Karácsony-falu kirakat


Utolsó novemberi utamról értem épp haza késő este, és az András-napi szemerkélő ködszitálásba léptem ki a metróból a reptérről jövet, a West Village-ben. Innen busz visz majd át haza, a keleti oldalra, az East Village-be. A 14. utcai megálló, ami két igencsak népszerű bulihely előtt van, túl zajos volt a hangulatomhoz, eldöntöttem, hogy a Bleeckerre megyek, egy megállóval fennebb, a végállomásra. Ott általában nem szokta senki sem várni a buszt. A hideg szélben kicsit összehúztam magamon a hosszú egyenruhakabátot, és a sálamat a nyakam köré fontam. Ha nem lettem volna olyan kutyául fáradt, akár gyalog haza is indultam volna keresztül a Village-en. Ez mindig kedvenc foglalatosságom, az esti séták a Village utcáin pedig annyi vidámsággal látnak el, és annyi gondolatot indítanak útjára bennem, hogy csakis hálás lehetek minden percért, amit itt tölthettem életemből. Amikor húsz éve először jártam New Yorkban, és Livia elvitt a Bleecker Streetre, hogy ott elárulja, sokéves itt tartózkodása nyomán bizton kijelentheti, az a kedvenc helye egész New Yorkban, olyan hirtelenül vesztettem el a szívemet a Village-ben, hogy azt sem tudtam, merről szedjem össze magam. A Village-nek a sármja két évtized távlatából is levesz a lábamról.

Photo by Artur Dancs

Greenwich Village

 

„Húsz éve ilyenkor szálltam gépre, és repültem át az óceánt életemben először, hozzád, New Yorkba.”

Livia, aki 98-ban légitársasági szolgálatáért kijáró ideiglenes belvárosi otthonát a Murray Hillen megosztotta velem két hétig, ezáltal megváltoztatta az életem. Nem különben azon a vasárnapon, amikor nem kellett dolgozni mennie, és velem töltötte a délutánt. Addigra én már bejártam a Times Square-t, az ikertornyok és a Szabadság-szobor környékét, sőt, még a Central Parkot is, rendes turistához illően. Akkor mentünk el a Bleeckerre, és jártuk be elejétől végig. És csak ámultam, mikor a filmdíszletre emlékeztető sokszínű, élénk boltsoron végigmentünk. Ott volt a nagy hanglemezbolt, mellette sajtot árultak, nagy kerek sajtok voltak tömbben a kirakatban, és szép, harapnivló háromszögek kivágva egyikből-másikból. Aztán a cukrászda, ahol helyben sütik a friss csokoládécsonkos süteményeket, áfonyás linzereket, túrótortát és pudingokat készítenek, és rengeteg gyümölccsel tálalják. Szemközt a sarkon a fűszer-csemege, ezerszínben pompázó virágcsokrokkal a bolt bejáratánál, és az Amy pékségének bódító kenyérillata. Elterjedt tévhit, hogy Amerikában nincs jó kenyér, és én is hajlamos voltam ezt elhinni a szupermarketbéli szivacskenyerek  végtelen erdejében, amiknek összetevőiről ma sem tudok semmi biztosat. Szerintem valami műanyagból gyárthatják, lényegtelen. Lelke rajta, aki eszi. Anyagi okokból az én lelkem is volt rajta ideig-óráig, majd inkább elkönyveltem, nincs kenyér Amerikában, és csendben elfeledkeztem arról, ami otthon oly fontos volt nekem mindenkoron. Pedig, ha belegondolok, már első pillanattól tudtam ezekről a pékségekről, csak olyan mérhetetlenül drágán mérik az igazi kenyereket, hogy az nekem több napi költőpénzemet emésztette volna fel. S amíg turistálkodni jártam ide, inkább hasznosabb dolgokra költöttem pénzt azzal a gondolattal nyugtatva a lelkemet, hogy majd hazaérve bepótolom a kenyeres kieséseimet. A dolog akkor fordult komolyra, amikor már itt laktam, és mindent megadtam volna egy darab jó kenyérért. De nem adhattam meg. Mert nem volt. Legalábbis sokáig nem. Tovább a Bleeckeren egymást érik a ruhás boltok, exkluzív divatbutikok, a mézeskalács házak, a tűzoltólétrásak, az utca végén meg a Magnolia pékség. Akkor még csak finom tortáiért és süteményeiért volt híres, ma már a filmvilág zarándokhellyé tette azt is, meg az egész Village-et is, hisz talán nincs is olyan szeglete, ahol ne forgattak volna valami filmet vagy sorozatot. Nekem akkoriban még halvány sejtelmem volt csak a Jóbarátokról, már hogy a Friends sorozatról. Akkoriban zajlott, és minden szálával a Village-hez kötődött. Livia említette meg, nekem eszembe sem jutott volna, de, mint ahogy minden kezdő turista, a háromszögű tér parkjában álló szökőkútról máris megállapítottam, hogy az bizony a főcímből jólismert. És tévedtem. De erre csak nagyon sok év, talán évtized után jöttem rá. És lényegtelen is.

„Húsz év? Akkor méltó ünneplést kívánok!” – írta vissza válaszüzenetében Livia Bukarestből.

„Veled ünnepeltem” – válaszoltam Amsterdamból hazafelé indulva.

„De jó nekünk!” – így Livia.

„…és ma is furdal a lelkiismeret a dán kekszek miatt”

Photo by Artur Dancs

Ittlétem idején Livia mindenfélével jól tartott, és soha semmiben nem volt semmi irányú korlátozás, azt ehettem, amit s amennyit akartam, s oda mehettem, ahová kedvem tartotta. Egyik este, mikor későre ért haza a reptérről, mert a temesvári járat késett a havazás miatt, leroskadt fáradtan a karosszékre, és lerúgta a cipőit. Megkérdezte, hol jártam aznap, és ettem-e rendesen – nem mintha fennállt volna a veszélye annak, hogy netán elfogyjak, mint a tudós macskája, csak mint amennyire egy jó házigazdának illik vendége jóléte felől tudakozódni. Bort töltött magának az asztal alatti cabernet-ből, és az asztalon megsemmisülten heverő nagy kék dán kekszes doboz felé nyúlt. Egy kézzel felpattintotta a pléhdoboz tetejét, de én akkorra megszeppenten felszisszentem, hogy az biza meglehetősen, ha nem teljes egészében… üres.

Livia a szemüvege felett rám nézett rezzenéstelen arccal és szigorú, üveges tekintettel, és megkérdezte, mintha nem jól értette volna: üres…? Inkább kijelentés volt ez, semmint érdeklődés. Biza, üres, erősítettem meg iménti állításomat, amit ő maga is volt kedves visszaigazolni. És akkor már felültem az ágyban. Livia soha semmiért nem tett szemrehányást, azért sem, ha szerteszét hagytam a csepp lakrészben a holmijaimat, hogy a fürdőszobában a függönyre aggatva száradtak a zoknijaim és néhány boxeralsó, azért sem, ha megettem az összes tojást, ha későn jöttem haza, és ő már aludt, ha nem vittem ki a szemetet … de most olyan szokatlanul fagyos lett a légkör, hogy azt sem tudtam, hová süllyedjek szégyenemben. Elképzeltem, hogy Liviából, e derék asszonyból, akit mindaddig elegáns, csendes úrihölgynek ismertem, most előtör majd egy általam nem ismert másik természete, vázákat hajigál a fejemre, a bőröndjeimet kiszórja a tizenegyedik emeletről egyenesen a 39. utca késő esti forgalmába, maradéktalanul feltartóztatva ezzel a kukásautót, ami éppen most gyűjti be az utcánkból a szemetes zsákokat, és a mögötte felsorakozott sárga taxikat, bennük színházból hazafelé igyekvő emberekkel, s olyanokkal is, akik miattam majd jól lekésik a repülőjüket vagy a vonatjukat a közeli Grand Centralban, engem meg élénken káromkodva kirúgdos a lakásból a galléromnál fogva rángatva, amit csak akkor ér el, ha visszahúzza magassarkú cipőjét az asztal alól, a borosüveg mellől. Azt sem zártam ki, hogy a borosüveget elegyengeti a fejemen, csak előtte kiissza a benne ragadt cabernet-t.

Livia azonban csak nézett rám csendesen, mereven, szigorúan. Elegánsan. Megigazította a szemüvegét, a széken maga alá húzott lábát leeresztve a padlóra felállt. Na, gondoltam, most jön a vázahajigálás. De nem nyúlt a váza után. Csak halkan megkérdezte:

– Mindet meg bírtad enni? – de nyilvánvalóan nem várt válaszra, hanem elindult a fürdőszobába, miközben ezzel zárta a mondanivalóját: Hmmmm!

Ez a „Hmmmmm!” nem volt új, a megrökönyödés megnyilvánulásának eme új módját Liviától hallottam először, de nem akkor este. Ha valamin nagyon megbotránkozott vagy valamit nagyon rosszallt, akkor hallatta ezt a kissé nyüszítő hangot az orrából és valahonnan az arcüregéből.

Természetesen, az évtizedek során nem is egyszer tisztáztuk ezt a dolgot, és megannyiszor megnyugtatott, csak viccelt. De az a „Hmmm!” olyan élesen hasított belém akkor este, hogy ma is, ha dán kekszet eszem, elrestellem magam egy-egy pillanatra.

„Lehet még olyan kekszet kapni a sarki boltban?” – kérdezett vissza.

„Persze, és mostmár olcsó. De a legjobb a dánoknál mégis…”

Hogy mostmár olcsó, egészen pontosan azt jelentette, hogy ma már megengedhetném magamnak, hogy visszavásároljam, amit akkor nem tudtam megtenni.

Photo by Artur Dancs

Útban a Bleecker buszmegálló felé elhaladtam az egykori Lukoil, ma már Mobil benzinkút előtt. Miután a tömbházunk előtti Mobil kutat négy éve bezárták, hogy valami új üvegpalotának adjanak ezzel helyet, ez a kút maradt az egyeten alsó-Manhattanben. És ott a ságafényű italbolt. A likőr-store kirakatát régi esti sétáimon mindig megcsodáltam. Narancssárga színben úszott, és ízléses díszítéssel vonzotta a vásárlókat, már amennyire egy italboltnak kell még vonzani azokat, akik amúgy is odamennek. A West Village előkelő közönségéhez méltóan elegáns és diszkrét, no meg, szintén annak megfelelően drága is. A sarkon a régi újságos. Lényegében színes magazinokat árulnak itt, amióta ismerem a környéket, a világ minden országából. És van egy szélső kirakat, ahol ma is, mint a kilencvenes években, csak erotikus jellegű folyóiratok sorakoznak. Fel nem foghatom, kik vásárolnak ma még ilyen méregdrága magazinokat, de a bolt ma sem tűnik úgy, mintha hanytlana, és a csendes estén is egymásnak adták a kilincset a vásárlók. A buszmegállót egy fényes kirakat világította meg. A járdára eső fény csillogott, sziporkázott. Mikor közel értem, kellemes izgalom futott rajtam végig, a táskámat letámasztottam a falhoz, és odasiettem. A patika volt az és kirakatában a karácsony-falu.

Egy álomfalu behavazva, ünnepi hangulatban. Szélen egy óriáskerék, odébb a körhinta caroussel, vasútállomás, kis villanyvonattal, lámpaoszlopok sora, fenyőfák, konflisok, szánkózó gyermekek, korcsolyázó párok, vendéglő, fogadó, édességbolt, karácsonyfaárus, kistemplom, tűzoltóság, hó, hó, hó, dombok, csillogó fények, színek, vidámság. Egy nagyon távoli – talán sosem volt – mesevilág. Egy operett.

– Hát, itt vagy!… – suttogtam magam elé.

Photo by Artur Dancs

Tíz éve, amikor New Yorkba költöztem, ha vígasztalásra, lélekmelengetésre vágytam, és időmből kitelt, beutaztam Manhattanbe a Queens-bulvárról, és lejöttem a Village-be.

Nehéz idők jártak rám. Teltek a hónapok, és nehezen alakultak a dolgaim. Egyrészt adminisztrációs és bürokratikus okok késleltették munkába állásomat, másrészt meg az éppen nyakunkba szakadt gazdasági világválság. Amint arról korábban hosszasan meséltem, kénytelen voltam fontolóra vennem a hazatérésemet. Úgy éreztem, ennek a városnak semmi szüksége rám, kivet magából, vagy inkább tudomást sem vesz rólam. Nem kellek itt semmire. Persze, ma már tudom, mekkora badarságok ezek, még akkor is, ha azt az érzést, ami akkor belengte mindennapjaimat, húsbavágóan fel tudom ma is idézni, bár legkevésbé sem áll szándékomban. A lakótársam, ez a drága asszony aggodalommal figyelte küszködéseimet, az álláskereséssel töltött napokat, a megszámlálhatatlan reggelt, amikor az egyetlen, otthonról hozott csíkos öltönyömet felöltöttem az egyetlen fehér ingemmel, nyakkendővel, és elindultam egy újabb állásinterjúra. És este, vagy másnap, amikor ismét találkoztunk a konyhában megkérdezte, jártam-e sikerrel. Amikor elmondtam neki, hogy megfordult a fejemben a visszalépés, mert elfogyott az összes pénzem, és lassan fel is kopik itt az állam, Marika félretette a rántanivaló csirkét, az olajat levette a tűzről, és rágyújtott egy cigarettára, majd intett, üljünk ki az erkélyre egy szóra.

– Nem adhatod fel. Nagyon nehéz, tudom, és látom. Nekem is az volt sokszor. Neked papírjaid is vannak, a nyelvet is beszéled. Sikerülnie kell. Csak idő kérdése. Nem mehetsz haza. Persze, a döntés a tied. De ha úgy döntesz, hogy maradsz, én meghitelezem neked a következő hónapot a biztonsági letétedből. Megbízom benned. És nem akarom, hogy emiatt feladd. Mert tudom, mennyire szereted te is New Yorkot.

Photo by Artur Dancs

Kilenc éve hangzott el ez a beszélgetés egy nyirkos októberi estén, amikor már ködbe fordul minden nyoma az ősznek.

Idén október végén, az anyám hazautazását követően megürült lakás csendjében eszembe jutott az a beszélgetés, a bíztatás, az esély még egy kis próbálkozásra. Ami éppen idejében fordult jóra ahhoz, hogy ne kelljen feladnom az álmomat. És idén azon a novemberi reggelen, amikor arra ébredtem, hogy a lánya írt üzenetet, elzsibbadtam. Nem is tudtam, hogy beteg volt… Az a kegyetlen fene őt is elvitte a jó emberek sorából.

Talán nem is sejtette, hogy – mint annak idején Livia – aznap este, kilenc éve, ő is megváltoztatta az életemet. Nem csak esélyt, de reményt adott. Reményt, hogy ezen, az akkor még nagyon idegen földön is, ahonnan még ezer szál húzott láthatatlan, de annál nagyobb erővel oda, amit mindaddig otthonomnak tudtam, hogy itt is találhatok még felemelő emberi gesztust.

Egy sikeres állásinterjútól a pénzkeresésig azonban nagyon hosszú az út mindenhol, de Amerikában még talán ennél is sokkal hosszabb. Hetek, hónapok teltek el ügyintézésekkel és idegtépő várakozásokkal. Az időszakot áthidaló segítséget Zsuska barátom adta meg intravénásan és azonnal, hogy az első fizetéscsekkemig valamennyi levegőhöz juthassak még.  Így köszöntött rám az első amerikai téli ünnepi időszak. Advent lehetett már, eszelősen bolyongtam, sürgettem az idő múlását, hogy mihamarabb ismét élni kezdhessek. Nem tudtam még, mikor lesz ez, nem tudtam, hogyan történik majd. Semmit sem tudtam. Csak reménykedtem, kimozdul az életem végre a holtpontról. Jártam az utcákat. Kicsit könnyebb szívvel, mint a reményvesztett heteimben. És néha eljöttem a Village-be feltöltődni. Este volt, és a háromszögű park mögött, a szökőkutat elhagyva egy csillogó kirakatra lettem figyelmes a Bleecker és a 6-os sugárút sarkán. A járdára eső fény még hangulatosabbá tette a mindig irígykedéssel, álmodozó sóvárgással lesett szép ház melletti kisbolt környékét. Mikor közel léptem, láttam, hogy patika. De a kirakatban nem gyógyszerek és témába vágó termékek voltak, hanem egy karácsony-falu. Egy nagy óriáskerék a szélen, odébb egy caroussel, korcsolyapálya, kisvasút, fenyőfák és hó, hó, hó. Színek, csillogás. Mese.

Photo by Artur Dancs

A régi patika kirakata, ahogyan először láttam

Megálltam, az orromat az ablakhoz nyomva bámultam önfeledten hosszú percekig a pazar aprólékossággal kimunkált hangulatvárost a kirakatban. Olyan volt ez, mint az operett egy nehézségekkel teli világban, mikor megszületett az emberek homlokán a ráncokat elsimítani. Tudjuk, hogy nem igazi, de beleolvadunk, hogy elhiggyük, létezik az a világ, és hogy nekünk abban a szép világban van helyünk. Sok estén elmentem még. Amikor csak tehettem. Még egy évvel később is, adventkor.

Amikor a Village-be költöztem, futólag eszembe jutott egyikszer, hogy meg kellene néznem, a patika kiállítja-e még az ünnepekre a karácsony-falut. De nemhogy a falu, de a patika sem volt már ott. Valami szépségszalon vette át a helyet, és hideg, neonfényes szanatórium lett. A magyar nevű patikusnak meg nyomát veszítettem. Elgondolkodtam azért rajta, hogy vajon azért csinálta-e ezt a karácsony-falut, mert hazulról hozta ezt a vágyat a hihetetlenül szép, az operettesen szép iránt? Hogy szerettem én azokat a szép kirakatokat otthon decemberben. Még a kommunizmus idején is. Pontosan tudtam, melyik boltban, mi lesz a karácsonyi kirakat dísze. Minden évben ugyanaz volt. Kisebb változtatásokkal, az akkori körülmények rövid gyeplője szerint. A Kazinczy utcán a játékboltban például egyik oldalt a kis villanyvonat volt. Igaz, csak körben járt, és műanyag volt a sín. De mint akkori életem legnagyobb vágya, villanyvasút volt. Olyan, amilyen. Nekem semmilyen nem volt. Anyámnak negyvenmegannyi év távlatából nyáron a tengerparton hűsölve a napernyő alatt, két kajszibarack között akaratlanul is szemére vetettem ezt a fájdalmamat, noha tudtam, nem az akaraton múlott a villanyvasút sorsa a gyermekkoromban. A másik ablakban, a baloldaliban meg a kisautók voltak a pléhből készült kanyargós úton, a ráfestett város fölött. Olyan volt nekem is. Amíg a kommunisták ateizmusa nem harapózott el annyira, hogy kiírtsa a vallás megnyilvánulásait, az egyik bolt kirakata minden évben hatalmas méretű bibliai képet állított ki a megváltó születéséről.

 

Photo by Artur Dancs

Persze, hol vannak azok a kirakatok a Fifth Avenue vagy a Madison Avenue fényárban úszó, hivalkodó ablakai mellett. Igaz, egy ilyen ingergazdag világba nevelkedett népességnek azok a halovány kirakatok ma már unalmasak, megbotránkoztatóak lennének. Ami bíztató mégis, hogy ezek az operett-kirakatok mind jobban térnek vissza a divatba. És nem is annyira a divat érdekel, sőt, az a legkevésbé. Sokkal inkább maga a tény. Sajnáltam, hogy a patika, mint annyi minden más New Yorkban, felszívódott, elpárolgott, mint a fedőről lecseppent vízcsepp a forró plattnin. Magával vive az adventi karácsony-falut, hogy az ember ne nyomogathassa oda az orrát az ablaküveghez hosszasan beleszipogva a hidegbe.

A Bleecker és 8-as Avenue sarkán, a buszmegállóban az orromat az ablakra nyomva álltam, és bámultam a kisváros precízen kidolgozott, hiteles vidámságát. Boldog voltam én is. Annyira, hogy az sem érdekelt, hány busz megy el mögöttem. Eszembe jutott az a kilenc évvel azelőtti este is. Hogy mennyire nehéz volt. És hogy mennyire érdekes, hogy sohasem éreztem, hogy nehéz, amikor nehéz volt. Sőt, ha belegondolok, nem is érzem, hogy nehéz lett volna bármi is. Az életem kirakókockái úgy állnak össze egy úttá visszatekintve ezekre az évekre és a történésekre, a kalandokra, mintha a legtermészetesebb folyamat volna. Eszembe jutott Marika is. És az, hogy egyik este, mikor a kirakatbámulásból megfagyott orral hazatértem, egy tál meleg étel várt az asztalon és egy levél a lakótársamtól: „Neked tettem. Jó étvágyat!”. És eszembe jut anyám, aki mondja, hogy minap benézett a kis Cirmivel a nagyboltba, hátha lenne villanyvasút. Mondom, nem nagyon kell azt nézegetni, mert a kis Cirminek van villanyvonata, még én is játszottam egyikszer vele, amikor otthon jártam. Igaz, előfordulhat, hogy Cirmike azóta alaposabban belenézett a kisvonat szerkezetébe, és az már nem üzemképes többé, erről közelebbit nem tudok. De anyám elvágott:

– Nem Cirminek, hanem neked kerestem a villanyvonatot.

Van gond elég a világban.

Egy hét, amikor tovalibbent a nyár


Photo by Artur Dancs

Amikor a tengerre nyitott ablakom peremére felrakott lábakkal mélyet szippantottam a délelőtti friss levegővel dúsított napsütésbe Koppenhágában, a szállodai szobámból kifelé bámulva egy öblös csupor kávéval a kezemben, akkor csapott meg idén először az ősz hangulata. Pedig nem rozsdásodtak még a fák. Elmélyedtem a víz végtelenségében, amennyit egy kényelmes fotelből a látóhatár megenged a háztetők felett és a fák lombjain túl a távolban, ahol a szélerőművek ventillátorai darálták be a természet energiáit, hogy az emberek kedvükre pocsékoljanak majd belőle. Jobb felől a gigantikus Øresund-híd ível át az öbölben Dániából Svédországba, hogy Koppenhága meg Malmö ne érezzék egymást idegennek.

Elmondhatatlan fáradtságot éreztem elernyedni magamban, jóleső, pihentető fáradtságot. Ötödik napja voltam akkor úton, és mindenik nap másutt ért és más-más élmények felé vitt magával. Péntek reggel volt, és már csak egy szakasz maradt hátra arra a hétre, Koppenhágából hazarepülni New Yorkba.

A hetet Stockholmban kezdtem, és akár ott is érezhettem volna az őszi fuvallatot, de akkor inkább az előttem álló kaliforniai útra igyekeztem ráhangolni magam, és talán a napsütés sem segített az ősz kutatásában. A hétfő olyan gyorsan repült el, hogy csak azon kaptam magam, hogy a fülledt nyári hangulatú estén Santa Monica felé igyekszem a Los Angelesből kifelé vezető óceánparti úton, és kedd van.

Nem panasz, csak megállapítás, hogy biza, még önmagamnak is nehéz követnem, netán utólérnem saját magam ebben az iramban. Nem egyszer fordult már velem elő az utóbbi időben, hogy hét nap és hét éjjel mind-mind más és más országban és időzónában keltem vagy feküdtem. Mégis nehéz ezt az egészet ép ésszel felfogni, és mi több: élni benne. De a legjobb az, ha az ember nem komplikálja agyon, hanem természetesnek vesz mindent, ami vele történik, és csak a szépségekre rácsodálkozni áll meg, illetve megörökíteni egy-egy pillanatot, hogy maradjon valami nyoma mindannak, ami megtörtént. Ha nem lenne otthon a falinaptár a falon a mindenféle bejegyzéssel, helyszínekkel és időpontokkal, és ha nem lenne internetes naplóm a facebookom, ami annyiszor húzta ki az emlékezetemet a bajból, hogy azt meg sem merem mondani – nos, akkor már most sem emlékeznék határozottan, mi is volt és hol is volt a múlt héten. Hogy messzebbre ne is menjünk…

 

Amikor nem úszunk éjszaka ruhástól Santa Monicán

 

Brendannal immár négy év és egy életre is elegendő adag élmény köt össze. És természetesen, nem ez a neve – ám itt ez most lényegtelen. Soha emberrel ilyen kapcsolatom még nem volt, és talán ezért is van az, hogy felfogni, és beszélni róla sem tudtam eddig, és talán még eltart egy darabig, amíg megerednek azok a patakok, amelyek tápláló vizére szükségem lesz ahhoz, hogy sikerüljön szavakba önteni. Meg akár érzelmekbe is. Egyszóval valamilyen formába. Brendant New York ajándékozta nekem és a sorsom fintora. És ahogyan kaptam, ugyanúgy kellett megtanulnom vele és egyben (meg főleg) nélküle élnem tovább az életem. És nem csak azért, mert családalapítás ürügyén visszabútorozott Kaliforniába, hanem mert lehetetlen ugyan, de könnyebb lett volna soha többé nem látnom. Ebben a mesében most csak azért kellett megemlítenem, mert barátom, aki Santa Monica egyik jellegzetes „erődítményében” tengeti frisscsaládos életét, arra az estére miattam szabaddá tette magát, hogy együtt csavaroghassunk a langymeleg Csendes-óceán parti fövenyén nagyokat hallgatva – vagy akár beszélgetve.

 

– Érted mehettem volna – mondja, mikor kiszáll az autóból a Santa Monica és az Ocean sarkán.

– Tudom. Impozáns lett volna a piros Corvette-ed a szállodám előtt… – vigyorogtam.

– Időt takaríthattunk volna meg.

– Kifejezetten élvezek tömegközlekedni, hisz tudod…

Photo by Artur Dancs

Santa Monica pier a távolból

Magamra öleltem, hogy ezt a témát ezzel felfüggesszük, és elindultunk a csigalépcsőkön le a partra, messzire elkerülve a Santa Monica móló zajos tömegét. Ebből a távolságból olyan volt, mintha egy mozifilmen látnánk az egészet. Sokan voltak a parton, sétáltak vagy csak egy takaróra kuporodva boroztak vagy szerelmesen bámulták a hold tengerre rajzolt ezüst csíkjait. Mi csak sétáltunk, és hogy a víz szabadon nyaldossa a bokáját, Brendan lehajolt és lábszárig tűrte fel a világos színű vászonnadrágját. Valami miatt kerülte mindig a rövidnadrág viselését. Persze, a víz így is el-elérte a nadrágot, de azt hiszem, ezzel egyikünk sem törődött egy pillanatig sem. Fura. A holdfényben ismét szőkének láttam megcsillanni a haját. Nekem mindig szőke marad ugyan, így lett elkönyvelve, bár néha sötétebb a haja, most hogy jóideje nem láttam, feltűnt, hogy aranyszínűek a fürtjei, mint gyermekkorában volt – gondolom, a kaliforniai napsugaras élet velejárója. Olyasmi lehet ez, mint ahogyan az én szemem színe változik kékre vagy szürkére, majd ismét zöld.

 

A partról jól kivehető az óceánra magasló hegység, és a hegyoldalba épített házak fényei is sorra felsziporkáznak, mint az égen a csillagok. Hatalmas ívben kanyarodik az öböl, szélesen felölelve az óceánt. És valahol a távolban a fények jelzik Malibut.

 

– Elvigyelek Malibura? – fordult felém lelkesedve.

– Reggel menjünk ki! – csillantam fel az ötletre.

– Kora reggel dolgom van a városban, de délelőtt kiugorhatunk, ha belefér.

– Csak délután repülök, reggel majd kibuszozom Santa Monicára, és itt várlak – mondtam, és örvendtem a hirtelen jött programnak. Nemrég jártam első ízben Malibun, és olyan szeretem-helynek tűnt, izgalmasan hangzott a felvetés, hisz biztos lehettem benne, hogy teljesen más megvilágításban lesz alkalmam betekintést nyerni az amúgy zárt közösségbe.

 

Felugrottam a mólóra sültkrumpliért és úgy folytattuk a sétát a parton. Repülőkről, mozikról, világmegváltásról beszélgettünk, ahogy szoktuk, és mint újdonsült apuka, a babázásról is esett szó – egy apa mindig szerelmes a kislányába és fordítva. Egyszer még a vízbe is be akart szaladni ruhástól. És tudtam, hogy ha akarja, meg is teszi, azért rászóltam:

 

– Eszedbe ne jusson!… Majd holnap Malibun.

– Attól még most is lehet! – feleselt vissza.

– Egészben jobban szeretlek, a cápák túl sok kárt tennének benned most.

 

Magam is meglepődtem, de nem ugrott bele a vízbe végülis, hanem felkaptattunk a promenádra, és fagylaltot rendelt. Egy padra ülve vertük le a homokot a lábunkról, és húztunk cipőt, ő meg szemébe húzta a simlis sapkát, a toronyba öntött fagylaltokkal pedig kiültünk az omladozó lösszfal korlátjára, és a végtelen felé bámulva elmélyülten és csendben nyaltuk a fagyit. Nem mondom, hogy nem szédültem – borzasztó tériszonyom van – de amennyi meredek történetben volt már mellette részem, ez igazán csendes esti foglalkozás volt.

A hold csíkja mind inkább jobbra húzódott a csillámló tengeren, az óriáskerék pedig a mólón nemzeti színekben játszott. Néha hullámokban megérintett bennünket a mólóról dübörgő zene és zsivaj, a lágy esti szélben integettek a szárazságban megrozsdásodott pálmafák a sétányon.

Mi meg ott ültünk szorosan egymás mellett, mint valami gyermekkori jópajtások, nagyokat hallgatva.

És mégis egy egész világnyi távolság volt közöttünk.

 

Boltrablás, privát utcák, eltévedés és a ruhában való fürdőzés Malibun

 

Szerdán kora reggel elviharzottam a szállodából. Éjjel még a szálloda halljának teraszán találtam a kolléganőimet a hatalmas párnás kanapékba süppedve, hevesen udvarló helyi legények, kaliforniai aranyifjak társaságában borozgatva a langymeleg éjszakában, biztos lehettem benne, hogy a korai időpontban senkivel nem futok össze. Mire a nap rendesen kisütött, ott álltam a Santa Monica boulevard sarkán, és a piros Corvette is pontosan megérkezett. Ha valamit mindenképpen tisztelek Brendanban, az a pontossága, bár a mi szakmáinkban a precizitás lényegében alapkövetelmény, úgy gondolom, a mai világban a pontosság és megbízhatóság komoly erénynek számít.

 

– Kávéd és a muffinod – mutatott a kávétartóra még mielőtt beszállhattam volna.

– Hihetetlen vagy… 7-eleven!

– Starbucksot szerettél volna inkább…??? – és nevetett, mert tudta, mennyire gyűlölöm a kávéházlánc köré kialakult sznobizmust.

Photo by Artur Dancs

Eltévedni Malibun

Perceken belül a PCH-n robogtunk Malibu felé és lobogott a hajunk. Az övé jobban, mint az enyém. A Pacific Coast Highway lényegében a California State Route 1. része, ami a csendes-óceáni parton szalad végig egész Kalifornián San Diegot és a Golden Gate-hidat is beleértve San Franciscoban. Különböző szakaszain más-más elnevezéseket kapott, itt, Los Angeles környékén fel Malibuig a PCH-t használják leginkább.

 

– Jól ismered Malibut? – kérdeztem.

– Szeretem azt hinni – vigyorgott a megcsillanó napszemüvege mögül, és olyan volt, mint valami filmben.

– Oda menjünk, ahol el tudunk tévedni.

– Nyilván, mi csakis olyan helyekre mehetünk, ahol eltévedhetünk.

 

Amikor az állami Malibu Beach-et elhagytuk, és a kanyonok közt forgolódtunk, elérve a Heathercliff aljába, behúzta az autót a parkolóba:

 

– A legjobban gyalog tévedhetünk el, mert itt csak autóval szokás közlekedni, így gyalogosan könnyen eltévedhetünk – magyarázta, miközben az autó tetejét behúzta és a kesztyűtartóból egy-egy csomag Hi-Chewt kapott ki – Indulásra ennyi is elég, és valahol még veszünk – ígérte.

– Amióta elmentél… Szóval nagyon rákapattál erre a rágcsára, folyton a zsebemben hordok egyet, akármerre is megyek, de főleg az esti sétákra a Village-ben.

– Óh, a Village…

– Csak nem hiányzik?…

– Amikor itt vagyok, őszintén, semmi sem hiányzik. De a Village szabadsága és a sokarcú ismeretlensége… Jó volt! És azt is veled élhettem meg.

– És azt is veled élhettem meg – ismételtem utána.

– Neked nem állja ezt mondani.

– De, nekem már mindent szabad.

– Ez így van. De itt most én vagyok otthon, és én szabom meg, merre fogunk eltévedni – kacsintott, és elindultunk a dombra vezető úton felfelé.

 

Nem járt itt egy lélek sem gyalog, autók hagytak el menet is, jövet is, volt, aki lelassított, megnézni, nincs-e bajunk, amiért gyaloglunk. Egyik helyen elfogyott a járda is, de ott meg épp egy vegyesbolt volt.

 

– Itt maradj, őrízd a bejáratot! – szólt rám titokzatosan.

– Kirabolod? – kérdeztem vissza.

Nem válaszolt, csak csendre intett. Majd pár perc múlva egy pár jégbehűtött Snapple-mangóval tért vissza.

– Most pedig meneküljünk! – kiáltott, és jóízűen kacagott.

 

Álomszerű, palotákra emlékeztető házak között vezetett a kicsi utca, minden oldalról viráglugasok csüngtek le a kerítésekről, a kornyadozó pálmafák pedig enyhítették az erős napsütés erejét egy-egy kis árnyékfolttal az úton. Egyszer lett járda megint egy hosszabb szakaszon, itt nem kellett az autósoknak kerülgetniük bennünket, sőt, még egy autóbuszmegállót is láttunk, amire mindketten rácsodálkoztunk, mert ez volt az a hely, ahová legkevésbé sem tudtunk tömegközlekedést elképzelni. Igaz, busznak sem volt híre-hamva sem, de a buszmegálló egyből más színben tűntette fel a dolgokat egy pillanatig. Mexikói munkásokat láttunk egy ház udvarán sertepertélni, és odébb egy kertész könyökölt ki a kapura, hogy jól megnézhessen bennünket. Az egyik elágazásnál, amikor kellőképpen magasan voltunk, és kellőképpen elvesztettük az útirányt, végre megpillanthattuk az óceánt alattunk. Igaz, a házak és a magas kerítések jobbára elfogták a látványt, de így is csodálatos volt.

Photo by Artur Dancs

Malibu titkai

Egy őrbódéhoz értünk, mikor egy vaskapu állta el az utunkat. A kapun túl hármas sorban álltak hadrendben a pálmafák a négysávos út szélein és közepén, a bulvár kát oldalán pedig mesésebbnél-mesésebb házak. A bódéban egyenruhás személy ült, akinek a nemét akkor és azután sem tudtuk eldönteni. Annyi volt bizonyos csupán, hogy dagadt és szedett a szemöldöke, de semmi egyéb utalást nem mutatott nemére vonatkozólag, így nehéz volt a megfelelő megszólítást megtalálnunk, amikor tovább akartunk haladni. De nem is nagyon várta meg, hogy szólítsuk, már mondta is:

 

– Privát terület, csak engedéllyel lehet belépni. És hol az autójuk?

– Drága, nagyszerű ember, nekünk nincs autónk – lépett elő Brendan a tőle elmaradhatatlan sármjával és ártatlan arckifejezésével, miközben a napszemüvegét is levette – de amint láthatja, itt van az én barátom, hát, nem ismeri fel? – és ezt bizalmasan súgta félhangosan – A világhíres fotográfus… Nem ismeri fel?!… Istenem, milyen botrány lesz ebből… Na, mindegy… Csak panorámát akartunk volna nézni… de ha nem, hát nem.

A személy az őrbódéból gyanakodva hol rá, hol pedig rám nézett, és kicsit el is bizonytalanodott a hírességemet illetően, majd, mint aki sokmindent látott már életében, s főleg itt, Malibuban, ahol a világ legbefolyásosabb emberei élnek, gyorsan visszahuppant a székébe, ami sírva megnyikordult alatta, és visszabüffentett:

– Nem. Nem mehetnek be. És sajnálom. Lehet, hogy maguk híresek, de nekem az állásom forog kockán. Ha híresek, hozzanak róla papírt. Sajnálom.

 

Annyit azért megtett, hogy megmutatott nekünk egy utat, ahol nincsenek privát utcák, és ahol szépeket láthatunk. Illedelmesek voltunk, és megköszöntük, majd a megadott irányba folytatva utunkat egyszer csak megnyílt előttünk a láthatár, és a hegyen túl leereszkedhettünk az óceánpartra. Ez a szakasz már annak a Zuma Beachnek a része, ahol pár hete magamban is jártam.

Photo by Artur Dancs

Zuma Beach, Malibu, CA

Épp csak annyi lélekjelenlétre volt szükségem, hogy a fényképezőgépemet biztonságban letehettem a homokba a szvetteremre a kártyatartómmal és irataimmal, még a cipőmet sem vehettem le, mert a következő pillanatban a tegnapi ígérethez híven Brendan már megragadta a karomat, és ahogyan voltunk, mindenestül belerohantuk üvöltve az óceánba.

 

– Hálistennek’, az apaság sem tett sokkal normálisabbá, mint voltál – prüszköltem ki a sós vizet a számból-orromból, miután két óriási hullám keresztülszaladt a fejünkön.

 

A parton két-három ember összeverődött megnézni a két őrültet a vízben nyakig felöltözve, de miután lefotóztak, tovább is mentek. Mint valami ázott verebek állingáltunk a parton, és nem bírtuk abbahagyni a röhögést, amikor egy ázsiai hölgy jött oda, hogy nem fotóznám-e le az öböllel a háttérben. Szemmel láthatóan ügyet sem vetett rá, hogy csepeg mindenemből a víz, önfeledten dícsérte az időjárást és a tájat:

 

– Minden további nélkül – bólogattam – fotózásra a legalkalmasabb most, mert nem párás a levegő, és messzire ellátni. Nem utolsó sorban fürdőzni is pazar ilyenkor a dagályban – mutattam magunkra.

– Óh, persze – és szórakozottan ránknézett és végignézett mindkettőnkön, amikor egy hullám keresztülcsapott a cipőjén, és ő is csuromvizes lett.

 

Felnevetetett:

– Mostmár elhiszem maguknak, hogy dagály van. Igazán nagy örörmömre szolgált a találkozás… – és elsietett.

 

Photo by Artur Dancs

Az angyalaimmal

De tényleg őszül…

 

Stockholm, Los Angeles, Santa Monica és Malibu után az érkezés Dániába csütörtökön este kifejezetten hűsítő volt. Egy műszaki probléma okozta késés összesen tizenkilenc órásra hosszabbította meg utazásunkat Koppenhágába, és így eszembe sem jutott a fáradtságtól azon gondolkodni, mennyire sült le a fejem a tengerparton előző nap. És az gondviselés megáldott az angyalokkal is, akikkel ezt az egész hetes utazást leosztotta nekem. Ők a pasizások miatt, én meg a csavargások miatt voltam végtelenül kimerült. A fáradtságunkat azzal próbáltuk túlélni a kései érkezésig Dániába, hogy egymást szórakoztattuk mindenféle kolontosságokkal.

Miután a koppenhágai reggelen megcsapott az ősz lehellete, péntek este New Yorkba érkezve már nem volt nehéz utánajárni az itteni ősznek. Annak ellenére, hogy itt még akkor fülledt pára fogadott, a háztetőkön bulizó szomszédok éjszakára már vékonykabátot húztak, és a szemközti ház kertésze, aki a háztetőn létrehozott botanikus kertet ápolja reggelente, másnap délelőtt már hosszú nadrágban állt ki a teraszra kávézni – persze, továbbra is meztelen felsőtesttel, hisz nem azért dolgozott hónapokig a hasizmain, hogy azt most egyik napról a másikra csak elpakolja.

Photo by Artur Dancs

Reggel az East Village-ben

A hetet aztán ismét Svédországban kezdtem, és siettem is bejutni Stockholmba, hogy megnézzem, mi a helyzet az évszakváltással. A sziklamászás közben mind jobban úgy éreztem magam, mint pár éve Helsinkiben ugyanebben a nyirkos, sokszínű lombozatú időszakban. Gyönyörű a skandináv ősz. És mostmár azt is tudom, hogy jellegzetes illata mindenhol ott van ezekben az északi országokban. A város északi részén kötöttem ki – persze igyekezetem kellőképpen eltévedni – ahol a sziklás domboldal a tisztavizű tengerszorosra nyílik. Kajakosok lapátoltak a napnyugtában, az edzőjük egy másik csónakon követte őket és megafonnal utasította a sportolóit. A nemrég szőke skandiktól hemzsegő vízparti móló és strand már elcsendesült. A mólót behúzták a partra és egymásra rakva összeláncolták, a vízparti sziklán csak egy jógagyakorlatokat végző ázsiai öregember ült mozdulatlanul, míg a nap teljesen le nem ment.

Photo by Artur Dancs

Mikor a belvárosba visszamentem, a hold magasan járt, és onnan világította meg kastélyt és a svéd főváros sokszínű épületeit. Az óváros szűk utcáin a teraszok már kisebb számban, de még élénken táplálták a látogatókat az utcai lámpák hangulatos sárga fényében. Szemerkélt az eső is talán, de ebben az évszakban ez megengedhető már. És senki sem zavar.

 

Egy ilyen eltévedős késő esti séta a fényes kis sikátorokban, a kávéházak ölelésében a jó öreg Stockholm őszi hangulatában talán a legalkalmasabb pillanat elkezdeni az elmúlt nyárra visszaemlékezni annak minden bolondságával és valamennyi meséjével.

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: