A lányok és a főtéri hársfaillat


(az előző bejegyzés folytatása)

Fojtogatta a torkomat az izgalom, ami örömmel volt átitatva és emlékek teljes, tarka virágú mezejével. Immár nyolc éve, hogy minden Ferihegyre való érkezés felfokozott állapotban talál, akár elmenőben, akár érkezőben vagyok éppen. Érkezőben még ráadásnak ott tanyázik az ember vállán az a mérhetetlen boldogság, amit csak a világcsavargásból való hazautazás adhat meg a kalandornak. Aki nem akarja ugyan a nagyvilágot feladni, de úgy ragaszkodik szülőföldje időnkénti magára öleléséhez, mint a nyári napmelegben kornyadozó szomjazó a hűs ivóvízet bugyogó forráshoz. Ezeknek a szép és súlyos érzéseknek illetve poggyászaimnak terhe alatt hurcolkodtam ki, és süttettem magam a jobb felső végén a repülőtér érkezési oldalának a lányokra várva, míg ők meg az indulási oldalnak a bal alsó végén számítottak rám.

Azt, hogy melyikünk és mit értett félre a találkozási pont megbeszélésénél, nem is vitattuk nagyon, annál nagyobb volt az izgalom a találkozás és főleg az együtt való hazautazás miatt. Ennek ellenére úgy csapódtam be az autóba, miután eltűntettük a kofferokat, mintha csak tegnap szálltam volna ki. De az igazság az, hogy mi soha nem voltunk együtt hárman Budapesten, otthon Szatmáron is majdnem egy évtizede. Ez volt a nagyon izgalmas ebben elsősorban: a hazautazás és az, hogy EGYÜTT.

Az iskolai évek hoztak bennünket össze, Adriennel első osztálytól jártam az érettségiig egy osztályba, Zsuskával pedig az iskolás évek utolsó nyolc esztendejét jártuk közösen. Éppen elegendő időt kaptunk az összeforródásra, bár éppen úgy másokkal is elmélyülhetett volna ilyen alapon a barátságunk, valami miatt éppen mi hárman maradtunk meg így egymásnak ebben a szoros kötelékben, amit én mindig elsősorban nekik tartoztam köszönni, és még az is az igazsághoz tartozik, hogy nem igazán az iskolai évek idején alakult ki ez a legszorosabb barátság közöttünk, hanem sokkal inkább az ezt követő  években. Ez azért fura kívülről és hideg fejjel tekintve, mert akkor sokkal kevesebb alkalmunk jutott már arra, hogy együtt lehessünk, sokkal kevesebb, mint az iskolában lehetett volna. És mivel a lányok szétszéledtek Szatmárról, a kapcsolatot egyéni szinteken tartottuk fenn egymással. Rengeteg közös oldalunk van egymással Zsuskával, és számtalan a közös vonás Adrien és köztem is. Ők ketten is sok vonatkozásban kötődnek egymáshoz, és ezek az összefonódások segítettek közösen egymásra találnunk sok-sok évvel az érettségi utáni szétszéledésünket követően. Pontosabban, én nem mentem sehova, mindig is mondták, hogy jó, hogy még otthon vagyok Szatmáron, mert így van egy stabil pont számukra, ahová olykor hazanzézhetnek. Ezeket a hazanézegetéseket pedig jobbára a véndiáktalálkozókra időzítették, így aztán a találkozók számunkra elsősorban az egymással való éves összejövetelt jelentette, s ami mellé találkozásokból kikerült, az csak egy olyan plusz, ami még érdekesebbé tette ezeket a nyárestéket.

Photo by Zsolt Gyapjas

De életünk és barátságunk számos váratlan fordulattal és találkozással is színesítette az emlékeinket. Vagy tíz éve lehett, egy nyári délután alkonyulatán igyekeztem Csíkországból Szatmár felé, hogy az éjszaka minél kevesebb része érjen az országúton. Olyan sokszor megjártam akkoriban azt az utat, hogy behúnyt szemmel is tudtam a kanyarjait és a hepehupáit is. De a hazafelé vezető úton a szemből, a látóhatár aljáról vörösen bevilágító nap akkor is zavaró volt, bármennyire is pazar látványt nyújtott a Kalonda-tető csúcsán. A keskeny országúton óvatosan ereszkedve Korond felé a völgybe még valami lovasszekér is elállta az utamat és így már nem csak a naptól elbizonytalanodott látásom, hanem ez a természetes akadály is lelassított mentemben.

Photo by Zsolt Gyapjas

A szekéren gyermekek ültek és valami hangos társaság, a szemből sütő alkonyi nap fényében csak kontúrokat rajzolt elém a naplemente, amikor a szekér megállt, és két alak indult el felém sikoltozva… A lányok voltak azok: Adrien és Zsuska! Évek múltán is rácsodálkozunk, milyen érdekes találkozásokat hoz össze a sors, ha épp erre van szükség. És a mi találkozásainkra nagy szükség volt. Amolyan gyors feltöltődés az élet különféle útjain való bolyongásaink közepette. A gyermekek, Adrien fiai erre talán már nem emlékeznek, de a szatmári látogatásokra igen, mert ebben nekik is részt kellett venni, mert Adrien ragaszkodott hozzá, hogy a fiúk is megismerjék anyjuk szülőföldjét, ahonnan annyi szépet és jót szívhatott magába, hogy elkísérhesse egész életén át.

Photo by Zsolt Gyapjas

Zsuska akkor már Londonban élt párjával, Adrien pedig szép családjával Biatorbágyon. Onnan jártak el ezekre az erdélyi nyaralásokra, olykor csak egy-két napra, mert ha több nem jut, annyi is elegendő és szükséges a feltöltődésre.

– Milyen fura lesz, ha nem leszel már te sem Szatmáron… – mondta Adrien a fejünk fölött lelógatott száradó levendulacsokrok alatt a biatorbágyi ház tornácán a késő éjszakába nyúlt beszélgetés során, amikor első ízben jutottam el otthonukba. Amíg Zsuzsi még Budapesten élt, gyakran meglátogattam, és a konyhaasztal biztonságos kockásságában sokszor volt alkalmunk napirendre hozni egymással életeinket s annak fonalát. Amíg Szatmáron volt, Adriennel is sűrűn jártunk össze az iskolás éveink után, s még egyszer Kolozsvárra is eljutottam, ahol élete egy számomra távoleső szakaszában beszélgettem vele, majd sok időre elveszítettem. Elveszítettem a látókörömből, mert a jelen bizonyítja, hogy semennyire sem veszítettem el. Csak nem volt ott, s nem tudtam, hol van. Azaz tudtam, s azt is tudtam, hogy családot alapított, gyönyörű gyermekei születtek, és semmi többet. A véndiáktalálkozós nyarak sokmindenben pótolták a kihagyásokat, de úgy gondolom, Adriennel a legnagyobb lemaradásunkat akkor este, a véget érni nem akaró beszélgetésben hoztuk be, úgy szoktam magamban emlegetni, hogy akkor találtunk ismét egymásra. És arra az estére a fiúk is világosan emlékeznek, mert vonatoztunk. Vasutat építettünk és vonatoztunk. Ennél fontosabb dolgok aligha akadnak a világon.

Photo by Zsolt Gyapjas

A kérdés, hogy milyen fura lesz, ha én sem leszek Szatmáron, nem is volt igazi kérdés, mintsem megállapítás, és 2009-ben Adrien magának válaszolta meg, amikor rászánta magát és levelet írt nekem Amerikába, ahol új életem kezdeti nehézségeibe akartam éppen belehalni.

– Nem volt az igazi nélküled… – írta a húszéves érettségi találkozónkról hazatérve Szatmárról. De abban a pillanatban nekem annyira fájt minden, és annyira sehol sem voltam, hogy nem fogtam fel az értékét ennek az egyszerű gondolatnak.

Zsuzsival is sort kellett kerítenünk a nagy beszélgetésre, és nem mutatkozott semmi arra utaló jel, hogy erre a közeljövőben sor kerül. Már saját lakásomban laktam Manhattanben, amikor Zsuzsi egyszer repülőgépre ült, és átrepülte hozzám az óceánt. Gyönyörű őszünk volt – New Yorkban, ha van gyönyörűség, akkor az elsősorban az ősz. Hogy a sors fintorai mikor s milyen formában ütköznek ki, nehéz megjósolni, mint ahogy a katasztrofális Sandy hurrikánt sem tudhattuk beletervezni Zsuska ötnapos látogatásába, és mégis ennek jegyében és ennek romjain teltek el ezek a napok. Emlékszem, paprikás csirkét készítettünk este vidám csevegések közepette, miután megjártuk a várost és a viharra készülő Central Parkot. A város csodaszépen csillámlott az esti fényben, az ablakomból szépen beláttuk a tornyokat, a sugárutakat… És azt is, amikor a hurrikán által a folyótorkolatba tornyosított vízár ellepte a közelből idelátható transzformátor házat, az felrobbant, és a város négy napra sötétbe borult. Gyertyafényben ülve hallgatva a tomboló vihar félelmetes dühöngését rászabadulni a városra, és mi paprikáscsirke és némi bor társaságában hoztuk napirendre az elmulasztott éveinket.

A szekeres találkozást követő utolsó, közösen eltöltött szatmári véndiáktalálkozó után mi hosszú éveken keresztül nem voltunk többet együtt hárman. El sem tudtuk képzelni, hol lesz erre lehetőség. Valaki elejtette, hogy majd New Yorkban, de ezt – noha mindannyian nagyon szerettük volna – egyikünk sem hitte, hogy megvalósítható.

De, amint mondottam, a mi kapcsolatunk olyan sokszor okozott meglepetést, és olyan sok esetben jöttek váratlan fordulatok, hogy 2015-ben nem is lepett meg, mikor kiderült: együtt leszünk New Yorkban mindhárman! Csak örültem. A lányok minden évben együtt nyaralnak valahol, és néha még telelnek is. Számomra a nyaralás, kiköltözésem óta leginkább a hazalátogatásokra korlátozódik, és az semmiképp nem tűnt egyeztethetőnek bármilyen más, hosszabb közös programmal. Az, hogy New Yorkba jöttek vakációzni, mindenkinek nagyszerű volt. Adriennek, mert a családjával tető alá hozhatta ezt a nagy kalandot, mielőtt a nagy fiai egyszer csak kirepülnek a fészekből, Zsuskának, mert nem csak romokban láthatja New Yorkot, és nekem, hogy ők ketten itt vannak nekem, és ha csak rövid időt is, de együtt lehetünk a városban, ami új otthonommá és életem talán legnagyobb szerelmévé lett.

Amikor felvetették, hogy legközelebb együtt kellene szabadságra mennünk, elmondtam, hogy nekem a szabadság az, amikor hazarepülök pár napra Szatmárra. Akkor oda menjünk együtt – vágta rá Adrien. És noha ezzel is egyetértettünk lélekben mind, nem igazán láttuk, hogyan jöhetne ez létre…

Amikor utolsó közös este New Yorkban a folyóparton lógattuk a lábunkat a mólóról, Adrien azt is kimondta helyettünk, hogy a legvéresebb kommunista diktatúra által megpecsételt kamaszkorunk legszebb nyarain ugyan hogyan is álmodhattunk volna erről. Arról, hogy ott ülünk New York esti fényárjában, és átszellemülten örvendünk egymásnak és az életünknek.

Photo by Artur Dancs

Még akkor is kételkedtem, amikor valamikor tavaly tavasszal Adrien afelől kezdett érdeklődni, mikor megyek haza, és hogy Zsuskát is kapacitálni kellene, hogy épp akkor vegyen ki szabadnapokat. Akkoriban már gyakran fordultam meg Londonban, és Zsuzsival napi szinten tartottuk a kapcsolatot, így azt is tudtam, mennyire kínlódik a mindennapjaival a munkahelyén, így roppant valószínűtlennek tartottam, hogy lenne esélye egy ilyen összejövetelnek.

Hogy ne hárman háromfelé beszélgessünk, Zsuska egy virtuális szobát is létrehozott nekünk a közös beszélgetéseinkre a messengeren, ami azóta mindannyiunk életének részévé vált, egy olyan kis titkos szentély, ahova csak nekünk van bejárásunk, s ahova mindenki időzónája és lehetőségei függvényében kukkint be napjában akár többször is, és megosztja dolgait vagy reagál a többiek elmondott élettörténéseire. Azt hiszem, a techika által felkínált lehetőséget használtuk ki arra, hogy mostmár semmiképp ne legyenek hézagok a találkozásaink között.

Nem tudom, melyik volt a fontosabb, Adrien rátartisága vagy Zsuska hajlékonysága, vagy mindkettejük hite és fantasztikus szervező ereje, csak azt tudom, hogy abban a pillanatban is, amikor a repülőtéren, New Yorkból érkezve figyeltem, honnan bukkannak elő, roppant meseszerűnek, hihetetlenül szépnek láttam az egészet. Zsuska késő éjszaka már megérkezett Londonból, én délelőtt értem földet Ferihegyen.

Ha hangja lenne a chatszobának, ahol naponta beszélgetünk, akkor az biztos olyan zajos-lármás, kacagással bélelt hangzavar lenne, mint amilyen az autóban volt Budapesttől Szatmárig. Csak mi voltunk hárman, mint valamikor réges-régen…

– Nagyon akartak volna a fiúk is jönni, de elmagyaráztam nekik, hogy most nem jöhetnek, mert ez most csakis a mienk – mesélte Adrien.

Photo by Artur Dancs

A hársfaillat!… Hosszú évek óta a hársfaillat jelentette nekem a nyarat Szatmáron. Már akkor is, mikor még otthon éltem. És amikor levelekben kommunikáltam Adriennel, mindig lelkesen meséltem neki júniusban, milyen esténként a hársfaillat Szatmáron. Aztán meg nyaranta, amikor júniusban hazamentem, és anyám szobájának ablakán a fülledt éjszakákon beáramlott a hársok ilata, eszembe jutottak azok a régi nyarak. S most ott voltunk mind, hogy együtt éljük meg a hársillat csodáját a szülővárosunkban. És nem is szőttünk arra két napra semmi egyéb és különösebb tervet, mint hogy minél több időt legyünk együtt, anyáinkkal, szeretteinkkel, a tanító nénivel, kedves közös ismerőseinkkel, és persze, hogy este kisétáljunk a hársillatba a főtérre.

Azt a hársfaillatot mindhárman eltettük az elmúlt év polcán valamely előkelő helyre, és ha erőre és jó hangulatra van szükségünk sürgősen, akármikor odaszippanthatunk egyet, addig is, amíg valahol a világban együtt nem leszünk ismét. Mint valamikor rég.

Éveleji összegzésféle a boldogság tájékán


Beültem a moziba – sokadszor is – megnézni a „La La Land”-et, és amikor kijöttem, szállingózott a hó. A békés hószitálásban vágtam át a Gramercy hangulatos kisutcáin. Ezek a lépcsőfeljáratos házak akármikor képesek levenni a lábamról, és ha a hangulat hóhullás mellett még kinn felejtett ünnepi fényekkel is fokozva van, valami megfoghatatlan boldogsággal töltődik fel a lélek, hogy szinte táncra perdül, vagy csak halkan dudorászik a lépések kopogásainak ütemén a járda még nem hólepte aszfaltján.

Photo by Artur Dancs

Fenn álltam a 72. utca dombnyi magasságában a Central Park tava fölött – ahol nyáron a vadkacsák és vadludak lebzselnek, és komiszkodnak a csónakháznál uzsonnázó népekkel, amíg azok meg nem osztják a falatot velük… – és előttem a lámpák sora volt a fehér gyöngyfűzér az ösvényen kanyarogva lefelé a tóhoz. Onnan tekintettem vissza. Vissza az egész esztendőre, amit hetek óta mindenki csak temetni akart, elfelejteni, elhajtani. És szídták, és szapulták, minden nagyobb bajt neki tulajdonítottak. Pedig hát mi vétke lehet egy esztendőnek… S ahogyan ott álltam, és visszatekintettem, számomra teljesen egyértelmű volt, hogy én szerettem. Nekem kifejezetten kedves volt az elmúlt év, mindennel, amit adott s mindennel, amit hozott, mindennel, amire lehetőséget nyújtott. Boldog voltam az elmúlt esztendőben. Nem húzogattam át idegesen a napokat a kalendáriumban, hogy hamarabb fogyjanak, nem foglalkoztam azzal, milyen gyorsan vagy nem gyorsan telik. Felét ennek az évnek az anyámmal töltehettem New Yorkban, és különféle mesés helyszíneken. Félév sok, talán a legtöbb, amit érdemben együtt töltöttünk egyhuzamban valaha is az életben. Kétszer is hazautazhattam szülőföldemre, beleértve azt a meglepetésekkel és örömtalálkozásokkal megpakolt bőségkosarat, ami a nyári vakációm volt.

Photo by Artur Dancs

S ha ez nem lenne elég, száznegyvennyolc napot töltöttem úton, szállodákban, repülőgépen a világ fölött a hazautazásaimon kívül. Újabb gombostűket tűzhettem a vilgtérképemre, izgalmas kalandokkal lettem gazdagabb a már korábban is ismerős helyeken, és beiktattam a listámra Bostont, a bűnös várost, Las Vegast, Párizst, és a fjordok királynőjét, Bergent is. Zsuskával is folytattuk angliai csavargásainkat, és megismerhettem Brightont meg Wakehurst Place-t.

Aztán végre megtaláltam az utam egy másik mesevilág felé, ami elsőre nagyon nem akaródzott előttem kitárulkozni. Ha jól emlékszem, le is írtam: nem szeretem. Ilyent pedig nem szoktam elhamarkodottan leírni. Kanyargós dimbes-dombos kisutcákban kaptattam fel érte a Hollywood Hillsre, és lihegtem fel kora reggel Studio Citybe. Kétszer zártak be éjszaka a Griffith Parkba, meg kellett mártóznom Malibuba is cseppet, és éjszaka kilométereket gyalogoltam Santa Monicán át, fókákat néztem egy másik éjjelen Redondo Beach-en, és egy dalt fütyörészhettem a Hermosa Beach mólóján, miután a sült krumplit a Lighthouse Cafénál magamba toltam. Kellett, hogy megmutassák nekem az utat a lelkéhez, és mostmár soha nem veheti el tőlem senki sem ezt a csodát: La La Landet.

Photo by Artur Dancs

Visszafordítottam a tekintetem, és lenéztem a völgybe, ahol a tó pihent a Fifth Avenue elcsendesülő éjszakai morgása kíséretében, és amikor az öreg Andersenhez értem, óvatosan, hogy a vadkacsája fejéről és az övéről se rázzam le a fiatal hóréteget, belesúgtam a fülébe: mennyire boldog vagyok. És körbenéztem, az én rajongásig szeretett városom, New York ölelt körbe és sziporkázta rám sok apró fényét s a megnyugtató szeretetét.

Aztán hazasétáltam, és nekiültem egymás után kibontogatni ezeket a kis ékszerdobozokat, a mesékkel teli kis pakkokat egyenként.

byclarkellis

"I would never want to belong to any club that would have someone like me for a member."

August MacGregor

Celebrating Sensuality. Intended for mature audiences, 18 and over

Living to help other disabled people, and people in need, Change the sign!! And Earth

I been online since 1994. I seen the internet at its finest. Then the World joined and fucked it up

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

tutorials4view

Watch free tutorials in Full HD (1080p) quality video tutorials, sorted by subjects, like: Photoshop, Gimp, Facebook, Torrents, Windows 7, Windows 8, Windows 8.1, Viruses and malware removal ( like ask,com, vqo6, Babylon ) and more and more.. If you like our tutorials and guided, please SUBSCRIBE to out channel at: http://www.youtube.com/user/ShaiSoft - tutorials4view.

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: