összhangban hallottam minen irányból a természet eme csodálatos zenegését. A tenger kéklő, de sötétedő látványa felidézte bennem a nem hallható hullámverés esti susogását, ezzel színezve ezt a szép esti szimfóniát. A völgy s a város fölött egy padon telepedtem le odébb, és tudtam, hogy én innen már soha nem mehetek végleg el. Ez a soha segített elveszíteni az időérzékemet, lassan alkonyodott, de már jócskán sötétedett, és mint a nyári esték szentjánosbogarai, feltünedeztek a csillagok az égen s a városon is.

Photo by Artur Dancs

Búcsú

Egy autó zavart fel időtlen ábrándozásomból, és egy idős pár sétált ki a szirtre, fényképezni próbáltak, de a kép csak nem akart olyan lenni, amilyennek az úriember eltervezte. Állvánnyal sikerülni fog, szólaltam meg, mikor köszönés gyanánt felém biccentettek, csalódottan az autó felé somfordálva, hogy a nagy esti panoráma csak egy nagy elmosódott izé lett a márkás fényképezőgép kijelzőjén.

– Nincs nekem olyan… – mondta rezignáltam a férfi.

– Meg fényképezni se nagyon tud – tette hozzá még rezignáltabban a nő.

– Kölcsön vehetik az enyémet – mondtam, s készségesen nyújtottam is, de hirtelen fagyos arccal meghőköltek.

– No, vegyék csak el, felszerelem maguknak a gépre…

Hirtelen keresztülfutott az agyamon, hogy én nem is tudom olaszul, hogyan kell mondani a kölcsönvételt. De akkor mit mondhattam nekik?!… Ekkor döbbentem rá, hogy az általam nem ismert szó helyett egy frissen tanult másik szót szúrtam be önkéntelenül a mondatba: noleggiare, azaz bérbe adás.

Mivel továbbra sem jutott eszmbe a kölcsön szó, csak kuncogtam magamban egyet, s kézjelekkel megnyugtattam őket, nem pénzért árulom az állványomat itt, a dombtetőn, és néhány fotós beállítást is megengedett így nekem a gépén a kicsit lazábbá vált öregúr. Egy mosoly az asszony száját is elhagyta végre:

– Legalább lesz egy jó fotónk is… – tette hozzá, mikor az urát a fotózkodás után betuszakolta az autóba.

Levigyenek? Intettem, hogy hálás vagyok, de nem, sétálni fogok. Tudok-e valami jó helyet vacsorázni? Mondom, igen, és lemutattam az esti fényében pompázó haranglábra: La Piazzetta!

– A dopo!

A tavalyról jólismert macskaköves sikátorban – vonító házörzők kapun túli koncertje közepette szivárogtam le a Città Alta felé a Moreno-kertek alatt a Mariani villa mellett elhaladva. Későre járt, de szerettem volna elnyújtani magamban az est eme pillanatát, ami a piazzettával pontot tesz majd ennek az egész csodálatos időszaknak a végére a riviérán. S hogy ez minél később következzen be, újabb s újabb titkokat akartam még felkutatni az óváros labirintusaiban, mígnem már minden út, amit bebarangoltam, csak a templom előtti kis térre vezetett vissza.

Photo by Artur Dancs

Szinte üres volt a tér, a vendéglőhöz érve már csak azt láthattam, ahogyan a lakatot teszik az ajtóra. A trattoria a térre nyíló ajtaján szűrődött ki még fény, a fiú éppen a felmosóvödröt hozta ki, és az árkád alatt eltűnt a kút irányába. Mikor visszatért, vizes kezével simított a csillogó, fekete haján, a szemközti étterem óriási agyag virágcserepei mögül pedig előkerült régi barátom, a fekete macska, amelyik sok éjszakán volt unott szemlélője és olykor résztvevője is fotózásaimnak. Valahová igyekezett, semmiképp nem szerettem volna feltartani, csak ciccentettem egyet búcsúzás gyanánt, majd elindultam ellenkező irányban lefelé. A diszklóklubban az utolsó zeneszámot éppen befejezték, felhőkben hömpölyögtek motorbicikliik, autóik és kerékpárjaik felé a fiatalok. Hirtelen csend borult a tájra. A Marabutto széléről hallani lehett a tenger morajlását, a sós levegő kiült apró cseppek alakjában a bőrömre a karomon, a nyakamon, a fejemen, a lábamon… Alant épp előbukkant az utolsó genovai személyvonat, pár perces zakatolásával felverve a csendet. Majd mikor elhagyta az állomást, és a kattogás gyorsan távolodott, a hatalmat ismét átvették a cikádák és a tengerzúgás.

Nyár cikádaszárnyon az olasz riviérán (8)


 

San Giacomo haranglábja

Amikor egy éve eljöttem Bordigherába felkutatni André Aciman regényének helyszíneit, tulajdonképpen saját magamat megtalálni jöttem vissza több, mint harminc, talán negyven év távlatából is. Életünk során sajátunkká  válik egy-egy fontos vagy kevésbé fontos pillanat, ami fontosságától teljesen függetlenül emlékezetes marad. Egy mozzanatában, illatában, zörrenésében – belénk égett pillanatképe formájában. Lelkünk, mint a fotográfus masinájának fényérzékeny lemeze őrzi azt meg – cseppet sem fordítva figyelmet a pillanat pillanatnyi pillanat-fontosságára. De az is lehet, hogy olyan pillanat emléke rögzül fényérzékeny lemezünkre, amelyet sohasem éltünk meg, csak nagyon szerettük volna. És olyan intenzíven él bennünk a vágyakozás iránta, mint azoknak a fontos vagy kevésbé fontos pillanatoknak az emléke. Nagyon felületes a határvonal a kettő között. Ha belegondolok, nincs is. Mindkettő mi magunk vagyunk. És az emlékezés távlatából pontosan ugyanolyan súllyal bír egyik is, mint a másik. És egyik sem igazabb – innen tekintve már – mint a másik. És Aciman, mint ahogy Monet is, pontosan ugyanolyan jól tudja ezt. Vágyakozásból épült szerelemmel festik le a tengerparti várost vászonra és könyvlapra – a helyet, ami igazából sosem volt övék, de olyan gazdagon élt mindig is lelkükben, hogy elképzelhetetlen lenne azt hinni elmerülve az alkotásaikban, hogy létezhet egyéb szebb hely is a világon, mint ez a sarok itt, az olasz riviérán.

Photo by Artur Dancs

Kilátás a piazzettáról

Egy éve azért volt fontos néhányat felkutatni Elio és Oliver életének ahhoz a nyárhoz és ehhez a helyhez kapcsolódó pontjai közül, hogy azokat a pontokat összekötve, kirajzolódjon a nagy kép, a festmény – minden színárnyalatával, ízével, illatával, cikáda-zakatolásával. A festmény, amelynek részévé akartam válni, hogy általa visszajussak egy elvesztettnek hitt világba, ami valaha az enyém volt. Nem törekedtem finomításokra, nem egy éles fotót akartam B-ről, hanem egy élettel teli panorámát, annak minden részletével ugyan, de semmit sem hangsúlyosítva a nagy egészből.

Piazzetta, parti szikla, promenád, szirtre épült villa tengerre néző terasszal, tuják és gyümölcsfák  közé bújtatva, nyikorgó kiskapuval a tengerpartra és a teniszpályákra, az elhagyatott királyi vasút sínpárjai és címeres vagonjai a cigányokkal, az öreg templom az óváros tetején, a Monet-kilátó, cikádák…

És ott volt még San Giacomo haranglábja.

Ez az egy nem hagyott nyugodni. Az óvárosi templom tornya a majolika-kupolás pompás egyszerűségével, amitől Bordighera bármelyik szemszögből könnyen felismerhető, és maga a tény, hogy ez a torony éppen csak egy harangláb, különálló építmény az óváros templomától a piazzettán, a Giacomo tér mellett, mindez annyira tökéletesen illett az Aciman által a könyvben megalapozott narratívákhoz, hogy rögtön gyanakodni kezdtem. Az író soha nem adja ilyen könnyen kezünkbe a titkokat. És André Acimant immár jól ismerve egy másik dolgot is jól tudtam: szereti meghökkenteni, szándékosan más irányba terelni olvasóját, hogy aztán egy frappáns bravúrral majd egy utolsó fejezet, utolsó mondatában – amit sok más író esetében sokszor el sem olvasunk rendesen, mikor ásítva már letenni készülünk aznapra az olvasást, a fejezetvéget lesve – csak úgy ráborítsa a pókerasztalt az olvasóra, szelíden mosolyogva adva tudtára, nagyon mellétrafált, mindennek éppen az ellenkezője az igaz. De az is meglehet, hogy NEM.

Photo by Artur Dancs

Bordighera haranglábja

Hagyhattam volna annyiban is a dolgot a harangláb körül, de ez sokkal inkább nehezemre esett volna, mint az az erőfeszítés, amibe végülis a rejtély felgöngyölítése került. Minden adva volt: egy harangláb az óvárosban, Monet óta a város abszolut jelképe,  mindenhonnan belátható. És mögötte az a bizonyos zárt tér, Giacomo atya tere, szobra és emlékháza. A ferences testvér, Giacomo Viale ötven évig volt a felső város szeretett plébánosa, és nevéhez rengeteg jótékonyság fűződik, az óvárosi Mária-Magdolna templom és a tengerparti Sant’Ampelio kápolna felújítása is. A szelíd lelkű bordigheraiaknak éppen olyan kedves ő, mint a város védelmezője Sant’Ampelio. Ugyan Giacomot soha nem avatta senki szentté valami általam soha ki nem derített rejtélyes oknál fogva, ezért nem is emlegeti senki San Giacomonak, hanem csak Padre Giacomo él a köztudatban. És minden erőmmel próbáltam ezt a köztudatot beszédre bírni. Az már tavaly feltűnt, hogy senki nem szólította soha a majolika-kupolás haranglábat a Città Altában San Giacomonak – így nyilvánvalóvává vált, azzal én is melléfogtam, nem az a San Giacomo haranglábja, máshol kell kutatni.

Azt is eredményként voltam kénytelen elkönyvelni, hogy azon a délelőttön Sanremoban egy idős asszony végre felkapta a fejét, mikor San Giacomoról kérdeztem, és mondta, hogy van egy olyan falu itt a völgyben, összenőtt a várossal már. Azt  tudománya birtokában sem állíthatja, hogy temploma is lenne ennek a faluból külvárossá avanzsált helynek, de hogy a busz kijár oda minden órában, az bizonyos. Hálás voltam ugyan, hogy szánt rá időt meghallgatni, és helyi ismereteit szolgálatomba helyezni, mégis tudtam, messze járunk az igazságtól, amit én kutatok.

Ez a San Giacomo és ennek haranglábja Bordigherától gyaloglási távolságra van valahol magasan, ahonnan belátni a várost és környékét, s ahova ebéd előtti séta gyanánt csak úgy fel lehet ballagni. És ahhoz, hogy felsétáljunk, a nyikorgó kiskapun kilépve az elhagyatott királyi vasút sínpárjain is át kell mászni.

Érdekes, hogy egy sokszáz oldalas regényből, ami önmagában is lehengerlő, s ami ki-, majd be-, majd újra kiforgatja önmagából az embert, éppen egy ilyen apróság marad még megemészthetetlenül. Azt éreztem, a mind tökéletesebb képem Bordigheráról és erről az egész káprázatról a riviérán soha nem lehet teljes, míg meg nem találom San Giacomo haranglábját.

Felütöttem a könyvet, és mögé néztem minden egyes sornak, amiben San Giacomo előfordul. Tudtam, hogy sokat nem kell kutakodnom, a sokszáz oldalon mindössze három alkalommal, egy-egy félmondat erejéig kerül megemlítésre a harangláb. De az roppant rafináltan elhelyezve az első oldalak egyikén, később a kulcsmomentumában a könyvnek egy említés erejéig, majd a legutolsó oldalon. Márpedig, ha az író harmadszor is visszatér egy motívumhoz az utolsó lap utolsó oldalának egyik utolsó bekezdésében, akkor az valamiért akkora jelentőségre utal, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni. Mint egy óriási kirakós utolsó darabja, San Giacomo már nem csak egy hely volt, hanem a fehér folt a képen, az utolsó puzzle darab. Ez pedig – akármennyire is szép és színes a tabló többi része – bosszantóan virít ott, és magára vonja a figyelmet, bármennyire is kerülnénk a tekintetünk találkozását vele.

Photo by Artur Dancs

Bicikliúttá szelídült vasutak

Amikor az első napok egyikén Ventimiglián jártam, elhagyva Bordighera külsőségeit, Vallercrossia és Camporosso környékén, az elhagyatott vasúti sínek helyére épült parkon átvágva egy szerpentines utat találtam, ami a környékre magasodó hegy teteje irányába kígyózott felfelé. Egyértelműen San Giacomo jutott eszembe. Annál is inkább, hogy beljebb haladva Ventimiglia felé, egy szintén a hegycsúcs felé konvergáló keskeny útra is figyelmes lettem: Via San Giacomo. Megállítottam egy arra járót, és kérdeztem, hová visz az az út. Az asszony nem állt meg, csak menet közben válaszolt:

– Va a San Giacomo. (San Giacomoba)

San Giacomo! Ez, csakis ez lehet az! Ugye, van ott egy templom, kérdeztem. Templom mindenhol van, válaszolta a nő szaporázva a lépteit.

– Una chiesetta…? (Egy kistemplom…?) – lépkedtem mellette, miközben a nő még szaporábban lépkedett.

– Sì. C’è una chiesa là. (Igen, van ott egy templom)

– E una… un… come si dice… belfry…? (És egy…egy hogymondják már… egy belfry) – makogtam izgatottan, mert nem jutott semmi olasz megfelelő eszembe az angol harangláb szóra. A nő lassított, és idegesen rámnézett:

– Che cosa?! (Mit?!)

– Belfry… Torre! – csillant meg a szemem, mikor  torony szó eszembe jutott.

A nő legyintett és otthagyott.

A telefonomon kezdtem el bogarászni a térképet, és egy bizonyos nagyításban hirtelen egy ponton egy pillanatra megjelent a San Giacomo felirat az északi oldalon, fenn a hegyen. Izgatottan mozgattam az ujjam a nagyításon, hátha valami egyéb információ is megjelenik, hisz ezek az online térképek olyanok, hogy minden léptékben megmutatnak valami újabbat is, ugyanakkor egy korábban látott információ eltűnik a szemünk elől. Alig hittem a szememnek, amikor egy villanásra megjelent egy halvány kék felirat a Via Maure, a Via Martinazzi és a Via Montefontani hármas találkozásánál: Chiesa di San Giacomo. A szirten hosszabban elterülő település azon oldalán jelent meg, amelyikre a vasúti sínek felől felfelé induló cikk-cakkos, szerpentines út vezet. Kétség nem fért hozzá, hogy megtaláltam a hiányzó darabkát a kirakósból. Aznap már majdnem húsz kilométert gyalogoltam Bordighera, Vallecrossia és Ventimiglia környékén, de a felfedezés izgalma olyan energiákkal töltött fel hirtelen, hogy megállítani sem lehetett volna. Csak a napot figyeltem, mennyi időt ad még nekem alkony előtt megmászni az előttem álló Colle delle Maurét. Elhagytam a várost, Ventimiglia határában még a római kori feltárt leletek mellett sem időztem el hosszabban, hanem sietve vágtam neki az éles kanyarokkal felfelé kígyózó útnak az országút mentén a kanyarban meghúzódó ventimigliai kápolna, a Cristo Re (Krisztus urunk) tornya fölé. Élveztem, amint az enyhülő melegben, a délutáni színek játszottak a domb oldalán, és mint narancssárga áttetsző terítő, a magasból mind jobban kibantokozó tájra is szétterült. A város zaja mind távolabbra került, és csak halk háttérmorajként volt jelent, és amikor a toronyóra esti misére zenélte a völgyben lakókat, olyanná vált az egész, mint egy meséből megelevendett tünemény.

Photo by Artur Dancs

Végtelen szélesen és hihetetlen azúrban a tenger és az ég bizonytalan határral egymás közt ölelkezett, alul a völgyben a város és a vasútállomás a határon, a bicikliúttá szelídült elhagyott vágányok a régi depók felé a tengerpart irányába, és ott a parti villák elegáns és rusztikus girlandja. A mély völgy a hegyek közt, amit a Nervia folyó vágott ide, hogy Bordigherából viadukton érkezhessen a nemzetközi országút, összekötve a hegyeket ezzel a lenyűgöző, emberfeletti emberi építménnyel, délutáni fényében úszott, lenyúlt a folyó torkolatáig, ahol aznap délelőtt magam is megfordultam csíkos köveket szedni emlékül és megcsodálni ezt a csodás egyesülést a tengerrel. A magasban balról Bordighera tornya jelezte, hová kell majd este hazatérnem, jobbról pedig további viaduktok és magasan húzódó hegyi utak folytatásában a Francia Alpok. Bordighera ebben a délutáni ragyogásban pontosan olyan volt, ahogyan Monet festette le a kilátóról százharmincöt éve, amikor azt írta kedvesének levélben, lehetetlen színek ezek, amiket itt talált, kitalálni sem lehetne érdekesebbeket. Magasan jártam már a szerpentines úton, forgalom ritkán volt, egy-egy autó hagyott csak el, néhány a szirtre épült ház kapubejáratán eltűntek sorra azok is. Letérve az útról, egy kis tisztás, kilátószerű kertaljba jutottam, narancsfák, citromfák, füge és kaktuszok ligetéből egy újabb perspektívából is elém tárult a kibontakozó tipikus mediterrán panoráma. Visszatértem az aszfaltos útra. Egy kanyarban, az egyik, lila  papírvirágokkal és sárgálló virágzó kaktuszokkal pávázott kerítésfal mellett megtorpantott egy felirat: magánterület. Ameddig lehetett, a felirat ellenére is tovább lépkedtem felfelé, de csakhamar egy villa udvarán találtam magam, amyelynek nyitott kapuja minden bizonnyal a hazatérőt házigazdát várta, és meg sem fordult a fejében, hogy esetleg erre csámborgó látogatók is betévedhetnek. Hirtelen örültem, hogy nem rontott rám néhány házörző vadállat valahonnan tüzet okádva, és biztonsági riasztó sem szólalt meg sehonnan körülöttem. Illedelmesen bocsánatot kértem a területsértés miatt szó nélkül megbiccentve a fejem az üveges szemekkel rám meredő ház előtt, és sietve kiléptem a kapun. A kanyarban leültem az utat szegélyező biztonsági korlátra, és csalódottan kortyoltam a napon felmelegedett vizemből. Bosszantott, hogy ilyen közel az úticéltól egy, az újvilágban odatolakodott ház, egy magánterület immár elvágta az utat a hegy tetején húzódó falu és a kistemplom felé. Igazságtalannak éreztem, hogy az ösvényt, amit egykor a jó öreg ligúrok kitaposhattak itt, s amire később köves majd modern út is épült, most önkényesen csak lezárhat valaki magánterület gyanánt. A fejem fölé néztem, a villa terasza alatt voltam, a kanyarban, egy szinttel immár lennebb. Egy elegáns háziköntösbe öltözött idős nő lépett ki a balkonra és lekiáltott:

– Keres valakit?

– San Giacomo harangtornyát, signora – kiáltottam vissza.

– Mit mond? Nem értem… Rosszul hallok. Honnan jött? Idegen?

– Amerikából.

– És kit keres?

– San Giacomot – ismételtem.

– Nem segíthetek. Nincs itt… A főúton menjen, nem itt! – és a viadukt felé intett a távolban Bordighera felől. Majd hozzátette:

– Vizet ne adjak? Jól van? – intettem, rendben vagyok, de jólesett a váratlan gesztus.

Photo by Artur Dancs

Ház a szirten

Lennebb érve egy férfi épp felhajtott autójával az egyik szirtre hajló villa feljáróján. Odabiccentett, talán azt gondolhatta, mivel odafentről érkeztem, valami látogatóféle vagyok a szomszédoknál. Megvártam, amíg kiszállt, és odaköszöntem neki. Mikor a kaput becsukni visszajött, kezet nyújtott, és kérdem, hogyan lehetséges a hegyen San Giacomot elérnem.

– Innen sehogy – summázta a válaszát, majd hozzátette, hogy itt a privát területek tulajdonosai a feljártokat sorra beépítették, és ma már csak a nemzetközi országút felől megközelíthető autóval,a hegy túloldaláról. Hihetetlennek hangzott számomra, hogy egy kis település csak autóval elérhető, és hegyi ösvényekről, turistaútvonalakról kérdeztem.

– Turista?… Minek menne oda turista? – meredt rám az ember.

– Van ott egy templom… – szaladt ki a számon.

La capella… Az van. Ilyenkor az is zárva van már. Gyalog nem lehet innen odajutni, higgye el.

Bólintottam, hogy elhiszem, de nem hittem. És mielőtt a hegyoldalon rámsötétedett volna, leereszkedtem dolgomvégezetlenül a városba. Néhány nappal később Ventimigliában járva Monte Carlóból hazafelé tartva Bordigherába, a csatlakozásra várva körbenéztem a vasútállomás környékén, felnéztem a hegyre, hátha megpillantanám a templomtornyot, megkerestem a Via San Giacomot is, de a térkép zsákutcaként jegyezte, amelynek végétől még nagyon távol, a hegy túloldalán jelezte a templomot. Kezdtem belenyugodni, hogy a festmény immár így marad, ebben az állapotában, a hiányzó darabkával. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy egyáltalán nem hagy nyugodni, csak szeretném, ha hagyna. Egésznapos sanremoi csavargásomat követően aztán, néhány nappal később, nem szálltam le a buszról Bordigherán, hanem tovább utaztam Ventimigliáig. Késő délután volt, fülledt meleg párolgott minden szegletből, és az eső is eleredt. Felsétáltam a szemerkélő esőben a San Giacomo felé vezető út aljába, és egy terasz napernyője alatt vártam, hogy elálljon az eső. Néztem az útra, a járdányi szélességű, jelentéktelen kis sikátorra, ami két ház közti zúgnak inkább megfelelne, mint országútnak, de egy felfelé hajtó autó bebizonyította, eltér ott egy jármű is. Persze, nagyobb a gond akkor lenne, ha szemből is érkezne egy autó. Minden bizonnyal tisztában volt mindenki azzal, ez a legritkább esetekben fordulhat elő. Egyértelmű, hogy a Via San Giacomo nem bonyolít valami veszett forgalmat a hegyoldalban. Csendesedett az eső, a tenger felől elkezdett kiderülni az ég.

Photo by Artur Dancs

Via San Giacomo

Elindultam felfelé. A térkép szerint a Via San Giacomoból ágazik el egy Via Maule, ami kisebb megszakítással érintkezik a Via Mauréval a hegy tetején, s amelynek kreszteződésében a templomot sejtettem odafenn. Nem tudam, mi az a kisebb megszakítás a két utca között, egy természetjáró oldalon azt olvastam, hogy a ligúriai hegyeken átívelő Alta Via dei Monti Liguri éppen innen indul 440 kilométeres útjára, és az egyik jelzéspontja Ventimiglia fölött Bordighera felé haladva maga a templom San Giacomoban, és ez a túraútvonal éppen fedi azt a megszakítást a két zsákutca közti szakaszon a hegyoldalban. Letértem a Via Maule irányába, és a térképen kistudírozott út mentén az utolsó lakóháznál felfedeztem a turista jelzést a piros AV monogrammal. Hevesebben vert a szívem – az egész napos gyaloglás és utazás fáradsága alatt is, de az izgalomtól is, hogy itt állok végre annak az útnak a kezdetén, ami immár elkerülhetetlenül eljuttat San Giacomo templomához. És dőlt rólam a víz, a magas páratartalom, a délutáni nap melege és a pillanat izgalma mind megdolgozta elpuhult szervezetemet. Az egyik ház előtt a kapuban egy öregasszony ült sámlin. Köszöntem neki, fogadta, és bizalmatlanul méregetett.

A magashegyi turistaút az utolsó ház hátsó fala mögött, a kerítés mentén egy keskeny ösvény volt kifelé a meredek hegyoldalba.

– Itt felmehetek, ugye? – kérdeztem csak a megerősítés végett és azért, hogy a bizalmatlan légkört kicsit enyhítsem, nehogy rossz szándékú embernek higgyen ez a jóasszony.

– Fel. Hova?

– San Giacomoba, a templomhoz. – pontosítottam, gondolván, ha a Isten házát említem, megérti, nem gonosz ember vagyok, aki valami rosszban sántikál ezen a szokatlan helyen.

– Itt?! – nézett rám egykedvű megrökönyödéssel.

– Itt az út – mutattam a turistajelzésre.

Az asszony megvonta a vállát. Benne volt ebben a gesztusában az is, hogy ha az az út jobban tudja az irányt, ő ebbe minek avatkozna bele, meg az is, hogy őt egyáltalán nem érdekli, hova megyek, csak furcsállja. Alkonyodott, nem akartam hosszan elidőzni vele, bár érdekelt volna, hogyan jár fel a templomba. Vagy lehet, nem is oda jár, hanem le a völgybe? Ennek sokkal több értelme van, hisz csak pár percre van a Cristo Re.  Nekivágtam az útnak, és ahogy léptem mind előbbre a köves hegyoldalba taposott keskeny ösvényen, úgy tágult ki a láthatár ismét, és virágzott ki a riviéra csodás panorámája.

Photo by Artur Dancs

Alta Via dei Monti Liguri

De minél magasabbra haladtam, és minél lélegzetelállítóbb volt az elém táruló táj látványa, annál gomolyabb aggodalmak kezdtek bennem tornyosulni. A hegyoldali ösvény olyan keskeny volt szakaszonként, hogy csak lábamat egymás elé rakva tudtam lépni, meg-megcsúszva a gömbölyű kavicsos úton, olyankor mély lélegzetet véve, majd tovaindulva. A mind erősebben hatalmába kerítő tériszonyomon csak egy kapaszkodó enyhíthetett volna, de az ösvény vidáman kanyargott mind meredekebben felfelé, mellőzve mindenféle korlátot, kapaszkodót, de sok helyütt bokrok sem voltak, amibe alkalmasint az ember belekapaszkodhat, legalábbis addig, amíg becsapja önmagát, hogy ezzel beljebb van, és biztonságosabban. Egy vékony gallyakból álló bokor mellett éppen úgy le lehet a mélybe duvadni, és ha lenézek – bár ne tettem volna! – nyilvánvalóan meg sem állnék a mélyen a völgyben kanyargó dupla vasúti sínpárig a hegy tövében. Kivert a verejték, és a lábam a földbe gyökerezett, egy szirt szélén álltam, alattam az egész riviéra elkápráztatóan szép látványa. Amit ebben a pillanatban nemhogy érzékelni nem tudtam, de igazából megnézni sem. Ritka kevés racionális dolgot képes ilyen helyzetben az ember tenni. És ami nekem elsőre eszembe jutott, hogy lefotózzam legalább, ha megnézni nem merem. Nekifeszítettem a derekam egy sziklafalnak, ami mellettem magasodott, lélegzeni sem tudtam, behúnyt szemmel körbekattintottam a tájat, majd sziszegve és magamat bíztatva elkezdtem araszolni előre egy szélesebb padka felé, ahol egy bokor segítő kezében is bíztam. Egyet tudtam, visszafordulni innen már nem tudok, de abban meg nem voltam biztos, mennyit leszek képes még felfelé haladni. Hol arccal a sziklafal felé fordulva – hogy a mélyen alattam elterülő tájat ne is lássam – araszoltam előre, hol négykézláb. Bíztattam hangosan magam, és sem fel, sem le nem mertem nézni. Vissza pláne nem. Egy tisztáson aztán elágazott az út. Itt megpihentem, utolsó csepp vizemet is kiittam, letöröltem a maszatos izzadságot a homlokomról. A térdem s a karom tele volt horzsolásokkal, emitt-amott vérzett is kicsit. A tisztás ülőke formájú szikláján, hűsítő fák és bokrok árnyékában szuszogva végre fel mertem nézni a fejem fölé a hegyre. Pár méternyi kapaszkodó volt még hátra, légvonalban talán kevesebb, mint száz méter, gondoltam, bár ilyen helyzetekben az ember mértékei csalnak. Közvetlenül fölöttem lehetett a helyjelző szerint a Via Maure, de köztem s az utca széle között egy szikla csücskösödött ki a hegyoldalból, csak azt megkerülve juthattam fel a szirten árnyékozó oljfasor és fügefák kellemes hűvös ligetébe. Az elágazás egyik oldala nagy kerülőt mutatott, de laposabb volt, a másik meredekebben haladt. Merészen visszatekintettem, és láttam, milyen sokat jöttem már felfelé, mennyire messze került a város, de még a falu is, a házak nem is látszottak, és azt is láttam, milyen hihetetlen, hogy azon a szűk padkán fel sikerült kapaszkodnom idáig. Éreztem, egy kis erőfeszítés kell már csak, és elérem úticélomat. Arról fogalmam sem volt, hogy ha majd feljutok a hegy tetejére, onnan hogyan kerülök vissza Bordigherába, de gondoltam, erre lesz elegendő időm majd odafenn eltöprengeni. A meredek, rövidebb útnak vágtam neki. Néhány lépés után el is bizonytalanodtam, amikor ismét egy szűk, kiálló, védetlen padkán álltam, a lábam folyton csúszott ki alólam a kövecseken, amelyek csörömpölve hullottak le a mélybe. Egy ideig egy fa ága nyújtott segítséget, de tudtam, ha elengedem, teljesen magamra leszek utalva. Egy kapaszkodásra alkalmatlan, szinte lapos sziklafal egyik oldalról, és a levegő, a mély a másikról, közte egy pár centi széles padka.

Photo by Artur Dancs

Nem adhatom fel – mondogattam mind hangosabban magamban. Feszült voltam, keserű a torkom. Mindig volt egy-egy pillanat az életemben, amikor valami töréspont mentén azt hittem, megküzdöttem ezzel az átokkal, amit számomra a tériszony jelentett, amióta csak az eszemet tudtam. És mindig kiderült az is, hogy mégsem. Amikor az Etelinda tornyában szembenéztem vele, hosszú idő után ismét, megszeppentem. Ismét tudomást kellett vennem róla, akartam, nem akartam. Rájöttem, nem veszett el, nem múlt el. Csak nem kísértettem, tudatosan vagy tudat alatt is, minden bizonnyal kerülöm már a helyzeteket, amikor  kihívás elé állítanám magam. És amikor ezek a pillanatok előjönnek, és a démont szembeállítják az emberrel, amellett, hogy a helyzetből való mihamarabbi kimenekülését próbálja kivitelezni, csalódik is ugyanakkor önmagában és saját erejében is.

Valahogy visszahátráltam a tisztásra, és ingerülten nekiiramodtam a másik útnak. Nem akartam magam elveszni hagyni. Tudtam, éreztem, nagyon megviselne jelen helyzetben. Néhány lépést tehettem, az út egy hasonló meredek szirtre vezetett, ahonnan nem tudtam továbblépni, és meg is csusszantam, amitől még jobban megszeppentem. Visszacsúsztam araszolva a tisztásra, és leültem az iménti helyemre, a sziklára. A helyzet lehetetlenségében is olyan kényelmes volt, mintha pontosan arra a célra építette volna a természet idők hosszú során, hogy a bajba kerülteknek enyhülést, pillanatnyi kényeztetést biztosítson. Kimerülten, erőtlenül ültem, semmit sem éreztem, csak végtelen ürességet. Mozdulatlanul néztem mereven magam elé, ziháltam, és semmi nem járt a fejemben. Előttem a világ talán legszebb tája terült el, a kék tenger, a szelíd ég, a város, a villák, a hullámzó domboldalak. Körülöttem madarak csivitelték vidáman esti énekeiket, és nem messze a magasban megszólalt egy harang. Nem a Cristo Re volt lentről, azt ismertem már, hanem egy másik. Odafentről. San Giacomo! Az, csak az lehet!

Hirtelen elöntötte a fejemet a forróság, és visszafoghatatlan zokogásban törtem ki. Nem emlékszem idejére sem, mikor váltott ki belőlem helyzet ilyesféle reakciót. Zokogtam, és próbáltam tanulmányozni, megérteni magam. Hogy én sírok-e vagy a bennem vergődő egó, amelyik nem vihette véghez tervét. Van-e jogom sírni? Tényleg csak egy narcisztikus vágy meghiúsulása-e ez az egész vagy valami sokkal több annál? Egyik démonom nem enged keresztül lépni önmagán, hogy az eddiginél is keményebbre edzzen?  Vagy hogy összetörjön? Miért kell nekem most és itt összetörnöm? Szabad-e nekem még összetörnöm?

A panoráma ugyanolyan szelíden fürdött előttem a lemenő nap fényében, a madarak is ugyanolyan gondtalanul daloltak, és a madárcsicsergésen túl a kistemplom halvány harangkongása átjárta a testemet. A zokogás hirtelen megszakadt bennem. És a verőfényben, a délutáni káprázat eme mesebeli tündöklésében hirtelen erőt éreztem magamban, lábamban, kezemben, szívemben. Derű öntött el. Fogalmam sem volt, hogyan, de elindultam határozottan lefelé, miközben hangosan hajtogattam magamban, úgyis feljutok, úgyis…

Nem felfelé mentem, hanem vissza, a házak irányába. Fogalmam sem volt róla, hol, de éreztem, kell lennie egy megoldásnak. Egy útnak. Talán az egyetlen dolog, ami megvilágosodott előttem, hogy nem ahhoz kell bátorság, hogy az ember veszélyes helyzetbe sodorja önmagát, hanem hogy kitartson valami mellett, ami a legkevesebb boldogságot is okozhatja önmaga számára a megfelelő pillanatban.

Nem tudom, hogyan vergődtem le magam a keskeny szirteken és kiugrókon, amíg  le nem értem a házakhoz, és a kerítés mögüli ösvényről leugorva, örömmel éreztem szilárd talajt a talpam alatt. Csatakos voltam, tele horzsolásokkal, sebek emitt-amott a lábamon, maszatos az arcom, a vizem elfogyott… Az öregasszony változatlanul ott ült a sámlin a kapuja előtt. Nem tűnt meglepettnek, mikor meglátott. Mellette egy utcai kút volt, odaléptem, és kérdeztem, megengedi-e, hogy letisztogassam magam. Biccentett, és a karjával hátrnyúlva a kerítésről egy vászonkendőt akasztott le, és felém emelte. Kérdi, honnan jöttem. Mikor mondom, csak ennyit sóhajtott a fejét csóválva:

– Questi americani… (Ezek az amerikaiak…)

Mindenképp érdekelt, milyen rémtettek azok, amelyek oda vezettek, hogy ez a szelídlelkű vénasszony ilyen rosszalló véleménnyel van az amerikaiakról. De az még jobban, hogy vajon tud-e számomra járható megoldást San Giacomo ügyében még az est leszállta előtt.

– Járt itt egy amerikai most pár éve. Ilyen magaféle korú. Annak is mondtam, itt nem lehet már felmenni. Az is azt mondta, tudja az utat, osztán kisírt szemmel csorgott vissza az is… Nem olyan itt már semmi sem, mint régen. Hiába tudja valaki a régi utat. Most új utak vannak. – itt szünetet tartott, majd hozzátette – Minek nem megy autóval?

– Nincs autóm – magyaráztam, majd erre azt is hozzátette, van elég más templom is, nem mondhatom, hogy nem bővelkedik a hely templokban. Minek kell felmászkálni a hegyre, ha nem muszáj. Már amennyit megértettem a cirádából, amit a megeredt nyelvű öregasszony elduruzsolt hirtelen nekem mosakodás közben. A vászonkendőben szárazra törölve magam, friss erővel indultam tovább. A Maule utcáról vissza érve a kereszteződésbe, a Via San Giacomon eredtem neki ismételten lentről a hegyoldalnak. Meredek kapaszkodó volt, keskeny, csak egy autó hagyott el felfelé menet. Az út mentén, a sövénykerítéseken túl nagy csaholás kíséretében haladtam a lejtőre épült házak mellett. Nagyon fáradt voltam már, és egyre alkonyodott. Aznap Sanremo óvárosába is felkaptattam, ezt a  hegyet is megjártam már fel és le is – hogy az érzelmi hullámvasútról ne is beszéljek. A meredek kaptató azt juttatta eszembe már az első nehezebb emelkedő után, hogy elfelejtettem a kútból ivóvizet magamhoz venni. Amikor az út elfogyott, – amint azt a térkép is pontosan jelezte, s ami miatt soha nem fordult meg a fejemben ezen az úton elindulni San Giacomo felé – egy éles kanyarban két ház volt. A házörzők lármás ugatással jelezték nemtetszésüket irányomban. Az aszfaltos út meghosszabbításában egy gyomokkal, gazokkal és bokrokkal sűrűn benőtt ösvény nyomai látszottak. A hegyre mehetett az út valamikor, a jelenlegi lakók minden jel szerint nem sűrűn mászkálnak arra, ha dolguk van, akkor inkább legurulnak Ventimigliára a lejtő aljában. A térkép még egy esélyt mutatott, a kanyar után egy földutat jelezve, ami valahol érintkezik a Via Maureval a hegy tetején. Meg sem lepett, hogy félúton felfelé haladva egy kerítéssel mentem szembe. A kitaposott út alapján sejteni lehetett, hogy valaha rendszeres használatban volt. A kapu csak retesszel volt zárva, beléptem. Tudtam, hogy ez minden törvénnyel ellenkezik, magánterületsértés is, amiből nehezen tudnám csak egy olasz hatóság alatt kimagyarázni magam ilyen csatakosan, másrészt meg minden oldalból kutyák csaholása is figyelmeztetett arra, itt komolyan veszik a területek őrzését, jobbnak láttam, tehát visszafordulni. Leereszkedtem az aszfaltos útig. A kanyarban tanácstalanul állingálva a Via San Giacomo folytatását képező gazos ösvényt vizsgálgattam, de nem tűnt járható útnak. A nap pedig már csak a hegy tetején járt, a hegyoldalt mind jobban a szürkület takarta be. A lenti házba éppen begördült egy autó. Sietve lavíroztam lefelé a kövesúton. A férfi, aki az autóból kiszállt egy pillanatra rám nézett, majd a dolgát intézte, kirakodott az autóból. Amikor befejezte a kirakodást, megállt és várt, amíg odaérek.

– Lefelé megyek, akar velem jönni? – kérdezte, mielőtt megszólalhattam volna. Meglepett és ismét jólesett a gesztus. Intettem, nem. Azaz hogy én felfelé mennék, de elakadtam. Mondom, mi járatban vagyok.

– Akkor innen már tényleg ne forduljon vissza. A templom itt van a ház fölött.

– HOL?! – kiáltottam fel, és elkezdtem kacagni kínomban.

– Csak itt, né… – intett a bozótos felé. Menjen csak pár lépést odébb, mindjárt ott lesz a torony.

Annyi lélekjelenlétem volt még, hogy vizet kérjek. Megköszöntem, elköszöntem, és futottam is bele a bozótosba. Igazából csak egy bokron kellett keresztülvergődnöm, és az ösvény a hegy tetejéig láthatóvá vált. A lombok takarásából, a fentebbi ház mögül pedig ebben a pillanatban megjelent a templom tornyának a keresztje.

Photo by Artur Dancs

San Giacomo haranglábja

A sárga virágos bokrok közül kilépve a hegytetőre a hármas kereszteződésben találtam magam. És ragyogott a nap. Az est színeiben fürdött az egész környék. És ott állt előttem a XVIII. századbeli kápolna. Három házat számoltam meg belátható távolságon belül, egyik a temlommal átellenben, a másik magasabban, a Montefontane úton, és egy vendégház a szirten tengerre néző terasszal : „Üzenet a palackban” névvel a homlokzatán. San Giacomo a mai közigazgatási rendelkezések alapján Camporosso egyik töredéke, egy hegyi település, ahol 2017-ben összesen tizenhat lakost regisztráltak és két családot. Persze, lakhatnak itt többen is, csak azok a központi Camporosso községhez vannak bejelentve, amely sokszáz évvel azelőtt, a római kort követően, a messzire vöröslő leander-mezőiről kapta szépen csengő nevét. A kétévvel ezelőtti statisztikákat lapozva tudtam meg, hogy tíz lakóházat tartanak nyilván, és hogy az olasz riviéra legkeskenyebb partszakaszát mondhatja magának a község, mindössze 300 métert, ahol a Nervia ömlik a tengerbe.

A templom a lemenő nap narancssárga fényében nézelődött szét a magasból. Csend volt, csak halk szellő járt az ágak közt és néhány madárfütty. A templom előtti kútnál felfrissítettem magam, akkor vettem észre a Via Maure szélén egy táblát: magánterület, mellette pedig az AV monogramos jelzés, a turistaútvonal nyomvonala. Immár egyik sem, másik sem érdekelt. De rosszallást váltott ki belőlem ennek az új világnak magánterületesítő tendenciája, amivel, persze, nem itt kerültem szembe első ízben, hanem a világ minden táján, Miamitól Los Angelesig, New Yorktól Budapestig, és el egészen Szovátáig.

Photo by Artur Dancs

A templom tornácán

El akartam kapni a nap utolsó sugarait, és ezt az esti káprázatot. Felmentem a templom teraszára, és a széles korlátra leroskadtam. Akkor jutott eszembe, hogy a bejárat után is nézelődjek, de az zárva volt. Percekig mozdulatlanul ültem és néztem le a távoli hegyekre, a völgyre, a városokra és a kis hegyi tanyákra, a tájban emitt-amott a semmiből előbukkanó utakon nyüzsgő forgalomra. Ide semmi zaj nem hallatszott fel. Olyan volt, mintha egy másik világból tekintenék ki a régibe, a zajosba, az izzadságosba, a szorongásosba, a szépbe… Ismét szépnek láttam a világot. Bár, nem tudom, volt-e pillanat, amikor nem láttam annak. Talán csak démonokkal harcoltam, és képtelen voltam mindenfelé odafigyelni. Tengerillat csapott meg egy pillanatra, az esti szellő hozta fel a távolinak tűnő partról. Minden egyéb esetben hirtelen a tengerpartra vágytam volna. Most nem. Boldog voltam itt. Csak egy jelzés volt, hogy ideje lesz elindulni lefelé, mielőtt rám nem esteledik.

Nyár cikádaszárnyon az olasz riviérán (4)


 

A találkozás Csipkerózsikával az üveghegyen túl

A Grand Hotel teraszáról a sétányt követve kapaszkodtam vissza a főútra. Az alagút túloldalán voltam, és alattam a teljesen belátható öböl terült el, legtávolabbi csücskében San Removal, a hajlatba fészkelve pedig – immár tudtam – Ospedalettivel. Az alagúton túl ugyanis helységnévtábla is tudtomra adta, elhagytam Bordigherát és átléptem Ospedalettibe. Balomon a meredek hegyoldalon virággal borított kőfalak díszelegtek, elvétve egy-egy villa nézett a kifogástalan panorámára. Miközben lépkedtem előre az úton, az járt az eszemben, hogyan járnak ki és be ezekhez a villákhoz. Igaz, hogy mindegyikhez vezetett egy-egy meredek lépcső, amelyen én jobb hangulatomban sem mernék felmenni, nemhogy le, de nyilvánvalóan más megoldásnak is kellett lennie bejutni ezekbe a pazar rezidenciákba, például odaföntről.

Photo by Artur Dancs

Ház kilátással

Kicsit mulattam is magamban azon, hogy ha valaki most a teraszon ülve ott fenn a magas szirten kiejti kávézás közben kezéből a könyvét, akkor annak egyúttal búcsút is inthet. De nem akartam ilyen sötét dolgokkal beárnyékolni a napsütötte sétámat, amely már akkor sok kilométerre rúgott, és egyértelművé vált, távolról sem tart a vége felé. Ilyenkor persze, a magamféle lábfájós embereknek az is megfordul a fejében, hogy amennyit eddig mentem, hazafelé majd ugyanannyit visszafelé is menni kell. De azt hiszem, addigra eldöntöttem azt is magamban, hogy visszafelé a trolibuszokból lett buszvonalak egyikét veszem majd igénybe, és ezzel kiiktattam csavargásom határait végérvényesen. Nem csak a felettem levő szirteken díszelegtek villák. Az elegáns körívben kanyarodó út, mint egy magas, óriási terasz bámulatos látvánnyal kápráztatott el jobbomon, a tenger felől is. A lejtős hegyoldal alsó része sűrűn vonultatta fel az irígylésre méltóbbnál irígylésre méltóbb palotákat, mediterrán villákat, virágoktól tarkállva, napellenzőkkel, kilátókkal, teraszokkal – egy átlagembernek elképzelhetetlen élet minden kiváltságával. Nagyon sokat jártam a hollywoodi dombok elszigetelt, a külvilágtól elzárt, kiváltságos negyedeiben és palotái közt, New York privát utcáin, a budai Rózsadombon és az oslói és stockholmi villanegyedekben. Ez a ligúriai káprázat mégis valami teljesen más, gazdag ugyan, impozáns és mégsem annyira irritálóan hivalkodó. És az előzőekhez viszonyítva, éppen nem arról szól, hogy a magas kerítések mögé rejtse az ott zajló életet, hanem pontosan arról, hogy az a napfényben legyen, nyitottan a kék végtelen felé és a buja zölddel meg a tarka virágligetekkel szimbiózist alkotva, egy olyan szövetséget, ami barátságossá, és nem kizáróvá teszi azt a látogató szemében.

Photo by Artur Dancs

Amikor a bejárat magasabban van, mint a ház teteje…

Örültem, amikor ivóvízkutat és egy árnyékos oázist is találtam utam mentén, ami annál is nagyobb örömöt okozott nekem, hisz kiderült, nem csak hűsölésre lesz megfelelő a magasra hágott trópusi nap delelőjén, hanem egy a szirtre kinyúló kilátó is egyben, lélegzetelállító kilátással ajándékozva meg azt az utazót, aki ilyen messzire eljut. Ehhez a kilátóhoz ugyanis leginkább gyalogosan lehet jönni, az országút ugyan ott halad el mellette, nincs sem leállósáv, sem parkoló az autóknak, a szűk utat kettőbe osztó folytonos vonal pedig lehetetlenné teszi a forgalom akadályoztatását az autósoknak, hogy a kilátóra kiülve elidőzzenek. Sokan így is megállnak, gyors lépésben fotókat kattintanak, és futnak is tovább, mielőtt a kocsisorral mögöttük meg nem gyűlik a bajuk. Amikor odaértem, senki sem volt még a környéken sem. Úgy éreztem ajándékba kaptam ezeket a perceket odafönn a riviéra fölött. Egyik oldalról Bordighera villáira nézhettem le, ott volt a ház, ami kellőképpen beleillett végre Aciman regényébe, a terasz, a  tengerre nyíló promenáddal, napozóval. A ház előtti szobrok, ligúr korlátok, és a messzire kéklő medence, a teniszpálya, és a lejáró a tengerre a kis csónakkal és a sziklákkal, ahova alkonyodó nyári estéken, késő délutánokon apályban ki lehet ülni, és hosszasan bámulni a végtelent, vagy beszélgetni a világ s az élet fontos és kevésbé fontos dolgairól. . Ha nem tudnám, hogy Anchise már sok éve nincs az élők sorában, azt hinném, az a hajlott ember, aki a pályáról épp összeszedte a lehullott pálmaleveleket, és átment a medencét kitakarítani, éppen ő az.

Photo by Artur Dancs

Boldogságpont egy kilátón

Balra a völgyben, az öböl ölelésében lentről, a tengertől, fel a hegy ormáig a már Bordigherából is oly sokszor megcsodált ház-amfiteátrum, a domboldalba ágyazott színes villák, házak és paloták. A hegy tetején egy templom tornya. Eszembejut, hogy mikor tavaly, Bordigheráról a távolba tekintve utánaérdeklődtem, azt mondta valaki, az a templomtorony San Remo. Most, hogy beláttam jól a környéket, egyértelműsítettem magamban, az mindenképp csak tévedés lehet, hisz az a templom Ospedaletti fölött van – még ha sokkal magasabban is. Eldöntöttem, hát önkényesen, hogy én tudom jobban, és az nem San Remo. És ettől nem csak vidám, de az új felfedezéstől boldog is voltam. Annyira belefeledkeztem a tájba és elmélkedéseimbe, miközben locsoltam a fejemre és döntöttem magamba is a friss, jó ízű hegyi forrásvizet, fotóztam és jegyzeteltem, hogy azt sem vettem észre, hogy a semmiből egy idős házaspár tűnt fel mellettem a kilátón.  Kézenfogva érkeztek, ők is Bordigherából sétáltak fel. Udvariasságokat váltottunk olaszul, és megkértek, ha már úgyis értem a módját a fotómasináknak, az övékével is lőnék párat úgy, hogy egyiken ők is lennének rajta, hadd tegyék el ezt emlékbe. Ki tudja, eljutunk-e még valaha ehhez fogható szép helyre, a mi korunkban ez soha nem tudható – tette hozzá a férfi szelíden mosolyogva egy olyan ember nyugalmával, aki szép életet élt, és tisztában van vele, hogy már kevesebb élmény maradt hátra ahhoz képes, mint amit már eddig szerencsésen megtapasztalt. És vállán keresztül magához ölelte az asszonyt. Ha hirtelen eszembe jutottak volna a megfelelő szavak, azt válaszoltam volna, hogy ez nem is annyira kor függő, mindannyiunkra éppen ugyanúgy érvényes igazság ez. De nem tudtam elmondani ezt így, és beláttam, nem is nagy baj, mert a legkevésbé sincs ilyenkor szükség eféle eszmefuttatásokra, csak fogni kell a gépet s kattintgatni. Ahogyan előbukkantak, ugyanúgy vesztek a semmibe búcsúzásunkat követően, csak sejtem, ők Bordighera felé fordultak vissza. Én Ospedaletti felé folytattam az utam.

Photo by Artur Dancs

Nem követtem már a megtett távolságot, teljesen belefeledkeztem a tájba, az ebből született gondolataimba, a valóság meséjébe. Amikor egy letérő jött velem szemben jobb felé, tudtam, ez csakis a tengerpartra vezethet, ezzel pedig tévedni nem lehet, gondolkodás nélkül letértem a főútról, és megindultam a völgy felé. Nem is váratott sokáig a csoda: a látvány, ami elém tárult a fák takarásából. Ospedaletti tengerparti promenádja húzódott előttem, balról szállodasorokkal, színes házakkal, jobbról a kéklő öböllel, középen pálmasorral hímzett sétáló-bulvárral.

A város messzibe nyúló története a XIV. században kezdődött. A békés ligúrok, akik itt laktak, és a városukat a maguk nyelvén Spiaretinek emlegették, lényegében halászattal tengették csendes életüket. A város nevének eredete a Máltai Lovagrendhez kötődik. A provence-i nemes, a Szent János rendbéli Grand Master, Fulcone di Villaret csapatával Palesztinából tartott hazafelé a történet szerint, amikor a Ligúr-öbölben hirtelenkelt viharban hajótörést szenvedtek. A partra úszva menekültek meg a tenger haragja elől, és a helyen szentjük dicsőítésére egy kis kápolnát, emellé pedig egy menedékházként is szolgáló kórházat emeltek, hogy a Szentföldre tartó zarándokoknak védelmet nyújtson e környéken áthaladva azt követően. Olaszul a kórház, ospedale, de a történészek inkább hajlanak arra, hogy a luogo ospitale, azaz  vendégszerető hely kifejezés áll a város nevének eredete mögött. A kápolna helyén a XIX. században épült a templom, amely Szent János mellett Szent Erasmus, a tengerészek védőszentje dicsőítésére is áll a Ospedaletti-i óvárosban. A feljegyzések szerint VII Piusz pápa 1814 telén személyesen is járt a kegyhelyen, ahol egy éjszakát el is töltött.

Photo by Artur Dancs

Promenád

 

Miközben sietve lépdeltem a promenád felé, hogy mihamarabb a teljes panoráma enyém lehessen, és hogy lábamat legalább megmárthassam a hűs tenger vizében, szememmel azt a templomtornyot fürkésztem, amit a hegyről és Bordigheráról a város felett tudtam, s amiről ma örömmel és önkényesen eldöntöttem, hogy nem San Remo tornya, hanem Ospedalettié. De nem találtam – ehelyett a magasban az E80-as viaduktjai tűntek fell emitt-amott a hegy gyomrából elő-előbukkanva, mint ürgelyukakból, és a város felett a város többi temploma, az impozáns, 1594-ben épült Madonna delle Porrine a magasból és a Keresztelő Szent János temploma az alsó városban, aminek alapkő letételére 1817-ben került sor. Ez a San Giovanni Battista azért is egyik legfontosabb temploma a városnak, mert a lakosság közreműködésével, mindenki hozzájárulásával épült. Ospedaletti lakosai ugyanis az ácsok és kőművesek mellé szegődve dolguk végeztével a hétköznapokon, de a hétvégék pihenőnapjain is hathatósan kivették részüket az építésből.

Photo by Artur Dancs

Az alsó város a nép templomával

Érdekes volt megtudnom, hogy a város nem olasz lakossága manapság többnyire román. Albánok és oroszok is nagy számban élnek itt, elvétve egyéb nemzetiségek, természetesen, franciák is. A zajos történelme során ugyanis tartozott ez a város Ventimiglia grófságához, a Genovai Köztársasághoz majd nagyon sokáig a napóleoni Franciaországhoz is. Bonaparte bukása után a Bécsi Kongresszus Szardínia királyságához csatolta, ezt követően lett az olasz királyság része a XIX század végére. Mindaddig nem sokan tudtak a településről, s amint mondottam leginkább halászfalunak volt tekinthető a XIX. század közepéig. Emellett oliva- és citrusfélék és virágok termesztésével is foglalkoztak a helyiek. A nagy változást az oroszok cárnője hozta, aki első ízben érkezett ide üdülni, így a város a turizmus robbanásszerű fejlődését II Sándor cár feleségének, Marja Alekszandrovna cárnénak köszönhette. A riviéra gyöngyszemeként emlegetett kisvárosban ezt követően kezdtek szállodák és az előkelő látogatók igényeinek megfelelő paloták épülni. Itália első kaszinója is itt nyitotta meg kapuit a Sultana villában a város korzóján 1883-ban. Nem volt hosszú élete, mert királyi rendelettel már 1925-ben be is záratták.

Végre kiértem a tengerpartra, és az egyik hullámtörő sziklás stég mélyen az öbölbe nyúló csücskébe mentem ki. Ledobtam a hátizsákom, és megmártóztam a  kellemesen hűsítő vízben. Hanyattfeküdtem a napon a fehér csíkos sötétszürke sziklákon, és körbenéztem, fejemet a hátizsákomnak támasztva. A parton fiatalok fürdőztek, a sétányon kerékpárosok és andalgó párok. A promenádon a villasor lehúzott bordó, kék, zöld és sárga redőnyeivel, a déli naptól védve szobáik árnyékait. Ismét olyan pillanathoz érkeztem, amikor szinte hangosan felszakadt belőlem: sehol máshol nem lennék szívesebben ebben a pillanatban. Boldog voltam a bőrömben éppen ott, ahol voltam. Szeretem az ilyen pillanatokat. Életem visszaigazolásai ezek, bár olyankor egyáltalán nem ilyen önigazolási szinteken gondolkodom.

Photo by Artur Dancs

Káprázat

És ebben a káprázatban valahol a távolban, a dombon túl, a völgyben végre feltűnt valami, ami olyannak tűnt, mint annak a templomnak tornya, amit kerestem, amit korábban, a magasból a város felettinek láttam. Ekkor már kezdtem elbizonytalanodni döntésebben, amellyel Ospdalettinek ajándékoztam gondolatban. Egy férfi jött ki a sziklákra tőlem nem messze, és napozni készült. Helyinek tűnt, tőle kérdeztem meg. Felállt, a tenyerét a szeme fölé helyezte napellenzőnek, és a szemét erőltetve követte ujjamat, amivel a torony felé mutattam a távolban.

Ah, quella chiesa? È la Parocchia di San Sebastiano dalla Sanremo!  (Óh az a templom? Az a sanremoi Szent Sebestyén! ) – válaszolta kurtán és határozottan.

Nem voltam igazából csalódott, sőt, inkább attól voltam most boldog, hogy ennek is sikerült végére járnom. Megköszöntem a férfinak a felvilágosítást, és bevallottam neki, hogy én ma  korábban eldöntöttem, ennek a városnak tulajdonítom azt. A férfi előbb végighallgatott, hogy megértse, amit mondani próbálok, majd nevetett. Megnyugtatott, ne vegyem a lelkemre a tévedést, nem olyan fontos dolgok ezek. És valami olyasmiről szólt, amire később rákerestem, és utánaolvastam, hogy jobban megértsem: Col-di-Rodi, vagy Coldirodi. Ott áll ez a templom, és nevezni is szokták úgy. Coldirodi ma már csak egy kis település, amely az idők során beolvadt a nagy San Remo városába. Valamikor az olasz királyság idején azonban municípiumként sokszorosa volt a jelenlegi területének, és magába foglalta, többek között Ospedalettit is. Márpedig a templom 1319-ből datálódik, így nyugodtan mondhatjuk ma már azt, hogy tulajdonképpen – anélkül, hogy a hegy tetejéről cseppet is arrébb ment volna – tartozott az ide is meg oda is. Pont, mint azok az öregek, akik egy faluban élték le az egész életüket, és a bolond történelmi határhúzogatások közepette megannyi nemzet részévé váltak akaratlanul is az életük során. Úgy tűnik, ezeknek a hányattatásoknak nem csak mi, emberek és nemzetek vagyunk kitéve, hanem ezek a magatehetetlen épületek is. Amelyek aztán, íme, hét évszázad távlatából is képesek gondolatébresztő leckéket adni nekünk.

Photo by Artur Dancs

Ospedaletti

Délutánba hajlott a nap, amikor felcihelődtem továbbindulni. Meg sem fordult a fejemben már megállni San Remoig, a lábam azonban kérte, úgy intézzem, hogy neki ehhez sok köze ne legyen már, így a buszmegálló irányába indultam el. Nem tudtam, pontosan, hol találom majd, de az árulkodó trolivezetékek segítenek majd, gondoltam, és mindenképp a főútra gyanakodtam. A stégről a promenádra baktattam vissza, és kedvem volt egy sétára a villasor alatt. Ahol a házak sora véget ért, ott állt  elhagyatottságában egy piszkos rózsaszín épület: a riviérai vasútvonal egyik szép emléke, a vasútállomás. Az egykori Ospedaletti Ligure állomás majdnem két évtizeddel ezelőtti bezárását követően, a várost megfosztották a vasúttól is. A modern kettős sínpár ugyanis Genova és Ventimiglia közt, majd tovább Monte Carlón és Nizzán át Cannes-ig és Marseilles-ig nem pontosan a régi vasút nyomvonalát követi. Bordigherából San Remo felé fennebb, a hegy gyomrán át vezető alagúton halad. A régi állomásépület is az enyészeté, a sínek helyét pedig frissen kiépített kerékpárút foglalja el és vezet át a néhány kilométerre fekvő San Remoba.

Photo by Artur Dancs

Egy vasút emlékei

Miközben az egykori állomástérről a fehér ligúr korlátokkal szegélyezett, virágokkal befuttatott lépcsőkön a főút felé, a korzó irányba kapaszkodtam itt is- ott is megállva, széjjelnézve, mind egyre az járt a fejemben, hogy ez egy alvó tündérváros. Lehet, hogy az egyik szép csillaga volt egykor a riviérának, ma már sokkal inkább az üvegkoporsóban fekvő hercegnőre emlékeztet, akit ha nem csókol fel mostanában a szép herceg, befutják a csipkerózsák és a virágok szúrós védelme alatt örökre eltűnik majd szemünk elől. Mi sem nyomatékosíthatta ezt bennem jobban, minthogy a korzóra felérve egy gazokkal és citrusokkal meg pálmákkal benőtt dzsungelen túl, az egyik cifra kerítés túloldalán, a domboldalra kapaszkodva megpillantottam egy romokra pusztult, nyomaiban is elegáns, királyi módon fenséges palotát. Ez az egykor volt kaszinó, a Villa Sultana – vagy ami abból még megmaradt a sok évtizedes enyészet nyomán, Ospedaletti egykor volt pezsgő társadalmi életének egyik legjelentősebb központja. Ebben a pillanatban úgy tűnik, örökre eltemetve. Mintha fájna is a városnak, senki sem akar erről beszélni. Vagy úgy tesznek, nem értik, amit kérdek, vagy ha értik, csak megvonják a vállukat. És ha mutatom, oda sem néznek. Tudják, mi van ott, de nem fordulnak arra. Lesütik a szemüket és továbbmennek a korzón. A napsütésben.

Ekkora már az is eszembe jut, egész nap nem ettem semmit, kilométerekben és hegymászásban azonban alaposan kivettem a részem. A lábamnak tett ígéretnek híven a buszmegálló után néztem, és ott meg pontosan elém került egy helyi kisvendéglő. Hét percem volt a busz érkezéséig San Remo irányába, hosszabban nem szerettem volna étkezés ürügyén elidőzni, gyorsan eldöntöttem, hogy két cannoli majd éppen megteszi egyelőre, és majd San Remoban vagy estére Bordigherán alapos vacsorának is utánanézhetek. Ennek a gondolata is jól hangzott, és azt nem is sejthettem, hogy addigi életem legfinomabb cannoliját fogom éppen ott kézhez kapni. Olyan lágy vaníliás krémre gyermekkoromból emlékszem még, eltekintve anyám franciakrémeseitől, amikor a szomszéd udvarbéli barátaim, Hégetőék szaladtak át egy-egy tál képviselőfánkkal, amit mi krémesgombócnak hívtunk. Édesanyjuk, Ildikó néni, mindannyiunk mindenkori szolgálatos és tartalékos szülője pedig elégedetten nézte az udvarunkra átnyíló ablakból, hogyan tűnik el a tálnyi sütemény szempillantás töredéke alatt. Mindig csak arra kért, a tányért hagyjuk egészben, és ha nem utáljuk, gyorsan nyújtsuk is fel az ablak alatt, mielőtt lába kél vagy baja esnék.

Photo by Artur Dancs

Cannoli

Nem csak egyet, de sikerült két cannolit is lenyomnom kisebb megerőltetés nélkül, mire a V-vel jelzett busz Ventimigla és Bordighera felől be nem futott, és elindultam San Remoba. A testszag és forróság, ami a buszon megcsapott eszembe juttatja mindig, hogy valamiért Európában soha nem honosodott meg a légkondicionálás világa. Ha eszembe jut, hogyan izzadjuk szét egyenruháinkat első percben, mikor dolgozni kiérünk a párizsi reptérre vagy akár a madridi Barajasra, hogyan szenvedünk a nyári hőhullámokban Norvégiában a hotelben és a vonaton vagy villamoson is, nemkülönben Budapesten a buszokon vagy a metrón, egyértelmű, valamiért ez a dolog amerikai luxusként maradt fenn mindeddig. Bár Amerikában nem annyira luxus, mint inkább természetes. Itt a luxust egyedül abban mérik – és ebben senki ne keressen különösebb logikát, pont, mert Amerika – hogy ki tud nyáron hidegebbet és télen melegebbet produkálni adott helyiségben. Lényegtelen, hogy senkinek se jó a kinti forróságból 13 fokra bemenni nyáron, mint ahogy télen sem a zimankóból a 30 fokos irodákba vagy üzletekbe. A lényeg a státusszimbólum, azaz, hogy „megtehetjük”.

Photo by Artur Dancs

Nos, azon a jó öreg ingabuszon, ami ugye a régi villamosokat, meg a majdani trolikat hivatott pótolni semmi jele nem volt efféle imperiális hivalkodásnak, mert olyan borzasztó meleg volt, hogy  pár perccel később kiszállva San Remo tengerpartján kifejezett felüdülés volt. Mintha újjászülettem volna.

Nyár cikádaszárnyon az olasz riviérán (3)


 

Az út a hegyen túlra

Mielőtt Olaszországba utaztam, forgalmas időszakok jártak rám, ami, mint olyan nem bántott, inkább aggodalmat keltettek bennem mindenféle – a korral járó – fájdalmak a lábamban, derekamban és egyéb nyavalyák. Mert bár azokban a pillanatokban, amikor menetközben a mindennapokban vágyakozva felidéztem magamban tervezett napjaimat a riviérán, a tengerparton képzeltem magam, amint fekszem a köves parton, a tengercsapkodás csendjében olvasgatok, vagy azt, hogy este a piazzettán vagy a barettóban behűtött pinot grigiót illogatok jegyzeteket készítve későbbi írásaimhoz, vagy csak kifelé bámulva a gondolataimból merengek, igazából mindig is tudtam, hogy ami itt leginkább vár rám, az véget nem érő barangolások.  Hogy a ventimigliai csavargás majdnem húsz kilométeres napja után is frissen, tiszta inget öltve másztam fel késő este a bordigherai óvárosba megérinteni néhány boldogságpontot a korábbiakból, – és újabbakat is létrehozva – nyilvánvalóvá tette, hogy a lábam, s általában a szervezetem is teljesen átállt. Olyan állapot ez, amikor az emberben tudatosul mélyen valahol, hogy most és nem máskor van itt a lehetőség a boldogságpontok kiépítésére, és ezek a boldogságpontok adott pillanatban majd meghálálnak minden értük hozott áldozatot, akár hatványozottan is. Mert ezek a boldogságpontok határozzák meg további életünket, boldogságunkat, s ezáltal egészségünket is. Beleértve a fránya izületi fájdalmakat is, amit a tengervíznél, a napsütésnél és a boldogságnál jobban semmi kenőcs vagy varázsszer nem gyógyít hatékonyabban tapasztalataim szerint.

Photo by Artur Dancs

Piazzetta

Az olasz riviéra legdélebbi csücskét, valamint a Riviera dei Fiori és a Sanremo-öböl elválasztópontját jelző Cape Sant’Ampelio sziklás tengerpartja mellett lépkedtem le a kőbe vágott lépcsőkön, amelyeken a sziklákon napozó strandolók is lejárnak a városvédő szent kis kápolnája alatti részre, hogy a zajos strandoktól távol élvezhessék a hullámverést és ezt a kis elszigetelt paradicsomot. Éjszaka a Città Alta felől hazafelé ereszkedve tekintettem ki SanRemo felé az öbölre, és a kikötő fényeitől, a hosszan a vízbe nyúló móló látványától, a rendben és ritmusra ringatózó jachtoktól kedvet kaptam egy kikötőbéli sétára is. És arra is, hogy a kikötőből feljövet, majd Bordighera ezen túlfelét is bejárjam újabb mesék, tengerparti teraszos házak és egyéb titkok felkutatása érdekében. Megnézni közelről is a Grand Hotelt, amiről csak teleobjektíves fotóim voltak, s amiről csak olvastam addig. És mint mindig, a leginkább az izgatott, ami az egész mögött van, az, amit nem ismertem még, az, ami a dombon vagy a kanyaron túl nem volt a városból látható. Szeretem, amikor sikerül magam ilyen felfokozott izgalommal útra tenni. Ilyenkor érzem, hogy csodálatos dolgok történnek majd meg velem, mert ilyenkor megfelő mértékben kíváncsi is vagyok arra, amit találhatok, s ugyanakkor a végtelenségig is nyitott bármilyen kalandra.

Photo by Artur Dancs

Regina Margherita di Savoy

Ennek az ígértével lépegettem a móló felé a magasan fekvő utcáról másnap kora délelőtt. Sant’Ampeliot és Savoyai Margitnak, az olaszok kedvelt királynéjának, Regina Margheritának a Marabutto alatti kertben felállított fehér szobrát is magam mögött hagyva. A tengerre kitekintve egy a sziklákra, a víz fölé épített teraszvendéglőt pillantottam meg. Egy pár reggelizett néha fejüket összedugva, vidáman felemlegetve az elmúlt éjszaka élményeit, gondolom – míg egy másik asztalnál egy magamféle ember kávézott a tájba feledkezve. Az emberek többsége nem érti meg ezeket. Azokat, akik magukban utazgatnak, akik magukban kávéznak egy irígylésreméltóan pazar kilátás mellett, akiket nem vesz körül zajos társaság, akik nem bújnak össze senkivel a reggeli fölött, sem a vacsoránál késő este fenn a piazzettán, amikor már alábbhagyott kicsit a nappal melege. És azt is hiszik, hogy ezek az emberek magányosak vagy talán épp boldogtalanok is. Ez éppen olyan melléfogás, mint bármi, amit nem vagyunk képesek teljesen megérteni, ezért a magunk szemszögéből ítélünk meg, kifejezetten csak saját felfogásunk felületes tükrében. Miközben annyi magányt, annyi tragédiát látok egy-egy zajos társaságban, sőt, egy-egy párkapcsolatban is, amit kényelemből sokan képesek életük végéig keresztként cipelni, másrészről ott vannak ezek a boldog egyedülállók. Persze, hamis lenne, ha nem tenném hozzá, mindkét oldalnak megvan a másik véglete is, a boldog párok, összeforrott társaságok és a magányos magányosok is. A magamféle magányos utazóknak ott van társnak mindenki és minden, akit és amit útjába talál. Nincsenek kötöttségei is – bármikor letérhet egy útról, visszafordulhat, vagy felkutathat egy olyat, amelynek a kockázatát más nem vállalná. És ha éppen az a más az ő társa, akkor ez már összetettebbé teszi a döntést, lecsonkít valamit, amiről még azt sem tudtuk, mi lett volna, ha nem vágják rövidre egy kompromisszummal.

Photo by Artur Dancs

Terasz a sziklákon

Amikor egyik életemből a másikba csöppentem, amikor otthoni életemmel magam mögött hagytam az otthon és társaságom kényelmét, hirtelen csend vett körül. Egy új világban voltam, idegenek közt, idegen helyeken, idegen nyelv környezetében, mondhatni teljesen egyedül. Hirtelen nem voltak ott a barátaim, nem voltak ott szeretteim, nem volt ott senki, csak egy nagy űr, és egy hozzávetőlegesen tiszta lap. Én akkor kezdtem el beszélgetni. Akkor ízleltem meg annak a nagyszerű élményét, hogy újabb és újabb beszélgetésekbe elegyedek teljesen ismeretlen helyeken, teljesen ismeretlen emberekkel. Ha nem szabadulok ki szeretteim és barátaim védőburkából, akkor én sohasem ismerem meg a világot. Túl kényelmes vagyok ahhoz, hogy ezt megtettem volna. Annyi volt a világ, kerek volt, tökéletességgel felér az ember lelkében, ha csak olyanok veszik körbe, akik ismerik, megértik és szeretik kikötések nélkül. Én nem vagyok, soha nem is voltam hangos egy társaságban. Hallgatni szeretek. Ha barátaim közt vagyok, azért, mert szeretem hallgatni őket. Ha olyanok közt, akiket nem szeretek – ezt igyekszem elkerülni, de néha kivitelezhetetlen megtenni – akkor meg azért, mert nem érdekel sem az, amit ők mondanak, és az sem, amit én mondanék, ha megszólalnék. Minél kevesebben vannak mellettem, annál könnyebben ered meg a beszélgetés fonala. És egész életem a bizonyíték rá, amennyiben bizonygatni kellene, hogy nem feltétlenül azért, mert zavarban lennék. Ma pedig már egyik legnagyobb kedvtelésemet lelem abban, ha idegen emberekkel megállhatok beszélgetni. Ott vannak például a pincérek. Mindenhol ott vannak. És egy pincér a legkevésbé sem időzik el párok vagy társaságok mellett egy-egy semleges anekdotán vagy szófordulaton túl, de egy pincérrel mindig nagyokat lehet beszélgetni, ha az ember egyedül ül be egy vendéglőbe. Nem utolsó sorban, helyi szinten az utca embere és a pincér, az eladó a kisboltban az, aki a leghitelesebb történetekkel vagy tanácsokkal láthat el adott helyről.

Photo by Artur Dancs

Bordighera a mólóról

Nemrég Athénban jártamban ismertem meg Thanost. Amikor megismertem, nem tudtam, hogy pincér, csak azt, hogy folyton belemászkál az általam kitalált fotóba. Még dohogtam is fennhangon emiatt. Ő pedig hallotta, de nem értette, mert mosolyogva odajött, és miközben fényképekről, származásomról és a forróságról váltottunk gondolatokat, mintha csak a gondolataimban olvasott volna, elmagyarázta, hol vannak a legjobb helyek Athén óvárosában fehér falú házak közt sikátorokat fotózni az Akropolisszal a háttérben. Ha Thanos nincs, nem találom meg azokat a titkos kis utcákat. Aznap biztos, nem. Aztán később, amikor a fotózásból visszatérve éppen azon a teraszon ültem le ebédelni és ejtőzni, miközben Thanos történetét hallgattam az Amerikába szerencsét próbálni kiutazott öccséről és egyéb érdekes sztorikat, az is megfordult a fejemben, hogy Thanos érthette is akár, amikor szidtam a fotóbombázás miatt, de tudta, hogyan szóljon hozzám ahhoz, hogy később ő is jól járjon, és én is jókedvű legyek. Soha olyan pontos helyi információt nem tartalmazhat egy útikönyv, mint amit egy helyitől elsőkézből ajándékba kaphat az ember, ha sikerül megszólaltatnia.

Néha egy metrón kialakult beszélgetés vagy éjszaka a repülőn egy pohár vízért kicsoszogó utassal elkezdett társalgás felfoghatatlan távolságokba vihet. Ha valakivel vagyok, ha társaságban vagyok, nem érzem sem szükségét, sem a varázsát ennek. Magamban kell lennem ahhoz, hogy ezek az instant, legtöbbször tiszavirág-életű kapcsolatok létrjöjjenek. És nem baj, ha tiszavirág-életűek, mert a lényeg abban van, ami utánuk marad. Sokáig azt hittem, ez az egykor volt riporter kíváncsisága bennem, de örömmel jöttem rá idővel, hogy a riporter már rég nem létezik, és ez csak a legegyszerűbb és legtisztább emberi kíváncsiság az új és az izgalmas ismeretlen irányában.

Photo by Artur Dancs

A kikötő háttérben a Grand Hotellel és Ospedallettivel

Magamban járni az utcákat, a városokat vagy a világot számomra nemhogy nem járt hiányérzettel soha, de leginkább így szeretem. Barátaim talán az egyetlen közeg, ahol erről teljesen nyíltan beszélgethetünk. Sokszor nevetve mondják, hogy az ilyen emberek, mint én maguknak valók. Tudom, nem bántó szándékkal, még csak nem is szemrehányóan teszik ezt. Sőt, teljesen elfogadják, még ha nem teljesen értik is ezt a féle életvitelt. A legkiábrándítóbb az, amikor ilyen szempontból teljesen idegen emberek segítség szándékával kijelölt barátokat vagy épp párt akarnak erőszakkal a magamfajták mellé intézni. Persze, primitívségükben ők nem is sejthetik, hogy amikor az az ember ott ül egyedül annál az asztalnál a kék tenger reggeli csillogása fölött kávézva, lelkében minden barátja vele lehet épp, és élete valamennyi szeretője is. Nem hiszek a távolságban. Hogyan is tehetném? Egész életem dőlne kupacba kártyavárként, ha elkezdeném hinni a fizikai távolságot. És ebben az átkarolható végtelenben én a rajongásig szeretem a barátaimat és szeretteimet, mint ahogy ők is engem – feltételektől mentesen. És soha nem cserélném le őket másokra, mint ahogy egyiket sem mindenkori szeretőim közül.

Ezekbe a gondolatokba feledkezve időztem el a korlát mellett a teraszra lenézve. Irígyeltem őket. Ott van az ellentmondás ebben, nyilvánvalóan. Hisz akkor ülhetnék le a sok üres asztal akármelyikéhez, amikor akarom. Ugyanakkor minden percet sajnálnék, amit ezen az esőmentes reggelen másra fordítanék, mint a felfedezések, amelyekre korábban felaljzottam magam.

Photo by Artur Dancs

Bordighera óvárosa

Minél bennebb haladtam a széles félkörívben az öbölbe nyúló magas móló falának tetején, annál változatosabb és tágasabb kilátás nyílt Bordigherára. A kedves hely, amit sokszáz fotón örökítettem meg első felindulásomban első látogatásom során, most újabb és újabb oldalról mutatta meg magát. És mindenik oldal elbűvölően szép volt. Az óváros tetején a hagymakupolás harangláb színes cserepekkel kirakott  tornya, a város összetéveszthetetlen jelképe a mindenek feletti, a mindenható uralkodója Bordighera látképének. Alatta a dzsungelszerű egzotikus növény gyűjtemény, az egykor volt Moreno-kertek szélső határa a világ minden tájáról származó, évszázados korú növény-különlegességeivel, s a kettő közt az óváros színes házainak sora, zsalugáteres ablakaikkal, csíkos napellenzőivel. Odébb, mintha épp a mindenség közepén lenne, kiugróan és rikítóan fehér színben tündökölve, maga az elegancia, amit a mester is jókedvében alkotott. Garnier palotája a magas domboldalból a tengerre, a kikötőre és az egész tájra lenézve olyan, mint valami fess admirális. Ez az a palota, amiről tévesen azt hittem, Monet bordigherai képeiről ismerem. Mindaddig, míg Garnier másik – kissé elhanyagolt csodáját – a Via Rómán fel nem fedeztem, a Bischoffsheim-villát, mai nevén, Etelindát.

Photo by Artur Dancs

Villa Garnier a bordigherai hegyoldalon

Bár látnivaló volt, hogy nincs, mindvégig azt reméltem, a móló végére érve a hosszas gyaloglás után majd ott lesz, ahogy szokott egy világítótorony. Szeretem a világítótornyokat, ezért is reméltem. Meg mert pont megfelelő hely lett volna egy torony számára a víz felőli kikötői bejárat kapujában egy meg-megvillanó torony. Helyette egy Mária-szobor volt gyermekével és a felirattal: „ Tengerünk csillaga, Mária, kihez bizakodással fordulunk a veszélyes tenger hullámai és szelei közepette”. Mária pontosan a Garnier-házzal áll szemközt. És ugyanolyan fehér színben tündökölt mindkettő a délelőtti napsütésben. A szobor mellett egy szűk lépcsőn a hullámtörőkig is lemerészkedtem, egyrészt magamat próbára téve, másrészt újabb perspektívák kiaknázása érdekében is. A kamerán keresztül karnyújtásnyira tűnt a Grand Hotel a Bordighera határát jelző hegy alsó szirtjén, éppen tisztességes távolságban a tenger fölött. A hoteltől újabb széles kanyar zárja közre az öblöt, ami San Remo nevét viseli. Közvetlenül a kanyarban a délelőtti felszálló párában fátyolosan, de tisztán kivehető egy másik település is, Ospedaletti, amely a tengerpartról fel egészen a mögötte húzódó hegy tetejéig, amfiteátrum szerű elrendezésben sorakoztatja fel színes házait. A csúcson pedig ott az óváros és a templom, melynek tornya messzire látszik. Kilátásba helyeztem, hogy ha majd egy nap elutazom San Remoba, akkor esetleg ezt a települést is bakancslistámra teszem. Kinéztem magamnak a Grand Hotelt, mint következő úticélt, és elindultam visszafelé a mólón, hogy széles kerülővel visszajussak oda, ahol korábban a terasz fölött és a sziklás lejáratnál elidőztem. A főút, amely Franciaországból jön az Azúrpart mentén Ventimiglia és Bordighera érintésével, és fut tovább San Remo majd Genova felé, legnagyobb örömömre nem volt túl forgalmas ezen a reggelen. Lila papírvirágok ligete színezte a kövekkel kirakott falakat a hegyoldalba vágott út fölött. Alatta, egy lentebbi teraszon a riviérai vasút sínpárja osztja ketté a partmenti villasort és a hegyoldali várost.

Photo by Artur Dancs

Stella del Mar Maria

Megfejtettem a Ventimiglián és Bordigherán is végighúzódó, és a főúton San Remo felé is folytatódó trolivezetékek rejtélyét is. Persze, normálisabb embereknek fel sem tűnne egy használaton kívüli trolivezeték hosszú kilométereken át. De mivel engem mindig foglalkoztat a tömegközlekedés, hogy a megfejtésre váró titkokról ne is beszéljünk, úgy éreztem, érdemes ennek is utánajárnom. 1942-ben kezdték kiépíteni a riviérai trolibuszhálózatot. Első szakaszban San Remo és Ospedaletti között, majd a Taggia és San Remo közötti szárnyvonalat. Majdnem tíz évvel később készült el a felsővezeték Ospedaletti és Ventimiglia között, ez a vonal haladt át Bordigherán is. Az addig villamosok által bejárt útvonalon Ventimiglia és Bordighera közt, és innen San Remoig, immár 18 kilométer hosszan közlekedtek a trolik, környezetbarát és olcsó tömegközlekedést biztosítva. A városon belüli vezetékeket kihasználva, a későbbiekben egy helyi trolivonalat is működtetni kezdtek San Remoban. A Bordighera és Ospedaletti közötti meredek emelkedő okozta nehézségek és az időszakos útkarbantartások megnehezítették a trolijáratok közlekedését, és ma már autóbuszok közlekednek a hosszú vonalon. A felsővezetékekeket azonban meghagyták arra az eshetőségre, ha környezetbarát megfontolásból ismét lehetőség nyílna korszerű és nagy kapacitású trolik működtetésére a riviéra mentén, amelyek képesek gondok nélkül megmászni a hegyi út lejtős szakaszait.

Photo by Artur Dancs

Grand Hotel del Mare

A főút mentén a Grand Hotel felé, kifelé haladva Bordigherából egy újabb fürt házat találtam. Felfelé a hegyoldalon is húzódott egy villasor, ahová meredek lépcsők vezettek fel, és amelyeket nagy kertek, narancsligetek választottak el egymástól és borzos fejú pálmafák. Alant pedig, az országút és a vasúti kettős sínpár között, majd a vasút és a tenger között újabb oázisok húzódtak meg. Itt volt egy ház tengerre néző széles balkonnal, zöld zsalugáterekkel, franciaablakokkal, a falhoz támasztott biciklikkel. A villa körül pedig buja kert gyümölcsössel, gazdag sárgabarack- és fügetermés alatt hajlongva, narancsoktól sárgálló ligetek által árnyékolt udvarral, az udvaron asztal, székek, padok, hogy bármikor ki lehessen ülni ebédelni vagy egy grappát meginni, ha az esti órákban ennek jön el az ideje, netalán egy könyvvel letelepedni valamelyik fa alá, és frissen facsart barack- vagy narancslevet szürcsölni. Az udvarról kis, rozoga kertkapu nyílt egy árkádos átjáróra a vasútsínek alatt, amely egyenesen a tengerpartra vezetett a tengerparti homokos focipályán keresztül. Kicsit mulattam magamban, hogy olyan intenzitással keresem akaratlanul is az Aciman regényébe illő villát, mintha nekem kellene nyár végéig megírnom a „Szólíts a neveden” folytatását.

Photo by Artur Dancs

A tengerparti villa

Letértem a főútról az első adandó alkalommal, és az egyik ilyen kis árkádos alagúton kiléptem a tengerpartra. Pontosan, mert nem könnyen elérhető ez a szakasza a tengerpartnak, minden jel arra utalt, hogy itt csak a helybéliek, a környéken lakók szoktak előfordulni. A parton emitt-amott napozott vagy olvasott egy-két ember, és noha egy teraszvendéglő is volt az egyik pálmafás ligetben, az volt az érzésem, mindenki, aki ott volt, ismerte egymást, a környékbeli házak lakói lehettek. Futólag mindenki megnézett, mint nyilvánvalóan eltéved idegent, de annál tovább nem foglalkoztak velem. Tudhatták, ha valami kérdésem lenne, akkor feltenném azt. És örültem, hogy békén hagytak, s annak is, hogy nem bámultak kitartóan, hanem napirendre tértek saját társalgásaikban. Az út magasabbra emelkedett, és hirtelen a város végére értem, ahol a magas hegy állta el az utat. Az országút egy alagúton át rövidített a túloldal felé, és ugyanúgy az alant sikló vasút is egy kettős alagútba tűnt el. A kettő között a szirtre kapaszkodva ott állt a szálloda, s bár a buja növényzet kissé eltakarta, nyílvánvalóan kifogástalan kilátást biztosított mindazoknak, akik oda foglaltak szállást bordigherai tartózkodásukra. Éppen átmehettem volna az országúti alagúton is a falhoz lapulva, ám ettől kifejezetten irtóztam. Nem valami fóbiám miatt, hanem mert úgy gondoltam, nagyon megviselné napsugarassá vált hangulatomat az a pár perc, amíg a gyéren megvilágított közúti barlangon átérek a túloldalra. A túloldal viszont nagyon érdekelt, már attól a perctől kezdve, hogy először Bordigherába érkeztem, és a tengerpartról is de az óvárosból is balra tekintve megláttam ezt a hegyet a távolból ürgelyukakra emlékeztető alagutakkal, a virágos lejtőkkel és a grandiózus panorámahotellel. Úgy gondoltam, legjobb lesz, ha a szálloda promenádján vágok keresztül.

Photo by Artur Dancs

Kilátás a Grand Hotelből

A teraszról lépcsősor kanyargott le a völgybe a tengerig. Kaktuszokkal és pálmafákkal díszített sziklakert rendezett sétányai, fövenye és pázsitja terült el odalenn, a Grand Hotel illusztris vendégei esténként egy koktéllal fel-alá sétálva sustoroghatnak a mediterrán este tengeri szellőjében. Vagy éppen kicsónakázhatnak, hogy a panorámát maguknak ezáltal még szélesebbre tárják a tenger és a két oldalról ölelkező városok felé. A liget végén, a bordigherai oldalon a sziklákon napernyős strand pihen a déli napsütésben, fehér nyugágyai az ebédelni felment vendégeket a kék csíkos flottír-törülközőkkel visszavárja délutáni pihenőre és egy jeges koktélra a sziklabárban. A szálloda terasza aztán átkanyarodik a másik oldalra, és egy újabb öbölre nyit kilátást, amely fölé magasan tornyosul balról a hegy, s amelynek völgyében ismét előkerül a vasút, az országút pedig magasra kapaszkodva, a virágos hegyoldal szirtjén kanyarodik Ospedaletti felé. Nem tudtam, meddig tart a járda, meddig lehet gyalogosan tovább menni innen, csak egyet tudtam, hogy én itt most semmiképp nem fogok megállni és visszafordulni.

Photo by Artur Dancs

A hegy túloldalán

Az előttem kitárulkozó táj olyan felfoghatatlan szépséggel nyűgözött le, mint valami szirénének a meseszerű délibáb hullámzó tablóján. Annyi különbséggel, hogy az én Lorelei-om nem sodort a vesztembe – legalábbis reményeim szerint nem –  és az én délibábom nagyon is valós volt. És elmondhatatlanul szemet gyönyörködtető. Nemhogy nem éreztem fáradtságot, de nyomatékosult bennem, hogy ha most visszafordulnék, biztos belehalnék a bánatba. A szívem majd kiugrott a befogadhatatlanul sok szépségtől, és semmi mást nam kívántam jobban, csak menni-menni, és mindent magamhoz ölelni, magamba olvasztani egy életre, hogy ha majd bárhol is leszek a világon, és híján leszek esetleg színeknek, illatoknak, tündöklésnek és boldogságnak is netán, csak megnyissam majdan lelkemnek ezt a titkos rekeszét, ahová mindezt most elraktározom, és mint a nyár tarka pillangóit és zajos cikádáit engedjem szabadon az egészet szétterülni bennem.

Nyár cikádaszárnyon az olasz riviérán (2)


Jázminillatba burkolt Ventimiglia és a világ leggazdagabb embere

Vannak bizonyos rituáléim helyekre visszatérve, ahova hosszabb ideje vágytam vissza. Amennyire nem szeretem a kötöttségeket és a leszögezett programokat, annyira fontos mégis visszatérve egy-egy régi kedves helyre megérinteni mindent, ami fontos volt ott valaha is nekem. Emlékszem, mikor New Yorkba kezdtem utazgatni több-kevesebb gyakorisággal, ma is ismerem az útvonalaimat, amelyeket első nap első óráiban le kellett futnom ahhoz, hogy nyugalom legyen, a Central Parktól a Times Square-ig – amit ma már olyan nagyon megvetek, de akkoriban a várost jelentette nekem, amit annyira szerettem – a Seaporttól a Battery Parkig és a Village, a jó öreg Greenwich Village. Minden általam kicsit is kedvelt helyen megvannak ezek a pontok, amiket mind meg kell érintenem ma már ahhoz, hogy tudatosítsam magamban, itt vagyok, visszajöttem. Mintha be kellene jelentkeznem nekik, ahogy a mai virtuális világban mondanák, be kell csekkolni onnan. Így van ez Bordigherával is. Ott meg aztán két nap alatt annyi ilyen pontot hoztam létre észrevétlenül magamnak egy évvel ezelőtt, hogy amikor első éjszaka lefutottam a tengerpartra, csak a bejárhatatlan távolságok, a kései óra és a kimerültségem szabott korlátot számomra, hogy ne induljak frissiben neki az óvárosnak, a Monet-kilátónak a város felett, a Marabuttonak meg a kis piazzettának a Garibaldi-tér felett, ahol derűs reggeleken a Piave-emlékmű mediterrán fenyőinek árnyékából lelátni a tengerre és Sant’Ampelio kis kápolnájára is.

Photo by Artur Dancs

Cape Sant’Ampelio

De ahogy mondtam, a szabadság igényével és ígéretével érkeztem szívemben, és noha nagyon szerettem volna egyszerre mindent látni és megérinteni, amit Bordigherán ismertem és szerettem, mégis egy másik, ismeretlen irányba indultam el másnap reggel is. Tudtam, hogy van időm sorra visszatérni mindenhová, hisz gazdag vagyok: annyi időm van, hogy az felér egy milliomosi státusszal ebben a helyzetben. Nem utolsó sorban telítve voltam kíváncsisággal és izgalommal rengeteg újat is felfedezni. Nem voltak konkrét célkitűzéseim, és már igazából nem is kerestem semmit, csak menni és látni akartam, megélni Bordigherát teljes odaadással. Azt azonban nem veszíthettem pillanatra sem szem elől, hogy ezt a csodát én André Acimannek köszönhetem, az írónak, aki ezidő alatt megváltoztatta az életem. Akinek a könyveit sorra fogyasztottam el, és aki ugyanolyan mély rajongással szól Bordigheráról, amikor csak szóba kerül. És Aciman mellett Eliot és Olivert sem feledhetem, akiknek nyomdokai után kutatva hozott ide a sorsom egy évvel korábban. És amikor kora délelőtt elindultam Vallecrossia felé a felújított Lungomare Argentinán, akkor titokban azt is reméltem, idén sikerül kiszúrnom azt a tengerparti villát francia ablakokkal, körterasszal, gyönyörű, ligúriai korlátokkal, amelynek nyikorgó kis kertkapuján akár át is lehet ugorni, ha az ember olyan nagyon siet le a tengerpartra reggeli előtt úszni, vagy ebéd után ejtőzni. S amelynek látósugarában ott van a vízben az a szikla, ahol Oliver és Vimini oly sok délutánt töltött el nagyokat beszélgetve az élet nagy dolgairól, már amit egy huszonéves világjárta egyetemi tanár palánta és egy tizenéves leányka, akinek rövidke életének napjai megszámláltak,  erről tudhat. És még nagyobb titokban nagyon reméltem azt is, hogy ha a villát meglelem, akkor ott lesznek mögötte az elhagyott vasútvonalak, amelyek a monarchia korában Bordigherát Nizzával kötötték össze, és amit a gyom felvert már akkor, amikor egy harminckét évvel azelőtti nyári reggelen Elio odavitte a New Yorkból frissen érkezett Olivert a félrehúzott, és vándorcigányok által belakott királyi címeres vasúti kocsikat megnézni. Hogy aztán felkaptassanak a Vallecrossia és Ventimiglia közötti domb oldalán szerpentinező ösvényen San Giacomoba, a harangláb tornyába, szerteszét nézni onnan erre az egész mesevilágra.

Passeggiata Bordighera-Vallecrossia

Nekem nem volt ugyan kertkapum, kirontottam a házból, és lefelé igyekezve a tengerpartra beugrottam a kisboltba valami reggeliznivalóért. Éppen megérkeztek a friss péksütemények, és természetesnek tűnt, hogy sajtos ligúr focacciát viszek magammal az útra, de amikor a frissen szedett kajszibarackokat megláttam a kiskosarakban kirakva, egyértelművé vált a döntés, a focacciát meg egy másik reggelre halasztottam. Élveztem a kis bolt hangulatát is, ahogyan minden betérőt ismerősként köszöntöttek, és élénk társalgásokba elegyedtek az elmúlt nap vagy épp az aznap reggel fontos dolgai felett. Persze, engem itt senki sem ismer, s mint olyan, kicsit távolságtartóbbak, ám roppan kedvesek voltak velem szemben. Olaszul szóltam, és igyekeztem beszédbe elegyedni. Az eladó, régivágású, de fiatal ember, fehér köpenyben, barátságos mosollyal fogadta az udvariasságként fogadott gesztust, és cserében angolul válaszolt. Intettem, erre nincs szükség, hisz ha itt nem, akkor hol tökéletesítsem olasz nyelvtudásomat, és kacagtunk. A mögöttem álló öregúr máris megkérdezte – olaszul – honnan jöttem, és mondom, honnan. Mindenki elsimerően bólogat, persze, ilyenkor mindig azt is elmondom, hogy lényegében európai vagyok, és hogy innen s innen származom. Ritkán járnak turisták az élelmiszerboltba, mondja az eladó, én meg elmagyarázom, hogy lakást bérelek itt, és nekem ez így könnyebb, már ha az emberekhez és városukhoz akarok közel kerülni. Egyetért velem ebben, és kér, mindenképp nézzek még be, holnap friss gyümölcsöt és hústermékeket is kapnak. A pékárú meg minden reggel friss.

Ami a promenádon, a Lungomare Argentinán elsőre szemebe ötlik, mikor a vasútsínek alatti alagúton kilépek a tengerpartra, az a Baretto. Nem látom a pincért, így azt sem, mennyire Maurizio az vagy sem. Csak a kávéjukba és a ma reggel szürkés-kék tenger kissé ködös látványába feledkezett reggeli törzsvendégeket az asztaloknál újságot olvasgatva. Nem a megszokott irányba, a tengerparti luxusszállodasor felé és a Sant’Ampelio kápolna irányába indulok, hanem jobbra térek. Örömmel tapasztalom, hogy ahol a lungomare végetér, már nincs kerítés. A promenádot tovább építették Vallecrossiáig, ezzel pedig összekötötték a Ventimiglián át szinte a francia határig húzódó tengerparti látványsétánnyal. Szemben velem a Francia Alpok töltötték ki a panorámát, és karnyújtásnyira tűntek, olyan volt, mintha egy komolyabb nekiiramodással akár Menton vagy Cap-Martin is könnyedén elérhető lenne. A távoli kanyarban Monte Carlo ködben volt, a tenger meg kitartott a szürke-kék árnyalata mellett. A tenger felőli oldalon pálmafák szegélyezték a sétányt, jobbról a régi villák sora meredt rá a borongós tengerre a vasúti sínpár túlpartján. Fenn a dombon meg Bordighera palotái húzódtak, ismerősen tekintett immár rám a Torre dei Mostaccini  és a Forbes is a magasban. Az E80-as út viaduktja Bordighera és Ventimiglia között a mély völgy felett meg épp azt magyarázza, honnan kapta Vallecrossia a nevét.

Photo by Artur Dancs

Francia Alpok

Tudtam, hogy nem vagyok teljesen elememben, s azt is, hogy nem tisztáztam le még mindig magamban azt a kérdést, ami érkezésem estéjén belémnyilallott. Fura zaklatottságot éreztem, és reméltem, hogy túl leszek mihamarabb ezen, és görcsmentesen élvezhetem azt, amiért annyit vágyakoztam, és amiért ezt a hosszú utat megtettem. A hangulatom akkor kezdett javulni, amikor valahonnan előbukkant a nap, és a reggeli szürkeséget, a korábbi napok esőmosta bágyadtságát mind jobban visszafestette eredeti színeibe, élénk kékbe, buja zöldbe, ropogós fehérbe és illatos sárgába. Ezen felül a piros jelentett még adalékszínt a palettán a megnyíló napellenzők csíkjain, illetve a fehéroszlopos erkélyekről leomló trombita formájú virágok szirmain.

New York-i, Los Angeles-i és lényegében a világ minden táján fellelhető kedvenc városaimban tett hosszas sétáim fényében ez a tengerparti séta nem tűnt különösebb fizikai megterhelésnek, a táj és a lélekgyönyörködtető  panorámák teljesen elfelejttették velem a kilométereket. Észre sem vettem, mikor lett Bordigherából Vallecrossia, és mikor váltott az át Camporossóba. Csak mentem a pálmafákkal hímzett sétányon, és hol a tengerre figyeltem, hol a partra emelkedő villákat fürkésztem. Kávézóteraszok váltogatták egymást menetközben, sehol sem volt tumultus, békés, reggeli hangulatban kávéztak, reggeliztek az emberek a napernyők alatt, amelyek amellett, hogy védelmet nyújtottak előle, mégiscsak a soknapos esőzés utáni ujjongást jelentették a kitisztuló égbolt és a napsütésben ismét kék tenger fölött. A folyóhoz értem. Immár párhuzamosan és keresztben is víz vett körül. A hegyekből érkező Nervia Vallecrossia és Ventimiglia határán ömlik a tengerbe. Soha nem volt részem abban az élményben, hogy ilyen közelről szemügyre vehessem egy folyó tengeri torkolatát. Lesiettem a partra a kávéházi terasz mellett, ahol kisgyermekek sivalkodtak, míg szüleik egy-egy kávéscsésze társaságában feküdtek elaléltan a terasz egyik asztala melletti összetolt székeken pihegve. A kavicsos partra leereszkedve láttam, milyen furcsán érkezik a folyó, és terebélyesedik ki széles tóvá csak pár lépéssel a tengerbe érkezése előtt, hatalmas pancsolót, és sűrű partmenti növényzetével biztonságos búvóhelyet is biztosítva a sima víztükrön vidáman ide-oda sikló vadkacsáknak. És ott, mintha megtorpanna, nem folyik be szélesen a tengerbe s ezáltal a világóceán anyai karjaiba, hanem körbenjár a saját maga által kialakított tóban a víz, és egy vékony kis patak-eret megeresztve a tenger felé, kicsit oldalra kerülve, diszkréten ömlik abba. A lépésekkel fennebb még széles és mély folyó ismét patakká, sőt, csak csacsogó, tisztavizű csermellyé összezsugorodva fejezi be életútját, amit mezítlábra vetkezve könnyedén átugrottam, és hogy megbizonyosodjak róla, hogy nem csalás, meg is kóstoltam az édes vizét, amitől csak ugyanakkora lépésre már a Földközi-tenger sós vize hullámzott. Olyan ez, mint az emberi élet végén visszatérni a gyermekkor csermely-idejébe, levedleni magunkról minden szigorúságot és merevséget, erőt és hatalmat, amit az élet az emberöltő során nyakunkba rakott, kibontani béklyóinkat a lelkünk körül, hogy egyszer még utoljára hadd legyen szabad, hadd élvezze az életet, hadd süsse a nap. Pontosan ugyanúgy, ahogyan gyermekkorában tette, amikor még tisztán, ártatlanul állt a világ előtt. Ugyanúgy, mint ahogyan most, amikor már maga mögött tudhat mindent, amit életnek lehet nevezni. És minden megérett rá, hogy az élet-gúnyát, a partok közé szorított utat felváltsa egy végtelennel, egy kéklő, istenfelettivel.

Az édes és sós összefolyása

Az jutott eszembe ebben a délelőtti tengerparti tündöklésben a partról a hegyek irányába nézve és a vízparti zöld spalettás, franciaablakos villákra leomló virágesővel az erkélyeik korlátján, hogy ha megkérdezne engem most valaki, szerintem hol állt Elioék háza, akkor mindenképpen erre a narancstól roskadozó fa melletti villára mutatnék itt.

Átsétálhattam volna Ventimigliába a parton is, átugorva a csermelyt, de megpillantottam egy gyalogos pallót színesre festett fakorlátokkal kicsit fennebb a folyó torkolata fölött, és inkább arra mentem tovább. Mikor a pallón ismét átléptem – az ott még széles – folyót, a fák takarásából egy kiszélesedő grundra érkeztem. Frissen öntött barna kerékpárutak futottak keresztül-kasul, frissen öntött járda, egy nemrég még elhagyatott – valószínűleg ipari – területen egy mostanában kiépített új park, játszótér, padok, ivóvizes kutak. Mikor közelebb értem, vettem csak észre, az összefutó és V-alakban szétágazó kerékpárutakat is, és a széles sétálóutat is vasúti sínekre öntötték. Mi sem bizonyítja jobban, mint a még megmaradt oszlopok, amelyek a sínek mentén a felső vezetékeket tartották. Nem kellett túl sokáig töprengenem rajta: itt vannak, hát az elhagyatott egykori vasúti sínek! Az olasz-francia határ szomszédságában az azúrparti vasút, amely a francia és olasz riviéra mentén épült, egykori szárnyvonala ez, amit évtizedek óta kivontak a forgalomból, és amikor az új kétvágányos  pályát kiépítették, a régi síneket meghagyták az enyészetnek intézkedni felettük. Hogy a királyi címeres vasúti kocsik hová lettek, nem tudtam megfejteni, a cigányoknak is csak bottal üthettem a nyomukat a bicikliúton visszafelé botorkálva a tengerpartra, immár a ventimigliai oldalon.

A kerékpárút az egykori, ma már elhagyatott vasúti sínek helyén

Hogy mennyire nem vagyok normálisnak számító turista, abból is kiderül, hogy ha valaki azt kérdezi meg tőlem, hogy adott helyen, ahol épp vagyok, vagy akár New Yorkban tudnék-e ajánlani valami jó kis vendéglőt, magamban mindig megbotránkozom az oktondi kérdésen. Egyrészt, mert sajnálom, hogy valaki annyira élhetetlen, hogy nem képes magának való megfelelő vendéglőt vagy akár csak helyeket is felkutatni, és inkább valaki más által megtalált vagy kipróbált helyet választ. Másrészt meg értetlenkedve állok előtte, mert nekem az útjaim és barangolásaim soha nem éttermek és étkezések köré vannak csoportosítva, hanem fordítva. Az étkezéseket ott s akkor ejtem meg, ahol épp utólér az éhség vagy netán elém kerül egy hely, ahol szívesen elidőznék. Így volt ez Ventimiglián is. Jó ideje sétáltam már a tengerparti sétányon, mikor a Lungomare Varaldon egy ilyen helyre bukkantam, ahol gondolkodás nélkül eldöntöttem, le szeretnék ülni, és hosszasan el lenni ott egy pohár borral és akár ebéddel is. Az időközben felforrósodott délelőtti napon alaposan megizzadtam, és derékig vetkezve érkeztem a tengerre nyíló teraszhoz. A promenádra kirakott ernyős asztalok közt a lejáratnál a tengerre egy ártézi kút is volt, ahol kedvemre megmosakodhattam, és visszabújhattam az ingembe. Gorgonzola sajtmártással leöntött sztéket rendeltem hajában sült, vajas krumplival és roppanós hideg fehérbort mellé. Mikor a pincérlány kihozta a gyöngyöző hideg bort,  hátradőltem a székben. Előttem az Alpok kontúrjai a távolban, a kanyarban Monaco és Ezé, balomon a pálmafasor mögött a megszokott, hihetetlenül kéklő tenger. Végtelen nyugalom ült a környéken, néha meglibbent a szellő, és intenzív jázminszagot hozott valahonnan, az egész olyan pazarul kiegyensúlyozott és szép volt, hogy elkezdtem beleolvadni, és ez a ragyogás úgy terjedt szét bennem, mint amikor a sok ideje víz nélkül maradt kókadozó virágot az eső megáztatja, és életre kél, szebben és frissebben, mint valaha is tündökölt. Ez a konkrétan semmiről s egyben a teljes világmindenség csodás kiegyensúlyozottságáról szóló állapot volt az első boldogságpillanatom, amit teljességében megéltem és magamba fogadtam Itáliába való visszaérkezésem óta, és amitől végre megnyugodhattam, tényleg jó helyen vagyok. Pontosan ott, ahol lennem kell.

Gorgonzola szték

Hosszan időztem el az ebédem felett. Minden bennem lévő fáradtság-nyom és árnyék oszladozni kezdett. Máris rengeteg kalandvágyat éreztem, és azt, hogy mindent tudni és látni akarok, mindent magamba akarok szívni, amit minden helyszín, ahol épp járok nyújthat nekem. Mikor az asztaltól felálltam, a jázmin illatfelhőknek akartam elsősorban is utánajárni. Messze nem kellett mennem, közvetlenül az Amadora terasza mögötti, a felső városból a Trento és Trieste névvel ellátott strandszakaszra vezető összekötő út hosszú szakaszán élő sövényként mediterrán jázminbokrok húzódtak, és amint közel léptem, émelygő illatuk parfümként terjedt szét bennem. Az egyik mellékutcában egy nagy, zöld zsalugáteres ablakos ház álmos csendjében, a kisutcára és a ház emeleti teraszára néző ablak párkányán egy lusta macska mosakodott. Ezek a mediterrán települések a macskatársadalom királyságai. Már útközben a marinánál megismerkedtem néhányukkal, a csónakok árnyékos orrából vagy a limlomos, halszagú szerszámoskunyhók rejtekéből somfordáltak elő, unottan megbámultak, majd tovább oldalogtak. Emez is a párkányról épp csak futó pillantás vetett rám, mintha megnézné, milyen rosszban sántikálok az ő környékén, majd ha látta, érdektelen vagyok, tovább folytatta cirmos bundája tisztogatását.

A sarki kútnál ismét felfrissítettem magam, és az egyik utcában felmentem a tengerpartról a városba.

Mörc

Kezdetleges olasz nyelvtudásom mellett is könnyen le tudtam már fordítani a város nevét egy évvel azelőtt is, amikor a Nizzából érkező vonatom itt, az olasz-francia határ olasz oldalán tett le, és kellett átszállnom egy helyi személyvonatra, hogy Bordigheráig eljussak. A Ventimiglia ugyanis húsz mérföldet jelent. Ami azonban még ennél is érdekesebb, hogy a város nevének semmi köze mégsem a húsz mérföldhöz, hanem egy ligúr törzs nevéből származtatják inkább, ókori ligúr nyelven Albom Intemeliom volt, azaz az Intemelii törzs fővárosa. Krisztus előtt 115-ben adta meg a várost a törzs hosszas ellenállás után a rómaiaknak, így lett latin neve Vintimilium és később Vintimilia, amit aztán évszázadokkal később olaszosítottak Ventimigliára. A település története tehát messzi időkbe nyúlik vissza, már a rómaiak idején municípiumként tartják számon, 89 évvel időszámításunk előtt. I.e 69-ben a város fosztogató csapatok martalékává válik, de az V. századra ismét gazdag kereskedő és kézműves település, a város köré védőfalat és a négy sarkába védőbástyákat is emeltek.  A város a bizánciak és gótok közti csaták kereszttüzében volt, később a lombard királyság támadásainak is ellenállt. A X. Században a szaracénok támadták meg, ennek ellenére sikerült kivívniuk függetlenségüket a középkorban, később pedig a ventimigliai grófságként tartották számon, amikor mind többször kellett a genovaiak támadásait visszaverniük. A XII. században hosszas, földön és vizen vívott ostrom során, megadni kényszerültek magukat a genovai hatalomnak. A grófság továbbra is kézben tarthatta a várost, de a győztesek vazallusává váltak. Nem kevésbé viharos későbbi történelme során a Savoyaiak és a nápolyiak is uralkodtak itt, de leghosszabban a genovaiak fennhatósága alatt volt, egészen a XIX. századba nyúlóan.

Ventimiglia Città Alta

Noha azt mondtam, semmi köze a város nevének, Ventimigliának, a „venti miglia”-hoz, azaz a húsz mérföldhöz, érdekes adalék a történészektől, hogy volt egy időszak 1388-at követően majdnem ötszáz éven keresztül, amikor a francia határ éppen ekkora távolságra volt a várostól. Ez, persze, csak véletlen egybeesése és cinikus fintora ennek a sokat kipróbált történelemnek.

Mint ahogy Bordigherán és más olasz tengerparti városban, Ventimiglia óvárosa is dombra épült, tetején a templommal. Innen a magasváros, azaz a Città Alta elnevezése a történelmi városrészeknek ezeken a településeken.  A dombról messziről kivehetően a Nostra Signora Santa Maria Assunta és a szintén a középkor elején, a X. század idején a grófság által épített Szent Mihály arkangyal temploma tekint le a lenti, új városra. Kevesen tudják, hogy Ventimiglia városi könyvtára birtokolja Itália második legnagyobb és legjelentősebb XVII. századbéli, felbecsülhetetlen történelmi értékű kéziratgyűjteményét, a híres velencei kéziratok mellett. Ventimiglia botanikus kertjéről is híres, a Thomas Hanburyről elnevezett gazdag létesítmény ugyanis Olaszország legnagyobb nyilvános botanikus kertje. Ez nem messze található a francia határtól, ami ma már teljesen szabadon és könnyen átjárható, és  a turisták által frekventált népszerű strandok sorakoznak a határ mindkét oldalán. Manapság pedig az Afrikából érkezett illegális bevándorlók kedvelt gyülekező helye is, ami meglehetősen sokat rontott a környék közbiztonságán az utóbbi időszakban.

Forgalmas délután volt a városban, elhaladtam a vasútállomás előtt, ekkor jöttem rá, hogy én már jártam itt. Amikor egy évvel ezelőtt Nizzából a vonat idáig hozott, örömömben, hogy olasz földön vagyok ismét, kiszaladtam a csatlakozó vonatom indulása előtt a Stazione előtti térre, csak hogy jelképesen magamra öleljem Olaszországot. Most is jóleső érzés töltött el, de nem időztem hosszan, tovább sétáltam, és a római kori leletek fölött átívelő hídról lenéztem a második századból fennmaradt római teátrum maradványaira. A hídon átkelve a forgalmas országútról egy szűk, alig jelzett kisutcába tévedtem, amelyik cikkcakkban emelkedve a város fölé a meredek magas hegyoldalon mind tágasabb és lélegzetelállítóbb panorámát varázsolt szemem elé. Egyik oldalról a tenger befoghatatlan végtelenje kékellte be a határt, amit a szem befogadhat, alattam egy nyüzsgő város távoli zajainak moraja, a határállomáson összefutó, szétterülő, majd ismét két párra szűkülő vasúti sínjei, amelyek jobbra Menton felé, balra pedig Vallecrossia felé hajlanak, előttem, a Krisztus Király temploma, a Chiesa di Cristo Re tornya, mintha a kerékpárutakba és sétányokba temetett egykori, elhagyatott nemzetközi vasúti sínekre mutatna, ahol a délutám során korábban jártam. És baloldalon a távolban a tenger kék hátterét maga mögé húzva, félreismerhetetlenül ékeskedik, mint valami ékszerboboz egy festmény közepén: Bordighera.

Ventimiglia

A szerpentines, hajtűkanyarokkal kanyargó meredek hegyi emelkedőn csak én voltam, ritkán haladt el mellettem egy-egy rámcsodálkozó autó. Ott kaptattam felfelé a tikkasztó melegben, a délutáni napsütésben és az egyre táguló pazar kilátás társaságában, amikor a Cristo Re toronyórája muzsikálva ütni kezdett, a harangok pedig estére harangozni, hogy csak úgy visszhangzott tőle a völgy, mintha a forgalom zaja is megszűnt volna. Hét óra volt, a nap magasan járt még, de hanyatlani kezdett és mindenféle színárnyalatokkal tette melegebbé a kilátást, az okkerszínű házak falait, a zöld spalettákat, a hosszú szárítókötelekre kiaggatott tiszta ruhákat, a hegyeket, a völgyben kígyózó, kocsisorral pávázott utakat és a jólismert kettős sínpárt. Felnéztem magam fölé az úton, messze volt még a hegy teteje, egy-egy kijjebb hajló kanyarban meg-megvillant a délutáni napsütésben egy-egy villa terasza, virágjaiktól pompásan sárgálló kaktuszok hajlottak mindenfelől az útra, és lila papírvirág-ligetek omlottak le a magas sziklafalakon, mint a természet élő függönyei. És ebben a káprázatban állva, és körültekintve, mint a világ leggazdagabb embere ebben a pillanatban, pontosan tudtam már, miért vagyok itt. Mint ahogy azt is tudtam, hogy felettem, valahol a hegy tetején ott van San Giacomo is.

 

Előző korábbi bejegyzések

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt szereti: