Kevinkedés – azaz elveszve New Yorkban a „Reszkessetek betörők” margóján negyed század távlatából


 

Tulajdonképpen két pillanata volt az én „Reszkessetek betörők”-kultúrámnak. Az egyik 25 évvel ezelőtt, amikor először néztem meg Kevin kalandjait, majd pedig most, amikor másodszor néztem végig a New York-i epizódot. Mindig hallottam, hogy sokaknak már a könyökén jön ki a film, mivel minden karácsonykor meg „kellett” nézniük valamelyik csatornán. Nekem ilyen gondjaim nem voltak, nagyon sok évre visszamenőleg, akár légitársaságnál, akár rádióban, valamilyen módon a karácsony számomra munkanapot jelentett, azon túl pedig inkább szeretteim társaságát élveztem inkább, semmint a filmeket. Huszonöt év távlatából, húsz év New Yorkkal mögöttem, ezeken a békés decemberi estéken módfelett izgalmas élmény volt leporolni a 92-ben készült filmet. Merthogy ma már ez nem egyestés film számomra, és nem is háttérzaj. Hanem biza jelenetenként lapoztam magam rajta napokon keresztül, itthoni estéken, New Yorkban, utazásaim során, Párizsban, Norvégiában, Stockholmban, majd ismét itthon.

home-alone-2-traps-realistic.jpg

A „Lost in New York” ma már korrajz, még ha szabálytalan is, az akkori, kissé kevésbé őrültebb New Yorkról. Természetesen, nem történelmi dokumentumfilm piedesztáljára emelhető, de mindenképp egy bejgliszeletnyi keresztmetszetet nyújt a szeptember 11. előtti – nevezzük békebelinek – New Yorkból. S ez nem csak abban mutatkozik meg, hogy még állnak a World Trade Center ikertornyai, hanem az emberek lazaságában például. A mai énközpontú, okostelefonbarévült, agyonpolitizált, idegvégződéseken táncoló kirakatélet helyett egy még könnyedébben élhető világ háttere előtt követhetjük figyelemmel az erre tévedt gyermek Kevinkedéseit. Persze, nem szabad a filmnek annál több jelentőséget sem tulajdonítani, mint amennyi jár neki. Így azokon a terjedelmes eszmefuttatásokon is át kell siklani, amelyek a film „hibáit” feszegetik mai napig is. Teljes blogok, cikksorozatok, fórumok épülnek arra, hogy bebizonyítsák, hogy a „Lost in New York” egy geográfiai nonszensz, mivel ha a korrekt helyszínek adatait vesszük, Kevinünk egy röpke éjszaka alatt többtucat mérföldet is be kellett volna, hogy szaladgáljon felső- és alsó-New Yorkban. De vajon az alkotók akartak-e hiteles útikalauzt csinálni a filmből? Akartak-e dokumentumfilm értékű történelmi alkotást készíteni Kevin kalandjaiból? Nem hiszem, hogy ilyen igénnyel készült volna ez a kis karácsonyi játékfilm. Nem is szabad eképpen közelíteni hozzá. Hanem csak belevetni magunkat Kevin kalandjaiba, és élvezni azt.

IMG_7772-2.jpg

A karácsonyfa

Én legalábbis ehhez kaptam kedvet a film megtekintése után, negyed évszázad távlatából. Felkutatni szentestén, karácsony idusán Kevint, az ő szemével kitekinteni a mai New Yorkra. És arra gondoltam, a kamerámmal együtt elviszlek benneteket is magammal.

Kevin a LaGuardián érkezik New Yorkba. Sok évem kötődik a LGA reptérhez, így nem volt nehéz már az elején megállapítani, a film egyetlen kockáját sem forgatták ott. Egyrészt a chicagoi O’Hare repülőtér terminálját láthatjuk, majd pedig egy landoló gép mögé vetített, a Queens-béli Long Island Cityből fotózott Manhattan-panorámás hátteret. Mivel sok időt töltöttem Los Angelesben, azt is elárulhatom mellékesen, hogy a Miami-i MIA reptérként feltűntetett homlokzat sem az, ami, hanem a Los Angeles-i LAX repülőtér terminálja. De nem is ezek az érdekesebb részei az észrevételeimnek ezzel kapcsolatosan. Amikor Kevin kinéz a filmbéli terminál ablakán, New York, azaz Manhattan skyline-ját látja, középen a zöldes színű ENSz- palotával. Nyilvánvalóan Long Island City valamelyik akkor már létező toronyépületéből – számításaim szerint a mai Citi-buildingből készülhetett. Az éles szeműek észrevehetik a ma is álló Pepsi Cola neonreklámot, amelyik az első Pepsico gyár emlékét hivatott őrízni az akkor még New York-i külvárosban. A neonreklám hátból látható a távolból. Ma már képtelenség lenne elkészíteni azt a fotót. Az egykor elhagyatott, részint raktárépületekből, másrészt meg mezőkből álló terület ma már egy pezsgő új városnak adta át a helyet.

 

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Emlékszem, New Yorkba költözésem idején nagyon szerettem lemenni a víz partjára ott, a Queens-béli oldalon, és a környék csendjében bámulni az East River túlpartján morajló-nyüzsgő várost. Ma már csend a legkevésbé sincs LIC-ben, a mezők, a dokkok és raktárak helyét üvegpaloták, égre meredő, megfizethetetlen toronyházak vették át, yuppie-k, fiatal és gazdag, menő szakmában dolgozó népesség lakja. Manhattan panorámát, persze, ma is lehet fotózni, de csak közvetlenül a partról, a toronyházak falat emeltek Queens oldalán a folyóig. Hogy a Pepsi-reklám is háttal belelógjon a képbe, be kellene kérezkednünk valamely luxuslakás lakóihoz, akik épp méterekre a neonreklám mögött laknak. Bár, nem vagyok meggyőződve róla, hogy sikerrel járnánk.

Kevin – hogy nyomatékosítsuk Long Island Cityt – a Queensboro-hídon taxizik be a városba. A híd Queenst Long Island Cityn keresztül Manhattan belvárosával köti össze a 60. utcánál landolva az East Midtownban. Az egyperces montázsban aztán feltűnik a Radio City Music Hall, ahol ilyenkor, karácsony idején a New York Rockettes revűműsora tekinthető meg hagyományosan, újévkor pedig világhírességek koncertjének otthona a patinás terem. Ezt a világ televíziói későbbi időpontban szokták is közvetíteni.

 

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Mielőtt a már említett ikertornyokhoz menne a Downtownban, Kevin Chelsea-ben is megfordul, a tévhittel ellentétben ugyanis, az Empire Diner nem az Empire State Building környékén van. A diner (ejtsd: dájner) az a tipikus amerikai stílusú étkezde, amit a filmekből oly jól ismerhetünk. Kissé retró hangulatú, olcsóbb, mint az éttermek és vendéglők, változatos napi menüvel. A New York-iak többsége rendszeresen dinerekben étkezik, legjellemzőbb ez az Upper East és Upper West Side-on, de, mint mondottam, Chelsea-ben is túlélt egy-két diner, közöttük az Empire is. Ha szerencsénk van, a napi menüben „goulash paprikash” is el-elkapható, ami lényegében se nem ez, se nem az, hanem nokkedli csirkepörkölttel. Ha tovább követjük barátunkat manhattani csavargásában, akkor a Chinatownba kerülünk. Kevin ugyanis beugrik tűzijátékért (vagy petárdáért?) a Mott Streeten egy üzletbe. Sok turista ejti útjába a manhattani kínai negyedet. Azért hangsúlyozom, hogy manhattani, mert ma már a nagyobb kínai közösség Queensben, a Flushingban lelhető fel, és ha valaki veszi a fáradságot, és oda elutazik, remek kulináris élményekben lehet része, és kevésbé kommersz, annak is kisebb az esélye, hogy megvágják árban… Nagyon sokan, akik a régi kiadású turistakönyvek alapján tájékozódnak, leragadnak a Canal Streeten, mint a kínai negyed főutcájában, amelyik a Manhattan-hídba torkollik, és fontos összekötő útként New Jersey állam felé halad a Holland-alagúton át. Kevesen tudják, hogy a Canal Street egyik nagy ütőere New Yorknak, és nemcsak a két államot köti össze a Hollandon át, hanem, ha a Manhattan-híd felé követjük a vonalát, Brooklyn fő sugárútjára jutunk, a Flatbushra, amelyik pedig a maga részéről átvisz bennünket sok mérfőld brooklyni utazás után Queensbe, a Gill Hodge emlékhídon át a Rockaway óceánpartjáig. Előtte elágazik, s egyrészt a Kennedy reptérre, másrészt a Queens-Brooklyn gyorsforgalmi út felé halad. A Belt Parkwayről pedig akár a Verrazano öbölhídra is eljuthatunk, amely Staten Islandre nyúlik át, ahonnan az út szintén New Jersey irányába vezet. Ma már talán nem tervezik a városokat, utakat és hidakat ilyen alapos kimunkáltsággal. Mivel a Mott Street egy kis sétára van tőlem, és mivel az első decemberi cseresznyét, amit ilyenkor már kapni a Chinatownban, meg akartam kóstolni, lesétáltam utánanézni annak a boltnak éppen karácsony napján. Maga az üzlet ott van, nyitva is van, csak már más név alatt fut, s nem annyira petárdákra van szakosodva, ami ma már itt tilos, hanem ajándéktárgyakra.

 

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Kevin útvonalát követve a Battery Parkba, Manhattan legdélebbi csücskére jutunk. Hazavágyódó éveim kedvenc mélázóhelye volt. Ha nem akartam a Rockawayre kiutazni az óceánpartra, akkor ide, a New York-i öbölre és a Szabadság-szoborra nyíló parkba jöttem le honvágyódni. Jaj, de milyen sokszor! … Mostanság is gyakran lejövök ide. Kerülöm a turistaőrület óráit, a reggeli vagy késő esti biciklizéseim egyik útvonala vezet itt keresztül az East River mentén érkezve hazulról. Ebédelni, uzsonnázni szoktam kiülni ide belefeledkezve a távolba, a csapkodó hullámokba, az ide-oda cikázó kompokba, a szobor fáklyafényébe. Gondolataimba. Mai napig bedobom a centet a vízbe, mint húsz éve mindig, ha itt sertepertélek. És a lényeg: nem nézek utána.

Az ikertornyok látványa a filmben mindenkiben más és más érzést ébreszt. 2000-ben láttam őket utoljára, hazafelé tartva a reptérről visszatekintve a naplementében, a tiszta időnek köszönhetően. Hazudnék, ha arról írnék, mennyire végtelen rajongója voltam azoknak az épületeknek. Hisz az Ikrek nem voltak szépnek mondható építészeti remekek – ma már tucatszámra gyarapszanak, sajnos, a hasonló tornyok Manhattanben s mind több ellenérzést is váltanak ki, főleg azok, amelyek a Central Park nepsütését korlátozzák mind jobban. Az Ikreknek a kései felértékelődése a jelképükben keresendő, hiszen leomlásukkal egy megváltozott világ küszöbén kaptuk magunkat, amit nemhogy akkor, de ma sem tudunk teljes határozottsággal befogadni és kezelni. Mint ahogy a régi World Trade Center komplexum sem volt szép, az új sem az. Másfél évtizedre volt szükség, hogy egy másikat felépítsenek, és Amerikára jellemzően, a cél a látvány volt. Nem a célszerűség, hanem az, amit mutatni akarunk vele: nagyobb, erősebb, több. Hívalkodóbb. Emez négy toronyból áll, s a legnagyobb, az magasabb, mint az eredeti tornyok voltak.

 

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

A filmben feltűnik egy másik, ma már nem létező létesítmény, az egykor pezsgő, híres – és nagyon szagos – halpiac. A mostani Seaport komplexum melletti épület megvan ugyan még, a halpiac tizenhárom éve elköltözött a helyéről, ahol majdnem két évszázadig működött az utcáról kapott nevén Fulton Fish Marketként. A New York-i halpiac 1822-ben létesült, és az Atlanti-óceánról érkező kereskedelmi hajók kikötőjében kulcsfontosságű kereskedelmi pont volt. A Fulton Fish Market nem csak halpiac volt, neve ellenére, hanem az akkor legnagyobb renoméjú élelmiszer- és termelői piac az országban. A halpiac árait a kormányzat rendszeresen követte, és referenciának számított a kereskedelemben.  Nyilvánvaló, hogy a maffia-tevékenységek egyik központja is lett ezáltal a XIX. század végére. Sok tűzvészt is túlélt, 2005-ben azonban bezárták, jelenleg Brooklynban működik és egyet, még ennek a bezárása előtt a Bronxban is nyitottak. A Fulton utcai épület sokáig elhagyatottan állt, az elmúlt hónapokban kezdtek sorsa felől gondoskodni. A film jelenete, amelyikben a banditák a halrakomány közül, egy teherautó rakteréből kerülnek elő, éppen itt játszódik, a Fulton és a South Street sarkán, a helyet jól ismerők azonnal kiszúrják a Brooklyn-híd manhattani pillérjét, illetve a Párizs kávéházat is, amelyik 1873 óta sárgállik a folyóparton.

 

 

Ezekre az apró részletekre a filmből minden valószínűség szerint azonban csak a magamfajta megszállottak emlékeznek, és mindeki leginkább a Fifth Avenue-ra, a Plaza Hotelere, a játékboltra és a Central Parkra emlékszik leginkább. Ezekről könnyű beszélni, hisz mind egy helyen vannak, a Fifth Avenue mentén, az előbbiek annak a Grand Army Plaza nevű terén, a park dél-keleti csücskében.

Az első Plaza Hotelt 1883-ban építették, de 1905-ben ambiciózusabb tervekkel állt elő Fred Sterry és Harry Black, akik egy francia reneszánsz château-ra emlékeztető, 19 emelet magas épületet képzeltek el. Az 1907-ben elkészül szálloda nem volt luxusárban, akkor két és fél dollárba került egy szoba, ami jelenlegi árakon is 70 dollár alatt van. Mégis, ma már azt a szobát csak ezer dollár körüli áron lehetne  egy éjszakára kivenni a Plázában. Nem bizonyult elég nagynak, ezért a 20-as években újabb szárny épült az 58. utca felőli oldalon. A patinás szálloda volt Conrad Hilton tulajdona is, aki a Beverly Hilton építkezése során, hogy finanszírozni tudja a Los Angeles-i építkezést a Beverly Hillsen, eladta a Plázát Sonnynak, azaz Sonnabend bosztoni milliárdos üzletembernek, a későbbi Sonesta szállodacsoport megalapítójának. Így akkoriban Savoy-Plaza Hotelként is felbukkan. 1975-ben a Western International veszi meg, és így a Westin hotellánchoz kapcsolódik a Pláza történetének folytatása. Donald Trump 1988-ban vásárolta meg a szállodák Mona Lisáját, ahogyan akkor ő nevezte a Plázát. Nem véletlen tehát, hogy a filmben az akkori tulajdonos, Trump is feltűnik egy pillanat erejéig, amikor Kevin a Plaza hallján  át futva érmés telefon után kutat, hogy foglalást intézzen magának a hotelbe. Trump után a szaúdi herceg birtokolta a szálloda többségi értékpapírjait, majd izraeli kére került, nemrég, ezév őszén egy quatari sejk illesztette nemzetközi vendéglátó-portfóliájába a Plázát. Marlene Dietrich is volt a szálloda vendége és Liza Minnelli nemhogy csak sokszor előfordult itt már befutott színésznőként, de gyermekkora is ideköti, hisz, míg édesanyja, Judy Garland a Brodwayn fellépéseit intézte, a kicsi Liza a Plázában lakott.  Egy városi legenda szerint Molnár Ferenc is lakott a hotel manzárd részében, és állítólag azt tartotta, nem az a fontos, hol laksz, hanem, honnan lépsz ki az utcára. Erre vonatkozó tényszerű bizonyítékokat a kutatásaim során eddig nem találtam.

 

Ha barátaim járnak a városban, szívesen Kevinkedem velük is, és belógunk a Plázába egyet tekeregni a süppedős perzsaszőnyegeken, és megejteni egy-két emlékfotót. Onnan indult ez, hogy egyszer anyuval szöktünk be. Én is kíváncsi voltam ugyan mindig a hotel belsejére, de bemenni csak akkor mertem, amikor egyszer velem volt. Nehogy engem is megkergessenek azok a szigorú alkalmazottak szégyenszemre. Ami a filmet illeti, Kevin valóban a szálloda egyik szobájában lakott, a jeleneteket ott is vették fel a helyszínen, még ha nem is feltétlenül a 411-esben. A medencés felvételt és a film végi lakosztályos jeleneteket azonban már nem New Yorkban, hanem Chicagoban rögzítették. Mint ahogy – és elnézést, ha bárkit is elkeserítek most – a játékbolti jeleneteket is. A Plázával átellenben volt ugyanis a híres FAO Schwarz játékbolt. Mit bolt…játék-királyság! A filmben erre utalnak haloványan, bár oda nem kellett volna Kevinnek sem limuzinnal mennie, hisz csak az úttesten kellett volna átmennie. A filmbéli játékbolt homlokzata emlékzetet ugyan a Fifth Avenue-ra, az mégiscsak Chicago belvárosában van, egészen pontosan a Rookery Building homlokzata, mint ahogy a FAO Schwarz többszintes játékparadicsomára emlékeztető filmbéli Duncan’s, amit egy chicagói színház épületében rendeztek be a filmezések kedvéért. A FAO Schwarz és a CBS üvegstúdiója a Grand Army Plaza vonzereje volt a Fifth Avenue keleti oldalán, majd a fényük megfakult az első Apple Store érkeztével. Ma pedig,a  két éve bezárt játékboltból lett a sokszintes Apple-birodalom, a CBS pedig messze menekült, ha jól emlékszem, Cartiernek adva át a helyet. Túlzok, persze, amikor azt mondom, messze, mert a CBS is csak a Rockefeller-birodalom közelébe vonult, ahol a híresztelések szerint jövőre ismét megnyílik majd egy új FAO Schwarz játékbolt is, hogy legalább emlékeiben éljen a régi játékpalota.

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Így érkeztünk el a film talán legszebb és legemlékezetesebb helyszínéhez, a Central Parkhoz. Valamiért a parkról ma is a legtöbb embernek Kevin kalandjai jutnak eszébe a banditákkal, s persze, a szelídarcú galambos asszonnyal. Bennem – ki tudja, miért – Balto kutya is a történethez tartozik, pedig az a filmben nem tűnik fel. Annak a boltíves átjárónak és az állatkertnek a közelében van azonban, amelyiket oly jól ismerhetünk a film jeleneteiből. Míg a Bethesda terasz szökőkútját és angyalait és az évtizedek óta Trump nevét is viselő, Wollman korcsolyapályát mindenki könnyűszerrel megtalálhatja, mint a park egyik leglátogatottabb részeit, az Inscope-árkádot és a Gapstone-hidat csak a szemfülesebbek. Pedig a Gapstone éppen a Plaza felőli bejáratánál van a parknak, a tó fölött, ahol kacsákat szokás etetni, mostanság pedig egy mesés mandarinréce is felütötte itt tanyáját még az ornitológusok számára is megmagyarázhatatlanul rejtélyes módon.  De hát, mit csodálkozzunk ilyen mesés helyen járva, ha csudás dolgok esnek meg…

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

A Gapstone előtti tóparti sétány a hely, ahol a galambos asszonnyal több ízben is találkozunk Kevin csavargásai során New Yorkban. Az azonban hosszabb kutatást igényelt, hogy a boltíves átjárót is megtaláljam. Azt tartom, szinte szegletről-szegletre ismerem a parkot, a kevésbé ismert, a turisták elől teljesen idegen részeket is, a titkokat is, a lámpaoszlopok talpába vésett számok jelzéseit is. Ez a híd azonban kifogott rajtam. Végülis ott kellett rábukkannom szégyenszemre, alig pár lépésre az említett tóparttól. Ami megtévesztett, a filmbéli ívet kétoldalról lépcsősor öleli át, mint stóla, s maga az alagút is rövidebb, a túlvégén, teljes háttérmegvilágításban pedig másik, sziklás lépcsősor látszik. A valóságban az alagút az árkád alatt sokkal mélyebb, nem övezi kétoldalt a lépcsősor-stóla, a túlvégén pedig van ugyan lépcső, de nem az, amire a filmjelenetek alapján számítana az ember. Woody Allen filmjeiből és más filmekből is rengeteg más hídra vagy árkádra kapnánk fel a fejünket, semmiképp nem gondolna senki éppen az Inscope-ívben filmezni. Kevin története azonban itt játszódik, mert a híd amúgy nagyon szép, s mint olyan, alapjául szolgált annak a stúdióbeli díszletnek, amelyet az Inscope stílusában építettek ugyan, de a valóságtól kicsit eltérően. A nemrég százötven éves park azonban elnézi ezt a kis csalást az alkotóknak, hisz a film ezerszám hozza ide a Kevin nyomdokait kutatókat – s nem is annyira gyermekeket, hanem az értelmetlenkedő gyermeküket rángató izgatott, harmincas szülőket. Ezt a titkot leleplezve talán az sem nagyon fájdalmas hír, hogy a 95. utcában nem létezik az a ház sem, ahol a nagybácsiék laknak, ha nincsenek épp Párizsban, s ahol a csatát a banditákkal a kis Kevin megvívja. Jellegzetes Upper West Side-béli ház ugyan az is, amit a filmben láthatunk, de nem New Yorkban keresendő, hanem Hollywoodban. Ha valaki a Los Angeles-i Studio Cityben jár, és felkeresi a Fox stúdióit, lehetősége van a díszletházat is meglátogatni, amit a filmhez használtak.

Egy pont maradt még a filmben, amelyhez folyton visszatértem, mert nem hagyott nyugodni. Igazából, teljesen át lehet felette siklani a nézőnek, nem sok hangsúlyt fektetnek rá a filmben. Engem mégis nagyon érdekelt, hol van az épület, amely a filmben egy világító nagy csillagot visel a homlokán, s ami a filmbéli St Anne gyermekkórház épülete.

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Mindenféle tippjeim voltak, és ha nem Párizsban lettem volna éppen akkor éjszaka, hanem idehaza, New Yorkban, minden bizonnyal felöltözöm, és elindulok a ház felkutatására. Voltak alapos sejtéseim is – még akár a Mott Streetre is visszamentem volna, a már említett petárda bolttal szembeni épületet tippelve, mint lehetséges helyszínt. Aztán egy korábbi csavargás villant fel bennem. Amikor Elio és Oliver nyomában kutatgattam felső-Manhattanben, felkerestem az utcát, ahova Oliver tért vissza azt az olaszországi nyarat követően harmincegy éve, ami egy életre belevéste Elio nevét a szívébe, és a Cor Cordiumot egy megfakult képeslapra Bordigherából, Monet kilátójáról. Oliver ugyanis a Columbiára járt Manhattan 120. utcájában, ahol nagyon szeretek elbóklászni a kis „város a városban” egyetemi negyed hangulatos szegleteiben. Az épület, ami a filmbéli kórház, tulajdonképpen a Columbia University egyik épületének a Broadwayre nyíló oldala. Ki-be nyüzsögtek az ünnepi fények alatt a diákok sietős léptekkel. Benéztem a közeli sarki dinerbe, a Tom’s Restaurantba is, néhányan a vacsora mellett is tanultak.

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Ez a diner az, amit a 90-es évek sitcomján, a Seinfelden nevelkedettek nagyon jól ismernek, mint Jerry Seinfeld és barátai törzshelye. Ennek a reputációnak köszönhetően a vendéglő ma is vidáman hirdeti Seinfeldet és változatos étlapját. Ha pedig a sarkon befordulva lesétálunk az Amsterdam Avenue-ig, hogy egy meggyes pitére András magyar cukrászdájában meghívjuk magunkat – feltéve, ha a Columbiás diákoktól kapunk egy ülőhelyet is, megtudhatjuk, hogy a Kék Rapszódia alkotása idején, éppen abban a sarki házban lakott George Gershwin is.

Ez azonban már más mesék része lehet.

Karácsony-falu kirakat


Utolsó novemberi utamról értem épp haza késő este, és az András-napi szemerkélő ködszitálásba léptem ki a metróból a reptérről jövet, a West Village-ben. Innen busz visz majd át haza, a keleti oldalra, az East Village-be. A 14. utcai megálló, ami két igencsak népszerű bulihely előtt van, túl zajos volt a hangulatomhoz, eldöntöttem, hogy a Bleeckerre megyek, egy megállóval fennebb, a végállomásra. Ott általában nem szokta senki sem várni a buszt. A hideg szélben kicsit összehúztam magamon a hosszú egyenruhakabátot, és a sálamat a nyakam köré fontam. Ha nem lettem volna olyan kutyául fáradt, akár gyalog haza is indultam volna keresztül a Village-en. Ez mindig kedvenc foglalatosságom, az esti séták a Village utcáin pedig annyi vidámsággal látnak el, és annyi gondolatot indítanak útjára bennem, hogy csakis hálás lehetek minden percért, amit itt tölthettem életemből. Amikor húsz éve először jártam New Yorkban, és Livia elvitt a Bleecker Streetre, hogy ott elárulja, sokéves itt tartózkodása nyomán bizton kijelentheti, az a kedvenc helye egész New Yorkban, olyan hirtelenül vesztettem el a szívemet a Village-ben, hogy azt sem tudtam, merről szedjem össze magam. A Village-nek a sármja két évtized távlatából is levesz a lábamról.

Photo by Artur Dancs

Greenwich Village

 

„Húsz éve ilyenkor szálltam gépre, és repültem át az óceánt életemben először, hozzád, New Yorkba.”

Livia, aki 98-ban légitársasági szolgálatáért kijáró ideiglenes belvárosi otthonát a Murray Hillen megosztotta velem két hétig, ezáltal megváltoztatta az életem. Nem különben azon a vasárnapon, amikor nem kellett dolgozni mennie, és velem töltötte a délutánt. Addigra én már bejártam a Times Square-t, az ikertornyok és a Szabadság-szobor környékét, sőt, még a Central Parkot is, rendes turistához illően. Akkor mentünk el a Bleeckerre, és jártuk be elejétől végig. És csak ámultam, mikor a filmdíszletre emlékeztető sokszínű, élénk boltsoron végigmentünk. Ott volt a nagy hanglemezbolt, mellette sajtot árultak, nagy kerek sajtok voltak tömbben a kirakatban, és szép, harapnivló háromszögek kivágva egyikből-másikból. Aztán a cukrászda, ahol helyben sütik a friss csokoládécsonkos süteményeket, áfonyás linzereket, túrótortát és pudingokat készítenek, és rengeteg gyümölccsel tálalják. Szemközt a sarkon a fűszer-csemege, ezerszínben pompázó virágcsokrokkal a bolt bejáratánál, és az Amy pékségének bódító kenyérillata. Elterjedt tévhit, hogy Amerikában nincs jó kenyér, és én is hajlamos voltam ezt elhinni a szupermarketbéli szivacskenyerek  végtelen erdejében, amiknek összetevőiről ma sem tudok semmi biztosat. Szerintem valami műanyagból gyárthatják, lényegtelen. Lelke rajta, aki eszi. Anyagi okokból az én lelkem is volt rajta ideig-óráig, majd inkább elkönyveltem, nincs kenyér Amerikában, és csendben elfeledkeztem arról, ami otthon oly fontos volt nekem mindenkoron. Pedig, ha belegondolok, már első pillanattól tudtam ezekről a pékségekről, csak olyan mérhetetlenül drágán mérik az igazi kenyereket, hogy az nekem több napi költőpénzemet emésztette volna fel. S amíg turistálkodni jártam ide, inkább hasznosabb dolgokra költöttem pénzt azzal a gondolattal nyugtatva a lelkemet, hogy majd hazaérve bepótolom a kenyeres kieséseimet. A dolog akkor fordult komolyra, amikor már itt laktam, és mindent megadtam volna egy darab jó kenyérért. De nem adhattam meg. Mert nem volt. Legalábbis sokáig nem. Tovább a Bleeckeren egymást érik a ruhás boltok, exkluzív divatbutikok, a mézeskalács házak, a tűzoltólétrásak, az utca végén meg a Magnolia pékség. Akkor még csak finom tortáiért és süteményeiért volt híres, ma már a filmvilág zarándokhellyé tette azt is, meg az egész Village-et is, hisz talán nincs is olyan szeglete, ahol ne forgattak volna valami filmet vagy sorozatot. Nekem akkoriban még halvány sejtelmem volt csak a Jóbarátokról, már hogy a Friends sorozatról. Akkoriban zajlott, és minden szálával a Village-hez kötődött. Livia említette meg, nekem eszembe sem jutott volna, de, mint ahogy minden kezdő turista, a háromszögű tér parkjában álló szökőkútról máris megállapítottam, hogy az bizony a főcímből jólismert. És tévedtem. De erre csak nagyon sok év, talán évtized után jöttem rá. És lényegtelen is.

„Húsz év? Akkor méltó ünneplést kívánok!” – írta vissza válaszüzenetében Livia Bukarestből.

„Veled ünnepeltem” – válaszoltam Amsterdamból hazafelé indulva.

„De jó nekünk!” – így Livia.

„…és ma is furdal a lelkiismeret a dán kekszek miatt”

Photo by Artur Dancs

Ittlétem idején Livia mindenfélével jól tartott, és soha semmiben nem volt semmi irányú korlátozás, azt ehettem, amit s amennyit akartam, s oda mehettem, ahová kedvem tartotta. Egyik este, mikor későre ért haza a reptérről, mert a temesvári járat késett a havazás miatt, leroskadt fáradtan a karosszékre, és lerúgta a cipőit. Megkérdezte, hol jártam aznap, és ettem-e rendesen – nem mintha fennállt volna a veszélye annak, hogy netán elfogyjak, mint a tudós macskája, csak mint amennyire egy jó házigazdának illik vendége jóléte felől tudakozódni. Bort töltött magának az asztal alatti cabernet-ből, és az asztalon megsemmisülten heverő nagy kék dán kekszes doboz felé nyúlt. Egy kézzel felpattintotta a pléhdoboz tetejét, de én akkorra megszeppenten felszisszentem, hogy az biza meglehetősen, ha nem teljes egészében… üres.

Livia a szemüvege felett rám nézett rezzenéstelen arccal és szigorú, üveges tekintettel, és megkérdezte, mintha nem jól értette volna: üres…? Inkább kijelentés volt ez, semmint érdeklődés. Biza, üres, erősítettem meg iménti állításomat, amit ő maga is volt kedves visszaigazolni. És akkor már felültem az ágyban. Livia soha semmiért nem tett szemrehányást, azért sem, ha szerteszét hagytam a csepp lakrészben a holmijaimat, hogy a fürdőszobában a függönyre aggatva száradtak a zoknijaim és néhány boxeralsó, azért sem, ha megettem az összes tojást, ha későn jöttem haza, és ő már aludt, ha nem vittem ki a szemetet … de most olyan szokatlanul fagyos lett a légkör, hogy azt sem tudtam, hová süllyedjek szégyenemben. Elképzeltem, hogy Liviából, e derék asszonyból, akit mindaddig elegáns, csendes úrihölgynek ismertem, most előtör majd egy általam nem ismert másik természete, vázákat hajigál a fejemre, a bőröndjeimet kiszórja a tizenegyedik emeletről egyenesen a 39. utca késő esti forgalmába, maradéktalanul feltartóztatva ezzel a kukásautót, ami éppen most gyűjti be az utcánkból a szemetes zsákokat, és a mögötte felsorakozott sárga taxikat, bennük színházból hazafelé igyekvő emberekkel, s olyanokkal is, akik miattam majd jól lekésik a repülőjüket vagy a vonatjukat a közeli Grand Centralban, engem meg élénken káromkodva kirúgdos a lakásból a galléromnál fogva rángatva, amit csak akkor ér el, ha visszahúzza magassarkú cipőjét az asztal alól, a borosüveg mellől. Azt sem zártam ki, hogy a borosüveget elegyengeti a fejemen, csak előtte kiissza a benne ragadt cabernet-t.

Livia azonban csak nézett rám csendesen, mereven, szigorúan. Elegánsan. Megigazította a szemüvegét, a széken maga alá húzott lábát leeresztve a padlóra felállt. Na, gondoltam, most jön a vázahajigálás. De nem nyúlt a váza után. Csak halkan megkérdezte:

– Mindet meg bírtad enni? – de nyilvánvalóan nem várt válaszra, hanem elindult a fürdőszobába, miközben ezzel zárta a mondanivalóját: Hmmmm!

Ez a „Hmmmmm!” nem volt új, a megrökönyödés megnyilvánulásának eme új módját Liviától hallottam először, de nem akkor este. Ha valamin nagyon megbotránkozott vagy valamit nagyon rosszallt, akkor hallatta ezt a kissé nyüszítő hangot az orrából és valahonnan az arcüregéből.

Természetesen, az évtizedek során nem is egyszer tisztáztuk ezt a dolgot, és megannyiszor megnyugtatott, csak viccelt. De az a „Hmmm!” olyan élesen hasított belém akkor este, hogy ma is, ha dán kekszet eszem, elrestellem magam egy-egy pillanatra.

„Lehet még olyan kekszet kapni a sarki boltban?” – kérdezett vissza.

„Persze, és mostmár olcsó. De a legjobb a dánoknál mégis…”

Hogy mostmár olcsó, egészen pontosan azt jelentette, hogy ma már megengedhetném magamnak, hogy visszavásároljam, amit akkor nem tudtam megtenni.

Photo by Artur Dancs

Útban a Bleecker buszmegálló felé elhaladtam az egykori Lukoil, ma már Mobil benzinkút előtt. Miután a tömbházunk előtti Mobil kutat négy éve bezárták, hogy valami új üvegpalotának adjanak ezzel helyet, ez a kút maradt az egyeten alsó-Manhattanben. És ott a ságafényű italbolt. A likőr-store kirakatát régi esti sétáimon mindig megcsodáltam. Narancssárga színben úszott, és ízléses díszítéssel vonzotta a vásárlókat, már amennyire egy italboltnak kell még vonzani azokat, akik amúgy is odamennek. A West Village előkelő közönségéhez méltóan elegáns és diszkrét, no meg, szintén annak megfelelően drága is. A sarkon a régi újságos. Lényegében színes magazinokat árulnak itt, amióta ismerem a környéket, a világ minden országából. És van egy szélső kirakat, ahol ma is, mint a kilencvenes években, csak erotikus jellegű folyóiratok sorakoznak. Fel nem foghatom, kik vásárolnak ma még ilyen méregdrága magazinokat, de a bolt ma sem tűnik úgy, mintha hanytlana, és a csendes estén is egymásnak adták a kilincset a vásárlók. A buszmegállót egy fényes kirakat világította meg. A járdára eső fény csillogott, sziporkázott. Mikor közel értem, kellemes izgalom futott rajtam végig, a táskámat letámasztottam a falhoz, és odasiettem. A patika volt az és kirakatában a karácsony-falu.

Egy álomfalu behavazva, ünnepi hangulatban. Szélen egy óriáskerék, odébb a körhinta caroussel, vasútállomás, kis villanyvonattal, lámpaoszlopok sora, fenyőfák, konflisok, szánkózó gyermekek, korcsolyázó párok, vendéglő, fogadó, édességbolt, karácsonyfaárus, kistemplom, tűzoltóság, hó, hó, hó, dombok, csillogó fények, színek, vidámság. Egy nagyon távoli – talán sosem volt – mesevilág. Egy operett.

– Hát, itt vagy!… – suttogtam magam elé.

Photo by Artur Dancs

Tíz éve, amikor New Yorkba költöztem, ha vígasztalásra, lélekmelengetésre vágytam, és időmből kitelt, beutaztam Manhattanbe a Queens-bulvárról, és lejöttem a Village-be.

Nehéz idők jártak rám. Teltek a hónapok, és nehezen alakultak a dolgaim. Egyrészt adminisztrációs és bürokratikus okok késleltették munkába állásomat, másrészt meg az éppen nyakunkba szakadt gazdasági világválság. Amint arról korábban hosszasan meséltem, kénytelen voltam fontolóra vennem a hazatérésemet. Úgy éreztem, ennek a városnak semmi szüksége rám, kivet magából, vagy inkább tudomást sem vesz rólam. Nem kellek itt semmire. Persze, ma már tudom, mekkora badarságok ezek, még akkor is, ha azt az érzést, ami akkor belengte mindennapjaimat, húsbavágóan fel tudom ma is idézni, bár legkevésbé sem áll szándékomban. A lakótársam, ez a drága asszony aggodalommal figyelte küszködéseimet, az álláskereséssel töltött napokat, a megszámlálhatatlan reggelt, amikor az egyetlen, otthonról hozott csíkos öltönyömet felöltöttem az egyetlen fehér ingemmel, nyakkendővel, és elindultam egy újabb állásinterjúra. És este, vagy másnap, amikor ismét találkoztunk a konyhában megkérdezte, jártam-e sikerrel. Amikor elmondtam neki, hogy megfordult a fejemben a visszalépés, mert elfogyott az összes pénzem, és lassan fel is kopik itt az állam, Marika félretette a rántanivaló csirkét, az olajat levette a tűzről, és rágyújtott egy cigarettára, majd intett, üljünk ki az erkélyre egy szóra.

– Nem adhatod fel. Nagyon nehéz, tudom, és látom. Nekem is az volt sokszor. Neked papírjaid is vannak, a nyelvet is beszéled. Sikerülnie kell. Csak idő kérdése. Nem mehetsz haza. Persze, a döntés a tied. De ha úgy döntesz, hogy maradsz, én meghitelezem neked a következő hónapot a biztonsági letétedből. Megbízom benned. És nem akarom, hogy emiatt feladd. Mert tudom, mennyire szereted te is New Yorkot.

Photo by Artur Dancs

Kilenc éve hangzott el ez a beszélgetés egy nyirkos októberi estén, amikor már ködbe fordul minden nyoma az ősznek.

Idén október végén, az anyám hazautazását követően megürült lakás csendjében eszembe jutott az a beszélgetés, a bíztatás, az esély még egy kis próbálkozásra. Ami éppen idejében fordult jóra ahhoz, hogy ne kelljen feladnom az álmomat. És idén azon a novemberi reggelen, amikor arra ébredtem, hogy a lánya írt üzenetet, elzsibbadtam. Nem is tudtam, hogy beteg volt… Az a kegyetlen fene őt is elvitte a jó emberek sorából.

Talán nem is sejtette, hogy – mint annak idején Livia – aznap este, kilenc éve, ő is megváltoztatta az életemet. Nem csak esélyt, de reményt adott. Reményt, hogy ezen, az akkor még nagyon idegen földön is, ahonnan még ezer szál húzott láthatatlan, de annál nagyobb erővel oda, amit mindaddig otthonomnak tudtam, hogy itt is találhatok még felemelő emberi gesztust.

Egy sikeres állásinterjútól a pénzkeresésig azonban nagyon hosszú az út mindenhol, de Amerikában még talán ennél is sokkal hosszabb. Hetek, hónapok teltek el ügyintézésekkel és idegtépő várakozásokkal. Az időszakot áthidaló segítséget Zsuska barátom adta meg intravénásan és azonnal, hogy az első fizetéscsekkemig valamennyi levegőhöz juthassak még.  Így köszöntött rám az első amerikai téli ünnepi időszak. Advent lehetett már, eszelősen bolyongtam, sürgettem az idő múlását, hogy mihamarabb ismét élni kezdhessek. Nem tudtam még, mikor lesz ez, nem tudtam, hogyan történik majd. Semmit sem tudtam. Csak reménykedtem, kimozdul az életem végre a holtpontról. Jártam az utcákat. Kicsit könnyebb szívvel, mint a reményvesztett heteimben. És néha eljöttem a Village-be feltöltődni. Este volt, és a háromszögű park mögött, a szökőkutat elhagyva egy csillogó kirakatra lettem figyelmes a Bleecker és a 6-os sugárút sarkán. A járdára eső fény még hangulatosabbá tette a mindig irígykedéssel, álmodozó sóvárgással lesett szép ház melletti kisbolt környékét. Mikor közel léptem, láttam, hogy patika. De a kirakatban nem gyógyszerek és témába vágó termékek voltak, hanem egy karácsony-falu. Egy nagy óriáskerék a szélen, odébb egy caroussel, korcsolyapálya, kisvasút, fenyőfák és hó, hó, hó. Színek, csillogás. Mese.

Photo by Artur Dancs

A régi patika kirakata, ahogyan először láttam

Megálltam, az orromat az ablakhoz nyomva bámultam önfeledten hosszú percekig a pazar aprólékossággal kimunkált hangulatvárost a kirakatban. Olyan volt ez, mint az operett egy nehézségekkel teli világban, mikor megszületett az emberek homlokán a ráncokat elsimítani. Tudjuk, hogy nem igazi, de beleolvadunk, hogy elhiggyük, létezik az a világ, és hogy nekünk abban a szép világban van helyünk. Sok estén elmentem még. Amikor csak tehettem. Még egy évvel később is, adventkor.

Amikor a Village-be költöztem, futólag eszembe jutott egyikszer, hogy meg kellene néznem, a patika kiállítja-e még az ünnepekre a karácsony-falut. De nemhogy a falu, de a patika sem volt már ott. Valami szépségszalon vette át a helyet, és hideg, neonfényes szanatórium lett. A magyar nevű patikusnak meg nyomát veszítettem. Elgondolkodtam azért rajta, hogy vajon azért csinálta-e ezt a karácsony-falut, mert hazulról hozta ezt a vágyat a hihetetlenül szép, az operettesen szép iránt? Hogy szerettem én azokat a szép kirakatokat otthon decemberben. Még a kommunizmus idején is. Pontosan tudtam, melyik boltban, mi lesz a karácsonyi kirakat dísze. Minden évben ugyanaz volt. Kisebb változtatásokkal, az akkori körülmények rövid gyeplője szerint. A Kazinczy utcán a játékboltban például egyik oldalt a kis villanyvonat volt. Igaz, csak körben járt, és műanyag volt a sín. De mint akkori életem legnagyobb vágya, villanyvasút volt. Olyan, amilyen. Nekem semmilyen nem volt. Anyámnak negyvenmegannyi év távlatából nyáron a tengerparton hűsölve a napernyő alatt, két kajszibarack között akaratlanul is szemére vetettem ezt a fájdalmamat, noha tudtam, nem az akaraton múlott a villanyvasút sorsa a gyermekkoromban. A másik ablakban, a baloldaliban meg a kisautók voltak a pléhből készült kanyargós úton, a ráfestett város fölött. Olyan volt nekem is. Amíg a kommunisták ateizmusa nem harapózott el annyira, hogy kiírtsa a vallás megnyilvánulásait, az egyik bolt kirakata minden évben hatalmas méretű bibliai képet állított ki a megváltó születéséről.

 

Photo by Artur Dancs

Persze, hol vannak azok a kirakatok a Fifth Avenue vagy a Madison Avenue fényárban úszó, hivalkodó ablakai mellett. Igaz, egy ilyen ingergazdag világba nevelkedett népességnek azok a halovány kirakatok ma már unalmasak, megbotránkoztatóak lennének. Ami bíztató mégis, hogy ezek az operett-kirakatok mind jobban térnek vissza a divatba. És nem is annyira a divat érdekel, sőt, az a legkevésbé. Sokkal inkább maga a tény. Sajnáltam, hogy a patika, mint annyi minden más New Yorkban, felszívódott, elpárolgott, mint a fedőről lecseppent vízcsepp a forró plattnin. Magával vive az adventi karácsony-falut, hogy az ember ne nyomogathassa oda az orrát az ablaküveghez hosszasan beleszipogva a hidegbe.

A Bleecker és 8-as Avenue sarkán, a buszmegállóban az orromat az ablakra nyomva álltam, és bámultam a kisváros precízen kidolgozott, hiteles vidámságát. Boldog voltam én is. Annyira, hogy az sem érdekelt, hány busz megy el mögöttem. Eszembe jutott az a kilenc évvel azelőtti este is. Hogy mennyire nehéz volt. És hogy mennyire érdekes, hogy sohasem éreztem, hogy nehéz, amikor nehéz volt. Sőt, ha belegondolok, nem is érzem, hogy nehéz lett volna bármi is. Az életem kirakókockái úgy állnak össze egy úttá visszatekintve ezekre az évekre és a történésekre, a kalandokra, mintha a legtermészetesebb folyamat volna. Eszembe jutott Marika is. És az, hogy egyik este, mikor a kirakatbámulásból megfagyott orral hazatértem, egy tál meleg étel várt az asztalon és egy levél a lakótársamtól: „Neked tettem. Jó étvágyat!”. És eszembe jut anyám, aki mondja, hogy minap benézett a kis Cirmivel a nagyboltba, hátha lenne villanyvasút. Mondom, nem nagyon kell azt nézegetni, mert a kis Cirminek van villanyvonata, még én is játszottam egyikszer vele, amikor otthon jártam. Igaz, előfordulhat, hogy Cirmike azóta alaposabban belenézett a kisvonat szerkezetébe, és az már nem üzemképes többé, erről közelebbit nem tudok. De anyám elvágott:

– Nem Cirminek, hanem neked kerestem a villanyvonatot.

Van gond elég a világban.

Színes esernyők


Amikor New Yorkba költöztem, az esős napokon – ha csak tehettem – kimentem a városba az esőben mászkálni, és áhítattal néztem a New York-iak csudaszép színes esernyőit, valamennyi, mint valami színes mese. Jött egy piros valami reklámmal rajta, majd egy kék sietett el mellette Apt. 5 felirattal, amit sosem fejtettem meg azóta sem, akkor sem, amikor minden harmadik ernyő a városban ezzel a felirattal jött szembe velem. Aztán egy sárga csilingel el, és félrehúzódik, egy taxi fel ne csapja az azonos szín jogán az avenue pocsolyáján keresztül gázolva. Egy pink tipeg magassarkú körömcipőben – nem is értem, hogy lehet ilyen cipőben bármikor is közlekedni, nemhogy ilyen ítéletidőben – odébb egy szivárványszínű ad rejteket egy csókolódzó szerelmes párnak. Akinek fekete kis olcsó ernyője van, azokról tudni, hogy a feledékeny emberek, vagy csak igénytelen hanyagok, és nem nézték meg az időjárásjelentést, mielőtt elindultak, és kénytelenek voltak az esős időben, a sarkon öt perccel az eső előtt felbukkanó esernyőárustól egy kétdolláros egyszerhasználatos ernyőt venni, amit három sarok után kifordít és darabjaira szed a manhattani szél, még jóval a metrólejárat előtt.

Photo by Artur Dancs

Nézem a fotelből az ablakom előtt elmerengve az utcán a színes esernyőket jönni-menni ezen a hétvégi esős téli napon a toronyház felső emeletén kifelé nézegető lakásomból, amit a szomszédok az alsóbb emeletekről, amikor a liftben megnyomom a legfelső emelet gombját, kissé szellemesen, penthouse-nak neveznek, és elnevetjük a röpke felvonós együttlétünk alatt. Ma is szeretem az esőt, és ma is elvágyom sétálni az esőben, bár a korral és egyéb bolondságokkal a vállamon, nehezebben indulok már neki. De ha megteszem, akkor sohasem engedi, hogy egy pillanatát is megbánjam.

A színes ernyők felől befordítom a tekintetem a szobába, a képernyőre.

Amikor New Yorkban vagyok, a reggeleim azzal telnek, hogy a kávém mellett elolvasom az üzeneteket, leveleket, válaszolok rájuk. Hétvégén meg, amikor otthon már esteledik, itt azonban még kora délelőtt van, beköszönnek a szeretteim, beszélgetünk, írunk egymásnak, jönnek-mennek az üzenetek. Az üzeneteknek más-más színt adtunk az idők során, és tudom, honnan jön egy narancsszínű üzenet vagy egy kék, mire számítsak attól a lilától és hol is hagytuk abba a sargával…?

Az utcán sok színes ernyő jön-megy, a képernyőmön a színes kis ablakokban mindenféle sorsok. Életek. Nézek magam elé, ahogy jönnek. Egyikben vicceskedünk s kajánul mosolygunk össze, pedig tele van keserűséggel, de hogyan is oldanánk kicsit a keserűség keserűségét, ha nem kaján mosollyal és elviccelve?… A másiknak rossz napja volt, és nem látja, hogyan lehet ez még jó valaha is. Ott egyik vidáman csivitel, nincs különösebb oka rá, csak szereti az életet, és várja a nagy csodát. Bejelentkezik egy régi nagy… egy mindenkori… jólismert, ám fáradt szempár – valahonnan a Karib-szigetekről  eszébe sem jutott, hogy ha hamarabb szólt volna, elérem a déli gépet, és este a pálmafákkal szegélyezett beach-en ihatnánk egy koktélt óriási színes pohárból, és nem szívószállal, mert azt hagyjuk csak meg a tinilányoknak. És ír egy drága barát élete nagy tragédiájáról, ami éppen ma reggel – otthoni idő szerint – köszöntött rá, hogy mostmár le ne szálljon a nyakáról soha többé.

Photo by Artur Dancs

Meredek a képernyőre, majd elfordítom a fejem, és az utcán a színes esernyőket bámulom, és a párkányon kopogtató esőt. Felhajtom a kávét, és a következő pillanatban veszem a nagy szivárványszínű ernyőt, és sietek le az utcára. Olyan jó egy ilyen nagy, színes ernyő. Régen csak áhítottam, sóváran néztem a mások színes ernyőit, és végtelenül boldog voltam, amikor megengedhettem magamnak azt a kék-fehér csíkost, amivel aztán annyit, de annyit sétáltunk az esőben az évek során. Színes nagy ernyőt vásárolni eleinte kicsit kihívás. Az emberben mindenféle alamuszi, a társadalom által kikényszerített gátlások vannak – főleg a színes esernyőket illetően, és ha ezt nem képes kezelni, akkor bizony meglehetősen nagy eséllyel a saját boldogtalanságát kövezi ki a továbbiakban. Emlékszem, amikor sok évvel ezelőtt egyszer hazamentem, és a Hargita környékén bolyongtam, bekopogtam az én Höki barátomhoz, hogy együtt menjünk el csavarogni, és ez az én Höki barátom volt olyan bűbájos és rafinált, hogy magához vette a nagy szivárványszín ernyőjét, hogy azzal menjünk majd fel Somlyóra. Nem mintha esett volna az eső, sőt forró nyár volt, de akkor a Somlyó-élménnyel együtt Hökk átadta nekem a színes ernyőt a Barátok feredőjénél, hogy próbáljam ki, milyen az, ha az embernek színes esernyője van. Tudtam, hogy alattomos jószándék vezette barátnőmet.

Photo by Artur Dancs

Onnantól ugyanis aztán nem volt maradásom, amíg nem lett saját szivárványos esernyőm. Ez pedig olyan boldogsággal töltött el, hogy észre sem vettem, mikor anyámmal szorosabb kapcsolatba került, és hazautazott vele New Yorkból. Én meg boldogan húnytam szemet efölött, mert tudtam, hogy anyám életében éppen szükséges egy ilyen színes ernyő. Itt maradtam, hát, ismét színes, nagy esernyő nélkül. De nem sokáig, mert mostmár tudtam, hogy lesz következő, többet nem létezhetek színes nagy esernyők nélkül, mert nagyon sok sétálnivalóm van még a New York-i esőkben, meg másutt is a világban, ha éppen úgy adódik.

Az esőtől elszürkült táj a színes ernyő takarásából visszamosolyog, és friss párát fúj az arcomba, esőillattal, és mindennel, ami káprázatos csak az esőben lehet. Ahogy koppan az ernyőn a sok esőcsepp, ahogy toccsan a tócsákban a lépés, ahogy alapzajt dolgoz alá gondolataidnak és a szemed előtt futó homályos képeknek, alakzatoknak, kontúroknak, hangulatokak, úgy gazdagszik benned az esőélmény, és magadra hagy gondolataiddal, letisztít, lemos mindent körülötted.

Az ernyő alatt lépdelve a cuppogó esőben eszembe jutnak kezdeti éveim, amikor azt mondták nekem, hogy Amerikában, ha már idejöttem, mindenkoron és minden körülmények között mosolyogni kell.  Nem sok időbe tellett megtanulnom, hogy Amerikában minden a felszínről szól. Mi sem ékesebb bizonyítéka ennek, mint ez a feltétlen mosolygás. Ha mosolyogsz, azt mutatod, boldog vagy, és a többi senkit sem érdekel. Téged sem, ha másról van szó. Amerika ez a látszat világ. Egyszer hollywoodi díszletek között bóklásztam, egyik pillanatban New York utcáin voltam, s a másik pillanatban mögé néztem, és csak deszka volt, mögötte állványok, hogy tartsák, és más semmi. Itt vagyunk ebben a világban, ami csupa élethű New York-i utcákból áll, és mögötte semmi sincs. Ha lejár a jelenet, majd szétszedik darabjaira, és semmi nem marad a helyén. Üresek az utcák, üresek a szavak, üresek a bókok, az intézmények, az emberek, semmi mögött nincs semmi. Ott, a deszkákból épült New York-i utcákon bandukolva értettem meg, hogy ez az egész a mi valóságunk, a félrecsúszott amerikai álomé, amelyik maga után rántja a világot, nem mert ezt akarja, hanem, mert a világ akar Amerika Lorelei-i káprázata után a mélybe hullani.

Nem tanultam meg ok nélkül mosolyogni. Ezt felrótták nekem, épp egyik tanítványom, aki kinőtte magát, és felettesem lett anno. Meg kellett találnom a boldogságot ahhoz, hogy mosolyoghassak. A mosoly mögött a boldogság a támasz.

Photo by Artur Dancs

Pontosan tudom az idejét annak, hogy szerelmes lettem az esőbe. Mindig is szerettem ugyan, gyermekkoromban sokszor kiültem a tornácra Mama udvarán, és néztem a nyári zápor nagy buborékait a macskakövek közt flörtölni a jószagú földdel, de a hegyi zivatar félelmetes fekete esője is mindig meghatározó élmény volt, amikor pont azt esett jól érezni, mennyire apró csepp vagyok a természet kezében az ő erejéhez viszonyítva – talán mert akkor is a természetnek drukkoltam inkább, hogy a világgal szemben mindig felül kerekedjen, ma meg már tudom, hogy a természet szenvedhet ugyan veszteségeket, de a csatát végül mindig ő nyeri meg. Mindet.

Az igazi vízválasztó eső ügyben azonban egy interjú volt, az a beszélgetés, amit – akkor már – jóbarátommal, kedvenc színésznőmmel készítettem. Kamaszkorom óta követtem rajongással és csodálattal munkáját, lenyűgözött a kisugárzása, ami úgy áradt az emberre a színpadról, mint nyári reggelen a szépítő napsugár. Kerestem a titkát, mindig kutatom a szép és boldog emberek titkát. Mint említettem már, magam is mindig csak boldog akartam lenni az életben. S ha úgy adódik, szép is, bár sok-sok idő múltán rájöttem, a szépség jön a boldogsággal. A boldog emberek ugyanis szépek. A sors kedves volt velem, jószomszédok, majd barátok is lettünk. Sokszor néztem át vendégeskedni, de főleg jókat beszélgetni és fotókat nézegetni színházról, előadásokról, és ő is meglátogatott.

Emlékszem, korai életem egyik legsötétebb napja volt, barátomat gyászoltam, akit egy autóbaleset vitt el mellőlem egy olyan pillanatban, amikor az volt az érzésem, vele együtt mindenemet elveszítettem, ami akkor nagyon fontos volt. És nem tudtam annál jobban feldolgozni, hogy a sok közös fényképünkkel megtöltött albumokra roskadva zokogtam a szobám padlóján lassanként sötétbe forduló félhomályban, amikor belépett ő az ajtón halk kopogtatást követően. Benyitott, és derengőre felcsavarta a lámpa gombját, ám nem ettől éreztem a fényességet a szobában és magam körül, hanem mert olyan volt, mintha a nap lépett volna be általa. Mintha a színpadon lenne a reflektorok fényében, úgy ragyogott. Mert vannak emberek, akik annyi fényt árasztanak magukból minden helyzetben, hogy a színpad hamis reflektorfényei elsápadnának irígységükben. Csak néhány percet maradt, valahová sietett, csak valamiért felugrott, de jelenléte és a pozitív aura, amit magával hozott, gyógyította a lelkemet.

Interjúinkban is mindig megpróbáltam az éppen aktuális esemény témája mögé kerülni, és mögüle őt kiemelni, és beszéltetni. Így volt ez azon a jubileumi interjún is, ami egy szép élet-évforduló kapcsán adott alkalmat a beszélgetésre – nem mintha alkalmakat kellett volna keresnünk erre. Abban mondta, (ebből a mondatból lett aztán a sajtóban megjelent s talán még valamely archívumokban felkutatható változat címe is): „A legfontosabb minden nap valaminek örülni, annak, ha süt a nap, de annak is, ha esik az eső” És hosszasan beszélgettünk az esőről, interjún kívül, és egyéb titkairól is a boldogságnak. Arról, hogyan kell észrevenni, és kiemelni a mindennapok folyamából az apró szépségeket, ahhoz, hogy összegezve őket időnként tudatosítsuk magunkban, rengeteg szépség vesz körbe életünkben. És ha így van, akkor már önkéntelenül is mosolygunk. Olyan akartam lenni, mint ő, aki ha mosolyog, minden ragyog körülötte. És olyan akartam mindig lenni, mint azok, akiket szeretek. Mindenkiben találtam szeretteim, barátaim közül valami irígylésre méltó szépet, olyasmit, amit szívesen eltanultam volna, eltettem volna magamnak.

Ha kicsit is jó ember lett belőlem, akkor az az otthonról hozott neveltetésem mellett azoknak köszönhető, akiket az életemben szerettem.

Photo by Artur Dancs

– Ebben a nagy szürkeségben meglehetősen szembeötlő a nagy színes esernyőjével – szólított meg egy idősebb hölgy a Central Park ködbe burkolódzott csónakázó tava fölött a hídon.

– Pedig csak azért viselem, hogy védjem a masinámat. Fényképezgetek.

– Én is. Jól elkaptam magát, utólagos engedélyével.

– Ó, remélem, nem rontottam el a képet jelenlétemmel.

– Éppen hogy színt vitt bele. Az ernyője.

Örömmel nyugtáztuk, hogy ebben az esetben senki sem ró fel a másiknak semmit, sőt, apró örömöt is sikerült valaki életébe becsempészni a nagy színes ernyővel a magam boldogságán túl is. És visszatérhettem gondolataimhoz a színes esernyőkről és a színes beszélgetés-ablakokról a laptopom képernyőjén.

Minél többet beszélgetek az emberekkel – legyen az bárki, közeli barát, régi ismerős, akár egy idegen a világ valamelyik másik pontján, egy utas a repülőgép fedélzetén valamelyik járatomon, valaki egy buszon vagy a repülőtéren, legyen izgága és örök elégedetlen millenniál, középkorú vagy épp öreg – mind jobban rádöbbenek, a nagy többségük nem volt annyira szerencsés, hogy ezt a titkot felfedezze magának, a titkot, ami az őszinte mosolyt eredményezi majd, mivel boldogsággal, belső örömmel és gazdagsággal tölti fel az űrt, hogy abból, mint a virág a tavaszi réten, mosoly szökjön szárba. Mindenféle autentikus meg hamis, álságos és valós, fura vagy szenvedélyes boldogságkereséssel szembesültem már a beszélgetések kapcsán, hogy már hályogkovácsként csak nehezen tudom egyikről-másikról eldönteni, melyik kategóriába soroljam, a valósba vagy a hamisba. Mert sokan mindenféle ál módon közelítik meg, tudatosan vagy akár tévedésből a boldogságkeresést. Észrevettem, hogy ha valaki tévedésből is tette, mikor rájön, akkor is ugyanúgy folytatja, de akkor már tudatosan. S nem tudom, érdemes-e ezzel az önámításos bűntudattal élni aztán, bár semmiképp sem szeretnék itt igazságokat osztani, és pálcát sem törni bárki feje fölött is.

Photo by Artur Dancs

Valamilyen rejtélyes oknál fogva sokan kerülik a boldogságot, mintha félnének tőle, vagy talán az esetleges kudarctól tartanak, ami akkor ütne be, ha a boldogságkeresés mégsem járna sikerrel. Érthetetlen, és értetlenül állok, ugyanakkor magatehetetlenül olyanokkal szemben, akik képtelenek a jót felfedezni maguk körül, akik százszorta is inkább megtalálnak minden rosszat, minden lehangolót valamiben, semmint azt a pillanatnyi szépet, ami valahol megcsillan benne. Ezek az emberek ugyanúgy fognak elsétálni a boldogságuk mellett is, ahogy a csillámlás felett is átsiklanak, mert nem tudják, hogy a boldogság is csak egy villanás. A boldogság-pillanat nem több, mint egy lélegzetvételnyi mozzanat. Az, amit mi boldogságnak emlegetünk, az egy folyamat, amelynek van erősödő felfelé ívelő ága, csúcsa és elhalványuló, leszálló ága. Nem szerencsés, aki csak a pillanatért él, mert elveszíti a lényeget, az utat odafelé, és nem fogja értékelni a boldgoságot követő levezető utat sem a hegyről. És mert kímélni akarja önmagát a fájdalomtól, megfosztja magát a boldogságkeresés útjától, és attól, ami leszállóágban ezt követi.

Egy regény kerített hatása alá a hetekben, és betettem a táskámba, hogy bármikor elővegyem, és passzusonként újraolvassam az emberi sorsokon át leszűrt gondolatokat. És ennek legfontosabb tanulsága pont ez: a szenvedés, amit a boldogság-pillanat elmúlása percében érzel hosszan és gyötrően, az vele jár, és nem szabad meggyilkolnod, nem szabad kiölnöd, nem szabad kihasítanod magadból, hogy begyógyítsd hamar a sebeidet. Mert ha minden ilyen boldogság utáni gyötrődést kifaragsz magadból, idejekorán üres leszel, semmi nem marad benned, mert a gyötrődéssel együtt kivágtad azt is, ami oda vezetett, a boldogságkeresés útját s magát, azt a pillanatnyi, tünékeny boldogság-pillanatot is. A fájdalom is épp úgy tied és része a boldogságodnak, mint maga a boldogság. Ha kidobod, mindent dobsz vele együtt, és semmivel sem maradsz, csak a fehér csenddel.

A legtöbb ember azonban eddig nem is jut el, mert eleve kizárja a felvezető utat is, a boldogság-keresésének útját, mert mostanra olyan felgyorsult életmódban óhajtunk élni, hogy mindent azonnal, és mindenféle küzdelmektől és nehézségektől mentesen szeretnénk megkapni és elérni.  Viszont a boldogság nem ilyen, nem tűnik csak úgy fel a semmiből, hanem magunknak kell azt megteremtenünk, gerjesztenünk, éltetnünk és életben tartanunk is. Ehelyett szívesebben teszünk úgy, mintha semmi sem lenne.

Pedig úgy élni, mintha semmi sem lenne, és mintha semmit sem éreznénk, az a legnagyobb tékozlás.

Már azt is említettem, hogy a boldogság nem közös vállalkozás. Sokan abban a tévhitben élik az életüket, hogy majd másokban, mások által lelik majd meg legnagyobb boldogságukat. Ezért egész életükben azt keresik, hogyan szolgálhatnak másokat, arra teszik fel életüket, hogy mások életét éljék, abban keressék a boldogulást. És mondom, akinek csak tehetem, hogy hagyd ezt abba, a gyermeked, az anyád, a barátod, a társad és akárki más élete sem nem a te életed. Egy dolgod van: a saját életedet élni. De azt élni. Nem másokban, nem mások által, nem másokon keresztül. Mások mellett lehet – amíg egy irányba visz az utatok tovább, de bárkinek is eltérni saját útjáról, mert valaki más útja eltér tőle, abban a hiszemben, hogy ha majd a másik útját járja, akkor is boldog lesz, vagy akkor lesz igazán boldog, csak átlátszó önámítás.

Mennyi ember jár az esőben! A ködből itt is, ott is felbukkan egy-egy színes esernyő, hogy majd újra elvesszen. Valahol a távolban egy fehér lovaskocsi is átúszik a sűrűsödő ködön, a park lámpái lassan világítani kezdenek derenegve, az esernyő pedig színesre festi a ezt a világot. Világítanak az ernyőn a színek a lámpáktól kölcsönzött fényben, mint a színes beszélgetős ablakok a képernyőn, kereteik közt pergetve életeinket, sorsainkat. Boldogságkereséseinket.

 

Photo by Artur Dancs

A kicsi piros világítótorony

– És te? Ma mitől leszel boldog? – kérdi a másik időzóna késő estéjéből barátom.

– Például attól, ha megtalálom a kis piros világítótornyot a szürke híd tövében. Olvastam róla, egy írónő egyszer mesét is költött „A kis piros világítótorony és nagy szürke híd” címmel. Kilencvenhét éves lesz. Nagyon magányos, az utolsó, aki túlélt Manhattan szigetén a világítótornyok sokszínű népességéből, s talán emiatt rejtőzködő. Csak kevesen tudnak róla, s talán addig jó. Ha sikerül felkutatnom, boldog leszek. Ha felkelsz majd reggel, és meglátod a fényképet itt, a színes beszélő-ablakban, akkor majd tudni fogod, hogy megint volt egy jó napom. És iszom majd egy Veuve Cliquo-t. Champagne! A világ legjobbika. A Csárdáskirálynő is mindig ezt itta…

Szólíts a neveden…


 

Egész életemben csak boldog akartam lenni. Nem volt más tervem. Mindenki más akart valamit, kezdeni valamit az életével, szeretett volna eljutni valahová, megkapni valakit vagy valamit, valamivé vagy valakivé válni… Én nem. Csak boldog akartam lenni. Ez volt az összes életcélom.

És sikerült.

Be kell látnom, ahogy itt ülök az éjszaka közepén a csónakázó tó nyugati oldalán a Central Parkban egy csendes zugban, és kissé szemrehányóan bámul rám a büszke, szép városom a fák diszkrét takarásán túl, azt hittem, a boldogság egy úticél, ahova, ha elér az ember, kényelmesen hátradőlhet, és attól kezdve már csak mellékes dolgokkal kell foglalkoznia, mert révbe ért. Mostmár persze, tudom, hogy nem így van. A boldogság az a felfokozott állapot, amelyet jó megélni, de csak abban élni lehetetlen. Nagy, fényes lángon való lobogás, amit ha erőltetve kitartana az ember, megvakulna és elégne benne.  Mire jó az…? Nem lehet folyamatosan boldognak lenni, ha létezne ilyen abszolut fogalom, hogy állandó boldogság, akkor az valójában boldogtalanság lenne a javából.

Photo by Artur Dancs

Ha kutatom magam, hogy megtudjam, mi volt a tervem az életemmel, rájövök, hogy pillanatokért éltem. Álmodtam magamnak pillanatokat, amelyekben megtalálom, és megismerem, felfedezem önmagam, hangulatokat, vélt vagy valós helyszíneket, ahol a boldogságom kiteljesedhet. Balgán erre az állandó boldogság-állapotra hajtottam, azon igyekeztem, hogy oda eljussak. Valamiféle nirvánának hittem ezt, nem mintha bármit is tudtam volna a buddhizmusról – vagy akármely más vallásról, amelyekkel soha semmi dolgom nem volt. Belefeledkezve a hétköznapi csodáimba, amelyeket megteremtettem magam körül, teljesen elrugaszkodtam a világtól. Nem a valóságtól, hanem a világtól. A világ ugyanis maga sem él a teljes valóságban. Onnantól kezdtem boldog lenni, amikor arra rájöttem, hogy az önmagam valóságát nem a világban kell keresnem, hanem másutt, teljesen egyéb helyen: önmagamban. Amikor az ember szakít időt, és fordít energiát arra, hogy önmagával foglalkozzon, máris kiválik a világ nagy tömegéből, és minél jobban megismerkedik, megbarátkozik önmagával, annál közelebb kerül a boldogság pillanatához. Nem tudtam volna ezt így akkor megfogalmazni, hisz most is csak tapogatózom. De szerencsémre, ösztönösen tudhattam, hogy ez az, amit keresek. És már nem is volt fontos, hogy milyen szakmát akarok majd kitanulni az iskolákban, vagy milyen országokba és világrészekre akarok eljutni.

Egy beteg társadalomban nőttem fel abszurd normákkal, és egy legalább olyan beteg társadalomból nevelkedett anyám, nagyanyám és a környezetemet alkotó rengeteg ember, akivel kapcsolatba kerültem egyengette az életemet. Hol szeretetben, hol a normák szerint. Nagy szerencsém volt, hogy többnyire nagy szeretetben. Ez vitt előre, és tett jó emberré. Amikor a normák szerint neveltek – amögött is ott húzódott meg a szeretés ugyan – jobbára a korlátaimat építgették a lelkem és a személyes szabadságom köré. Nem tudom, tehettek-e volna másképp. Szülőként, ha képes lettem volna erre a szerepre egyáltalán, biztos, magam is ugyanezeket a hibákat elkövettem volna én is gyermekemmel szemben. Ma már tudom, csak féltettek, és olyanra akartak faragni, aki abban a beteg társadalomban majd túlél.

Amint mondtam, a túlélés nem volt az én eredeti terveimben. És nincs ott ma sem. Voltak életemben felfoghatatlan mélységbe zuhant pillanataim, amikor ezt ismételgettem egy könyvben olvasott szavakkal: „Ki beszél itt győzelemről? Túlélni. Ez minden.” Most belátom, ez sosem volt igaz. Én sosem akartam túlélni. Nekem igenis a győzelem volt a fontos. Győzni és meghalni, ha más izgalmasabb tennivaló nincs már. Csak a hozzám nagyon közel álló emberek tudják, hogy én nem viselem el, ha valami langyos. Már gyermekkoromban – azokban a csodálatos és meseszerű években, amelyek életemet meghatározták – ha reggel langyos tejet kaptam reggelire, nagyon elrontotta a kedvemet. Nem szállhattam szembe vele. Nem vitatkozhattam. A normák ezt nem engedték meg nekem. Azt nem lehetett, hogy kiköpöm a langyos tejet. De nagyanyám bölcs asszony volt, a sok beteg világ, amin keresztül küzdötte magát ez a tanulatlan és mégis végtelenül bölcs asszony, mai kifejezésekkel élve szuperhatalmakkal látta el őt. És csakhamar rájött, hogy a tejet nekem hidegen vagy forrón kell adnia. Nem tudom pontosan, és ma már nem kérdezhetem meg tőle, hogy miattam változtatott, vagy mert ő maga is rájött, hogy langyosan semmi sem jó. És anyám is ilyen volt. S ilyen ma is. Szélsőségekben él. Bár, ha néha olyan szerencsés vagyok még, és ő teszi le a tejet a csuporral a reggeli asztalomra, előfordul, hogy mostanában langyos tejet ad. De ez már más dimezió. Ez sokkal inkább a féltés miatt van, és nem hanyagságból, nem is a normák miatt. Langyos normák nincsenek is.

Győzni akartam tehát, és meg is haltam minden győzelmem magányos Csomolungmájának a tetején. Nagyon sok, mérhetetlenül sok boldogság jutott ki nekem az életemben, nem, mint ajándék, hanem mint a megfeszített hegymászásaim eredménye. És legtöbbször senki sem látta, mert nem voltak ott mellettem. Aki nem látja, aki nincs ott, az csak nagyon nehezen hiszi el ezt a féle csodát. Ha az emberek tudnák a csoda titkát, akkor nem lenne elég hely ezeken a hegycsúcsokon, bár lehet, ezt most csak az egoizmusom mondatja velem, és lehet, hogy végtelen sok hely is van ott a hegy tetején. Mindenkinek megvan a maga helye tulajdonképpen, és az már csak rajta múlik, eljut-e oda, vagy sem. Akar-e eljutni oda vagy sem. Igen, talán ez így hihetőbb…

Az, hogy meghaltam a győzelmek után, jobbára szintén a felhőkbe burkolózott hegycsúcs magányának a nagy titka maradt. Az, amikor magzatpózba kuporodva zokog az ember, és nem tudja abbahagyni a végkimerülésig. Elárulom, miért.

Mert a legnagyobb boldogtalanság a boldogság csúcsa.

Vért izzadva felfelé a hegyen az ember lelke annyira megtörik, olyan katartikus átalakuláson megy át, hogy mind magasabbra érve, mind messzebbre kerülve a normákkal teli világtól, levedli magáról a rengeteg salakot, félretesz, eldob mindent, amit korábban, az alacsonyabb szinteken még nagyon fontosnak hitt, mert rájön, hogy a sok teher csak visszahúzta, megnehezítette a levegővételt, korlátozta szabadságát. És amikor felér végre ennek a csúcsnak a fokára, ott áll meztelenül, kisemmizve. Viszont ott van előtte a végtelen. A beteljesedett cél. Egy hegytető, amin átsüvít a szél, fehér csend zúg őrjítően és fülsiketítően, de pazar! Rálátni a világra, megszűnnek a fájdalmak, kiteljesednek az érzelmek, értelmet kap minden. Csodálatos és mámoros pillanat. De ugyanez a pillanat a vég kezdete is. És ezt nem akkor érzi meg az ember először. Mire olyan magasra felér az ormon, annál ő sokkal bölcsebb. Már röviddel a csúcs előtt rádöbben, hogy az útnak nemsokára vége lesz, és mindaz, amiért mindent maga mögött hagyva küszködött, eléri a végső határt, egy pillanatra beteljesedik ugyan, de máris fonnyadni kezd majd, rothadásnak indul. No, igen, abban a magasságban nem csak a lenti világot, hanem más csúcsokat is jól látni. De a bölcs ember, aki életében akár csak egy hegyet is megmászott, nagyon jól tudja, hogy nincs híd, a sikereid, az eredményeid nem futják egy egyszerűsített átlépésre egyik csúcsról a másikra. Hanem le kell menni, és újra felmászni. Erre pedig vagy van az embernek elég ideje és tehetsége, vagy nincs.

Talán életem legnagyobb hibái közé sorolható az a számomra elkerülhetetlennek tűnő szorongás, amit az imént említettem, hogy a csúcsra érkezés előtt érez az ember. Hajlamos vagyok ma már az egész úton azon aggódni, milyen rossz lesz majd, ha felérek a csúcsra, és onnan már nincs tovább, csak vissza le, és ha magasban akarok lenni, újra meg kell dolgoznom érte. Mondom, hajlamos vagyok erre. Hajlamos vagyok feláldozni az egész boldogságérzést a szorongás gerjesztette gondolatért, hogy abban a pillanatban, hogy enyém lesz, el is veszítem, és újra meg kell küzdenem érte. Újra meg újra. Mert az is tény, hogy ha egyszer valaki a boldogságot, mint kábítószert beszippantotta, soha nem akar majd anélkül lenni, s így folyamatos küzdelem és hegymászás lesz az élete. Azokért a röpke pillanatokért, amelyek, mint villanás tűnnek tova, s ha nem figyel eléggé, észre sem veszi, hogy megtörtént. Csak ha majd később visszatekint rá.

Ebben a fene nagy boldogság-tüzijátékban ezt kellett nekem nagyon jól megtanulni: megélni a pillanatot. Nem tudok ebben tanácsot adni másoknak, mert én is csak tanulom. Pedig mindenki boldogságának ez a kulcsa, a jelen teljes mértékű és teljes értékű, érezhető és tapintható megélése minden idegszálunkkal. Főleg a bolodgság-pillanatokban. Amikor az ember sok boldogság-pillanatot felgombostűz élete falvédőjére, egyszer csak rájön, mennyire szép és teljes élete volt. Ha sohasem ereszti elmenni maga mellett a regeteg szépet, ami vele megtörtént kalandozásai során.

Amit embertelenül nehéz megtanulni, és életfeladatommá kellett tennem: nem félni attól a kisemmizettség érzéstől, amit a siker csúcsán, a boldogság leggyönyürűbb pillanatában kénytelen átélni az ember. Nem kell félni a megsemmisültség érzésétől, mert ez nem az. Az a végtelen gazdagság, amit az ember önmagába szív, miközben a hamis öltözékeit az úton elszórja, hogy végre mezítelen és szabad legyen, egy a természettel, az nem vész el, az örökre övé marad, és ez viszi majd előre a további kihívásai elé.

Az éjszaka, a Central Parkban, a csónakázó tó nyugati oldalán a padon ülve és hangosan zokogva órákon át, miközben a szép és büszke városom kissé szemrehányóan, de végtelen szeretettel nézett vissza rám, megértettem, hogy nem szabad félni a pillanattól, amikor magzatpózban hangosan zokogsz a végkimerülésig. Egy a fontos: szépen és mélyen megélni az életet. A mélység, az alaposság kiváltság. Nem adatik meg mindenkinek, sok embert olyan normák közé gyilkoltak, hogy soha nem fogja már megtapasztalni a boldogság szabadságát, a katarzist, a magasságot. A mélységet. A titok a mélységben van. Minden titok ott van. És olykor az egész küzdelmedért a jutalmad nem más, mint a magányos, békés, csendes, magasztos, elkápráztatóan szép, boldogság-hegycsúcs, és a következő pillanat, a zokogás, ami öröm vagy bánat, teljesen lényegtelen. Mert bánatot nem érezhet olyan, aki nem ismerte meg az örömöt, és fordítva, a boldogság sem jár annak, aki nem itta meg a keserű levét is annak az édes gyümölcsnek.

Talán sokszor, túl sokszor is kimondtam itt a magányt. Nem véletlen. A boldogság nem egy közös vállalkozás – bármennyire is szeretné mindenki ezt hinni. Azt gondolni, hogy valaki mással találjuk majd azt meg, balgaság. Ez csak egy kényelmes kapaszkodó, ha az ember nem akar önmagáért és életéért felelősséget vállalni. Ha összejön, siker, ha nem, van, akit okolni érte. Felül kell ezen a felfogáson emelkedni. A boldogságot magadnak kell keresned, kizárólag a magad útján és erejéből. Az jó, ha kerül melléd valaki, aki szintén keresi az önmagáét, és egy jó darabon – vagy netán mindvégig is – együtt haladhattok az úton, ki-ki a maga boldogsága útján, s azt keresve. Ilyent keresünk mindannyian, azt a nagy szerelmet, akiben benne vagyunk, és benne maradunk egész életében, aki bennünk van, és bennünk marad egész életünkben, s akivel ki-ki a saját boldogságát keresi, és ha véletlenül nem ugyanarra is visznek az útjaink tovább, s netán fuldokló zokogás is elkap emiatt, akkor is egymásban élünk mindörökké, hogy bármilyen körülmények közt is találkozunk majd, bárhol is a világban, csak kettőnk számára érthetően ziháljuk oda:

„Szólíts a neveden, és én majd az enyémen szólítalak!” (André Aciman)

Budapest és titkaim 1.


Befordult a busz a Hősök terénél az Andrássyra, és a reggeli napfényben egy pillanatra megláttam a Vajdahunyad várát a ligetben. Álmosan ébredeztek az Andrássy út palotái a kellemes nyári reggelen, susogtak a fák odakinn, nem sok ember járt még az utcákon, a Kodály-köröndöt pedig érdekes árnyék-szín kontraszttá festette a reggel. Az Oktogonon átsuhanva egy pillanatra felvillant a körút, és a belvárosi kávéházak teraszai elkezdtek benépesedni, fehér kötényes pincérek gőzölgő kávéillatban szolgálták fel a brióst olykor operettszínészeket megszégyenítő piruetteket lejtve a tálcával a kezükben. Csicsergett minden, mikor egy pillanatra kiszálltam a Ritz előtt. A szálloda mindenese éppen a napernyőt feszítette ki a bejárat fölé, hogy az előkelő népek, amikor majd ki-beszállnak a taxiból, napszúrást vagy gutaütést ne kapjanak napközben, mert az igazán nem vetítene jó fényt a szállodára, és a jó öreg Budapestre sem.

Photo by Artur Dancs

Vajdahunyad vára

Képzeljük csak el a szalagcímeket a világsajtóban, hogy „A híres hotelmágnást Budapesten ütötte meg a guta a tűző napon, mert a Ritz-Carlton felelőtlen beosztottja reggel elmulasztotta a redőnyöket kellőképpen kifeszíteni”. Vagy „az ünnepelt, többszörösen Oscar-díjra jelölt hollywoodi színész a magyar fővárosban súlyos napszúrást kapott a szállodája előtti parkolóban, mire autóba szállt, ezért az etyeki többmillió dolláros forgatást napokra fel kellett függeszteni” Nagyon kesztyűs kézzel kell bánni a redőnyökkel ilyen szélsőséges időjárási körülmények közepette, amilyenek manapság a világon elharapóztak… És a redőnyt intéző alkalmazott enne a ténynek teljes tudatában és fontosságával tette is a dolgát redőny ügyben.

A reggeli csúcsforgalom lecsengett már, és a turisták még másnaposan reggelijük fölé görnyednek valahol, ha nem épp a kévéházak teraszán szürcsölik a presszókávét az Opera környékén. A várbuszon csakis egy-két olyan elvetemült volt, mint én. Befordultunk a Széchenyi térre a Gresham-palota előtt, és a Lánchídon lelassított a busz, hogy legyen alkalmam köszönteni a várost a kellős közepéről, a szívéből. A szívemből. Kifejezhetetlen boldogságot éreztem. Azt éreztem egészen pontosan, hogy ennél jobb dolog ebben a pillanatban nem is történhetne velem, bárhol másutt is lennék most a világon. Akkor sem, ha a Hollywood Hillsről tekintenék le a reggeli Los Angelesre, akkor sem, ha imádott New Yorkom napkeltéjét bámulnám az ablakból, amint szét terül Manhattan kontúrjain és lenyúlik az óceánig, akkor sem, ha a Hargita szénaillatos páráját szívnám magamba, és akkor sem, ha a Láncos előtti utca gyermekkori hangulatait nyomoznám épp a fákkal szegélyezett utcánkban Szatmáron. Ez a pillanat most csak Budapesté volt, az a pillanat, amikor sehol máshol sem lenne az ember szívesebben. Nagyon kevés ember van a világon, aki megérti szerelmeimet. Olyanok, akik pontosan, vagy helyreközel pontosan megértik valami vagy valaki iránti kötődésemet, sőt, makacs ragaszkodásomat, legyen az személy, legyen az hely, legyen az hangulat, legyen az New York, legyen az La La Land, legyen az Budapest vagy épp a Hargita. Talán az én hibám is ez. Nem tudok kommunikálni. Annak ellenére, hogy egész életemet a kommunikáció foglalta le, annak ellenére, hogy a jelenlegi kommunikációs éra soha nem látott kommunikáció-szegény korszakában még mindig jobban teljesítek az átlagnál, legbensőbb önmagamat nem tudom „kiközölni” magamból. Így titkaimmá válnak azok, anélkül, hogy titkolózni akarnék, és a felületes világban nem sok olyan akad, még az ember szerettei közt sem, aki időt szánna arra, hogy bezárt ajtókat nyitogasson a jobb megértés érdekében. Észbontó azonban számomra, ahogyan néhányan játszi könnyedséggel látják át a dolgokat. A titkokat.

Photo by Artur Dancs

Centrál Kávéház

Nemrég egy virtuális fotótárlatra kaptam megtisztelő felkérést, és Cseke Gábor barátomat kérték meg felvezetni a fotóimat. CséGé teljesen belém lát. Sosem tagadtam. Irodalmi mentorom pedig ismerősi körömből talán a legkevesebb időt töltötte velem személyesen. Azok a személyes találkozások is csak röpke, épp csak ölelésre elégséges pillanatok voltak, semmint bemutatkozásra. CséGé engem az írásaimból ismer. Szerintem soha senki annyi odafigyeléssel és alapossággal nem olvasta az általam leírt akármilyen szövegeket, mint ő. Ez lehet a titka. És így Gábor akarva-akaratlanul is átlát rajtam, és ismer engem. Mert azt írta:

„Dancs Arturból előbb a szövegeit ismertem meg, valamikor a huszadik század utolsó évtizedében. E szövegekből kiderült, hogy emberünk nagyon szeret repülni és hogy számára a világ bekóborlása minden pénzt megér. Sőt, talán annál is többet: egy egész életet.

Most, amikor már nem csak szövegeit, de általában nagy felbontásban készült képeit, azokon túl pedig őt magát is, az úgymond “révbe ért embert” jobban ismerem, elfogadom: Artur úgy próbál megállapodni, hogy munkája révén nyakába veszi a világot, és bátran elmondhatja, mindenütt körülmutatva, amerre jár: ez az én földem, ez az én bolygóm!”

 

Ez a titok: otthon lenni. Mindenhol. Tamásit rengeteget idéztem, magam is elmondtam ugyanezt mindig. Persze, csak azoknak mondhattam, akik odafigyeltek. Hogy Ábel az országban jár-e, a rengetegben vagy épp Amerikában, egy cseppet sem számít, a hely nem számít egy pillanatig sem. Csakis addig, amíg otthununkká lesz, onnan tovább már beépül a lelkünkbe. Ha valaki sehol sincs otthon, az élete egy nagy menekülés lesz önmaga és a világ elől. És mindig minden helyről azt fogja hinni, összeszövetkezett ellene. Pedig dehogyis. A világ olyan elmondhatatlanul szép és barátságos. Ha az ember veszi a fáradságot megbarátkozni vele. Ha hajlandó feláldozni a kényelmét, a komfortzónáját, a rugalmatlanságát azért, hogy közelebb kerüljön a helyhez, a világhoz. Akkor és csakis akkor lesz a világ hű szolgálója, szeretője, barátja és legfőbb védelmezője.

A Clark Ádám téren koránkelt belvárosi turisták őgyelegnek a hídfő oroszlánjaival fényképezkedve, odébb már csapolt sört is mérnek egy teraszon. Átsuhanunk az alagúton és ott a Horvát-kert. Budán… Dúdolok. A régi nyár dalai jönnek elő, és minden, ami valaha is Budapesthez kötött. És Honthy. Ha valaki van, akit akármikor tudok Budapesttel asszociálni, az Honthy és Cserháti. Igen, tisztában vagyok a meredek ellentéttel, és mégis bennem ez a kettő nagyon Budapest.  Persze, ezt megérteni is csak jobban, mélyen mögé tekintve lehet. Kommunikációs problémáimról már a blog kezdetekor, évekkel ezelőtt tettem említést, nem ismétlem magam, ez is csak olyan, nem tudom jól exponálni magam ahhoz, hogy akár legközelebbi barátaim is ne mosolyodjanak el cinikusan, ha Honthyt említem újfent Budapest kapcsán.

A várba vezető kanyargós utcákon haladva érzem, amint simogat a reggel. Höki barátném szokta mondani, amikor egy-egy hosszabb út után hazakerülve forgolódok az ágyban s a mindennapjaimban egy ideig, hogy azért van, mert a lelkem nem bír követni, s még nem ért utól. A buszból a várnegyedben kilépve azt éreztem, minden végre a helyén van, utólért a lelkem.

Photo by Artur Dancs

Budapesti nyári reggel

Mindig vágytam rá, hogy egyszer csak úgy megérkezzem Budapestre, bejelentkezzem egy szállodába, és miután lecuccoltam, lazán sétáljak ki, és vegyem a nyakamba a várost, mint egy utazó, mint ahogy ezeregy más helyen már megtettem a világban és mint egy turista, aki nagyon jól tud mindent a helyről, aki csal is kicsit, mert pontosan ismer minden szegletet, és mégis csak turista marad, engedi magát meglepni, engedi magát lenyűgözni, hagyja magát elkápráztatni.

Az a baj az emberekkel, hogy egy helyre, ahol már egyszer is jártak, úgy mennek vissza, tudálékosan, hogy na, én ezt itt már láttam, tudom, ismerem. De ha úgy közelítenének hozzá, mintha új lenne, ismeretlen lenne, akkor biza, az még nagyon sokszor elkápráztatná őket. Ez a másik titkom. Levetíthetem például New Yorkra. Hogyan lehet folyamatosan szerelmesnek lenni tizenkilenc év után is ugyanabba a helybe. Csakis úgy, hogy hagyom magam elbűvölni, akarom észrevenni a csodákat, amiket nap mint nap felvonultat nekem. És nem csak arra tartom, hogy együtt éljek vele, és megfőzze a kávémat minden reggel. Abban a pillanatban, amikor a szerelmeidben nem csak a mindennapjaidat akarod látni, azok ünneppé válnak azonnal, és folyamatos ünnep lesz az életed.

Mindig is igényelt egy kis erőfeszítést eljutni Budapestre. Pénz, idő… Az erőfeszítés ugyanaz ma is, csak más szinten. Pénz, idő… De a vágy mindenekelőtt. Repülőjegyekben mérjük most a pénzt, hotelszobában, vacsorákban… Ma már nem három óra az idő, de húsz is akár az átszállásokkal. A legfontosabb kérdés tehát az volt: akarok-e a kevés szabadidőmből két napot (egyet oda s egyet visszafelé) feláldozni azért, hogy – mennyi is marad? – két napot Budapesten lehessek hullafáradtan?… Ha ezt a komfortzónát az ember átlépi, másnap már a repülőn is találja magát Budapest felé. Hogy a hullafáradtság hol lépett ki a képből, fogalmam sincs, mert ezen a reggelen olyan friss és életvidám voltam, amilyen akkor sem lehettem volna, ha ezt az időt az ágyamban átaludva ébredek a nyári napsütésben New York-i otthonomban. Kinéztem a szállodákat is, remek ajánlatokra bukkantam…A Dunaparton, a Parlamentre néző például, vagy az Astoria a kiskörúton, a Gozsdu és a többiek… Dúskáltam a jobbnál-jobb ötletekben, és éreztem, most – negyvenhat évesen – teljesítem magamnak ezt a vágyamat is. Aztán mégsem mentem szállodába. Két emberre szűkült Budapest nekem abból a szempontból, hogy a sok itteni ismerős és rokon ellenére kikkel vagyok képes leginkább megérttetni az én Budapestemet. Laci barátommal sok évtizedes barátságunk emlékezetes évei kötnek össze, szatmári majd budapesti feledhetetlen élmények végtelen fűzére, míg Mónival meg a családi kötelék és gyermekkorunk legszebb évei, amikor kialakult köztünk az a féle testvéri kapcsolat, ami mindmáig összetart életeink viharai ellenére. Laci muskátliszegélyes, a budai dombokat a háttérben felvonultató páskomligeti rezidenciájára sem volt könnyű nemet mondani a fennebb felvázolt szándékom érdekében, de amikor Moni felvetette, hogy szívesen látna sokéves lemaradásainkat pótolandó beszélgetésben és nagy hallgatásokban is családi körben, akkor úgy gondoltam, engedhetek a világjáró turista terveimből egy ilyen ügy érdekében.

Amikor sok-sok éve, még csitri lányként unokatestvérem a Hargita tövéből a számára ismeretlen Budapestre tette át rezidenciáját, mélyvízbe vetette magát, és tapasztalatlanságából kifolyólag hatalmas árat fizetett azért, hogy kiismerje a város legrafináltabb bugyrait is. Sokszor eljöttem hozzá, sok időt töltöttünk együtt, és én mindig azon voltam, hogy az én szeretett városom szépségeit adjam át neki, enyhítve mindennapi nehézségeit, de ő már akkor túl sokat tudott ennek az egésznek a realitásairól. Nem, mintha az én világom kizárólagos mesevilág lenne csupán, de a kettőnk Budapestje olyan nagy mértékben távolodott el egymástól, hogy már egyikünk sem akarta az övét a másikra kényszeríteni. Szerettük ugyan egymást továbbra is, de hagytuk továbbmenni a másikat a maga útján, és a maga módján szeretni vagy gyűlölni Budapestet. Volt mindig egy közös pont. Amikor kizártunk mindenkit és mindent, és felültünk a Libegőre Zugligetben, és a kettős székben csak mi voltunk, a táj, Budapest – az imádott s a gyűlölt – és vagy élénken beszélgettünk vagy hallgattunk. Az a táj, a János-hegyi erdő, a pad Normafán és az ösvények a kilátó felé őrzik legféltettebb titkainkat. Ide soha nem hoztunk másokat magunkkal.

Photo by Artur Dancs

Miután a felajánlás Moni részéről elhangzott, nem válaszoltam azonnal ugyan, lepergett előttem ez az egész, sok évtizedes történet. Minden. S az, hogy manapság már tudatosabbak vagyunk, s mint olyan kétséges, hogy lesz-e még ilyen alkalom, s ha lesz, lesz-e elegendő még arra, hogy eleget legyünk egymással. És a második pillanatban már le is zártam a szállodák ajánlatait a gépemen, és visszaírtam, hogy jövök – jövök vendégségbe.

Nem mondom, hogy Moni vagy Laci teljes mértékben átlátta valaha is, amit számomra Budapest jelent, de minden bizonnyal a legközelebb állnak hozzá, másrészről meg legalább békén hagytak vele. Hagytak a magam kedvére, és vagy csatlakoztak hozzám, vagy csak hagytak megélni azt, amit éppen akartam. Találkozásokat, reggeli vagy épp éjszakai sétákat, céltalan kóborlásokat, helyeket, színházat, ismerősöket, barátokat, szeretőket, elmondhatatlan titkokat… akármit. Még a Dunakorzót is. Pedig az igencsak olyasmi lehet nekik, mint nekem a Times Square.

(folyt.köv.)

A könyv


 

Ma már úgy vagyok vele, hogy minden könyvet szeretek, amit elejétől a végéig elolvasok. Sok-sok éve ugyanis már nem olvasok el minden könyvet, és pláne nem olvasom el valamennyit elejétől a végéig. Már említettem egyszer, hogy amikor Amerikába cuccoltam át az óceánon, és magam mögött hagytam mindent, ami fontos és értékes volt addig számomra, rá kellett jönnöm, hogy semmi egyebem sem maradt, mint az idő, az a hátramaradt idő az életemből, amit arra kell fordítanom, hogy élményeket, meséket gyűjtsek. Aztán ezeket vagy megosztom, vagy nem, ez innen tovább már cseppet sem fontos, a fontos az, hogy meglegyenek, mert ez benne a kincs. Úgy sajnálom, annyira nagy fájdalommal sajnálom azt, akinek nincsenek kincsei, és élményei sem. Az az ember feleslegesen koptatta ezt a földet.

Felértékelődött, tehát az én időm – bár, hozzátenném, mindenkié értékes, csak nem mindenki szerez erről tudomást idejében. Magamban nagyon magasra került fontossági sorrendben az idő, és az, amire fordítom. Csakis olyan dolgokra, amelyek kellenek nekem, amelyektől gazdagabb leszek, jobb leszek vagy épp boldogabb. Ezért nem olvasok én már el mindent. Ezért nem vesztegetem az időmet semmi olyasmire, amihez nincs közöm, amit nem érzek fontosnak abban a pillanatban, és ami lehúz ahelyett, hogy felemelne.

Photo by Artur Dancs

Ma megint felkerült egy könyv a polcra, egy szeretem-könyv. Amikor otthon hagytam a múltamat és könyvtáramat, néhányat tudtam csak becsomagolni a két táskába, amit szigorúan mértek, s amivel az új életbe érkeztem.  Volt közte Tamási és Sütő, Örkény és Molnár Ferenc meg Müller Péter, s persze Wodehouse is. Voltak köztük könyvek a színházamról, az emberekről a színházamból, emlékek és ajándékok. Amerikában nem sokat gyarapítottam, hacsak nem a New York iránti szerelmem ilyen-olyan kivetüléseit vagy a brit monarchia történéseit felemlegetőket. És ajándék könyvek egy része is adódott közben hozzá, könyvek, amiket barátaim adtak nekem, vagy amit éppen ők írtak. Mint ez a mai. Bódizs Edit barátom írása.

Edittel, aki rádiós ugyan, nem az éter hozott össze, hiszen majd’ negyed évszázaddal azelőtt, amikor egy farakás tetején beszélgettünk félig komolyan – félig nevetgélve az árkosi szoborpark árnyas fái alatt egy forró nyáron, bennem meg nem fordult, hogy valaha magam is rádiós leszek, azt meg ki hitte volna akkor, hogy erre nem is kell olyan sokat várnom… Ott ültünk Edittel, rajtam egy New York – State of Mind feliratú póló volt, és azt sem tudtam, hol van New York, és azt sem, hogy jövök én ahhoz, hogy ez a riporternő velem rádiós interjút készítsen. Mert az történt: Edit előszokotált egy bőrtokba bekötött vállra akasztható szerkezetet, amihez egy dróton keresztül egy mikrofon csatlakozott, és az írásról faggatott.

Mit tudhattam én akkor rádióról és New Yorkról, hát még az írásról?… Sokkal haszontalanabb dolgokkal telt addigi életem java-része, mint például az trigonometria és a sokismeretlenes egyenletek megoldása vagy a szerves kémia. Meg egyéb huncutságok, amire most itt nem térek ki. Azt, hogy én tudok valamelyest mások számára is élvezhetően írni, igazából akkor s ott mondta ki elsőként Cseke Gábor, aki átadta nekem a pályázat első díját, az írógépét, amin valamikor ő írta egyik kedvenc gyermekkori olvasmányomat. Nekem nem voltak elméleteim, emlékeim az írásról, csak úgy jött.

Edit akkor valamilyen Susan írói álnévvel írt, és annyira szerettem, hogy sokszor is elolvastam a pályamunkáját, s nem is értettem, hogy mit keresek én ott egyáltalán. Nagyon jó humorú, olyan jó kis „beszélős” stílusa volt az írásnak, és vártam, hogy megismerjem személyesen is a szerzőt. Meg a többit is, akiknek az írásai nagyon megtetszettek. Cseke Gábor pedig összehozta a lehetetlent: összehívott bennünket egy feledhetetlen  hétvégére Székelyföldre egy kastélyba, ahonnan olyan nagy szeretetben váltunk el, hogy évekig sem tudtunk egymástól elszakadni. És hogy tartsuk az életet és az alkotókedvet egymásban, leveleztünk. Postai levelek útján. És a feltétel az volt, hogy amikor levelet írsz a többieknek (biza kézzel másoltuk vagy indigóval írtuk, hol volt akkor még nyomtató…) kötelező egy-egy új írást, verset, cikket, akármilyen új saját alkotást mellékelni. Jó kis irodalmi körünk alakult ebből: Laczkó Vass Robi, Botár Emőke, Bölöni Péter, Váry O Péter, a drága Várió, Gergely Edith – Manó s persze, Bódizs Edit is.

Photo by Székely Sándor

Bódizs Edittel Árkoson 1993-ban

Soha nem hallgattam vissza, s rádióban sem hallottam azt az interjút, talán nem is különösebb veszteség ez senki számára, aki nem hallotta. Edittel sem találkoztunk azóta. A technika és a közösségi háló azonban segít múltat idézni, ez a mai kor asztaltáncoltatása, ha úgy akarjuk. Editért nem kellett asztalt táncoltatni, mert a szakma és közös barátaink révén ismét kapcsolatba kerültünk, és noha intenzíven nem értekeztünk, tudtunk egymásról. Egyikszer figyelmembe akadt egy írása. Majd egy másik, és így sorra. A virtuális világban egy beszélgetést közölt nagymamájával írásban, és bennem annyi kedves életélményt idézett fel, hogy azonnal írtam Editnek, hogy ezt elmondjam neki, hisz tudom, író embernek a legszebb fizetség, ha megtudja, milyen sokat jelentenek szavai valaki más számára is. Aztán már akkor hallottam legközelebb írónő barátom felől, amikor könyv formájában is megjelent az „Interjú a nagymamámmal”. Jelezte is, hogy íziben postáz is nekem egy példányt, ha már annyira megfogott a pár elolvasott részlet az interneten, és én meg örültem, hogy ha majd eljut a könyv anyámhoz, ő majd átreppenti az óceánon, amikor eljön hozzám nyaralni. S mondta Edit, hogy Papp Levente barátunkat fogja megkérni a közvetítésre, innentől aztán én őt szekíroztam könyvügyileg, de a könyv csak nem érkezett meg. Majd egy évre rá keresett meg Edit egy rövid üzenetben, amiben a könyv felől érdeklődött, majd kissé félénken azt is megkérdezte: megkaptam-e egyáltalán. S mondom, nem. Kiderült, a nagy elfoglaltsága közepette, kiszaladt a fejéből, s abban a hiszemben volt, hogy elküldte nekem. De nem késett az a kis könyv idén húsvét után sem, amikor hazaugrottam füstölt sonkát enni tormával és jó, száraz házikolbászt szilvapálinkával körítve. Anyu már újságolta is az elején, hogy a pakk ott vár az éjjeli szekrényen, ha majd bemegyek eltenni magam a régi szobámba. Mikor megláttam, úgy gondoltam, egy falásra fogom elkölteni, olyan csepp és folyékony volt. Belelapoztam, és az előszónál le is lassítottam a tempót. Abban arra kéri az olvasót az előszavazó, hogy minden fejezetet külön érleljen magában az ember, hagyja kibontakozni azt. És akkor döbbentem rá, milyen felelőtlen mohóság is lett volna, ha nekiveselkedek, és egy éjszaka alatt elolvasom, mennyi élmény felidézéstől fosztottam volna meg magam. És mennyi apró részlet mellett suhantam volna el.

Edit könyve a nagymama szavai. Egy magnószalagra, ódon technikával rögzített hangfoszlány, amit itt is, ott is ki kellett pótolni, ki kellett egészíteni. De a beszélgetés olyan tömör, tömörségében pedig olyan sűrű és gazdag, mint amilyen nagyszüleink beszéde volt. Hisz nem beszéltek sokat, és ha szóltak, akkor minden szavuk mögött mélyen gyökerező élettapasztalat nyomatékosította a mondanivalót. Mutattam Editnek, mikor a könyv velem együtt megérkezett New Yorkba, s majd elkezdte az utazgatásokat velem. Kicsit megtört a borítója mára. Járt velem Párizsban és Londonban, vittem magammal Stockholmba és egyszer Koppenhágában is olvastam belőle a repülőtéren üldögélve. Velem volt Budapesten, és Los Angelesben, amikor a Hollywood Hillsről lestem a naplemente érkeztét, de leginkább itthon szerettem olvasni New Yorkban, az óceán partján. Azt hiszem azért, mert Mamától pár éve én is ott búcsúztam el, és odajárok ma is, ha beszélgetni akarok vele, a szatmári temető nekem semmit nem jelent. Azért Mama jár az eszemben, mert a könyvet olvasva, Edit Zsuzsa mamáját hallgatva olyan, mintha az én Mamám beszélne. Nemhogy gyorsan túl akartam lenni az olvasáson, hanem inkább húztam az időt vele, maradjon még egy mese másnapra is. Erőt adott arra is, hogy a magammal hozott kincseim rejtekéből én is előkotorásszam egy fiók alján lappangó doboz mélyéről az én hangfelvételemet Mamával. Mert van nekem is. Nem is tudom, ha tudja valaki rajtam kívül. Igen, úgy tudtam olvasni Edit könyvét, hogy tudtam, hol vannak a nagy csendek, a nagy sóhajtások. Hol s miért terelődött el a szó, néha szándékkal, néha mert más, fontosabb jutott az eszébe a beszélőnek. Hallottam a megkpott szalag sistergését, a háttérben a madarak csicsergését, a kutya ugatást, a faliórát, a kinti zajokat… a gerléket!

Tudtam, hogy már csak egy fejezet maradt. Elvégeztem reggeliben a dolgom, és tudtam, hogy az estém erről fog szólni: befejezem a könyv olvasását. Felültem a hajóra, mint azon a nyári délutánon, amikor egyszerre tudtam meg, hogy légiutas kísérő lettem, és hogy Mama angyal lett, és kimentem az óceánra. Mint azon a nyári alkonyatkor. (Lásd azt a bejegyzést itt: Amikor Mama angyal lett )

Kellemes, enyhítő nyáresti szellő fújt a vöröslő naplemente mellé simogatást. Összecsuktam a könyvet, és egy pillanatra önkéntelenül a szívemre öleltem.

Edit, köszönöm!

Egy hangulatos rajz nyomában a naplementében


Hogy visszautaljak az előző mesében említett vesszőparipámra, a kitalálósdira,  arra a kis személyes játékomra, amikor egy-egy kép, festmény vagy rajz alapján elindulok a valódi helyszínt egy számomra addig ismeretlen környéken felkutatni, elmondom, hogy jártam a minap.

 

Photo by Artur Dancs

Prospect Park

Ha New Yorkban él az ember, és rajongásig szereti ezt a várost, mint ahogyan én is, akkor nagyon szerencsés. Már eleve valamit rajongásig szeretni akkora energiát szabadít fel az emberben, hogy azt semmi egyébbel nem lehet pótolni. De New York még hálás is ezért a rajongásért, mert annyira képes viszont szeretni, hogy az nem is szavakba foglalható. Egy olyan, aki közeli és alapos ismerője a városnak azt is tudja – szemben a sok naiv turistával, akik azt hiszik, „mindent” meg lehet futtában nézni csak úgy egy nap alatt, mindent, ami számít…. – hogy New York telistele van titkokkal és kincsekkel, és noha sokszor ezek éppen az orrunk előtt vannak, legtöbbször azért elég messzire kell értük menni, és hosszan kutakodni. Például az ember egy szép barnaköves házsort akar látni, le kell ruccannia Brooklynba vagy fel, Harlembe. Ha emberektől hangos, turistákkal tömött szabadtérre vágyik, a Central Parkba megy, de ha virágokat bámulna a mókusok és piros kardinálismadarak csendjében, miközben a folyóparti teraszon elmélkedik, akkor a Fort Tryonba indul neki a sétának. A tengerpart sem mindenütt ugyanaz New Yorkban… Ha zajos-népes-hamburgeres beachet akar, Coney Islanden köt ki, ahol a Luna Park körhintái és óriáskereke vonzza a családosokat, de ha kolontos oroszok közé menne, akik télen-nyáron megmártóznak a tengerben, és ha finom, otthoni ételekre vágyik, de legalábbis egy krumplislángosra, mindenképp a brooklyni Brighton Beachen keresget, de előfordul, hogy csak magának elmélkedne az ember az óceán hullámai társaságában honvágyról, magányról vagy épp semmiről sem, akkor meg a Rockaway félreeső Fort Tilden strandján fog nekivágni az útnak. Sokszor másfél-két órát utazom egy tízperces élvezkedésért a tengerparti alkonyban, vagy egy fotóért egy napos délelőttön a város túl végén, ahol egy mesés épületet tudok, vagy esti fényekért olykor a folyó túloldalára kell menni, és egyszer egy vasárnapi kora reggelen elindultam a kihalt utcákon egy képről ellesett XIX. századbeli házat felkutatni az óvárosban, mint tűt a szénakazalban – és meg is leltem. Szóval a hangulathoz igazodik minden. New York minden hangulatra tud valamit, és a tudomány abban van, hogy ismerni kell annyira, hogy az ember pontosan tudja, merre kell keresgetnie, hogy a magának legmegfelelőbb helyet hangulatához mérten aznapra felkutassa. És ezek az élmények mindig sokszorozottan térülnek meg, mert mindig valami újjal, addig ismeretlennel bővülnek.

Photo by Artur Dancs

Sunset Park

Nekem a minap olyan hangulatom volt, hogy Brooklynba kellett miatta mennem. Ez már eleve egy lelkiállapot. Brooklyn mindig izgalmas, és telis-tele van felfedeznivalóval állandóan. Nem lehet eleget elveszni benne, hogy ne maradjon a következő alkalomra is egy pont, ahol az ember ismét kellemesen elveszhet. Jártamban-keltemben, sokszor elmentem a Windsor-terasz mellett. Ez egy lakónegyed a brooklyni központi park, a Prospect Park takarásában, messze a várostól.  Mivel sosem szántam rá időt és sétát, úgy döntöttem, felkutatom kicsit ezt az elegáns nevű környéket. És micsoda öröm volt felfedezni, hogy pontosan olyan hangulatos, mint amilyennek aznap ez kellett a lelkemnek. Egy falat régi New York, egy kicsi – viszonylag – érintetlen régi Brooklyn, kisboltok, magánkereskedések, apró és bájos kirakatok, két-három asztalos vendéglők, teraszok, és az angolok korabeli sorházak. Haza is hoztam magammal egy-egyet fotókon, és este izgatottan válogattam őket, egyiket meg is osztottam barátaimmal.

Photo by Artur Dancs

Brooklyni naplemente

Hazafelé még egy újság is a hátizsákomba került a „majd elolvasom” kategóriában, néha jól jön a metrón egy kis spontán olvasnivaló. A Village Voice-szal kapcsolatban vannak fenntartásaim politikai nézeteik miatt, ami nem lenne baj, ha nem akarnák ezt olyan módon rátukmálni az emberre, hogy ez van, ez a jó, s aki nem így gondolja, az borzalmasan oktondi, buta emberállat. Ugyanakkor, ha félreteszik a politikai ancúgot, és megszólalásra engednek olyan érdekes embereket, akik messze élik mindennapjaikat a politikumtól és a nagyvilág zajaitól is, nagyon izgalmas olvasmányokat is tartogathat. Már az nyertes dolog volt, hogy a címlapon nem Clintonné, Obama vagy Trump szerepelt, de még csak nem is Putyin. A borító egy brooklyni utcarészlet volt, egy rajz. Onnan tudni, hogy brooklyni, mert egy hipszter is volt odarajzolva. Nem mintha nem leptek volna már el mindent a szűknadrágos szakállasok a drága postás táskájukkal, akik a telefonjukba bújva élik az életüket, és ha egyszer elveszik azt tőlük, minden bizonnyal kisvártatva el is pusztulnak – de ha hipszter, akkor az New Yorkban elsősorban Brooklyn. Bevallom, igazából az furdalta az oldalamat, hol rajzolta az illető azt a képet a címlapra, és a kedvenc játékom szellemében elhoztam az újságot, hogy addig nézzem, míg ki nem derítem. És miközben nézem, és töprengek magamban, és mindenféle kutatómunkát és praktikát latba vetek a helyszín felderítésére, bejelentkezik a sorházas fotóm kapcsán régi kedves jóbarátom, Nancy. Nancyről bővebben a kezdetek kezdetén szóltam  (Lásd a linkre kattintva: itt) , amikor a húsz évvel ezelőtti dolgokról meséltem ezen oldalakon, megemlítvén a szigorú és titokzatos amerikai hölgyet, akit az amerikai hatóságok küldtek ki Szatmárra felmérni a repülőtér alkalmasságát (amerikai) nemzetbiztonsági szempontból, s akivel aztán mégis úgy alakultak a dolgaink, hogy egy asztalontáncolós bulit követően a Miorica szepáréjában olyan jó barátságra léptünk, hogy mai napig is tart. Sőt, azt is elmondtam már ezen mesék valamelyikében, hogy gyanakszom rá, az ő keze is benne volt valamilyen szinten, ha nem is közvetlenül, a karrierem elindulásában, amikor amerikai földre érkeztem. Emlékszem, egyszer egy levelében, amikor még valamelyik amerikai külképviseleten dolgozott a világ egyéb részén, nosztalgiával beszélt New Yorkról, ahova gyermekkora emlékei kötik. S nekem, aki odavoltam New Yorkért már akkor is, és arról álmodozni sem mertem teljes erőbedobással, hogy valaha is itt élhetek akár egy percet is az életemből, olyan volt a szavait hallgatni, olvasni, mintha az emberbe mézcsepp formájában boldogságot csepegtetnének valahonnan felülről… Nancy is mindig szerette New Yorkot, de nyugdíjas korára mégis a nyugati partra vonult vissza kutyáival, gondolataival, világélményeivel. New York nem alkalmas hely a nyugdíjba vonulásra, ez a város kivet magából mindenkit aki már vagy éppen, valami oknál fogva nem aktív. Nancy meg nem akarta ezt érezni, és inkább a Csendes-óceán partján telepedett meg, hogy a sok-sok évet, amit a nagyvilág legaktívabb színterein töltött, valahogy rendszerbe szedje és eltegye békés nyugalomra magában. Miközben járja a természetet, kirándulnak az ebekkel hegyre fel, tengerpartra le, kora reggel az erdőbe mennek búgó patakok és vízesések közé, olykor autóba ülnek és egyéb környékbeli helyek szépségeit kutatgatják…

Photo by Artur Dancs

Windsor terasz

– Az a házsor a képeden… annyira emlékeztet a nagyszüleim utcájára a Bay Ridge-en…

– Valóban Brooklyn, kicsit távolabb onnan, de mégsem messze. Gyakran járok Bay Ridge-en, egyik kikapcsolódó helyem. Anyut vittem el decemberben a Dyker Heights-ra karácsonyi díszítésket nézni az ünnepi mesevárosba…

– Dzsnetrifikálódik?

– Biztos, hogy jobban érintené a folyamat, ha közelebb lenne a városhoz, mert annyira bájos, épp „hipsztereknek való”. Így azonban csak lassacskán, óvatosan…

A dzsentrifikálódás sok jelentéssel bírhat, lehet elismerés a fejlődés, a prosperálás irányában, ugyanakkor szitokszó is, mint minden új, ami jön, mint az úthenger, és mindent, ami volt – jó és rossz egyaránt – ledózerol, és helyébe jellegtelen üvegkalitkák teremnek, jól megszabályozott szabadsággal, az árakat magasra verő, reménytelenül elsznobosodott hópihékkel, akik eredetileg azért kezdtek el adott helyre behurcolkodni, mert szerették, amilyen, hogy aztán gyorsan a maguk kényelmére alakítva teljesen elpusztítsák azt, jellegtelenné tegyék, és olyant hozzanak létre helyette, ami akárhol van, mindenhol…

– Tudtad, hogy ott skandinávok éltek akkoriban?… És arra is emlékszem, amikor gyermek voltam, nagyapám mindig kivitt bennünket a vízpartra, ott volt egy sétány, hosszan lehetett menni…

– Megvan a sétány! Kilométereken át lehet a víz partján bandukolni, szoktam is… Le a Verrazano öbölhídig, s onnan tovább a torkolatig, ahol a New York-öböl egybeér az óceánnal. Szerintem Coney Islandig is le lehet ott már sétálni…

Nancy jó ötletet adott aznapra, elhatároztam, hogy visszamegyek Brooklynba, és megnézem, hányadán áll a dzsentrifikálódás a Bay Ridge-en. Esetleg majd hamarabb leszállok, hogy ennek a borítórajznak a Village Voice címoldalán utánajárjak a Sunset Parkban.

– Alig várom a képeidet! – köszönt el Nancy.

Sunset Parkban sosem jártam, mindig csak keresztülmentem rajta a Bay Ridge felé, mert útba esik. Sőt, egyszer egy film kapcsán is odakeveredtem. A filmet nagyon sok éve láttam még odahaza a tévében. Sem a címét nem tudom, sem azt, pontosan hol játszódott, de azt tudtam, hogy valahol erre, és azt gondoltam, ezt a tűt is meglelem a szénakazalban, de sosem leltem meg.

Photo by Artur Dancs

A rajz a Voice borítóján

Az újságban a rajzon volt konkrét támpont, amire alapozva elindulhattam a 43. utcában, mikor a Sunset Park nevű negyedben leszálltam a metróról – kicsit még hamarabb is, titkon remélve, hogy azt a sokévvel azelőtti filmbéli sarki boltot valamely csoda folytán csak meglelem. De juszt se leltem. A rajzon egy kegytárgy- és gyógynövénybolt kirakata szerepel, s rajta a felirat: Botanica. Utánaolvastam, ez egy dominikai tulajdonos kegytárgyboltja, ahol azonban nem csak Krisztust szeretik buzgón, hanem a jövőbetekintés – talán nem épp a leginkább Krisztus kedvére való – egyik formáját, a jóslást és kuruzslást. A bolt úgy hirdeti magát az újságban, hogy spanyolajkúaknak, de hipsztereknek is szívesen akármikor…

Csak pár saroknyit mentem, máris nyilvánvaló lett, hogy hosszabban fogok Sunset Parkban elidőzni, mert azt, amikor az ember gyöngyszemet vagy kincset lel, azt rögtön felismeri, és én is felismertem, hogy a csavargásom egy újabb ékkövet tesz majd fel a sok-sok New York-i gyémánt közé, amit eddig lecsiszoltam magamnak innen-onnan.

Photo by Artur Dancs

Sunset Park

Az ember azt hinné, a város egyik legnagyobb temetője, a Greenwood tőszomszédságában az élet is kicsit csendesebb, mint másutt, sőt, szürkébb és unatkozósabb is. Ehelyett egy pezsgő kisvárosba tévedtem, mikor letértem a főútról, és belevetettem magam a kisutcákba. Persze, a Botanicát kereste a szemem mindenfelé, de közben megannyi izgalmas dolgot találtam: sorházakat elegánsan fürdőzve a délutáni narancssárga fényben, apró családi boltokat, sarki zöldségest, cukrászdát, kávéházat, fagylaltos és mexikói tacós kocsit, kackiás templomot és a dombon egy parkot, és odébb a Botanica felirat is felbukkant cégtáblák közül előbújva. No, hát kicsit csalódottnak kellett volna lennem miatta, mert semennyire sem hasonlított a rajzra, de annyi minden más kárpótolt, hogy a rajzolójának semmit sem róttam fel. Biztosan arra gondolt a boldogtalan, hogy úgyse lesz az a bolond, aki ennek a rajznak utánajár majd.

Késő délután volt, ide-oda  kapkodtam a fejem a színes forgatagban: egyik oldalon dinnyét kínáltak és szőlőt a márciusvégi hidegben, egy öregasszony főtt kukoricát árult, a sarkon meg virágokat kötözött egy mexikói. A borbélyüzlet előtt negyeddolláros érmével működő Donald kacsák és a Mikiegerek sorakoztak az apjukra várakozó gyermekek részére, odébb egy kirakatba épp friss kukoricalisztből készült cipókat rakott ki a pék. Minden harsány volt és vidám, otthonos és meghitt ugyanakkor.

Photo by Artur Dancs

Negyeddolláros szórakozás

A térképemre pillantottam, hogy nehogy eltévesszem a parkot, ami a környéknek nevet adott. A Sunset Park bizonyára nem véletlenül lett a naplementéről elkeresztelve, gondoltam, és odasiettem. Eltéveszteni se nagyon lehett volna, mert kimagaslott a környéken. Amikor felkapaszkodtam a sétányon a dombra félúton, már kezdtem érteni, de mikor felértem a tetejére, biztosan tudtam, hogy azért ez a Naplemente park, mert innen a legszebb a naplemente. Szemben velem a Szabadság-szobor áll a távolban a New York-öbölben, mögötte New Jersey dombjai, kicsit jobbra Staten Island partjai, és jobb szélen Manhattan teljes és zavartalan látványa tárul a kitekintő szeme elé. A nap már akkor narancsszínűre festett mindent, a parkban meg emitt-amott a padokra kiültek az emberek és nézték a szép szín-játékot. Ezzel a látvánnyal nem lehetett betelni, és alig tudtam elszakadni onnan, és persze, bizonyossá vált immár, hogy újabb titkos kikapcsolódós helyemre bukkantam, ahova sokszor fogok a városból kiszökni megmártózni kedvességben és bájban.

Photo by Artur Dancs

A Sunset parkban

A park közepén, a domb tetején egy épület díszelgett, nem volt szép, olyasmi volt, mint mifelénk a kultúrházak, amelyekben a lényeg belül van, ha van. A bejáratánál a lépcsőkön és padokon csoportokban férfiak álltak, kínaiak, mexikóiak, ki-ki a maga társaságával, és élénken beszélgettek, ki-ki a maga anyanyelvén. Gondoltam, megnézem, mire ez nagy gyülekezés, és közelebb, sőt, bemerészkedtem az épületbe. Biza, ott semmi különlegesebb alkalmat nem fedeztem fel, ami miatt ezek a népek itt egybegyűltek, hanem csak úgy ott voltak, hogy ne otthon legyenek, hanem itt együtt, és megoszhassák egymással a kis világuk nagy dolgait. Bent pedig egy teremben fekete és latin diákfiúk kosaraztak, egy tanár felügyelte a játékot, és kérdezte, mi járatban, ami kapóra jött, mert nem bántam volna, ha segít ebben az épületben nekem egy mosdót találni. Régen meg sem fordult volna ilyesmi a fejemben, de ma már nem félek ezektől az amerikai középületektől, ahol mindig ül valaki valahol és felügyel. Mint ez a tanár itt, aki meg is mutatta nekem, hogy a mosdó ott van, ahol azt írja „lányok kijárata”. Nem tűnt úgy, mintha viccelne, ezért én sem kérdeztem vissza, hogy biztosan az-e a hely, ahova nekem menni kell. Benyitottam, és ott is egy nagy teremben találtam magam. Annyira elámultam, hogy el is felejtettem, miért mentem oda. Sok ping-pong asztal körül kínai felnőttek ugrándoztak, a bordásfalakon asszonyok nyújtózkodtak, tornaszőnyegeken fiatalok jógáztak – egy nagy vidám hangzavar volt az egész. Micsoda közösség! Ujjongtam magamban, hogy ilyen helyre tévedtem, ahol sok boldog ember van együtt, és az életeik apró örömeit élvezik közösen.

Photo by Artur Dancs

Kilátás a New York-öbölre

– Segíthetek? – lépett mellém egy magas fekete fiú sportruhában, valami igazolvánnyal a mellén szélesen mosolyogva és fél szemmel a kamerámat studírozva.

– Csak a mosdót kerestem…

– Remélem, megtalálta – mondta – Mutatós kamerája van!

– Micsoda naplementét fotóztam vele az előbb, nézze csak, fiatalember!

– Nagyszerű! Nagyszerű! Megtalálta, hát a megfelelő helyet.

– Most vagyok itt először…

– Miért, hová valósi?

– A városban lakom, bent Manhattanban…

– Aaaah… – bólintott, mintha ez már elegendő magyarázat lenne arra a szégyenletes tényre, hogy nekem mindeddig kimaradt Sunset Park az életemből.

– Járom én ezt a várost keresztbe-kasul, tudja, kattintgatok, élményeket gyűjtök, hangulatokat, de ide valahogy nem jutottam eddig el… – magyarázkodtam.

– Isten hozta minálunk! – tárta szét hosszú karjait – Jó kis hely ez. Van itt minden, sok jóféle ember, hangulat is…

– Milyen népek lakják? Látom, kínaiak, mexikóiak vannak itt szép számmal…

– Azok, meg itt vannak a dominikaiak, és tudja még kik?… Afrikaiak. Azt hiszem, hogy Jemen Afrikában van. Meg Marokkó. Az én családom meg jamaikai.

Elhelyezzük Jement és Marokkót a térképen, és csak hallgatom fiatal házigazdám meséit:

– Amúgy Chris a nevem, és négy éve élek itt, nyugodtan mondhatom, maga jöjjön csak ki ide, amikor csak akar, mert itt biztonságban van, ez rendes környék, dolgos, becsületes emberek élnek itt. És maga ezzel a csudaszép gépével itt nagyon jó fotográfiákat tud lőni. Ez itt a legmagasabb hely egész Brooklynban! Itt az egyetlen olyan pont, ahonnan együltőhelyből látja a Szabadság-szobrot, az Empire State épületét és a Chryslert is! Ilyen másutt nincs, nagy szerencse, hogy idekeveredett. És mondhatom, itt nagyon jókat tud enni, ha éhes, mert itt minden van. Micsoda!?… A legjobb mexikói kajákat itt találja az ötösön. Meg a sok kínai elvitelre. Vannak itt vendéglők meg ír kocsmák is, ha olyant keresne. Ki kell a városból mozdulni!

Photo by Artur Dancs

Naplemente a Sunset Parkban

Olyan lelkesen beszélt, mint valami védőügyvéd, aki a környék becsületét és jóhírnevét hivatott megvédeni valami ismeretlen kételkedő ellen, hogy én meg hagytam. Nem mintha nem csavarognék eleget a városban meg a világban is, de ezek a belülről jövő lelkes szavak olyan kedvesen hangzottak, hogy az aznapi élményeimmel Christ is elhoztam magammal a szívemben.  Az épületet elhagyva, a házak közt tettem egy kitérőt, de aztán visszakanyarodtam a dombra, hogy a lebukó nap mögötti színpompát  onnan fentről tekintsem meg, mielőtt elindulok a az ötösön, keresztül a kisvároson a Bay Ridge irányba.

Chris jól tudta, hogy Brooklyn legmagasabb pontja itt van a közelben, de ez a pont nem a parkban, hanem a már említett temetőben van. Igaz, a Battle Hill (a csata domb) csak pár méterrel van magasabban, mint a park, de ennyivel az igazságnak tartozunk.

A parkot a XIX. század végén, az 1890-es években hozták létre, de akkor a negyedet nem Sunset Parknak hívták, ezt a nevet csak a 60-as években választották le a térképen egy területnek a park környezetében, amelynek egy része korábban a Bay Ridge-hez, a másik része meg  Gowanushoz tartozott. A területet az őslakosoktól hollandok vásárolták fel 1630 környékén, és mivel kiváló nyitással rendelkezik az óceánra és a városra nyíló öbölre is, forgalmas kikötőhelyként fejlődött ki. Így kerültek ide a skandinávok olyan nagy számban, hogy a jelenlegi Sunset Park bizonyos környékein most is emlegetik a „Finn várost” és a „Kis Norvégiát”.

Az írek, akik szintén szép számban éltek a környéken, nem voltak szívélyes kapcsolatban a nem katolikus  észak-európaiakkal, így azok egy része a város már részeibe szivárgott el. A harmincas válságos évek megpecsételték a környék sorsát, és gazdasági fellendülésre és újabb emigránshullámokra volt szükség, hogy a Sunset Park ismét pezsgő életre keljen. Portorikóiak, dominikaiak és mexikóiak érkeztek, és mind több kínai is. Utóbbiak Brooklyn legnagyobb kínai közösségévé nőtték ki magukat, és így a Sunset Park keleti része lett a brooklyni Chinatown. A legutóbbi népszámláláson a latinok és egyéb spanyolajkúak voltak többségben, a kínaiak a következő legnagyobb népcsoport, a fehérek pedig alig egynegyede csupán ma már itt a lakosságnak.

Photo by Artur Dancs

Alkonyodik

A brooklyni Fifth Avenue-n haladtam lefelé déli irányban. Úgy tűnik, az ötössel jelzett sugárútak sorsa, hogy ilyen élettel teli utcák legyenek. A Brooklynon átívelő Fifth Ave is nyüzsgő, színes és izgalmas helyekkel van tele egész hosszában, amint keresztül vág megannyi különböző negyeden, így a Sunset Parkon is. Besötétedett, de az utcán mi sem változott, emberek jöttek.mentek, a boltok fényes kirakatokkal, a vendéglők hangulatfényekkel várták vendégeiket. A járdaszélen meg utcai árusok garmadája. Egyiknél mézben pörkölt mogyorót veszek, ujját a kalapjához emelve köszöni a vásárlást, és miközben a kirakatokat nézem, és az utca hangulatát szippantom magamba, elhaladok egy gyümölcsárus mellett. Eszemben sem volt gyümölcsöt venni éppen, de lelassítottam, mert a feltehetőleg arab származású férfi olyan zamatosan harapott bele egy sárga mangóba, hogy az embernek összefut a nyál a szájában.

– Maga jó üzletember, meggyőzött, veszek magától mangót! – mondom nevetve.

Az ember helyesel, és int, hogy válasszam ki a leginkább kedvemre valót.

– Maga orosz. – mondja határozottan. De engem ez nem lep meg, sokan hiszik, hogy az vagyok.

– Nem… – intek a fejemmel, és várom a következő találgatást.

– Lengyel…? – ez meg a másik, amit itt mindenki ismer, ha Kelet-Európáról van szó.

Mondom, hogy magyar vagyok, és nem komplikálom az erdélyi történettel, és az országhatárokkal.

– Óh, Budapest, Budapest! – kiált fel az öreg, és tovább harapdálja a mangóját – A Duna, és a sziklatemplom a hegy belsejében… Vissza kellene mennem oda, nagyon szép!

– Ezek szerint járt ott…

– De még mennyire! Fiatalkoromban. Sok a szép fehér nő arra felé… – és úgy kacag a kedves emlék margóján, hogy az összes foghíját látom., és talán azt a kartonruhás pesti csinibabát is, akinek ez az ember fiatalkorában a szépet tette.

Photo by Artur Dancs

Fifth Avenue Brooklynban

Megígértetem vele, hogy egyik nyáron elmegy vissza Budapestre, mert Budapestre nyáron a leginkább érdemes utazni, és arra is megkérem, a mangót, amit vettem, tegye már be szépen a hátizsákomba, mert nyilallik a derekam, nem venném le.

És lassan elindulok hazafelé. Rengeteg élménnyel és elsősorban egy új ékkővel, amit még sokat kell csiszolnom, hogy ugyanolyan fényes legyen, mint a többi összegyűjtött ékkövem a kollekcióban. Azon leszek. Csak a derekam engedje.

Előző korábbi bejegyzések

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: