A magyar utas a repülőtéren


Fotó: Dancs ArturAz amszterdami repülőtéren a budapesti járat beszállítására várva fogant meg bennem az ötlet, hogy a magyar utasról írjak. Még egy akkora babilonban is, mint a Schiphol, feltűnik az a sarok, ahonnan a budapesti gépet indítják. Persze, minden kapunak megvan a maga hangulata, és nem is mindig destinációk szerint. De olyan reménytelen szomorúságot, mint a budapesti járatnál nehezen talál az ember. Persze, ez így túlzás, az én túlzásom, bár az én esetemben igaz, hogy amikor az arcokra néztem, nem is keresgettem tovább, nem ellenőríztem a monitoron: tudtam, a jó kapunál vagyok Budapest felé. Alapvetően kétféle magyar utas van: az egyik a lefelé görbülő ajkú szomorú, a másik a lebiggyesztett ajkú pökhendi. Van még a részeg is, de arra később térek ki. Persze, én azzal sem értek egyet, hogyha valakiknek állandóan fülig ér a szája, de azt is túlzásnak tartom, hogy egy nép folyton szomorkodjon. Igaz, sokan idegességüket leplezik mindkét pózzal. Merthogy ezek pózok.

Előttem egy idősebb nő elejti a kesztyűjét. Utánaszólok:

–          Asszonyom, elnézést… – mire ő:

–          No. Nájn! Nikk sprekken. – és rendületlenül halad tovább, karjával leintve engem.

–          Asszonyom, magyarul beszélek…

Akkor megtorpan, eljut az agyáig, és megáll mentében:

–          Mit akar? – förmed rám.

–          A kesztyűje… – s átnyújtom. Elveszi, semmit sem szól, továbbmegy.

A szomorú arcán az „úúúristen, mit keresek itt?!” kifejezés ül, és annak sem örül, ahol volt, és annak sem, ahová megy. A pökhendinek meg ez: „úúúristen, ezek mit keresnek itt…” kifejezés. Ő mindent tud már a világról, legalább is ezt szűrte le magának abból, hogy Thaiföldön járt egyszer, és Amerikában is megfordult a New Jersey-i rokonoknál, de persze, ő mindenkinek azt mondja, New Yorkban volt. És mindenkit utál maga körül.

Lényegében a két típus között szoros interdependencia van (na, ezt a szót jól kitaláltam ide…): a szomorú azért szomorú, amije nincs, és a félig tele vizespoharat is félig üresnek tekinti, míg a pökhendi utálja, hogy ugyanazt a levegőt kell szívnia azokkal, akik olyan szegények, mint az ő fajtája is volt valaha, csak felkapaszkodtak.

A magyar kapunál csend van. Ha például Ferihegyen lennénk, akkor nem lenne. Akkor mindenki telitorokból telefonálna lélegzetvétel nélkül, harsányan megosztva életük legjelentéktelenebb semmiségeit is. A roaming azonban olyan drága, hogy az idegen reptereken kuss van. Kivéve azokat, akik valóban rutinos utazók, és akikbe szorult etika is, és felteszik a füldugót, illetve halkan telefonálnak, ha telefonálnak. Persze, nem a hirtelen feljött kisvállalkozókra gondolok, akikből egy butik vagy valami józsefvárosi pénzmosási ügylet faragott „vállalkozót”…

Magyar embernek előbb-utóbb előkerül a táskájából egy fehér szalvétába gondosan becsomagolt szendvics, vajaskenyér szalámival vagy kolbásszal. Ennek semmi jelentősége nincs, de hiányérzetem lett volna, ha meg nem említem.

Nem szabad szó nélkül hagynunk a „legvidámabb barakkot” sem. Előfordul ugyanis, hogy a magyar utas berúg még jóval indulás előtt, de lagábbis becsiccsent. Vagy, mert szomorú, vagy, mert örvend. Vagy csak mert izgul. Sokan bedőlnek a tévhitnek, hogy inni jó repülés előtt. Tévhit, egyrészt, mert az alkohol négyszeres hatást vált ki repülési magasságban a levegő ritkasága miatt, másrészt mert megnehezíti mind az alkalmazottak, mind a környezet életét. Egyedül ritkán lát az ember beitalozott utast, de előfordulnak zugivók, persze. Ez inkább orosz utasokra érvényes, ugyanis oroszországi járatokra engedélyezett felvinni a saját italt is, de ez másik sztori alapja. Jobbára csapatban utazókra jellemző ez, akik ennek következtében kellőképpen hangosak és zavarók is. Mint a külföldről hazatérő cigánycsaládok is.

Amikor  a gépet elkezdik beszállítani, mindenki egyszerre akar beszállni. Azaz nem. Mindenki ELSŐKÉNT akar beszállni. Egy légitársaság földi kiszolgálójának ezért ez nehéz feladat, mert mondhatja ő bármilyen nyelven is, hogyan történik adott cégnél a beszállítás folyamata és milyen sorrendben, a magyar utasnak csak ne dirigáljon itten senki, amikor ő kifizette a repülőjegyét. A világon annyi és annyiféle légitársaság procedúráját tanulmányoztam ki – egyik sem tökéletes, és egyik sem működik zökkenőmentesen. A magyar utasokkal azonban reménytelen is bármilyen technika. És ezt is a világ több pontjáról indulva figyeltem meg az évek során. Hacsak nincsenek külön felvigyázók odaállítva megerősíteni a beszállási szabályzatot, akkor lényegében Frankfurtban is, New Yorkban is és Amszterdamban is ugyanolyan kaotikus lesz a beszállókapu környéke.

Erre most, ezen a nyájas délelőttön a KLM ráadásul kitalált egy általuk „Okos beszállítás”-ként megjelölt procedúrát, amit aznap egyetlen más kapunál sem tapasztaltam, csak a budapesti járatnál, ami történetesen hiánytalanul tele volt. A procedúra lényege gyorsan megérthető – amennyiben az ember akarja, és odafigyel a hangosbemondóra. A már kinyomtatott beszállókártyát a kihelyezett kioszkok képernyőjéhez kell érinteni a vonalkóddal, és a gép egy sorszámot nyomtat ki. A beszállítás a számok sorrendjében zajlik. Ezt ötpercenként mondták be több nyelven – nem magyarul, nyilván, s az utasok nem is vették magukra – egy-két kivétellel. Hiszen amig a szalámis szendvics tart, magyar embert evés közben senki ne zavarja, és különben is, neki megvan már a jegye, őt csak ne baszogassa senki itten, mert odacsap mindjárt, és miféle dolog az. Persze, legtöbben eddig el sem jutnak gondolatban sem, hisz egyszerűen NEM vesznek tudomást arról, ami körülöttük zajlik. Egy burokban élnek. Külön kis magyar burkokban. Ennél még a határontúl élő magyar is szemfülesebb és dinamikusabb, de ez más lapokra tartozik, semmiképp nem szándékom ilyenféle megkülönböztetést tenni ebben a témában most. Amikor a beszállítás elkezdődik, a holland alkalmazott elcsodálkozva tapasztalja, hogy feleslegesen hűtötte a száját, az emberek sorszám nélkül, csak a beszállóikkal érkeznek a kapuhoz, és nyomulnak előre, hogy mindenki első legyen. Akkor jön a mutogatás, mit s hogyan kell. A magyar utas ekkor sem arra figyel, hogy az összetett műveletet elsajátítsa, hanem magyarul káromkodik, méltatlankodik, és lökdösődik is, ha ez kell.

Az „Okos beszállításnak” köszönhetően a KLM budapesti gépe félórás késéssel indul el. Ennyi idő alatt egy Jumbot be lehet szállítani, nem egy 175 férőhelyes 737-800-ast.

Ebben a félórás késében benne van a hatalmas kézipoggyászok becsekkolása is a kapunál. Magyarázzák a népnek, és órával indulás előtt kérik is, hogy a nagy poggyászokat adják le, mert a repülőgép belső raktere határos. És ugyanazon a gépen fog a poggyász is utazni. Az emberek azonban makacsul ragaszkodnak a kufferjaikhoz, és a legkülönfélébb fura tárgyakhoz is, mintha az egy óra negyvenperces utazás során azt a rengeteg holmit, amit a kézipoggyászba gyömöszöltek, mind használni akarnák.

–          Hajszárítót felvihetek a gépre? – kérdezte egyszer tőlem valaki.

–          Fel, de nem hiszem, hogy alkalma nyílik majd használni…

És az emberek ezt az „ugyanazon a gépen” fogalmat sem értik, különben semmivel sem lehet megmagyarázni, hogy amikor mindenkinek megvan a kijelölt helye, miért fontos minden egyes utasnak, hogy elsőként szálljon be?

–          Minden szék a repülőn ugyanoda utazik és ugyanakkor, kedves utasaink – mondogatta nemegyszer egyik kollégám beszállítás közben – hátha ezzel hat az utasokra. De ez egy világjelenség, semmiképpen sem szorítható le pusztán a magyar utasra.

Mentségére legyen mondva, a magyar utas – szemben az amerikaival – sehova sem rakja fel a lábát, kivéve ha nem Amerikában élő magyarról beszélünk. Viszont létfontosságú számára a területfoglalás a váróban.

–          Szaladj, foglald le azt a helyet! – biztatja csemetéjét, és egész sor széket is lefoglalnak poggyászokkal vagy csak egy sállal:

–          Ez a mienk, itt mi ülünk! – ez az üzenet van ebben. Még akkor is, ha egy pillanatra sem ül le a teljes család mindvégig, legfennebb csak anyuka vagy nagymama, amikor kicsomagolja a vajas-szalámis szendvicseket. A lényeg azonban, hogy a terület meglegyen – szerencsére a férfiak nem pisilik körbe olyankor.

Ha valaki mégis meg merészelné kérdezni, az üresen tátongó székre leülhet-e, azonnal jön a válasz:

–          Foglalt! Krisztike, gyere, fiam üljél le, mert ez a bácsi mindjárt elfoglalja a helyedet. És egyél szépen, mert a szádat beverem! Szólok apádnak.

Addig is, amig Krisztike előkerül, anyuka a kistáskát felteszi a székre, és ezzel az üres szék esete el is lett intézve.

A fent felsorolt tipikus eseteken túl, természetesen találkozni kedvesen mosolygós idősebb házaspárokkal, akik az otthonról hozott jómodorral vannak, illetve jólnevelt világutazókkal is. A fapadossá degradált közegben ők még üde színfoltot jelentenek.

Hogyan lettem légiutaskísérő… (13)


Ki a fészekből!

Ezt a blogot Helsinkiben kezdtem el írni október elején, egy csendesebb estén, feloldandó a vizsgastresszt magamban egy hosszas esti gyorsgyaloglás-túrát követően Vantaa környékén. Mintha csak megérezték volna, hogy róluk szólok, sorra kerültek elő emberek az életem korábbi szakaszából. Amellett, hogy Christopher, akivel 2009-ben  a Southwest dallaszi kiképzésén koptattuk a padot, s aki utaskísérő lett időközben, napi tanácsokkal látott el mindennel kapcsolatosan, ami a szakmát illeti, minden régi ismerősöm, kollégám és barátom is jelentkezett valamilyen formában. Legnagyobb meglepetés Nancy volt. Aki, mint korábban említettem, már nem a világot járja különféle amerikai nagykövetségek bizalmi alkalmazottjaként, hanem egy csendes kis kaliforniai faluban éldegél kutyáival az óceánparton.

„Kedvesem, elmondhatatlanul büszke vagyok rád, a Finnairnél nagyon jó kezekben vagy. El sem tudtalak volna képzelni grimaszkodó Southwestes légiutaskísérőnek. Ha netán hazautaznál édesanyádhoz, amellett, hogy üdvözlöm, mondd meg, hogy dupla adag töltöttkáposztát adjon neked, hogy helyettem is egyél. A kollégákat a Taromtól pedig a nevemben is köszöntsd, amennyiben arra jársz.”

Az, amire korábban oly nagyon vártam, a Delta meghirdette kétezer légiutaskísérői állását, jobbára New York-i bázissal. Most először nem éreztem semmi késztetést jelentkezni, még játékból sem. Marsha viszont ujjongva újságolta, hogy őt biza a Delta felvette, és szeptember végén Atlantába is utazott, hogy elkezdje a nyolchetes kiképzést. Madarat lehetett volna vele fogatni, én pedig roppant büszke voltam rá.

Elsősegély óra

Eeva a cél érdekében emlékezetes megoldásokhoz is folyamodott…

Ezenközben a magam bajai is megvoltak, és legfőképpen az elsősegély nyújtás terén volt nagyon sok tanulnivalóm. Eeva, a szakinstruktor teljes erőbedobással dolgozott azon, hogy mindannyian remekeljünk, s ha kellett, elájult, cukorbeteg volt, sokkos volt vagy részeg utas, és a cél érdekében emlékezetes megoldásokhoz is folyamodott, csak jegyezzük meg a dolgokat, akkor is, ha vizuális típusúak vagyunk is. Ő volt az egyetlen aki házi batyubálunkra is eljött, amit Eduardo és Winston lakásában rendeztünk. Mindannyian vittünk ételt és italt. Szobatársamat nem említem, mert ő semmit nem vitt, viszont két púpozott tányér ételt összeharácsolt a bulin, és leosont vele a lakásunkba. Épp akkor értem haza, és kicsit megszeppent, majd legyintett, és visszasietett újabb zsákmányért. A többiek csak azért nem észrevételezték, mert abban a hiszemben voltak, hogy nekem hozza – én ugyanis később érkeztem haza a városból a bulira. Mialatt a magam hozzájárulását, a pizzát készítettem be a sütőbe, csengettek az ajtón. Ian volt az, kissé pityókás hangulatban.

–          Én innen nem mozdulok el, amíg fel nem jössz… Hiányzol. Vártalak. Vártunk… Mind várunk. Fel kell jönnöd. Bezzeg a lakótársad jött, pedig…

–          De hisz jövök – mosolyogtam rá, és nagyon jólesett, hogy lejött értem, de megnyugtattam, hogy a pizza elkészültével ott leszek.

–          Ígéret?…

–          Persze!

Ekkor szorosan átölelt, majd egy nagy puszit nyomott egyenesen a számra. Eztán gyorsan kuncogott egyet:

–          Bocsiiiiii!… Ez most egy ilyen-ilyen… Hú! … Majd gyere! – és azzal feltántorgott a hetedikre.

Eeva is ott volt még, amikor felértem a frissen illatozó pizzával, amit olasz származású Francescánk ki is kapott a kezemből. Eeva odajött, és megölelt. Én meg örültem, hogy ma mindenki ilyen ölelgetős hangulatban van.

–          Nagyon büszke vagyok rád. Magasan jól teljestettél a vizsgán. Tudom, hogy nehéz volt, de olyan könnyedén vetted, hogy minden elismerésem!

Eeva elismerése nagyon jólesett. Azokban a napokban inkasszáltam egy másik jóleső dícséretet Leffától is, főinstruktorunktól, aki magát a Bolondemberként szereti emlegetni.

–          Uram, büszke vagyok rád! Ilyen magas eredményt nem is reméltem az időközi vizsgán valakitől, aki ezt sohasem csinálta.

Ezt is felülmúlta Kati instruktorunk, aki maga is főutaskísérő, és akivel a bemondásokat is gyakoroltuk. Ültünk a gépben, és különféle helyzeteket vázolt fel, amire nekünk a megfelelő bemondást kellett beolvasnunk. Amikor rámkerült a sor, és elkezdtem beszélni a hangosbemondóba, Kati hátradőlt a székén, és behúnyta a szemét. Amikor végeztem, azt mondta:

–          Neked rádiósnak kellene lenned ezzel az orgánummal. A vészhelyzeteket mindig neked kellene bejelentened, mert az utasok nem hogy nem esnének indokolatlanul pánikba, de kérnének még egy italt és élvezettel hallgatnának!… – csak azok kuncogtak, akik tudták, hogy Kati ötlete a rádiózással nem is áll távol a valóságtól, illetve a múltamtól.

Ezek az elismerések segítettek napról-napra teljesíteni és túlélni mindent, meg az otthoniaktól és az itthoniaktól érkezett rengeteg szeretet-megnyilvánulás, pozitív gondolat és jókívánság. És azt is tudtam, valaki ott fenn nagyon vigyáz rám. Lett egy őrangyalom. Helsinkibe utazásunk előtti napokban, amikor a kálváriát jártam a hallókészülékem ügyében, a felmondásom ügyében, az utazásom ügyében, egyszóval, amikor minden megérett arra, hogy idegileg kissé megboruljak, az utolsó telekonferenciára szólítottak bennünket. A konferenciahívás délután 3-kor kezdődött, 2 óra 55-kor megszólalt a telefon. Anyám nem szokott engem hívni, hisz minden nap telefonálok neki. Tudtam, mit jelent a hívás, de fel kellett vennem, hogy elmondhassa, Mama az angyalok közé költözött. Hogy drága nagyanyám odafenn sem tétlenkedik, erről teljes bizonyossággal meg vagyok győződve, mint ahogy arról is, hogy az utam minden lépését követi és egyengeti onnan, mint ahogyan a földi életben is megtette, amióta csak világra jöttem.

A bulin ottfelejtettem a pizzástányért és a szobatársamat, aki talajrészegre itta magát harácsolás közben. Nem mondom, hogy sokat ivott, csak hogy nem bírja az italt, és perceken belül olyan hihetetlenül részeggé tud lenni, hogy az embernek arra sincs rendesen ideje, hogy a maga italát felhajtsa. Csendes békémben rendezgettem a dolgaimat a szobámban, és készítettem magam a lefekvésre, amikor ismét csengettek az ajtón. Ianra gyanakodtam, s gondoltam, jött visszakérni a csókját, de tévedtem. Lakótársam tornyosult a bejáratra és a tőle fél méterrel kisebb Winston támasztotta hátulról, mint egy darab gerendának való fát, másik oldalról Latoya, jamaikai kolleginánk tartotta, ne dőljön semerre. Lényegében élettelennek tűnt, amint állva aludt, emezek meg támogatták, de nem sokat foglalkoztam vele, üdvözöltem látogatóimat:

–          De jó, hogy benéztetek!

–          Hazahoztuk ezt az állatot, hova tegyük? – terelte pragmatikusabb irányba a csevegést Winston kissé verejtékezve a teher alatt.

–          Óh, Milót? Pillanat… – kinyitottam a szobája ajtaját, és intettem – dobjátok be ott akárhova – amikor megtették, megköszöntem illedelmesen, és rázártam a szobaajtót, a vendégeket pedig hellyel kínáltam, de a hajnali órára hivatkozva udvariasan hazamentek.

Másnap délutánig nem is láttam, akkor pedig csak annyi időre bújt elő, hogy a két púpozott tányér ételt magába tolja, majd visszavonult. A kiragadott egy-két villanásból is kitűnik, mennyire nem vetette meg a nép az italt – egy-két kivételtől eltekintve. Tatjana például nem győzte eleget hangoztatni, hogy ő nem iszik alkoholt, mert az neki nem tesz jót, mint ahogy a laktóz sem, és annyi minden más. Nem meglepő, hogy tapintható izgalom előzte meg a borkóstolás órát. Erre a leckére újabb főutaskísérő érkezett hozzánk oktatónak, Jaana, aki messzemenő körültekintéssel vezetett be az italok világába, és kifejezetten borokéba. Amikor a negyediket is rendesen megkóstoltuk, és elemeztük, Eduardo egy egészségeset és öblöset böfögött, amitől egy pillanatra megfagyott a levegő, ő pedig annyira elrestellte magát, hogy ha nem lenne fekete, azt mondanám, céklavörös lett azonnal.

–          Atyaúúúúúristen! – kiáltott fel – Ez nagyon kicsúszott!

–          Semmi gond – nyugtatta Jaana, amikor szavakhoz jutott – szerencse, hogy csak ennyi…

Eduardo nem győzte a bocsánatot kérni, de mivel nem volt világos számára a Grűne Veltliner esete, rákérdezett:

–          Ausztria?… Az mi? Egy ország?… Na, ne már… És hol van?…

–          Magyarország mellett – válaszoltam.

–          Na, helyben vagyok!

Velem szemben Ian ült átellenben az asztalnál a négy kiürített borosüveg mögött szelíd csendben jegyzetelve a hallottakat, és békésen mosolyogva maga elé.

A szeszes italokat Leffa vezette fel nekünk, azokat azonban nem kóstolhattuk, hanem szag és szín alapján kellett, hogy beazonosítsuk, és megjelöljük a palackot, amelyikből szerintünk származott. Ezen a vizsgán gondok nélkül mentünk át mindannyian…

Italokról beszélve, hogy a sört se felejtsük ki, egyik nap Winston odaszólt a másik padból:

Sör-villamos

“- Én megyek, megcsinálom mostmár a sörtrollit. Aki jön, jön, aki nem, nem, én megyek…”

–          Én megyek, megcsinálom mostmár a sörtrollit. Aki jön, jön, aki nem, nem, én megyek…

Már a vizsgák nagy részén túl voltunk, a végső megmérettetésre mindent tudni kellett, arra nem volt már hogyan készülnünk – aki tud, tud, aki nem, már többet úgysem tudhat meg egy nap alatt. Jeleztem, nem esik ellenemre a sörvillamossal bejárni a várost. Addigra keresztbe-kasul bebarangoltam Helsinkit, mindenfelől volt már valami kis élményem, de úgy gondoltam, ez a villamossal való körözés jó kis móka lesz.

–          Fiúk, ha nem bánjátok, én is veletek megyek – szólalt meg Tatjana, aki a kettőnk közti padsorban ült, és hallotta a beszélgetést – Én ugyan nem iszom, mert az nekem nem tesz jót, de elmegyek veletek, és a magam ritmusában fotózom, sétálok veletek…

–          Óóóóóh, mi nem sétálni megyünk – sietett tisztázni a dolgot Winston.

–          Nem baj, felülök én is arra a villamosra, és fogyasztok valamit. Amióta itt vagyok, egy rendes ételt nem bírtam megenni. Mert én ugye olajban sült dolgokat nem eszem, és a salátaöntetben meg laktóz van, ami nem jó, én meg ugye húst nem eszek. Nehéz nekem így, nagyon nehéz.

–          Tatjana… – súgtam oda, és közelebb hajoltam – Azt ajánlom neked, ezt most hagyd ki. Rettenetes dolgok lesznek ma ott. Oda, ahova mi megyünk valóságos Szodoma és Gomora. Egy ilyen nagyszerű asszonynak, mint te, erősen vigyáznia kell az erkölcseire.

–          Úgy gondolod?

–          Hallgass rám…

–          Rendben.

Később Winston nem bírta a kíváncsiságtól:

–          Mit mondtál neki, hogy sikerült lerázni?!

–          Azt, hogy férfiakkal fogunk orgiázni.

–          Nem hihette el!… Mit gondol most rólam?…

–          Winston, neked már úgyis teljesen mindegy. De legalább ezt megúsztuk. Pontban ötkor találka az ajtónk előtt, csengess be!

Tatjanát sikerült otthon hagynunk, de szobatársamat nem. Ő semmit sem kérdezett, hanem csak szó nélkül elkészült, nyaka köré csavart két méternyi sálat, és ő nyitott ajtót Winstonnak ötkor. Winston első látásra megütközött, majd leplezetlen közönnyel a hangjában megkérdezte:

–          Hát te? Hova mész?…

–          Veletek megyek.

–          Én egyedül vagyok és ide jöttem. Hozzá… – és rám mutatott.

–          És a sörvillamos?… Mindent tudok, gyerünk, menjünk!

Emiliót nem tudtuk lerázni, de legalább a belvárosban igyekeztünk elveszíteni. Józanul nem ment. Tudtam, ha kicsit is iszik majd, teljesen bot lesz megint, és akkor valahol odatámasztjuk. Már percek óta álltunk a villamosmegállóban, de a piros villamos csak nem akart jönni.

–          A vágy villamosa… – futott ki a számon.

–          Valaki utánanézett ennek egyáltalán? – merült fel Miloban a kérdés.

–          Winston…

–          Én otthon olvastam róla…

–          Na, veletek aztán… – csapta össze a kezét Emilio, és a mind hidegebb finn szeles alkonyban becsavarta a fejét is a sáljába, amitől olyan lett, mint egy túlméretezett utcalány.

–          Állj odébb – ugrott félre Winston – Vagy leveszed azt a maskarát, vagy mellettem ne állj. Menj át a túloldalra. Vagy valami.

Egyik járókelőtől aztán megtudtuk, hogy a sörvillamos augusztus végéig közlekedik csupán. Ilyenkor októberben csak akkor hozzák ki a városba, ha valami céges megrendelés érkezik csoportoknak.

–          Úh, hogy én ezt az apróbetűs részt nem olvastam… – csapott homlokára csalódottan Winston.

–          Ti, férfiak – legyintett Emilio.

Végülis egy jó kis belvárosi kocsmában kötöttünk ki, ahol az első kört én, a másodikat Winston rendelte.

–          Rajtad a sor – mordult Milora.

–          Tudhatjátok, hogy nekem ilyesmire nincs pénzem…

–          Benyakaltad a sört, innen haza nem megyünk, amig nem fizetsz egy kört.

–          Na jó… de én éhes vagyok. Előbb együnk valamit.

–          Van olyan pillanat, amikor te nem vagy az?… Menjünk, de addig haza nem megyünk, amíg egy italt nem fizetsz nekünk – erősködött Winston.

A kört Milo végülis állta, előtte egy sültcsirke fasztfúdba sűrültünk be. Mindketten lerendeltük, el is fogyasztottuk forma az ételünket, Emilio még mindig a kiszolgálólánnyal vitatkozott az árakon és a szárnyakon.

–          Te mitől ilyen komplikált ekörül az ember körül ennyire minden?…

–          Én csak abban bízom, a hátralevő egy hetet túlélem anélkül, hogy meggyilkoljam… – súgtam oda.

–          Itt a remek alkalom, hogy itthagyjuk.

–          Áh, mostmár nem hagyom, mert be van rúgva, soha nem találna vissza, amilyen hülye, és itt összefagyna valahol.

–          Ez mondjuk, igaz…

Már a buszon zötyögtünk hazafelé, Milo még mindig a csirkeszárnyak körül és azok méltatlan árán viaskodott gondolataival. A baj ezzel csak az volt, hogy hangosan tette, és a Finnair buszán csak hárman voltunk.

–          De hát kiadtam tíz eurót valamire, amit nem is szerettem! – sopánkodott hangosan rikácsolva, miközben a sofőr is bennünket figyelt a visszapillantóban.

–          Na figyelj jól: MI MOST INNEN KEZDVE NEM HALLUNK TÉGED! – betűzte Winston, és feltette a fogalmam sincs honnan előrántott hatalmas piros fülhallgatóit, és az ablak felé fordult.

Nekem nem kellett semerre sem fordulnom, Miloval már hetek óta nem beszéltünk, csak ha feltétlenül szükséges volt, hozzám úgysem szólt volna, de én is az ablak felé fordultam végül.

A kiképzés másfél hónapja aztán egyszer csak lejárt. A végső vizsgákra és gyakorlatokra mindenki annyira összeszedte magát, hogy jó eredménnyel zárhattunk. Ballagásunkra minden oktatónk, és feletteseink is összegyűltek. Mindenki legszebb egyenruhájában, mi pedig abban, amit akkor viselhettünk teljességében első ízben. Hat hét együtt, összezárva szinte 24 órában idegen emberekkel, akikhez nem is feltétlenül kötődsz emberileg, soknak tűnt mindenkinek. De aznap, már csak az egyenruha iránti tisztelet miatt is, meg amúgy is éreztük, hogy igazából nem utáljuk mi egymást, csak most kell egy kis szünet, hogy aztán majd nagyon bírjunk egymásnak örülni, amikor elkezdünk dolgozni, és azt csak a sors tudja, kit kivel s melyik járaton hoz össze. Sorban vettük át légiutaskísérői könyvecskénket, és a Ketola által elkészített orvosi engedélyeinket. Amikor rám került a sor, teljesen váratlanul Latoya leállította a ceremóniát, és figyelmet kért:

–          Szeretnék mindannyiunk nevében gratulálni annak az embernek, aki az egyetlen volt közöttünk korábbi légiutaskísérői gyakorlat nélkül, és csodálatosan teljesített. Isten hozott a légiutaskísérők nagy családjában! – és megölelt.

Ebben a számomra bűvös pillanatban előbb osztálytársaim majd oktatóim is felálltak és úgy tapsoltak meg. Cserébe azt köszöntem meg, hogy segítettek szárnyakat növeszteni. Hogy az Óceán többé ne elválasszon, hanem egységben kössön össze mindenik otthonommal.

Hogyan lettem légiutaskísérő… (12)


Ami Helsinkiben történt, Helsinkiben is marad

Buli a Forenomban

Persze, nem mindenki tivornyázott a lakásban, bár ezek az összejövetelek voltak gyakoribbak

A légiutaskísérői kiképzések leginkább az intenzív katonai gyakorlatokra hasonlítanak. Igaz, az emberek többségében a sztjuárdesz úgy él, mint a csinos és kacér csitri, aki kólát és kávét szervíroz, miközben esetleg telefonszámot csereberél a férfiutasokkal. A sztjuárdeszek valóban csinos hölgyek voltak, és nem sokkal több dolguk volt a boldog békeidőkben a kávé szervírozásánál. A korok és a világhelyzet azonban egy új szakmát fejlesztett ki ebből az egykor volt sokat irigyelt modell-állásból: a légiutaskísérőit. A légiutaskísérőnek manapság alapfokon tűzoltónak, vízimentőnek, terror-elhárítónak, védelmi harcosnak, elsősegély-orvosnak, mentősnek, szupermennek és – mivel a világ elvárásai a nehezen megkeresett pénzért alaposan magasra tevődtek – kifogástalan házigazdának és elsőosztályú pincérnek, bor- és italszakértőnek kell lennie. Az utazóközönség ebből az egészből – szerencsés esetben – csakis a házigazdát és a kávétöltögető, ebédet felszolgáló manuszt látja, ami nem is baj. Azt csak a szakmabéliek tudják, hogy a légiutaskísérőket legalább egy hónapon keresztül kizárólag csak a biztonsági és életmentési feladatokra képezik ki, a szervíz leckék a kiképzés végén, esetenként csupán pár napot jelentenek kikapcsolódás gyanánt.

Pontosan a roppant szigorú elvárások miatt, a válogatás és aztán a kiképzés is roppant szigorú. A meghírdetett állásokra, amint erről korábban említést tettem, sokszor százezres számban jelentkeznek, jobbára olyanok, akik a légiutaskísérői státusz egy roppant keskeny, kiragadott részletét akarják ebben a szakmában látni. Ezek az emberek már az első kérdés megválaszolásánál el is vágják maguk alatt a fát egy interjún, mert a válaszuk, hogy azért szeretnének utaskísérők lenni, mert szeretnek utazni és sok emberrel találkozni. A légiutaskísérői szakma lényege a2yonban, hogy akard és tudd önmagad és a többieket megvédeni, biztonságban tartani, szükség esetén pedig megmenteni. Oktatóink már első órán kiverik  a tévhiteket a fejünkből:

–          Benneteket mi nem a repülésre készítünk fel, hanem a szerencsétlenségre, a balesetre, a nem várt történésekre. A repülésre a pilótákat és a repülőgépeket kell felkészíteni. A ti feladatotok, hogy bármilyen a normálistól eltérő helyzetben maximálisan felkészültek legyetek önmagatok és a rátok bízott emberek és értékek legnagyobb mértékben való védelmére és megmentésére.

Ennek fényében teltek napjaink, heteink Helsinkiben, a Finnair Repülőakadémia falai közt. Forenom apartmanjaink meg éppen az iskola mellett voltak a hegyoldalban, nagyon el sem lehetett tévedni iskolába menet – ez nem lehetett kifogás a késésre vagy hiányzásra. Utóbbiak amúgy is kizáró tényezők a kiképzésen. Sok helyütt a szabály az, hogy ha akkor érkezel a tanteremhez, amikor már az ajtaja be van zárva, tedd le a tankönyveidet az ajtó elé, és csendben szivárogj ki, szedd a csomagod, és az első géppel utazz haza, mert ez a szakma nem neked való. Rengeteg a szakmáról és az arra való felkészülésről szóló anyag kering már az interneten, televíziókban illetve könyvesboltokban. Nekem Heather Poole könyve, a Cruising Attitude illetve blogja jelentette az alapokat. Az egyik nagy amerikai légitársaságnál dolgozó kollegina sokszor fordult elő a pultomnál ide-oda ingázva szolgálati céllal, és egy aktív, valós személynek az ember jobban elhisz mindent, Miss Poole pedig praktikus szakértelemmel és elegáns humorával vezet be ebbe a fura embereket családba tömörítő különc világba, az utaskísérőkébe. Hozzátenném, hogy a könyvet nem ajánlom senki olyannak, aki nem megszállotja ennek a szakmának, mert az rémesen unalmasnak fogja ezt a könyvet tartani, és már az első fejezet végére belealszik. Az, akiben elhivatottság van a légiutaskísérői állapottal szemben, úgy olvassa ezt a könyvet, hogy valószínüleg le sem teszi, míg nem végez vele. Utána meg beront az internetre, hogy Miss Poole blogjára kapcsolódjon, nehogy lemaradjon az újabb fejleményekről. Felkészüléseim során a megmérettetésekre nagyon sokat néztem egy évekkel ezelőtt lefutott, de a Youtube-on most is nagyon népszerű – szintén szakmába vágó – sorozatot, a Flight Attendant School-t, ami egy valóságshow ugyan, de igazi helyzetekkel, valós személyekkel, akik vállalták, hogy arcukat adják a nyilvános szerepléshez a kemény kéthónapos kiképzés során, sikereikkel és buktáikkal együtt.

Kollégáim mindegyike – ha ideig-óráig is – volt korábban utaskísérő, az osztályban én voltam az egyetlen, akinek nem volt előző szakmai gyakorlata, de kellőképpen felkészülten érkeztem Helsinkibe ahhoz, hogy ne lepjen meg semmi. Az sem, hogy egyik nap reggeli és ebéd között háromszor is „lezuhantunk”, vízbe dobtak, tüzet gyújtottak a fejünk fölé, bezártak egy kabinba és füstöt eresztettek ránk, és minden helyzetből ki kellett tudni menekülni és mindenki mást kimenekíteni épségben a legváratlanabb pillanatokban is. És a következő pillanatban pedig lehet, hogy éppen azt tanították, hogyan szolgáld fel az ebédet elsőosztályon fehér kesztyűvel, kifogástalan tartással és egyenruhában, rezzenéstelen mosollyal az arcodon, és hogyan válaszold meg az utasodnak, milyen szőlőből, és melyik patinás borvidéken készült a bor, amit a rénszarvas pecsenyéje mellé ajánlasz éppen. Hogy percekkel később megrázkódjon a lábad alatt a talaj, és vészkijáratokon keresztül máris mentened kell a bőrödet és a gondjaidra bízott embereket lefelé az óriáscsúszdán, miközben talán nem látsz a füsttől.

Ilyen szempontból tehát nem szenvedtünk adrenalinban hiányt. Amikor instruktorunk, Leffa első ízben vitt végig a kiképző óriási teremben, a víz mellé érve kajánul utalást tett mindarra, ami itt majd ránk vár a másfél hónap alatt.

–          Hideg a víz? – érdeklődött Tatjana, a szerb származású kolléganőnk.

–          21 fokos…

–          Az hideg!

–          Az óceán csak a trópusokon éri el ezt a hőmérsékletet, ti pedig jobbára az Északi Sarkkör felett fogtok repülni…

–          És a gyakorlatokon ruhában ugrunk a vízbe? – jött az újabb kérdés.

–          Mivel a repülőben sem fürdőruhában dolgoztok…

–          De akkor vizesek leszünk… – fogalmazódott meg Tatjanában.

–          Helyes megállapítás! – nevetett fel Leffa – Nagy a valószínűsége! De ha ez vígasztal, utána szaunázhattok. A valós életben azt majd nem fogom tudni biztosítani nektek, ha neadjisten oda kerülne a sor…

–          Na, moshatom majd a ruhámat… – tette hozzá Bo, aki egyetlen hátizsákkal érkezett valahonnan Kaliforniából.

–          Gondolom, biztosít a Forenom mosógépeket is a lakásaitokhoz…

Ezt a párbeszédet csak azért ragadtam ki a sok hasonló közül, hogy érzékeltessem, nem feltétlenül egyszerű kézenfekvő dolgokat sem felvezetni egy ilyen tanfolyamon, mert a kérdezők álláspontja és látószöge elmondhatatlanul sokféle spektrumot ölelhet fel.

Persze, a sok szörnyűség mellett kedves dolgokkal is foglalkoztunk. Például a finnekkel és a finn kultúrával, szokásokkal is. Egyik oktatónk, Elu felült az asztalra és úgy mesélt:

–          Finnország meseszép… Annyi, hogy nem embereknek lett kitalálva. Mókusoknak, jegesmedvéknek, rénszarvasoknak. Erre én akkor jöttem rá, amikor Spanyolországba kezdtem repülni. És végül vettem ott egy házat is, hogy tudjam, akármikor el tudok innen menekülni olyan helyre, ahol emberekre szabott az élet.

Elu szarkazmusa tele volt ugyanakkor rengeteg szeretettel, s mindannyian tudtuk, nagyon is mélyen kötődik Finnországhoz, mint a finnek többsége. A finnek amúgy roppant boldog és elégedett népség. Amíg süt a nap. Amint beköszönt az esős majd a sötét és havas évszak, a világ legdepresszív népévé válnak, statisztikák szerint olyankor a legtöbb az öngyilkosság is. Eluval ellentétben Sari csupa pozitív hangnemben beszélt nekünk finnekről és az országról is.

–          Mi magányos emberek vagyunk, szeretünk hallgatni. Ti egy másik kultúrából érkeztetek, ahol sokat beszélnek az emberek, az amerikaiak erőssége a fecsegés, a csevegés. Mi ezt nem tudjuk, nem ismerjük. Mi csak azt mondjuk, amit valóban mondani akarunk, és csakis olyan érzelmet fejezünk ki, amit valóban érzünk. És ha egyszer mégis elfeledkezel erről, és egy finntől megkérdezed, hogy van, amit ti köszönésként használtok, akkor vegyétek tudomásul, hogy a finn el is fogja nektek mondani kimerítő részletességgel, hogy hogy van, és el is várja, hogy végighallgasd figyelmesen. Ha pedig valaki csendesen üldögél, ne hidd, hogy haragszik, és ne próbálj semmiségekkel a bőre alá férkőzni.

Leginkább az verte ki a biztosítékot a jobbára amerikai származású csoportunkban, amikor Sari egy régi finn sztereotípiát vetített ki elénk:

„ Aki állandóan mosolyog, az vagy idióta vagy holdkóros.”

Persze, egy olyan kultúrából érkezve, ahol munkahelyi szabályozások kötelezik az embereket a harminckétfogú mosolyra, furán hangozhat az európaiak visszafogottsága. Az is igaz, Európában sok esetben már a másik oldalára estünk rég annak a lónak az állandó köldöknézegetéssel és a folyamatosan generált depresszióval és önsajnálattal. Valahol a végletek közt lenne jó lavírozni, és lassan beállna egyféle egyensúly a világban, bár lehet, attól félünk a legjobban. Mindenesetre, amikor igazolványfotózásra küldtek bennünket, a New York-i csoport részére külön kérés volt: lehetőleg senki ne mutogassa a fogát az igazolványképen…

A másik fontos dolog, amit a finnekről és általában az északi népekről megtanultunk, hogy szeretnek inni. És ez egy közös pont volt végre, amerikainak, kelet-európainak és karibiaknak is. A csoportunkban csak kevesen nem ittak, de azok hiányosságát a többiek messzemenően pótolták, tehát a statisztika nagyon jól állt össze alkoholfogyasztás terén. Adott pillanatban a Forenomban egy csakis angol nyelvű felirat is kikerült a bejárathoz:

„ Amennyiben az éjszakai és hajnali randalírozást nem hagyják abba, gondoskodnunk kell majd kilakoltatásukról”

Kollégáim ezt is vicces kis inzultusnak fogták fel, de legfőképpen az érintettek. Persze, nem mindenki tivornyázott a lakásban, bár ezek az összejövetelek voltak gyakoribbak. Sokan kijártak a városba. Helsinki belvárosa ugyan tizenöt kilométerre esett az hegyoldali erdőszélünktől, megérte a fáradságot. Egyrészt mert meseszép kis gyöngyszeme ez a Skandináv vidéknek, másrészt mert az ember könnyen cimborákra talál, akikkel addig mulat, mígnem leszakad róla a nadrág, vagy a reptéren ébred másnap hajnalban. A nadrágos sztori Iannal esett meg, aki a nappal világban a stréber, szemüveges, csendes, jótanuló jófiú, aki mindenki bájos kedvence, a kiscica. Ian azonban akkorákat rúgott ki a hámból, hogy egyik éjszaka kettéhasadt rajta a csinos kis nadrágja is. Olyan későre járt, hogy már én is hazafelé igyekeztem a városból, és az ember Helsinkiben abban a kései órában mindig számíthatott rá, hogy mulatírozó kollégáiba fut bele valamelyik utcasarkon, engem csak az lepett meg, hogy Ian volt az egyik. Aki reggel az újraélesztés és defibrilláció órán odasúgta, hogy elveszítette ugyan a nadrágját az éjszaka, de rendkívüli módon kikapcsolódott tánc közben. Ez még a jobbik eset, mert Ian hazaért, szobatársa, a mi drága Mikeynk nagyon elkavarodott, mert egy vasárnap reggel a reptér nemzetközi várójában ébredt egy reptérbuszjeggyel a zsebében, amin valami hajnali időpont volt megjelölve.

–          Milyen rendesek ezek a finnek! Azt sem tudom, kivel ittam és kivel mentem el, de rendesek voltak, mert feltettek a buszra, és a reptérről már könnyen hazaértem. Miután felébredtem, persze.

Fotó: Dancs Artur

“- Semmi különös: fejen álltunk…”

Ian nem aggódott soha érte, tudta, hogy előbb-utóbb hazaér, legkésőbb, mire iskolába kell menni. Ian különben, ha nem épp gatyaszaggató bulikon rázta,  naphosszat tanult és filmeket nézett a Netflixen mozdulatlanul a kanapén. Igaz, a lakásuk egy kisebbfajta átjáróház, közösségi terem, sportcsarnok, írkocsma, uszoda és kultúrotthon volt – mind egyben. Onnan tudom, hogy szomszédok voltunk, a falak pedig kegyesen átengedtek mindenféle megnyilvánulást a mi csendes óráinkba a 141-be, amikor én tanultam, Emilio meg áriázott vagy épp bömböltette a latin muzsikát. Egyik este fura dübbenéseket hallottam az elsősegélynyújtási lecke magolása közben. Másnap faggattam Iant a történésekről a reggelinél, mire elmondta:

–          Semmi különös: fejen álltunk…

Ezt is olyan szelíd kedvességgel tudta előadni, mintha a fokhagymás vajkrémről tartana kiselőadást, amit a reggelihez felszolgáltak. A reggeli az akadémia vendéglőjében mindig izgalmas társadalmi momentum volt. Egyrész a finnek csendes reggelébe berontott egy csapat zajos amerikai és latin, másrészt az ember a világ minden tájáról kiképzésekre illetve továbbképzésekre érkezett  kollégákkal lehetett egy bogban, japánokkal, indiaiakkal, spanyolokkal vagy éppen oroszokkal. Emellett a büfé francia séfje is jelenségszámba ment. Első nap az amerikai appetitnek sikerült megkeserítenie az életét. Az akadémiai konyha ugyanis fizetős, nekünk azonban a szerződésünkben ingyen reggeli és ebéd szerepelt, amiről a séfet elmulasztották értesíteni. És amikor a megszálló amerikai csapat lerohanta a büfét, az öreg testbedobással igyekezett védeni a területet minden kuktát és segédet latba vetve az ételek védelme érdekében. Majd tisztázódtak a dolgok, de a séfnek a szívébe soha többet nem sikerült belopnunk magunkat. Főleg, hogy embertelen mennyiségű étel fogyott illetve pusztult. Ezt csak azért teszem hozzá, mert amerikai szokás púposra pakolni a tányért, még akkor is, ha az ember nem is akar enni, vagy ha eszik is, csak töredékét, és a –nem kevés- maradékot kihajítani. Nos, Európában ez furán csengett le. Mint ahogy az is, hogy európai ember egyszerre egy szalvétát vesz el az asztalról, míg az amerikai egy-egy köteggel. Sikerült tehát újabb területen kivívnunk a helyiek ellenszenvét, és a dolog itt távolról sem ért véget.

–          Mi, finnek becsületesek vagyunk. És feltételezzük mindenkiről, hogy az. Amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője. Attól kezdve az illető elveszíti a bizalmunkat – magyarázta Sari egyik órán nekünk.

–          Mi betartjuk a szabályokat, talán emiatt a Finnair éveken át megkapta a világ legbiztonságosabb légitársasága címet – tette hozzá egy másik alkalommal szupervizorunk, Katri egy „osztályfőnöki” nevelési órán – Ha a jelzőlámpa piros, mi akkor sem megyünk át, ha kilométeres körzetben nincs is autó, mert a tiltás akkor is tiltás.  És Tudom, hogy nálatok, New Yorkban ez nem így van. De ha nem akartok megvető pillantást a járókelőktől, és nem akartok ötven eurós büntetést fizetni a rendőröknek, akkor jobb, ha ezt szem előtt tartjátok…

Néha az erdőbe mentem tanulni, hogy nyugalmam legyen zajos karibi lakótársamtól, aki hülyének tartott, hogy nem vagyok képes órán tanulni, és csak plusz óra tanulásokkal vagyok képes az elsősegéylnyújtást és orvosi alapismereteket elsajítítani. Amikor másnap elbukta a vizsgát, nem szóltam egy szót sem, csak felajánlottam neki a jegyzeteimet, mire lehurrogott:

–          Ugyan, ezek marhaságok. Én csak tévedésből buktam el a vizsgán, valamit félreértettek.

–          Óh, értem… sok sikert a pótvizsgához! – válaszoltam.

Hamar feltérképeztem a környéket. Az erdőszélre épült lakóparkok és közösségek nagyszerúen hatottak rám. Én ugyan nem jártam kocogni, mint sok kollégám, csak gyalogolni, a gyorsgyaloglás nagyszerű mozgáslehetőségnek tűnt. Néha szembejött velem Bo valahonnan, aki hajnalban is és este is kijárt futni és kocogni is. A hawaii-i származású kollegina a strandpapucsos Xaver lakótársa volt. Mielőtt Helsinkibe utaztak, amaz bekérezkedett Bo San Diego-i otthonába, mert nem volt, ahol megszállnia, és ebből egy barátság igyekezett volna kialakulni. A dolgok Helsinkiben az ő esetükben is másképp alakultak, hiszen az örökérvényű bölcsesség, mely szerint lakva ismeri meg a másikat az ember, ezekben a helyzetekben menthetetlenül nagy jelentőséget kapott.

–          A ruhásszekrényben lakom – újságolta egyik alkalommal az ebédnél Bo – Sajnos Xaver idegileg beszámíthatatlan, és hogy ne gyilkoljuk meg egymást, inkább behurcolkodtam a szekrénybe, ott lakom, ott alszom. Tanulni kijárok a reptérre. Amikor tehetem pedig, futok… Tudod, én az óceán mellett éltem le az életem, nekem a szabadság, a szörf, a mozgás az életem. Ez az ember nem normális. Mikor megérkeztünk, megterítette az asztalt, és gyertyákat gyújt minden este, mintha vendégeket várna, és nekem semmihez semmi jogom nincs a lakásban. Nincs módomban energiát fecsérelni a harcra. Feladtam. Igyekszem csendesen átvészelni ezt az időszakot.

Bo aztán a végére Tanjához költözött, aki addigra maga is már a harmadik lakásba bútorozott be a házon belül. Tanjával sem volt egyszerű egy légtérben lenni, de az élet eféle kihívásait megoldandó vagyunk itt és most egybezárva. Hiszen egy repülőgépből se ugorhatsz ki, ha az, akivel sok órát egy szűk légtérben le kell húznod, nem vagy képes kompromisszumra jutni a közös cél érdekében… Tanja nagyjából az egész világgal haragban volt, de Miloval leginkább:

–          A lakótársad feneke nem kicsi – kezdte a panaszáradatot Tanja egyik nap útban az egyenruhapróbára – És azt a nagy seggét, mind az én arcomba tolta! Hát, nem embertelen az ilyesmi?…

Lényegében csak arról volt szó, hogy Emilio egy kisebb csoporttal körben állva beszélgetett, amikor Tanja leült a mögötte levő padra, közvetlenül Milo valóban nem kicsi hátsú felével szemben. Tanja az a féle ember volt, aki kereste a konfliktusokat, és gondoskodott arról, hogy az élet minden percében legyen oka panaszra. Valami miatt perverz módon imádott panaszkodni. Ebben olyan leleményes volt, hogy korábbi ilyen jellegű tapasztalataimat is felülmúlta.

–          Egyszerűen nincs laktózmentes salátaöntet, és a halat is olajban sütik – kezdte ebédnél – és a séf sem tud nekem segíteni, mert én sem húst, sem olajat és sem tejterméket nem eszem. Mert az nekem nem jó.

Ennek ellenére púposra megpakolta tányérját mindenfélével  a büfépultról:

–          …hisz jogunk van hozzá – magyarázta – ez az étel nekünk kijár. De én nem eszek se húst, se laktózt, és minden salátaöntetben laktóz van, és csak a hús szerepel a menün, a halat meg olajban sütik. Tudod, én nem eszem olajat, sem húst…

–          Igen, tudom, éppen most mondtad – nyugtattam meg, amikor hetvenhatodszor is elkezdte uyganezt ismételni.

Ekkor Beny ült le közénk ebédjével, rántott marhasülttel és friss salátával.

–          De jó neked, Beny! Mennyire szerencsés ember vagy te, Beny – ismételgette Tanja – Én nem eszek salátát, mert az öntet az mind laktózt tartalmaz, és én nem eszem laktózt, sem húst. És olajban sült dolgokat sem. De te eszel. De jó neked. És mekkora isteni szerencse ez, ha valaki mindent képes megenni! Én nem. Én nem eszem olajat. Sem laktózt nem fogyasztok. De itt a salátaöntetben is van laktóz. És a halat is olajban sütik.

És miután mindezt sokadszor is elismételte, kidobta a púpozott tányér ételt, s mikor visszatért, így folytatta:

–          Elnézést mindenkitől, de nem ehettem azokat meg. Én ugyanis nem eszem laktózt és sem olajban sült dolgokat. Húst pláne nem, mert az nekem nem jó. Nehéz. Nehéz így nekem. De eszem majd egy banánt.

És mindannyian beláttuk, valóban nehéz így. Főleg, hogy Tanja gondoskodott róla, hogy ezt minden egyes étkezésnél hat héten keresztül jól az eszünkbe vésse.

Emilionak nem voltak ilyen problémái. Mindaddig diétán volt, amig Ketola színe elé került, s mindaddig, amig szóba hoztam, hogy kaját kellene vásárolnia netán, amikor az én élelemkészletem akkor is meglehetősen figyatkozóban volt, amikor én nem is nyúltam hozzá. Milo rendesen felzabált mindet, ami útjába esett. Egyik nap bevásárláskor megkérdeztem, nem venne-e ő is egyet s mást magának, mire sikoltozva förmedt rám a szupermarketben, hogy Beny is odébb ugrott:

–          Hova gondolsz??? Lopom én a pénzt?? Nekem nincs erre pénzem, és nekem vigyázni kell a vonalaimra, diétázom.

A jelek azonban arra utaltak, hogy Milo a legkevésbé sem terjesztette ki a diétát sem az énáltalam vásárolt ételekre, sem az akadémián kapott reggelikre és ebédekre.

–          Ezt ő mind megeszi???? – súgták oda a kollégák reggelente, amikor Milo négy szendvicset tornyosított fel áll magasságig a tányérján, egyenként félkiló felvágottal, négy főtt tojással és egy külön tál salátával.

–          Meg, persze – nyugtattam meg minden aggódót.

–          Restellem, hogy ezzel az emberrel egy országból származom – morogta Winston sokszor – ez szégyen a dominikaiakra.

A pontot az i-re a csoportos városlátogatáson tette fel, amikor egy vendéglő teraszán Erin kolléganőnk húsz eurós hamburgert rendelt. Emilio kijelentette, hogy ez rablás, és nem kér semmit, főleg, ugye a diéta miatt nem… Amikor azonban udvariasságból – és teszem hozzá, felelőtlenségből – Erin megkínálta cseppke börgeréből a népet, Milo lecsapott rá, és elegánsan kettévágta a megszeppent szőke lány vacsoráját, és egy nyelésre leküldte a torkán. Winston akkor akarta képen törülni, csak éppen abban a pillanatban tűnt fel a síneken az orrunk előtt a piros villamos:

–          A sörtrolli! – kiáltott fel Winston – Én ezt nem hagyom ki, amíg itt leszünk, utazom egyet ezzel. Aki jön, jön, aki nem, nem, én megyek…

–          Megejtjük, Winston, hisz megígértem…

–          Hova mentek? – érdeklődött teliszájjal Milo.

–          Veled sehova – zárta le a témát Winston.

A másik nagy közösségi jétszótér a Jumbo volt, a Forenomhoz közeli bevásárlóközpont. Eleinte Dzsámbónak neveztük, majd megtanultuk, hogy az finnül csak Jumbó a jobb megérthetőség végett. Iskola után, ha épp nem volt egyéb fontos tennivaló a ház körül, mindenki ott kötött ki. Vendéglők, kocsmák, szauna, strand, szupermarket, italbolt és fitneszterem, minden egyben ott volt. És nem volt a napnak szaka, az iskolai órákat leszámítva, amikor a Jumbóban ne lehetett volna legalább kisebb csoportot fellelni az osztályunkból.

–          Addig is, amíg a sörtrollit meg nem csinálom, a Jumbóba járok billiárdozni – mesélte Winston, akinek napi programjában szerepelt, mint valami gondnok, egy pohár itallal bejárni az összes lakást. Ő maga Eduardoval lakott a hetediken, a legmagasabban. És amint hazaért a suliból, töltött egy saját maga által kotyfasztott sangriát az ötliteres demizsonból, amit a lakásban érlelt, hogy kitartson a hat héten át, és a pohárral a kezében végigjért mindannyiunkat. Ha valaki szeretett volna vele inni, és nem volt italja, akkor Winston készségesen utazott fel a hetedikre, hogy egy teli pohér itallal térjen vissza.

–          Engem nem is kínálsz? – kérdeztem nevetve méltatlankodva egyik esti látogatásakor.

–          Senki sem kínálok itallal, az hülyeség. Ha kérsz azonban, hozok. – s úgy is tett.

Szobatársa, Eduardo is így járta be hét emelet lakásait, csak ő a presszójában főzött  kávéjával. És abból nem is kínált másokat. Mondjuk, ő nem dominikai, hanem portorikói…

Aztán ezen felül mindenkinek megvoltak a maga kis magánútjai a környékre vagy  a városba. Előbb-utóbb mindenki bepasizott vagy becsajozott, az egyéjszakás kalandokat azonban senki nem hozta a Forenomba, mindenki igyekezett a társaságot ettől távoltartania.

–          Nehéz nekünk – panaszkodott a portorikói származású kolleginánk, Alexa –  mert a pasik körülöttünk mind melegek vagy foglaltak…

–          Aki nem meleg, az meg azzá lesz – toldotta meg Lucille, aki, mint Winston, maga is saját üveg borával járt vizitbe az esti órákban.

–          Kénytelenek vagyunk külső emberekkel érintkezni, ha szexet akarunk – sóhajtott Alexa

–          De akkor fel kéne hagyni azzal is, hogy a kollégákkal a melegbárokban lógtok állandóan – érvelt Winston, aki szentül esküdött rá, hogy ő nem meleg. Amire mindenki mindig hozzátette: „- MÉG nem, de az leszel….” Erre utaló jelek pedig voltak, de az már más lapra tartozik.

–          Igazad van! – világosodott meg Alexa – Mennyire igazatok van! – és pár nap múlva már be is pasiztak. Az már csak a sors fintora volt, hogy a kiszemelt áldozatok, akik leányaink sokhetes libidójának kellett, hogy megfeleljenek, mind a cég valamilyen alkalmazottai voltak.

–          Ebben a városban mindenki a Finnairnél dolgozik?! – méltatlankodtak sokszor.

Tény, hogy késő éjszaka vagy kora hajnalban gyakran szembejöhetett akárki is közülünk a másikkal a Forenom felé vezető úton, de senki nem kérdezte a másikat, honnan jön épp. Az élményeiről úgyis mindenki kimerítő részletességgel mesélt majd, amikor erre megfelelő alkalom mutatkozott. És egy dolog tiszta volt mindenki számára: ami Hesinkiben történt, az Helsinkiben is marad.

byclarkellis

"I would never want to belong to any club that would have someone like me for a member."

August MacGregor

Celebrating Sensuality. Intended for mature audiences, 18 and over

Living to help other disabled people, and people in need, Change the sign!! And Earth

I been online since 1994. I seen the internet at its finest. Then the World joined and fucked it up

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

tutorials4view

Watch free tutorials in Full HD (1080p) quality video tutorials, sorted by subjects, like: Photoshop, Gimp, Facebook, Torrents, Windows 7, Windows 8, Windows 8.1, Viruses and malware removal ( like ask,com, vqo6, Babylon ) and more and more.. If you like our tutorials and guided, please SUBSCRIBE to out channel at: http://www.youtube.com/user/ShaiSoft - tutorials4view.

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: