Nem is sejtettem, mennyire hiányzott az orgonaillat

Hazafelé kerekezve a Hudson partján a tegnap este élénk orgonaillatot suhintott rám a folyó felől érkező alkonyat szellője, és rögvest ezt követően arcomba is csapott szelíden a kerékpárútra behajolt orgonaág, miközben én a napnyugta színeibe merengtem a város felé süvítve kedvenc útvonalamon. Az arcomba nyúló fürt mélyen hajolt ki az útra, kicsit tőből megtörve, valószínűleg a sok elbámészkodó biciklis és a parti gyepen napos délutánokon bujócskázó kisgyermekek kezei nyomán. Örömmel hoztam haza. Tisztában vagyok vele, az orgona hamar elvirágzik a vázában, de a tövéről félig leszakítva még kevesebb ideig ontotta volna már az illatát. Egyszerű, vadorgona volt, nem rétes, nem nemesített. Csak halványlila és bőségesen illatozó. Ide ültem mellé, hogy az illatából merítkezzem, amíg írok.

Nemrég, amikor az idő engedte, hogy a tavasz valamelyest kibontakozzon végre New Yorkban is, beütemeztem első tavaszi látogatásomat a világhíres botanikus kertbe. Az év minden szakában szeretek kimenni, ősszel felfoghatatlan színű lombokat és krizantémokat bámulni, nyáron olvasni a tücsökciripelésben és madárfüttyben, de a tavaszt soha nem hagyom ki, amióta itt élek. Az a csoda, amit a tavasz varázsol elő évről-évre a természetben, ott sűrítve kerül az ember érzékszervei szolgálatába, hogy befogadni is alig bírja a végtelen szépséget. Nagyjából már jól ki tudom számítani, mikor nyitnak a magnóliák, mikor jönnek a nárciszok, az azáleák, mikor öltenek fehér menyasszonyi ruhát a fák, és mikor borul rózsaszínbe minden a cseresznyevirágtól. Tudtam, hogy idén barnára fagytak a magnóliák, de reméltem, a kertben sikerül túlélőkre bukkannom. És tudtam, hogy a tulipánok és nárciszok is épp  teljükben tündökölnek április végén.

A botanikus kert gyógyír amúgy is az ember lelkére, amikor az nem leli a helyét. Márpedig én lázas keresésben vagyok jóideje ilyen téren. Visszatérni New Yorkba akármennyi távolmaradás után is öröm volt mindig számomra; idén ez semmiképpen nem akart így lecsapódni bennem. Nyilván, a világ is nagyot változott – pontosabban nem is a világ az, ami változott, hanem az, ami a felszínre került. Minden sötét, ami ott volt, és most kénytelen-kelletlen megláttatta magát. És noha hajlandó az agyunk felejteni, jótékonyan homályba raktározni olyasmit, amire nem szívesen emlékezünk vissza, nem látottá tenni már nem lehet többé a gonoszt és sötétet, amit egyszer megtapasztalni kényszerültél. Onnantól fogva tudsz a jelenlétéről, bármilyen más színben és alakzatban húzódik is meg környezetedben.

Szándékosan egy kellemesebbnek ígérkező útvonalat választottam a hosszú és amúgy unalmas utazáshoz a Bronxba. Az alapelv manapság amellett, hogy valami izgalmas újat is felfedezzek, minél kevesebb felületen érintkezni emberekkel. Szerettem a reggeli hajóutat a vízparti Bronx kertvárosi hangulatot idéző negyedéig. A tengerszoros mentén, amelyről nevét is kapta, a Soundview délelőtti napfényben fürdőző házsora és virágba borult fákkal szegélyezett kisutcái fogadtak. A kikötőből a kis parkon át felsétálva láttam, amint halászok bámulták egykedvűen a messzeséget, és az iskolából korábban elszabadult néhány kisdiák vidám lármája verte csak fel a környék békéjét. Mintha egy meghittebb világba is utaztam volna vissza egyúttal a hajójegy áráért Manhattanből a Bronxba. Épp kinyitott a kis tér egyik oldalán a teraszos vendéglő, a vendéglős a virágzó fák alá rendezgette a kis asztalokat és rozoga székeket. Mellette a kisboltos színes krétával az aznapi vásárló-csalogató kedvezményeket firkálta fel a bejárat előtti kopott táblára: omlettes bagel, ingyen kávé, ha szendvicset vásárolsz, lottó és három-az-egyben mosópor olcsón.

Bearaszolt a busz is a végállomásba, ami az utca végében van, ahol az utcának a Long Island Sound vize szab határt. Végigvágtázott a városon, a forgalmas Bronx sugárútjain, tülkölve, nagyokat fékezve, megpakolva dolgukra igyekvő emberekkel, és megpihenni tért meg a világvégi végállomásra, hogy majd visszatérve ismét belevesse magát a város életébe. Látom a sofőrt kiszállni, megkerülve a buszt, szendvicset majszolva kinéz az öbölre, és parolázik az egyik horgásszal. A kikötő felől két jólöltözött fekete nő araszol a buszmegálló felé, ők is szót váltanak a buszvezetővel, aki a hátát a busznak támasztva tessékel be mindannyiunkat a nyitva hagyott ajtón. Nem ellenőrzi a jegyeket, ránk bízza. Egyetlen fehér vagyok belátható távolságon belül, megnéznek, jobbára semleges arckifejezéssel, van, aki mosolyog, mintegy üdvözletként a környékükön. Mondom a sofőrnek, értékelném, ha szólna, melyik megállónál szálljak le a botanikus kerthez, hisz nem jártam még ezen az útvonalon. Biccent, mintegy jóváhagyva, hogy annak is nézek ki, ami vagyok: látogató. Megnyugtat, idejében szólni fog. Csak tudjam, hogy a kert hátsó bejáratához fogok jutni, nem a megszokott főbejárathoz. Még ennek is örvendeni tudtam abban a pillanatban. Teljesen jól hangzott ennyi újdonság. És noha soha nem mentem be abból az irányból a parkba, pontosan tudtam, hol leszek, amint beérek, a kertet már álmomban is fel  tudnám térképezni. Mire a busz odaért, alaposan bezsúfolódtak az emberek, iskolás fiatalok, vásárló nyugdíjasok, délutáni munkások közt tolongtam az ajtó felé, amikor a hangosbemondón a sofőr szólt, ez itt a NYBG. A mellékbejárat előnyeként sem sorállás, sem tolakodás nem fogadott, hanem egy kedves arcú fekete lány parkőri egyenruhában, és máris nyújtotta az ingyenjegyet, ami szerdánként a New York-iaknak jár az igazolvány felmutatása ellenében. Kotorászok az enyém után, de int, nincs rá szükség… Meglepné, ha ezen a bejáraton nem kizárólag helyiek jelentkeznének. Pontosan ott landoltam, a hatalmas kertbirodalom azon pontján, ahol számítottam. És mint mindig, elárasztott a szabadság érzése, amit csakis a természet közelsége adhat, még akkor is, ha épp kerítések közé van zsúfolva.

Szabad voltam a különleges helyzetben eldöntenem, merre induljak, hisz a főbejáraton belépve egyértelmű útvonalak vannak, amelyeket megannyiszor bejártam már magamban is, vendégeimmel is ezeken az ösvényeken. Most azonban új helyzetből indulhattam felfedezésre úgy, hogy mégis pontosan tudtam, mi hol van abban az új régi környezetben. Szeretem az ilyent. Magabiztosságot ad és ugyanakkor benne van a pillanat izgalma is. Itt közel van a magnólialiget. A főbejárat felől érkezve, sokszor mire ideértem, sokszáz virágfotón voltam túl már, sajgott a lábam is és meg is izzadtam. Most frissen érkezve ereszkedtem le a völgybe, ahol a magnóliákat tudtam. Nem lepett meg, hogy nagy részük itt is lefagyott, de örömmel fedeztem fel, hogy voltak megkésett bimbók, amelyek a nagy felemelegedést követő hirtelen fagy és hózivatar után szökkentek szárba, és így megmentettek egy kis élményt elpusztult társaik emlékének is tisztelegve. Megtaláltam az öreg fát, amelyik ülőke formájúra hajlítgatta az évtizedek során egyik lehajló ágát, késztetve is rá a látogatóit, üljenek a karjaiba egy-egy pár percre, hadd ringasson, hadd susogjon, hadd örüljön a látogatásnak. Az esős napokra emlékeztető kisebb-nagyobb tócsák között nárcisztól sárgálló és fehérlő völgyön  vágtam át. A világhírű Mertz-könyvtárnak is otthont adó Watson kutatóközpont olyan impozánsan emelkedett a tájra, hogy ha a római Navona tér műremekeire emlékeztető Élet szökőkútja felett nem lobogott volna az amerikai zászló, valamely angliai kastély kertjébe képzelhettem volna magam. Tavasszal legritkább esetben fordítok időt az állandóságot ígérő sziklakertre, sokkal inkább az azáleák felé igyekeztem, hogy a korai rhododendronokat szemügyre vehessem. Ezekért jobb májusban kijönni, akkor vannak kirobbanó pompájukban, de a koraiak addigra elvirágoznak, ezért az élénklila és fehér bokrokat érdemes ilyenkor meglátogatni. Szeretek a domb valamelyik padján megpihenni pár percet, nem fáradtságból kifolyólag, hanem, mert akkor mutatkozik meg természetes valóságában inkább a táj. A mókusok most ügyet sem vetettek rám ,mert a közelben gyomláló kertész a nyitott járgánya ablakában hagyott – talán szándékosan – egy papírzacskóban mogyorót és egyéb, soron kívüli rágcsálnivalókat. Szemük sarkából figyeltek azért, ha esetleg a készleten lévőnél izgalmasabb jutalomfalatokkal rukkolnék elő. Mint ahogy a kékszajkók és feketerigók is ellepték a közeli bokrok hegyét érdeklődéssel lesve, mi kerül elő a hátizsákom zörgős tasakjaiból. Ilyen társaságban az uzsonnnához jobban kedvet kap az ember.

Nem okozott csalódást, hogy alig-alig találtam nyiladozó azáleákat, ráérek arra még hetek múlva. Ilyenkor, április végén a nárciszdomb a fő attrakció. A konzervatórium melletti nárcisz-völggyel szemben, a Daffodil Hill egy hatalmas terület, mint a neve is jelzi, dombra terítve a tengernyi virágot, mintha hullámozna. És hogy a sok átszellemült látogató napszúrást ne szenvedjen az erősödő verőfényben, emitt-amott virágbaborult cseresznyefák tartanak árnyékot, néhol egy-egy lóca is megbújik alattuk fáradt lábú öregeknek vagy turbékoló szerelmeseknek. A gyermekeket nem is lehetne padra kényszeríteni, visongva futnak bele a nárciszmezőbe a virágtengerben alig észrevehető kis ösvényeken, szalmakalapos festők tanyáznak székükkel és állványaikkal egyik vagy másik szegletben, fotózkodók és fotografálók, odébb az egyik rózsaszín lombkorona tövében mezítlábas, kalapos nő, kéknefelejcses ruhában csellózik a nárcisz-rengetegben, és amikor leteszi a hangszert, táncol is egy-egy piruettet rögtönzött közönségének, akik értékelik a felszabadult megnyilvánulást. A szem számára is sokáig felfoghatatlan ennyi természetes szépség, és amikor megszokja már a színpompát, a lengedező virágtengert, az illatkavalkádot, rádöbben: egyensúlyba érkezett a tekintet, amely mindezt lelkünk számára befogadja. Kinek fordulna meg ilyenkor gondolatában sötétség, gonoszság, baj és bánat, amikor ekkora káprázatot teremt körénk a pillanat. Csak az érzés nem hagy nyugton, az érzés, amelyik olyan sokáig nyújtaná el ezt a pillanatot, hogy a végtelenségig érjen. 

A természet varázslatától feltöltődötten nyári olvasódélutánjaim helyszínére is kitérőt teszek. A fenyőfák és füves ösvények közé rejtett pergola magányos csendjében napfürdőzik, senki sem tér ki erre, hisz itt nincs telistele tarka virágokkal, itt csak zöld van, madárcsicsergés, rigófütty és hallani a napsugarak percegését a délutáni padokon. Elővettem ugyan a könyvet, de fél fejezetet sem haladtam a Hotel Angst történetében, inkább egy ibolyát teszek el bele emlékül. Gyermekkorom óta nem tudtam leszokni a könyveimbe lepréselt virágokról. Egy időben köveket is szedegettem a világ különböző tájain vagy kagylókat az óceánok és tengerek partjain. Virágot könyvbe préselve mégiscsak könnyebben hurcol az ember maga után… És jobbára tudom is, milyen emléket, mennyi élményt vagy milyen nyári délutánt idéz fel egyik vagy másik megszáradt növény. Ezekre visszalapozni olyan, mintha valamit keresve az ember visszamenne egy helyre, ahol egyszer jól érezte magát. Talán azért, hogy megtudakolja, mivé lett azóta az a hely, talán azért, hogy felidézze a pillanatot, amit akkor egy virágban elcsomagolt az élete könyvének lapjain. Ezek a visszautazások azonban, akár tudatában vagyunk, akár nem, soha nem ugyanahhoz a pillanathoz vezetnek már, hanem ahhoz a jelenlegihez, amelyben kétségbeesetten keresünk valamit önmagunkból, amit akkor és ott még magunkénak tudhattunk. És talán elég szerencsések vagyunk ahhoz is, hogy, ha már visszamentünk oda, a múltbéli pillanatba, illetve annak leképzésébe, most másik úton jöjjünk onnan a jelenbe vissza. És amíg ott vagyunk, színezzük újra a megfakult színeket a lelki tablón, élénkítsük fel. Netán rajzoljuk is át, ha erre szükség van.  

Mondanom sem kell, nehezen szántam rá magam elindulni ebből a paradicsomi meghittségből a fő sétány irányába, ahol ismét keveredni kell a többi ember hangulataival, élményeivel, zajaival. De a régi vizimalom völgyét a Bronx patak partján még meg akartam nézni, és reméltem, a cseresnyéskertre is jut időm, mielőtt elkezdik a parkot zárni. A krizantémos üvegház mellett rövidítettem, ahol ősszel végeláthatatlan sorokban megannyi fajta „halottasvirágot” szoktam naphosszáig bámulni. Otthon hallottam a szegény krizantémokat ilyen morbid módon a túlvilággal összekapcsolni. Amerikában, ahol a halottakra sem fektetnek túl nagy hangsúlyt, nemhogy a temetőjárásra vagy egy külön nap megjelölésére a kalendáriumban megemlékezésük végett, semmi ilyesmi felhang nem skatulyázza be a szép virágokat, és a kertészeteknek közszönhetően egész évben is a virágos standok díszei a színesebbnél-színesebb, bozontos virágok. Az üvegházban most a szokásos orchidea-kiállítás a nagy konzervatóriumi kiállításból kiszorult milliónyi példánya kandikált kifelé az ablakon látogatók után nézelődve, akik inkább örvendeztek a jó időnek, s annak, hogy nem kell zárt közegben tölteniük a napot. Persze, ettől az orchideák nem voltak szomorúak. Egykedvűen figyelték a kinti világot röghöz kötött életük kusza gyökerű mindennapjaiból. Amikor ismét a dombra értem a még pihenő rózsakertet pillantottam meg először a jobboldalon, túlfelől pedig a fehér és rózsaszínű virágfátyolba burkolódzott cseresnyéskert hullámzott a dombok és völgyek mentén a patakig kanyargó ösvényeket elbújtatva. Mintha egy hatalmas tál tojásfehérje- és eperhabbal díszített madártej lett volna. Sietett is magába szippantani, és éppen hagytam is volna belevetni magam, amikor a rózsalugasok felől mindennél élénkebb és kedvesebb illat áradt felém, majd a kósza szellővel tovább is állt. Földbegyökerezett lábbal álltam, és lestem, merről jött. Vannak illatok az ember életében, amelyek egész életén át elkísérik, és noha ezer más helyen is találkozhatott már ugyanazzal az illattal, számára valamiért az az illat egy bizonyos helyet és egy bizonyos állapotot idéz fel, bárhol is érje a hatás. Nekem a fát boldog gyermekkorom nyaraiból az udvarunkból a tűzfal tövén. A szellő újra meglegyintette az arcomat és ismét eltűnt. A rózsakertek mögött a kerítés mentén egy ellipszis alakú ösvény mentén ott lilállottak a fák.

Orgonaillat!

Magam mögött hagyva a pompázó látványt nyújtó cseresznyefákat és az általuk elcsábított tömegeket, lesiettem a völgyben szerényen bólogató orgonabokrok rengetegébe. Lefelé ereszkedve olvasni véltem a kirakott táblákon, hogy 1896 óta vannak itt az első orgonafák, százhúsz féle is fellelhető ma már a nemrég rendbetett orgonavölgyben. Sőt, hogy vannak immár New York-i orgonafajták is. Ilyen nemesítések, olyan hibridek, kontinensek nevei, származási országok… Emlékszem, egyszer, mikor már javában New Yorkban éltem, vettem valahol egy csokorral, és csalódottan tapasztaltam, semmi illata. Ahogy az ösvény mellett elkezdődött a bokrok sora, elkezdtem izgatottan szaglászni, sem innen, sem onnan nem érkezett illat. Pedig tudtam, a szellő innen hozhatta, nem álmodhattam az orgonaillatot. És akkor pillantottam meg a sok rétes és nemesített fajta között az egyszerű, közönséges orgonát. Halványlila volt, se nem fehér, se nem kék, se nem magentaszínű. Csak halványlila, egyszerű orgona. Pontosan, mint az orogonafa Margit néni kertjében az udvarunkban, a máladozó vakolatú, piros tégláit megvillantó salétromos tűzfal mellett. És árasztotta a jólismert illatot. Nem szeretem a kelleténél jobban túldramatizálni megnyilvánulásaimat, és főképp nem idegen nyilvánosság előtt. Ennek ellenére úgy tettem, ahogy éreztem abban a pillanatban, beszaladtam a ligetbe, az arcomat beletemettem a hatalmas, illatos orgonafürtökbe, behúnytam a szemem, és csak szívtam magamba az illatukat.

Ópium volt ez, valamiféle kábítószer, ami teljesen áthatott, és megszűnt pár pillanatra a külvilág. Tavaszokat jártam be, nyári reggeleket, képsorok villantak fel a világból, ösvények, utak, gyors és mind gyorsabb iramban vittek egy bizonyos helyre: vissza, az orgonafánk alá az udvarunkban. Az én kicsi világomba, ami akkor nekem az egész világot jelentette. Nem voltam lelkes sem tehetséges fáramászó, de az az orgonafa olyan barátságos hajlott törzset növesztett, mire felcseperedtem, hogy még én is megkockáztattam  egy-két lépés magasságba felkapaszkodni rá, ha kicsit el akartam rugaszkodni a megszokott szintemtől, ott lenn, a földön. Tulajdonképpen kettő is volt belőlük, jól lehet, egy tőről származtak, soha nem jártam ennek utána. Az, amelyik a kapuhoz közelebb volt, világosabb színűt virágzott, a másik sötétebbet. Nem, mintha ez akkor is számított volna valamelyest. Az orgona orgona volt, és mindenképpen illatos. Került mindig a vázába is, vagy innen, vagy a piacról, vagy valamelyik géresi pereputty hozta, de néha más kertes házból idelátogató ismerősöktől is. Látom gyerekkori magam nyári délutánon mezítláb, szutykosan, valami kinőtt nadrágban felhúzni a testem, amennyire tudtam a fa lombja közé, hátamat egy vastag ágnak támasztva, hogy tán egy hevenyészett módon összetákolt gerlefészek után szimatoljak odafenn, amit semmiképp nem érhettem el. A nagyobb fiúk felmásztak, és belelestek helyettem is, és tudósítottak annak állapotáról, ha nagyon kértem őket. Az orgonaillat itt, a Bronxban visszahozta nekem azt a pillanatot. És azt is, amikor a rombusz mintás üvegvázában nagy csokor orgona illatozott, amit Imre bátyám hozott a mezőről valahonnan, amikor délelőtt visszatért a fácánozásból vagy nyulászkodásból. A konyhaasztalon volt, melyet megkopott mintás, fénykorában színes volt viaszosvászon abrosz takart, előttem egy kerek deszkán barna füleslábasban az étel gőzölgött, én pedig a zöld hokedlin ülve kanalaztam magamba, miközben folyton kifelé bámultam a nyitott ajtón az udvarra, nehogy valami életbevágóan fontos esemény történjék odakinn, amialatt én nem vagyok jelen az udvar életében. Az az illat visszahozta nekem Mamát és a gyermekkorom boldogságát, mint ahogy a fehérliliomok és a piros futórózsabokrok és a kajszibarack illata is mindig visszahozza. A tepertőspogácsáé és a fahéjas almásé is.

Kitántorogtam az orgonabokrok közül. Itt van tíztucat faj is belőlük, alig találtam hármat, amelyik illatozna. Végigszimatoltam őket, mint valami vizsla, amelyik nyomot keres. Nyulat gyorsabban találtam volna, ott futkostak a lábam alatt folyton. Megfelelő illatot sokkal nehezebb ma már nyakoncsípni, futott át az agyamon. Leültem egy közeli padra, egy másik bokor alá, amely halvány illattal édesítette meg a levegőt, és éppen telefonomra pillantottam, mikor megszólalt. Zoli barátom hívott otthonról. Sok évtizedes barátság köt bennünket össze, de hogy életreszóló, akkor lett világos, amikor hosszas kihagyások után egyszer, eleget téve kedves invitálásának, tiszteletemet tettem otthonukban. Családja olyan szeretettel fogadott, mintha egész addigi életüknek is folyamatosan szeretett része lettem volna, Zolival pedig éppen onnan folytattuk a szót, ahol valamikor fennakadt. Van még néhány ekkora barátom ezen a világon, akiknek hála, soha nem lehetek már egyedül, bármelyik részén is lennék éppen annak a világnak, vagy bármilyen hosszas legyen is a szünet a társalgásunkban. Kérdi, mint mindig, zavar-e, és válasz helyett elmondom neki egy levegővételre a felismerést az orgonaillatról. Ó, akkor a legrosszabbkor zavar, vonja le a következtetést. Kijavítom, nem úgy van. A legjobb pillanat ez. Ki más érthetné meg jobban, mint egyvalaki azok közül, akik a legjobban ismernek, hogy amikor a bódulatból magamhoz térve hátraléptem, meghőköltem: ugyanis fogalmam sem volt… nem is sejtettem, mennyire hiányzott az orgonaillat.