Elio és Oliver nyomában – valahol Észak-Olaszországban (3)


(Bartos barátnőmnek)

Pandino – a szerelmi vallomás a Visconti kastély tövében egy háborús emlékmű körül

 

Még az olyanok is, mint én, akik nem túlzottan járatosak a filmkészítés világában, tudják, hogy amikor egy-egy film forog, sokszor a helyszínek egyáltalán nem időrendi vagy logikai sorrendben következnek. A CMBYN esetében sincs ez másként, és ha egy 3 perces jelenetben lazán elbiciklizni látjuk a két főszereplőt A pontból B pontba, az a valóságban nagyon sok esetben egymástól órákra és nagy távolságokra eső, sőt, sok esetben, egymástól teljesen különböző irányokban elhelyezkedő helyszíneket feltételez. A rendezőnek nem elsősorban az a célja, hogy betartson egy logikai sorrendet a valósággal, hanem, hogy az alkotásban legyen meg a sorrend, amit ő megálmodott, és ami távol áll a valóságtól, másrészt, ami ennél talán még fontosabb, valamit mutatni akar.

Photo by Artur Dancs

A piazzetta kora reggel

Luca Guadagninot nem véletlenül emlegetem filmfestőnek, hisz a Call Me By Your Name, túl André Aciman sztorivonalán, egy csodás lombardiai képeslap. A film jelenetei pedig sok esetben úgy vannak megkomponálva, hogy a történet szerinti lényeg is benne legyen, de ezen felül a rendező szűk pátriáját is belecsempészte számunkra, és lám, nem tette eredménytelenül, ha a Lombard kisvárosokat megszálló váratlan turistadömpinget vesszük.

Amikor összeállítottam egyféle útvonaltervet magamnak, a sok fanatikus rajongótól eltérően nem azt tartottam legfontosabbnak, hogy a film jeleneteinek valamennyi szegletébe – neadjisten még sorrend szerint is netán – eljussak, s amint említettem, nekem ilyen szempontból a szereplők, mint magánszemélyek sem voltak fontosak, hogy az ők pirvát nyomdokaik után kutassak, sokkal inkább arról szólt ez az én vállalkozásom, hogy megadjam magam Guadagninonak, és felkutassam azt a sok szépséget, amit ő a történet mellé, mintegy háttér gyanánt, atmoszféraként odafestett nekünk. Aki ismer engem, tudja, hogy magam is hangulatvadász vagyok, egyben hangulatember, így nagyban függök a környezetem hangulatától s attól, milyen légkört vagyok képes magam köré kialakítani adott helyzetekben. Fényképeimben és írásaimban is, sokszor beszédemben is – már amikor nem valamelyik nem anyanyelvemen beszélgetek épp – hangulat teremtésre törekszem. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem mindenkit szólít meg manapság, kicsit avitt dolog. De akit megszólít, akkor az az én emberem, és mi innentől egy húron pendülünk. Nekem meg olyan nehéz dolgom sincs, mint egy filmrendezőnek, akinek milliós költségvetéssel el kell számolni, és olyan alkotást létrehozni, ami megtéríti, de inkább megsokszorozza a kiadásra fordított összegeket. Nekem nem valakinek kell fotóznom és írnom sem. Ami pedig Guadagninot és a CMBYN című filmalkotást illeti, amint ezt a korábbiakban elmondtam, valami hasonló „szabadság” jegyében kezdték el. A film olyan minimális költségvetésből készült, hogy azt nyereségessé tenni csak akkor lett volna nehéz, ha lakat alá bezárják egy fiókba és senkinek sem mutatják meg. Most néztem bele a rendelkezésemre álló dokumentumokba, és a mai napig a film több, mint megtízszerezte, egészen pontosan megtizennégyszerezte a ráfordított produkciós és reklámköltségeket. A pénzügyi statisztika 2017 harmadik legsikeresebb alkotásaként emlegeti, ami pedig a nyitóhét statisztikát illeti, elsöprően az év legnagyobb kasszasikere, amelyik egy másik korábbi rekordot ütött ki a piedesztálról ezzel, s ez nem más, mint a Damian Chazelle-féle La La Land. Ugyanakkor a Call Me By Your Name szűk körben bemutatásra tervezett művészfilmnek készült annak minden lazaságával és művészi szabadságával, sem a rendező, sem a többi alkotó és szereplő nem kellett, hogy megfeleljen mindenféle mainstream sztereotípiáknak, azt csak a sors alakította úgy, és a produkció nagyszerűsége, hogy elkerülhetetlenné vált széles körű bemutatása és jelölése a különféle szakmai díjakra, még az Oscarra is.

Photo by Artur Dancs

Sajtószemle

Az én szakmámban neveletlenség lenne részemről időeltolódás okozta fáradtságra hivatkozni, de meg se környékezett ilyesmi, magam számára is meglepő módon már a kora reggeli órákban, jóval az ébresztőm megszólalása előtt kivonultam a kőkockákkal borított udvarra az eszpresszómmal a csíkos vásznú bambuszszékbe, ahova beszivárgott a reggeli napsugár, a madarak csicsergését meg olykor a dóm harangjátéka tette még telítettebbé. Különböző lapokra voltak felírva a helyek, ahova el szerettem volna jutni a három és fél nap alatt, volt, ahova el lehetett gyalog, buszon vagy épp vonaton utazni, de voltak olyanok is, amelyeket eleve kérdőjellel jelöltem meg, mint Corte Palasiot, amelyekre kíváncsi lettem volna, de olyan távol esnek, hogy oda csak akkor juthatnék el, ha valóban kerül kerékpár az utazáshoz. A kerékpár pedig egyelőre kétséges volt, és mivel nem szerettem volna időt veszíteni addig sem, amíg el nem dől a biciklizés sorsa, eldöntöttem, hogy Pandinoba buszozom a délelőtti órákban. Ugyanakkor roppant kíváncsi voltam Crema kora reggeli hangulatára, ezért egy percre otthagytam a kávét, a terveket és a laptopot a kerti asztalon, és kisurrantam a dómtérre. Épp takarították a vasárnap esti tömeg után, a nagy cserepekben díszelgő növényeket, pálmákat, virágokat locsolták, porszívózták a teret. A teraszok már nyitva voltak, és legnagyobb meglepetésemre, a kávéházak zsúfolásig telve voltak hevesen gesztikuláló olaszokkal, akik a reggeli kávé és sajtó mellett ilyen korán is találtak rengeteg mondanivalót egymásnak. Ezek legalább kommunikálnak egymással, könyveltem el, miután senkit sem láttam magába fordulva telefont gombozni, legfennebb csak egy-egy újságba belemerülni két kávészürcsölés közt. Aztán meg mindenki ment tovább a dolgára, ki gyalogosan, ki kerékpáron, és persze, sokan a buszmegálló felé is vették az irányt. A teret és a székesegyházat csak részben érte a reggeli nap, a toronyórás kapuív, ami a tér másik leglátványosabb és legjellegzetesebb eleme, a XVI. századbéli Torrazzo teljes egészében élvezte a reggeli napsütést. Az újságos stand előtt nagy panókra az aznapi lapok címoldalai voltak kiplakátolva, hogy az arra járók meg-megálljanak egy pillanatra emígyen „belelapozni” az aznap vezető híreibe, és ha kedvük tartja, meg is vásárolják az újságot. Egyféle jelenkori rikkancs szerepét töltik be.

Photo by Artur Dancs

Palazzo Benzoni
“-Örülsz, hogy idejöttem?
– Ha tehetném, megcsókolnálak…”

 

Az újságárus mögött pedig a boltíves kapu, ahová egy intim beszélgetés jelenete erejéig Eliot és Olivert is idehozza Guadagnino a filmben, csak azért, hogy a háttérben húzódó Benzoni-kastély is bekerülhessen a filmbe. A feljegyzések szerint a XVI. századbéli kastély egyik híres-hirhedt lakója a számüzetett kegyetlen főúr, Francesco Bernardino Visconti volt, aki, sok szakvélemény szerint az, akit Manzini a „megnevezhetetlenként” emleget “A jegyes” című regényében.

Mikor visszaértem a kávém mellé, Francesca férje épp visszaért a reggeli kocogásból, bemutatkoztunk, és lelkesen felájánlotta, segít a legmegfelelőbb futóhelyeket megtalálni, és én ezt udvariasan azonnal megköszönve elhárítottam, töltöttem egy pohár portóit és baracknektárt, és inkább a zöld kerékpár felől érdeklődtem. Biztosítást kaptam, hogy mire Pandinoból visszaérek, a kerékpár is ott lesz.

Photo by Artur Dancs

Pandino – Piave Memorial

 

Pandinoban az első világháborús emlékmű a film egyik kulcsjelenetének a helyszíne. Az eredeti regényben is ilyen szerepel a megfelelő jelenet helyszíneként, Aciman mégis úgy emlékszik vissza első reakciójára Pandinoval kapcsolatban, mint váratlan csalódás. A könyv írója ugyanis éppen akkor érkezett Olaszországba a forgatásra Guadagnino meghívására, amikor Elio és Oliver talán legfontosabb párbeszédének jelenetét készítették elő egy napsütötte délelőttön Pandinoban a Piave emlékműnél. Aciman úgy emlékszik erre vissza, hogy hullafáradtan és időeltolódva érkezett Milánóba, és egy kis pihenésre vágyott leginkább, a sofőr azonban egyenesen a Milánótól 30 km-re eső Pandinoba vitte a forgatásra. A könyvben, mint azt több ízben is jeleztem, Aciman a tengerparti Bordigherába álmodta a regény cselekményét, és a könyvbéli háborús emlékmű egy a tenger fölé emelkedő kilátón van, szellős, tágas, szédítő kilátással. Ehhez képest Pandinoba érkezve egy szűk kis zárt téren találta magát, ahol nemhogy szellő nem járt, de perzselt a délelőtti nap, és elképzelni sem tudta, hogyan lesz ebből az általa megálmodott kulcsfontosságú és hatású jelenet. Nem is állt módjában, de nem is óhajtott Guadagnino munkájába beleszólni, inkább leült a sarki kávézó teraszán, és figyelte, hogyan alakulnak a felvételek. A rendező azonban nagyon jól építette fel a jelenetet, és akkor itt visszajutunk a filmfestészethez, s ahhoz a tényhez, hogy Guadagnino lényegében a lomabrdiai táj szépségét és a környék történelmi nevezetességeit csempészi oda nekünk körítésnek.

Photo by Artur Dancs

A pandinoi Visconti kastély

A filmbéli jelenet ugyanis úgy indul, hogy a két főszereplő kerékpáron érkezik úgy, hogy háttérben az 1355-ben épült Visconti-kastély tárul elénk, súlyt adva mind a képnek, mind a mondanivalónak. Egy tér tarka képe tárul majd elénk, az a bizonyos szűk kis tér, amit Aciman kifogásolt magában, és ami a képen teljesen megnyílik, amikor Oliver cigarettáért az említett kávézóba belép, és majd a jelenet végén, amikor a nyomtatványaiért is benyit egyik szomszédos épületbe, a kamera a nézelődő Elio tekintetét követi, és körbe vezet a tér színes házain, majd felemeli a kamera „tekintetét” a térről éppen háttal látszó, 1791.ben épült Szent Margit templom tornyára, hogy a jelenet az elkerekező Elio és Oliver mögött ismét megvillantsa a Visconti-kastélyt. Aciman az elkészült jelenetet már rajongásig szereti ma már, és noha féltette a jelenet súlyát, amikor látta, hogy a forgatás pár percet tart effektíve – amit aztán háromszor ismételtek meg a felvételek kedvéért – holott a könyvben ez súlyos öt oldalt, leírást, feszültséget jelentett számára.

„- Én a szobrász vagyok, aki kifaragtam a szobrot, Guadagnino azonban életre keltette azt.” – nyilatkozta később, és elismerte, a filmbéli csendek, hatásszünetek pontosan olyan feszültté és izgalmassá tették a jelenetet, mint amilyen számára volt a könyv megírása közben az az öt oldalnyi rész.

Photo by Artur Dancs

A Szent Margit templom és a pandinoi piactér

Az, hogy a rendező mennyire alaposan odafigyelt a legapróbb részletekre is, magát Acimant is lenyűgözte, aki nem tudta nem észrevenni, hogy például a Pandinoban felvett képeken, ha már épp itt tartunk, a kirakatok plakátjai is a 80-as évekre utalnak, olasz lírában mutatják az árakat, és emitt-amott az 1983-as választások politikai plakátfoszlányai is felismerhetőek olyanok számára, akik netán veszik a fáradságot, hogy ilyen messzemenően elemeire szedjék egy-egy film hátterét.

A buszról Pandinoban leszállva, számomra az első, amit megcsodálhattam az említett templom épülete. A leírás szerint a Pantheon ihlette a főutcára nyíló homlokzatát a nyolc oszloppal.

A templom előtti téren a piacon házi termékeket, sajtot, bort, ecetet, mézet és gyümölcsöt kínáltak az árusok, a szemközti kávéház teraszán pedig minden valószínűség szerint politikáról folyt a diskurzus. Az impozáns kastélyhoz érkezve már számomra is nyilvánvalóvá vált, miért akart Guadagnino engem idehozni.

Photo by Artur Dancs

Pandinoi csendélet

A XIV. századi kastélyt Bernabò Visconti, Milano ura, vadászkastélynak építtette, és a Viscontiak hatalmának megdöntését követően került a reneszánsz Olaszország uralkodó háza, a Sforza birtokába, akik a következő évszázadban a Habsburgok javára veszítették azt el hatalmukkal együtt. Ma már iskolaként és adminisztratív épületként használják. Sajnos, az értékes freskók semmi nyomát nem mutatják bármiféle renoválási munkálatoknak, és az épület is bőven elbírná a szakszerű javításokat.

A kastéllyal átellenben tárul elénk a kis tér, amelyet egyértelműen a háborús emlékmű és a hős katona szobra ural az ezt körbeölelő színesfalú házak társaságában. Miután alaposan körbejártam az emlékművet, a kastélyba is besétáltam, néhány szót váltottam a helyiekkel, majd magam is a tér szélén lévő kávézó teraszán telepedtem le a délelőtti napsütésben – persze, nem olyan megfontolásból, mint Oliver, sem mint Aciman, hanem, mert kedvet kaptam egy frissen gőzölgő eszpresszóra.

Photo by Artur Dancs

A kávézó

A bár mögött egy pár négyzetméternyi kis szobában sorra pókergépek villogtak, a félkarú rablók mellett pedig magas bárszékeken jólöltözött, fehér hajú, kedves öreghölgyek játszottak szenvedélyesen, miközben harsányan társalogtak egymás közt. Odaköszöntem, és ezzel minden figyelem reám hárult, kivéve egyiké, aki épp nyerésben volt, és intett, hogy ő majd később kapcsolódik be a beszélgetésbe. Kérdik, honnan jöttem, s mondom, mire többfelől visszhangzik: L’americano!… Oh… l’americano! … Mondják a filmet, s hogy nyilván ezért lehetek itt, különben honnan is tudnám, hol van Pandino. Elismertem, ez igaz. De nem baj, mert ők örülnek nekem. A pult mögötti nő is beszól odaátról, hogy ha akarom, megmelegített tejet is tud adni a kávémhoz, nehogy hiba legyen bármiben is. Nem tudtam leplezni, mennyire mulatok magamban azon, ahogy a nyugdíjas mamák a pókergépet nyúzzák, és mondom is, hogy kellene nekem fénykép. Már hogy miről, hördültek fel valamennyien. Mondom, hogy róluk. Na, neeeeeeem. Olyan nincs.

– Maga tán újságíró? Még az kéne, hogy magazinokban mutogassanak engem…

Mondom, nem vagyok az, legalábbis nem ilyen indíttatásból vagyok itt, csak magamnak…

– Persze, ismerjük az ilyent, aztán meg majd jól tele lesz velünk a facebook… Nem, nem, caro… Szép vagy… Bello è?… Szeretünk is, de nincs fotográfia!…

Photo by Artur Dancs

Csak egy képeslap

 

A kávé a teraszon kifejezetten jólesett. Szívtam magamba a napsugarakat, néztem a teret, középen a szoborral, bentről a hölgyek harsány kommentárjai szűrődtek ki, a templom harangja pedig tizenegy órát kondított. Úgy terveztem, ebédre visszaérek Cremába, ahol már – legalábbis Francesca üzenete szerint – készen áll számomra a zöld bringa az udvaron. A főtéren beléptem a szuvenírboltba szétnézni és anyukámnak szokás szerint hűtőmágneseket válogatni. Olaszul beszélgettünk az eladónővel, míg el nem akadtam, de készségesen kisegített angolul, bár ő meg azzal áll úgy, ahogyan én az olasszal. Mutatja Oliver és Elio fotóját a szobor mellett a film jelenetében, s mondja, képeslap… Mondom, azonnal megveszem. Azt mondja, azt nem lehet, ezt ő is kapta, de eligazított, s jelezte, a legjobb, ha visszamegyek az épületbe, amelyik a filmbéli jelenet fotóján is látszik, mert nekik még kell, hogy legyen belőle. Nem volt nehéz felkutatni azt az épületet sem, hisz jól ismertem már Pandino minden kis sarkát, és amikor benyitottam a Cantuccioba, az eladólánytól gyorsan kézhez is kaphattam a képeslapot. Amikor fizetni akartam, csak mosolygott:

– Ugyan… hova gondol? Csak egy képeslap. Járjon szerencsével!

Photo by Artur Dancs

A Szent Margit templom

A templom irányában haladva visszaköszöntem a szuvenírboltosnak, jelezvén, hogy sikerrel jártam képeslap ügyben, majd a nagy boldogság közepette úgy gondoltam, megosztom ezt a boldogságot lélekben barátaimmal, akiknek ebben a pillanatban sokkal nagyobb szükségük van erre. És benyitottam a Szent Margit templom csendjébe. Rajtam kívül csak egy idős asszony imádkozott az utolsó sorban.

Elio és Oliver nyomában – valahol Észak-Olaszországban (2)


(Bartos barátnőmnek)

Crema – ahol az álom elkezdődött

Amikor az útvonaltervezésnél tartottam, úgy gondoltam, ha már életemben első ízben érkezem Olaszországba, és épp Milánóba, adhatok neki is egy órácskát az időmből. Mikor a Malpensán leszálltam, és kézhez kaptam a poggyászom, eszemben sem volt többé a belvárosban kódorogni, hanem egy korábbi vonattal elindultam egyenesen Crema felé. Indulás előtt otthon annyi időm még volt, hogy egy emlékeztetőféle üzenetben szóltam a polgármesternek, hogy vasárnap délután érkezem, és hétfőn, esetleg kedden teszem tiszteletemet nála, és Francescát is értesítettem az érkezésem pontos idejéről. A polgármesterrel addigra sok órát átbeszélgettünk, üzenetemre pedig gyorsan reagált, hogy bármelyik nap szívesen lát, de ha több időt szeretnénk együtt eltölteni, akkor a keddet javasolja.

Photo by Artur Dancs

Az árkádsor

Másfél órával a tervezett és házigazdámnak jelzett időpont előtt már begurultam kisbőröndömmel Crema főterére, a Piazza Duomo-ra. Az óvárost a régi, hatalmas, pompás díszítésű városkapuk szegélyezik, és mikor odaértem, mintha megállt volna az idő velem, és mintha egy mesés álomba zuhantam volna. Az idő ugyan már állni látszott a vonaton is, a Trenord regionális szerelvénye nem sokban különbözött a nyolvanas évek emlékeiből felderengő Román Államvasutak lerobbant vidéki szutykos vonatjaitól, de ezt két helyzetet nem lehet egy lapon emlegetni sem.

Crema olyan szinten volt elbűvölő, hogy megtántorodtam, és a ragyogó napsütésben gyorsan kerestem egy helyet, ahol leülhetek, és ezt az egészet, ahogy van, teljesen magamba szívhatom, és magamra ölelhetem. Ha a mocskos vonatablakból kifelé bámulva az volt az érzésem, az egész környék, a táj, a mezők, minden ismerős, akkor a piazzettán különösen igaz, hogy első pillanattól teljesen otthonérzés fogott el.

Photo by Artur Dancs

Piazza Garibaldi

A teret a székesegyház uralta, ahogy a neve is jelzi. A dómot ötvenhét éven keresztül építették, hogy 1341-re készen álljon a remekmű, amelyet stílusban odaillő árkádos átjárós épületek, és egy újabb boltíves kapu ölelt körül. A toronyóra pedig minden félórában szép muzsikát hallatott, és olyan természetesen hatott, mintha mindig is ezt a harangjátékot hallgattam volna azelőtt. A másik oldalból pedig egy spalettás ablakokkal és öntöttvas erkélyekkel díszített színes házsor  szegélyezte a teret, amelynek macskakövein nyári teraszok sokasága ásítozott a déli napsütésben. Megnyugodtam: csendes ez a város, nem volt, amitől félnem. Egy utazónak mi lehet a kikapcsolódás? Ha nem utazik, hanem békén megül magának valahol. S valakinek, aki egy hét alatt négy-öt világvárosban is megfordul, és még életét is egy metropoliszban éli, mi lehet a pihentető? Nyilván egy ilyen csendes kisváros annak minden sármjával és kedvességével. Teljesen kiment a fejemből, amit addig csak olvastam meg hallottam a sziesztáról, s arról, hogy az olaszoknál minden lelassul a déli órákban, a boltok, vendéglők zárva tartanak, és este minden újra életre kell késő éjszakáig.

Photo by Artur Dancs

A dóm

Francesca pontosan olyan elragadó teremtés, ahogyan arra számítani lehetett a hírdetéséhez írt visszajelzések alapján. A lakás pontosan másfél percre volt a főtértől, egy a sétálóutcából nyíló szűk kis sikátorban, amely pár méterrel odébb egy másik, kisebb térbe torkollott, a Premolira, ahol a korábban említett Premoli palota is áll.

– A kettő közül kellett választanom – meséltem Francescának, miután körbevezetett a lakásban, ami otthonomul szolgál majd a következő napokban, és gyorsan ki is próbáltam a presszógépet, hogy a gőzölgő kávéval kiülhessünk a forró áprilisi napsütésben kellemesen hűsítő udvarba a bambusz-karosszékekbe – A másik a Premoli villa lett volna.

– Óh, hát az sem lett volna rossz választás, a rendező lakik ott, Luca Guadagnino… – csicseregte Francesca – meg a film jeleneteit is forgatták ott, amikor Elio Marziával csókolódzik, de én örvendek, hogy engem választottál – tette hozzá, és mondandójához térképeket varázsolt elő, és egy CMBYN-prospektust, amin olaszul ez állt: „Chiamami col tuo nome” – és teljes leírása volt a filmforgatás cremai helyszíneinek, beleértve a mi utcánkat és az említett csókjelenetet is a Premoli parkolójában.

Photo by Artur Dancs

Palazzo Premoli

Aztán megkerülve a ciklámenszínű rhododendron bokrot, ami az udvar szegletében ékeskedett, átvitt az udvar végébe, és kissé elbizonytalanodva a fal felé intett:

– Ők azok…

A kerékpárokra mutatott, amelyek a lakáshirdetésben szerepeltek, és lányneveket viseltek. Nem véletlenül. Odaléptem, és ismét gyermekkori kép villant fel előttem, életem első bringája, a jó öreg kis Pegas. A házigazdám kerékpárjai ugyanis arra emlékeztettek, de azt hiszem, amellett, hogy gyermekkorom óta magam is nagyot nőttem – minden irányban – ezek a bicajok nem csak olyan kicsik voltak, mint a gyermekkori piros Pegas-om, hanem annak a bébiváltozatai voltak, amolyan gyermekbiciklik. Nagyon elkenődtem, és mivel nem akartam semmiféle sértőt mondani, csak ennyi csúszott ki a számon:

– Vajon nem roppannak össze alattam?…

– Csak nem… – válaszolta ugyanolyan kétségekkel gyötrődve mosolygós házigazdám.

Még szerencse, hogy az útvonaltervezőt eleget koptattam ahhoz, hogy az utazásaimhoz legyenek B és C verziók is, ha immár a kerékpározás esélyei ennyire elvékonyodtak a késő délutáni napsütésben.

Nem akartam háziasszonyomat feltartóztatni tovább, s az időt sem vesztegetni, mihamarabb felfedezőútra akartam indulni, és olyan gyorsan magamévá tenni ezt a bájos kisvárost, amilyen hamar csak lehetséges. Amire rendbe szedtem magam, a dóm harangjátéka hat órát jelzett. A nap még mindig magasan volt, és mikor kiléptem az utcára, épp narancsszínűre festette a házak falait. A Piazza Premoli felé indultam el, hogy megismerkedjem a kastéllyal is, ahol nem csak hogy a rendező is tartózkodik, amikor épp nem világkörüli úton promoválja a munkáját, hanem ahol a film szereplői is otthon voltak olaszországi tartózkodásuk idején, a forgatást követő estéken együtt vacsorázva és művészfilmeket nézve a mesterrel.

Photo by Artur Dancs

Zsibvásár

A térről egy keskeny kisutca vezetett át egy másik térre, és amint a via Buso-n haladtam, a dóm harangja szólalt meg ismét, és összeállt bennem a kép: a kis utcában a filmbéli jelenetekben láthattam Eliót és Olivert bringázni, és a harangszó a film jeleneteiből volt olyannyira ismerős számomra. Minden úgy vett körül, mintha mindig is ismertem volna e kisváros valamennyi kis zugát. A Piazza Trento e Trieste egyik oldalán a színház épülete állt, és a piactéren pedig zsibvásár tarkállott. Mint megtudtam, osztrák-magyar piacnak becézik, mert anno I. József császárunk tiszteletére épült amaz második látogatása alkalmából a Lombard tartományba. Elvegyültem a népek között, megnézegettem az antik kirakodott tárgyakat, a mindenféle színes lomokat, drága kis kacatokat, néha odaköszöntem egyik-másik árusnak, főleg, hogy mindenkinek volt egy-egy kedves szava felém. Olaszul, persze, amit vagy értettem, vagy még nem jutottam el addig a leckéig a tanulásom során. Olyankor csak bárgyun mosolyogtam, és a jól begyakorolt mondatomat ismételgettem: „Mi dispiace, non parlo italiano molto bene, ma studio…” – és erre mindenki egész cirádát kerekített felém mosolyogva és szélesen gesztikulálva, szeretetteljesen, mert gondolom, az járhatott a fejükben, ha valaki ezt ilyen tökéletes helyességgel el tudta mondani, az minden bizonnyal a többit is megérti majd…

Photo by Artur Dancs

Piazza Duomo

Visszakeveredtem a dómtérre, ahol korábban, mint említettem, alig néhány ember lézengett, azok is inkább egy-egy napernyő alatt húzódtak meg egy kávé vagy sör mellett. Alig ismertem fel a korábban csendes helyet, mert hullámzó tömegek vették birtokba. Lejárt a szieszta, és forró vasárnap délután lévén a város és a környék apraja-nagyja kirajzott a piazzettára. Turistahadak kerülgették a székesegyházat, filmturisták fotózkodtak a filmbéli asztal körül, a teraszokon pedig gombostűt sem lehetett elejteni, egy-egy asztalnál szőlőfürtként csoportosultak az emberek, hangosan értekezve, gesztikulálva. Egyszerűen imádnivaló volt az egész, ahogy volt. Még ebben a tömegben is biciklisek jöttek-mentek, vidáman csengetve a járókelőkre – autóforgalom itt egyáltalán nincs is a belvárosban. A sétatéren és a főutcán városkaputól városkapuig jártam, kattintgattam, és élveztem a fellobogózott oszlopokat. Gianluca egyik üzenetében elmondta azt is korábban, hogy szerdán, április 25-én az olaszok nagy nemzeti ünnepe lesz, a fasizmus alóli felszabadulás ünnepe, és emiatt vannak a városok feldíszítve piros-fehér-zölddel.

Photo by Artur Dancs

Ünnepre készülve

Egyszerűen nem győztem betelni Cremával, a szépséggel, ami körbevett, és a boldogsággal, ami mind jobban feszítette a szívemet. Az árkádok alatt beköszöntem a turisztikai központba, ahol pár formális – és a tudásomnak megfelelő – olasz dialógust megejtettünk, majd angolra váltva folytattuk. Kifaggattak, honnan érkeztem, s mondtam, azt is, mi hozott ide.

– No, persze, a film! Várjon csak, adok valamit magának – intett a kedves idős hölgy a pult mögül – Matilda, hozz csak gyorsan filmes képeslapokat az úrnak, te meg, Alberto lódulj a biciklikért…

– Csak két képeslapunk maradt – került elő széttárt karokkal sajnálkozva a megidézett Matilda asszony, két kezében tartva a két elárvult promocionális lapot – inkább adjunk neki egy térképet.

– Ó, térképem van – vágtam rá szusszantás nélkül – megköszönném a képeslapokat!…

– Egyik hátoldalán a városbéli helyszínek vannak feltüntetve, a másikon pedig a környékbeliek, a városon kívüliek. Melyiket szeretné inkább?….

– Hát, nézz a szemére… – mondta szinte sajnálkozva a pultnál álló néni – Mindkettőt szeretné – mondta olaszul, de ezt még én is megértettem…

Olyan lehettem, mint valami otthonfelejtett kutya nagy szomorú szemekkel, mert Matilda megsajnált, és valami legyintés és szöveg kíséretében a kezembe nyomta a két képeslapot. Ezalatt Alberto is előkerült, és szólt, hogy készen van. Nem pontosan értettem, mire van készen, de örömmel nyugtáztam, és vidáman megveregettem a hátát az öregúrnak.

– Andiamo! – mondta erre, és a hölgyek is búcsút intettek nekem.

– Hová is megyünk? – kérdeztem félénken.

– Hát, a biciklik! Jöjjön! Andiamo!…

Alberto semennyire sem tudott angolul, de mindent részletesen elmagyarázott nekem olaszul, miközben egy fekete és egy fehér bringát tolt maga mellett. Ajánlkoztam, segítek, de nemet intett a fejével, és csak mesélt nekem a Piazza Duomoról, az erkélyről, ahonnan Garibaldi tábornok szónokolt, a filmről, hogy volt itt minden lezárva, és donnamizéria.

Photo by Artur Dancs

Ahol signore Oliver újságot vett

Az árkádoknál álltunk meg, és az újságos stand felé intve jelezte, hogy signore Oliver onnan vásárolta az újságokat, s az árkádsor oszlopaihoz érve, egy pillanatra letámasztva a bicikliket, az oszlopok felé mutatott, és széles mozdulatokkal írta le nekem, hogyan álltak a kamerák a statívon, amikor a ragazzo megcsókolta a ragazzát a film jelenetében, hogy aztán a  kamera a daruval magasba emelkedjen, és az árkádsort és a duomót is bevegye a képbe… Ezt úgy ábrázolta, hogy lábujjhegyre emelkedett, és karjaival széles köröket írt le a levegőben.

– Molto fantastico! – tette hozzá, meg hogy akkor most odamegyünk a fehér asztalhoz, ami körül a három fehér szék van, és az egész el van kerítve a teraszok asztalaitól, hogy illetéktelenek ne tolakodjanak oda.

– Il tavolo famoso… – mutatott az asztalra – le seggiole famose… – intett a székekre – le biciclette famose… – intett a két, immár az asztal mellé leparkolt kerékpárra, amitől megvilágosodtam, és megértettem, hogy ezek biza AZOK a bicajok, amit oly gyakran láttam a filmbéli jelenetekben, majd rám mutatott, s egyben intett, foglaljak helyet az asztalnál a kerekesek mellé – E anche tu sei famoso. L’americano molto famoso!

Alberto sztárként kezelt, ami nem kevés feltűnést okozott a délutáni tömegben, és a környékbeli teraszok asztalai felől is minden tekintet rám szegeződött. Amikor Alberto a fényképezőgépemmel elkezdett körbejárni, és mindenféle pozícióból fényképezni kezdett, nem tiltakoztam tovább a sorsom ellen, és széles mosollyal hátradőlve a híres asztal mellett a híres széken a még híresebb biciklik társaságában, immár odaadással pózoltam. Amikor Albertonak kellőképpen leróttam hálámat a meghatottságtól és a hirtelenjött sztárságomtól megilletődve, amaz ismét magához fogta a bringákat és a visszatopogott velük az iroda irányába az árkádok alá. Akkor jutott izgatottan eszembe, nézzem meg, hogyan sikerültek a fotók. Sajnos, úgy tűnt, a kor rányomta bélyegét Alberto dolgos kezeire, mert azok annyira remeghettek, hogy valamennyi kép elmosódott, életlen lett.

– Nem baj, ha homályosan is, mi tudjuk a lényeget! – vígasztalt sms-ben Höki, mikor megmutattam neki a fotókat.

Photo by Artur Dancs

Tutti le famosi

A tömeg mind nagyobb folyamban hömpölygött a szűk kis utcákon, a napsütötte sétatéren, és végig a főutcán. Az egymást érő gelateriák sem bizonyultak elégségesnek ennek a tömegnek, mindenhol tömött sorokban álltak a fagylaltokért. Világvárosi utazásaimhoz szokva, noha figyelmeztettek, valamennyi eurót jó lenne, ha tartanék magamnál – hitelkártyámmal próbálkoztam a fagylaltosoknál, mikor végre úgy döntöttem, ennyit én is megérdemlek ebben a végtelen nagy boldogságban itt. Nem volt időm s alkalmam eurót vásárolni, mert a reptéri valutabeváltók sokszoros áron kínálták az európai valutát, ideérve pedig egyelőre minden olyasféle intézményt zárva találtam a vasárnap és a szieszta ürügyén, ahol nem fagylaltot, pizzát vagy sört mértek éppen. Természetesen, mosolyogva utasították el a hitelkártyás próbálkozásaimat több helyen is, míg egyik helyen egyik fiatal olasz gyerek elő nem varázsolt valahonnan a pult alól egy kártyagépet, és mintegy megszánva intett, vegyem elő  azt a  kártyát, és mondjam, melyikből kérek. Miközben lekezeltük a pénzt a kártyámról, zavartan elmagyaráztam, hogy mennyire sajnálom, de csak most érkeztem, és nem találok sehol egy beváltót, és ő is sajnálkozott kicsit efölött rezzenéstelen arccal, és mondta, hozzá mindig jöhetek, ha kell, előszedi nekem a masináját. Nem tagadom, jólesett nekem ez a bratyizás. És kérdeztem, hol váltsak be pénzt szerinte. Megvonta a vállát, hogy nem tudja, mert csak dolgozni jár be ide, majd legyintett, hogy már úgyis mindegy, mert kaptam fagylaltot, s azzal annyi.

Photo by Artur Dancs

Eszembe jutott házigazdám, aki azt mondta, bármikor kérdésem adódna, nyugodtan írjak neki, és segít, ha tud. Francesca máris mondta, hogy a legjobban akkor járok, ha direkt automatából veszek ki pénzt, mert az is lehúz ugyan, de kevésbé, mint a bank vagy a valutabeváltók. Egyúttal megkérdezte, nem tévedtem-e el, s megnyugtattam, hogy kedvtelésből szoktam csak eltévedni, és mellesleg azt is hozzáfűztem, hogy visszamentem megnézni az általa felajánlott kerékpárokat, és biza teljességgel lehetetlen, hogy én azon elindulhassak bármerre is, de hosszabb utakra semmiképp, és hogy majd kell keresnem egy bicikli kölcsönzőt. Ebben a pillanatban sietett el mellettem a turisztikai hivatalból a kedves idős hölgy, lejárhatott a munkaideje, amikor Alberto a bringákkal visszaért. Kérdem tőle is, tudna-e kerékpárkölcsönzőt, de csak a fejét ingatta, hogy abban biza még ő sem segíthet.

Amikorra besötétedett, és az időzónák, az utazással telt izgalmas nap, és a rendes fáradság is rányomta bélyegét a lábamra, abbahagytam a sétálást, és a dóm tövében telepedtem le. Úgy gondoltam, csak kis időre, de aztán nehezemre esett tovább menni. Szerettem volna olyan hosszúra kitolni azt a napot, amennyire csak lehetett. Ugyanakkor tudatában voltam, hogy az előttem álló napok legalább ennyire tartalmasaknak ígérkeznek, és ugyanennyire mozgalmasnak. Ehhez pedig rengeteg energiára lesz szükségem. Talán ez volt az egyetlen, ami végülis rávett, hogy otthagyjam a vasárnap esti nyüzsgést a piazzettán, és visszavonuljak.

Photo by Artur Dancs

Francesca hallhatta, hogy az udvarban szöszölök, mikor kiültem egy konyakkal, amivel a portugál kollégák láttak el bőségesen Lisszabon és Milánó között, mikor a csekély csokiajándékokért cserébe elsőosztályra ültettek, és mindenfélékkel elkényeztettek. Üzenet érkezett:

„- Előkészíttetem reggel a férjemmel a nagy zöld kerékpárt, teljesen működőképes, remélem, az tökéletes lesz az utazásokhoz. Jó éjszakát!”

Úgy éreztem, angyalok vesznek körül, és minden lépésemet felügyelik és vigyázzák.

És megint csak ott tartottam, hogy ha valaki arra kért volna, én biza elmentem volna madarat fogni is. De mivel semmi ilyen felkérés nem érkezett. Bezuhantam az ágyba.

Elio és Oliver nyomában – valahol Észak-Olaszországban (1)


(Bartos barátnőmnek)

Mikor a gép felkapta a futóműveit a milánói pályáról, és elindult Oslo felé, azonnal elnyomott az álom. Később Oslóból felszállva New York felé, szerető kollégáim gondoskodtak rólam, tudták, honnan jövök, kényelmesen elhelyeztek a premium osztály hátsó sorában az ablaknál, ennem-innom adtak, konyakot töltöttek, majd betakartak, és New Yorkig újfent aludtam. Mondták később, hogy nyomban elszenderedtem, és végig mosolyogva aludtam, sorra jöttek megbámulni… Adrien kérdezte meg később, mit álmodtam. Zöld réteket – mondtam. Hasítottam a biciklivel a zöld rét és a kék ég közötti keskeny sávban, és ragyogott rám a nap, madarak csicseregtek és patakok csobogtak. Az nagyon szép álom – válaszolta. Három fázisa volt ennek az álomnak. Az első az volt, amikor megálmodtam, és ezt követte a rész, amikor megéltem az egészet. Most pedig visszaálmodom az elmúlt napok meséit, hogy nyomatékosítsam, hogy egy életre beleitassam a szívembe és lelkem valamennyi titkos zugába.

Photo by Artur Dancs

Álom

Volt még legszűkebb baráti körömben is olyan, aki döbbenten csóválta a fejét: nem hittem, hogy téged egy film is útra képes tenni. A legkevésbé sem jellemző, hogy filmek utakra tegyenek engem, aki ismer, tudja, nagy szerepet nem játszott a filmművészet sohasem az életemben, és gyermekkorom óta eltelt három évtized is anélkül, hogy moziteremben megfordultam volna. Luca Guadagnino azonban most megtette. Azért épp őt emelem ki a névsorból, mert igaz ugyan, hogy Elio és Oliver nyomdokaiban indultam el, és az is igaz, hogy André Aciman könyve inspirálta az észak-olaszországi utazást, de amint beszámoltam róla, a történetet Gudagnino, a film rendezője álmodta át az olasz riviéráról, a Monet-féle Bordigherából Cremascoba, a lombardiai tartományba, és festette meg olyan színekkel, amikről hajamosak vagyunk azt hinni, csak filmekben – s persze, festményeken – léteznek.

Elmeséltem nektek már, hogyan forgatott be és ki magamból ez a történet, és azt is, hogyan olvadt bele Monet a képbe, amit később Guadagnino festett filmvászonra. Most azt mesélem el nektek, milyen volt egy jólirányzott varázslattal belépni abba a festménybe, és részesévé válni Elio és Olvier meséjének egy nyárillatú tavaszi álomban – valahol Észak-Olaszországban.

Photo by Artur Dancs

Valahol Észak-Olaszországban

Száraz dolgok

Tévhit, hogy az álmok megvalósításának a legmegfelelőbb módja, ha az ember karba teszi a kezét, és vár, hátha a csoda megtörténik. És ha nem történik meg mégsem, legfennebb kitalál valamit, amit minden be nem következett megvalósításért okolni lehet. Elébe kell menni a dolgoknak, és sokszor ez száraz tervezgetésekkel kezdődik. Amint később a dómtéri piazzettán az újságírónőnek elmeséltem, ez nekem egy játék. Nagyon rég és nagyon sokféleképpen játszom, nektek meg már nem kell elmesélnem, hisz olyan sokszor tettem rá utalást. Az ember lát egy képet valahol, egy festményt, egy illusztrációt egy napilapban vagy egy jelenetet egy filmben, és nekilódul megkeresni, hol is van az. Nektek elmondom, de idegenekenek nem nagyon beszélek erről, mert sokszor magamnak is az az érzésem, eszelős vagyok. Az sem mentesít ez alól – nem mintha cseppet is zavarna a saját eszelősségem – hogy vannak nálam sokkal eszelősebbek is. Viszont a barátaimnak sem mondtam el, hogy mikor tucatodszor is megnéztem a filmet és olvastam el a könyvet, már jegyzeteltem. A helyszíneket. Megállítottam a képet, és elkezdtem kutatni a pontos helyszín után. Nem akartam a történetet, Elio és Oliver meséjét elbagatellizálni magamban, azt lelkem egy kitüntetett kamrájában rejtettem el egy életre magamnak – és ezért nem is óhajtottam az őket alakító színészek dolgaiba és életébe belefolyni, a halivúdi szócséplésekbe a mindenféle bulvársajtóban, nem érdekelt sem Timothée kedvenc színe és étele, és az sem, Armie Hammernek melyik volt a kedvenc vendéglője a forgatás során. Egyszerűen, nem. Kettejüket azonban mégsem tudtam megkerülni, hisz Armie Monet Bordighera festményeihez juttatott el, Timothée pedig New York-patriotizmusával lopta be magát a szívembe. Másrészről meg mindketten olyan élénken jelentik ma már – nem csak nekem, hanem az író Acimannek is – Eliot és Olivert, hogy ezt már senki el nem veheti tőlük. Amit azonban a beszélgetésekből mindenképp hasznosan leszűrhettem, a rengeteg támpont az olaszországi helyszínekhez.

Photo by Artur Dancs

A festmény

Guadagnino filmfestménye a nyolcvanas évek szép oldalát hozta vissza, azt, amit legboldogabb gyermekkoromként emlegetek. És ezért volt képes útra tenni engem. Vissza akartam találni életem egyik legfontosabb boldogságpontjába negyven év távlatából, amikor egy másik nagyon fontos boldogságpontban leledzem. És össze akartam kötni ezeket a nagyon fontos boldogságpontokat, beleszőni a nagyon sok apró kis boldogságpont-szőttesbe, mint egy rég elvesztett, s hirtelen újra megtalált kincset. Olyan világban élek, ahol nagyon óvatosan kell őrízni boldogságpillanatainkat, nehogy elvesszenek a zajban, a zsúfoltságban, a koszban, a hamisságban, a forgatagban… Olyan, mint amikor Mamának mécsest vittem le az óceánhoz, mikor angyal lett, és belegázoltam a hullámzó vízbe, hogy a távoli hullámtörő cölöpre helyezzem a pislákoló mécsest, és haladtam a csapkodó hullámok közt magasba tartott kézzel, tenyeremben a kényesen hunyorgó mécsessel. Emlékszem, kiúsztam aztán a partra, és még hosszú perceken át látni lehetett az elsötétülő alkonyban a fényt a cölöp tetején a csendesen visszahúzódó víz ölelésében.

Az eszelősebbekről szólva jut eszembe, hogy kutatásaim során belebotlottam egy ázsiai lánykába, aki épp európai vakáción volt, mikor látta a filmet valamikor tél közepén, és azonnal leutazott Cremába, és a papírra kinyomtatott film-stillekből elindulva, felkutatott két-három helyszínt a filmből, és ráfotózta a kinyomtatott filmjelenet-fotókra. Ezt követően akadtam Clara Remonte fotóira az instagramon és egy Tumblr oldalon, ő a film a helyszínen való – nagy bulival és sztárparádéval járó – bemutatóján volt ott, és ezt követően fotózott körbe egy-két helyszínt a filmből, és magát Timothée-t is. Sok egyéb kompilláció és fotó meg leírás segített napról-napra pontosítani bennem a teljes képet a helyszínekről, ahová immár én magam is el akartam jutni, és főleg a gyermekkori mécses végett.  Hiányoztak pontok, nem sok, talán kettő. Éjjel-nappal kutattam, a Google Map Street View alapján már beutaztam Lombardia minden zegzugát, jólismertem az utcákat, a mezőket, a falvak sorrendjeit, az utakat, de hibádzott néhány finomítás. Ekkor akadtam a legeszelősebb figurára az összes közül, Steve B. –re, aki vette a fáradságot, és a filmet másodpercekre, párbeszédekre lebontva, kutatta fel pillanatonként a helyszíneket, és jelölte meg a Google Map koordinátái szerint, hogy a linkre kattintva az ember csak ott teremjen… Ezen az eltökéltségen még magam is elámultam, és írtam Steve-nek, hogy megköszönjem az utolsó finomításokat. Steve, aki még sosem járt sem Olaszországban, sem Európában, az interneten fellelhető nyomok alapján készítette el a tökéletes dokumentumot a kattintható helyszín-linkekkel. Nem is késett a válasza, ujjongva mesélte, hogy az ő zarándoklatára augusztusig várnia kell, de további csapatokról tudott, akik májusban vagy a nyári hónapokban mennek az úgynevezett CMBYN („Call Me By Your Name”, azaz „Szólíts a neveden”) –zarándoklatokra Lombardiába. Hirtelen már nem is éreztem magam annyira elvetemült különcnek és eszelősnek sem – nem mintha addig valamennyire is zavart volna a tudat, hogy az lennék.

Nehéz volt a villára is rábukkanni, ami fő helyszíne a cselekménynek, mint a családi ház a filmben, mert sehol, egy nyilatkozatban sem hangzott el Moscazzano neve, hanem csak Crema került említésre. A téli hónapokban azonban az Elle és egyéb magazinok elkezdtek cikkezni az Albergoni villáról, és kicsit megtévesztő módon azt a benyomást keltették a pazar fotókat felvonultató cikkek, hogy a kastély látogatható. Hogy ez nem így van, nagyon fájdalmasan érinthette azokat, akik elsőkként jutottak el Moscazzanóba, és szigorúan zárt kapuk fogadták őket.

Azokban a napokban olvastam egy olasz lapban – titokban nagyon boldog voltam, hogy idejében elkezdtem olaszul tanulni a téli hónapokban – Moscazzano polgármesterének a nyilatkozatát, amelyben maga is kifogásolta, hogy noha a cselekmény jelentős része Moscazzanóban játszódik, ez sehol nem kerül említésre, s abban meséli el, hogy a RAI állami olasz tévé riportereivel sikerült bejutnia a kastélykertbe filmezni a tulajdonosok jóvoltából, azonban a mind agresszívabb turisták miatt, akik felmásztak a kerítésekre és be-beugráltak a kertbe, a villa tulajdonosai térfigyelő kamerákat köttettek be a helyi rendőrséggel, és szigorúan elhatárolódtak minden további látogató fogadásától.

– Mit szólnál, ha levelet írnék ennek a polgármesternek? – kérdeztem egyik nap Höki barátnémtól, mintegy magamnak feltéve a kérdést.

– Megverni biztos nem fog – válaszolta, s én is ilyesvalamit válaszoltam magamnak. Így hát, levelet írtam Gianluca Savoldinak, hogy tudom, mi a helyzet, de ha én odamennék, nagyon szeretném, ha segítségemre lenne megpróbálni legalább… A hivatalos megkeresésre Gianluca nem hivatalosan válaszolt, hanem felkutatott a facebookon és bejelölt barátjának. Üzenetében pedig ugyanazt elmondta, amit a cikkben, hogy a sok agresszív CMBYN-turista miatt, akik utóbb ellepték a környéket, ma már elképzelhetetlen a villa környékére is bejutni. De majd mindenképpen jelezzem, amikor ott vagyok.

A legutolsó dolog, amit szerettem volna, hogy zabolátlan CMBYN-turistahordákkal legyen ez a csendes és békés utazgatásnak szentelt pár nap teletűzdelve. Kicsit el is szontyolodtam. Visszalépni azonban már nem akartam, elkezdtem az utazásomat megszervezni, és valahogy a Crew Control őfelsége is mellém állt, mert anélkül, hogy igényeltem volna előzetesen, megdobtak néhány szabadnappal április végére.

Szállás után kellett néznem, és fel is kutattam Crema városának mindkét szállodáját. Egyikük teljesen telített volt, a másikban még lett volna egy-két szoba. Aztán az jutott eszembe, hogy ennek az utazásnak a hangulatához legkevésbé sem illik egy szállodai lakosztály. A Villa Albergoniban meg ugye, nem szállhattam meg, eszembe jutott az AirBnB, amit barátaimnak mindig előszeretettel ajánlottam, de magam sohasem jutottam oda, hogy kipróbáljam ezt a féle szállás lehetőséget. Nem is sokat kellett kutatnom, mert a város szívében két hely is ajánlkozott, az egyik egy palotában, a másik pedig nem messze ettől a Premoli palotától, a kis utcában egy családi ház egyik apartmanja. Utóbbit foglaltam le szinte gondolkodás nélkül, és mikor leendő házigazdám, Francesca később visszajelzett és megadta a pontos címet, kiderült számomra, hogy a belváros közepén, a piazzetta szomszédságában fogok lakni, s onnan is tudtam, hogy jó kezekben leszek, hogy Francesca máris hozzátette, majd eligazít CMBYN-ügyben, sőt, biciklivel is jól ellát majd, ha ott leszek.

Photo by Artur Dancs

Villa Albergoni az alkonyatban

Repülőjegyek, vonatjegyek után néztem, útvonaltervezőkbe merültem hosszú napokon keresztül, hogy buszjáratokat, menetrendeket rakjak össze egymás mellé, ha majd arra lenne szükség. Közben az amerikai lapok is arról számoltak be, precedens nélküli turistaáradat lepte meg a lombardiai kisvárosokat és főleg Cremát a világ minden pontjáról, és a mindenkori legnagyobb ázsiai és amerikai turistaforgalomra számítanak ezen a nyáron az előrejelzések szerint. Sőt, azt is megírták, az Albergoni villa ára is megugrott a piacon, és a tulajdonosok már 2 millión felüli árat kérnek érte.

Én magam meg felfokozott izgalommal repültem le a hónap utolsó repülnivalóit, s minden fennmaradó időmben tervezgettem és készültem a nagy utazásra. Az évek során annyit voltam utakon, hogy – barátaim a megmondhatói – legutolsó dolog, amire vágytam, az az utazás, leginkább a hátam közepébe kívántam az utazásokat. Mindig csak ott lenni akartam valahol, hogy az utazásnak a nyoma se legyen az életemben. Most azonban kitartó izgalommal néztem a négy napos utazásom elé, és minél közelebb érkezett az indulás dátuma, annál izgatottabb és boldogabb lettem. Emlékszem, hazaértem egy nyolcnapos útról, Oslo, Los Angeles, Koppenhága, sok-sok élmény és munka után, és rendszerint egy ilyent követően napokig vagyok zokni-állapotban, és alig bírok magamhoz térni. Most azonban épp csak egy éjszakám volt New Yorkban kicsomagolni és átcsomagolni az olaszországi útra, és futni is kellett máris a repülőtérre vissza. Egy cseppet sem esett terhemre. Sőt, ha az kellett volna, madarat is fogathattak volna velem.

Somewhere in Northern Italy

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

byclarkellis

A writer trying to be an author

August MacGregor

Celebrating Sensuality. Intended for mature audiences, 18 and over

Living to help other disabled people, and people in need, Change the sign!! And Earth

I been online since 1994. I seen the internet at its finest. Then the World joined and fucked it up

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

tutorials4view

Watch free tutorials in Full HD (1080p) quality video tutorials, sorted by subjects, like: Photoshop, Gimp, Facebook, Torrents, Windows 7, Windows 8, Windows 8.1, Viruses and malware removal ( like ask,com, vqo6, Babylon ) and more and more.. If you like our tutorials and guided, please SUBSCRIBE to out channel at: http://www.youtube.com/user/ShaiSoft - tutorials4view.

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: