Hát…jól van!…


(egy kis csatolmány ehhez: Üzenet Bessenyei Istinek)

Szóval, azon a tavaszeleji délutánon, minden előzetes bejelentés nélkül egyszerűen csak becsengettem Bessenyeiékhez. Tudtam, hogy István otthon van, és csakis ő van otthon. A felesége mondta. Évit a rendelőben látogattam meg röpke hazaruccanásom idején, és szokás szerint, azonnal megmérette Angélával a vérnyomásomat.

– Mint a pilótáknak! – csettintett Angéla, de Évi nem volt vidám, csak zokogott. Meg se hallotta, és igazából egyikünket sem érdekelte az én vérnyomásom, hanem az, hogy nagy baj van. A Mesterrel. Így szólítottam Istvánt. Régi, kedves, közös ismerősünkre vezethető vissza, Kereskényire, aki néhány embert ezzel a jelzővel kitüntetett még mielőtt politikai pályára siklott volna az újságírás vadvizes berkeiből. Kettőnk közt Istvánnal ez csak egy vicceskedés volt, de részemről teljesen komoly megnyilvánulás volt Bessenyei felé. Nekem annyi mindent adott ez az ember. Nem volt kérdés, hogy eleget teszek Évi javaslatának, mennék fel hozzá, és beszélgessünk, “mint a régi időkben”. Tudtam, István a magánéletben nem ilyen színpadias, nem fogja miattam és a helyzet miatt megjátszani magát. Hanem olyan lesz, amilyennek éppen érzi magát. Hisz előttem nem kellett játszania. De lehet-e felfogni azt, hogyha valakinek azt mondják rákja van? Lehet-e? … Lehet-e bárhogyan is viselkedni? Érdekel-e olyankor valakit, hogy egy régi barát, aki messziről érkezett, hirtelen betoppan? Akarja-e egyáltalán? Mit tud valaki ebben a helyzetben egyáltalán mondani? Milyen arckifejezést ültet ki az arcára? Mit érez? Mit gondol?

Photo by Arnold Schupler

Bessenyei – Schupler Arnold fotója

Évi nem adott utasításokat. A hír nagyon friss volt még. Magamtól döntöttem úgy, hogy természetes leszek, és hagyom, hogy ő irányítsa majd a beszéd fonalát. Ha akarja, erre, s ha nem, akkor amarra.

Nem jelentettem be magam. És kértem Évit is, ne tegye. Voltam otthon az elmúlt években is, de csak futólag találkoztunk. Úgy alakult. Ezek a hazalátogatások mindig nagyon korlátozottak és időben behatároltak. Megvolt annak sok éve is, hogy rendesen leültünk beszélgetni mindenféle dolgainkról. Életeink alakulásáról. Emlékszem, tele volt gondolatokkal, mikor legutóbb megtettük. Igazgató volt már, és a színházáról áradozott, arról, hogy a körülményekhez képest mennyi mindent meg lehet csinálni. Mert a színház Erdélyben mindig is a “körülményekhez képest” mércével volt emlegetendő. És a körülményekhez képest lelki gazdagságában utólérhetetlen. Pedig István nem volt optimista. Mindenről borzasztó pesszimizmussal bírt beszélni, kivéve a színházát. Az ő színháza volt sokminden. Igazgató korában a társulat, máskor meg minden, amit felvállalt, az amatőrök, a vidéki színjátszás, a gyermekek, a diákszínjátszók. Saját színháza volt. Azaz ő maga volt a színház.

Visszagondolva egy esős New York-i estén most, nagyon boldog vagyok, hogy része lehettem Bessenyei színházának. Ha ő nincs, talán sosem lett volna annyi bátorságom, hogy megéljem gyermekkori álmomat, és felmerészkedjek a színapadra. Egy színpadra sem.  Bessenyei nagyon tudta, hogyan kell valakit “odatenni” a színpadra. Tehette volna önmagát is. De számára nem ez volt a legvonzóbb, a kihívás számára az volt, hogyan tegyen oda másokat. Ő nem akart a legnagyobb reflektorfényben lenni, csak ott lenni a csoda megszületésénél. Ez volt az elhivatottsága. Családjával szemben. Barátaival szemben. Színészeivel szemben. Tanítványaival szemben. Nagy mágus volt Bessenyei. És olyan térdcsapkodóan jó humora volt, hogy azt még tanítani sem lehet.

Rengeteget bohóckodtunk. Sosem felejtem el, még otthoni éveim idején egyszer felcsörtetett a légitársaság irodájába lélekszakadva, komor arccal, izgatottan. Intettem, jöjjön be az irodámba, bezártam magunk mögött az ajtót, és kíváncsian rámeredtem, kizökkenve a légiközlekedés minden aktuális problémájából, és minden idegszálammal rá összpontosítva…

– Nem is tudom, hogy kezdjem…  lihegte komoly arccal – Nagy veszélyben vagyunk… A pumpa!

– Mi?… – értetlenkedtem.

– Beszereltük a pumpát a konyhába. És most a feleségemmel pánikban vagyunk. Mi történik most velünk?….

Elkerekedett arccal figyeltem.

– Mert adott a pumpa. Ha az elkezd működni, kiszivattyúzza a szagot,a  gőzt, a párát a konyhából. Kiszivattyúzza a levegőt! – és itt hatásszünetet tartott karjával a levegőben, a másikkal beleszippantva cigarettájába  – Légüres tér keletkezik. Vákuum! És akkor mi lesz velünk?! … Elpusztulunk!

Bambán bámultam rá. Kétségbeesett arccal ült előttem a nemzeti légitársaság helyi képviseletének főnöki irodájában, mint valami audiencián, és segélykérő tekintettel fürkészte a tekintetemet. És én a légiközlekedés minden fennforgó baját hirtelen elfelejtettem, olyan feszülten figyeltem. Bessenyei ekkor nyüszítve elkezdett röhögni velem szemben. Megvilágosodott bennem, amit napokkal azelőtt elmesélt, hogy szellőztetőt szerelnek az ablakra a konyhában, s most ezt jött elmondani a maga sajátos módján… A röhögés átragadt énrám is, és alig bírtuk félbehagyni. Ilyen tréfákat gyakran megejtettünk egymással. Főleg azokon a Jäger-pincében megejtett sörözős estéken. Ahová olyan hűségesen jártunk el éveken át minden este pontban nyolckor, mintha a hivatalba járnánk. A barátainkkal együtt. Azaz az én barátaimmal, akiket István nagyon szeretett, s akik a maguk részéről nagyon nagy tisztelettel viseltettek iránta. Mint például Miska, aki olyan régi barátom, hogy nem is emlékszem, honnan datálódik kapcsolatunk. István életébe meg ezeken a Jägeres estéken keveredett Misu anélkül, hogy bármi megelőzhette volna ezt a kapcsolatot. És egy márciusban, amikor Istvánunkat ünnepeltük születésnapján, mondtam neki, hogy aznap este ne csak arra igyuk a sört, hanem Miskánkra is.

– Rá miért? Neki is születésnapja van? – kérdezte.

– Nem, a neve napja,

– Ma József nap van… – mondta értetlenkedve.

– Pontosan. Miska a Jóska.

– Jaaaaa, hogy ő az a Miska, aki Jóska! – és ez azóta is rajta maradt Mihály József barátunkon, hogy ő a Miska, aki Jóska…

Olyan mérhetetlen alázat volt benne, ami a mai világban elképesztően ritka. Olyan lelkesen beszélt a műkedvelő mozgalomról, hogy egy életre megtanultam, az amatőr nem pejoratív jelző.  Emlékszem, feljött hozzám Zákány Misivel egyszer a légitársasági irodába, és egy amatőr színjátszó körről beszélt. Vennék részt benne. Hogy ki mondta neki, hogy hozzám jöjjön, sosem fogom már megfejteni, de hogy szíven talált, az tény. Gyermekkorom, és serdülő éveim legnagyobb titkos álma volt színpadra kerülni. Sosem volt elég merszem, és kitartásom ehhez. Tehetségem sem igazán, de ez már más lapra tartozik. Bessenyei és Zákány ott ült előttem a karosszékekben, mintha valami Kuala Lumpurba szóló repülőjegyet jöttek volna előrendelni, és meghívtak szerda estére a kultúrházba, mert ott megalakult egy műkedvelő színjátszócsoport, amelyik a “Szabin nők elrablását” fogja színre vinni, s ebben nekem is juthatna valami szerep, valami Rettegi Fridolin, lökött színigazgató, és… És én csak néztem rájuk, hogy mi is van? Mi történik itt éppen?… Mit is akarnak a művész urak tőlem, aki itt ülök kék nyakkendőben belemélyedve a reptéri illetékek és a repülőjegy tarifák elvont világába, készen arra hogy bármikor elküldjek valakit Antananarivóba vagy Madagaszkárra? Vagy épp New Yorkba.

Eljátszottam Rettegit. És Bessenyei sikert kovácsolt belőlem. Nem a Szabin nőkből, hanem belőlem, meg a többi amatőrből. Majd Klotild néniből. Megtanított járni, mozogni, élni… LENNI a színpadon.  Egész estéket ült a kultúrház szegényesen fűtött termének kényelmetlen karosszékében, és rendezett. Belefeledkezve a jelenetkbe, elveszve a szövegekben, fülig érő szájjal, felhúzott szemöldökkel, hátradőlve, cigarettával a kezében, elmélyedve a mondanivaló mélységében és humorának lehetőségeiben. Voltak olyan darabok, jelenetek, amelyeket soha senki más nem láthatott, nem került nyilvánosság elé, és mégis, életünk nagyon fontos részei voltak. Bartos barátnőmmel is próbáltunk egy ilyent. Jó volt együtt lenni, dolgozni, izzadni, mintha az életünk függene azon a jeleneten. És éltük is. Mint ahogy Bessenyei is tette, elmondhatatlan vehemenciával. Instruált, és tanított. Segített lennünk. A helyi média üdvöskéi, a rádióhallgatók kedvencei, ott kuporogtunk Bartossal, és csüggtünk a szaván, az utasításain, természetes alázattal. Élveztük az együttlétet, szívtuk magunkba Bessenyei színpadi bölcsességét, és maradéktalanul hittünk mindenben, amit nekünk mondott.

Egy színpadon Bartossal és Bessenyeivel

Mindig mindekivel voltak konfliktusaim, nézeteltéréseim, ajtócsapkodásaim az idők s a munkáim során. Bessenyeivel sohasem. Mert azt, amit ő tudott, én csak csodálattal néztem. És noha nagyon magányos és zárkózott volt, nagyon értette a módját, hogy maga köré gyűjtse a lángra áhítozó, “melegre éhes” embereket. Nagy megtiszteltetés volt Bessenyeiékhez vacsorameghívást kapni. Én már pár éve élveztem ezt a kitüntetést, amikor új színművészek szerződtek a városba a társulathoz a színházba. Bessenyei kiemelt közülük néhány jó embert. Évi, mikor meghívott a vasárnapi ebédre, jelezte, lesznek ott a fiatal színészek közül is, ne lepődjek majd meg. István azt mondta, jó emberek – tette hozzá, és ezzel le is rendeztük, mert tudni lehetett, hogy István  akárkiket nem rendez oda a családi vacsoraasztalhoz vagy a vasárnapi ebédhez. De nem csak a kezdő színészek kaptak meghívást ebédre, hanem az élő legendák is. Hogyan kerülhettem volna én másképp olyan nagyságok köreibe, mint Soós Angéla, hogy aztán hosszú éveken át ívelő barátságot, távozásom után pedig levelezést tarthassak fenn? István helye a fotelben, az asztalfőn volt. Az enyém tőle balra, a kanapén. Évi vele szemben ült, tőlem balra. Mindig. Az asztal többi része és oldala a többieké volt. Isti, “a gyerek” a sarokülő sarkában volt. De neki sokszor fontos alkotnivalói voltak, mint kibontakozó művésznek, s csakhamar megfosztotta az asztaltársaságot jelenlététől, miután felolvasta nekünk legfrissebb verseit, írásait. A többiek, a vendégek, a barátok, a színészek, az ismerősök oda telepedtek, ahol éppen hely volt az asztalnál. Politikáról is beszélgettünk sokszor. De leginkább nem. Színházról inkább és társadalmi életeinkről. A legintimebb pillanatok azok voltak, amikor Istvánt sikerült rávenni, hogy gitározzon, és énekeljen. Mint az a szenteste. Egyedül voltam épp. Szeretek egyedül lenni, és nem okoz gondot a magány. Karácsonykor sem. Mégis jólesett, amikor megcsörrent a telefon, és Bessenyei megszólalt. Áthívott vacsorára.

– Évi szeretné, ha velünk töltenéd a szentestét. Ha nincs egyéb programod.

– Évi szeretné?… – ismételtem, és mosolyogtam magamban.

– Igen. Mondta, hívjalak fel.

– És te is szeretnéd? – kérdeztem vissza, mert csak arra vártam, mondaná ki, ő is örülne, ha együtt ünnepelnénk.

– Én?… – majd beleszippanthatott a cigarettájába, mert szünet következett – Hát, most mondom… most mondom, hogy gyere.

Nevettem.

– Jövök…

– Hát… jól van!… – válaszolta, mintegy beleegyezésként Bessenyei, nem szerette az ilyen felesleges köröket.

Akkor este énekelt nekünk. Nem emlékszem, hogy mit. Isti felolvasta legfrissebb verseit, bort ittunk. És minden szép volt. Évi odasúgta, miközben István beleegyezett, hogy Isti behozza a gitárját, hogy nagy pillanat ez. Nem szokott mások előtt énekelni, nem szokta elő se venni a gitárt… Engem nagyon szerethet.

Én már sohasem fogom elárulni, min nevettünk akkor Soós Angélával és Bessenyei Mesterrel…

Olyan korszakban éltünk, léteztünk, ahol nem kellett bejelentkezés, ha számunkra kedves embert meg akartunk látogatni. Ha elkezdtük mégis bejelenteni magunkat egymásnak, csakis azért volt, mert a munkánkból kifolyólag nem volt mindig egyértelmű, alkalmas-e a másik társasága éppen. Miután messzi kerültem pedig, olyanná vált a helyzet, hogy ha odahaza jártam,  nagyon meg kellett szervezni mindent ahhoz, hogy sikeres együttlétek kerüljenek tető alá szeretteimmel. És most mégis bejelentetlenül akartam menni. Mint régen. Felcsengetni. Bemondani a kaputelefonba, hogy én vagyok. Nem a nevemet. Hanem, hogy ÉN vagyok. Hogy meglegyen az esélye az “Én? Én nem lehetek, mert én itt vagyok…” poénnak, ha sorra kerülne, a másik részéről.

Nem is leírható, amit éreztem, mikor megnyomtam a kaputelefon csengőjét. Hosszan csengett. A jólismert rekedetes hang. Arra gyanakodtam, Évi mégiscsak odaszólt, hogy érkezem. Nem tudtam, nem tudhattam, hogy nem.

– ÉN vagyok – mondtam. És vártam. Kicsit csend volt. Egy köhögés a hangszóróban. És meg is szólalt a buzz, nyílt az ajtó, s a válasz csendesen és szárazon:

– Hát…jól van!…

Benne volt ebben minden. Az, hogy “ha te úgy, én is…” “Ha te csak úgy bejelented, hogy itt vagy a világ másik feléről, és most becsengetsz unzsenír hozzám minden előzetes nélkül, akor én is csak úgy beeresztelek, nem is lepődök meg, azért sem…”

De leginkább az a lélekmelengetően vidám történet volt benne, ami évekkel, sőt, évtizedekkel azelőtt esett meg…

Amerikai csavargásaimból rajtam maradt egy elektronikus írógép. Ma múzeumok érdeklődnének felőle tülekedve, de akkoriban, a 90-es évek végén még hi-tech cuccnak számított, mint mondjuk manapság egy Apple Watch karóra. Amerikában kifutott, és Charlie bácsi Floridában komputerre cserélte a jó öreg masinát, méghozzá egy korszerű 386-osra. Már épp a kukába tervezte kivonszolni az elektromos monstrumot, mikor kérlelni kezdtem, engedje megtartanom, s hazavinnem. Charlie nem is bánta, annyival kevesebb gondja lesz a szemeteseknek, s az, hogy én ezt hogyan csempésztem be akkor az országba, leplezze sötét szakmai titok. Nem, mintha nem lenne elég izgalmas és vicces a története, de nem tartozik szorosan a témához, és már így is nagyon hosszú gyeplőre eresztettem ezt a mesét.

Az írógép ügyesen kiszolgálta az időszakot, amíg nekem is lehetőségem nyílt életem első számítógépét beszereznem. Sok levél, cikk és egyébb jegyzet kelt életre billentyűin. Majd nyugdíjba kellett küldenem. Bessenyeiékhez készültem ebédre. Akkoriban téma volt náluk is a számítógép vásárlás, elsősorban is a gyereknek, akinek irodalmi hajlamait egy szövegszerkesztős masina elmondhatatlanul kibontakozásra serkentené. Ezek a nyamvadt számítógépek azonban igencsak luxuscikknek számítottak. Eszembe jutott, megkérdezem majd Istvánt, vettek-e már kicsi Istinek számítógépet, mert ha nem, akkor az írógépet nagyon szívesen rátestálom azonnali hatállyal a világ előre haladásának érdekében a “kisöcsire”.

A húsleves és a második között, mikor Évi kiment a konyha dolgait intézni, és kettesben maradtunk az asztalnál, István rágyújtott, és én előhozakodtam a témával. Bort töltöttem, és mélyen magam elé bámulva, hogy a dolog drámaiságát megadjam, magamhoz emeltem a poharam, és elkezdtem, mint egy felvezető gyanánt:

– Vettetek már a gyereknek számítógépet?

És az következett volna, hogy felajánlom az írógépet, ha a várt nemleges válasz érkezik, miután belekortyoltam a boromba.

Csakhogy a bor a torkomra ment. És amikor István feladta a “végszót”, hogy

– Nem… – és beleszippantott a cigarettájába, kérdően bámuva az arcomba, én rávágtam:

– Hát, én sem fogok… – és itt elakadt a hangom a cigányútra szaladt italtól, és nem tudtam hozzátenni a továbbiakat, István pedig egy pillanatig rezzenéstelen arccal és felhúzott szemöldökkel, megrökönyödve nézett rám, letette a cigarettát, megvonta a vállát, és csendesen megszólalt:

– Hát…jól van!…

Volt egy pillanat csend. Majd mindketten nyüszítve ismét, elkezdtünk röhögni, hogy a pörköltös lábassal a szobába érkező Évi nem tudta, mire vélni a megfékezhetetlen randalírozást.

– Mi bajotok, fiúk? – kérdezte megrökönyödve.

– Semmi. Csak Artur nem vesz Istinek számítógépet! – kacagta vinnyogva István, ami persze, semennyire nem tette érthetőbbé Évi számára a helyzetet, de annyiban hagyta zavartan mosolyogva.

A zajra Isti is benyitott – mire én a térdemet kezdtem el csapkodni a könnyes, köhögős-horgős kacagásban – és kérdően nézett hol az apjára, hol az anyjára, majd pedig rám, aki levegőt sem kaptam már, csak fergetegesen röhögtem – majd az anjya javaslatára, kissé értetlenkedve ugyan, vissza is vonult. Mi meg perceken, sőt, sok éven át nevettünk és nevettünk nyüszítve, térdünket csapkodva ezen az apró kis száraz szituációs poénon. Hogy Rettegi Fridolint felelevenítsem: “Fergeteges sikerünk volt. Rosszul lettek. Elájultak! Volt, aki állva távozott a nézőtérről!…”

– Hát… jól van!…

…Ennyit akartam még hozzáfűzni ahhoz az üzenethez, te Isti.

 

 

 

Üzenet Bessenyei Istinek


Isti… Itt ülök percek óta a szállodai szobámban valahol a világban a pósztodat hallgatva apádról és a vadludakról. Oda kellene írnom, hogy őszinte részvétem. Mert ezt érzem. Csak az olyan nagyon banális lenne, és a közeg, a felület miatt meg olyan felszínes, mint amilyen a mi viszonyunk az apáddal sosem volt. Sem banális, sem felületes. De te jól tudod, hogy mennyire veled vagyok ebben a fájdalomban.

Ma, amikor az ősszel teli Párisban leszállt a gépem, ez a hír jött velem szembe. Azóta sem dolgoztam fel. Kell-e egyáltalán? Rájöttem, sokkal fontosabb az éveinket, az emlékeinket, a barátságunkat, azt a rengeteg szeretést átfogni és átölelni jó szorosan – ezt soha nem veheti el senki tőlünk, az sem, aki most Őt kiemelte ebből a zajos világból, ahol a maga fajta csendes jóembereknek a megnyugtató, szép szavát már alig hallani.

Amikor március első napján váratlanul és bejelentetlenül – mert mi mindig így csináltuk egy másik, letűnt világban – beállítottam hozzá a délutáni pihenője kellős közepén, épp borzasztó rossz napja volt. Ugyanúgy komédiázott mégis, mint mindig, talán nem is annyira a rég nem látott vendégnek, hanem azoknak az élettel teli évtizedeknek tiszteletül, amelyeket megéltünk ott, az asztal körül.

Photo by Artur Dancs

A hátánál beszűrődő délutáni napfényben egy pillanatra feltűnt a régről ismert egymást heccelő somolygás mögött a kis árnyék az arcán. Inkább hitt a tudományban, inkább Istenre bízta az ügyet, ő nem akart ezzel foglalkozni. Úgy érezte, méltatlan lenne hozzá, ez nem az Ő dolga. Mert Ő a maga dolgát mindig kifogástalanul elvégezte, hogy abban nem lehetett hiba.

Az a pillanat a délutáni napsütésben, ami a háta mögül szűrődött be, az volt az utolsó közös pillanatunk. És elengedett. Nem volt sosem ölelgetős. Mégis, amikor felálltam búcsúzóra, szorosan megölelt. Állhattunk volna még percekig a lépcsőházban, ahogy mindig szoktuk, és ahogy pedig mindketten borzasztóan utáltunk állni a lépcsőházainkban búcsúzás gyanánt. Bohóckodtunk inkább egy kicsit egymás kedvéért, de nem húztuk el az időt. Talán, hogy a háta mögött alkonyuló nap ne nyújtsa el nagyon azt a kis árnyékot, hanem maradjon annyiban. Árnyéknak az is éppen elég.

A lányok és a főtéri hársfaillat


(az előző bejegyzés folytatása)

Fojtogatta a torkomat az izgalom, ami örömmel volt átitatva és emlékek teljes, tarka virágú mezejével. Immár nyolc éve, hogy minden Ferihegyre való érkezés felfokozott állapotban talál, akár elmenőben, akár érkezőben vagyok éppen. Érkezőben még ráadásnak ott tanyázik az ember vállán az a mérhetetlen boldogság, amit csak a világcsavargásból való hazautazás adhat meg a kalandornak. Aki nem akarja ugyan a nagyvilágot feladni, de úgy ragaszkodik szülőföldje időnkénti magára öleléséhez, mint a nyári napmelegben kornyadozó szomjazó a hűs ivóvízet bugyogó forráshoz. Ezeknek a szép és súlyos érzéseknek illetve poggyászaimnak terhe alatt hurcolkodtam ki, és süttettem magam a jobb felső végén a repülőtér érkezési oldalának a lányokra várva, míg ők meg az indulási oldalnak a bal alsó végén számítottak rám.

Azt, hogy melyikünk és mit értett félre a találkozási pont megbeszélésénél, nem is vitattuk nagyon, annál nagyobb volt az izgalom a találkozás és főleg az együtt való hazautazás miatt. Ennek ellenére úgy csapódtam be az autóba, miután eltűntettük a kofferokat, mintha csak tegnap szálltam volna ki. De az igazság az, hogy mi soha nem voltunk együtt hárman Budapesten, otthon Szatmáron is majdnem egy évtizede. Ez volt a nagyon izgalmas ebben elsősorban: a hazautazás és az, hogy EGYÜTT.

Az iskolai évek hoztak bennünket össze, Adriennel első osztálytól jártam az érettségiig egy osztályba, Zsuskával pedig az iskolás évek utolsó nyolc esztendejét jártuk közösen. Éppen elegendő időt kaptunk az összeforródásra, bár éppen úgy másokkal is elmélyülhetett volna ilyen alapon a barátságunk, valami miatt éppen mi hárman maradtunk meg így egymásnak ebben a szoros kötelékben, amit én mindig elsősorban nekik tartoztam köszönni, és még az is az igazsághoz tartozik, hogy nem igazán az iskolai évek idején alakult ki ez a legszorosabb barátság közöttünk, hanem sokkal inkább az ezt követő  években. Ez azért fura kívülről és hideg fejjel tekintve, mert akkor sokkal kevesebb alkalmunk jutott már arra, hogy együtt lehessünk, sokkal kevesebb, mint az iskolában lehetett volna. És mivel a lányok szétszéledtek Szatmárról, a kapcsolatot egyéni szinteken tartottuk fenn egymással. Rengeteg közös oldalunk van egymással Zsuskával, és számtalan a közös vonás Adrien és köztem is. Ők ketten is sok vonatkozásban kötődnek egymáshoz, és ezek az összefonódások segítettek közösen egymásra találnunk sok-sok évvel az érettségi utáni szétszéledésünket követően. Pontosabban, én nem mentem sehova, mindig is mondták, hogy jó, hogy még otthon vagyok Szatmáron, mert így van egy stabil pont számukra, ahová olykor hazanzézhetnek. Ezeket a hazanézegetéseket pedig jobbára a véndiáktalálkozókra időzítették, így aztán a találkozók számunkra elsősorban az egymással való éves összejövetelt jelentette, s ami mellé találkozásokból kikerült, az csak egy olyan plusz, ami még érdekesebbé tette ezeket a nyárestéket.

Photo by Zsolt Gyapjas

De életünk és barátságunk számos váratlan fordulattal és találkozással is színesítette az emlékeinket. Vagy tíz éve lehett, egy nyári délután alkonyulatán igyekeztem Csíkországból Szatmár felé, hogy az éjszaka minél kevesebb része érjen az országúton. Olyan sokszor megjártam akkoriban azt az utat, hogy behúnyt szemmel is tudtam a kanyarjait és a hepehupáit is. De a hazafelé vezető úton a szemből, a látóhatár aljáról vörösen bevilágító nap akkor is zavaró volt, bármennyire is pazar látványt nyújtott a Kalonda-tető csúcsán. A keskeny országúton óvatosan ereszkedve Korond felé a völgybe még valami lovasszekér is elállta az utamat és így már nem csak a naptól elbizonytalanodott látásom, hanem ez a természetes akadály is lelassított mentemben.

Photo by Zsolt Gyapjas

A szekéren gyermekek ültek és valami hangos társaság, a szemből sütő alkonyi nap fényében csak kontúrokat rajzolt elém a naplemente, amikor a szekér megállt, és két alak indult el felém sikoltozva… A lányok voltak azok: Adrien és Zsuska! Évek múltán is rácsodálkozunk, milyen érdekes találkozásokat hoz össze a sors, ha épp erre van szükség. És a mi találkozásainkra nagy szükség volt. Amolyan gyors feltöltődés az élet különféle útjain való bolyongásaink közepette. A gyermekek, Adrien fiai erre talán már nem emlékeznek, de a szatmári látogatásokra igen, mert ebben nekik is részt kellett venni, mert Adrien ragaszkodott hozzá, hogy a fiúk is megismerjék anyjuk szülőföldjét, ahonnan annyi szépet és jót szívhatott magába, hogy elkísérhesse egész életén át.

Photo by Zsolt Gyapjas

Zsuska akkor már Londonban élt párjával, Adrien pedig szép családjával Biatorbágyon. Onnan jártak el ezekre az erdélyi nyaralásokra, olykor csak egy-két napra, mert ha több nem jut, annyi is elegendő és szükséges a feltöltődésre.

– Milyen fura lesz, ha nem leszel már te sem Szatmáron… – mondta Adrien a fejünk fölött lelógatott száradó levendulacsokrok alatt a biatorbágyi ház tornácán a késő éjszakába nyúlt beszélgetés során, amikor első ízben jutottam el otthonukba. Amíg Zsuzsi még Budapesten élt, gyakran meglátogattam, és a konyhaasztal biztonságos kockásságában sokszor volt alkalmunk napirendre hozni egymással életeinket s annak fonalát. Amíg Szatmáron volt, Adriennel is sűrűn jártunk össze az iskolás éveink után, s még egyszer Kolozsvárra is eljutottam, ahol élete egy számomra távoleső szakaszában beszélgettem vele, majd sok időre elveszítettem. Elveszítettem a látókörömből, mert a jelen bizonyítja, hogy semennyire sem veszítettem el. Csak nem volt ott, s nem tudtam, hol van. Azaz tudtam, s azt is tudtam, hogy családot alapított, gyönyörű gyermekei születtek, és semmi többet. A véndiáktalálkozós nyarak sokmindenben pótolták a kihagyásokat, de úgy gondolom, Adriennel a legnagyobb lemaradásunkat akkor este, a véget érni nem akaró beszélgetésben hoztuk be, úgy szoktam magamban emlegetni, hogy akkor találtunk ismét egymásra. És arra az estére a fiúk is világosan emlékeznek, mert vonatoztunk. Vasutat építettünk és vonatoztunk. Ennél fontosabb dolgok aligha akadnak a világon.

Photo by Zsolt Gyapjas

A kérdés, hogy milyen fura lesz, ha én sem leszek Szatmáron, nem is volt igazi kérdés, mintsem megállapítás, és 2009-ben Adrien magának válaszolta meg, amikor rászánta magát és levelet írt nekem Amerikába, ahol új életem kezdeti nehézségeibe akartam éppen belehalni.

– Nem volt az igazi nélküled… – írta a húszéves érettségi találkozónkról hazatérve Szatmárról. De abban a pillanatban nekem annyira fájt minden, és annyira sehol sem voltam, hogy nem fogtam fel az értékét ennek az egyszerű gondolatnak.

Zsuzsival is sort kellett kerítenünk a nagy beszélgetésre, és nem mutatkozott semmi arra utaló jel, hogy erre a közeljövőben sor kerül. Már saját lakásomban laktam Manhattanben, amikor Zsuzsi egyszer repülőgépre ült, és átrepülte hozzám az óceánt. Gyönyörű őszünk volt – New Yorkban, ha van gyönyörűség, akkor az elsősorban az ősz. Hogy a sors fintorai mikor s milyen formában ütköznek ki, nehéz megjósolni, mint ahogy a katasztrofális Sandy hurrikánt sem tudhattuk beletervezni Zsuska ötnapos látogatásába, és mégis ennek jegyében és ennek romjain teltek el ezek a napok. Emlékszem, paprikás csirkét készítettünk este vidám csevegések közepette, miután megjártuk a várost és a viharra készülő Central Parkot. A város csodaszépen csillámlott az esti fényben, az ablakomból szépen beláttuk a tornyokat, a sugárutakat… És azt is, amikor a hurrikán által a folyótorkolatba tornyosított vízár ellepte a közelből idelátható transzformátor házat, az felrobbant, és a város négy napra sötétbe borult. Gyertyafényben ülve hallgatva a tomboló vihar félelmetes dühöngését rászabadulni a városra, és mi paprikáscsirke és némi bor társaságában hoztuk napirendre az elmulasztott éveinket.

A szekeres találkozást követő utolsó, közösen eltöltött szatmári véndiáktalálkozó után mi hosszú éveken keresztül nem voltunk többet együtt hárman. El sem tudtuk képzelni, hol lesz erre lehetőség. Valaki elejtette, hogy majd New Yorkban, de ezt – noha mindannyian nagyon szerettük volna – egyikünk sem hitte, hogy megvalósítható.

De, amint mondottam, a mi kapcsolatunk olyan sokszor okozott meglepetést, és olyan sok esetben jöttek váratlan fordulatok, hogy 2015-ben nem is lepett meg, mikor kiderült: együtt leszünk New Yorkban mindhárman! Csak örültem. A lányok minden évben együtt nyaralnak valahol, és néha még telelnek is. Számomra a nyaralás, kiköltözésem óta leginkább a hazalátogatásokra korlátozódik, és az semmiképp nem tűnt egyeztethetőnek bármilyen más, hosszabb közös programmal. Az, hogy New Yorkba jöttek vakációzni, mindenkinek nagyszerű volt. Adriennek, mert a családjával tető alá hozhatta ezt a nagy kalandot, mielőtt a nagy fiai egyszer csak kirepülnek a fészekből, Zsuskának, mert nem csak romokban láthatja New Yorkot, és nekem, hogy ők ketten itt vannak nekem, és ha csak rövid időt is, de együtt lehetünk a városban, ami új otthonommá és életem talán legnagyobb szerelmévé lett.

Amikor felvetették, hogy legközelebb együtt kellene szabadságra mennünk, elmondtam, hogy nekem a szabadság az, amikor hazarepülök pár napra Szatmárra. Akkor oda menjünk együtt – vágta rá Adrien. És noha ezzel is egyetértettünk lélekben mind, nem igazán láttuk, hogyan jöhetne ez létre…

Amikor utolsó közös este New Yorkban a folyóparton lógattuk a lábunkat a mólóról, Adrien azt is kimondta helyettünk, hogy a legvéresebb kommunista diktatúra által megpecsételt kamaszkorunk legszebb nyarain ugyan hogyan is álmodhattunk volna erről. Arról, hogy ott ülünk New York esti fényárjában, és átszellemülten örvendünk egymásnak és az életünknek.

Photo by Artur Dancs

Még akkor is kételkedtem, amikor valamikor tavaly tavasszal Adrien afelől kezdett érdeklődni, mikor megyek haza, és hogy Zsuskát is kapacitálni kellene, hogy épp akkor vegyen ki szabadnapokat. Akkoriban már gyakran fordultam meg Londonban, és Zsuzsival napi szinten tartottuk a kapcsolatot, így azt is tudtam, mennyire kínlódik a mindennapjaival a munkahelyén, így roppant valószínűtlennek tartottam, hogy lenne esélye egy ilyen összejövetelnek.

Hogy ne hárman háromfelé beszélgessünk, Zsuska egy virtuális szobát is létrehozott nekünk a közös beszélgetéseinkre a messengeren, ami azóta mindannyiunk életének részévé vált, egy olyan kis titkos szentély, ahova csak nekünk van bejárásunk, s ahova mindenki időzónája és lehetőségei függvényében kukkint be napjában akár többször is, és megosztja dolgait vagy reagál a többiek elmondott élettörténéseire. Azt hiszem, a techika által felkínált lehetőséget használtuk ki arra, hogy mostmár semmiképp ne legyenek hézagok a találkozásaink között.

Nem tudom, melyik volt a fontosabb, Adrien rátartisága vagy Zsuska hajlékonysága, vagy mindkettejük hite és fantasztikus szervező ereje, csak azt tudom, hogy abban a pillanatban is, amikor a repülőtéren, New Yorkból érkezve figyeltem, honnan bukkannak elő, roppant meseszerűnek, hihetetlenül szépnek láttam az egészet. Zsuska késő éjszaka már megérkezett Londonból, én délelőtt értem földet Ferihegyen.

Ha hangja lenne a chatszobának, ahol naponta beszélgetünk, akkor az biztos olyan zajos-lármás, kacagással bélelt hangzavar lenne, mint amilyen az autóban volt Budapesttől Szatmárig. Csak mi voltunk hárman, mint valamikor réges-régen…

– Nagyon akartak volna a fiúk is jönni, de elmagyaráztam nekik, hogy most nem jöhetnek, mert ez most csakis a mienk – mesélte Adrien.

Photo by Artur Dancs

A hársfaillat!… Hosszú évek óta a hársfaillat jelentette nekem a nyarat Szatmáron. Már akkor is, mikor még otthon éltem. És amikor levelekben kommunikáltam Adriennel, mindig lelkesen meséltem neki júniusban, milyen esténként a hársfaillat Szatmáron. Aztán meg nyaranta, amikor júniusban hazamentem, és anyám szobájának ablakán a fülledt éjszakákon beáramlott a hársok ilata, eszembe jutottak azok a régi nyarak. S most ott voltunk mind, hogy együtt éljük meg a hársillat csodáját a szülővárosunkban. És nem is szőttünk arra két napra semmi egyéb és különösebb tervet, mint hogy minél több időt legyünk együtt, anyáinkkal, szeretteinkkel, a tanító nénivel, kedves közös ismerőseinkkel, és persze, hogy este kisétáljunk a hársillatba a főtérre.

Azt a hársfaillatot mindhárman eltettük az elmúlt év polcán valamely előkelő helyre, és ha erőre és jó hangulatra van szükségünk sürgősen, akármikor odaszippanthatunk egyet, addig is, amíg valahol a világban együtt nem leszünk ismét. Mint valamikor rég.

Tavaszi zsongás rhododendronokkal és pálmafákkal (3)


 

Része lenni a poszternek

Zsuzsi rólam készült fotóival csak az az egy bajom van, hogy éppen olyan kövérnek mutatkozom rajtuk, mint amilyen éppen vagyok. És ezen az sem segít, ha a fotón két zacskó sültkrumpli társaságában szerepelek.

Photo by Zsuzsanna Pilbath

 

A korábbiakban felvázolt éjszaka után örömmel ölelgettem meg Zsuskát, mikor Londonból megérkezett a szállodánkhoz. Mielőtt elcsavarogtunk volna, meg kellett mutatnom neki az angol kertet, ahol akkor még semennyire nem nyilatkoztak még a rhododendronok, csakis a csersznyefa virágzott a pázsit közepén az asztalokra kellemes árnyékot vetve. És nem mulasztottam el beavatni a konyak-rejtekhelyül szolgáló bukszusok titkaiba sem, az ember ekkora titkokat nem vihet magával a sírba anélkül, hogy megbízható személyeket be ne avatna. Ezt követően jött a sültkrumplis fejezet Brightonban. A kellemes tengerparti város egy elviselhetően röpke autózásnyira van a szállodától, sokkal rövidebb az út, mint a városból volt Zsuskának a szállodáig. Mi akkor is jól el lennénk, ha csak úgy andalognánk a meghitt fürdőváros utcácskáin szó nélkül, az évtizedek, amelyek összekötnek bennünket, bőven megengedik ezt a luxust is nekünk, de valahogy mindig kikerül a beszélnivaló, ha együtt vagyunk. És nem minden esetben van világmegváltás az előtérben, vannak csavargásaink, amikor csak az aznapi gondjaink világát váltjuk és vitatjuk meg, néha meg a monarchiát és a köztársaságot is sínre tesszük. Nem volt ugyan túl nagy jelentősége aznap, de valahol mégis bántott bennünket, hogy Erzsikénk, ahogyan mindkettőnk kedvenc királynőjét emlegetni szoktuk, egyikünket sem invitált meg szülinapi fogadására, ugyanakkor azzal nyugtattam magam, hogy a hat napos utazásra csomagolt kézitáskámban nem is akadt volna megfelelő öltözék ehhez, és Windsor is olyan messzinek tűnt a szikrázó napsütésben a Brighton mólón. Úgyhogy ebbe belenyugodtunk, és fagylalttal indítottunk. Hogy milyen kicsi a világ, nem lehet eleget hangoztatni, és azt is, hogy a magyarok ebben a kicsi világban mindenhol szép számban jelen vannak. A kínaiakról mondják, hogy a világ minden táján szembe mennek önmagukkal, annyian vannak…? Hát a magyarok?… Meg lehet-e Londonban, vagy a Copthorne Hotel titkokkal teli falai közt, vagy épp Brighton Beachen magyarul szólalni úgy, hogy valaki ne kapja fel a fejét?… És sok esetben, ha érti is az ember, ha valaki magyarul megszólal mellette, elengedi a füle mellett, és laposakat hallgat, mert semmi kedve kapcsolatba kerülnie amazokkal, de más a helyzet, ha például valaki rátehénkedik a fagylaltos pultra úgy, hogy nem látni tőle a választékot. Akkor az ember, ha megjegyzést tesz az illetőre magyarul, biztos lehet benne, hogy az illető meg azonnal visszavág, és cseppet sem igyekszik tovább leplezni, hogy nem csak hogy ért, de beszél is magyarul… Bennünket azonban nem tud kizökkenteni egy ilyen, főleg, ha az illető olyan, hogy ha rátehénkedik a fagylaltos pultra, nem látni tőle a kínálatot. A magam részéről meg egy átdolgozott éjszaka után legkevésbé sem lehet belőlem reakciókat kiváltani  ilyenkor, amikor az agyam egy másik időzónában elhagyott, és nyugovóra tért már, csak testileg vagyok ott, ahol. Zsuzsi azon kevesek közé tartozik, aki ezt az állapotomat remekül tudja kezelni. És ebben a furcsa, lebegésszerű létben a környezet is és minden egyéb fontos vagy kevésbé fontos információ is másképp csapódik le az emberben. Halkan. Nem is csapódik, csak puffan tompán. Mivel hosszabb tartózkodással csak nagyon ritkán kényeztet el engem London, mindig futás közben vagyok itt, lényegében, minden, amit Londonból és Dél-Angliából láttam, ebben a tompa hangulatban ért. És Zsuzsi ebben nagy szerencse rám nézve, és nem csak, mert nélküle töredékét sem láttam volna, hanem mert annyira jó barátom, hogy mellette nem alszom el séta közben.

Photo by Artur Dancs

 

Februárban hozott ki ide Zsuska első ízben, örömmel fedeztük fel magunknak a tengerpartra épült kisváros zeg-zugait. IV György építtette a királyi pavilont ide, és a feljegyzések szerint a később királlyá koronázott György herceg sok időt töltött el itt orvosi javaslatra, és mert kikapcsolódásra is tökéletesen megfelelő hely ez. A dimbes-dombos városka szűk utcái régimódi üzletektől színesek, a vendéglők és fogadók a mindig vidám britektől és külföldi látogatóktól hangosak, fish & chips, azaz hal sült krumplival, mint nemzeti eledel minden sarkon kapható, de ha az ember kifogástalan marhasültre ácsingózik, azt is könnyen megtalálja a választékban. Nem sejtettem, hogy a még zsenge május ennyi embert kihoz a tengerpartra, de ha az ember belegondol, megérti, hogy ezek a jóravaló britek olyan keveset látják a napot az esőfelhők mögül előbukkanni, hogy minden napsütéses óra egy ünnep, s főleg, ha az hétvégére is esik. És ez most úgy esett. Be sem lehetett tekintettel érni a rengeteg fürdőruhára vetkezett fehértestű britet a kavicsos brightoni parton  merthogy itt még a beach is más, mint bárhol másutt a világban: nem homokkal van feltöltve, hanem kavicsos. De a jelenlévőket ez zavarja a legkevésbé. Sör legyen, a többi nem érdekes.

Photo by Artur Dancs

 

Világmegváltás terén nagyot haladtunk Zsuzsival ezúttal is. Nekem azért is fontos, hogy magam mellett tudjam azt a néhány embert, akit szoros barátomnak tartok, mert senki más társaságában nem vagyok képes – és nem is akarok – ennyire ellazulni és önmagam lenni vátoztatások és egyengetések nélkül. Gondolom, hogy ez a barátság egyik meghatározása is egyben. Sok ember retteg attól is, hogy egyedül legyen, akár csak rövid időre is. Sajnálom is őket. Ezek az emberek valamitől félnek, és főleg: nincsenek egyensúlyban önmagukkal. Nem akarnak valami miatt önmagukkal négyszemközt maradni. Ha valaki tart ömagától, és nem tartja önmagát sem elég jó társaságnak önmaga számára, az soha nem fog őszintén barátkozni sem, és soha nem is lesznek olyan barátai, akivel a nap és az élet bármely szakában egymásra van hangolódva mindenféle erőfeszítés nélkül. Számomra az egyedülléteknek kifejezhetetlenül fontos szerepe van. És örülök ezeknek a pillanatoknak, amikor kicsit önmagam társaságában lehetek. Előfordul, hogy beavatatlanok sajnálkoznak is esetleg felettem, mások meg furcsálják, de ettől ez mit sem veszít az értékéből. Sőt, egyféle belső derűt is okoz, ami megmosolyogtatja velem ezeket a naiv reakciókat.

Santa Monicán magamban lenni is elmondhtatlanul kellemes. Ha az ember tele van boldogságos élményekkel egy hely kapcsán, egyértelmű, hogy minden körülmények között jól érzi ott magát. És fordítva. Santa Monica meg olyan, amit sokszor úgy emlegetek: az ok nélküli boldogság egyik színhelye életemben. Hogy mennyire ok nélküli ez a boldogság, nem is fontos, csak az, hogy Brighton után, Zsuska barátnőmmel való találkozásunktól is feldobva, napsugaras élmény Los Angelesben landolni másnap. Bár érdekes, és fotós számára izgalmas is az L.A. skyline, a belváros kontúrja a délutáni napsütésben leszálláskor, maga a város különösebben nem érdekel.

Photo by Artur Dancs

La-La-Land

 

Nekem L.A. , a „La-La-Land” jelentheti ugyan ezt a skyline-t a hollywoodi és a Santa Monica-i hegyekkel a háttérben, de elsősorban a tengerparti életet, ami ugyan New Yorkban is megvan, de a nyugati part merőben más a keletitől, és nem csak fekvésében és domborzatában, hanem mindennemű hangulatában is. Nekem Los Angeles jelentheti Santa Monicát, Malibut vagy épp Beverly Hills vagy Hollywood Hills titkos zeg-zugait, ahová sokan szívesen álmodnák magukat, és ahová magam sohasem álmodtam magam, és mégis eljutottam. Szeretem azt mondani: egy véletlen folytán. De persze, ugyanakkor azt is tudom, hogy véletlenek nincsenek.

Elkényeztet engem Los Angeles azzal is, hogy a szobám többnyire a már említett tablót nyújtja: jobbra a távolban a belváros kontúrja, szemközt a hollywoodi hegyek, balra a percenként óriásgépeket eregető reptér, s messzebb a távolban Santa Monica hegyei és tornyai, ahol az óceánt sejteni lehet ezen a képen. Amilyen grandiózus az ablakban állva körbetekinteni, annyira nem befogható ez egy fotón, még akkor sem, ha panorámába próbálja az ember sűríteni, fel is adtam, hát, és csak élveztem a kilátást az alkonyban. De nem sokat, csak pár percet, mert napnyugtára lenn akartam lenni az óceánparton.

Pezsgő élet és nagy hangulat fogadott Santa Monicán, és ehhez abban a pillanatban a legkevesebb kedvem sem volt, nem erre az oldalára vágytam az óceánparti életnek. A duhajkodó turistákat hamar magam mögött hagyva indultam el a magas parton felfelé északnak, és minél távolabb voltak a vendéglők és teraszok, annál kellemesebb lett az este, s úgy ritkult a tömeg is. Már csak a futkározó helybéliek és romantikázó szerelmesek jöttek szembe a pálmasorral szegélyezett sétányon. A magas szirtfal – vagy ahogy itt mondják, a „palisade” – meredeken hajlik az alant, a tenger szintjén kanyargó látványos tengerarti útra, a Pacific Coast Highway-re, amely Kalifornia állam egyik kiemelt fontosságú látványossága, az általa nyújtott kilátás szépsége folytán. Az út túloldalán, a tengerparton is vannak házak, egy egész sor palota sorakozik alant, és onnan az autópályán átívelő gyalogos hidak segítik át a járókelőt a szirtre és fordítva.

Photo by Artur Dancs

 

Éppen csak elértem a naplementét. De micsoda naplemente volt az! Mit is csodálkozom rajta, hisz a tengerparti alkonyok mindig lenyűgözőek. A korlátra támaszkodva percekig bambultam bele a tájba: előttem a végtelen kék óceán, balra a Santa Monica Pier hangos vidámparkja, jobbra a kanyarban a hegyek és a távolban Malibu fényei a széles ívben kanyarodó öbölben. Azt hiszem, sohasem fogok tudni ezzel a látvánnyal betelni. És ahogy haladtam előre, úgy borult a tájra a kék sötétség utat adva a milliónyi csillagnak, a település apró fényeinek a távolban. A sétányon nem volt fényözön, csak épp annyira volt megvilágítva, hogy az ember ne veszítse az ösvényt szem elől, okosan gondolták ezt ki, mert így könnyebb a tájban gyönyörködni, a lenyugvó nap utáni pazar égi játékban, az öböl megnyugtató morajlásában. Innen fentről nézve, az autópálya is csak egy kígyózó fénycsík, a zaja nem hallatszik a magasba. Az ég nem fekete csak mélykék, és a fölém tornyosuló pálmafák tették még hangulatosabbá, mint valami magasra tartott napernyők. A Pacific Palisades-hez érve Santa Monica szirtsétánya véget ér, és bekényszeríti az embert a házak közé. A magasban húzódó útról a kanyonba letekintve a megbújt csudaházak álmos fényei köszönnek vissza, a csendes utcákat csak a virágillat veri fel, és a tavaszillattal vegyülő sós óceánszag. Néha arcul legyint egy-egy langyosabb fuvallat is, a napközben felmelegedett utcák felől, és ebben az esti káprázatban teljesen elfelejt az ember mindent, ami kedvét szegheti. Ez lehet a titka ennek a feltételen boldogságérzetnek.

Photo by Artur Dancs

 

Későre jár, mire visszaérek a szállodai szobámba. És egyébre sem vágyom, mint hogy egy pohár konyakkal a kezemben lefekvés előtt felkuporodjak az ablakpárkányra, és mintha egy nagy képernyőn nézném, tekintetemmel befogjam az éjszakába burkolózott giga-várost. Olyan érzés, mintha egy nagy poszter része lennék. A mindennapi meséink egyike.

(folyt. köv.)

Barátságról, Londonról és fülemilékről


Photo by Artur Dancs

A London-szindróma

Az életben sokszor átesünk a ló másik oldalára, ha félelmeinkről van szó. Az én egyik legnagyobb félelmem a csalódás. És annak érdekében, hogy elkerüljem, meg hogy egyáltalán ennek a szorongásnak ne tegyem ki magam, előfordul, hogy ösztönösen elkerülöm a lehetőségét is egy rég várt álom beteljesülésének. Valami ilyesmi a helyzet Londonnal is. Gyermekkorom óta tudtam, hogy nekem oda el kell mennem, és mégis ügyesen elhallgattattam ezt magamban. Az a London, ami bennem élt, minden bizonnyal, nagyon rég nem létezik, és az, amit ehelyett kaphatnék, talán az említett csalódottság érzéséhez vezetne. Így gondoltam. És azt is gondoltam, hogy ha van olyan, hogy lélekvándorlás, akkor minden bizonnyal előfordultam már Londonban valamelyik előző életemben.

Rengeteg időszak volt az életemben, amikor nem jelentett volna emberfeletti megterhelést számomra elutaznom Londonba, és szembesülni vele, mégis egyéb irányba indultam el mindig, és még csak azt sem tudatosítottam magamban, hogy jólesnék ellátogatni oda.

Amióta a Crew Control gondviselése alatt vagyok, nem is kell gondolkodnom ilyeneken, van egy remek ürügyem oda menni, ahova éppen kell, és nem okolhatom magam akkor sem, ha csalódni kell. Úgy gondolom, sokminden más mellett, legalább ezt a felelőséget jó letennem a vállamról. És a Crew Control egy elernyedt reggelen úgy találta szükségesnek, hogy Londonba utaztasson. Az ember, amikor tartalékosként ücsörög otthon, és várja öt órán keresztül puccbavágva, hogy elküldik-e valahová, lényegében minden adósságát feldolgozza magában, azt is, ami csak ezután lesz. Sőt, a jövő havi számlákat is előre kifizeti, és elrendezi a csatos pléhdobozban – ami mellesleg Londonból van – az elmúlt 6 évben kapott képeslapjait. És miközben ott ücsörög kinyalva, utazótáskával becsomagolva hideg és meleg éghajlatra egyaránt, pokolba kívánja az egészet, legszívesebben csak aludna, vagy elrohanna mindenhova, akárhova, csak el innen, ahol meg sem hallani a telefon csörgését. Vagy ha csörögni akar, akkor meg csörögjön, essünk túl rajta. És akkor csak beesik egy London…

Csak óvatosan örvendeztem London kapcsán. Ha őszinte akarok lenni, félre is tettem magamban a tényt, hogy éppen oda utazom, és sokkal inkább az lett fontosabb ebben az útban, hogy jóbarátommal fogok végre találkozni, Zsuskával.

Zsuska

Nem tudnám megmagyarázni, miért emlegetem Zsuskának, amikor valójában nem szólítom így ifjúkori barátomat. De azt hiszem, bennem épp az a jó, hogy nem lehet mindent megmagyarázni velem kapcsolatosan, legalábbis nem ésszerűen.

Zsuskával meg pont úgy jártam, mint az összes többi nagyon közeli barátommal is. Ha ő nem közelít felém, akkor én simán továbbsétálok dudorászva. Bevallom – ha már ilyen vallomásos hangulatviharba keveredtem – hogy van néhány ember az életemben, akiket nagyon szeretek. Vannak közöttük olyanok, akik tudják ezt, az a néhány barátom, és vannak, akik nem, és talán sírba viszem magammal a szeretésemet, anélkül, hogy megtudhatnák. Azok, akik tudják, hogy szeretem őket, azért tudhatták meg, mert odajöttek hozzám valamikor. Vagy odahívtak magukhoz. És én történetesen odamentem.

Zsuskának – immáron maradjunk ebben – ha belegondolok semmi szüksége nem volt rám, és nem hiányoztam volna nagyon az életéből akkor sem, ha nem csöppenek bele, az iskolában neki megvolt a maga baráti köre, és sokmindenki másnak is megvolt a magáé. Nekem nem volt, és nem is törekedtem ilyesmire. Ez mai napig megmaradt bennem, nem cimboráskodom különösebben a munkahelyeimen sem, magamtól szinte biztosra vehető, hogy nem kezdeményezek senkivel közelebbi kapcsolatot. És itt kicsit visszaérkeztünk a London-szindrómához. Azonban az élet igazolta, hogy szerencsére nem mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogyan azok rajtam múlnának. Az iskolával különben is úgy voltam mindig, hogy éljük túl, aztán majd lesz valahogyan. Hazudnék, ha most könnyes szemmel arról kezdenék nosztalgikus tragikumokban írdogálni ittenség, mennyire vágyom vissza az iskolapadba meg a diákévekbe… Egyáltalán nem. És nekem a barátaim akkor azokra szűkült, akikkel felnőttem a nagyanyám udvarán, és pár felnőtt, aki beemelt a gyermekként előkelőnek látott felnőttvilágba, és haverkodtak velem.

Photo by Artur Dancs

Egy régi-régi szilveszter

Visszatérve Zsuskához, valamiért ő odahívott magához, és én meg nem bántam, mert éreztem, hogy nagyon tudnám szeretni. Bár, legkevésbé sem hiteles ez a szeretés, ha az ember a másikat egy vastagnyelű hatalmas esernyővel kopácsolja, legalábbis a drága Laci bácsi, Zsuska édesapja igencsak szigorúan elővett egyik alkalommal, amikor színházból az eső miatt a nagy esernyőmmel hazakísértem Zsuzsit. Az esernyőt valami holland segélycsomagból szokotálta akkoriban Juliska néni (aki minden jel szerint mégiscsak a mennybe ment) és hat lejért adta el nekem. Az ernyő az akkori esernyőpiac tekintetében gigantikus volt. Ha nem fekete lett volna, hanem csíkos és szivárványos, nyáron napernyőnek is lehetett volna használni sörteraszokon. Egyszer megmértük, heten lehetett szinte esőmentesen aláférni. És ha nem lettem volna akkor is jó húsban, én lettem volna a korabeli Mary Poppins. Mint olyan, az ernyő masszív gyártmány volt, és erős karok kellettek hozzá egyensúlyban tartani, főleg, ha a szél is fújt. El ugyan nem fújt volna bennünket, mert Zsuzsi belémkapaszkodott, engem meg amúgy sem visz a szél el könnyen, viszont a széllökések azt eredményezték, hogy egyensúlyozás közben az ernyőrúddal nagyokat koppantottam Zsuzskám fejére. Laci bácsi szigorúan nézett rám a szemüvege fölött, és mondta:

– Én rád bíztam a lyányt, Ufikám, mert azt hittem, hogy megbízható fiú vagy. De te összepüfölöd a fejét nekem az esernyőrúddal… Hát, nincs itt elég baj amúgy is?….

Bár, ha már Laci bácsi került szóba, nem mehetek el amellett a húsvéti párbeszéd mellett, amikor locsolkodni voltam – óh, az micsoda élmény volt! Persze, mindenki utálta a locsolkodást, és mégis mindenki várta, a fiúk is, a lányok is. És mivel a város másik végében laktak, Zsuzsiékhoz későn értem el. De azokban az időkben nem kellett előzetes bejelentés és határidőnapló ahhoz, hogy a barátaidat meglátogasd, és a késő sem volt késő, legfennebb, ha már a család aludt, a konyhában röhögtünk hangosan, de visszafojtottan. Akkor még nem aludt a család. A húsvéthétfőkben voltak megszokott körök, az ember délelőtt óvatosan evett, délután már hagyta, ahogy jön, csak be ne rúgjon, mert éjszakáig sok helyre el kell még jutnia. És estére valamilyen rejtélyes módon, az egész napi ételorgia ellenére is, az az érzése támadt, éhes. Így ültem asztalhoz Zsuskáéknál is, és Zsike néni mindenféléket teremtett elém, Laci bácsi meg tévét nézett, és néha elejtett egy-egy anekdotát is felénk. Aztán Zsike néni valamiféle unszolására azt találtam mondani, hogy:

– Köszönöm, azt is megkóstolom később…

Mire Laci bácsi felhorkant a tévésfotelben, és kikerekedett szemekkel rám nézett:

– Később?!! … Már ne haragudj, hogy megkérdezem, Ufikám, de MEDDIG akarsz nálunk maradni?

Ezek a kis kacagságos történetek csak töredékei a rengeteg vidám pillanatnak, amit együtt töltöttünk az évtizedek során Zsuskával – és olykor a bűbájos szüleivel is.

Az érettségi és a rendszerváltás közösen azon volt, hogy ahányan voltunk, annyifelé hajigáljon szét a világban. Zsuskával sokszor hosszas kihagyások után találkoztunk, de a mi kapcsolatunk olyan, amilyen csak nagyon kevés emberrel lehetséges az életemben, hogy akármelyik pillanatban fesztelenül és körülményeskedésektől mentesen ugyanúgy és ugyanonnan tudjuk a beszélgetést folytatni, ahol valamikor abbahagytuk. Végülis ez a legárulkodóbb jele a barátságnak. Ő mind ritkábban járt haza, Pesten találkoztunk kisebb-nagyobb kihagyásokkal, majd amikor Londonba költözött, a találkozásaink a szatmári véndiáktalálkozókra szűkültek. De a világ kicsi. És bizonyos emberekkel találkozni kell akkor is, ha ez olyan ritka véletlen formájában is jön elénk, amit megszervezni sohasem tudtunk volna előre… Vasárnapi alkonyban vezettem hazafelé Csíkszeredából egy júliusi estén, és a nyáresti bogáresőt igyekeztem a szélvédőről tisztogatni menetközben, és a velem szemben lenyugodni készülő nap is belevilágított a szemembe Korond kacskaringós határában, amikor egy lovasszekér került elém a folytonos záróvonalú útszakaszon. Zajos társaság utazott a stráfon, de a szemből sütő nap verőfényében nem tudtam egyebet kivenni, csak körvonalakat. Sokáig araszoltam a szekér mögött, amíg valamelyikünk megviláglott, és felismertük egymást. Két barátom, Zsuska és Adrien visított rám örömmel ujjongva a szekér tetejéről, ahol Adrien családja is ott kuporgott. Adrienhez is régi és erős kötelék fűz, mint Zsuskához – és erről más alkalommal bővebben fogok mesét mondani. Ők ketten gyakrabban találkoztak az évtizedek során, de ha együtt voltak, valamiképpen – a mind fejlődő technika segítségével – engem is bekapcsoltak a jólétükbe. Már a baráti jólétbe. Mert különösebb gazdagság egyikünkre sem szakadt a külföldre való távozással. Korondra is pár napra érkeztek nyaralni. Nem is emlékszem, a Korondon eltöltött néhány órát követően, volt-e alkalmunk mind együtt lenni valahol a világban – hacsak nem még egy utolsó véndiáktalálkozón, Amerikába való áttelepülésem előtt.

Amikor kijöttem, Zsuska már rég túl volt a nehéz kezdeteken Londonban, és noha őt sem vetette fel a jólét, amikor a legkritikusabb pillanatokat éltem meg New York-i megkapaszkodásom idején, gondolkodás nélkül nyúlt felém a segítő jobbja. Emellett pedig néha csak úgy kis pakkok érkeztek a postával, királynős bélyeggel. Mekkora öröm volt az első csomagomat átvenni Amerikában! Ha csak egy csoki is volt az, mennyivel édesebb volt egy jóbarát részéről azokban az embert próbáló időkben. Elmondhatatlan érzés volt, amikor hosszas tervezgetés és halogatások után, három évvel azután Zsuska érkezésére készülhettem New Yorkban. Szabadnapokat intéztem és előkészültem mindenféle izgalmas meglepetéssel, amit akkor barátomnak nyújthattam, aki lényegében az első volt, aki barátaim és szeretteim közül – anyámon kívül – hozzám ellátogatott. Azóta is.

Anyu akkoriban utazott haza és kellemes őszt hagyott maga mögött New Yorkban. Ha valaki megkérdezi, mikor érdemes New Yorkba jönnie, azt szoktam felelni, mindenképpen ősszel. Vagy tavasszal. Talán mert én magam is ősszel szerelmesedtem bele a városba, és mert talán a két legelviselhetőbb évszak New Yorkban az átmeneti. Már, amikor van. A dolgok aztán mégis másként alakultak, mert Zsuska érkeztével egyidőben a Sandy hurrikán is megérkezett. New Yorkot előtte való évben az Irén is utólérte, és akkora felhajtás volt, aztán mégsem lett egy kiadós esőnél bővebb hozadéka, hacsak az nem, hogy beázott az akkori szobám plafonja. A Sandyt sokáig senki sem vette hát, komolyan, mi sem, csak vicceskedtünk vele.

Annyira örvendtem Zsuzsinak, hogy a reptéren elfelejtettünk leszállni az AirTrain-ről, és sokáig körbe-körbe jártunk a Kennedyn, miközben mi kipirult arccal röhéncseltünk a világ és a saját dolgainkon a térdünket csapkodva. És mivel Halloweenre készült a város, már a metrón fura embercsoportokba botlottunk – már amikor a körözést befejeztük a reptéren. El is kezdtük a városlátogatást, valahogy ki is ment a fejünkből a hurrikán, csak az volt a figyelmeztető jel, hogy délután négykor kitessékeltek a Central Parkból bennünket azzal, hogy zárni kell a parkot a közelgő fertelem miatt. Estére a lift sem működött a házban, amiben nem volt ugyan semmiféle logika, de az amerikai szemellenzős idiotizmussal nem érdemes a kesztyűt felvenni – ezt Zsuzsi is gyorsan belátta – és gyalogosan négykézláboltunk fel a tizenkettedik emeletre, majd a tüdőnk is utólért, amit útközben kiköptünk.

Másnap már esett, de még mindig felületesen fogtuk fel, bár a boltokat addigra lecsupaszították a népek, mi csak egy köteg ivóvizet hoztunk fel. Anyu hazautazása előtt hagyott főtt ételt és egyebeket a hűtőben, amit mi elégségesnek találtunk egyelőre. És amíg mások izgatottan követték a hiradásokat, mi meghitt hangulatban sütöttük a hagymáscsirkét. Mivel televízióm nincs, az internetről értesültünk fokozatosan a tragédiáról, amit Sandy okozott útja során, de nem is sejtettük, hogy ez a hurrikán igazából New York-on fog csattanni.

És ha az erős széllökésektől imbolygó épület nem volt elég, az ablakból láthattuk, amint az East River egyszer már nem vette be a kanyart az Avenue C végében, hanem simán áthömpölygött a város déli részét ellátó transzformátor-telepen. Na, az már csattanás volt, és látványos fényjáték, amit követően – az ablakra tapadva láthattuk – Manhattan sötétségbe borult. Csak a szél kísérteties hangja hallatszott és a kijárási tilalmat megerősítő rendőrök.

Zsuska hat napra jött New Yorkba, ebből ötöt ültünk áram- és vízszolgáltatás nélkül. New York semmiképp sem a barátságos oldalát mutatta meg neki, a pusztítás nyomait hosszú hónapokig takarították el a városból. Tömegközlekedés sem volt, gyalog mászkáltunk be elmondhatatlan távokat, törmelékeken, kidőlt fákon átlépdelve, esténként gyertyafény mellett üldögéltünk, és hosszasan beszélgettünk, kiapadhatatlanul, és noha mindeketten csalódottak voltunk az elmaradt utazgatások és csavargások miatt, egy kicsit úgy fogtuk fel, egymásra kaptunk egy kis időt ezzel a nagy romlással.

Photo by Artur Dancs

Brooklynban a vihar után

A hurrikános New York-i látogatás óta nem találkoztunk, érthető tehát, hogy milyen izgalom fogott el a hírre, hogy a londoni munkautazás margóján egy teljes délutánt együtt tölthetünk.

Fülemilék és a Buckingham tulipánjai

A londoni röpke 24 órámba annyi minden belefért, hogy magam is örömmel emlékszem minden pillanatára. Elkezdve onnan, hogy a szállodánk egy régi kastély-üdülőre emlékeztető kis hely egy, a nagyvárostól kívül eső, vidéki település tövében zöld fűvel és virágzó nárciszmezőkkel, csivitelő madarakkal, folytatva azzal, hogy miután a színtiszta londoni csapat elvált tőlünk a reptéren, a Thaiföldre települt francia származású pilótával vonultunk be a patinás szálló recepciójára. Nem mellékes az sem, hogy a londoni legénység lényegében csak egy igazi britet foglalt magába, volt a londoniak közt azonban lengyel, román, brazil, spanyol és olasz ehelyett. A recepció akár egy Miss Marple film díszlete is lehetett volna, sőt, az egész szálloda is. A bejárattal szemben, a hallban egy kandalló uralta a teret, mellette koncertzongora, a hallba nyíló roppant hangulatos bár bejáratánál, odébb elegáns vendéglő előkelő vendégekkel, akik ebédeltek éppen halkan társalogva – gondolom, időjárásról és politikáról. Egy szökőkutas, vízeséses terasz is nyílik a vendéglőből, ami éppen napsütésben fürdött.

Photo by Artur Dancs

– Uram, ön módfelett szerencsés: elkapta azt az egy napot, amikor Londonban nem esik, sőt, mi több, ragyog a nap – fogadott a recepciós.

– Pedig direkte hoztam ernyőt magammal.

– Pompás! Meg kell jegyeznem, nagyon bölcs döntés volt az ön részéről. És ha ajánlhatnám, amennyiben úgy gondolja, hogy beutazik a városba, feltétlenül vigye magával. Tudja, erre mifelénk sosem lehessen tudni. Az eső akárhonnan eleredhet, és roppant módon rosszul esnék tudnom, hogy ön esetleg valahol áldozatául esett a szeszélyes időjárásunknak.

– Óh, igen – válaszoltam – magam is eképpen terveztem a városba való utazásomat.

– Nagyszerű! Ebben az esetben már csak az időpontot kell egyeztetnünk, hogy a sofőr itt legyen, amint ön készen áll az utazásra.

És ennyi emelkedett báj mellett ott volt még számomra a találkozás Zsuskával és ezzel együtt Londonnal is, mindennek a tetejébe! Örömében az ember zabolátlanul elragadtathatja magát, és akár olyan esztelenségekre is kiterjedhet felelőtlensége, hogy felfal egy vegetáriánus szendvicset. Az én derűm és jókedvem márpedig olyan széles volt, hogy kettőt is felfaltam ama bizonyos förmedvényekből, és noha semmi jelét nem fedeztem fel bennük szezám magnak, a jelek egyöntetűen arra mertek következtetni, hogy mégiscsak volt valami, ami olyan heves allergiarohamot váltott ki belőlem, hogy nem győztem a gyógyszert magamba hajigálni. Aki – legalább a korábbi bejegyzések tükrében – napirenden van allergia-állapotommal, az tudja, mivel jár ez: felpuffadás, sebek, vörös foltok, majd gyógyszer után sok víz, nagyon sok víz… és ezt követően pedig órákon át tartó intenzív és makacs vizelési inger. A gyógyszer mellékhatása pedig ellenállhatatlan álmosság. Nekem a két szendvics miatt két gyógyszert is be kellett vennem, a hatás tehát még érdekesebb volt…

– Miért csináljátok ezt velem…? – sóhajtott fel Zsuska, és felelevenítette, hogyan hozta rá a frászt Adrien is egy korábbi látogatás során, majd kissé csalódottan hozzátette, le is fújhatjuk a programot, és majd legközelebb…

Erről, persze, hallani sem akartam, és amikor a göbjeim múlni kezdtek, összeraktam magam, és lementem a ház elé, ahol tudtam, hogy a sofőr már vár rám. Hogy a vizelési ingerrel valahogy zöldágra vergődjek az egyórás utazás során, úgy döntöttem, engedek a másik mellékhatásnak, és amint beszálltam az autóba, azonnal el is aludtam, és már csak a Big Ben látványára ébredtem meg, amikor az autó befordult a Waterloo pályaudvar elé.

Photo by Artur Dancs

Amint említettem, soha nem jártam azelőtt Londonban, – hacsak nem a lélekvándorlás kusza útjai során valamelyik előző létemben – mégis első pillanattól otthon éreztem magam, és ismerősként köszönt vissza rám minden a tavaszi hangulatban nyüzsgő utcákon. New York után, nyilván nem a nagyvárosi légkör az, ami megfogott, hanem éppen az, hogy olyan elegánsan és stílusosan nagyváros London, ahogyan én azt szerettem volna. Tehát semmi sem okozott csalódást, kifújtam magam, hogy ezt is megúsztam. És már csak a legszebb izgalom volt hátra, a találkozás barátnőmmel. Olyan ügyesen körbetoporogtam a Waterloo-t, mintha sztepptáncos lennék, mert amikor hittem a szlogennek, hogy minden egyébre ott a MasterCard, csak egy dolgot felejtettem el, névszerint, hogy az öreg Európában pisilni még mindig csak pénzért lehet. Készpénzért. És ha ezt olyan otthoni helyeken, ahol például Berta a (WC)-ajtónálló, lehetett hitelben pisilni, vagy egyéb módon elrendezni a szükségleteket, akkor Londonban ezt nem lehetett, mert a beléptető kapu csakis a királynő fejével ellátott pennikkel volt hajlandó megnyílni. És bár nem sok a harminc penni, ha az ember nagyon (de nagyon) megszorult helyzetben van, ha nincs, akkor biza, az is soknak tűnik. Egy húszdollárost is feláldoztam volna egy pisilésért, de azt meg nem voltak hajlandóak elfogadni, csak ha megmutatom az útlevelemet – ami nem volt nálam. Román koldus meg éppen elég volt mindenfelé, nem találtam jó ötletnek, hogy a járókelőket lájmoljam meg harminc penniért, inkább imádkoztam, hogy Zsuska ne késsen sokat.

Ha közöttünk bármennyire is protokolláris viszony lett volna, biztos, hogy inkább elfutok világgá, mintsem azzal nyissam a társalgást a nagy viszontlátás-ölelkezésből kibontakozva, hogy kérek gyorsan harminc pennit pisilésre. Persze, hogy ezen aztán órákig meg évekig is el lehet röhögni, de abban a pillanatban ez komoly kihívás volt.

Amennyiben azt mondtam, Londonnal találkoznom olyan volt, mintha mindig is ismertem volna, Zsuskával a találkozás talán még ennél is sokkal magától értetődőbb volt, annyira természetes, hogy ahhoz hozzátenni már nem is sokat lehetett volna. Lehettünk volna akár az Universului sarkán, valahol egy zuglói kisutcában, a Fifth Avenue-n, vagy éppen ott, a Waterloo bejáratánál. És már javában benne voltunk a mondásokban, amikor rájöttünk, hogy mennyire természetesen folyt az egész, mintha soha el nem váltunk volna. A gyógyszer még hatása alatt tartott, Zsú pedig nehéz munkanap után sietett a randinkra, mindketten szükségét éreztük egy erős délutáni kávénak. Éppen a Big Ben alatt elsétálva akadtunk egy kávézóra, és miközben a mazsolás pogácsát kiválasztottuk a kávénk mellé – természetesen, magyarul vidámkodva mellé – nem kis meglepetésünkre a pincér is hibátlan magyarsággal szólt hozzánk, csak hogy ne felejtsük el, mennyire kicsi is a világ.

Photo by Artur Dancs

Biztos, hogy a város akkor is szép lett volna nekem, ha esőben és magamban járom be a helyeket, de hogy szelíden alkonyodó, kis futó szemerkéléssel fűszerezett, napsugaras délután volt barátom társaságában, olyan meseszerűen széppé tette az egészet, hogy a királynő tulipánjai is mosolygósabbaknak tűntek a Buckingham palota előtt.

Zsuskával az életeinkről beszélve – mint ahogyan azt a Sandy sötét napjaiban is tettük bevackolva magunkat a hűvös szobámban New York tetején – mindent hajlamosak vagyunk vidámságba burkolva újraélni, legnagyobb kínjainkat is. Őt sem kímélte a sorsa az évtizedek során, egyikünknek sem volt fényes diadalmenet a karrier és a magánélet sem. Mégis, amikor erről beszélünk mi ketten, az egész olyan derűs és vidám ruhát ölt, hogy hajlamosak vagyunk akár átértékelni is dolgainkat, és egy ilyen beszélgetést követően azzal elválni – akármennyi időre is – hogy az életünk mégiscsak csodás, és mennyire szerencsések vagyunk azokhoz képest, akik nem is tudatosították magukban, hogy esetleg szürkeségben élnek és lényegében boldogtalanok. A mi életeink, nehézségeikkel együtt – annyi színt és élményt hoztak már eddig is, hogy senkivel nem cserélnénk el azt a pillanatot sem például, amikor csapzottan és fáradtan, hosszas gyaloglás után egy brooklyni ház lépcsőjén ücsörögve majszoltunk egy sajtos hamburgert egy tasak sültkrumplival…

Nem is nagyon búcsúzkodtunk a hosszú séta után, csak annyira, hogy elég legyen hazatérni a szállodámba, vidékre. Kellemes áprilisi este volt, kitártam az ablakot, hogy a légkondícionáló helyett a frissen vágott fű és a nárciszillat tegye kellemesebbé a szoba levegőjét. Egy ideig az íróasztalnál matattam és teát ittam, és miközben a fotókat böngésztem végig, olyan végtelenül kellemes érzés töltött el, hogy az ablakom alatt megszólaló fülemile már csak ráadás lehetett. Kihajoltam, hogy jobban halljam, és ő meg annál hangosabban csattogott – egyúttal jelezve, mennyire későre jár az idő.

Álmomban még hallottam a madarak énekét, és a harmatos tulipánok is újra eszembe villantak, és semmi más, csak mosolygós arcaink és sok-sok derű és nevetés.

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: