Nyár cikádaszárnyon az olasz riviérán (5)


 

San Remo vagy Sanremo?

Megoszlanak a vélemények és történetek is, amelyek a különböző névmagyarázatokat alátámasztanák a város nevével kapcsolatosan. A ligúrok Sanrémunak vagy Sanrœmunak ejtik. Egyik változat szerint ez Szent Rémusz nevére utal. A város neve minden régi ligúr, középkori olasz és szardíniai középkori térképen is két szavasként, San Remoként szerepel. Még Mussolini is ragaszkodott ehhez a régies formához. A későbbiekben olyan teóriák is napvilágot láttak, amely szerint a Sant’Eremo összevonásából jött létre a városnév, és így egy szóban írandó. Egyik formát sem iktatták ki, de manapság leginkább a Sanremo a használatos. Régi közlekedési táblákon vagy jelzéseken emitt-amott azonban továbbra is San Remo szerepel. Pontosan úgy, mint a ma már használaton kívüli egykori vasútállomás épületén is, ahová akkor este busszal Ospedalettiből megérkeztem.

Photo by Artur Dancs

Tulajdonképpen kétszer látogattam el Sanremoba. Mivel azon az estén már csak kevés városlátogatásra maradt idő alkonyat előtt, pár nap múlva kifejezett szándékkal utaztam vissza, hogy folytassam a felfedezéseimet a virágok városában.

Sanremo is középkori város, és mint a legtöbb tengerparti olasz város a kikötőtől húzódik fel a domb tetejéig. Az óváros, az egykori vár védőfalai segítettek a várost biztonságban tartani a szaracének és kalózok gyakori támadásaival szemben.

Az első, ami szembejött velem Sanremoban az elhagyatott vasútállomás a tengerparton. Az Ospedaletti felől érkező kerékpárút, amely, mint kiderült San Lorenzóig húzódik, jelezte az egykori egyvonalú sínpár útvonalát. A régi épületben dohánybolt működik és raktárak vannak. Jelenleg Sanremo vonatközlekedése a belvároshoz közel eső alagútban zajlik, ahová a városközpontból több helyen is le lehet menni.

Photo by Artur Dancs

A riviéra elhagyatott vasútállomásainak újabb példánya

A tengerparti állomással szemben kezdődik a város pálmasorral ékesített promenádja a hosszan a tengerbe nyúló déli mólóig és a kikötőig, ami az idelátogatók legkedveltebb célpontja.  A pálmafákat az orosz cárné, Marja Alekszandrovna ajándékozta a városnak 1847-ben, miután szerelmese lett a környéknek, és vakációvendége volt Ospedalettinek és Sanremonak is. A promenád ezért a Corso Imperatrice nevet viseli. Később II Miklós cár is járt itt, és Erzsébet királyné, a magyarok népszerű Sissije is kedvelte Sanremot, Alfred Nobel pedig olyannyira szívének közelinek érezte, hogy házat vásárolt itt, és élete utolsó éveit Sanremoban töltötte. A ház ma már múzeum, de a város és a környék egyéb módon is tiszteleg minden évben Nobel emléke előtt, ugyanis a Nobel díj-átadásra a virágokat Sanremoból és a környező virágtermesztő vidékről küldik Svédországba.

Photo by Artur Dancs

Casino Municipale di Sanremo

Még mielőtt naplementét nézni továbbmentem volna a promenádon a móló felé, a város másik ékességére is sort akartam keríteni, a kaszinóra. A francia Eugène Ferret tervei alapján épült és 1905-ben megnyitott szerencsejáték-palota a háborús évek kivételével folyamatosan működik azóta is. Míg Ospedaletti kaszinója a Villa Sultana impozáns épületében királyi rendelettel bezárattatott, Sanremo abban a kegyben részesült, hogy fennmaradhatott. Ehhez egy olyan kiváltságtörvényt léptettek életbe 1927-ben, amely nem tiltja ba a szerencsejátékot, hogy a környék ezáltal felvehesse a konkurenciaharcot az olyan közeli szerencsejáték-központokkal, mint Monte Carlo.

Photo by Artur Dancs

Sikátorok az óvárosban

A hangulatos belvárosi sétálóutcát nem akkor este, hanem pár nappal később jártam végig az óvárossal együtt, amikor visszatértem Sanremoba. Az impozáns kaszinó mellett csalódottan fedeztem fel a sétatéren az Ariston-színházat. Egyszer el is mentem mellette. Talán a korábbi évtizedekből felidézett emlékeimben a Sanremoi Táncdalfesztivál csillogása és pompája magasabb elvárásokat nevelt bennem. Pedig ebben az épületben olyan slágerek indultak a világsiker felé, mint a Volare, amit Domenico Modugno 1958-ban e falak között mutatott be a közönségnek. A táncdalfesztivált 1951 óta rendezik, és az olaszok egyik legnépszerűbb zenei fesztiválja mai napig is. Azt azonban kevesebben tudják, hogy a Sanremoi Táncdalfesztivál ihlette a későbbi, 1956-ban útjára indult Eurovíziós Dalversenyt. Az olasz dalokat az Eurovízióra pedig hosszú ideig itt, az Ariston színpadán választották ki.

Photo by Artur Dancs

A táncdalfesztivál otthona

Az óvárost első este, odaérkeztemkor a mólóról pillantottam meg először, és elbűvölt a naplementébe forduló sokszínű látvány, a hegyoldalra kapaszkodó színes házakkal, s a város tetején, mint a karácsonyfán a csillag, a csúcsdísz, ott a templom – mint ahogy azt megannyi, dombra vagy hegyre épült olasz kisvárosban megszokhattam. Akkor este tudtam, nem volt kétségem sem afelől, hogy vissza kell ide jönnöm, és bebarangolni a magas óváros sikátorait.

Van valami lenyűgöző báj ezekben a középkorból fennmaradt óvárosokban. Az ember órákig eis elveszhet a szűk kis sikátorokban, újabb és újabb árkádokat, macskaköves átjárókat, teraszokat felfedezve, és minél magasabbra jut, annál nagyobb eséllyel fedezhet fel kilátókat, olyan teraszokat, amelyek festményre illő vistát varázsolnak a szemünk elé a tengerre vagy a környező hegyekre.

 

Photo by Artur Dancs

Kilátás San Remo tetejéről

Nem volt ez máskülönben Sanremo magasvárosában is azon a délelőttön, amikor visszajöttem ide csavarogni. Persze, a mai kor kényelmes életének szemszögéből, mikor ezeket a nyáron kellemesen hűvös, kis kőkockákkal burkolt utcákat járja az ember, óhatatlanul felmerül benne a kérdés, milyen lehet ma ezekben a régi épületekben élni, van-e rendes kanalizálás, jut-e akár egy pillanatnyi napfény is a belső udvarokra nyíló lakásokba, vagy milyen itt télen, amikor még itt sincs szép idő, milyen nyirkos, esős időszakokban? Kiérve azonban a napos magasabban fekvő részekre, mindezek a morfondírozások eltűnnek és átadják a helyet az ámulatnak, amit az alattunk, a domboldalon lefelé görgő város és a szétterülő tenger látványa megunhatatlanul és fáradhatatlanul előidéz bennünk. És amikor az ember ott van a magasban, csak hogy a saját gondját gyarapítsa, hirtelen elkezd oda vágyni, le a völgybe, a tengerpartra, a vízparti sétányokra, a szellős promenádra, a pálmafák alá.

Photo by Artur Dancs

Az óváros utcáin

Csak azért nevetek magamban, mert eszembe jut, s ismerem már rég magam ebből a szempontból, hogy mindígy így vagyok s voltam ezzel, mindig másutt szerettem volna lenni, mint ahol éppen adott pillanatban vagyok. S ha előfordult olykor, hogy éppen ott voltam, ahol azt éreztem, a legtökéletesebb hely számomra abban a pillanatban, és hogy sehol egyebütt nem lennék éppen akkor szívesebben, azt nagy magamra találásnak éltem meg, és emlékezetes boldogságpontként életutazásaimon. Pontosan tudtam, hogy amikor majd lesétálok a hegy tetejéről, és leülök a kikötő egy árnyékos teraszán egy jeges Aperol Spritz-cel elkényeztetni magam a déli forróságban, akkor az az első esti látogatásom jut majd eszembe napokkal azelőtt, mikor a mólóra kisétálva az alkonyban megláttam a magasvárost, és ha az egész napos gyaloglást követően Bordigherából Ospedalettibe a lábam s az időm engedte volna, legszívesebben felfutottam volna a dombra. De azt is tudom, hogy ezek a folytonos máshová vágyódások idézik elő bennem azt a szükséges belső feszültséget, amely folyamatosan hajt előre, amelyek, mint az atom részecskéi mozgásuk során, energiát termelnek és szabadítanak fel ott legbelül, és ezzel mozgásban – életben tartanak.

Photo by Artur Dancs

San Remo

Tucatszám készítettem azon a fáradt estén a fotókat a mólóról, amely olyan mélyen nyúlik be az öbölbe, hogy a város teljes panorámáját kényelmesen a szemem elé tárta. És mindvégig tudtam, hogy a képek csak ugyanolyanok lesznek, bármennyire is bennem a kényszer újabb színeket vagy hangulatokat belevarázsolni, s azt is tudtam, hogy akármennyi képem is lesz este vagy nappal is innen, egyik sem fogja pontosan visszaadni azt, amit csak azon a helyen él meg az ember. Amikor a tenger sós levegője csapódik ki bőrünkre, a napmelegítette tengervíz jellegzetes illatával, a halászcsónakok halszagával, az öböl városfelőli túloldaláról, a koszorúba, a promenádra épített, tengerre néző kisvendéglők felől érkező szellő ételszagával, a hullámtörőnek csapódó hullámok tapsával, akkor, és csak akkor válik teljessé a kép. Ezt pedig még a mai korszerű fotográfia tudománya sem tudja egyelőre megörökíteni. Mikor kellőképpen elszaladt az idő a kikötő felett a napnyugtával együtt, hirtelen eszembe villant, hogy ideje lenne utánanézni az egész napos csavargás végén a Bordighera felé tartó busznak. Éreztem, ha itt kerítek sort egy kiadós vacsorára a mozgalmas és kilométerekben gazdag napot követően, minden bizonnyal ott fog az álom elnyomni a teraszon, főleg, ha egy pohár bort is iszom a vacsora mellé. A kikötőből a főutcára visszatérve a ventimigliai busz éppen elhaladt az orrom előtt, és mint az oszlopra kiragasztott mentrendből kiderült, az volt az utolsó aznapra. Kénytelen voltam újabb sétát beiktatni, és felmenni a városközpontba, ahol már kigyulladtak a fények, és a vendéglők teraszai megteltek az esti lanygmelegben társalgókkal. Az állomást kerestem, emlékeztem, hogy Bordigherára láttam érkezni a későbbi órákban is személyvonatokat, amelyek megállnak ott, és nem csak keresztülrobognak a francia határ felé. A központi parkon akartam keresztülvágni, hogy rövidítsek, mikor egy szembejövő idősebb asszony odasietett hozzám, és valamit mondott olaszul, amit elsőre nem értettem, ezért megfogta a karomat, és visszarángatott a park lépcsős feljárójától.

– Ne menjen oda – mondta.

– Miért?! – értetlenkedtem.

– Nem jó. Rossz emberek. Ne menjen oda.

Photo by Artur Dancs

Soha nem érzek félelmet New Yorkban, amikor este kimegyek sétálni. A Central Parkot éjfél után zárják, de nyárestéken éjfél előtti percekben sokszor előfordul, hogy kimegyek a Bethesda-kúthoz, ahol az árkádok alatt egy szép hangú nő énekel áriákat, hogy zeng a hangja az egész parkban. Mindenütt koromsötét, csak az árkádok fényei szűrődnek ki, és a felső terasz melletti úton az utolsó konflisok petróleumlámpái pislákolnak valamennyi fényt a környékre. Nem félek egyebütt sem, s tulajdonképpen itt sem hiszem, hogy a város kellős közepén ebben a kis parkban bármilyen bajom esne, de megköszönöm az asszonynak, és megfogadom a helyi ember tanácsát, nem megyek be. Megkerülve a parkot a fényes utcán, azért belesek, és látom, valóban lézeng egy-két csavargó, italoznak, talán drogoznak is – nem az én dolgom. Ez is, mint a minden sarokból felbukkanó afrikai bevándorlók csapatai, tetszik, nem tetszik, ezeknek a településeknek a jelenkori mindennapjaihoz tartoznak immár. Lehet úgy tenni, nem vesszük észre őket – ez a nehezebb – de lehet bosszankodni is felette eleget. De attól ők még ugyanúgy ott lesznek. Engem sem foglalkoztat a park ügye és a homályos ügyleteket bonyolító feketék bandája sem annál tovább. Sokkal inkább a szeretném a vasútállomást mihamarabb megtalálni, és míg odaérek élvezni a mediterrán kisváros esti, kellemes hangulatát. Azon azonban még eltöprengek, miért volt annyira fontos az asszonynak megállítania. Láthatta, nagy darab ember vagyok – igaz azt is láthatta, nagy kamerával felszerelt, jólöltözött, tétova turista vagyok. Az jutott eszembe, lehet, hogy nem is annyira féltésből nem engedte, hogy a parkon át vágjam le az utam, hanem mert restellte, azt akarta, hogy a városuknak a szép emlékeivel maradjak meg inkább. Amióta itt vagyok, s persze, legutóbbi olaszországi utazgatásaim során is ugyanis megneszelni véltem az olaszok ilyesféle lokálpatriotizmusát, azt, ahogyan településeiket, kisvárosaikat szeretik, és igyekszenek azt az idelátogató előtt kellemesebbé, barátságosabbá és meghittebbé, vonzóbbá tenni. És sikerül is mindig. Olykor egy magamfajta, az elfuserált pol-kor világ fővárosából ideérkezőnek időbe telik ráhangolódni, visszazökkenni a „normális” emberek közé, vagy mondjuk úgy az új normálisból a régi, jólismert, megszokott normálisba visszautazni. Néha még engem is meglep egy-egy párbeszéd nyílt őszintesége, nyersesége, élce. De aztán mindig rájövök, hogy én ezt mennyire szerettem, és hogy ebben én nagyobb biztonságban vagyok, mint bármilyen képmutatóan bűbájos világban, mert ez az, ami: őszinte.

Photo by Artur Dancs

Bár nagyon fáradt voltam már, mégis örültem, mikor kiderült, a legközelebbi vonat, ami Bordigherában is megáll csak negyven perc múlva érkezik. Éreztem, hogy ennyi idő kell még nekem Sanremoval. Megváltottam a jegyem, hogy ezzel a gonddal is beljebb legyek, és vissza kimentem az utcára a földalatti vasútállomásról. Pár perce bolyongtam a környéken, messzire már nem akartam elkeveredni. Egy teraszvendéglőn akadt meg a szemem. Csendes volt, bentről szűrődött ki fény a két asztalra, és az utcai lampionok felől is valami sárgás fényszín. Egy férfi ült a kettő közül az egyik kinti asztalnál cigarettázva és a tenger felé bámulva elmerengve. Biccentettem neki, mint ahogy egy ilyen mikrovilágban az ember szokta, és beléptem az üres vendéglőbe. A falon mindenféle ételek képei, leírása és árai. Éhes voltam, ugyanakkor már az idő is szűkre mért volt. Ekkor a férfi a teraszról belépett. A cigarettáját a hamutálcán hagyta füstölögni, mint aki tudja, nem sok ideig lesz távol tőle. Kérdezi, mi járatban vagyok.

– Szeretnék enni valamit… Focaccia van? – kérdem a képeket pásztázva a falon.

– Egyen egy szendvicset. – válaszolta kurtán.

– Nem kérek. Más mi van?

– Semmi. – majd érezhette, hogy ez nyersen hangzott, majd mosolyt színlelve a szája szélén így folytatta – Tudja, mi van? Záróra. Na, vicceltem, csak húsz perc múlva zárok.

Nem az a féle ember volt, aki viccesnek tűnt, és a mondata sem tűnt annak, inkább egy álmosolyba bugyolált ténynek, amit ha tetszik, ha nem, ki kell mondani.

– Nekem meg félóra múlva megy a vonatom, éppen elég…

– Akkor egyen egy szendvicset. A feleségem is azért jött hozzám.

– De én nem akarok…

– Már nem is tud. – és elkezdte készíteni, közben mosolyogva rámnézett – Mit iszik?

– Spriccet.

– Azt én állom.

– Miért?

– Csak.

– Számít az, amit én akarok? – nevettem fel.

– Ha nem akarja a szendvicset, most mondja, ne dolgozzak rá.

– Csinálja csak… – intettem, és nem tudtam visszafogni a mosolyomat.

– Tudja mit, ha nem tetszik, azt se kell kifizetni. – majd miközben betette a szendvicset a sütőbe, a pénztárgéphez lép – három euró, de csak magának.

– Most mondta, hogy ha nem tetszik, nem kell kifizetnem, honnan tudja, hogy…?

– Mert tudom. Nézze, annyi pármai sonkát tettem magának bele meg sajtot, hogy létezhetetlen, hogy magának az ne esne jól. Ebbe a szendvicsbe én mindent beleadtam.

Photo by Artur Dancs

Alkony az öbölben

 

Az járt a fejemben, hogy ha New Yorkban lennék, vagy akárhol abban az említett elfuserált pol-kor világban, akkor nekem most sivalkodnom kellene és panaszkönyv után kapkodnom. Ez az ember a manapság divatos plasztikvilágban lévő valamennyi törvényt megszegte ebben a pár mondatban. Ehelyett én egyebet éreztem. Azt, hogy én ezt az ember nagyon szeretem, azt, hogy ez az ember szeret engem, a vendéget, aki záróra előtt ide becsörtetett egy falatra, és azt is, hogy ő minden tőle telhetőt megtesz még azért, hogy mindenkinek jól végződjön az estéje. Na, ez az, amit száz széles mosollyal és ezer gügyögésbe vegyülő mézes-mázaskodással sem lehetne elintézni.

– Kinn fogok leülni – mondtam, mikor az üzleti részét elrendeztük a dolognak.

– Bánom én – vonta meg a vállát. De kijött, hogy a hamutálcáját elvegye. Intettem, jó lesz nekem a másik asztal is, és ő meg maradjon csak ott, ahol érkeztem előtt volt.

Photo by Artur Dancs

Aperol Spritz

– Tényleg jó szendvicset csinált – ismertem el, amikor kihozta a harapnivalót az Aperol mellé, ami már a kezemben gyöngyözött akkorra. Biccentett, és leült mellém cigarettázni.

– Zavarja?

– Igen, zavarna, ha felém jönne a füst… – itt fel is ugrott a hamutálcával együtt, hogy odébb menjen – … de nem felém jön, maradjon csak – intettem azonnal.

Perceim maradtak a vonatig. A spriccnek is lassan fenekére néztem. Újra elismertem, hogy jó étellel látott el, azt is hozzátettem:

– Maga jó ember.

– Foglalt vagyok – mutatott a gyűrűjére, kacagtunk.

– Pech. Jöjjön ide – intettem, mikor felálltam búcsúzóra.

Odalépett.

– Öleljen meg! – szó nélkül megtette – Maga… maga!…

– Na menjen, mert még lekési nekem a vonatot, és haza kell vinnem magát. Mit mondok majd a feleségemnek?!…

 

Nyár cikádaszárnyon az olasz riviérán (4)


 

A találkozás Csipkerózsikával az üveghegyen túl

A Grand Hotel teraszáról a sétányt követve kapaszkodtam vissza a főútra. Az alagút túloldalán voltam, és alattam a teljesen belátható öböl terült el, legtávolabbi csücskében San Removal, a hajlatba fészkelve pedig – immár tudtam – Ospedalettivel. Az alagúton túl ugyanis helységnévtábla is tudtomra adta, elhagytam Bordigherát és átléptem Ospedalettibe. Balomon a meredek hegyoldalon virággal borított kőfalak díszelegtek, elvétve egy-egy villa nézett a kifogástalan panorámára. Miközben lépkedtem előre az úton, az járt az eszemben, hogyan járnak ki és be ezekhez a villákhoz. Igaz, hogy mindegyikhez vezetett egy-egy meredek lépcső, amelyen én jobb hangulatomban sem mernék felmenni, nemhogy le, de nyilvánvalóan más megoldásnak is kellett lennie bejutni ezekbe a pazar rezidenciákba, például odaföntről.

Photo by Artur Dancs

Ház kilátással

Kicsit mulattam is magamban azon, hogy ha valaki most a teraszon ülve ott fenn a magas szirten kiejti kávézás közben kezéből a könyvét, akkor annak egyúttal búcsút is inthet. De nem akartam ilyen sötét dolgokkal beárnyékolni a napsütötte sétámat, amely már akkor sok kilométerre rúgott, és egyértelművé vált, távolról sem tart a vége felé. Ilyenkor persze, a magamféle lábfájós embereknek az is megfordul a fejében, hogy amennyit eddig mentem, hazafelé majd ugyanannyit visszafelé is menni kell. De azt hiszem, addigra eldöntöttem azt is magamban, hogy visszafelé a trolibuszokból lett buszvonalak egyikét veszem majd igénybe, és ezzel kiiktattam csavargásom határait végérvényesen. Nem csak a felettem levő szirteken díszelegtek villák. Az elegáns körívben kanyarodó út, mint egy magas, óriási terasz bámulatos látvánnyal kápráztatott el jobbomon, a tenger felől is. A lejtős hegyoldal alsó része sűrűn vonultatta fel az irígylésre méltóbbnál irígylésre méltóbb palotákat, mediterrán villákat, virágoktól tarkállva, napellenzőkkel, kilátókkal, teraszokkal – egy átlagembernek elképzelhetetlen élet minden kiváltságával. Nagyon sokat jártam a hollywoodi dombok elszigetelt, a külvilágtól elzárt, kiváltságos negyedeiben és palotái közt, New York privát utcáin, a budai Rózsadombon és az oslói és stockholmi villanegyedekben. Ez a ligúriai káprázat mégis valami teljesen más, gazdag ugyan, impozáns és mégsem annyira irritálóan hivalkodó. És az előzőekhez viszonyítva, éppen nem arról szól, hogy a magas kerítések mögé rejtse az ott zajló életet, hanem pontosan arról, hogy az a napfényben legyen, nyitottan a kék végtelen felé és a buja zölddel meg a tarka virágligetekkel szimbiózist alkotva, egy olyan szövetséget, ami barátságossá, és nem kizáróvá teszi azt a látogató szemében.

Photo by Artur Dancs

Amikor a bejárat magasabban van, mint a ház teteje…

Örültem, amikor ivóvízkutat és egy árnyékos oázist is találtam utam mentén, ami annál is nagyobb örömöt okozott nekem, hisz kiderült, nem csak hűsölésre lesz megfelelő a magasra hágott trópusi nap delelőjén, hanem egy a szirtre kinyúló kilátó is egyben, lélegzetelállító kilátással ajándékozva meg azt az utazót, aki ilyen messzire eljut. Ehhez a kilátóhoz ugyanis leginkább gyalogosan lehet jönni, az országút ugyan ott halad el mellette, nincs sem leállósáv, sem parkoló az autóknak, a szűk utat kettőbe osztó folytonos vonal pedig lehetetlenné teszi a forgalom akadályoztatását az autósoknak, hogy a kilátóra kiülve elidőzzenek. Sokan így is megállnak, gyors lépésben fotókat kattintanak, és futnak is tovább, mielőtt a kocsisorral mögöttük meg nem gyűlik a bajuk. Amikor odaértem, senki sem volt még a környéken sem. Úgy éreztem ajándékba kaptam ezeket a perceket odafönn a riviéra fölött. Egyik oldalról Bordighera villáira nézhettem le, ott volt a ház, ami kellőképpen beleillett végre Aciman regényébe, a terasz, a  tengerre nyíló promenáddal, napozóval. A ház előtti szobrok, ligúr korlátok, és a messzire kéklő medence, a teniszpálya, és a lejáró a tengerre a kis csónakkal és a sziklákkal, ahova alkonyodó nyári estéken, késő délutánokon apályban ki lehet ülni, és hosszasan bámulni a végtelent, vagy beszélgetni a világ s az élet fontos és kevésbé fontos dolgairól. . Ha nem tudnám, hogy Anchise már sok éve nincs az élők sorában, azt hinném, az a hajlott ember, aki a pályáról épp összeszedte a lehullott pálmaleveleket, és átment a medencét kitakarítani, éppen ő az.

Photo by Artur Dancs

Boldogságpont egy kilátón

Balra a völgyben, az öböl ölelésében lentről, a tengertől, fel a hegy ormáig a már Bordigherából is oly sokszor megcsodált ház-amfiteátrum, a domboldalba ágyazott színes villák, házak és paloták. A hegy tetején egy templom tornya. Eszembejut, hogy mikor tavaly, Bordigheráról a távolba tekintve utánaérdeklődtem, azt mondta valaki, az a templomtorony San Remo. Most, hogy beláttam jól a környéket, egyértelműsítettem magamban, az mindenképp csak tévedés lehet, hisz az a templom Ospedaletti fölött van – még ha sokkal magasabban is. Eldöntöttem, hát önkényesen, hogy én tudom jobban, és az nem San Remo. És ettől nem csak vidám, de az új felfedezéstől boldog is voltam. Annyira belefeledkeztem a tájba és elmélkedéseimbe, miközben locsoltam a fejemre és döntöttem magamba is a friss, jó ízű hegyi forrásvizet, fotóztam és jegyzeteltem, hogy azt sem vettem észre, hogy a semmiből egy idős házaspár tűnt fel mellettem a kilátón.  Kézenfogva érkeztek, ők is Bordigherából sétáltak fel. Udvariasságokat váltottunk olaszul, és megkértek, ha már úgyis értem a módját a fotómasináknak, az övékével is lőnék párat úgy, hogy egyiken ők is lennének rajta, hadd tegyék el ezt emlékbe. Ki tudja, eljutunk-e még valaha ehhez fogható szép helyre, a mi korunkban ez soha nem tudható – tette hozzá a férfi szelíden mosolyogva egy olyan ember nyugalmával, aki szép életet élt, és tisztában van vele, hogy már kevesebb élmény maradt hátra ahhoz képes, mint amit már eddig szerencsésen megtapasztalt. És vállán keresztül magához ölelte az asszonyt. Ha hirtelen eszembe jutottak volna a megfelelő szavak, azt válaszoltam volna, hogy ez nem is annyira kor függő, mindannyiunkra éppen ugyanúgy érvényes igazság ez. De nem tudtam elmondani ezt így, és beláttam, nem is nagy baj, mert a legkevésbé sincs ilyenkor szükség eféle eszmefuttatásokra, csak fogni kell a gépet s kattintgatni. Ahogyan előbukkantak, ugyanúgy vesztek a semmibe búcsúzásunkat követően, csak sejtem, ők Bordighera felé fordultak vissza. Én Ospedaletti felé folytattam az utam.

Photo by Artur Dancs

Nem követtem már a megtett távolságot, teljesen belefeledkeztem a tájba, az ebből született gondolataimba, a valóság meséjébe. Amikor egy letérő jött velem szemben jobb felé, tudtam, ez csakis a tengerpartra vezethet, ezzel pedig tévedni nem lehet, gondolkodás nélkül letértem a főútról, és megindultam a völgy felé. Nem is váratott sokáig a csoda: a látvány, ami elém tárult a fák takarásából. Ospedaletti tengerparti promenádja húzódott előttem, balról szállodasorokkal, színes házakkal, jobbról a kéklő öböllel, középen pálmasorral hímzett sétáló-bulvárral.

A város messzibe nyúló története a XIV. században kezdődött. A békés ligúrok, akik itt laktak, és a városukat a maguk nyelvén Spiaretinek emlegették, lényegében halászattal tengették csendes életüket. A város nevének eredete a Máltai Lovagrendhez kötődik. A provence-i nemes, a Szent János rendbéli Grand Master, Fulcone di Villaret csapatával Palesztinából tartott hazafelé a történet szerint, amikor a Ligúr-öbölben hirtelenkelt viharban hajótörést szenvedtek. A partra úszva menekültek meg a tenger haragja elől, és a helyen szentjük dicsőítésére egy kis kápolnát, emellé pedig egy menedékházként is szolgáló kórházat emeltek, hogy a Szentföldre tartó zarándokoknak védelmet nyújtson e környéken áthaladva azt követően. Olaszul a kórház, ospedale, de a történészek inkább hajlanak arra, hogy a luogo ospitale, azaz  vendégszerető hely kifejezés áll a város nevének eredete mögött. A kápolna helyén a XIX. században épült a templom, amely Szent János mellett Szent Erasmus, a tengerészek védőszentje dicsőítésére is áll a Ospedaletti-i óvárosban. A feljegyzések szerint VII Piusz pápa 1814 telén személyesen is járt a kegyhelyen, ahol egy éjszakát el is töltött.

Photo by Artur Dancs

Promenád

 

Miközben sietve lépdeltem a promenád felé, hogy mihamarabb a teljes panoráma enyém lehessen, és hogy lábamat legalább megmárthassam a hűs tenger vizében, szememmel azt a templomtornyot fürkésztem, amit a hegyről és Bordigheráról a város felett tudtam, s amiről ma örömmel és önkényesen eldöntöttem, hogy nem San Remo tornya, hanem Ospedalettié. De nem találtam – ehelyett a magasban az E80-as viaduktjai tűntek fell emitt-amott a hegy gyomrából elő-előbukkanva, mint ürgelyukakból, és a város felett a város többi temploma, az impozáns, 1594-ben épült Madonna delle Porrine a magasból és a Keresztelő Szent János temploma az alsó városban, aminek alapkő letételére 1817-ben került sor. Ez a San Giovanni Battista azért is egyik legfontosabb temploma a városnak, mert a lakosság közreműködésével, mindenki hozzájárulásával épült. Ospedaletti lakosai ugyanis az ácsok és kőművesek mellé szegődve dolguk végeztével a hétköznapokon, de a hétvégék pihenőnapjain is hathatósan kivették részüket az építésből.

Photo by Artur Dancs

Az alsó város a nép templomával

Érdekes volt megtudnom, hogy a város nem olasz lakossága manapság többnyire román. Albánok és oroszok is nagy számban élnek itt, elvétve egyéb nemzetiségek, természetesen, franciák is. A zajos történelme során ugyanis tartozott ez a város Ventimiglia grófságához, a Genovai Köztársasághoz majd nagyon sokáig a napóleoni Franciaországhoz is. Bonaparte bukása után a Bécsi Kongresszus Szardínia királyságához csatolta, ezt követően lett az olasz királyság része a XIX század végére. Mindaddig nem sokan tudtak a településről, s amint mondottam leginkább halászfalunak volt tekinthető a XIX. század közepéig. Emellett oliva- és citrusfélék és virágok termesztésével is foglalkoztak a helyiek. A nagy változást az oroszok cárnője hozta, aki első ízben érkezett ide üdülni, így a város a turizmus robbanásszerű fejlődését II Sándor cár feleségének, Marja Alekszandrovna cárnénak köszönhette. A riviéra gyöngyszemeként emlegetett kisvárosban ezt követően kezdtek szállodák és az előkelő látogatók igényeinek megfelelő paloták épülni. Itália első kaszinója is itt nyitotta meg kapuit a Sultana villában a város korzóján 1883-ban. Nem volt hosszú élete, mert királyi rendelettel már 1925-ben be is záratták.

Végre kiértem a tengerpartra, és az egyik hullámtörő sziklás stég mélyen az öbölbe nyúló csücskébe mentem ki. Ledobtam a hátizsákom, és megmártóztam a  kellemesen hűsítő vízben. Hanyattfeküdtem a napon a fehér csíkos sötétszürke sziklákon, és körbenéztem, fejemet a hátizsákomnak támasztva. A parton fiatalok fürdőztek, a sétányon kerékpárosok és andalgó párok. A promenádon a villasor lehúzott bordó, kék, zöld és sárga redőnyeivel, a déli naptól védve szobáik árnyékait. Ismét olyan pillanathoz érkeztem, amikor szinte hangosan felszakadt belőlem: sehol máshol nem lennék szívesebben ebben a pillanatban. Boldog voltam a bőrömben éppen ott, ahol voltam. Szeretem az ilyen pillanatokat. Életem visszaigazolásai ezek, bár olyankor egyáltalán nem ilyen önigazolási szinteken gondolkodom.

Photo by Artur Dancs

Káprázat

És ebben a káprázatban valahol a távolban, a dombon túl, a völgyben végre feltűnt valami, ami olyannak tűnt, mint annak a templomnak tornya, amit kerestem, amit korábban, a magasból a város felettinek láttam. Ekkor már kezdtem elbizonytalanodni döntésebben, amellyel Ospdalettinek ajándékoztam gondolatban. Egy férfi jött ki a sziklákra tőlem nem messze, és napozni készült. Helyinek tűnt, tőle kérdeztem meg. Felállt, a tenyerét a szeme fölé helyezte napellenzőnek, és a szemét erőltetve követte ujjamat, amivel a torony felé mutattam a távolban.

Ah, quella chiesa? È la Parocchia di San Sebastiano dalla Sanremo!  (Óh az a templom? Az a sanremoi Szent Sebestyén! ) – válaszolta kurtán és határozottan.

Nem voltam igazából csalódott, sőt, inkább attól voltam most boldog, hogy ennek is sikerült végére járnom. Megköszöntem a férfinak a felvilágosítást, és bevallottam neki, hogy én ma  korábban eldöntöttem, ennek a városnak tulajdonítom azt. A férfi előbb végighallgatott, hogy megértse, amit mondani próbálok, majd nevetett. Megnyugtatott, ne vegyem a lelkemre a tévedést, nem olyan fontos dolgok ezek. És valami olyasmiről szólt, amire később rákerestem, és utánaolvastam, hogy jobban megértsem: Col-di-Rodi, vagy Coldirodi. Ott áll ez a templom, és nevezni is szokták úgy. Coldirodi ma már csak egy kis település, amely az idők során beolvadt a nagy San Remo városába. Valamikor az olasz királyság idején azonban municípiumként sokszorosa volt a jelenlegi területének, és magába foglalta, többek között Ospedalettit is. Márpedig a templom 1319-ből datálódik, így nyugodtan mondhatjuk ma már azt, hogy tulajdonképpen – anélkül, hogy a hegy tetejéről cseppet is arrébb ment volna – tartozott az ide is meg oda is. Pont, mint azok az öregek, akik egy faluban élték le az egész életüket, és a bolond történelmi határhúzogatások közepette megannyi nemzet részévé váltak akaratlanul is az életük során. Úgy tűnik, ezeknek a hányattatásoknak nem csak mi, emberek és nemzetek vagyunk kitéve, hanem ezek a magatehetetlen épületek is. Amelyek aztán, íme, hét évszázad távlatából is képesek gondolatébresztő leckéket adni nekünk.

Photo by Artur Dancs

Ospedaletti

Délutánba hajlott a nap, amikor felcihelődtem továbbindulni. Meg sem fordult a fejemben már megállni San Remoig, a lábam azonban kérte, úgy intézzem, hogy neki ehhez sok köze ne legyen már, így a buszmegálló irányába indultam el. Nem tudtam, pontosan, hol találom majd, de az árulkodó trolivezetékek segítenek majd, gondoltam, és mindenképp a főútra gyanakodtam. A stégről a promenádra baktattam vissza, és kedvem volt egy sétára a villasor alatt. Ahol a házak sora véget ért, ott állt  elhagyatottságában egy piszkos rózsaszín épület: a riviérai vasútvonal egyik szép emléke, a vasútállomás. Az egykori Ospedaletti Ligure állomás majdnem két évtizeddel ezelőtti bezárását követően, a várost megfosztották a vasúttól is. A modern kettős sínpár ugyanis Genova és Ventimiglia közt, majd tovább Monte Carlón és Nizzán át Cannes-ig és Marseilles-ig nem pontosan a régi vasút nyomvonalát követi. Bordigherából San Remo felé fennebb, a hegy gyomrán át vezető alagúton halad. A régi állomásépület is az enyészeté, a sínek helyét pedig frissen kiépített kerékpárút foglalja el és vezet át a néhány kilométerre fekvő San Remoba.

Photo by Artur Dancs

Egy vasút emlékei

Miközben az egykori állomástérről a fehér ligúr korlátokkal szegélyezett, virágokkal befuttatott lépcsőkön a főút felé, a korzó irányba kapaszkodtam itt is- ott is megállva, széjjelnézve, mind egyre az járt a fejemben, hogy ez egy alvó tündérváros. Lehet, hogy az egyik szép csillaga volt egykor a riviérának, ma már sokkal inkább az üvegkoporsóban fekvő hercegnőre emlékeztet, akit ha nem csókol fel mostanában a szép herceg, befutják a csipkerózsák és a virágok szúrós védelme alatt örökre eltűnik majd szemünk elől. Mi sem nyomatékosíthatta ezt bennem jobban, minthogy a korzóra felérve egy gazokkal és citrusokkal meg pálmákkal benőtt dzsungelen túl, az egyik cifra kerítés túloldalán, a domboldalra kapaszkodva megpillantottam egy romokra pusztult, nyomaiban is elegáns, királyi módon fenséges palotát. Ez az egykor volt kaszinó, a Villa Sultana – vagy ami abból még megmaradt a sok évtizedes enyészet nyomán, Ospedaletti egykor volt pezsgő társadalmi életének egyik legjelentősebb központja. Ebben a pillanatban úgy tűnik, örökre eltemetve. Mintha fájna is a városnak, senki sem akar erről beszélni. Vagy úgy tesznek, nem értik, amit kérdek, vagy ha értik, csak megvonják a vállukat. És ha mutatom, oda sem néznek. Tudják, mi van ott, de nem fordulnak arra. Lesütik a szemüket és továbbmennek a korzón. A napsütésben.

Ekkora már az is eszembe jut, egész nap nem ettem semmit, kilométerekben és hegymászásban azonban alaposan kivettem a részem. A lábamnak tett ígéretnek híven a buszmegálló után néztem, és ott meg pontosan elém került egy helyi kisvendéglő. Hét percem volt a busz érkezéséig San Remo irányába, hosszabban nem szerettem volna étkezés ürügyén elidőzni, gyorsan eldöntöttem, hogy két cannoli majd éppen megteszi egyelőre, és majd San Remoban vagy estére Bordigherán alapos vacsorának is utánanézhetek. Ennek a gondolata is jól hangzott, és azt nem is sejthettem, hogy addigi életem legfinomabb cannoliját fogom éppen ott kézhez kapni. Olyan lágy vaníliás krémre gyermekkoromból emlékszem még, eltekintve anyám franciakrémeseitől, amikor a szomszéd udvarbéli barátaim, Hégetőék szaladtak át egy-egy tál képviselőfánkkal, amit mi krémesgombócnak hívtunk. Édesanyjuk, Ildikó néni, mindannyiunk mindenkori szolgálatos és tartalékos szülője pedig elégedetten nézte az udvarunkra átnyíló ablakból, hogyan tűnik el a tálnyi sütemény szempillantás töredéke alatt. Mindig csak arra kért, a tányért hagyjuk egészben, és ha nem utáljuk, gyorsan nyújtsuk is fel az ablak alatt, mielőtt lába kél vagy baja esnék.

Photo by Artur Dancs

Cannoli

Nem csak egyet, de sikerült két cannolit is lenyomnom kisebb megerőltetés nélkül, mire a V-vel jelzett busz Ventimigla és Bordighera felől be nem futott, és elindultam San Remoba. A testszag és forróság, ami a buszon megcsapott eszembe juttatja mindig, hogy valamiért Európában soha nem honosodott meg a légkondicionálás világa. Ha eszembe jut, hogyan izzadjuk szét egyenruháinkat első percben, mikor dolgozni kiérünk a párizsi reptérre vagy akár a madridi Barajasra, hogyan szenvedünk a nyári hőhullámokban Norvégiában a hotelben és a vonaton vagy villamoson is, nemkülönben Budapesten a buszokon vagy a metrón, egyértelmű, valamiért ez a dolog amerikai luxusként maradt fenn mindeddig. Bár Amerikában nem annyira luxus, mint inkább természetes. Itt a luxust egyedül abban mérik – és ebben senki ne keressen különösebb logikát, pont, mert Amerika – hogy ki tud nyáron hidegebbet és télen melegebbet produkálni adott helyiségben. Lényegtelen, hogy senkinek se jó a kinti forróságból 13 fokra bemenni nyáron, mint ahogy télen sem a zimankóból a 30 fokos irodákba vagy üzletekbe. A lényeg a státusszimbólum, azaz, hogy „megtehetjük”.

Photo by Artur Dancs

Nos, azon a jó öreg ingabuszon, ami ugye a régi villamosokat, meg a majdani trolikat hivatott pótolni semmi jele nem volt efféle imperiális hivalkodásnak, mert olyan borzasztó meleg volt, hogy  pár perccel később kiszállva San Remo tengerpartján kifejezett felüdülés volt. Mintha újjászülettem volna.

Nyár cikádaszárnyon az olasz riviérán (3)


 

Az út a hegyen túlra

Mielőtt Olaszországba utaztam, forgalmas időszakok jártak rám, ami, mint olyan nem bántott, inkább aggodalmat keltettek bennem mindenféle – a korral járó – fájdalmak a lábamban, derekamban és egyéb nyavalyák. Mert bár azokban a pillanatokban, amikor menetközben a mindennapokban vágyakozva felidéztem magamban tervezett napjaimat a riviérán, a tengerparton képzeltem magam, amint fekszem a köves parton, a tengercsapkodás csendjében olvasgatok, vagy azt, hogy este a piazzettán vagy a barettóban behűtött pinot grigiót illogatok jegyzeteket készítve későbbi írásaimhoz, vagy csak kifelé bámulva a gondolataimból merengek, igazából mindig is tudtam, hogy ami itt leginkább vár rám, az véget nem érő barangolások.  Hogy a ventimigliai csavargás majdnem húsz kilométeres napja után is frissen, tiszta inget öltve másztam fel késő este a bordigherai óvárosba megérinteni néhány boldogságpontot a korábbiakból, – és újabbakat is létrehozva – nyilvánvalóvá tette, hogy a lábam, s általában a szervezetem is teljesen átállt. Olyan állapot ez, amikor az emberben tudatosul mélyen valahol, hogy most és nem máskor van itt a lehetőség a boldogságpontok kiépítésére, és ezek a boldogságpontok adott pillanatban majd meghálálnak minden értük hozott áldozatot, akár hatványozottan is. Mert ezek a boldogságpontok határozzák meg további életünket, boldogságunkat, s ezáltal egészségünket is. Beleértve a fránya izületi fájdalmakat is, amit a tengervíznél, a napsütésnél és a boldogságnál jobban semmi kenőcs vagy varázsszer nem gyógyít hatékonyabban tapasztalataim szerint.

Photo by Artur Dancs

Piazzetta

Az olasz riviéra legdélebbi csücskét, valamint a Riviera dei Fiori és a Sanremo-öböl elválasztópontját jelző Cape Sant’Ampelio sziklás tengerpartja mellett lépkedtem le a kőbe vágott lépcsőkön, amelyeken a sziklákon napozó strandolók is lejárnak a városvédő szent kis kápolnája alatti részre, hogy a zajos strandoktól távol élvezhessék a hullámverést és ezt a kis elszigetelt paradicsomot. Éjszaka a Città Alta felől hazafelé ereszkedve tekintettem ki SanRemo felé az öbölre, és a kikötő fényeitől, a hosszan a vízbe nyúló móló látványától, a rendben és ritmusra ringatózó jachtoktól kedvet kaptam egy kikötőbéli sétára is. És arra is, hogy a kikötőből feljövet, majd Bordighera ezen túlfelét is bejárjam újabb mesék, tengerparti teraszos házak és egyéb titkok felkutatása érdekében. Megnézni közelről is a Grand Hotelt, amiről csak teleobjektíves fotóim voltak, s amiről csak olvastam addig. És mint mindig, a leginkább az izgatott, ami az egész mögött van, az, amit nem ismertem még, az, ami a dombon vagy a kanyaron túl nem volt a városból látható. Szeretem, amikor sikerül magam ilyen felfokozott izgalommal útra tenni. Ilyenkor érzem, hogy csodálatos dolgok történnek majd meg velem, mert ilyenkor megfelő mértékben kíváncsi is vagyok arra, amit találhatok, s ugyanakkor a végtelenségig is nyitott bármilyen kalandra.

Photo by Artur Dancs

Regina Margherita di Savoy

Ennek az ígértével lépegettem a móló felé a magasan fekvő utcáról másnap kora délelőtt. Sant’Ampeliot és Savoyai Margitnak, az olaszok kedvelt királynéjának, Regina Margheritának a Marabutto alatti kertben felállított fehér szobrát is magam mögött hagyva. A tengerre kitekintve egy a sziklákra, a víz fölé épített teraszvendéglőt pillantottam meg. Egy pár reggelizett néha fejüket összedugva, vidáman felemlegetve az elmúlt éjszaka élményeit, gondolom – míg egy másik asztalnál egy magamféle ember kávézott a tájba feledkezve. Az emberek többsége nem érti meg ezeket. Azokat, akik magukban utazgatnak, akik magukban kávéznak egy irígylésreméltóan pazar kilátás mellett, akiket nem vesz körül zajos társaság, akik nem bújnak össze senkivel a reggeli fölött, sem a vacsoránál késő este fenn a piazzettán, amikor már alábbhagyott kicsit a nappal melege. És azt is hiszik, hogy ezek az emberek magányosak vagy talán épp boldogtalanok is. Ez éppen olyan melléfogás, mint bármi, amit nem vagyunk képesek teljesen megérteni, ezért a magunk szemszögéből ítélünk meg, kifejezetten csak saját felfogásunk felületes tükrében. Miközben annyi magányt, annyi tragédiát látok egy-egy zajos társaságban, sőt, egy-egy párkapcsolatban is, amit kényelemből sokan képesek életük végéig keresztként cipelni, másrészről ott vannak ezek a boldog egyedülállók. Persze, hamis lenne, ha nem tenném hozzá, mindkét oldalnak megvan a másik véglete is, a boldog párok, összeforrott társaságok és a magányos magányosok is. A magamféle magányos utazóknak ott van társnak mindenki és minden, akit és amit útjába talál. Nincsenek kötöttségei is – bármikor letérhet egy útról, visszafordulhat, vagy felkutathat egy olyat, amelynek a kockázatát más nem vállalná. És ha éppen az a más az ő társa, akkor ez már összetettebbé teszi a döntést, lecsonkít valamit, amiről még azt sem tudtuk, mi lett volna, ha nem vágják rövidre egy kompromisszummal.

Photo by Artur Dancs

Terasz a sziklákon

Amikor egyik életemből a másikba csöppentem, amikor otthoni életemmel magam mögött hagytam az otthon és társaságom kényelmét, hirtelen csend vett körül. Egy új világban voltam, idegenek közt, idegen helyeken, idegen nyelv környezetében, mondhatni teljesen egyedül. Hirtelen nem voltak ott a barátaim, nem voltak ott szeretteim, nem volt ott senki, csak egy nagy űr, és egy hozzávetőlegesen tiszta lap. Én akkor kezdtem el beszélgetni. Akkor ízleltem meg annak a nagyszerű élményét, hogy újabb és újabb beszélgetésekbe elegyedek teljesen ismeretlen helyeken, teljesen ismeretlen emberekkel. Ha nem szabadulok ki szeretteim és barátaim védőburkából, akkor én sohasem ismerem meg a világot. Túl kényelmes vagyok ahhoz, hogy ezt megtettem volna. Annyi volt a világ, kerek volt, tökéletességgel felér az ember lelkében, ha csak olyanok veszik körbe, akik ismerik, megértik és szeretik kikötések nélkül. Én nem vagyok, soha nem is voltam hangos egy társaságban. Hallgatni szeretek. Ha barátaim közt vagyok, azért, mert szeretem hallgatni őket. Ha olyanok közt, akiket nem szeretek – ezt igyekszem elkerülni, de néha kivitelezhetetlen megtenni – akkor meg azért, mert nem érdekel sem az, amit ők mondanak, és az sem, amit én mondanék, ha megszólalnék. Minél kevesebben vannak mellettem, annál könnyebben ered meg a beszélgetés fonala. És egész életem a bizonyíték rá, amennyiben bizonygatni kellene, hogy nem feltétlenül azért, mert zavarban lennék. Ma pedig már egyik legnagyobb kedvtelésemet lelem abban, ha idegen emberekkel megállhatok beszélgetni. Ott vannak például a pincérek. Mindenhol ott vannak. És egy pincér a legkevésbé sem időzik el párok vagy társaságok mellett egy-egy semleges anekdotán vagy szófordulaton túl, de egy pincérrel mindig nagyokat lehet beszélgetni, ha az ember egyedül ül be egy vendéglőbe. Nem utolsó sorban, helyi szinten az utca embere és a pincér, az eladó a kisboltban az, aki a leghitelesebb történetekkel vagy tanácsokkal láthat el adott helyről.

Photo by Artur Dancs

Bordighera a mólóról

Nemrég Athénban jártamban ismertem meg Thanost. Amikor megismertem, nem tudtam, hogy pincér, csak azt, hogy folyton belemászkál az általam kitalált fotóba. Még dohogtam is fennhangon emiatt. Ő pedig hallotta, de nem értette, mert mosolyogva odajött, és miközben fényképekről, származásomról és a forróságról váltottunk gondolatokat, mintha csak a gondolataimban olvasott volna, elmagyarázta, hol vannak a legjobb helyek Athén óvárosában fehér falú házak közt sikátorokat fotózni az Akropolisszal a háttérben. Ha Thanos nincs, nem találom meg azokat a titkos kis utcákat. Aznap biztos, nem. Aztán később, amikor a fotózásból visszatérve éppen azon a teraszon ültem le ebédelni és ejtőzni, miközben Thanos történetét hallgattam az Amerikába szerencsét próbálni kiutazott öccséről és egyéb érdekes sztorikat, az is megfordult a fejemben, hogy Thanos érthette is akár, amikor szidtam a fotóbombázás miatt, de tudta, hogyan szóljon hozzám ahhoz, hogy később ő is jól járjon, és én is jókedvű legyek. Soha olyan pontos helyi információt nem tartalmazhat egy útikönyv, mint amit egy helyitől elsőkézből ajándékba kaphat az ember, ha sikerül megszólaltatnia.

Néha egy metrón kialakult beszélgetés vagy éjszaka a repülőn egy pohár vízért kicsoszogó utassal elkezdett társalgás felfoghatatlan távolságokba vihet. Ha valakivel vagyok, ha társaságban vagyok, nem érzem sem szükségét, sem a varázsát ennek. Magamban kell lennem ahhoz, hogy ezek az instant, legtöbbször tiszavirág-életű kapcsolatok létrjöjjenek. És nem baj, ha tiszavirág-életűek, mert a lényeg abban van, ami utánuk marad. Sokáig azt hittem, ez az egykor volt riporter kíváncsisága bennem, de örömmel jöttem rá idővel, hogy a riporter már rég nem létezik, és ez csak a legegyszerűbb és legtisztább emberi kíváncsiság az új és az izgalmas ismeretlen irányában.

Photo by Artur Dancs

A kikötő háttérben a Grand Hotellel és Ospedallettivel

Magamban járni az utcákat, a városokat vagy a világot számomra nemhogy nem járt hiányérzettel soha, de leginkább így szeretem. Barátaim talán az egyetlen közeg, ahol erről teljesen nyíltan beszélgethetünk. Sokszor nevetve mondják, hogy az ilyen emberek, mint én maguknak valók. Tudom, nem bántó szándékkal, még csak nem is szemrehányóan teszik ezt. Sőt, teljesen elfogadják, még ha nem teljesen értik is ezt a féle életvitelt. A legkiábrándítóbb az, amikor ilyen szempontból teljesen idegen emberek segítség szándékával kijelölt barátokat vagy épp párt akarnak erőszakkal a magamfajták mellé intézni. Persze, primitívségükben ők nem is sejthetik, hogy amikor az az ember ott ül egyedül annál az asztalnál a kék tenger reggeli csillogása fölött kávézva, lelkében minden barátja vele lehet épp, és élete valamennyi szeretője is. Nem hiszek a távolságban. Hogyan is tehetném? Egész életem dőlne kupacba kártyavárként, ha elkezdeném hinni a fizikai távolságot. És ebben az átkarolható végtelenben én a rajongásig szeretem a barátaimat és szeretteimet, mint ahogy ők is engem – feltételektől mentesen. És soha nem cserélném le őket másokra, mint ahogy egyiket sem mindenkori szeretőim közül.

Ezekbe a gondolatokba feledkezve időztem el a korlát mellett a teraszra lenézve. Irígyeltem őket. Ott van az ellentmondás ebben, nyilvánvalóan. Hisz akkor ülhetnék le a sok üres asztal akármelyikéhez, amikor akarom. Ugyanakkor minden percet sajnálnék, amit ezen az esőmentes reggelen másra fordítanék, mint a felfedezések, amelyekre korábban felaljzottam magam.

Photo by Artur Dancs

Bordighera óvárosa

Minél bennebb haladtam a széles félkörívben az öbölbe nyúló magas móló falának tetején, annál változatosabb és tágasabb kilátás nyílt Bordigherára. A kedves hely, amit sokszáz fotón örökítettem meg első felindulásomban első látogatásom során, most újabb és újabb oldalról mutatta meg magát. És mindenik oldal elbűvölően szép volt. Az óváros tetején a hagymakupolás harangláb színes cserepekkel kirakott  tornya, a város összetéveszthetetlen jelképe a mindenek feletti, a mindenható uralkodója Bordighera látképének. Alatta a dzsungelszerű egzotikus növény gyűjtemény, az egykor volt Moreno-kertek szélső határa a világ minden tájáról származó, évszázados korú növény-különlegességeivel, s a kettő közt az óváros színes házainak sora, zsalugáteres ablakaikkal, csíkos napellenzőivel. Odébb, mintha épp a mindenség közepén lenne, kiugróan és rikítóan fehér színben tündökölve, maga az elegancia, amit a mester is jókedvében alkotott. Garnier palotája a magas domboldalból a tengerre, a kikötőre és az egész tájra lenézve olyan, mint valami fess admirális. Ez az a palota, amiről tévesen azt hittem, Monet bordigherai képeiről ismerem. Mindaddig, míg Garnier másik – kissé elhanyagolt csodáját – a Via Rómán fel nem fedeztem, a Bischoffsheim-villát, mai nevén, Etelindát.

Photo by Artur Dancs

Villa Garnier a bordigherai hegyoldalon

Bár látnivaló volt, hogy nincs, mindvégig azt reméltem, a móló végére érve a hosszas gyaloglás után majd ott lesz, ahogy szokott egy világítótorony. Szeretem a világítótornyokat, ezért is reméltem. Meg mert pont megfelelő hely lett volna egy torony számára a víz felőli kikötői bejárat kapujában egy meg-megvillanó torony. Helyette egy Mária-szobor volt gyermekével és a felirattal: „ Tengerünk csillaga, Mária, kihez bizakodással fordulunk a veszélyes tenger hullámai és szelei közepette”. Mária pontosan a Garnier-házzal áll szemközt. És ugyanolyan fehér színben tündökölt mindkettő a délelőtti napsütésben. A szobor mellett egy szűk lépcsőn a hullámtörőkig is lemerészkedtem, egyrészt magamat próbára téve, másrészt újabb perspektívák kiaknázása érdekében is. A kamerán keresztül karnyújtásnyira tűnt a Grand Hotel a Bordighera határát jelző hegy alsó szirtjén, éppen tisztességes távolságban a tenger fölött. A hoteltől újabb széles kanyar zárja közre az öblöt, ami San Remo nevét viseli. Közvetlenül a kanyarban a délelőtti felszálló párában fátyolosan, de tisztán kivehető egy másik település is, Ospedaletti, amely a tengerpartról fel egészen a mögötte húzódó hegy tetejéig, amfiteátrum szerű elrendezésben sorakoztatja fel színes házait. A csúcson pedig ott az óváros és a templom, melynek tornya messzire látszik. Kilátásba helyeztem, hogy ha majd egy nap elutazom San Remoba, akkor esetleg ezt a települést is bakancslistámra teszem. Kinéztem magamnak a Grand Hotelt, mint következő úticélt, és elindultam visszafelé a mólón, hogy széles kerülővel visszajussak oda, ahol korábban a terasz fölött és a sziklás lejáratnál elidőztem. A főút, amely Franciaországból jön az Azúrpart mentén Ventimiglia és Bordighera érintésével, és fut tovább San Remo majd Genova felé, legnagyobb örömömre nem volt túl forgalmas ezen a reggelen. Lila papírvirágok ligete színezte a kövekkel kirakott falakat a hegyoldalba vágott út fölött. Alatta, egy lentebbi teraszon a riviérai vasút sínpárja osztja ketté a partmenti villasort és a hegyoldali várost.

Photo by Artur Dancs

Stella del Mar Maria

Megfejtettem a Ventimiglián és Bordigherán is végighúzódó, és a főúton San Remo felé is folytatódó trolivezetékek rejtélyét is. Persze, normálisabb embereknek fel sem tűnne egy használaton kívüli trolivezeték hosszú kilométereken át. De mivel engem mindig foglalkoztat a tömegközlekedés, hogy a megfejtésre váró titkokról ne is beszéljünk, úgy éreztem, érdemes ennek is utánajárnom. 1942-ben kezdték kiépíteni a riviérai trolibuszhálózatot. Első szakaszban San Remo és Ospedaletti között, majd a Taggia és San Remo közötti szárnyvonalat. Majdnem tíz évvel később készült el a felsővezeték Ospedaletti és Ventimiglia között, ez a vonal haladt át Bordigherán is. Az addig villamosok által bejárt útvonalon Ventimiglia és Bordighera közt, és innen San Remoig, immár 18 kilométer hosszan közlekedtek a trolik, környezetbarát és olcsó tömegközlekedést biztosítva. A városon belüli vezetékeket kihasználva, a későbbiekben egy helyi trolivonalat is működtetni kezdtek San Remoban. A Bordighera és Ospedaletti közötti meredek emelkedő okozta nehézségek és az időszakos útkarbantartások megnehezítették a trolijáratok közlekedését, és ma már autóbuszok közlekednek a hosszú vonalon. A felsővezetékekeket azonban meghagyták arra az eshetőségre, ha környezetbarát megfontolásból ismét lehetőség nyílna korszerű és nagy kapacitású trolik működtetésére a riviéra mentén, amelyek képesek gondok nélkül megmászni a hegyi út lejtős szakaszait.

Photo by Artur Dancs

Grand Hotel del Mare

A főút mentén a Grand Hotel felé, kifelé haladva Bordigherából egy újabb fürt házat találtam. Felfelé a hegyoldalon is húzódott egy villasor, ahová meredek lépcsők vezettek fel, és amelyeket nagy kertek, narancsligetek választottak el egymástól és borzos fejú pálmafák. Alant pedig, az országút és a vasúti kettős sínpár között, majd a vasút és a tenger között újabb oázisok húzódtak meg. Itt volt egy ház tengerre néző széles balkonnal, zöld zsalugáterekkel, franciaablakokkal, a falhoz támasztott biciklikkel. A villa körül pedig buja kert gyümölcsössel, gazdag sárgabarack- és fügetermés alatt hajlongva, narancsoktól sárgálló ligetek által árnyékolt udvarral, az udvaron asztal, székek, padok, hogy bármikor ki lehessen ülni ebédelni vagy egy grappát meginni, ha az esti órákban ennek jön el az ideje, netalán egy könyvvel letelepedni valamelyik fa alá, és frissen facsart barack- vagy narancslevet szürcsölni. Az udvarról kis, rozoga kertkapu nyílt egy árkádos átjáróra a vasútsínek alatt, amely egyenesen a tengerpartra vezetett a tengerparti homokos focipályán keresztül. Kicsit mulattam magamban, hogy olyan intenzitással keresem akaratlanul is az Aciman regényébe illő villát, mintha nekem kellene nyár végéig megírnom a „Szólíts a neveden” folytatását.

Photo by Artur Dancs

A tengerparti villa

Letértem a főútról az első adandó alkalommal, és az egyik ilyen kis árkádos alagúton kiléptem a tengerpartra. Pontosan, mert nem könnyen elérhető ez a szakasza a tengerpartnak, minden jel arra utalt, hogy itt csak a helybéliek, a környéken lakók szoktak előfordulni. A parton emitt-amott napozott vagy olvasott egy-két ember, és noha egy teraszvendéglő is volt az egyik pálmafás ligetben, az volt az érzésem, mindenki, aki ott volt, ismerte egymást, a környékbeli házak lakói lehettek. Futólag mindenki megnézett, mint nyilvánvalóan eltéved idegent, de annál tovább nem foglalkoztak velem. Tudhatták, ha valami kérdésem lenne, akkor feltenném azt. És örültem, hogy békén hagytak, s annak is, hogy nem bámultak kitartóan, hanem napirendre tértek saját társalgásaikban. Az út magasabbra emelkedett, és hirtelen a város végére értem, ahol a magas hegy állta el az utat. Az országút egy alagúton át rövidített a túloldal felé, és ugyanúgy az alant sikló vasút is egy kettős alagútba tűnt el. A kettő között a szirtre kapaszkodva ott állt a szálloda, s bár a buja növényzet kissé eltakarta, nyílvánvalóan kifogástalan kilátást biztosított mindazoknak, akik oda foglaltak szállást bordigherai tartózkodásukra. Éppen átmehettem volna az országúti alagúton is a falhoz lapulva, ám ettől kifejezetten irtóztam. Nem valami fóbiám miatt, hanem mert úgy gondoltam, nagyon megviselné napsugarassá vált hangulatomat az a pár perc, amíg a gyéren megvilágított közúti barlangon átérek a túloldalra. A túloldal viszont nagyon érdekelt, már attól a perctől kezdve, hogy először Bordigherába érkeztem, és a tengerpartról is de az óvárosból is balra tekintve megláttam ezt a hegyet a távolból ürgelyukakra emlékeztető alagutakkal, a virágos lejtőkkel és a grandiózus panorámahotellel. Úgy gondoltam, legjobb lesz, ha a szálloda promenádján vágok keresztül.

Photo by Artur Dancs

Kilátás a Grand Hotelből

A teraszról lépcsősor kanyargott le a völgybe a tengerig. Kaktuszokkal és pálmafákkal díszített sziklakert rendezett sétányai, fövenye és pázsitja terült el odalenn, a Grand Hotel illusztris vendégei esténként egy koktéllal fel-alá sétálva sustoroghatnak a mediterrán este tengeri szellőjében. Vagy éppen kicsónakázhatnak, hogy a panorámát maguknak ezáltal még szélesebbre tárják a tenger és a két oldalról ölelkező városok felé. A liget végén, a bordigherai oldalon a sziklákon napernyős strand pihen a déli napsütésben, fehér nyugágyai az ebédelni felment vendégeket a kék csíkos flottír-törülközőkkel visszavárja délutáni pihenőre és egy jeges koktélra a sziklabárban. A szálloda terasza aztán átkanyarodik a másik oldalra, és egy újabb öbölre nyit kilátást, amely fölé magasan tornyosul balról a hegy, s amelynek völgyében ismét előkerül a vasút, az országút pedig magasra kapaszkodva, a virágos hegyoldal szirtjén kanyarodik Ospedaletti felé. Nem tudtam, meddig tart a járda, meddig lehet gyalogosan tovább menni innen, csak egyet tudtam, hogy én itt most semmiképp nem fogok megállni és visszafordulni.

Photo by Artur Dancs

A hegy túloldalán

Az előttem kitárulkozó táj olyan felfoghatatlan szépséggel nyűgözött le, mint valami szirénének a meseszerű délibáb hullámzó tablóján. Annyi különbséggel, hogy az én Lorelei-om nem sodort a vesztembe – legalábbis reményeim szerint nem –  és az én délibábom nagyon is valós volt. És elmondhatatlanul szemet gyönyörködtető. Nemhogy nem éreztem fáradtságot, de nyomatékosult bennem, hogy ha most visszafordulnék, biztos belehalnék a bánatba. A szívem majd kiugrott a befogadhatatlanul sok szépségtől, és semmi mást nam kívántam jobban, csak menni-menni, és mindent magamhoz ölelni, magamba olvasztani egy életre, hogy ha majd bárhol is leszek a világon, és híján leszek esetleg színeknek, illatoknak, tündöklésnek és boldogságnak is netán, csak megnyissam majdan lelkemnek ezt a titkos rekeszét, ahová mindezt most elraktározom, és mint a nyár tarka pillangóit és zajos cikádáit engedjem szabadon az egészet szétterülni bennem.

Nyár cikádaszárnyon az olasz riviérán (2)


Jázminillatba burkolt Ventimiglia és a világ leggazdagabb embere

Vannak bizonyos rituáléim helyekre visszatérve, ahova hosszabb ideje vágytam vissza. Amennyire nem szeretem a kötöttségeket és a leszögezett programokat, annyira fontos mégis visszatérve egy-egy régi kedves helyre megérinteni mindent, ami fontos volt ott valaha is nekem. Emlékszem, mikor New Yorkba kezdtem utazgatni több-kevesebb gyakorisággal, ma is ismerem az útvonalaimat, amelyeket első nap első óráiban le kellett futnom ahhoz, hogy nyugalom legyen, a Central Parktól a Times Square-ig – amit ma már olyan nagyon megvetek, de akkoriban a várost jelentette nekem, amit annyira szerettem – a Seaporttól a Battery Parkig és a Village, a jó öreg Greenwich Village. Minden általam kicsit is kedvelt helyen megvannak ezek a pontok, amiket mind meg kell érintenem ma már ahhoz, hogy tudatosítsam magamban, itt vagyok, visszajöttem. Mintha be kellene jelentkeznem nekik, ahogy a mai virtuális világban mondanák, be kell csekkolni onnan. Így van ez Bordigherával is. Ott meg aztán két nap alatt annyi ilyen pontot hoztam létre észrevétlenül magamnak egy évvel ezelőtt, hogy amikor első éjszaka lefutottam a tengerpartra, csak a bejárhatatlan távolságok, a kései óra és a kimerültségem szabott korlátot számomra, hogy ne induljak frissiben neki az óvárosnak, a Monet-kilátónak a város felett, a Marabuttonak meg a kis piazzettának a Garibaldi-tér felett, ahol derűs reggeleken a Piave-emlékmű mediterrán fenyőinek árnyékából lelátni a tengerre és Sant’Ampelio kis kápolnájára is.

Photo by Artur Dancs

Cape Sant’Ampelio

De ahogy mondtam, a szabadság igényével és ígéretével érkeztem szívemben, és noha nagyon szerettem volna egyszerre mindent látni és megérinteni, amit Bordigherán ismertem és szerettem, mégis egy másik, ismeretlen irányba indultam el másnap reggel is. Tudtam, hogy van időm sorra visszatérni mindenhová, hisz gazdag vagyok: annyi időm van, hogy az felér egy milliomosi státusszal ebben a helyzetben. Nem utolsó sorban telítve voltam kíváncsisággal és izgalommal rengeteg újat is felfedezni. Nem voltak konkrét célkitűzéseim, és már igazából nem is kerestem semmit, csak menni és látni akartam, megélni Bordigherát teljes odaadással. Azt azonban nem veszíthettem pillanatra sem szem elől, hogy ezt a csodát én André Acimannek köszönhetem, az írónak, aki ezidő alatt megváltoztatta az életem. Akinek a könyveit sorra fogyasztottam el, és aki ugyanolyan mély rajongással szól Bordigheráról, amikor csak szóba kerül. És Aciman mellett Eliot és Olivert sem feledhetem, akiknek nyomdokai után kutatva hozott ide a sorsom egy évvel korábban. És amikor kora délelőtt elindultam Vallecrossia felé a felújított Lungomare Argentinán, akkor titokban azt is reméltem, idén sikerül kiszúrnom azt a tengerparti villát francia ablakokkal, körterasszal, gyönyörű, ligúriai korlátokkal, amelynek nyikorgó kis kertkapuján akár át is lehet ugorni, ha az ember olyan nagyon siet le a tengerpartra reggeli előtt úszni, vagy ebéd után ejtőzni. S amelynek látósugarában ott van a vízben az a szikla, ahol Oliver és Vimini oly sok délutánt töltött el nagyokat beszélgetve az élet nagy dolgairól, már amit egy huszonéves világjárta egyetemi tanár palánta és egy tizenéves leányka, akinek rövidke életének napjai megszámláltak,  erről tudhat. És még nagyobb titokban nagyon reméltem azt is, hogy ha a villát meglelem, akkor ott lesznek mögötte az elhagyott vasútvonalak, amelyek a monarchia korában Bordigherát Nizzával kötötték össze, és amit a gyom felvert már akkor, amikor egy harminckét évvel azelőtti nyári reggelen Elio odavitte a New Yorkból frissen érkezett Olivert a félrehúzott, és vándorcigányok által belakott királyi címeres vasúti kocsikat megnézni. Hogy aztán felkaptassanak a Vallecrossia és Ventimiglia közötti domb oldalán szerpentinező ösvényen San Giacomoba, a harangláb tornyába, szerteszét nézni onnan erre az egész mesevilágra.

Passeggiata Bordighera-Vallecrossia

Nekem nem volt ugyan kertkapum, kirontottam a házból, és lefelé igyekezve a tengerpartra beugrottam a kisboltba valami reggeliznivalóért. Éppen megérkeztek a friss péksütemények, és természetesnek tűnt, hogy sajtos ligúr focacciát viszek magammal az útra, de amikor a frissen szedett kajszibarackokat megláttam a kiskosarakban kirakva, egyértelművé vált a döntés, a focacciát meg egy másik reggelre halasztottam. Élveztem a kis bolt hangulatát is, ahogyan minden betérőt ismerősként köszöntöttek, és élénk társalgásokba elegyedtek az elmúlt nap vagy épp az aznap reggel fontos dolgai felett. Persze, engem itt senki sem ismer, s mint olyan, kicsit távolságtartóbbak, ám roppan kedvesek voltak velem szemben. Olaszul szóltam, és igyekeztem beszédbe elegyedni. Az eladó, régivágású, de fiatal ember, fehér köpenyben, barátságos mosollyal fogadta az udvariasságként fogadott gesztust, és cserében angolul válaszolt. Intettem, erre nincs szükség, hisz ha itt nem, akkor hol tökéletesítsem olasz nyelvtudásomat, és kacagtunk. A mögöttem álló öregúr máris megkérdezte – olaszul – honnan jöttem, és mondom, honnan. Mindenki elsimerően bólogat, persze, ilyenkor mindig azt is elmondom, hogy lényegében európai vagyok, és hogy innen s innen származom. Ritkán járnak turisták az élelmiszerboltba, mondja az eladó, én meg elmagyarázom, hogy lakást bérelek itt, és nekem ez így könnyebb, már ha az emberekhez és városukhoz akarok közel kerülni. Egyetért velem ebben, és kér, mindenképp nézzek még be, holnap friss gyümölcsöt és hústermékeket is kapnak. A pékárú meg minden reggel friss.

Ami a promenádon, a Lungomare Argentinán elsőre szemebe ötlik, mikor a vasútsínek alatti alagúton kilépek a tengerpartra, az a Baretto. Nem látom a pincért, így azt sem, mennyire Maurizio az vagy sem. Csak a kávéjukba és a ma reggel szürkés-kék tenger kissé ködös látványába feledkezett reggeli törzsvendégeket az asztaloknál újságot olvasgatva. Nem a megszokott irányba, a tengerparti luxusszállodasor felé és a Sant’Ampelio kápolna irányába indulok, hanem jobbra térek. Örömmel tapasztalom, hogy ahol a lungomare végetér, már nincs kerítés. A promenádot tovább építették Vallecrossiáig, ezzel pedig összekötötték a Ventimiglián át szinte a francia határig húzódó tengerparti látványsétánnyal. Szemben velem a Francia Alpok töltötték ki a panorámát, és karnyújtásnyira tűntek, olyan volt, mintha egy komolyabb nekiiramodással akár Menton vagy Cap-Martin is könnyedén elérhető lenne. A távoli kanyarban Monte Carlo ködben volt, a tenger meg kitartott a szürke-kék árnyalata mellett. A tenger felőli oldalon pálmafák szegélyezték a sétányt, jobbról a régi villák sora meredt rá a borongós tengerre a vasúti sínpár túlpartján. Fenn a dombon meg Bordighera palotái húzódtak, ismerősen tekintett immár rám a Torre dei Mostaccini  és a Forbes is a magasban. Az E80-as út viaduktja Bordighera és Ventimiglia között a mély völgy felett meg épp azt magyarázza, honnan kapta Vallecrossia a nevét.

Photo by Artur Dancs

Francia Alpok

Tudtam, hogy nem vagyok teljesen elememben, s azt is, hogy nem tisztáztam le még mindig magamban azt a kérdést, ami érkezésem estéjén belémnyilallott. Fura zaklatottságot éreztem, és reméltem, hogy túl leszek mihamarabb ezen, és görcsmentesen élvezhetem azt, amiért annyit vágyakoztam, és amiért ezt a hosszú utat megtettem. A hangulatom akkor kezdett javulni, amikor valahonnan előbukkant a nap, és a reggeli szürkeséget, a korábbi napok esőmosta bágyadtságát mind jobban visszafestette eredeti színeibe, élénk kékbe, buja zöldbe, ropogós fehérbe és illatos sárgába. Ezen felül a piros jelentett még adalékszínt a palettán a megnyíló napellenzők csíkjain, illetve a fehéroszlopos erkélyekről leomló trombita formájú virágok szirmain.

New York-i, Los Angeles-i és lényegében a világ minden táján fellelhető kedvenc városaimban tett hosszas sétáim fényében ez a tengerparti séta nem tűnt különösebb fizikai megterhelésnek, a táj és a lélekgyönyörködtető  panorámák teljesen elfelejttették velem a kilométereket. Észre sem vettem, mikor lett Bordigherából Vallecrossia, és mikor váltott az át Camporossóba. Csak mentem a pálmafákkal hímzett sétányon, és hol a tengerre figyeltem, hol a partra emelkedő villákat fürkésztem. Kávézóteraszok váltogatták egymást menetközben, sehol sem volt tumultus, békés, reggeli hangulatban kávéztak, reggeliztek az emberek a napernyők alatt, amelyek amellett, hogy védelmet nyújtottak előle, mégiscsak a soknapos esőzés utáni ujjongást jelentették a kitisztuló égbolt és a napsütésben ismét kék tenger fölött. A folyóhoz értem. Immár párhuzamosan és keresztben is víz vett körül. A hegyekből érkező Nervia Vallecrossia és Ventimiglia határán ömlik a tengerbe. Soha nem volt részem abban az élményben, hogy ilyen közelről szemügyre vehessem egy folyó tengeri torkolatát. Lesiettem a partra a kávéházi terasz mellett, ahol kisgyermekek sivalkodtak, míg szüleik egy-egy kávéscsésze társaságában feküdtek elaléltan a terasz egyik asztala melletti összetolt székeken pihegve. A kavicsos partra leereszkedve láttam, milyen furcsán érkezik a folyó, és terebélyesedik ki széles tóvá csak pár lépéssel a tengerbe érkezése előtt, hatalmas pancsolót, és sűrű partmenti növényzetével biztonságos búvóhelyet is biztosítva a sima víztükrön vidáman ide-oda sikló vadkacsáknak. És ott, mintha megtorpanna, nem folyik be szélesen a tengerbe s ezáltal a világóceán anyai karjaiba, hanem körbenjár a saját maga által kialakított tóban a víz, és egy vékony kis patak-eret megeresztve a tenger felé, kicsit oldalra kerülve, diszkréten ömlik abba. A lépésekkel fennebb még széles és mély folyó ismét patakká, sőt, csak csacsogó, tisztavizű csermellyé összezsugorodva fejezi be életútját, amit mezítlábra vetkezve könnyedén átugrottam, és hogy megbizonyosodjak róla, hogy nem csalás, meg is kóstoltam az édes vizét, amitől csak ugyanakkora lépésre már a Földközi-tenger sós vize hullámzott. Olyan ez, mint az emberi élet végén visszatérni a gyermekkor csermely-idejébe, levedleni magunkról minden szigorúságot és merevséget, erőt és hatalmat, amit az élet az emberöltő során nyakunkba rakott, kibontani béklyóinkat a lelkünk körül, hogy egyszer még utoljára hadd legyen szabad, hadd élvezze az életet, hadd süsse a nap. Pontosan ugyanúgy, ahogyan gyermekkorában tette, amikor még tisztán, ártatlanul állt a világ előtt. Ugyanúgy, mint ahogyan most, amikor már maga mögött tudhat mindent, amit életnek lehet nevezni. És minden megérett rá, hogy az élet-gúnyát, a partok közé szorított utat felváltsa egy végtelennel, egy kéklő, istenfelettivel.

Az édes és sós összefolyása

Az jutott eszembe ebben a délelőtti tengerparti tündöklésben a partról a hegyek irányába nézve és a vízparti zöld spalettás, franciaablakos villákra leomló virágesővel az erkélyeik korlátján, hogy ha megkérdezne engem most valaki, szerintem hol állt Elioék háza, akkor mindenképpen erre a narancstól roskadozó fa melletti villára mutatnék itt.

Átsétálhattam volna Ventimigliába a parton is, átugorva a csermelyt, de megpillantottam egy gyalogos pallót színesre festett fakorlátokkal kicsit fennebb a folyó torkolata fölött, és inkább arra mentem tovább. Mikor a pallón ismét átléptem – az ott még széles – folyót, a fák takarásából egy kiszélesedő grundra érkeztem. Frissen öntött barna kerékpárutak futottak keresztül-kasul, frissen öntött járda, egy nemrég még elhagyatott – valószínűleg ipari – területen egy mostanában kiépített új park, játszótér, padok, ivóvizes kutak. Mikor közelebb értem, vettem csak észre, az összefutó és V-alakban szétágazó kerékpárutakat is, és a széles sétálóutat is vasúti sínekre öntötték. Mi sem bizonyítja jobban, mint a még megmaradt oszlopok, amelyek a sínek mentén a felső vezetékeket tartották. Nem kellett túl sokáig töprengenem rajta: itt vannak, hát az elhagyatott egykori vasúti sínek! Az olasz-francia határ szomszédságában az azúrparti vasút, amely a francia és olasz riviéra mentén épült, egykori szárnyvonala ez, amit évtizedek óta kivontak a forgalomból, és amikor az új kétvágányos  pályát kiépítették, a régi síneket meghagyták az enyészetnek intézkedni felettük. Hogy a királyi címeres vasúti kocsik hová lettek, nem tudtam megfejteni, a cigányoknak is csak bottal üthettem a nyomukat a bicikliúton visszafelé botorkálva a tengerpartra, immár a ventimigliai oldalon.

A kerékpárút az egykori, ma már elhagyatott vasúti sínek helyén

Hogy mennyire nem vagyok normálisnak számító turista, abból is kiderül, hogy ha valaki azt kérdezi meg tőlem, hogy adott helyen, ahol épp vagyok, vagy akár New Yorkban tudnék-e ajánlani valami jó kis vendéglőt, magamban mindig megbotránkozom az oktondi kérdésen. Egyrészt, mert sajnálom, hogy valaki annyira élhetetlen, hogy nem képes magának való megfelelő vendéglőt vagy akár csak helyeket is felkutatni, és inkább valaki más által megtalált vagy kipróbált helyet választ. Másrészt meg értetlenkedve állok előtte, mert nekem az útjaim és barangolásaim soha nem éttermek és étkezések köré vannak csoportosítva, hanem fordítva. Az étkezéseket ott s akkor ejtem meg, ahol épp utólér az éhség vagy netán elém kerül egy hely, ahol szívesen elidőznék. Így volt ez Ventimiglián is. Jó ideje sétáltam már a tengerparti sétányon, mikor a Lungomare Varaldon egy ilyen helyre bukkantam, ahol gondolkodás nélkül eldöntöttem, le szeretnék ülni, és hosszasan el lenni ott egy pohár borral és akár ebéddel is. Az időközben felforrósodott délelőtti napon alaposan megizzadtam, és derékig vetkezve érkeztem a tengerre nyíló teraszhoz. A promenádra kirakott ernyős asztalok közt a lejáratnál a tengerre egy ártézi kút is volt, ahol kedvemre megmosakodhattam, és visszabújhattam az ingembe. Gorgonzola sajtmártással leöntött sztéket rendeltem hajában sült, vajas krumplival és roppanós hideg fehérbort mellé. Mikor a pincérlány kihozta a gyöngyöző hideg bort,  hátradőltem a székben. Előttem az Alpok kontúrjai a távolban, a kanyarban Monaco és Ezé, balomon a pálmafasor mögött a megszokott, hihetetlenül kéklő tenger. Végtelen nyugalom ült a környéken, néha meglibbent a szellő, és intenzív jázminszagot hozott valahonnan, az egész olyan pazarul kiegyensúlyozott és szép volt, hogy elkezdtem beleolvadni, és ez a ragyogás úgy terjedt szét bennem, mint amikor a sok ideje víz nélkül maradt kókadozó virágot az eső megáztatja, és életre kél, szebben és frissebben, mint valaha is tündökölt. Ez a konkrétan semmiről s egyben a teljes világmindenség csodás kiegyensúlyozottságáról szóló állapot volt az első boldogságpillanatom, amit teljességében megéltem és magamba fogadtam Itáliába való visszaérkezésem óta, és amitől végre megnyugodhattam, tényleg jó helyen vagyok. Pontosan ott, ahol lennem kell.

Gorgonzola szték

Hosszan időztem el az ebédem felett. Minden bennem lévő fáradtság-nyom és árnyék oszladozni kezdett. Máris rengeteg kalandvágyat éreztem, és azt, hogy mindent tudni és látni akarok, mindent magamba akarok szívni, amit minden helyszín, ahol épp járok nyújthat nekem. Mikor az asztaltól felálltam, a jázmin illatfelhőknek akartam elsősorban is utánajárni. Messze nem kellett mennem, közvetlenül az Amadora terasza mögötti, a felső városból a Trento és Trieste névvel ellátott strandszakaszra vezető összekötő út hosszú szakaszán élő sövényként mediterrán jázminbokrok húzódtak, és amint közel léptem, émelygő illatuk parfümként terjedt szét bennem. Az egyik mellékutcában egy nagy, zöld zsalugáteres ablakos ház álmos csendjében, a kisutcára és a ház emeleti teraszára néző ablak párkányán egy lusta macska mosakodott. Ezek a mediterrán települések a macskatársadalom királyságai. Már útközben a marinánál megismerkedtem néhányukkal, a csónakok árnyékos orrából vagy a limlomos, halszagú szerszámoskunyhók rejtekéből somfordáltak elő, unottan megbámultak, majd tovább oldalogtak. Emez is a párkányról épp csak futó pillantás vetett rám, mintha megnézné, milyen rosszban sántikálok az ő környékén, majd ha látta, érdektelen vagyok, tovább folytatta cirmos bundája tisztogatását.

A sarki kútnál ismét felfrissítettem magam, és az egyik utcában felmentem a tengerpartról a városba.

Mörc

Kezdetleges olasz nyelvtudásom mellett is könnyen le tudtam már fordítani a város nevét egy évvel azelőtt is, amikor a Nizzából érkező vonatom itt, az olasz-francia határ olasz oldalán tett le, és kellett átszállnom egy helyi személyvonatra, hogy Bordigheráig eljussak. A Ventimiglia ugyanis húsz mérföldet jelent. Ami azonban még ennél is érdekesebb, hogy a város nevének semmi köze mégsem a húsz mérföldhöz, hanem egy ligúr törzs nevéből származtatják inkább, ókori ligúr nyelven Albom Intemeliom volt, azaz az Intemelii törzs fővárosa. Krisztus előtt 115-ben adta meg a várost a törzs hosszas ellenállás után a rómaiaknak, így lett latin neve Vintimilium és később Vintimilia, amit aztán évszázadokkal később olaszosítottak Ventimigliára. A település története tehát messzi időkbe nyúlik vissza, már a rómaiak idején municípiumként tartják számon, 89 évvel időszámításunk előtt. I.e 69-ben a város fosztogató csapatok martalékává válik, de az V. századra ismét gazdag kereskedő és kézműves település, a város köré védőfalat és a négy sarkába védőbástyákat is emeltek.  A város a bizánciak és gótok közti csaták kereszttüzében volt, később a lombard királyság támadásainak is ellenállt. A X. Században a szaracénok támadták meg, ennek ellenére sikerült kivívniuk függetlenségüket a középkorban, később pedig a ventimigliai grófságként tartották számon, amikor mind többször kellett a genovaiak támadásait visszaverniük. A XII. században hosszas, földön és vizen vívott ostrom során, megadni kényszerültek magukat a genovai hatalomnak. A grófság továbbra is kézben tarthatta a várost, de a győztesek vazallusává váltak. Nem kevésbé viharos későbbi történelme során a Savoyaiak és a nápolyiak is uralkodtak itt, de leghosszabban a genovaiak fennhatósága alatt volt, egészen a XIX. századba nyúlóan.

Ventimiglia Città Alta

Noha azt mondtam, semmi köze a város nevének, Ventimigliának, a „venti miglia”-hoz, azaz a húsz mérföldhöz, érdekes adalék a történészektől, hogy volt egy időszak 1388-at követően majdnem ötszáz éven keresztül, amikor a francia határ éppen ekkora távolságra volt a várostól. Ez, persze, csak véletlen egybeesése és cinikus fintora ennek a sokat kipróbált történelemnek.

Mint ahogy Bordigherán és más olasz tengerparti városban, Ventimiglia óvárosa is dombra épült, tetején a templommal. Innen a magasváros, azaz a Città Alta elnevezése a történelmi városrészeknek ezeken a településeken.  A dombról messziről kivehetően a Nostra Signora Santa Maria Assunta és a szintén a középkor elején, a X. század idején a grófság által épített Szent Mihály arkangyal temploma tekint le a lenti, új városra. Kevesen tudják, hogy Ventimiglia városi könyvtára birtokolja Itália második legnagyobb és legjelentősebb XVII. századbéli, felbecsülhetetlen történelmi értékű kéziratgyűjteményét, a híres velencei kéziratok mellett. Ventimiglia botanikus kertjéről is híres, a Thomas Hanburyről elnevezett gazdag létesítmény ugyanis Olaszország legnagyobb nyilvános botanikus kertje. Ez nem messze található a francia határtól, ami ma már teljesen szabadon és könnyen átjárható, és  a turisták által frekventált népszerű strandok sorakoznak a határ mindkét oldalán. Manapság pedig az Afrikából érkezett illegális bevándorlók kedvelt gyülekező helye is, ami meglehetősen sokat rontott a környék közbiztonságán az utóbbi időszakban.

Forgalmas délután volt a városban, elhaladtam a vasútállomás előtt, ekkor jöttem rá, hogy én már jártam itt. Amikor egy évvel ezelőtt Nizzából a vonat idáig hozott, örömömben, hogy olasz földön vagyok ismét, kiszaladtam a csatlakozó vonatom indulása előtt a Stazione előtti térre, csak hogy jelképesen magamra öleljem Olaszországot. Most is jóleső érzés töltött el, de nem időztem hosszan, tovább sétáltam, és a római kori leletek fölött átívelő hídról lenéztem a második századból fennmaradt római teátrum maradványaira. A hídon átkelve a forgalmas országútról egy szűk, alig jelzett kisutcába tévedtem, amelyik cikkcakkban emelkedve a város fölé a meredek magas hegyoldalon mind tágasabb és lélegzetelállítóbb panorámát varázsolt szemem elé. Egyik oldalról a tenger befoghatatlan végtelenje kékellte be a határt, amit a szem befogadhat, alattam egy nyüzsgő város távoli zajainak moraja, a határállomáson összefutó, szétterülő, majd ismét két párra szűkülő vasúti sínjei, amelyek jobbra Menton felé, balra pedig Vallecrossia felé hajlanak, előttem, a Krisztus Király temploma, a Chiesa di Cristo Re tornya, mintha a kerékpárutakba és sétányokba temetett egykori, elhagyatott nemzetközi vasúti sínekre mutatna, ahol a délutám során korábban jártam. És baloldalon a távolban a tenger kék hátterét maga mögé húzva, félreismerhetetlenül ékeskedik, mint valami ékszerboboz egy festmény közepén: Bordighera.

Ventimiglia

A szerpentines, hajtűkanyarokkal kanyargó meredek hegyi emelkedőn csak én voltam, ritkán haladt el mellettem egy-egy rámcsodálkozó autó. Ott kaptattam felfelé a tikkasztó melegben, a délutáni napsütésben és az egyre táguló pazar kilátás társaságában, amikor a Cristo Re toronyórája muzsikálva ütni kezdett, a harangok pedig estére harangozni, hogy csak úgy visszhangzott tőle a völgy, mintha a forgalom zaja is megszűnt volna. Hét óra volt, a nap magasan járt még, de hanyatlani kezdett és mindenféle színárnyalatokkal tette melegebbé a kilátást, az okkerszínű házak falait, a zöld spalettákat, a hosszú szárítókötelekre kiaggatott tiszta ruhákat, a hegyeket, a völgyben kígyózó, kocsisorral pávázott utakat és a jólismert kettős sínpárt. Felnéztem magam fölé az úton, messze volt még a hegy teteje, egy-egy kijjebb hajló kanyarban meg-megvillant a délutáni napsütésben egy-egy villa terasza, virágjaiktól pompásan sárgálló kaktuszok hajlottak mindenfelől az útra, és lila papírvirág-ligetek omlottak le a magas sziklafalakon, mint a természet élő függönyei. És ebben a káprázatban állva, és körültekintve, mint a világ leggazdagabb embere ebben a pillanatban, pontosan tudtam már, miért vagyok itt. Mint ahogy azt is tudtam, hogy felettem, valahol a hegy tetején ott van San Giacomo is.

 

Nyár cikádaszárnyon az olasz riviérán (1)


A visszatérés lélektana

Azóta vágytam vissza Bordigherába, hogy még el sem jöttem onnan. Még javában ott voltam, és máris vágytam visszajönni, és hosszasan megmártózni a riviérai Olaszország színpompás és illatos csodájában. Alig két napot tölthettem itt első látogatásom során, és mégis olyan hosszasan szőttem aztán az élményfüzéreket azokról a napokról, hogy nem csak azoknak tűnhetett úgy, akik olvasták vagy hallgatták, hanem még a magam számára is, mintha egy egész nyarat töltöttem volna el Ligúriában. Nem csak azért, mert olyan intenzíven éltem meg akkor ezt a két napot, – ami lényegében egy teljes nap volt és egy késő délután – hanem mert valójában arra vágytam, hogy az egész nyarat eltöltsem ott. Odamentem, megérintettem, fellebbentette a fátylat a titkairól, legszebb oldalait villantotta fel előttem, és ami a legfontosabb – fentről a dombról elém tárta azt a végtelen kéket, aminek akkor sem tudok ellenálni, ha csak Monet festményén látom vagy egy fényképen, nemhogy olyan megfogható közelségből, hogy érezni a sós, frissítő illatát, ami, ha bejárja a bőrödet, nyirkossá és ragacsossá teszi azt. Félreismerhetetlenül, ahogyan csak a tenger közvetlen lehelete terítheti rá önmagát testedre.

Bordighera

Eredetileg Elio és Oliver nyomait és egy harminc évvel azelőtti, egy egész életre szóló nyári románc emlékeit felkutatni érkeztem B-be. Monet nyomdokain indultam el – New Yorkból Palm Beach-en, Los Angelesen, Párizson és Lombardián át – a mester számára is megfejthetetlen Bordighera felé. Az író, André Aciman volt legnagyobb segítségemre a titokfejtésben, mert megengedte nekem, hogy az ő Bordigherájára, amit Elion keresztül eljuttatott hozzám, és amit korábbi és későbbi memoárjaiban kibővített, elkezdjem szépen felépíteni az én sajátomat. És már akkor, amikor arra a kis időre itt voltam, és ittlétemben is elkezdtem ide visszavágyni, eldöntötten, csakis szabadon szeretnék B-be visszatérni. Ez pedig csak egy módon lehetséges: nyitott lélekkel és mindenféle tervektől és elvárásoktól mentesen. Manapság annyi lehetőség kínálkozik számunkra egy-egy utazás minden pillanatát megtervezni és ezzel behatárolni a lehetőségeinket, hogy tulajdonképpen a legtöbb esetben megmérgezzük azt visszavonhatatlanul. Hosszú évek világutazásai nagyon fontos tanulságot érleltek meg bennem. Olyan bölcsességet, aminek foszlányai mindig is éltek bennem a kalandvágy és a kacérkodás saját korlátaim feszegetése formájában; teret kell hagyni az eltévedés, és ezáltal a felfedezés minden lehetőségének. Ezt pedig csakis szabadon lehetséges. Adnom kellett időt és teret magamnak, hogy lecsengjenek bennem egy élményekkel és utazásokkal dúsított hónap és New York zajai. Intézhettem volna úgy is, hogy Milánóba érkezve azonnal utazzam is tovább délre, de itt adtam magamnak az első puffer-zónát, az átmenet első szakaszát. Semmi dolgom nem volt Milánóban, és igazából semennyire nem is érdekelt a város aznap, mikor a Malpensán leszálltam. Mégis hagytam elmenni a reggeli vonatot, a direttissimót a riviéra felé. Még utána is bámultam hosszan annak az embernek a végtelen nyugalmával, aki ugyan nagyon vágyna már azon a vonaton lenni, ugyanakkor tudatában van annak is, hogy megvan, be van biztosítva az ő saját vonata is, de most, mint egy arisztokrata, akinek gazdagsága nem pénzben, de időben és szabadságban mérhető, csak úgy eltölt majd néhány órát Milánóban – minden előzetes tervtől mentesen. Csak úgy, az élvezet kedvéért. Ha terveztem volna a milánói tartózkodást – ismerem magam – agyonszerveztem volna programokkal, látnivalókkal, tömegközlekedéssel, menetrendekkel. De nem tettem. Mert ismerem magamat. Hanem csak kisétáltam a Milano Centrale elé, és elindultam a sugárúton egy irányba.

Milano

Megnyugvással töltött el, hogy továbbra sem érdekelt különösebben semmi sem Milánóval kapcsolatosan, annyira sem, hogy utánaolvassak bárminek is, mert olyan könnyedén, tehermentesen lépegettem a macskaköves utcákon, és szívtam magamba azt, ami épp elém tárult, mintha én magam lettem volna a frissen szárbaszökkent nyár a napon forró, a lombok árnyékában kellemesen hűvös olasz utcákon. Elhaladtam a Scala előtt, szinte tovább is mentem. Impozánsabb épületre számítottam, de megadtam a kijáró tiszteletet a hírnevének, és máris továbbindultam. Inkább időztem a Montanelli parkban, a kora délelőtti hőségben, a szökőkút simogatásként ért. Majd útban a dómtér felé újabb csodát fedeztem fel, a II. Viktor Emánuelről elnevezett gallériákat. Hosszabban a dóm lépcsőin időztem. Nem sütött oda a nap, és jólesett nézni a hömpölygő tömegeket, a lenyűgöző környező épületeket, amelyek a teret szegélyezik. Impozáns és ámulatbaejtő a dóm épülete is, mint egy kézzel csipkézett építészeti csoda, amilyen csak a mesékben, a képzeletben létezik. Annál tovább azonban az sem érdekelt. Hátat fordítva neki, inkább a teret figyeltem. Olasz gimnazista fiúk érkeztek csoportban. Valami sportklub focicsapata lehetett, egyenmezben voltak. Olaszul perlekedtek egymás közt, a dóm őket se kötötte le különösebben, és szerintem hasonló emberre volt szükségük, aki nem a templomot fényképezi lázasan, ezért szólítottak meg engem a lépcsőn.

– Magának, signore, ki a kedvenc focicsapata?

– Nem tudom, miért?

– Csak, mert tudni akarom – válaszolta kurtán a kis olasz focista – mondjon, hát egy csapatot.

– Nincs nekem olyan. Én nem értek a focihoz. Beckhamet ismerem, mert az ő parfümjét használom sok éve, de tartok tőle, ez itt most nem mérvadó.

A gyerek csalódottan vette tudomásul, hogy nem a megfelelő embert nézték ki maguknak a focicsapatokról szóló vitát eldönteni, viszont nem tudta figyelmen kívül hagyni idegen kiejtésemet, és megkérdezte, honnan jöttem. És mondom, hogy éppen New Yorkból.

– Ah, ez mindent megmagyaráz. De nincs gond, csak élvezze Olaszországot.

Biztosítottam efelől.

Tettem még valami tiszteletköröket a tér körül, a gallériában, és elidőztem a  Sforzesco kastély kertjében is a mind magasabbra hágó hőségben. Még bő három órám volt a vonatom indulásáig. Úgy találtam, ez éppen a megfelelő időmennyiség egy kellemesen elköltött ebédre valahol az állomás felé vezető sugárúton látott hangulatos kertvendéglők egyikének hűvösében. Ott ültem, s miközben elmerült a tekintetem a hömpölygő tömegben, egyrészt fél lábbal és gondolattal Bordigherán voltam, másrészt meg az járt a fejemben, hogy mennyire tönkretették ezeket a nagyvárosokat az uniformizálással. Minden világvárosban minden egyformán kiszámítható. Ugyanazok a szuvenírek, más-más felirattal, ugyanazok a pedicab-ek, ugyanazok a hop on- hop off emeletes piros buszok, ugyanazok a japán turisták fényképezőgépekkel, ugyanazok a homályos, tengő-lengő csavargók kétes üzleteikkel a turistanép közé keveredve, ugyanazok a zsebtolvajok és koldusok, ugyanazok a hangosan szelfiző amerikaiak, ugyanaz a giccsparádé. Csak a látnivalók, a műemlékek változnak városról-városra. De még a  térkép is ugyanaz mindegyiknél, ami csak a belvárosokat mutatja s azt a négy-öt épületet, amit minden turista meg kell, hogy nézzen, s hogy az a négy-öt épület hogyan köthető össze például adott cég jóvoltából buszon vagy kisvonaton szemtelenül sok pénzért.

Milánói dóm

Persze, a helyzet azt mutatja, pontosan ez a standard felületesség, amire az átlag turistának a legnagyobb szüksége van. Rájöttem az évek és útjaim során, hogy nagyon kevés az az utazó, akit mélyebben és alaposabban is érdekel egy-egy destináció, egy-egy nép mindennapjai, az igazi arcai egy településnek. A kipipálás korát éljük. Leginkább ez a végső cél a világturizmus trendjeiben: kiikszelni egy-egy helszínt, látnivalót, bakancslistát, sok pénzért enni, drága, de értéktelen szuvenírt venni, elvegyülni a tömegben, csordában járni. Ha valaki rendszeresen kézbe vesz egy-egy drága illusztrált utazási magazint, rádöbben, hogy az a legkevésbé fogja az utazás élményeit és felfedezéseit előtérbe helyezni, csupán az étkezésekre, szállodai szolgáltatásokra és bevásárlási útmutatókra szorítkozik. Tényszerűen, s annak függvényében, melyik cég fizetett többet a reklámért. Üzlet, mint olyan, és természetesen egy dömpingszerű igényt elégít ki. Ha egy helyszínt különösebben kiemelnek, akkor az meg azért lehet, mert adott reklámozó légitársaság éppen oda indított szezonális járatokat hetente négyszer, és még kaphatóak kedvezményes jegyek az elsőosztályra. Rá kellett arra is jönnöm az idők során, hogy inkább én lógok ki a sorból, semmint a többség. A turistáknak valóban csak konkrét korlátokon belül mozog az érdeklődési körük, és a legkevésbé sem a felfedezés izgalma, hanem egy sokak által megélt élmény újraélése önmaga számára, megpecsételve egy szelfivel, feltálalva egy helyi vendéglőben, és kipipálva a listán. A statisztikák egyszer azt mutatták ki, az amerikaiak a legutazóbb nép a világon. Sok időmbe telt, amíg megrökönyödés nélkül végig bírtam hallgatni amerikai barátaim és ismerőseim válaszát arra a kérdésemre, milyen volt a nyaralásuk adott úticélra. Mert a válaszaikban leghosszabban egyvalamire térnek ki: az étkezésre. Hogy milyen volt az étel, és mennyibe került, és hogy mennyire volt drága vagy nem drága az egész. És ennyi. Egy ilyen beszélgetésben sosem hallottam titkokról, felfedező utakról, amikor valaki elindult csak úgy, és mesés dolgokat fedezett fel. Csak azt, hogy itt is volt egy jó vendéglő, ott is, és ha akarom, megadják a címét is, sőt, a pincér nevét is. Mert az meg a másik amerikai szokás, minden kiszolgáló személyzetnek elkérni a nevét. Arra az esetre is, ha panaszt akarnak tenni valamiért s arra is, ha csak dícsérni szeretnék. Ebben a felületességben is van valami, mert eleinte mindenki bedől neki. És éppen ez a lényege. Egy kölcsönösen kialakított komfortzóna turista és helyi között, hogy mindenkinek könnyebb legyen a másikat elviselni másságában.

Galleria Vittorio Emanuele II.

A következő pufferzóna lelassulási folyamatomban és útban vakációm felé az olasz riviérán maga az utazás volt, a néhány órás vonatút Milánóból Bordigheráig. Elsőosztályra váltottam jegyet – az európai nemzetközi vasúti közlekedés meglepően színvonalas és olcsó. A kényelem mellett a kiszámíthatóság is mérvadó, és tapasztalataim alapján elmondhatom, az olaszokban jobban megbízom ma már, mint a franciákban. Nizzába is repülhettem volna, és onnan csak röpke egy óra lett volna az út Olaszországba, de mint megtapasztaltam legutóbb is, és aztán valahányszor belepillantottam a francia vasúti társaság mindennapjaiba, megtapasztalhattam, hogy egy pirosbetűs felirat szinte soha nem tűnik el a kiírások közül: bizonyos vonalakon késésekre, járatkimaradásokra kell számítani az x meg y részleg éppen aktuális sztrájkja miatt. Legkevésbé sem akartam kitenni vakációra áhítozó felfokozott hangulatomat semmi ilyennek mégegyszer, és szerettem volna, hogy olaszországi utazásaim során a legkevesebb érintkezési felületem legyen a franciákkal, még akkor is, ha reméltem, ezúttal akár Monte Carloba is eljutok – ehhez pedig átutazni francia területen megkerülhetetlen.

Lelkileg felkészülve zötyögtem a mind sűrűsödő alagutakon át a tengerpart felé. Aciman regényei és sok elbeszélése készített fel a pillanatra, a csodára, amikor a belországból, jelen esetben a Ligúr Alpok völgyéből a vonat csak hirtelen kikanyarodik a tengerpartra, és egyik oldalról a végtelen azúrkék veszi át a hatalmat. Nizzából érkezve is előző utamon, az egyik legemlékezetes szakasza volt mindenkori utazásaimnak a tegerparti szakasz. Akkor Monaco , Eze, Menton és az olasz határváros, Ventimiglia sorakozott füzérben az útvonalamon, most meg Genova, Imperia és San Remo. Ha Rómából érkeztem volna, Livorno, Pisa, Cinque Terre és Portofino is belekerülhetett volna, de nem szerettem volna olyan nagyon hosszú átmenetet sem keríteni bordigherai érkezésemnek. Ez a Milánó – Bordighera szakasz éppen elégségesnek bizonyult a ráhangolódásra.

Állomás a tengerparton

Amikor a vonat elhagyta a San Remo-i állomást, tudtam, hogy már csak két alagút választ el a helytől, ahová sóvárogva vágytam oly hosszú ideje, amelynek képére, Monet festményére a szobám falán minden reggel ébredek, ha New Yorkban vagyok, s mely képre minden nap is ébredhetek, hisz ott van mélyen a szívemben azóta, hogy először megláttam. Ebből a két alagútból is a második már a Grand Hotel alatt fut, az már Bordighera.

Házigazdám, akivel a lakás dolgait idejében letárgyaltuk korábban üzenetekben, Alex, jelezte, mikor pontosítottam, hogy az este 8-as intercityvel érkezem Milánóból B-be, hogy akkor a fivére, Stefan annál fog várni. Rögtön tiltakoztam. Egyrészt, mert nem találtam szükségesnek a fáradozást, hisz érkezésemet Bordigherába hazatérésszerűnek fogtam fel, másrészt meg ismerem magam, és tudtam, hogy mennyire fontos lesz az első pillanatokban magamban lennem, magamra ölelnem az egészet, elmélázni a Corso Italia sarkán felfelé haladva, az állomástól, s így a tengerpartról pár lépésre fekvő lakás irányába, amely otthonom lesz a következő hétre. Stefano azonban hajthatatlan volt, és olasz üzenetem ellenére is angolul válaszolt, hogy ott lesz, és várni fog. Mikor felálltam, hogy a leszálláshoz készülődjek, rögtön éreztem a hosszú repülőút, az egész napos csavargás és a vonaton való kényelmes, de felgyülemlett utazás elnehezítette a testemet, és akkor már örvendtem, hogy házigazdáim gondoskodnak érkezésemről. A gesztust annál is inkább nagyra értékeltem, mivel semennyire nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy engem bárhol is várjanak érkezéskor repülőtéren vagy vasútállomáson. Langymeleg nyárestébe léptem ki a rózsaszínű állomás peronjára. Átlestem a kerítésen a promenádra, a Lungomare Argentina esti életét élte,  a Baretto tele volt vendégekkel – vajon Maurizio megvan-e még? – sétálók kontúrjai voltak kivehetőek a parti sétányon, gyerekzsivaly, beszélgetésfoszlányok és a tenger halk moraja szűrődött át. És alig vártam, hogy elvegyülhessek közöttük. Kigurítottam a poggyászt az épület utca felőli bejáratához, és megálltam. A pálmafák susogtak körben a téren, előttem a Corso Italia nyílegyenesen hasított bele az esti félhomályba fel a dombig. A felső utakon autók fényszórói jelezték, hogy nagy forgalom van még a hegyi kilátó környékén, a hegy oldalán kanyargó utakon. Az állomással átellenben a mindig élettel teli teraszvendéglő közönsége egy színes televízión focimeccset követett figyelemmel minden egyéb italozós tevékenység társaságában, hangosan kommentálva a látottakat, és minden mást is, ami eszükbe jutott.

Stazione

Egy bekanyarodó autó fényszórója zökkentett ki, és mikor Stefano kiszállt fogadásomra, olaszul kezdtem el duruzsolni. Válaszolt is, majd szólt, beszélgethetünk nyugodtan angolul. Itt nevelkedtek ugyan, de nem olaszok ők sem, hanem osztrákok. Óh, így már értem, miért nem Stefano, hanem Stefan. Mosolyog, s mondja, mindegy, mindkettőre hallgat, mint ahogy fivére is lehet alkalmasint Alessio, Alessandro, de lényegében Alex. Felajánlotta, hogy ha akarom ő is nevezhet engem a hely szellemében Arturónak, de elvetettük az eféle formaságokat, és inkább a lakás felé igyekeztünk.

Miközben a nem használt apartman ablakait friss evegőre tárta, és felhúzta sorra a redőnyöket, körbevezetett, és elmondta, hogy édesanyjuk otthona ez, akit betegsége már nem valószínű, hogy valaha is hazaenged még a kórházi ápolásból. A dolgai egy lezárt szekrényben várnak rá mindenesetre, a lakás összes többi része immár az én rendelkezésemre áll. Kicsit tágas lesz, mondta, öt-hat személyre szokták kiadni. Mosolyogtam, és mondtam, a kifejezetten jó ár, a lakásról készült képek és a tengerpart közelsége volt a mérvadó a döntésemben. S az, hogy csendben legyek, ha éppen esténként majd hazajövök utazgatásaimból, felfedező csavargásaimból. És az erkélyek! Három erkélye van a lakásnak, az egyik úgy nyílik, hogy a tenger is látszik egyik oldalon, a hegy is a másikon. Tudtam, és meg is nyugtattam, nem fogom az összes szobát felfordítani, sem randalírozni nem fogok, csak egy egy szoba, egy erkély és egy ágy, amire nekem szükségem lesz, s persze a tágas konyha – az is balkonnal a hátsó udvarra és a szomszéd kisutcára, minden szükségessel felszerelve. Nem is vonja kétségbe, hogy megfelelő szállóvendég leszek, számukra ez levelezésünkből is kiderült és korábbi olaszországi vendéglátóm, Francesca, a honlapra feltett jellemzéséből is. Az anyai nagyszülők fotóiba botlunk az előszobában, ahol bordigherai rajzok és festmények mellett kaptak helyet a családi képek is.

Bordighera Città Alta

– Nagyapám huszártiszt volt a monarchia idején, Magyarországon szolgált – mutat a kackiás egyenruhás legényre a fekete-fehér retusált fotón – Ma is sok magyar barátunk van. Gyermekkorunkban sokat járt ebben a házban apámék barátja, valahányszor itt nyaraltak Bordigherán. Francesco Puskás, biztos ismeri, a futballista. A nyakában hordozott kisfiúként.

Miután Stefan magamra hagyott a lakásban jó éjszakát kívánva, hirtelen csend vett körül. Ha az ember egy zajos város közepén él, meg ha állandóan úton és sok ember közt van, és ha egy napja utazik izgatottan, hogy végre ide megérkezhessen, a hirtelen csend olyan állapot, amivel nem igazán tudja, hirtelen, mihez kezdjen. Éreztem, hogy mihamarabb találnom kell egy olyan helyet, ami a helyem lesz itt, ami éppen annyira kellemes, hogy otthonossá teszi majd nekem az egészet. Kivonszoltam egy széket az erkélyre, arra, amelyik egyik oldalból a tengert láttatja, és leültem. Saját magamat is megdöbbentette az a gondolat, ami ekkor fogalmazódott meg bennem, és hangosan ki is szaladt a számon:

– Mit keresek én itt?!

Egy pillanatra kétségbe estem. Tudtam, hogy semmire sem vágytam jobban, mint itt lenni. Minden alkalommal, mikor a Monet-képre néztem a szobám falán, minden pillanatban, amikor egy tavalyi emlékem felidéződött valamiért bennem erről a helyről, valahányszor – bárhol is a világban – cikádák zenéjét hallottam, valahányszor elképzeltem, mennyire jó lesz itt ismét nekem, a szívem majd kiugrott az örömtől a tudattól, hogy közeleg a pillanat, amikor újra itt leszek. És most nem tudtam, mihez kezdeni ezzel az egésszel. Résnyire megnyitottam a nagybőröndöt, éppen csak annyira, hogy valami tiszta ruhát kirángassak belőle, lemostam magamról az út nyomait, és kirontottam az utcára. Hogy legalább magamnak normálisnak tűnjek, ürügynek azt találtam ki, a szupermarketbe megyek bevásárolni, és elsősorban is venni egy üveg bort. Ha nagyon inni akartam volna, egy üveg champagne lett volna kéznél, a Deltás kollégák adták leszállás előtt szabadság-ajándékként, meg mert szerintem tetszettem is a zöldszeműnek. Jó is, hogy eszembejutott, gyorsan hidegre tettem arra az eshetőségre, ha az éjjel-nappali szupermarket mégsem lesz nyitva.

A szupermarket éppen ott van, ahol legutóbb laktam, néhány sarokra innen. Mégsem arra indultam el legelőbbször, hanem átfutottam az utcán, és ki a tengerparti promenádra. Addigra csendes volt, egy-két elvetemült kutya kényszerítette csak még ki a gazdáját egy gyors lefekvés előttire, és az épp bezárt Baretto felől szállingóztak hazafelé a fiatalok, gyalogosan vagy kis motorkerékpárjaikra kapaszkodva. A korlátnak támaszkodtam, és a sötétben a tengert kerestem, felhős, sötét este volt, nem látszott. Csak hallottam.

Baretto

Mélyet sóhajtottam, majd megfordultam, végignéztem a lungomare halványan sziporkázó lámpasorán, valahol a kanyarban messze, mintha a kialudt tűz nyomán a parázs világítana még egy sötét sarokban, Monaco fényei látszottak. A partmenti mediterrán fenyők halkan suhogtak az esti szellőben, a dombon pedig a város felett már csak emitt-amott pislákoltak fények. Pár lépést tettem odébb, hogy ne csak a lenti város templomjának a kupoláját lássam, hanem az öreg haranglábat is a Città Alta tetején, az óváros dombján.

Elmúlt bennem a hirtelenjött, és megmagyarázhatatlan pánik, amit a váratlan lelki üresség és csend idézett elő bennem egy kis időre. Meg az is benne lehet ebben, hogy soha nem tudtam megfelően kezelni az örömeimet és életem nagy boldogságpillanatait sem. Titokban örülni bírtam annak is, hogy nem kezdtem el mindjárt megérkezésemet követően afölött szomorkodni, hogy néhány napon belül el kell majd innen menni. Ebből a szempontból vállon veregethettem most magam, hogy a hazautazást is pufferelve terveztem meg. A hét elteltével ugyanis visszamegyek ugyan Milánóba, de hazautazásom előtt az utolsó két napot Cremában töltöm Francescáéknál. Így ez most együttvéve elégséges időnek tűnt. Elszoktam attól, hogy bárhol is huzamosabb ideig legyek egy helyben. Annyira ritmusra alapuló lett az életem – még akkor is, ha rapszodikus ritmusokra – hogy képtelen vagyok néhány napnál többet akár otthon, New Yorkban is eltölteni anélkül, hogy ne kezdjek el zaklatott lenni. Tíz nap Észak-Olaszországban olyan végtelensok időnek tűnt, és ezzel együtt annyi, végtelensok boldogságnak, hogy ha belegondolok, egyik okozója is lehetett a pániknak.

Lungomare Argentina

Szerettem volna, ha mint tavaly, valahonnan meghallom a cikádák zenegését. De aznap este csendben voltak.

*Cikáda

Érdemes egy pillanatra elidőzni a cikádákkal. Először angolul hallottam a szót, és noha nem tudtam, mit jelent, nagyon megszerettem. Az ember néha csak úgy beleszeret szavakba, mint például az olasz farfalla szóba is, csak mert olyan szépen cseng. Persze, gyorsan kideríthető volt, a cicada a latin cicadina szóból származik, és nyári rovarunkat, a kabócát jelenti. Nem, mintha a kabócának nem lenne játékosan kedves csengése, én attól a nyártól, hogy Aciman bordigherai kabócáiról olvastam, önkéntelenül és makacsul csak cikádáknak emlegettem őket, ha magyarul beszéltem is. Emlékszem, anyámnak magyaráztam, hogy ez nem tücsök, amit hallunk, nem is szöcske, de még csak nem is sáska. Ez cikáda. És gyorsan hozzátettem, hogy ilyen magyar szó nincs is, mert magyarul ez kabóca, de engedje meg nekem, hogy azért én ezt az örömet magamnak emígyen megszerezzem, és kabóca helyett olykor mondhassak cikádát. Anyám meg nem bánta, csak béke legyen.

Cikádaszárnyak

A dolog azonban nem hagyott nyugodni, mert úgy gondoltam, a magyar nyelv annyira szép, létezhetetlen, hogy pont ezt a szép szót nem fogadta magába az idők során. Addig kutakodtam, míg kiderítettem, hogy a cikáda nem idegen a magyar nyelvben, a régi nyelvhasználatban még forgalomban volt, ma már ritkábban fordul elő, de enciklopédiákban még felkutatható. És amikor már itt tartottam, arra is fény derült, a hunok nagyon nagy becsben tartották a szépszárnyú, tarka rovarokat, amelyeknek sokszáz fajtája is létezik, színesek, énekesek, hasznosak és kártékonyak is. A hun lovaglószerszámok kedvelt díszítőeleme volt a pompás cikádaszárny, és a hunkori ötvösművészet remekei, az ezüstből és bronzból készült ékszerek is, a cikáda alakú fibulák, ruhakapcsok, nem utolsó sorban rangjelzés és bajelhárító ékszer is volt. Brunn János 2010-ben megjelent tanulmánya arra is kitér, hogy „A hun cikáda leletekkel kapcsolatban találkozhatunk különös elképzelésekkel is. Akad olyan vélekedés, amely szerint a formájuk megdöbbentően emlékeztet űrjárművekre, és hogy a Mahabharáta és a Ramajána eposzokban vimánáknak hívták ezeket a repülő eszközöket, amelyek leírása igen hasonlít a cikáda formájára.”

De ne feledjük azt sem, hogy Athén előkelő hölgyei fejdíszként viselték az aranyból készült cikádát, s nem csak a görögök, de a kínaiak is ősidők óta nádkalitkában vagy utóbbiak lopótökben tartották a cikádákat otthonaikban, hogy benn is élvezhessék azok zenéjét. A görög hárfákon a cikáda a zene jelképe volt. A kínaiak szerint az összezárt szárnyú cikáda az örök élet és mértékletesség szimbóluma.

Talán mondanom sem kell, mekkora örömmel töltött el, mikor ezekre a tanulmányokra bukkantam, pontosabban, amikor megtudtam, a magyar nyelv régesrég felölelte a cikáda szót. És noha ezáltal én nem lettem nyelvújító, a lényeg mégiscsak az, hogy boldog viszont igen. Mert az ember egy cikádától is lehet boldog, ha éppen úgy adódik.

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt szereti: