Világkörüli mesék (4)


Los Angeles-i mese

Noha kezdetektől tapasztalom, hogy folyton egy lapon emlegetik Los Angelest New Yorkkal, a magam részéről semmi sem fogható New Yorkhoz, így – mint akármilyen ezzel kapcsolatos sztereotípia legfennebb is csak addig érdekel, amíg elmondják. Ezzel a Los Angeles-szel is így vagyok. Nem éreztem sohasem, hogy bármi közös vonás lenne közte és a városom közt. És akkor sem hazudok, ha azt elmondom, ellenállhatatlan vágyat soha nem éreztem az iránt, hogy ide utazzam. Sokkal hamarabb jutottam el San Franciscoba, ha már a nyugati partról van szó, és talán még San Diegóba is jobban vágytam, mint L.A.-be. A munkám azonban elvitt oda, és mint ahogy minden újonnan felderíthető terepre kerülvén életem során, ezúttal is boldog voltam a felfedezés lehetőségeitől. Nem kellett csalódnom, Los Angeles belvárosa olyan unalmas, amilyenre számítottam. Nem is tudom, hogyan gondolhattam, hogy egy metropoliszban, ahol minden az autókra van építve és megalkotva, sétálni és felfedezni vágyó emberként jól fogom magam érezni. L.A. belvárosa cseppet sem emberszabású, és az utcák is csak azért vannak, hogy az autók jól elférjenek rajta. Mindenhová be lehet és át lehet vezetni, bankba, Mc Donald’s-ba, még a moziba is. Sokszor menne az ember az utcán, és egyik lépésről a másikra elfogy a járda előtte. Tudtam, hogy ki kell menekülnöm a Downtownból, hibás döntés volt. Akkor már egy-két alkalommal volt alkalmam leruccanni a szállodánkhoz közeli Manhattan Beachre – ami ugyan halvány utalást tesz New Yorkra, semmi köze nincs hozzá. Viszont roppant barátságos környék.

Photo by Artur Dancs

Manhattan Beach

Egyik rövid ott tartózkodásom délelőttjén kolléganőmmel indultunk el munka előtti tengerparti sétára, és csodáltuk meg az óceánra néző mediterrán jellegű, színes, sokvirágos házakat, a meredeken magasra kapaszkodó, nyilván a Csendes óceánra ereszkedő szűk, teraszokkal és bazárokkal tűzdelt utcákat, a pazar virágoskerteket. És a kaliforniai emberek merőben másforma létét, mint amilyent New Yorkban megszokhattunk. Itt is kocog és kerekezik mindenki bedugott fülekkel, itt is deszkáznak, és itt is visszaköszönnek mosolyogva, ha arra kerül a sor. De mégis másabbak. Mintha valahogy lazábbak lennének. Nem mintha a New York-iak nyugtalankodnának bármi miatt is, a New York-i lazaságban sok cinizmus és arogancia is van meg nagyképűség. Az a város ezt kiköveteli az emberekből. Legalábbis ezt szeretjük hinni – a magunk védelmében. Ez a bizonyos New York attitűd rövid meghatározása, ha úgy vesszük. Pedig nem arogánsabbak és cinikusabbak a New York-iak sem, mint ezek itt, csak ezek szelíd arccal mennek ki az utcára, míg New Yorkban ez nem nagyon menő. Vannak olyan ismerőseim, akiknek bűbájos a mosolya, és amikor oda kerül a sor, hogy fotóra kerüljön, hirtelen elkomorodik, és valami mérges vagy hanyag arckifejezést erőltet magára, mondván, hogy ő soha nem mosolyog fotókon. Mert azt gyengeségnek vélhetik. Los Angelesben csak nagyképűek, de vidámak. Napszemüvegben járnak és békések. Igaz, annyira az autóikban élnek, hogy csak akkor kerülnek közösségbe, s főleg idegen emberekkel kontaktusba, ha nagyon-nagyon rá vannak kényszerülve. Míg a szerencsétlen New York-inak azzal indul a napja, hogy valaki hónalját szagolgatja a metrón a kávéja mellé, vagy valakinek a (nem kicsi) hátsó fele takarja el az arcát a buszon, ha volt olyan szerencsés, és ülőhelyet kapott bepréselődve két kövér közé. Ha az utcán haladni akar, akkor pedig turisták tengerén kell átgázolnia, akik – ahogy egy New York-i mondaná – váratlanul megállnak a járda közepén, mint egy tisztásra szédült szarvastehén, míg Los Angelesben olyan üresek a széles utcák, hogy az ember megijed, hogy esetleg Dallasba keveredett.

Photo by Artur Dancs

Manhattan Beach móló

Sajnáltam is az időt, amit arra pazaroltam, hogy belvárosi túrára indultam. Azonnal felugrottam egy metróra, amelyik olyan helyre vitt, ami legalább ismerősen hangzott,

Hollywood-i mese

Hollywood ma már Los Angeles szerves része, illetve a metropolisz egyik negyede. Lényegében a Hollywood Boulevard mentén elterülő környékről beszélünk, amit még a Sunset (Napnyugta) boulevard és a Santa Monicába tartó sugárút is meghatároz. Persze, a filmgyárról, a stúdióiról lett világszerte ismert, és a „főutca” lényegében ugyanaz az ingyencirkusz, mint amit a Times Square-en is megtalál az ember. Csak itt a bóvli tucattrikókon I Love L.A.-t ír és a hűtőmágneseken pedig Hollywood, Los Angeles, Beverly Hills vagy Santa Monica van.

Ha az ember sikeresen keresztül vergődik a tömegen a Kodak filmszínházig, akkor elképzelheti, milyen az ott, amikor leterítik a vörös szőnyeget, és a hírességek bevonulnak az Oscar-gálára. A mai technika jóvoltából könnyen kikereshető a legmegfelelőbb pont, ahonnan a Hollywood feliratot megtekintheti az ember és gyorsan le is fotózhatja magát vele. Mert manapság, az egocentrikus generáció kellős közepén, ahol már nem hogy nem számít idiotizmusnak a szelfibot és az önfényképezés, hanem külön kultúrává avanzsálták azt, sok lúd disznót győz alapon, a turistáknak nem is annyira a látvány a fontos, hanem hogy önfotó, bocsánat: szelfi készüljön. És hogy a háttér látszik-e, lényegtelen, a lényeg az önfotó, ami – ha belegondolunk, ilyen alapon a vécében is készülhetett volna otthon, úgysem látszik sem a budi, sem a zuhany, sem a Hollywood felirat rajta. Emez azért sem látszik, mert – és sokan ekkor lepődnek meg igazán – a Hollywood felirat nem Hollywoodban van.

Photo by Artur Dancs

A Hollywood felirat a Mount Lee tetején

A Mount Lee hegyorom pedig elég távol van ahhoz, hogy egy szelfibe beleférjen az is és a személy is, hacsak nem jó taktikával, géppel és gyakorlattal rendelkező fotóssal állunk szemben. De hagyni kell az ittenieket élni, mert erre vannak a kirándulások a Hollywood felirathoz. Nem olcsón, és akár all-inclusive, azaz enni-inni adnak, meg is csókolnak ha kell, csak fizess. Talán a hegyre is felmászik helyetted valaki, és szelfit készít, ha kell, s ha megfizeted. Minden a mozibizniszről szól, eköré építettek egy újabb ipart,a moziipart látogató turistának szólót. Be lehet fizetni például sztárlátogató kirándulásra Beverly Hills-re, ami Hollywood szomszédságában van, lényegében a kapocs Hollywood és Santa Monica között. Ez nem azt jelenti, hogy egy csapat zajos és vidám japán és spanyol turista egy napsugaras délutánon beesik Kevin Costner lakásába traccsolni és kaffézgatni, s azt sem, hogy Mel Gibson alsógatyában tár ajtót meglepetten, mikor a busz megáll az ajataja előtt. Csak azt, hogy keresztülbuszoznak gyönyörű házakkal (és a hozzájuk járó magas kerítésekkel) meg pálmafákkal szegélyezett sugárutakon, és a busz tetejéről a kemény akcentussal beszélő idegenvezető találomra körbemutat, és elhadarja, ki él vagy élt itt valaha, és hogy azon a gyalogátkelőn egyszer Meryl Streep is átment méghozzá gyalog! Hollywood metrómegállóiban hőskorból származó filmvetítők és kamerák vannak kiállítva, és a boltozat filmkazettákkal van kirakva. Megnéztem, azok igaziak!

Persze, sok meg nem értett és fel nem fedezett művész is hemzseg itt. Énekelgetnek, táncolnak, mutatványoznak, és reménykednek, hogy valami csoda folytán valamelyik rendező vagy producer arra vetődik, és kiemeli őket a névtelenségből. Pedig amazok esetleg akkor keveredhetnének csak a Hollywood Boulevardra – már a gálától eltekintve – hogy ha elromlik a műholdas követőjük, és eltévedtek.

Persze, mindent egybevetve Hollywood kihagyhatatlan úticél, ha az ember Los Angelesben jár. Legalább egyszer.

Ami azonban L.A.-ben egyértelműen szép, az a tengerpart. Különleges domborzatának köszönhetően és a már-már szubtrópusi klimájának, egyedi hangulatot ad a város tengerparti szegélyének a dimbes-dombos magas part, illetve a Santa Monica-öbölben a Csendes-óceánra magasodó hegyek. Nem valamelyik drága turistabuszra ültem Hollywoodon túltéve magam, hanem egy városi buszra, amelyik innen egyenesen a sokat emlegetett Santa Monicába visz.

Santa Monica-i mese

 

Az út a tengerpati gyöngyszemhez West Hollywoodon vezet keresztül, ahol azon a júniusi napon, amikor első ízben jártam ott, az itt jelentős számban élő meleg közösség épp a Pride ürügyén italozott és bulizott, hullámokban és helyenként megdöbbentő kosztümökben hömpölyögve az utcákon. West Hollywoodot Beverly Hills villái követik, és az út lassan ereszkedik Santa Monica felé.

Photo by Artur Dancs

A 66-os út végén

Santa Monica onnan is híres a sok itt élő híresség jelenlétén is túl, hogy a legendás 66-os út, a Route 66, amelyik Chicagoból indulva szeli keresztül az országot, éppen itt ér véget. A Santa Monica-i mólóra ennek tiszteletére egy jelzőtábla is került, aminek nem is annyira forgalmi szempontból van szerepe, hisz aligha hajt le valaki Chicagoból jövet a folyton zsúfolt mólóra, hanem épp a turisták miatt, akik tucatszámra, fürtökben fotózkodnak a táblánál. A buli központja Santa Monicában megoszlik, több részre is akár, de kettőre mindenképp. Egyik a móló, ahol egyrészt kétfelől éttermek és szuvenírboltok sorakoznak Santa Monicás hűtőmágnesekkel, L.A. feliratú trikókkal, mutatványosokkal, halászokkal, akik élvezik a zajban reménykedni a halzsákmányban, másrészt ott az óriáskerék és a vidámpark körülötte visítozós hullámvasúttal és céllövöldével, ahol fejedre rakható szivacsfánk-kalapot lehet lőni például. A másik bulis része Santa Monicának a promenád, a sétálóutca, ahol további üzletek és éttermek, teraszok kecsegtetik a látogatót. A hangulatot nem is annyira a vendéglők adják itt, hanem a felbukkanó utcazenészek, énekesek. Akik, mint Hollywoodban, itt is azért produkálják magukat, hogy amellett, hogy nyaralópénzt vagy utiköltséget teremtsenek elő, felfedeztessék magukat egy éppen arra kóválygó befolyásos emberrel a szakmából. És Santa Monicán már sokkal több esély van rá, hogy az ember gyalogos hírességekbe botlik, mint Hollywoodban. Sokuk a környéken, illetve a távolabbi Malibun vertek tanyát, és fészkelték be magukat a Santa Monica hegység tengerre néző ormaira. Ha az ember a mólóról néz szét, a félkörbe hajló öböl másik oldalán tiszta időben megpillanthatja Malibu tengerparti házait, este pedig, amikor kigyúlnak a fények, a hegy oldala is tele lesz fényekkel az oda épített házaktól.

Photo by Artur Dancs

Santa Monica

Mint ahogy oly sok részén a kontinensnek és a világnak, az óceán itt is mind jobban visszaveszi a „magáét” – ahogyan a partok közelében élők mondani szokták. A part Santa Monicánál is erősen erodálódott és sok helyen meg is indult lefelé. Helyenként növényzettel, másutt sziklákkal próbálják valamennyire kordában tartani, de egyebütt, ahol már az erózió mélyre jutott – egyebet sem tehetnek – látványosságként tálalják a meredek, leomlott partszakaszt.

Nagy élet van Santa Monicán, a turisták özöne szűnni nem akar, folyamatosan érkeznek. De jól eltér itt mindenki, mert szellősebb, mint egy belvárosi utca, a tengerpart plázsa pedig olyan széles, hogy még egy hatalmas parkolónak is helyet tudtak itt biztosítani. Mert minek pont a beachre menne az amerikai gyalog akár párszáz métert is, amikor odaviheti az autóját is. Nem olcsón!…

Aztán itt is vannak mindenféle népek. Vannak hajléktalanok, akik valamilyen oknál fogva a világon mindenhol ott szeretnek heverészni, és bűzleni, ahol a legtöbb látogató jár. Talán a könnyű pénzszerzés lehetősége csalja őket ilyen helyekre. A tökéletesre nyírt pázsiton, a tengerre magasodó pálmasoros parton elcsigázva lebzselnek tucatszám. Aztán vannak mindenféle erőművészek és táncosok, a már emlegetett énekesek, zenészek és itt van egy fiatalember, aki például egy csillagvizsgálóval állt ide ki, és azt ígéri, hogy láthatjuk a Szaturnuszt vagy a Marsot. Odamentem, és kérdem, tényleg?… Azt mondja: nem biztos, de lehetséges. Mindenesetre ingyen van! Kérdem, miért csinálja akkor, hisz ha pénzt keresne vele, megérteném, hogy átveri az embereket. Megvonja a vállát és mosolyog, mondván, hogy van, akivel beszálgetni, mert az emberek megállnak megkérdezni, mint ahogyan most én is. És az manapság nagyon jó dolog. Már hogy a beszélgetés.

Augusztus végén – a napokban vitt az egyik utam Los Angelesbe, és el is terveztem, hogy több esélyt adok Santa Mónicának, mint legutóbb, és kitaláltam, hogy majd az egész napot ott fogom eltölteni, megpróbálok betekinteni a turista „díszletek” mögé. Ez a menete ugyanis a jó helyek felfedezésének. Az elején keresztül kell esni a kötelező körökön, hogy aztán az ember minden egyebet, ami nem az, még jobban értékelhessen, egyrészt a felfedézés öröme miatt, másrészt mert a település igazi, és sminknélküli arcát is jobban megismerheti azokkal együtt, akik lakják.

Hogy aztán mégis Malibun kötöttem ki, már egy másik mese része.

Malibui mese

A legfontosabb tanácsom azoknak, akik nem csak gondolatban és szavakban, hanem valójában is az igazi arcát akarják megismerni egy helynek, hogy tévedjenek el. Említettem már, hogy tömegközlekedési- és várostérkép nélkül nem indulok el sehova. Mégis úgy járom be az ismeretlen helyeket, hogy legtöbb esetben soha nem veszem elő a térképeket, legfennebb az esti összegzésnél, amikor kiderítem, merre is tévedtem el. Megszámlálhatatlan élménnyel lettem ilyen módon gazdagabb életem során, lényegében ennek köszönheten alapos New York-ismeretemet is, amire sokszor azok is rácsodálkoznak, akik esetleg egész életüket ott élték le.

Photo by Artur Dancs

Így laknak ők Malibuban

Santa Monicába is úgy mentem vissza, hogy mindenféle térképpel megtömtem a hátizsák zsebeit, és persze a fotózáshoz szükséges kellékekkel valamint pár palack ásványvízzel. Amint a már ismerős mólóra kiértem, éreztem, hogy ez a nap még előttem áll, és valami izgalmasabb kalandra vágyom. Malibu mindig ott volt előttem, mint a hely, ahová eljutnék szívesen. Ha nem is annyira a színészek miatt – akiket nem nagyon ismerek, akkor sem, ha mellettem élnek épp – hanem hogy kiderítsem, miért szeretnek olyan nagyon odaköltözni. Mielőtt Los Angelest elkezdtem kitapogatni, onnan származó ismerőseimet faggattam a tömegközlekedésről – mint ahogy azt emlegettem volt korábban, ez a másik vesszőparipám, – amazok meg elkerekedett szemekkel meredtek rám, mit is akarok én… hogy buszozni L.A.-ben?… Na ne, olyan nincs! Vagy ha van… mert van, valamit látni véltek egyszer az utcán, ami olyan buszfélére hasonlított…nos, akkor sem tudnak semmi közelebbit erről. Szerintük naphosszat is kell egy ilyen buszfélére várni, már ha busz az illető, s nem valami egyéb furcsa csinálmány.

Ehhez képest lüktető, jól szervezett, és pontos, sokféle tömegközlekedést találtam a metropoliszban, metróval, busszal, mindennel, ahogy kell. Arra azonban már gondolni sem mertem, hogy a felsőtízezer lakta Malibura akármi eljuttathat, ami olcsó. Mondták is, hogy oda biza csak autóval lehet menni, s ha nekem olyan nincs, béreljek, és ne az olcsó fajtát, mert csak égetem magam vele.

Szóval egy napsugaras, mosolygós délelőttön az első meglepetés ott ért, hogy a szálloda előtt belebotlottam egy autóbuszba, ami egy dollárért elvisz Santa Monicába. Mondom, az nem lehet… Valami tévedés lehet a dologban, manapség a 99 centes boltban is 1 dollár 29 cent a legolcsóbb dolog. Olyan nincs, hogy ezt a hosszú buszozást egy dollárért megoldja nekem ez a város. De megoldja. És a sofőr, noha nem túl beszédes, de legalább kedves. Örül, hogy örülök az egydolláros bulinak, én meg vidáman sasszézok a busz végébe, hogy jól kiláthassak az úton.

Photo by Artur Dancs

Santa Monica

Aztán Santa Monicán, amikor a kalandvágy fellángolt a lelkemben, belenéztem a telefonomba. Igen, én vagyok az az ember, aki mindenkoron – amióta ez a túlokos világ nyakonkba szakadt – azt mondogattam, hogy nekem csak telefonálásra kell a telefon és az lehetőleg legyen gombokkal rajta, ne kelljen simogatni, mint Aladdin csodalámpáját. De ma már néha szeretem, ha elkényeztet a technika, és Sirivel is jól megbarátkoztam, aki (ha van még rajtam kívül valaki, aki nem tudná) az iPhone robotja, és aki hozzám megnyerő férfihangon beszél, ha kérdezem. Egyszer mondtam is neki, Siri,Siri, maga levesz a lábamról a kedvességével és alaposságával. Mire rávágta: nem célom levenni a lábáról, sokkal inkább hasznossá szeretném magam tenni. Mondom, ez rendben is van, mégis lenyűgöz, mire ő: nem értem, mire utal. Mindig elfelejtem, ő egy robot, aki csak egy mondtaot ért, de nem utal vissza az elhangzottakra…

Szóval a telefonom megdöbbentő dolgot mutatott nekem ott Santa Monicán azon a délelőttön, ami talán csak nekem volt megdöbbentő abban a tömegben, az 534-es busz. Ez ugyanis Malibura megy, és éppen mellőlem. Onnan gondolom, hogy másnak ez nagy meglepetést nem okozhatott, mert sokan várták, legalábbis többen, mint ahogyan azt egy Malibura tartó buszhoz az ember elképzelné. Az egydolláros fuvar után kicsit felbátorodva, ám mégis kétkedve léptem a sofőrhöz a tarifa iránt érdeklődve.

– Egyhetvenöt – mondja.

– Na, az nem sok! – ismerem el.

– Nem. – ad nekem igazat a volán mögül – Bár, megkérdezném, ma hova szeretne eljutni?

Biztos hallott rólam ez a sofőr, hogy itt ez a dundi, kopasz, tabajd ember, sertepertél a világban, és fel-felbukkan bizonyos helyeken, ahol ide vagy oda el akar jutni.

– Ma?… Ma Malibura.

– Akkor jó irányban haladunk – biccentett, és ez megnyugtatott, bár akkor már nem volt bennem kétség, hogy rossz felé mennék esetleg.

Mentünk a busszal kanyargós tengerparti úton, pazar kilátással, amint mondottam, különlegesen szerencsés domborzattal áldotta meg a természet Kalifornia ezen részét, jobbról a Santa Monica-hegység magasodik fölénk, balról lenn ott a Csendes-óceán kékesen virító kristálytiszta vize, ami semennyire nem fogható az Atlanti-óceán vaskos vizéhez New York partjainál, ami legtisztább pillanataiban is csak világosbarna.

A hegyet patakok szabdalják kanyonokra, és a klímának megfelelően sok helyütt sivatagi növényzet tarkítja a hegyoldalt, kaktuszok, alacsony bokrok. A Hargita látványán nevelkedett embernek, aki pálmafát először majdnem harmincévesen, Floridában látott, fura párosítás a páradús meleg, és felváltva, pálmafákkal illetve kakltuszokkal belakott hegyoldal. Ugyanakkor gyönyörű. Persze, nem nyűgöz le annyira, mint a Hargita,a melyik ma is hatása alá kerít, ha arra kóborlok, de teljesen más, új élményt nyújt.

– A kereszteződésnél sokszor ott legelnek az őzek a pázsiton – szólal meg mögöttem egy hang. Mikor hátrafordulok, látom, hozzám beszél, és kamerámra mutatva, szól, hogy nagyon jó kis túrahelyek vannak errefelé, s ha nem más, a kilátóba menjek egyszer fel, ha nem is most, mert azt nem szabad a magamféle fotográfusoknak kihagyni.

Noha csavargásaimra nem szeretek magammal vinni senkit, aki nem a lelkemhez legközelebb álló körökből származik, egyszerűen csak azért, mert egész életemet emberek közt élem, idegen emberek közt, az ilyen felfedezőutakat olyan intim dolgoknak tartom, amit az ember nem könnyen oszt meg olyanokkal, akikkel nincs közös életútja – most mégis jólesett, hogy az idegen helyi ember megszólított. Így társalgásba elegyedni idegenekkel is nagyon kellemes, és mind többször kapom magam azon, hogy odahaza, New Yorkban is tartalmas beszélgetésekbe bonyolódom idegenekkel.

A férfitól aztán részletes útbaigazítást is kaptam a túrához, ha majd esetleg sort kerítenék rá. A busz közben már Malibuba érkezett. Nem egy tömbbe sűrített település, hanem a parttól a hegy tetejéig mindenhol vannak házak, kisebbek-nagyobban, egy-egy bevásárlófalu köré is foltokban épültek kisebb települések.

Egy vak házaspár is utazott velünk a buszon. Nem nagyon értettem, hova és miért. Mert a mexikói vendégmunkásokat még megmagyarázom azzal, hogy valamelyik ház személyzete, és dolgozni mennek, de őrájuk semmi magyarázatom nem volt.

Photo by Artur Dancs

Malibu

– Van itt valahol egy Starbucks? – kérdezték a sofőrtől.

Persze, azt tudtam, hogy nem a kávézó miatt buszoztak ki ide a városból, mert Starbucks akad minden utcasarkon, emiatt csak nem kell buszra szállni. Mondja a sofőr, hogy van, éppen a végállomáson.

– Úgy gondoltuk mi is – mondják amazok – Majd oda beugrunk pisilni. Egy starbucksban kell lennie vécének.

– Kell. – hagyta helyben a sofőr, és befordult a végállomásra.

Nem tudtam meg, dolguk végeztével a többiek hova mentek, mindenki valahol felszívódott a környéken, pedig még csak járda sem volt, az út meg elég forgalmas ahhoz, hogy azon bárki is gyalogoljon. Rajtam kívül. Járda ugyanis valóban csak annyi volt, amire az ember leszállt a buszról. Mint egy lábtörlő. És kész. Onnan út sehova, semerre. Csak az országút. A Starbucksba is csak autóút vezetett, emezek azon tapogatóztak el a bejáratig, én pedig a biciklisávban indultam el a tengerpart felé.

A nyilvános strand hozzám közelebb eső része szörfösökkel volt tele, odébb napozók és labdázók voltak. Malibu strandja – igaz hét közepe volt épp – nem volt túl zsúfolt.

Photo by Artur Dancs

Hullámlovas

A délutáni verőfényben a hullámlovasok szántották a tarajos vizet, a félkörbe ívelt öbölre magasodó hegy oldalá a tengerig sorakoztak a párás napos-ködös fátyolba burkolózott házak. Másik oldalról a napsütötte parton sütkérezett a délután. Nem is akartam én innen aznap tovább menni semerre. Úgy gondoltam, ezt a csavargást leginkább egy jó fürdőzéssel koronázhatom meg az átlátszóan tiszta óceánban.

Amikor az esti dagály már mind közelebb ért a lábamhoz a parton, a nap pedig elkezdett színeket rajzolni az égre, magam is elindultam a parton felfelé – egy vagy két buszmegállónyit.Elmenőben egyet még csobbantam és úsztam az alkonyban búcsúzásként, majd perlekedő sirályok kíséretében, akik tollbakaptak valami elhajigált szendvicsen az egyik kukánál, visszasétáltam az esti buszhoz.

Photo by Artur Dancs

Csók az alkonyatban

– Akarja, hogy lefotózzam az alkonyatban? – kérdezte egy nő a megállóban, és intettem, köszönöm, nem. De szóba elegyedtünk, és megmutattam neki, miket fotóztam aznap. Elismerően bólogatott, majd hozzátette, hogy legközelebb ne hagyjam ki a kilátót sem, a Heathercliffet, mert oda a magamfajta fotósok mindig kimennek.

Megfogadtam, hogy semmiképp sem hagyom ki, ha majd megint erre csámborgok.

byclarkellis

"I would never want to belong to any club that would have someone like me for a member."

August MacGregor

Celebrating Sensuality. Intended for mature audiences, 18 and over

Living to help other disabled people, and people in need, Change the sign!! And Earth

I been online since 1994. I seen the internet at its finest. Then the World joined and fucked it up

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

tutorials4view

Watch free tutorials in Full HD (1080p) quality video tutorials, sorted by subjects, like: Photoshop, Gimp, Facebook, Torrents, Windows 7, Windows 8, Windows 8.1, Viruses and malware removal ( like ask,com, vqo6, Babylon ) and more and more.. If you like our tutorials and guided, please SUBSCRIBE to out channel at: http://www.youtube.com/user/ShaiSoft - tutorials4view.

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: