Budapest és titkaim 3.


Ha másban nem is, abban teljesen biztos vagyok, hogy mindenkinek megvan a maga Budapest-élménye, az a távoli rokon vagy ismerős, akinél meg szokás szállni, s aki a reggelinél tételesen elmagyaráz mindent, ami az asztalra kerül, hátha nem tudnád, mi micsoda, és a vajkrémet is úgy tálalja, mintha kajszibarackos fácánsült lenne pástétommal. És akik minden alkalommal felvázolják, a hat kulcs közül, melyik négy nyitja a zárakat az ajtón, és a külső rács(ok)hoz melyik két másik kulcsot kell használni. S hogy a rácsot egy pillanatra sem szabad nyitva hagyni, ez nem kisváros, ez Budapest, itt mi tudjuk jobban, mit hogyan kell, a múltkor is betörtek egy lakásba a másik tömbházban, mert nem zárták be a rácsot, nem voltam ott, de valaki mondta, hogy hallotta. A vicces a rácsos sztoriban az, hogy most, amikor már sok éve élek New Yorkban, nekem ugyanúgy elmondják mai napig is, ha bárminemű megjegyzést teszek a rácsra, te nem tudhatod, ez Budapest, nagyváros… És hagyom, hogy elhitessék velem.

Photo by Artur Dancs

És nekem még Manci néni is ott volt, mint a legelső budapesti élmény gyermekkoromban. A Kún utcában lakott egy utcára nyíló üzlethelyiségben a nyolckerben. Bevallása szerint vészes vérszegénységben szenvedett, és mint olyan roppant kolerikusan reagált környezetére, olykor előkapta a kisfejszét, ami valami rejtélyes ok miatt állandóan az ajtó mellett volt, feltépte az ajtót és a rácson keresztül (merthogy, persze, neki is volt rács az ajtaján) a fejszét lóbálva átkozta az utca népét, s ha valakik épp az ajtó előtt álltak meg beszélgetni, kilátásba helyezte, hogy leönti őket sósavval. Én roppant módon élveztem a Manci néninél tett látogatásokat, és elképesztő élményfüzérrel tértem haza Budapestről a rokonlátogatást követően, nem úgy a család, akinek mindig stresszt és fejfájást, esetlegesen tömeges sértődéseket okozott minden Manci nénivel eltöltött óra.

– A Manci nénétek kicsit furcsa, ne ijedjetek meg. Jó a lelke, és szeret benneteket – így készítettek fel a magyarországi rokonok útban Budapestre a vonaton, miközben adtak kolbászos vajaskenyeret, hogy mielőtt odaérnénk, lakjunk jól, ne szekírozzuk már érkezéskor a nagynénit azzal, hogy ehetnék vagyunk.

Nagyanyám egyszerűbben kezelte a dolgot húgáról, mondván:

– Mancink ütődött.

Manci néni rémtetteiről egyszer majd sokat fogok még mesélni, hogy ne ütődöttként maradjon fenn a köztudatban, de most térjünk vissza a jelenbe.

Photo by Artur Dancs

Manapság, ha eljut az ember Budapestre – azokhoz a bizonyos ismerősökhöz, akiknél meg szokás szállni – egy napra csak egy programot tervez: vidámparkot, állatkertet vagy Citadellát. Ha Budapesten van az ember, elmegy a plázába, lemegy a Dunapartra, bevásárol a Tescóban, kimegy a ligetbe, moziba megy vagy metrózik, de a legelvetemültebbeknek sem jutna eszébe, hogy barlangásszon. Hogy engem az idők és távolságok mennyire megváltoztattak a normális, tescós világ számára mindörökre, mi sem bizonyítja jobban, hogy a Fekete hollóból elindulva, máris kerestem a rejtett lejáratot a Budavári Labirintusba az onnan kapott útmutatások alapján. Ha nem a barátom kért volna meg, akivel annyi élmény, hely és mesés helyszín köt össze az elmúlt hat évből La La Landben és New Yorkban is egyaránt, hogy a kedvéért, mint erdélyi is meg mint magyar is, és mint úgyszintén Budapest-rajongó is, mennék már el a barlangba, ahol neki annyira de annyira tetszett, és hogy szerinte mekkora bűn és arcpirítóan restellnivaló, hogy én magamtól sosem jártam még ott, nos, akkor a legkevesebb a valószínűsége annak, hogy ezen a verőfényes napcsicseregte napon, amiért húsz órát utaztam ide a pihenőidőmben, én félreteszek ebből egy órát különféle barlangokban tekeregni a várhegy gyomrában.

A labirintus egy barlang rendszer a vár alatt, ami több kilométeren terül el, és a történelem során nagyon sokféle hivatása volt. Amint azt már barátomtól megtudhattam, aki ittléte során a jelek szerint nem egyszer bekóvályogta a járatokat a föld alatt, Dracula gróf nyughelye is ehelyt található.

Nyirkos, páragőzös szűk folyosókon meneteltem perceken át. Annyiból volt kellemes, hogy enyhítette a kinti kánikulát, s a kávém mellé javított konyak bódító és álmosító hatását, de a magam részéről semmi egyéb kellemességet nem találtam e látogatásban. Igaz, nem is a kellemesség a cél, ha az embert ide hozza a sorsa. Nem tudom pontosan, hogy van-e barlangokra vonatkozó bármilyen nemű fóbiám, mert mélységtől és magasságtól rettegek (és ennek az égvilágon semmi köze a repüléshez, mielőtt bárki fejébe szöget ütnék ezzel), nem különösebben szeretem a bezártságot és a teljes sötétséget sem, de annyira nem vészes, hogy fóbiaként tartsam számon. Ám a barlang és a szűk járatok semmiképp nem keltették bennem azt az érzést, amit reggel a várba jövet éreztem, névszerint, hogy ebben a pillanatban sehol másutt nem lennék szívesebben. Sőt, talán épp az ellenkezője játszódott le bennem.

Photo by Artur Dancs

Panoptikum a labirintsuban

Egy rács mögé zárt panoptikum a legenda szerinti Fekete gróf bálját ábrázolja, állítólag nagy tivornyák voltak a föld alatt, a gróf szervezte, aki abból élt oly nagy lábon, hogy a barlangban rablókat engedett elrejtőzni, és amazok busásan jutalmazták ezért. Elhaladtam előtte, engem a panoptikumok sohasem vonzottak, mindig mások miatt kerülök ilyesféle helyekre (lásd a Levelek New Yorkból legelső bejegyzésében is). A kanyargós járat mind lejjebb ereszkedett a mélybe, s mint gyengébbek voltak a látási viszonyok, erősen párás volt és  sejtelmes. Persze, pszichikailag az embert felkészítik erre a hangulatra, és rá is játszanak a hatás érdekében. A különféle kiírásokon az alapinformációk mellett angolul és magyarul is rengeteg utalás történik szellemekre, kísértetekre, vándroló holt lelkekre. Még mielőtt az emlegetett Dracula-kamrához értem volna, egy elágazás elé kerültem. Egyik folyosó egyenesen haladt tovább a gyér fénnyel, míg a másik egy koromsötét járat. A bejáratánál figyelmeztetés olvasható, hogy annak is inába szálljon a bátorsága, aki vidáman szambázott mindeddig az évszázados folyosókon.

„A Labirintus ezen szakaszán teljes sötétség uralkodik. A Sötétség Labirintus megtéveszti az érzékeket, próbára teszi az érzékelést miközben kitágítja a tudatot. Azonban nehéz nyugodtan haladni a sötétben, amikor a látogató tudja, hogy a Sötétség Labirintusban paranormális jelenségeket figyeltek meg: suttogások, leereszkedő fehér köd, hirtelen lehűlő hőmérséklet, soha utol nem érhető árnyak.”

És azt is elmondják, hogy itt teljesen magára van utalva az ember, de ha pánikba esnék, akkor a sötétben tapogatva a falon találhat egy fonalat, ami kivezeti a kísérteties helyről, s persze, csak erősebb idegzetűeknek javasolják ezt a kis kalandot.

Photo by Artur Dancs

A kék szem

Nos, nem hiszem, hogy az idegeimmel bárminemű gondok is lennének, annyira lenyugodtam én már az elmúlt években, hogy ha ennél nyugodtabb lennék, akkor el kellene kezdenünk aggódni. Mégis valami visszatartott, és percekig álltam a sistergő csendben az elágazásnál, mígnem el nem dőlt bennem, hogy ez ma nem az a nap, amikor én próbára akarom tenni akár az idegrendszeremet, akár a hangulatomat. Nagyon meglepődtem magamon, de nem mentem be a sötét barlangba. Egyet tudok bizton állítani, hogy ennek semmi köze a gyávasághoz, csak azt éreztem, annyi energiát és erőfeszítést igényel tőlem ez, amit nem vagyok hajlandó erre most megadni. Elindultam, hát, azon a folyosón, ahol valamennyi fény derengett, s azt hittem, ezzel elrendeztem a dolgot. De nem így volt. Nem hogy csak ott és akkor, de mindmáig eszembe jut az, amit ott éreztem, s nem hagy nyugodni, mert azóta sem találtam meg még magam számára sem a magyarázatot, miért nem mentem be a sötétbe, miért ijedtem meg a tudatom kitágulásától, miért rettentem vissza attól, hogy felélénkülhetnek érzékeim. Mindaddig senki mással nem találkoztam a folyosókon, egyedül voltam a labirintusban, bár tudtam, hogy még két-három ember lement előttem, senki utamba nem került. Legszívesebben véget vetettem volna a barlang-barangolásnak, restelltem is volna magam, ha megfutamodom, s majd arról kell beszámolnom az én barátomnak , hogy ez most nem jött nekem össze. Így is zaklatott voltam már a sötét labirintus miatt. Amikor a következő elágazáshoz értem, tudtam, hogy jobbra kell tartani a Dracula-kamra felé , balra a kijárat felé vezet az út, de az is nagy kerülővel, visszafordulni is hosszadalmas lenne már, s tudtam, hogy az nagyobb lelki gondokat okozhat a későbbiekben. Álltam, és hallgattam a csend sistergését, és hangok is jöttek. Csak elvétve egy-egy idegen szótag. Sustorgás. Annyira diszkomfort érzetem támadt, hogy felsóhajtottam: „Már csak sustorgások hiányoztak nekem…” Ebben a pillanatban a sustorgás felerősödött s mind közelebb ért, már lépteket is hallottam, a fehéren gomolygó füstből meg két alak rajzolódott ki. Mozdulatlanul álltam, s vártam, immár mi lesz. Hirtelen nagy visításra rezzentem össze. A nő, aki egy férfi oldalán egy oldalsó kamrából lépett elő – gondolom, ugyanolyan rémisztőnek látott a füstgomolyon keresztül, amint ott álltam mozdulatlanul, mint amilyen nekem volt az ő sustorgásuk, és ennek tiszteletére egy élénket sikított. Majd mikor bevégezte a sivalkodást, udvariasan mosolyogva zavartan elnézést kért, és tovább mentek. Annyira megdöbbentett a jelenet, hogy aztán sem bírtam megmozdulni, ez még jobban megrémítette a nőt, és miközben sietve rángatta el a férfit onnan, folyton vissza-visszanézett, ameddig láthatott…

A feljegyzések szerint 1462-ben Mátyás elfogatta addigi szövetségesét és sógorát, Vlad Tepest, akivel a kereszténységet védték a törökökkel szemben Európában. Vélemények szerint az elfogatás elsődleges oka az volt, hogy Vlad hátat fordított szövetségeseinek és összepaktált a muzulmánokkal és elárulta Mátyást, aki ezért elfogatta, és a Hunyadiak várába hozatta. Más vélemény szerint Mátyás megelégelte a Dracula grófként hirhedté vált Vlad hidegvérű kegyetlenkedéseit Havasalföldön, és emiatt záratta be. A legenda szerint a vár alatti labirintus eme félreeső sötét és embertelen kamrája volt Vlad vajda, alias Dracula gróf börtöncellája egy éven keresztül. Történészek egy része Vlad szabadulásának évét 1475-re  teszi, és bizonyos dokumentumok arra is utalnak, hogy a visegrádi vár börtönében is eltöltött pár évet Mátyás király fogságában. Állítólag szabadulása után még kíméletlenebb gyilkosságok tapadtak a kezéhez. Az viszont egyik elmélettel sem cseng egybe, hogy a legnyirkosabb, leghűvösebb és leginkább gőzben úszó kamra közepén miért fekszik egy kőlap, amelyen ennyi áll: „Dracula – Anno Domini 1476”. És annak ellenére, hogy barátom következetesen Dracula sírboltjaként emlegette nekem a helyet, erre utaló jel egyáltalán nem fellelhető a helyszínen és egyebütt sem. Tepest ugyanis meggyilkolták egy összeesküvés során 1476-ban, a történelmi feljegyzések szerint Snagov szigetén lett eltemetve, de a feltárások kiderítették, hogy a sírboltban talált csontok, nem emberi maradványok, hanem kőkorszakbéli állatcsontok, és inkább az a feltételezés áll közelebb a valósághoz, hogy Vlad Dracul gróf az általa alapított Comana kolostorban található, ahol lefejezve temették el, mivel fejét  a török szultánhoz vitték bizonyíték gyanánt, aki karóba húzatta azt.

Photo by Artur Dancs

Mindenképpen irritált voltam, és azzal sem voltam kibékülve, hogy a magyarok meg minek akarják a maguk részét kivenni a Darcula-meséből. Alig vártam, hogy kiérjek a barlangból. Amint kiléptem a napra, a hangulatom is jobb lett. Persze, nyomottabb voltam, de legalább nem bosszankodtam olyan dolgokon, amihez lényegében nincs közöm. Mikor a napsugárban kicsit megenyhültem, üzenetet írtam Los Angelesbe:

„- Küldetés teljesítve. Adósságot ledolgoztam (pörformansz). Morbid vagy – de hát ezt tudtuk. Labirintus jó embereknek lehet elviselhető. Te az vagy. A jelek szerint, én nem. Túlélem. De Dracula nem itt nyugszik. Budapest ölel. És én is.”

A válasz nem is váratott sokáig:

„- Te a LEGJOBB vagy. LA LA ölel. Én imádlak.”

„- Ne hízelegj. Aludnod kéne. Asszonyt szeresd. Gyerekeket ne lármázd fel”

„- Kabd be”

„- Aha”

És miközben megerősítő üzeneteket küldtem Moninak is, hogy ebédre feltétlenül, és minden további nélkül otthon leszek, mindenképp szerettem volna annyi időt lopni még magamnak, hogy kicsikét elvesszek a várnegyed sikátoros kisutcáiban. A Tóth Árpád sétány felől egy idős pár közeledett, hetvenesek lehettek, az asszony egy csokor vadvirágot szorongatott a kezében, a sarkon elbúcsúztak egymástól, és a férfi a sétányon ment el tovább, míg a hölgy irányomba indult el. Épp elkaptam egy nagyon tetszetős szöget, és örültem, hogy belesétál a képbe. Riadtan ugrott félre, elnézéseket kért. Mondom, én kérek elnézést, de olyan jó, hogy belesétált a képembe, és meg is mutattam neki.

Photo by Artur Dancs

– Jaj, maga nagyon kedves, de nem kellene rám pazarolnia a fényképeket, mikor itt annyi a szépség.

– Nagyon szép a csokra, amit a lovagjától kapott, mindent láttam ám!… – vigyorogtam viccelősködve.

– A kertemből szedtem. A fiamnak viszem a temetőbe.

Olyan borzalmasan éreztem magam a váratlan megjegyzéstől, hogy meg sem bírtam szólalni.

– Semmi baj, kedveském – szólalt meg a mama, és a kezei közé fogta a kezem, úgy nyugtatgatott – Honnan is tudhatta volna maga… Semmi baj. Maga idevalósi? Nem láttam még errefelé.

– Nem, New Yorkban élek. Vágytam Budapestre, ezért vagyok itt.

– Maga idejön, mert vágyik Budapestre. Akik itt élnek, meg nem becsülik. – körbemutat vékonyka karjával, kezében a virágcsokorral, mintha megáldaná a környéket – Hát, nem csodás, nézzen körbe! Ha arra letér majd jobbra, nagyon szép fényképeznivalókat talál. Oda járnak a fényképészek a menyasszonyokkal és vőlegényekkel, annyira szép. Arra menjen, kedveském.

Megköszönöm az útbaigazítást, kérdem, itt lakik-e a várban, s mondja, hogy mostmár igen, nagyon békés, csendes hely. És szép, nem győzi ismételgetni. Majd visszakérdez, mi a tervem ittlétemre.

– Nem sok ez az ittlét, csak két nap.

– Két nap! Nagyon vágyhatott, ha két napért olyan messziről iderepült. Nagyon derék dolog ez.

– Ez a szakmám, repülgetek ide-oda. És ha nem kell repülnöm, akkor meg azért repülök, mert nem nyughatok már egy helyben.

– Magának a szakmája is szép. És a lelke is. Meg a szeme! Olyan szép tiszta, csupa jóság. No, de menjen, biztos, hogy nagyon sok helyre el akar jutni, ha ilyen kevés az ideje…

– Hangulatokhoz. Oda akarok eljutni, nem is annyira helyekhez. Persze, ezekért a hangulatokért el kell egy-egy helyre menni. Most például ebédelni megyek az itt élő családommal. És ma van egy drága jóbarátom születésnapja – nem is tudja, hogy itt vagyok, majd csak becsengetek hozzájuk délután… Este pedig sétálni szeretnék a város fényei alatt a Dunaparton, és leülni borozni egy kedves ismerőssel. És tetszik tudni, még mit?… Libegni! Felmenni Zugligetbe, felülni a libegőre a János-hegyig és vissza. Kürtőskalácsot enni és tejfölös lángost! Kora reggel meglesni a körutat, és késő este felmenni a Citadellára. Óbuda kisutcáin csavarogni és pogácsát enni egy kis vendéglő teraszán. És a hársfák zsongását hallgatni.

Photo by Artur Dancs

Emlék a Zugligeti Libegőről

– Micsoda gazdag tervek! Látja, kinek is jutna eszébe itt, hogy felmenjen a libegőhöz és lángost egyen! Idejét sem tudom, mikor sétáltam este a Dunaparton. De most megfogadom magának, kedveském, hogy egyik este le fogok menni. Kedvet kaptam magától Maga tele van élettel. Soha ne veszítse el lelkesedését, és meglátja, mindig boldog lesz. Még a libegőt sem zárom ki. Még azt sem. Na, menjen, siessen, ne vesztegesse itt egy öregasszonnyal a drága idejét. Menjen az útjaira!

Így a boldogság ígéretével tarisnyámban folytathattam immár utamat. Ezt az örökös, véget nem érő titokgyűjtő utamat.

Budapest és titkaim 2.


Nem mintha különösebben meg próbáltam volna fejteni, de azon a reggelen arra jutottam, hogy minden bizonnyal azért esik jól minden egyes visszatérés alkalmával Budapesten felrohanni a várba vagy a Citadellára, mert akkor az ember egyszerre meglátja Budapestet, mindenestül, Dunástul, hidastul, korzóstul és bazilikástul, és tudatosul benne, nem álmodik, tényleg itt van, és hogy ez mennyire pazar állapot.

Photo by Artur Dancs

Mint aki sosem járt a várnegyed utcáin, izgatottan és kíváncsisággal másztam a lépcsőket fel a kilátóra, a Halászbástyára. Annak talán valóban meg lehet három évtizede is, hogy ide utoljára felmásztam – gondolom, pontosan azért, amit korábban említettem, hogy sokan elkövetjük azt a hibát, hogy ha valahol már jártunk, elkönyveljük, és leírjuk a listánkról. Most, hogy túl életem delén hivatásos utazóvá lettem, megmosolygom akkori önmagamat, és élvezem, ahogy Budapest újra megnyílik előttem, mint a növény, amelynek virágzását az ember egész télen, éjt nappallá téve várta a kikelettel. Felidézem azt az estét vagy éjszakát, amikor frissen érettségizett és katonaviselt emberként, a rendszerváltás környékén áttelepült egykori iskolatársaimmal, akkori barátaimmal felsuhantunk a várba – akkor még ment ez nekünk – a kanyargós lépcsősoron, és a Halászbástya lépcsőin bohóckodva fényképezkedtünk nagybátyám jó öreg – abban az időben vagyont érő – Zenitjével fekete-fehér Fortepan filmre.

Photo by Artur Dancs

Halászbástya

Akkor is önfeledt voltam, mint most is. Igaz, hogy teljesen más, egy egész életet felölelő önfeledtség-különbség volt ebben az amúgy mégis szinte teljesen hasonló állapotban. Kerestem azta lépcsőt, ahol futkostunk vihogva, és látom, ma már el van kerítve és fizetős kilátó. Csak belépőjeggyel lehet felszaladni azon a lépcsőn és lenézni a vén Dunára. De szerencsére álmomból felébresztve is tudnám, mi merre van ott fenn, és itt jön elő a trükk, amiről korábban említést tettem, hogy hagyjuk ugyan átadni magunkat minden újnak, amit a régről ismert helyek mutatni akarnak nekünk, de azért, ha erre szükség van, okosan élünk korábbi ismereteinkkel a hellyel kapcsolatosan. És a fizetősnél is jobb kilátás fölött találtam magam perceken belül, és elém tárult a délelőtti kora nyári napsütésben fürdőző város. Az árkádos folyosón, ahol pár éve – vagy tíz is?… – a parlamenttel a háttérben szabadon fotózkodtunk Laci barátommal, ma már méregdrága, turistáknak szánt étterem foglalta el a kilátást, és csak akkor lehet kilátni, ha az ember asztalt foglal – és erre a bejárónál állingáló csokornyakkendős ültető szigorúan odafigyel, nehogy óvatlanul potyafotósok szökjenek be az előkelő népek közé a panorámát meglesni. Budapest réges-régen felismerte a turizmusában rejlő lehetőségeket, és amit csak tehetett, pénzzé tett. Aztán, mint ahogyan lenni szokott, egy teljes iparág, a „lehúzós” épült ki belőle, aminek egyetlen eltökélt szándéka a legrövidebb időn belül a legtöbb pénzt bezsebelni a város hátán a naiv látogatóktól. Mert azért nem minden látogatót lehet kizsebelni Budapesten sem. Az lehet, hogy a kelet-európai turista nem annyira világjártas, mint az amerikai vagy a nyugat-európai, de az is tény, hogy egy erdélyit nehezebben lehet az olcsó lehúzós trükkökkel megkopasztani, mint egy rutinos világutazó amerikait. Hogy erdélyi is és amerikai is vagyok egyben, különc státusszal lát el, és akár be is szökhetnék a teraszra, de akár meg is engedhetném magamnak a pimaszul feltupírozott áru kávét is. De minek?… Attól, hogy megengedhetném magamnak, nem jelenti azt, hogy nem esne rosszul, hogy Budapesten engem is lehúztak. Még akkor is, ha tudatában vagyok, és szándékosan mennék bele. Nem is emiatt nem ott ültem le meginni azt a frissítő  kávét, hanem egy másik – jellegében hasonló helyen a Mátyás-templom túloldalán a macskaköves kisutcában, mert ott volt dolgom. A Fekete hollóról is hallottam én mindenféléket, jót is, rosszat is, meg azt is, hogy a cigányt is felszámlázzák a csirkepaprikás mellé, ha éppen a halláskörzetünkben muzsikált, míg a csontokat szopogattuk.

Photo by Artur Dancs

Az árkádok alatt

Az utcára nyíló terasz üres volt még, egy pincér a napernyőket bontogatta – láthattuk a korábbiakban, mennyire lényegretörő szerepe van a napernyőknek manapság, nem lehet elbagatellizálni az ilyen irányú tevékenységet, s az sem helyes, ha az ebben ügyködő személynek elvonjuk a figyelmét a fontos munkában. Akkor nyithattak, mert mikor beléptem a teraszról az étterembe, senkit nem találtam ott. Mégiscsak a teraszon ernyőt bontogató pincérre hárult a feladat, hogy utánam ugorjon, és komornyikra emlékeztető eleganciával sasszézzon elém karján a fehér kendővel, ahogy az a könyvben meg van írva.

– Good morning, sir! May I offer you a table outside or inside, would you like to have lunch or just a drink? (Jó reggelt, uram! Ajánlhatok-e önnek egy kinti asztalt, esetleg odabenn, ebéd lesz vagy csak egy ital?) – hadarta angolul, hiszen ki is feltételezné, hogy a várnegyedbe egy magyar ember jönne fel früstükölni vagy kaffézgatni, de én vettem a lapot, és rezzenéstelen arccal intettem:

– I will just sit outside and please… would you do me a huge favor, I’m looking for mister Alex. (Kinn ülnék le, és kérem… megtenne nekem egy nagy szívességet, egy bizonyos Alex urat keresek)

– Alex?… Oh, okay. Right away! Who is looking for him, may I ask? (Alex?… Ah, rendben. Azonnal! Megkérdezhetem, ki keresi?) – és kendőjével jelképesen helyet sepert nekem a terasz egy bennebb eső piros kockás abroszos asztalánál.

– Oh, just a guy from America (Ó, csak valaki Amerikából…) – válaszoltam kurtán, és jeleztem, hogy csak az itallapot hagyja ott. Mikor eltűnt az ajtón, annyit hallottam bentről:

„- Sanyi, a kopasz amcsi a teraszon téged keres…”

Rendesen nem is volt időm elolvasni az épületre erősített plaketten annak műemlék jellegét, mert az ajtóban felbukkant egy fej. Kíváncsian hajolt ki, előbb, mintha csak véletlenszerűen lesne ki odabentről, majd jól kihajolva ismét, szinte derékig, hogy megnézze, miféle kopasz idegeneket evett ide a fene már nyitást követően, s főleg, miért. Szemmel láthatólag nem ismerte fel látogatóját, amin egyáltalán nem kell meglepődnünk, hiszen a látogatója sem ismerte őt, sőt, talán pontosabb ha úgy fogalmaznék, halvány fogalma sem volt róla egyikünknek sem, ki a másik. Hatalmas csalódás lehet ez minden olyan nyájas olvasómnak, aki arra számított, hogy az eddigiek fényében most majd két, egymástól távolbaszakadt ember lel egymásra ebben a jelenetben, egymás nyakába borulnak, egymás karjaiba omlanak, és hatalmas hátlapogatások közepette, óbégatva, kipirult, könnyes arccal örvendeznek majd egymásnak. Mert semmi ilyesmi nem történt, és távolról sem mutatkozott semmi ilyesféle meghitt szentimentalizmusra kilátás a Fekete holló teraszán. Egy budai pincér számára azonban nincsenek megfejthetetlen rejtélyek, és szinte a vérükben van fellebbenteni a fátylat, mindenféle titokról, ha azt a helyzet úgy kívánja. Emberünk igazított egyet a gallérján, felcsapta a fehér kendőt a karjára, és lelépett a lépcsőn, egyenesen az asztalom mellé. Kissé udvariasan megdőlve odahajolt, és kimért kíváncsisággal üdvözölt:

– Sir… ? – köszönés, megszólítás és egyben kérdés is volt ez az egy szótag. Szikár, életedzett, bőbeszédű arcvonásokkal ellátott középkorú férfi állt előttem. Közben a mellettem lévő ablakban meglebbent a  függöny, minden valószínűség szerint odabenn a személyzet többi tagja készenlétben figyelte, hogy a titokzatos idegenről kiderül-e gyorsan, hogy valami dollárpapa-e vagy csak álruhás adóellenőr (bár arról megoszlanak a vélemények, milyen egy nem álruhás ellenőr, ennek hiányában pedig meglehetősen nehéz következtetéseket levonni az esetleges álruháról, de egy olyan vendéglőben, ahol igazságos Mátyás királyunk képe díszeleg fő helyen, nem is jó ebbe mélyebben belegabalyodni)

Photo by Artur Dancs

Fekete holló

– Sándor! – válaszoltam magyarul – Hagyjuk ezt… – intettem, és letettem az itallapot, amit nem is volt alkalmam áttekinteni, mert a pincérem olyan villámsebességgel bukkant fel, amilyenre csak ritkán van példa manapság a vendéglátóiparban.

Az emberem összerezzent, és kiegyenesedett, Nem tudom, hogy ez annak a jele-e, hogy ha magyarul szólaltam meg, akkor nem kell annyira tisztelnie, hogy megdőlve lesse a szavaimat, vagy csak meglepődött, és odébb húzódott, mert nem tudhatni, mire számíthat valakitől az ember, akiről első pillanatban azt hitte, amerikai, majd meg tökéletes magyarsággal szólít nevemen…

– Honnan tudja a nevemet?

– De hisz ott írja magán. És a kollégája is úgy szólította, ha nem csalódom.

– Nekem azt mondták, maga amerikai…

– Változtat ez bármit is?… Amúgy van benne valami.

– Tökéletesen és választékosan beszél magyarul!

Photo by Artur Dancs

Meseautó

– Azok szoktak elfelejteni magyarul, akik sosem éltek külföldön, és egy hétre kikerülnek Amerikába, máris idegen nekik a magyar nyelv. Mi, akik régebben élünk távol, és tudatában vagyunk, mit veszíthetünk, szeretjük tudni, hogy mindig szépen beszéljük a magyart. Persze, olcsón kapható emberek mindenkoron akadnak. Közöttünk is… Sándor, mennyibe kerül maguknál öt feketekávé?

A pincér körbenézett, és mivel rajtam kívül még az utcában sem láthatott más potenciális kávéfogyasztókat, mégiscsak beadta a derekát, odahajolt, hogy jobban halljon:

– Ötöt mondott?

– Annyit.

– Távol álljon tőlem, hogy véleményemmel terheljem, de öt fekete…

– Annyira drága?…

– Már hogy nehogy szívrohamot kapjon!

– Nem venné ki jól magát… képzelje csak a szalagcímeket… – folytattam száraz iróniával rezzenéstelen arccal.

– Tessék?!… – mered rám kikerekedett szemekkel.

– Nyugodjon meg, nem tervezem pont ma délelőtt feldobni a talpam …

– Ezt örömmel hallom – vette át a párbeszéd stílusát a szikár.

– …Egy kávét iszom majd meg én. A többi négyet csak kifizetem. Egy barátom járt magánál itt a múlt ősszel, ő kért meg, jönnék el ide, ha már Budapesten járok, és fizessem ki azt a  négy kávét.

– Hallja, magának szép barátai vannak – nevetett fel megkönnyebbülten a pincér – még majdnem azt hittem, valami spicli az adóhivatalból!…

– Maga csak ne blamálja az én barátaimat, mind becsületes, jóravaló ember!

– Akik fizetés nélkül távoznak, hogy majd félév után egyenlítsék ki a számlát… No hiszen! Amerikai a barátja is?

– Nem igazán amerikai ő sem, de Los Angelesben él. És azért nem fizette ki a számlát, mert maga nem hagyta. Hanem cserébe fényképezkedni akart vele.

Hirtelen csend lett, pár pillanatig töprengett, majd megvilágosult arccal egyenesedett ki és nézett mereven a szemembe:

– Maga annak a…?

– Ki ne mondja! Igen…

– … aki egy este itt ült a benti hármas asztalnál az újságíróval… emlékszem, egy fullajtár előtte beugrott megnézni, sokan vannak-e az étteremben, de nem volt nagy forgalom az eső miatt, pocsék idő volt… Micsoda becsületes emberek vannak a világban! – biccentett elismerően és ismét derűsnek láttam.

– No, látja! És még gyanusítgatni próbálta a barátaimat… – nevettem el magam én is.

– De akárhogyan is – húzta ki magát hivatalosan Sándorunk – itt ma nem lesz semmiféle számlaegyengetés. Az a számla ki lett akkor egyenlítve. Én székely ember vagyok, tartom az egyezséget.

– Székely?… Gondolhattam volna! Ki másba botolhat az ember a budai várban?…

– Mert mit tud maga a székelyekről?… – feleselt hamiskásan.

– Például azt, hogy az anyám Csíktaplocán született.

– Aztahej! Biza, az már nagy tudomány. Gondlohattam volna! Ki másba botolhat az ember a budai várban?… – kacagott jóízűen, hogy a bajsza is remegett – Na, hozom is a kávét. Simán rendel vagy feljavítva? – kacsintott rám.

– Amennyiben a javításba a konyak belefér…

– Az fér bele, amit maga akar, ma az én vendégem. Hosszú konyak, rövid kávé?…

– Testvériesen, Sándor, csak óvatosan, meleg nap lesz ma és még hosszú utak állnak előttem…

Amint a szikár székely eltűnt a bejárati ajtón, a semmiből, mintha csak varázsütésre, valahonnan három muzsikus cigány tűnt fel az ernyőm alatt, hegedűs, brácsás és a klarinétos, és hanyatt-homlok jött a bőgős is le a lépcsőn, és ott megállt. Húzni kezdték a „Hallod-e, nótás, füttyös kismadár” kezdetű nótát. Utólag már tudom, akkor csak a Gombház jutott az eszembe, „jeride, prímás…”, és élénken csápolni kezdtem a karommal, mint ahogy Jávor Páltól láttam a régi magyar filmekben, amiket állandóan néztem fiatalabb koromban. Bár, átvillant az agyamon, hogy a cigányzenekar is csak a pesti lehúzások egyik része, és hogy immár ennek a levét meg kell majd innom, ha Sándor kiállítja mégis azt a számlát. De nem érdekelt cseppet sem, mert olyan feneketlen jókedvem kerekedett a göndören kanyarodó muzsikaszótól, hogy a fellegekben éreztem magam. Azaz ott mégsem, mert az nekem munkával jár, hanem inkább egy régi mozifilmben, ahova mindig is vágytam, s bár azt hittem, egy kockás abroszos óbudai kis lokálban fog ez velem megesni egy kancsó borral, a kockás abrosz megvolt, Buda megvolt, és a nóta meg csak szólt, a prímás örömmel hajolt fölém a hegedűjével mesterien szólaltatva meg a dallamot. Hetvenes éveiben járhat, kopaszosan ritka, fekete hajú öregember, akinek meglepően szép fogsor virított a szájából, amikor mosolyogva mozgatta ajkai felett a vékonyka kis sikkes bajszát.

Photo by Artur Dancs

“Véled a szívem búját ma még eltemetem”

Teljesen megértem azokat a turistáknak, akik bedőlnek ennek a „lehúzásnak”, mert azt szavakkal nem lehet leírni, mennyire élettel teli érzés az, amikor a cigány a füledbe húzza szélesen mosolyogva és erőst nagy szakértelemmel azokat a pattogós nótákat. És ebben a pillanatban én feloldoztam minden magyar úriembert, aki hajnalokba nyúlva megállás nélkül húzatta a cigánnyal, míg el nem múlatta az összes pénzét, hogy aztán komoly kihívásoknak nézzen elébe a reggelinél a nagyságos asszony szigorú tekintete előtt. A mámoros varázslatnak hirtelen a mi jó Sándorunk vetett véget a vígaszsággal együtt, mint puskagolyó pattant ki az ajtón a tálcán a gőzölgő feketével és mellette a pohár konyakkal, és ráripakodott a prímásra:

– Nem kell most, Anti! Menjetek a dolgotokra! Az úr az én vendégem, földi… nem turista!

Majd valami fenékbe billentgetést is kilátásba helyezett a zenészeknek, amennyiben arra vetemednének, hogy anyagi juttatásokat forszírozzanak ki belőlem.

– Pazarul muzsikálnak, Anti! Pazarul! – ujjongtam lelkesen, felugrottam, hogy az öreget magamhoz öleljem.

– Régi muzsikus család vagyunk mi, nagyságos úr – fogadta az elismerést a prímás, miközben letörölte a verejtéket a homlokáról – Az én anyai nagyapám, az idősb Lakatos Vendel olyan híres volt, hogy még a színházba is vitték játszani. Tíz esztendeig is húzta a Hagymási Pétert a Honthy talpa alá, bizony… A művésznő meg minden este nyomott a homlokára egy csókot a szám végin, annyira szerette az én nagyapámat, úgy tudta alá adni a nótát, nem volt abban hiba.

Egyik ámulatból a másikba estem, hogyan fonódnak a múlt és jelen pillanatai egybe egy nagy Budapest élménnyé bennem, és legszívesebben az egész napot azzal töltöttem volna, hogy az öreg Lakatos Vendel emlékét feszegessük a Csárdáskirálynő kapcsán ezzel a drága Antival.

Archív

Honthy Hanna ás a prímás – Csárdáskirálynő (1963. Színházi felvétel)

– De ha maga a Sanyi vendége, én elhúzom a maga nótáját, más vendég úgysincsen még – tett aligha visszautasítható ajánlatot az öreg prímás.

– Holdvilágos kiskertemre… ezt dúdolta az én nagyanyám, amikor még volt annyi kedve, hogy danoljon, ahogyan ő mondta… – elmélkedtem fennhangon. De Anti már végig is húzta a vonót a húrokon, és pont elkapta a gondolataimat a dallammal. Talán még énekeltem is.

– Jól danolja az úr. Van tehetsége hozzá – ismerte el a prímás, mikor letette a hegedűt.

– Danoltam én – jól vagy rosszul – a Hajmássy Pétert is – kacagtam.

– Színésznek tetszik lenni a nagyságos úrnak?

– Annak éppen nem. Csak azért mégis megfordultam a színpadon vagy egyszer fiatalabb koromban. Lettem volna én színész, de mást választott a sors nekem, és ez pont így lett jól. Vannak színészek elegen, tehetségesebbek nálam, hálistennek! – és ennyiben is hagytuk a színművészet dolgát.

Amikor magamra maradtam a kávégőzbe mártott gondolataimmal és a konyakkal, a macskaköves utca csendjében Sándor szivárgott vissza az asztalomhoz, hogy hogylétem és barátom felől érdeklődjön, és hogy tényleg ő küldött-e ide.

– Márciusban jártam nála, és akkor szólt, hogy ha majd eljutok Budapestre, ezt a dolgot intézném el magával, nem szeretne adós maradni, és hogy üdvözletét is küldi.

– Tisztességes embernek látszott, én ugyan nem ismerem, csak a leánka, akit beszalasztottak ide széjjelnézni mondta, hogy valami nagyon híres ember, és hogy diszkrét kis helyet keresnek, ahol beszélgessenek az újságíróval. Úgy sajnáltam, a cigányok se voltak itt, hogy húzzanak valamit, olyan ocsmány idő volt.

– Juteszembe, Sándor, segíthetne nekem, maga bizonyosan jobb ismerője a környéknek, mint én. Ez az én barátom azt is kérte tőlem, a kedvéért látogassak meg valami embertelen helyet. Kell lennie itt egy barlangnak, ahol a monda szerint Dracula sírja van. A Gellérthegy alatt lenne?

– Óh a labirintus! Az itt van százméterre. De hát, maga is tudja, hogy Dracula nem létezett, Vlad Tepest nevezték így… – mosolygott elnézően, hogy ilyen butaságot kérdeztem.

– Persze, persze, azzal tisztában vagyok – mentegetőztem, de valaminek kell itt lennie, a barátom olyan lelkesedéssel emlegette azt a barlangot.

Közös erővel aztán kisakkoztuk, hogy csakis a Budavári Labirintusról lehet szó, ami pár percre van, és még ebéd előtt belefér az időmbe, hogy aztán családi körben tölthessem ígéretemhez híven az ebédidőt.

 

Photo by Artur Dancs

A teraszról oda lehetett látni, amíg a konyakomat szipogattam, a Szentháromság tér körül mind nagyobb tömegekben érkeztek a turisták, és kezdték ellepni a várnegyed kisutcáit és vendéglőit. Még mielőtt sok dolguk gyűlne, beléptem az épületbe elköszönni újdonsült barátaimtól és újfent kísérletet tettem a számlánk kiegyenlítésére.

– Ha ennyire ragaszkodik hozzá, nem bánom – vonta meg a vállát Sándor, és odaintette a prímást – Erre egy mód van: Antival eljátsszák a Hajmássy Pétert itt nekünk! – és göndören nevetve, a szikár ember megveregette a vállamat. De Anti nem vette tréfára, máris rázendített a nótára…

– Ácsi!… – mondom, megintcsak, ahogy a filmekben láttam – Onnan mondjuk, hogy… „Ne húzd, hogy a szerelemnek boldogság a vége…” És pillanatok alatt olyan fergeteges mulatság kerekedett, hogy az érkező vendégeket szinte észre sem vettük, csak amikor javában filmeztek már bennünket.

– Lássa, lesz itt bevétel! – súgta oda hamiskásan az öreg, és miután elbúcsúztunk, máris körbeállták az újonnan érkezett vendégek asztalát, és a muzsikaszó még a sarokig is elkísért.

(folyt. köv)

Budapest és titkaim 1.


Befordult a busz a Hősök terénél az Andrássyra, és a reggeli napfényben egy pillanatra megláttam a Vajdahunyad várát a ligetben. Álmosan ébredeztek az Andrássy út palotái a kellemes nyári reggelen, susogtak a fák odakinn, nem sok ember járt még az utcákon, a Kodály-köröndöt pedig érdekes árnyék-szín kontraszttá festette a reggel. Az Oktogonon átsuhanva egy pillanatra felvillant a körút, és a belvárosi kávéházak teraszai elkezdtek benépesedni, fehér kötényes pincérek gőzölgő kávéillatban szolgálták fel a brióst olykor operettszínészeket megszégyenítő piruetteket lejtve a tálcával a kezükben. Csicsergett minden, mikor egy pillanatra kiszálltam a Ritz előtt. A szálloda mindenese éppen a napernyőt feszítette ki a bejárat fölé, hogy az előkelő népek, amikor majd ki-beszállnak a taxiból, napszúrást vagy gutaütést ne kapjanak napközben, mert az igazán nem vetítene jó fényt a szállodára, és a jó öreg Budapestre sem.

Photo by Artur Dancs

Vajdahunyad vára

Képzeljük csak el a szalagcímeket a világsajtóban, hogy „A híres hotelmágnást Budapesten ütötte meg a guta a tűző napon, mert a Ritz-Carlton felelőtlen beosztottja reggel elmulasztotta a redőnyöket kellőképpen kifeszíteni”. Vagy „az ünnepelt, többszörösen Oscar-díjra jelölt hollywoodi színész a magyar fővárosban súlyos napszúrást kapott a szállodája előtti parkolóban, mire autóba szállt, ezért az etyeki többmillió dolláros forgatást napokra fel kellett függeszteni” Nagyon kesztyűs kézzel kell bánni a redőnyökkel ilyen szélsőséges időjárási körülmények közepette, amilyenek manapság a világon elharapóztak… És a redőnyt intéző alkalmazott enne a ténynek teljes tudatában és fontosságával tette is a dolgát redőny ügyben.

A reggeli csúcsforgalom lecsengett már, és a turisták még másnaposan reggelijük fölé görnyednek valahol, ha nem épp a kévéházak teraszán szürcsölik a presszókávét az Opera környékén. A várbuszon csakis egy-két olyan elvetemült volt, mint én. Befordultunk a Széchenyi térre a Gresham-palota előtt, és a Lánchídon lelassított a busz, hogy legyen alkalmam köszönteni a várost a kellős közepéről, a szívéből. A szívemből. Kifejezhetetlen boldogságot éreztem. Azt éreztem egészen pontosan, hogy ennél jobb dolog ebben a pillanatban nem is történhetne velem, bárhol másutt is lennék most a világon. Akkor sem, ha a Hollywood Hillsről tekintenék le a reggeli Los Angelesre, akkor sem, ha imádott New Yorkom napkeltéjét bámulnám az ablakból, amint szét terül Manhattan kontúrjain és lenyúlik az óceánig, akkor sem, ha a Hargita szénaillatos páráját szívnám magamba, és akkor sem, ha a Láncos előtti utca gyermekkori hangulatait nyomoznám épp a fákkal szegélyezett utcánkban Szatmáron. Ez a pillanat most csak Budapesté volt, az a pillanat, amikor sehol máshol sem lenne az ember szívesebben. Nagyon kevés ember van a világon, aki megérti szerelmeimet. Olyanok, akik pontosan, vagy helyreközel pontosan megértik valami vagy valaki iránti kötdősémet, sőt, makacs ragaszkodásomat, legyen az személy, legyen az hely, legyen az hangulat, legyen az New York, legyen az La La Land, legyen az Budapest vagy épp a Hargita. Talán az én hibám is ez. Nem tudok kommunikálni. Annak ellenére, hogy egész életemet a kommunikáció foglalta le, annak ellenére, hogy a jelenlegi kommunikációs éra soha nem látott kommunikáció-szegény korszakában még mindig jobban teljesítek az átlagnál, legbensőbb önmagamat nem tudom „kiközölni” magamból. Így titkaimmá válnak azok, anélkül, hogy titkolózni akarnék, és a felületes világban nem sok olyan akad, még az ember szerettei közt sem, aki időt szánna arra, hogy bezárt ajtókat nyitogasson a jobb megértés érdekében. Észbontó azonban számomra, ahogyan néhányan játszi könnyedséggel látják át a dolgokat. A titkokat.

Photo by Artur Dancs

Centrál Kávéház

Nemrég egy virtuális fotótárlatra kaptam megtisztelő felkérést, és Cseke Gábor barátomat kérték meg felvezetni a fotóimat. CséGé teljesen belém lát. Sosem tagadtam. Irodalmi mentorom pedig ismerősi körömből talán a legkevesebb időt töltötte velem személyesen. Azok a személyes találkozások is csak röpke, épp csak ölelésre elégséges pillanatok voltak, semmint bemutatkozásra. CséGé engem az írásaimból ismer. Szerintem soha senki annyi odafigyeléssel és alapossággal nem olvasta az általam leírt akármilyen szövegeket, mint ő. Ez lehet a titka. És így Gábor akarva-akaratlanul is átlát rajtam, és ismer engem. Mert azt írta:

„Dancs Arturból előbb a szövegeit ismertem meg, valamikor a huszadik század utolsó évtizedében. E szövegekből kiderült, hogy emberünk nagyon szeret repülni és hogy számára a világ bekóborlása minden pénzt megér. Sőt, talán annál is többet: egy egész életet.

Most, amikor már nem csak szövegeit, de általában nagy felbontásban készült képeit, azokon túl pedig őt magát is, az úgymond “révbe ért embert” jobban ismerem, elfogadom: Artur úgy próbál megállapodni, hogy munkája révén nyakába veszi a világot, és bátran elmondhatja, mindenütt körülmutatva, amerre jár: ez az én földem, ez az én bolygóm!”

 

Ez a titok: otthon lenni. Mindenhol. Tamásit rengeteget idéztem, magam is elmondtam ugyanezt mindig. Persze, csak azoknak mondhattam, akik odafigyeltek. Hogy Ábel az országban jár-e, a rengetegben vagy épp Amerikában, egy cseppet sem számít, a hely nem számít egy pillanatig sem. Csakis addig, amíg otthununkká lesz, onnan tovább már beépül a lelkünkbe. Ha valaki sehol sincs otthon, az élete egy nagy menekülés lesz önmaga és a világ elől. És mindig minden helyről azt fogja hinni, összeszövetkezett ellene. Pedig dehogyis. A világ olyan elmondhatatlanul szép és barátságos. Ha az ember veszi a fáradságot megbarátkozni vele. Ha hajlandó feláldozni a kényelmét, a komfortzónáját, a rugalmatlanságát azért, hogy közelebb kerüljön a helyhez, a világhoz. Akkor és csakis akkor lesz a világ hű szolgálója, szeretője, barátja és legfőbb védelmezője.

A Clark Ádám téren koránkelt belvárosi turisták őgyelegnek a hídfő oroszlánjaival fényképezkedve, odébb már csapolt sört is mérnek egy teraszon. Átsuhanunk az alagúton és ott a Horvát-kert. Budán… Dúdolok. A régi nyár dalai jönnek elő, és minden, ami valaha is Budapesthez kötött. És Honthy. Ha valaki van, akit akármikor tudok Budapesttel asszociálni, az Honthy és Cserháti. Igen, tisztában vagyok a meredek ellentéttel, és mégis bennem ez a kettő nagyon Budapest.  Persze, ezt megérteni is csak jobban, mélyen mögé tekintve lehet. Kommunikációs problémáimról már a blog kezdetekor, évekkel ezelőtt tettem említést, nem ismétlem magam, ez is csak olyan, nem tudom jól exponálni magam ahhoz, hogy akár legközelebbi barátaim is ne mosolyodjanak el cinikusan, ha Honthyt említem újfent Budapest kapcsán.

A várba vezető kanyargós utcákon haladva érzem, amint simogat a reggel. Höki barátném szokta mondani, amikor egy-egy hosszabb út után hazakerülve forgolódok az ágyban s a mindennapjaimban egy ideig, hogy azért van, mert a lelkem nem bír követni, s még nem ért utól. A buszból a várnegyedben kilépve azt éreztem, minden végre a helyén van, utólért a lelkem.

Photo by Artur Dancs

Budapesti nyári reggel

Mindig vágytam rá, hogy egyszer csak úgy megérkezzem Budapestre, bejelentkezzem egy szállodába, és miután lecuccoltam, lazán sétáljak ki, és vegyem a nyakamba a várost, mint egy utazó, mint ahogy ezeregy más helyen már megtettem a világban és mint egy turista, aki nagyon jól tud mindent a helyről, aki csal is kicsit, mert pontosan ismer minden szegletet, és mégis csak turista marad, engedi magát meglepni, engedi magát lenyűgözni, hagyja magát elkápráztatni.

Az a baj az emberekkel, hogy egy helyre, ahol már egyszer is jártak, úgy mennek vissza, tudálékosan, hogy na, én ezt itt már láttam, tudom, ismerem. De ha úgy közelítenének hozzá, mintha új lenne, ismeretlen lenne, akkor biza, az még nagyon sokszor elkápráztatná őket. Ez a másik titkom. Levetíthetem például New Yorkra. Hogyan lehet folyamatosan szerelmesnek lenni tizenkilenc év után is ugyanabba a helybe. Csakis úgy, hogy hagyom magam elbűvölni, akarom észrevenni a csodákat, amiket nap mint nap felvonultat nekem. És nem csak arra tartom, hogy együtt éljek vele, és megfőzze a kávémat minden reggel. Abban a pillanatban, amikor a szerelmeidben nem csak a mindennapjaidat akarod látni, azok ünneppé válnak azonnal, és folyamatos ünnep lesz az életed.

Mindig is igényelt egy kis erőfeszítést eljutni Budapestre. Pénz, idő… Az erőfeszítés ugyanaz ma is, csak más szinten. Pénz, idő… De a vágy mindenekelőtt. Repülőjegyekben mérjük most a pénzt, hotelszobában, vacsorákban… Ma már nem három óra az idő, de húsz is akár az átszállásokkal. A legfontosabb kérdés tehát az volt: akarok-e a kevés szabadidőmből két napot (egyet oda s egyet visszafelé) feláldozni azért, hogy – mennyi is marad? – két napot Budapesten lehessek hullafáradtan?… Ha ezt a komfortzónát az ember átlépi, másnap már a repülőn is találja magát Budapest felé. Hogy a hullafáradtság hol lépett ki a képből, fogalmam sincs, mert ezen a reggelen olyan friss és életvidám voltam, amilyen akkor sem lehettem volna, ha ezt az időt az ágyamban átaludva ébredek a nyári napsütésben New York-i otthonomban. Kinéztem a szállodákat is, remek ajánlatokra bukkantam…A Dunaparton, a Parlamentre néző például, vagy az Astoria a kiskörúton, a Gozsdu és a többiek… Dúskáltam a jobbnál-jobb ötletekben, és éreztem, most – negyvenhat évesen – teljesítem magamnak ezt a vágyamat is. Aztán mégsem mentem szállodába. Két emberre szűkült Budapest nekem abból a szempontból, hogy a sok itteni ismerős és rokon ellenére kikkel vagyok képes leginkább megérttetni az én Budapestemet. Laci barátommal sok évtizedes barátságunk emlékezetes évei kötnek össze, szatmári majd budapesti feledhetetlen élmények végtelen fűzére, míg Mónival meg a családi kötelék és gyermekkorunk legszebb évei, amikor kialakult köztünk az a féle testvéri kapcsolat, ami mindmáig összetart életeink viharai ellenére. Laci muskátliszegélyes, a budai dombokat a háttérben felvonultató páskomligeti rezidenciájára sem volt könnyű nemet mondani a fennebb felvázolt szándékom érdekében, de amikor Moni felvetette, hogy szívesen látna sokéves lemaradásainkat pótolandó beszélgetésben és nagy hallgatásokban is családi körben, akkor úgy gondoltam, engedhetek a világjáró turista terveimből egy ilyen ügy érdekében.

Amikor sok-sok éve, még csitri lányként unokatestvérem a Hargita tövéből a számára ismeretlen Budapestre tette át rezidenciáját, mélyvízbe vetette magát, és tapasztalatlanságából kifolyólag hatalmas árat fizetett azért, hogy kiismerje a város legrafináltabb bugyrait is. Sokszor eljöttem hozzá, sok időt töltöttünk együtt, és én mindig azon voltam, hogy az én szeretett városom szépségeit adjam át neki, enyhítve mindennapi nehézségeit, de ő már akkor túl sokat tudott ennek az egésznek a realitásairól. Nem, mintha az én világom kizárólagos mesevilág lenne csupán, de a kettőnk Budapestje olyan nagy mértékben távolodott el egymástól, hogy már egyikünk sem akarta az övét a másikra kényszeríteni. Szerettük ugyan egymást továbbra is, de hagytuk továbbmenni a másikat a maga útján, és a maga módján szeretni vagy gyűlölni Budapestet. Volt mindig egy közös pont. Amikor kizártunk mindenkit és mindent, és felültünk a Libegőre Zugligetben, és a kettős székben csak mi voltunk, a táj, Budapest – az imádott s a gyűlölt – és vagy élénken beszélgettünk vagy hallgattunk. Az a táj, a János-hegyi erdő, a pad Normafán és az ösvények a kilátó felé őrzik legféltettebb titkainkat. Ide soha nem hoztunk másokat magunkkal.

Photo by Artur Dancs

Miután a felajánlás Moni részéről elhangzott, nem válaszoltam azonnal ugyan, lepergett előttem ez az egész, sok évtizedes történet. Minden. S az, hogy manapság már tudatosabbak vagyunk, s mint olyan kétséges, hogy lesz-e még ilyen alkalom, s ha lesz, lesz-e elegendő még arra, hogy eleget legyünk egymással. És a második pillanatban már le is zártam a szállodák ajánlatait a gépemen, és visszaírtam, hogy jövök – jövök vendégségbe.

Nem mondom, hogy Moni vagy Laci teljes mértékben átlátta valaha is, amit számomra Budapest jelent, de minden bizonnyal a legközelebb állnak hozzá, másrészről meg legalább békén hagytak vele. Hagytak a magam kedvére, és vagy csatlakoztak hozzám, vagy csak hagytak megélni azt, amit éppen akartam. Találkozásokat, reggeli vagy épp éjszakai sétákat, céltalan kóborlásokat, helyeket, színházat, ismerősöket, barátokat, szeretőket, elmondhatatlan titkokat… akármit. Még a Dunakorzót is. Pedig az igencsak olyasmi lehet nekik, mint nekem a Times Square.

(folyt.köv.)

byclarkellis

"I would never want to belong to any club that would have someone like me for a member."

August MacGregor

Celebrating Sensuality. Intended for mature audiences, 18 and over

Living to help other disabled people, and people in need, Change the sign!! And Earth

I been online since 1994. I seen the internet at its finest. Then the World joined and fucked it up

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

tutorials4view

Watch free tutorials in Full HD (1080p) quality video tutorials, sorted by subjects, like: Photoshop, Gimp, Facebook, Torrents, Windows 7, Windows 8, Windows 8.1, Viruses and malware removal ( like ask,com, vqo6, Babylon ) and more and more.. If you like our tutorials and guided, please SUBSCRIBE to out channel at: http://www.youtube.com/user/ShaiSoft - tutorials4view.

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: