Amikor anyám is könnyű álmot ígér


Egy mesés liget vett körül. Kéken csapkodta a partot a tenger egyfelől. A másik oldalról pálmafák takarásából nézegetett a távolba egy, amúgy csendbe burkolózott villa mindkét emeletével és a kertbe kirakott fehér bútoraival, a napsütötte fehér homokban egy vászontetőjű pavilonnal védekezve a délutáni nap decemberben is erős sugaraitól. A fel-fellobbanó szélben ide-oda hajlongó pálmák összefüggő árnyékot vetettek rám egy szakaszon, hogy megpihenhessek hosszú sétámon. Már visszafelé indultam a világítótoronytól. Valamiért nagyon szeretem a világítótornyokat. Van bennük valami mesés, valami titokzatos, és ami talán legkézenfekvőbb tudnivalónk róluk, hogy valamiképp víz közelében vannak. Nagyon múzeális – és lássuk be, elgondolkodtató – ha egy világítótorony messze benn van valami szárazföldön. Amögött mindenképp valami alattomosságnak kell meghúzódnia.

Photo by Artur Dancs

Ezt a Hillsboro tornyot már szeptemberben megismertem, amikor anyámmal jártam erre. Véletlenül csavarogtunk el ilyen messzire a pompanói strandról egyik délután, amikor jobb dolgunk nem akadt az intenzív nyaralásunk idején. Látni máskor is láttuk, ha derült volt az idő, de mégsem veselkedtünk neki ide eljönni. Most meg a séta éppen jólesett megalapozandó egy sztékvacsora jutalmat ezzel magunknak. Mert nincs épp közel még Pompanohoz sem a torony, ha emberi lépésben mérjük a távot. És ahogy Lauderdale-ből autóval vagy busszal elmentünk Pompanóig, éppen elmehettünk volna a toronyig is, de abban meg semmi érdekes nincs. Emlékszem, napozni mentünk a változatosság kedvéért át Pompanóra, és ennél többet nem is terveztünk, csak a sztékvacsorát. Amit immár hagyományosnak is elkönyvelhettünk azok után, hogy két évvel azelőtt, amikor születésnapjára hoztam le anyut New Yorkból Floridába, éppen ide, a pompanói ír kocsmába tévedtünk. Hosszú napunk volt az meg. Hogy meghosszabbítsam a rögtönzött nyaralásunkat, az első járatra vettem jegyeket, és ehhez hajnalban ki kellett a Kennedyre utaznunk. A járatot azonban műszaki hiba miatt törölni kényszerültek, és csak egy délutáni gépre tudtunk már minden befolyással együtt jegyet szerezni a LaGuardiáról, és így csak kora délutánra értünk le Fort Lauderdale-be. Hogy valamelyest visszanyerjünk a reptereken elvesztegetett időnkből, Übert rendeltem, mint mindaddig hatékony és megbízható szolgáltatásként ismert közlekedési eszközt. A dolog akkor kezdett izgalmas fordulatot venni, amikor a sofőr zaklatott hangon felhívott, hogy ne aggódjunk, meglesz az…de egyelőre nem találja a bejáratot a terminálhoz, de ha mi látjuk meg őt hamarabb, és rendszáma alapján be bírjuk azonosítani, mindenképp széles mozdulatokkal integessünk, hisz lássuk be, millió ember van itt, és mindenki bőröndökkel, neki elég nehezére esik felismerni bennünket… Mellettünk mindenkinek sorra megérkezett a taxija, a rendelt autója, emberek jöttek s mentek is… mi csak álltunk. Majd mikor az ismerős rendszámú autó felbukkant, ugrálva nyújtózkodtunk, el ne tévesszen, mert akkor újabb kört kell csapnia a reptér körül. Az lepett meg, hogy úgy tűnt, mintha senki sem vezetné az autót. Megnyugodtam, mikor megállt mellettünk, és megpillantottam a volán mögül épp csak feje búbjáig észrevehető sofőrt. Határozott vonásokkal rendelkező kicsi fekete asszony volt élénk rózsaszínű ruhában, kicsit csücsörített, mikor beszélt, amúgy teljesen rendben volt.

– Kisilonka – mondta anyám egyszavasan, mikor hátra beült. Szinte csak maga elé motyogta, tudta, hogy úgyis hallom, és tudom is, hogy drága megboldogult keresztanyámra utal, akivel némi hasonlóságot vélt felfedezni sofőrben, akit kirendelt nekünk a sors azon a délutánon. Amikor én is elhelyezkedtem az anyósülésen, Kisilonka belekapaszkodott a volánba, és nagy lendülettel kihúzott a parkolósávból minden előzetes nélkül a legkülső sávba. Csikorgott a kerék, négy különböző duda szólalt meg kánonban mögöttünk, Kisilonkánk vidáman kurjantott, és szemüvege felett rámnézve vezetés közben jelezte, mennyire nem ért egyet ezzel a türelmetlen világgal.

– Hát, megyek. Minek dudál? Azt hiszi, ha dudál, hamarabb halad. Sok baromarc. De nem? Most mondja meg…

Majd felsikoltott, hogy upsz, hol vagyok! – és idegesen a nyomkövetőjének elfeketedett képernyőjét kezdte el bökdösni.

– Bassza meg, ez kiment… – állapította meg a reptér sávjai közt cikázva és jobbára a volán alatt tevékenykedve. Ha kihúzná magát, akkor sem lenne sok esélye teljesen kilátni az ablakon, de hogy a készüléket babrálva vezetett, kissé feszengeni kezdtem.

Jeleztem, semmi gond, ha nem megy a GPS, ha kivergődünk a reptérről, én tudom az utat, és segítségére leszek.

– Jaj de aranyos – mondta mindenféle valós felhang nélkül – nyomja csak be a maga telefonján a címet, és hangosítsa ki – utasított gondolkodás nélkül, s mint olyan, magam is gondolkodás nélkül követtem is parancsait, mint jó másodpilóta, ha repülés közben a kapitány vezérlőpultja hibakódot jelez. Bár halkan ismét megjegyeztem, hogy ha kikeverednénk a reptérről, magam is levezényelhetem az utat. De be sem fejezhettem, mert egy járdaszigetet megugorva valahogyan a szembesávba keveredtünk, mire Kisilonka egy rándítással száznyolcvan fokban megfordította az autót, és elkezdtünk ellenkező irányba hajtani – némi szembejövő dudálás kíséretében, hogy azért ez a része messze ne maradjon el utazásunktól, ha már ilyen jól hozzászoktunk.

– Nem kell az, nem kell. Nyomja csak be azt a telefont. Vagy hoppá! Megy már ez a szar is. Na jóóóóól van, anyám! – kiáltotta, amikor a készüléke elkezdett beszélni, és jelezte, hogy az első adandó alkalommal forduljon vissza. Mikor harmadszor is megkerültük a Hollywood repülőteret, fellélegezhettünk, mert a kivezető úton találhattuk magunkat végre. Igaz, minden előzetes ígéretem ellenére, nem voltam képes felismerni a környéket, hogy elkezdjek navigálni, de erre szerencsére nem is volt szükség, mert a GPS az autóban végre működött. Addigra a telefonomon is beindult a program, és így már két hang is mondta az utat kis időeltolódással ugyan:

– Az első kereszteződésnél forduljon balra…

Mire a másik:

– Az első lehetőségnél forduljon vissza.

– Haladjon előre az autópályán három mérföldet.

A másik:

– Az első lehetőségnél forduljon vissza.

És mind így. Mondom, talán megbolondultak az irányjelzők. Kisilonka nem figyel, csak halad az ismeretlenbe. Tudom, hogy a repteret elhagyva, Fort Lauderdale külvárosán halad az út, és pár perc múlva a nagy kereszteződés következik a híd felé, ami átvisz a tengerparti oldalra a kikötő fölött. Mi jó ideje haladtunk a kietlen pusztaságban egy autópályán, de sem a városnak, sem a kereszteződésnek nem volt nyoma. Rövidesen egy Miamit jelző tábla mellett is elhaladtunk, amikor szóvá tettem sofőrünknek, minden jel arra utal, hogy ellenkező irányban haladunk, de legalább jó sebességgel. Úgy gondolom? – kérdezte. Mondom, ha nem tűnne nagyképűnek, azt mondanám, teljesen bizonyos vagyok efelől. Nahát, mondta elcsodálkozva, pedig ő itt él már ennyi meg annyi éve, és megesküdött volna, hogy… na, mindegy, visszafordulunk. És egy rántással kiugrott a pályáról az első kijáraton. Aztán a GPS újabb utasításait követve kanyarogtunk elhagyatott házak és dokkok környékén. Ha nem lett volna olyan csepp kis asszony Kisilonka, azt mertem volna feltételezni, elraboltak bennünket. Anyám hátul sóhajtozott, és jelezte, ki akar szállni, és hogy neki elege van. Mondtam, nem a legalkalmasabb a hely most erre, és az idő sem, várjuk ki, hová visz bennünket a sofőrünk. Amikor az út egyszer véget ért, megálltunk, Kisilonka rám nézett, és nem kis váddal a hangjában felém fordult, mint ahhoz, aki azzal kérkedett, tudja az utat. Mondom, hogy az úgy is van, ha a reptérről a megfelelő irányba indulunk el.

Photo by Artur Dancs

 

– Értem, tehát akkor azt akarja, menjünk vissza a reptérre.

Mondom, az istenért se állítanék ilyet, biztos van valami egyéb módja is eljutni Fort Lauderdale-be. Később egyszer mégis tettünk egy kört a repülőtéren, és végre az 1-es államközi úton fellélegeztem, mikor az ismerős külváros panorámája tárult elém a szürkületben. Éjszaka hagytuk el a lakást, hogy hajnalra a reptérre érjünk, és noha csak alig két óra a repülőút, a jelek szerint az este is úton ér még bennünket. Tudtam, hogy húsz perc az út az 1-esről a Patio-ig, úgy tűnt, a nehezén túl vagyunk, és egy óra keringés után, ha minden igaz, negyed órán belül a szállásunkon lehetünk. Akkor lettem kissé nyugtalan ismét, amikor a kereszteződést elhagyva Kisilonka nem vette be a kanyart a híd felé. A szárazföldi városból a tengerparti oldalra csak három összekötő híd van. Mikor az egyiken túlhaladtunk, udvariasan jeleztem, hogy ajánlatosabb lett volna letérni, mire Kisilonka meglepetten rámmeredt vezetés közben:

– Tényleg? Úgy gondolja?… Én olyan rég lakom itt, de… na mindegy, itt is van egy út majd….

Mondom, persze, ott lesz mindjárt a Las Olas, ott is le lehet térni, és akkor azzal még nem kerülünk, és itt… Huss!… Igen, ott volt a Las Olas! – néztem hátra, miközben a mi autónk nemhogy nem tért le, hanem nagy sebességgel suhant velünk tovább egyenesen, északra az 1-esen. Kisilonka nem hallotta, amit mondtam, megismételtem:

– Túlmentünk!…

– Nabassz! Hát, azt mondja, tudja az utat, mégse szól?… Semmi baj. Pánikra semmi ok, mert kell itt lennie egy hídnak.

És amikor a Sunrise hídhoz értünk, és végre bevette a jobbkanyart, Kisilonka diadalmasan felkiáltott:

– Mit mondtam! Itt a híd. Megmondtam, hogy odajutunk, itt lakom én ennyi s annyi éve, csak tudom én.

Nem akartam ellenkezni vele, s azt sem az orra alá dörgölni, hogy jócskán túlhaladtunk az úticélünkon, s ha átkelünk a hídon, visszafelé kell majd mennünk egy darabon. Örültem, mikor végre Angela a Napoli Belmar előtti irodája előtt kirakhattam a bőröndjeinket az autóból, és a Patio háziasszonya sietett fogadásunkra.

– Azt hittem, nem is érkeznek már…

– Adott pillanatban volt bennem is egy ilyen gyanú – biccentettem, majd nem kevés aggodalommal néztem az esteledő alkonyban Kisilonkára, aki a nap hőseként támaszkodott a kocsi nyitott ajtajára, és megkérdeztem, biztosan hazatalál-e könnyen innen. De csak legyintett, elvégre taxis, vagy mi a szösz, meg hát nem messze , itt lakik, ennyi és annyi éve már. Ne aggódjak, hisz itt vagyunk, láthatom, amit ő eltervez, azt véghez is viszi. Olyan nincs, hogy nem.

Az a két évvel azelőtti este, és vele együtt a Kisilonkával megesett kalandunk mindmáig élénken él bennünk, anyámban pedig olyan mély nyomokat is hagyott, hogy ha Überről esik szó bármilyen szinten is, csak felszakad belőle:

– Kisilonka!…

Ha Kisilonkánk taxiórás taxis lett volna, nem Über-sofőr, azt is feltételezhettük volna, jó borsos áron akar megkocsikáztatni bennünket. Mivel azonban a dolgok másként álltak, Kisilonka megmaradt bennünk egy nagy homálynak, egy megfejthetetlen rejtélynek, aminek az ember nem is nagyon akar utánajárni.

Photo by Artur Dancs

A sztékvacsora az akkor felfedezett írkocsmában kárpótolt mindenért. És anyám hetvenedik születésnapja mégsem Kisilonka miatt vált bennünk emlékezetessé, hanem az ezt követő vacsora emléke miatt, és a meglepetés miatt, ami maga a második floridai kiruccanás volt abban az évben. Idén, mikor az utazást terveztem, anyám csak ennyit szólt közbe, hogy ha lehet, spóroljunk minden egyeben, de az ír kocsmát ki ne hagyjuk.

Ez szeptemberben volt. Néhány éves szokásom lett azonban decemberben vagy januárban is lejönni Lauderdale-be. Anyám ilyenkorra már haza szokott menni Amerikából. Egyedül utazom le, beveszem magam a Patioba, olvasok, írok, napozom, egyszerűen csak teljesen kikapcsolom magam aktív semmittevéssel. Persze, ahogyan a mindennapjaimról is a napi telefonbeszélgetéseinkben, úgy a floridai napokról is mindig részletesen kell beszámolnom anyámnak.

Mondom neki, mikor a ligetben kicsit megpihentem a hosszas sétát követően a napsütésben Pompanóról a világítótoronyig, hol járok. Amikor szeptemberben erre tévedtünk, olyan erősen égetett a nap és olyan elviselhetetlen volt a hőség, hogy röviddel azelőtt, hogy a tornyot elértük volna, feladtuk, és felmentünk a partról az árnyékosba, és visszafordultunk anélkül, hogy megérintettük volna a tornyot. Nem szeretem a dolgokat, amelyeknek nem járunk rendesen végére. Így ez a világítótorony sem hagyott nyugodni. Persze, nagyon csalóka is egyben. Az ember gyanútlanul elindul Pompanoról, mert a parton úgy tűnik, csak egy röpke kis frissítő séta lesz az egész, a világítótorony a közeli távolban kelleti magát nekünk. És amikor már egy órán túl is halad az ember a perzselő napsütésben, járását a süppedős homok is lassítja, körülményesebbé teszi, rájön, kicsit meg lett vezetve. Vígasztalhatja magát azzal bizonyos napokon, hogy repülő halak raját látta a víz mentén haladva fel-felröppenve a vízszint fölé, és a moszatokat csipegető madársereget is, akik gyors lépésekkel követik a víz szegélyét, soha el nem tévesztik azt, kifelé, majd befelé szaladva a hullámok partravetülése mentén. Hosszú nap állt mögöttem, pedig még alig haladt túl az alacsony, decemberi delelőjén a nap. Még ha sokkal melegebb is itt, délen ilyenkor, itt is csak korán jár, és hamar alkonyatba fordul. Ha valaki csupán a mesés részét szereti nézni életemnek, akkor az teljes kielégüléssel számba veheti, hogy két napja derékig érő hóban tapostam ösvényeket Norvégiában, hogy a hegy tetejéről nézhessek le a ködbe borult Oslóra, és az otthonos meleggel kecsegtető  fából készült menedékház tornácán kiállított karácsonyfa mellett pózoltam az új bundás bakancsomban. Tegnap meg New Yorkban csavarogtam fogas napsütésben a Village-ben, mert olyan ritkán vagyok itthon, kell néha egy kis kényeztető csavargás az ádventi városban.

Photo by Artur Dancs

Most meg mezítláb is izzadva húzódom az árnyékba a napsütés elől pár percre, mielőtt a langyos tengervízben lépkedve vissza nem érek a pompanoi strandra a parton. Persze, az élet távolról sem ennyire mesés, ha a körmére nézünk, noha minden igaz, ami a szép mesébe benne foglaltatik. Ez azonban senkit sem érdekel, engem sem. Megtanultam, hogy ahhoz, hogy benne lehess a mesében, hogy te magad légy a mese, kell és érdemes áldozatot hozni. Még ha az olyan kegyetlen dolog is, mint a hajnalban kelés. Nekem pedig éjszaka egykor kellett kelnem, hogy a havas és sétás mese ilyetén módon, a napos tengerpart aranyhomokjában zökkenőmentesen folytatódjék ma délben  ami testem biológiailag eltolódott órájában késő estével is felért akkor. A másik meg, hogy most végig mentem. Ki egészen az öbölig. Megy, megy, megy az ember, mert látja a világítótornyot a közeli távolban, majd mind közelebb és közelebb. Követi a szemével, és igyekszik odaérni. Emlékszem, húsz éve, amikor először jártam New Yorkban, ugyanígy jártam az ikertornyokkal. Azt hittem, egy nekiiramodással a Murray Hillről csak odarontok, és azzal meg is hódítottam a várost. Hogy az a kiruccanás is alkonyatba hajlott, nagy tanulsággal szolgált az ilyesféle délibábok terén. Most mégis hagytam magam ennek a toronynak elcsábítani. És mikor kiértem a part végére, kiderült, a torony nem ott van. Hanem odébb. Az öböl túloldalán. Ahhoz azonban, hogy az ember innen odajusson, nem csak az öblöt kell megkerülnie, hanem az ember által elkerített privát rezidenciákat is és lezárt partszakaszokat is – amit amerikailag nagyon is szigorúan vesznek. Ez a kerülgetés azonban olyan feleslegesen hosszú szakasz lenne, hogy talán még sokkal távolabb is vinne a toronytól, mint ahogyan ott az öböl szélén van az ember. A helyzet meg az, hogy a kilátás mindenképp pazar. Innen az öbölből. Még akkor is, ha nem érinthető meg a világítótorony.

Akkor még nem tudtam, de időközben kiderült az is, hogy a torony maga is privát területen van, ahová csak erre felkent népeknek lehetséges a bejárás. Így ha maradt is volna akkor bennem bárminemű frusztráció ezzel kapcsolatosan, mostanra teljesen elillant. Igazából már akkor sem zavart, hogy nem kerültem testi kapcsolatba a fehér-fekete toronnyal. Mára már azt is megtanultam, nem feltétlenül szükségeltetik mindennel és mindenkivel testi kapcsolatba kerülni, akit ugyan kiszemeltél magadnak a távolból. Vannak világítótornyok, amelyeket elég csak fotó formájában felrakni a polcra, és hagyni ott díszelegni mások irígységére. Attól az még az enyém.

Photo by Artur Dancs

A villa előtt a pálmafák ligetének árnyékában hűsölve, a lábamra olykor pajkosan felfutó kellemes tengervíz simogatásában, számba vettem a parton szétszórt kókuszdiókat, egy távoli vihar partra sodort megkésett jelzéseit, és a ladikot is a vizen lengedezve odébb egy cölöphöz erősítve. Gondolom, az a fiatal pár evezett ide vele, akik a homokdűnén elterülve pihegtek egymés fülébe romantikusan a fodrozó parton az eget és rajta a torony fekete tetejét kémlelve. A villáról Olaszország jut eszembe, és örömutazásaim legszebbje. A szirtre épült, tengerre néző villák B-ben, a riviérán. Az Elioék háza, ahonnan, ha lusta az ember kinyitni a kiskaput, azt átugorva is, és leszaladva a lépcsőkön is, máris a kavicsos tengerpart fövenyén találja magát. És boldog. Csak így egyszerűen. Mert egy ilyen édenligetben, mint ez is, milyen ellenvetés jöhetne szóba a boldogsággal szemben? És miközben az örömutazás fogalmát igyekszem magamban megfogalmazni, s majd abba a képletbe saját életemet s annak utazásait beleilleszteni, jut eszembe anyámat felhívni telefonon. Egy szülőnek joga van tudni róla, ha a gyermeke boldog. Sokmindenhez joga van, de ehhez különösképpen. És anyám tudja amúgy is, hogy boldog vagyok. Ez csak egy olyan ráadás boldogság, mint egy kis összekacsintás egy olyan boldogsággal kapcsolatosan, amit volt alkalmunk együtt is megtapasztalni itt. Hisz olyan nagyon szereti ő is a tengert, a napsugarat és a pálmafás békét. Mondom a világítótornyot, és kérdez, hogy ez meg az hogy is van, meg hogy amaz ott van-e még, ahol ő tudta. És hogy a lábmosó csapot megjavították-e már szeptember óta, mert biztos, hogy azóta munkált benne ez a nemtetszés, hogy akkor valamilyen oknál fogva ebben hiányosságot szenvedtünk. És akkor, mintegy végszóként odaszól:

– Ha megjártad magad, majd menj be az ír kocsmába.

Photo by Artur Dancs

Szülő csak nagyon ritka esetben noszogtatja a gyermekét, hogy kocsmába járkáljon. Amit azonban anyám mondott, az pontosan a boldogságról szólt, s arról, hogy anyám tudja a nem mesés részecskéit is az életemnek, a ki nem aludt órákat és a megtett mérföldezreket is, tudja az áldozatokat is. És főleg tudja, mennyire jó a szték mindenkoron is, de egy kiadós sétát követően egy teleutazott időszak záróakkordjaként, mindenképpen. És aztán könnyű lesz az álmom, ígérte. Mint a könyv, ami ott lapult a zsákomban, mint az ezekre a napokra szóló olvasmányom. Harmincötév távolságából belecsúszva az elülső zsebbe ott volt nekem Sütő. Ez azonban már egy másik mese része. Most elég ennyi utazással a sztékvacsorára összpontosítani. Benyitottam a pub nyikorgó faajtaját, kellemesen hűvös volt benn. Karácsonyi díszek fényelegtek körös-körül. Középen, mint egy sziget, a bár. Estére már szállingóztak a vendégek. Jobbára a környékbeliek, nem annyira turista környék ez, mint lenn Lauderdale Beachen. Talán emiatt is szeretek felutazni eddig, akár egy vacsoráért is. A színpad még üres a sarokban, de jelzi, hogy később még nagy élet ígérkezik ott, akár táncos mulatsággal is számolni lehet. Valakinek épp most visznek ki egy hatalmas adag rántotthalat sültkrumplival és káposztasalátával. Meg barnasört. A bárpult feletti tévén sportcsatorna, valami meccs megy hang nélkül, szemközt a falon meg a Fox News – szintén némán. Azaz egy más világ. New Yorkhoz képest, meg az egész világcirkuszhoz képest is más ez a világ. Egy olyan, ahol hang nélkül Fox News megy a háttérben a vacsorához, és a legkevésbé sem izgága emberek értekeznek halk morajlással az asztalok fölött, de az sem ritka, hogy összefolynak a beszélgetések, amikor egyik asztaltól a másikhoz átkérdeznek egyet, vagy, amikor a bárpult mögül a – valószínüleg tulajdonos – hölgy be nem kapcsolódik egyik vagy másik beszélgetés fonalába. Engem is megkérdez, mikor az étlapot kihozza, jártam-e már itt, mert mintha… Mondom, igen, nem is egyszer. És szinte ahhoz az asztalhoz telepszek le, ahol anyuval szoktunk vacsorázni, de gyorsan rájövök, hogy nagy illetlenség lenne egymagamban a négyszemélyre is alkalmas helyet elfoglalnom, amikor a bárnál is kényelmesen lehetek. És gyorsan hozzáteszem, miközben az étellapot összecsukom, jelezve, hogy arra semmi szükség nincs – New York-i bélszínt kérek alaposan átsütve sült krumplival és egy pohár pinot grigioval. Egyebet kérek-e mellé? S mondom, Béarnaise mártás tetézhetné az élményeimet, és az asszony hűségesen helyesel, hogy az biztos, teljesen igaz is, ebben semmiképp nem kelne vitára velem. Ám azzal mégsem szolgálhat.

Photo by Artur Dancs

Mire megvacsorázom, el kell egy második pohár szürkebarátot is költenem, hogy kikerekedjen a dolog, a helyiség is rendben megtelik, nem sok híja van a táncos mulatásnak. Hacsak a zenekar nem. De azt én már nem várhatom meg, olyan erővel tör rám az egész elmúlóban lévő nap, s az, hogy a másnapot, mint téli szabadságom első teljes napját holnap frissen kell majd kezdenem. Visszaérve Lauderdale Beachre, mégis kiülök még egy utolsó pohár gyöngyözően hűs olasz grigio mellett a Patio teraszára az ajtóm elé a pálmafák esti suttogását hallgatni az utca végéből sustorgó tenger ütemén. Mert ez ebben a lényeg.

Színes esernyők


Amikor New Yorkba költöztem, az esős napokon – ha csak tehettem – kimentem a városba az esőben mászkálni, és áhítattal néztem a New York-iak csudaszép színes esernyőit, valamennyi, mint valami színes mese. Jött egy piros valami reklámmal rajta, majd egy kék sietett el mellette Apt. 5 felirattal, amit sosem fejtettem meg azóta sem, akkor sem, amikor minden harmadik ernyő a városban ezzel a felirattal jött szembe velem. Aztán egy sárga csilingel el, és félrehúzódik, egy taxi fel ne csapja az azonos szín jogán az avenue pocsolyáján keresztül gázolva. Egy pink tipeg magassarkú körömcipőben – nem is értem, hogy lehet ilyen cipőben bármikor is közlekedni, nemhogy ilyen ítéletidőben – odébb egy szivárványszínű ad rejteket egy csókolódzó szerelmes párnak. Akinek fekete kis olcsó ernyője van, azokról tudni, hogy a feledékeny emberek, vagy csak igénytelen hanyagok, és nem nézték meg az időjárásjelentést, mielőtt elindultak, és kénytelenek voltak az esős időben, a sarkon öt perccel az eső előtt felbukkanó esernyőárustól egy kétdolláros egyszerhasználatos ernyőt venni, amit három sarok után kifordít és darabjaira szed a manhattani szél, még jóval a metrólejárat előtt.

Photo by Artur Dancs

Nézem a fotelből az ablakom előtt elmerengve az utcán a színes esernyőket jönni-menni ezen a hétvégi esős téli napon a toronyház felső emeletén kifelé nézegető lakásomból, amit a szomszédok az alsóbb emeletekről, amikor a liftben megnyomom a legfelső emelet gombját, kissé szellemesen, penthouse-nak neveznek, és elnevetjük a röpke felvonós együttlétünk alatt. Ma is szeretem az esőt, és ma is elvágyom sétálni az esőben, bár a korral és egyéb bolondságokkal a vállamon, nehezebben indulok már neki. De ha megteszem, akkor sohasem engedi, hogy egy pillanatát is megbánjam.

A színes ernyők felől befordítom a tekintetem a szobába, a képernyőre.

Amikor New Yorkban vagyok, a reggeleim azzal telnek, hogy a kávém mellett elolvasom az üzeneteket, leveleket, válaszolok rájuk. Hétvégén meg, amikor otthon már esteledik, itt azonban még kora délelőtt van, beköszönnek a szeretteim, beszélgetünk, írunk egymásnak, jönnek-mennek az üzenetek. Az üzeneteknek más-más színt adtunk az idők során, és tudom, honnan jön egy narancsszínű üzenet vagy egy kék, mire számítsak attól a lilától és hol is hagytuk abba a sargával…?

Az utcán sok színes ernyő jön-megy, a képernyőmön a színes kis ablakokban mindenféle sorsok. Életek. Nézek magam elé, ahogy jönnek. Egyikben vicceskedünk s kajánul mosolygunk össze, pedig tele van keserűséggel, de hogyan is oldanánk kicsit a keserűség keserűségét, ha nem kaján mosollyal és elviccelve?… A másiknak rossz napja volt, és nem látja, hogyan lehet ez még jó valaha is. Ott egyik vidáman csivitel, nincs különösebb oka rá, csak szereti az életet, és várja a nagy csodát. Bejelentkezik egy régi nagy… egy mindenkori… jólismert, ám fáradt szempár – valahonnan a Karib-szigetekről  eszébe sem jutott, hogy ha hamarabb szólt volna, elérem a déli gépet, és este a pálmafákkal szegélyezett beach-en ihatnánk egy koktélt óriási színes pohárból, és nem szívószállal, mert azt hagyjuk csak meg a tinilányoknak. És ír egy drága barát élete nagy tragédiájáról, ami éppen ma reggel – otthoni idő szerint – köszöntött rá, hogy mostmár le ne szálljon a nyakáról soha többé.

Photo by Artur Dancs

Meredek a képernyőre, majd elfordítom a fejem, és az utcán a színes esernyőket bámulom, és a párkányon kopogtató esőt. Felhajtom a kávét, és a következő pillanatban veszem a nagy szivárványszínű ernyőt, és sietek le az utcára. Olyan jó egy ilyen nagy, színes ernyő. Régen csak áhítottam, sóváran néztem a mások színes ernyőit, és végtelenül boldog voltam, amikor megengedhettem magamnak azt a kék-fehér csíkost, amivel aztán annyit, de annyit sétáltunk az esőben az évek során. Színes nagy ernyőt vásárolni eleinte kicsit kihívás. Az emberben mindenféle alamuszi, a társadalom által kikényszerített gátlások vannak – főleg a színes esernyőket illetően, és ha ezt nem képes kezelni, akkor bizony meglehetősen nagy eséllyel a saját boldogtalanságát kövezi ki a továbbiakban. Emlékszem, amikor sok évvel ezelőtt egyszer hazamentem, és a Hargita környékén bolyongtam, bekopogtam az én Höki barátomhoz, hogy együtt menjünk el csavarogni, és ez az én Höki barátom volt olyan bűbájos és rafinált, hogy magához vette a nagy szivárványszín ernyőjét, hogy azzal menjünk majd fel Somlyóra. Nem mintha esett volna az eső, sőt forró nyár volt, de akkor a Somlyó-élménnyel együtt Hökk átadta nekem a színes ernyőt a Barátok feredőjénél, hogy próbáljam ki, milyen az, ha az embernek színes esernyője van. Tudtam, hogy alattomos jószándék vezette barátnőmet.

Photo by Artur Dancs

Onnantól ugyanis aztán nem volt maradásom, amíg nem lett saját szivárványos esernyőm. Ez pedig olyan boldogsággal töltött el, hogy észre sem vettem, mikor anyámmal szorosabb kapcsolatba került, és hazautazott vele New Yorkból. Én meg boldogan húnytam szemet efölött, mert tudtam, hogy anyám életében éppen szükséges egy ilyen színes ernyő. Itt maradtam, hát, ismét színes, nagy esernyő nélkül. De nem sokáig, mert mostmár tudtam, hogy lesz következő, többet nem létezhetek színes nagy esernyők nélkül, mert nagyon sok sétálnivalóm van még a New York-i esőkben, meg másutt is a világban, ha éppen úgy adódik.

Az esőtől elszürkült táj a színes ernyő takarásából visszamosolyog, és friss párát fúj az arcomba, esőillattal, és mindennel, ami káprázatos csak az esőben lehet. Ahogy koppan az ernyőn a sok esőcsepp, ahogy toccsan a tócsákban a lépés, ahogy alapzajt dolgoz alá gondolataidnak és a szemed előtt futó homályos képeknek, alakzatoknak, kontúroknak, hangulatokak, úgy gazdagszik benned az esőélmény, és magadra hagy gondolataiddal, letisztít, lemos mindent körülötted.

Az ernyő alatt lépdelve a cuppogó esőben eszembe jutnak kezdeti éveim, amikor azt mondták nekem, hogy Amerikában, ha már idejöttem, mindenkoron és minden körülmények között mosolyogni kell.  Nem sok időbe tellett megtanulnom, hogy Amerikában minden a felszínről szól. Mi sem ékesebb bizonyítéka ennek, mint ez a feltétlen mosolygás. Ha mosolyogsz, azt mutatod, boldog vagy, és a többi senkit sem érdekel. Téged sem, ha másról van szó. Amerika ez a látszat világ. Egyszer hollywoodi díszletek között bóklásztam, egyik pillanatban New York utcáin voltam, s a másik pillanatban mögé néztem, és csak deszka volt, mögötte állványok, hogy tartsák, és más semmi. Itt vagyunk ebben a világban, ami csupa élethű New York-i utcákból áll, és mögötte semmi sincs. Ha lejár a jelenet, majd szétszedik darabjaira, és semmi nem marad a helyén. Üresek az utcák, üresek a szavak, üresek a bókok, az intézmények, az emberek, semmi mögött nincs semmi. Ott, a deszkákból épült New York-i utcákon bandukolva értettem meg, hogy ez az egész a mi valóságunk, a félrecsúszott amerikai álomé, amelyik maga után rántja a világot, nem mert ezt akarja, hanem, mert a világ akar Amerika Lorelei-i káprázata után a mélybe hullani.

Nem tanultam meg ok nélkül mosolyogni. Ezt felrótták nekem, épp egyik tanítványom, aki kinőtte magát, és felettesem lett anno. Meg kellett találnom a boldogságot ahhoz, hogy mosolyoghassak. A mosoly mögött a boldogság a támasz.

Photo by Artur Dancs

Pontosan tudom az idejét annak, hogy szerelmes lettem az esőbe. Mindig is szerettem ugyan, gyermekkoromban sokszor kiültem a tornácra Mama udvarán, és néztem a nyári zápor nagy buborékait a macskakövek közt flörtölni a jószagú földdel, de a hegyi zivatar félelmetes fekete esője is mindig meghatározó élmény volt, amikor pont azt esett jól érezni, mennyire apró csepp vagyok a természet kezében az ő erejéhez viszonyítva – talán mert akkor is a természetnek drukkoltam inkább, hogy a világgal szemben mindig felül kerekedjen, ma meg már tudom, hogy a természet szenvedhet ugyan veszteségeket, de a csatát végül mindig ő nyeri meg. Mindet.

Az igazi vízválasztó eső ügyben azonban egy interjú volt, az a beszélgetés, amit – akkor már – jóbarátommal, kedvenc színésznőmmel készítettem. Kamaszkorom óta követtem rajongással és csodálattal munkáját, lenyűgözött a kisugárzása, ami úgy áradt az emberre a színpadról, mint nyári reggelen a szépítő napsugár. Kerestem a titkát, mindig kutatom a szép és boldog emberek titkát. Mint említettem már, magam is mindig csak boldog akartam lenni az életben. S ha úgy adódik, szép is, bár sok-sok idő múltán rájöttem, a szépség jön a boldogsággal. A boldog emberek ugyanis szépek. A sors kedves volt velem, jószomszédok, majd barátok is lettünk. Sokszor néztem át vendégeskedni, de főleg jókat beszélgetni és fotókat nézegetni színházról, előadásokról, és ő is meglátogatott.

Emlékszem, korai életem egyik legsötétebb napja volt, barátomat gyászoltam, akit egy autóbaleset vitt el mellőlem egy olyan pillanatban, amikor az volt az érzésem, vele együtt mindenemet elveszítettem, ami akkor nagyon fontos volt. És nem tudtam annál jobban feldolgozni, hogy a sok közös fényképünkkel megtöltött albumokra roskadva zokogtam a szobám padlóján lassanként sötétbe forduló félhomályban, amikor belépett ő az ajtón halk kopogtatást követően. Benyitott, és derengőre felcsavarta a lámpa gombját, ám nem ettől éreztem a fényességet a szobában és magam körül, hanem mert olyan volt, mintha a nap lépett volna be általa. Mintha a színpadon lenne a reflektorok fényében, úgy ragyogott. Mert vannak emberek, akik annyi fényt árasztanak magukból minden helyzetben, hogy a színpad hamis reflektorfényei elsápadnának irígységükben. Csak néhány percet maradt, valahová sietett, csak valamiért felugrott, de jelenléte és a pozitív aura, amit magával hozott, gyógyította a lelkemet.

Interjúinkban is mindig megpróbáltam az éppen aktuális esemény témája mögé kerülni, és mögüle őt kiemelni, és beszéltetni. Így volt ez azon a jubileumi interjún is, ami egy szép élet-évforduló kapcsán adott alkalmat a beszélgetésre – nem mintha alkalmakat kellett volna keresnünk erre. Abban mondta, (ebből a mondatból lett aztán a sajtóban megjelent s talán még valamely archívumokban felkutatható változat címe is): „A legfontosabb minden nap valaminek örülni, annak, ha süt a nap, de annak is, ha esik az eső” És hosszasan beszélgettünk az esőről, interjún kívül, és egyéb titkairól is a boldogságnak. Arról, hogyan kell észrevenni, és kiemelni a mindennapok folyamából az apró szépségeket, ahhoz, hogy összegezve őket időnként tudatosítsuk magunkban, rengeteg szépség vesz körbe életünkben. És ha így van, akkor már önkéntelenül is mosolygunk. Olyan akartam lenni, mint ő, aki ha mosolyog, minden ragyog körülötte. És olyan akartam mindig lenni, mint azok, akiket szeretek. Mindenkiben találtam szeretteim, barátaim közül valami irígylésre méltó szépet, olyasmit, amit szívesen eltanultam volna, eltettem volna magamnak.

Ha kicsit is jó ember lett belőlem, akkor az az otthonról hozott neveltetésem mellett azoknak köszönhető, akiket az életemben szerettem.

Photo by Artur Dancs

– Ebben a nagy szürkeségben meglehetősen szembeötlő a nagy színes esernyőjével – szólított meg egy idősebb hölgy a Central Park ködbe burkolódzott csónakázó tava fölött a hídon.

– Pedig csak azért viselem, hogy védjem a masinámat. Fényképezgetek.

– Én is. Jól elkaptam magát, utólagos engedélyével.

– Ó, remélem, nem rontottam el a képet jelenlétemmel.

– Éppen hogy színt vitt bele. Az ernyője.

Örömmel nyugtáztuk, hogy ebben az esetben senki sem ró fel a másiknak semmit, sőt, apró örömöt is sikerült valaki életébe becsempészni a nagy színes ernyővel a magam boldogságán túl is. És visszatérhettem gondolataimhoz a színes esernyőkről és a színes beszélgetés-ablakokról a laptopom képernyőjén.

Minél többet beszélgetek az emberekkel – legyen az bárki, közeli barát, régi ismerős, akár egy idegen a világ valamelyik másik pontján, egy utas a repülőgép fedélzetén valamelyik járatomon, valaki egy buszon vagy a repülőtéren, legyen izgága és örök elégedetlen millenniál, középkorú vagy épp öreg – mind jobban rádöbbenek, a nagy többségük nem volt annyira szerencsés, hogy ezt a titkot felfedezze magának, a titkot, ami az őszinte mosolyt eredményezi majd, mivel boldogsággal, belső örömmel és gazdagsággal tölti fel az űrt, hogy abból, mint a virág a tavaszi réten, mosoly szökjön szárba. Mindenféle autentikus meg hamis, álságos és valós, fura vagy szenvedélyes boldogságkereséssel szembesültem már a beszélgetések kapcsán, hogy már hályogkovácsként csak nehezen tudom egyikről-másikról eldönteni, melyik kategóriába soroljam, a valósba vagy a hamisba. Mert sokan mindenféle ál módon közelítik meg, tudatosan vagy akár tévedésből a boldogságkeresést. Észrevettem, hogy ha valaki tévedésből is tette, mikor rájön, akkor is ugyanúgy folytatja, de akkor már tudatosan. S nem tudom, érdemes-e ezzel az önámításos bűntudattal élni aztán, bár semmiképp sem szeretnék itt igazságokat osztani, és pálcát sem törni bárki feje fölött is.

Photo by Artur Dancs

Valamilyen rejtélyes oknál fogva sokan kerülik a boldogságot, mintha félnének tőle, vagy talán az esetleges kudarctól tartanak, ami akkor ütne be, ha a boldogságkeresés mégsem járna sikerrel. Érthetetlen, és értetlenül állok, ugyanakkor magatehetetlenül olyanokkal szemben, akik képtelenek a jót felfedezni maguk körül, akik százszorta is inkább megtalálnak minden rosszat, minden lehangolót valamiben, semmint azt a pillanatnyi szépet, ami valahol megcsillan benne. Ezek az emberek ugyanúgy fognak elsétálni a boldogságuk mellett is, ahogy a csillámlás felett is átsiklanak, mert nem tudják, hogy a boldogság is csak egy villanás. A boldogság-pillanat nem több, mint egy lélegzetvételnyi mozzanat. Az, amit mi boldogságnak emlegetünk, az egy folyamat, amelynek van erősödő felfelé ívelő ága, csúcsa és elhalványuló, leszálló ága. Nem szerencsés, aki csak a pillanatért él, mert elveszíti a lényeget, az utat odafelé, és nem fogja értékelni a boldgoságot követő levezető utat sem a hegyről. És mert kímélni akarja önmagát a fájdalomtól, megfosztja magát a boldogságkeresés útjától, és attól, ami leszállóágban ezt követi.

Egy regény kerített hatása alá a hetekben, és betettem a táskámba, hogy bármikor elővegyem, és passzusonként újraolvassam az emberi sorsokon át leszűrt gondolatokat. És ennek legfontosabb tanulsága pont ez: a szenvedés, amit a boldogság-pillanat elmúlása percében érzel hosszan és gyötrően, az vele jár, és nem szabad meggyilkolnod, nem szabad kiölnöd, nem szabad kihasítanod magadból, hogy begyógyítsd hamar a sebeidet. Mert ha minden ilyen boldogság utáni gyötrődést kifaragsz magadból, idejekorán üres leszel, semmi nem marad benned, mert a gyötrődéssel együtt kivágtad azt is, ami oda vezetett, a boldogságkeresés útját s magát, azt a pillanatnyi, tünékeny boldogság-pillanatot is. A fájdalom is épp úgy tied és része a boldogságodnak, mint maga a boldogság. Ha kidobod, mindent dobsz vele együtt, és semmivel sem maradsz, csak a fehér csenddel.

A legtöbb ember azonban eddig nem is jut el, mert eleve kizárja a felvezető utat is, a boldogság-keresésének útját, mert mostanra olyan felgyorsult életmódban óhajtunk élni, hogy mindent azonnal, és mindenféle küzdelmektől és nehézségektől mentesen szeretnénk megkapni és elérni.  Viszont a boldogság nem ilyen, nem tűnik csak úgy fel a semmiből, hanem magunknak kell azt megteremtenünk, gerjesztenünk, éltetnünk és életben tartanunk is. Ehelyett szívesebben teszünk úgy, mintha semmi sem lenne.

Pedig úgy élni, mintha semmi sem lenne, és mintha semmit sem éreznénk, az a legnagyobb tékozlás.

Már azt is említettem, hogy a boldogság nem közös vállalkozás. Sokan abban a tévhitben élik az életüket, hogy majd másokban, mások által lelik majd meg legnagyobb boldogságukat. Ezért egész életükben azt keresik, hogyan szolgálhatnak másokat, arra teszik fel életüket, hogy mások életét éljék, abban keressék a boldogulást. És mondom, akinek csak tehetem, hogy hagyd ezt abba, a gyermeked, az anyád, a barátod, a társad és akárki más élete sem nem a te életed. Egy dolgod van: a saját életedet élni. De azt élni. Nem másokban, nem mások által, nem másokon keresztül. Mások mellett lehet – amíg egy irányba visz az utatok tovább, de bárkinek is eltérni saját útjáról, mert valaki más útja eltér tőle, abban a hiszemben, hogy ha majd a másik útját járja, akkor is boldog lesz, vagy akkor lesz igazán boldog, csak átlátszó önámítás.

Mennyi ember jár az esőben! A ködből itt is, ott is felbukkan egy-egy színes esernyő, hogy majd újra elvesszen. Valahol a távolban egy fehér lovaskocsi is átúszik a sűrűsödő ködön, a park lámpái lassan világítani kezdenek derenegve, az esernyő pedig színesre festi a ezt a világot. Világítanak az ernyőn a színek a lámpáktól kölcsönzött fényben, mint a színes beszélgetős ablakok a képernyőn, kereteik közt pergetve életeinket, sorsainkat. Boldogságkereséseinket.

 

Photo by Artur Dancs

A kicsi piros világítótorony

– És te? Ma mitől leszel boldog? – kérdi a másik időzóna késő estéjéből barátom.

– Például attól, ha megtalálom a kis piros világítótornyot a szürke híd tövében. Olvastam róla, egy írónő egyszer mesét is költött „A kis piros világítótorony és nagy szürke híd” címmel. Kilencvenhét éves lesz. Nagyon magányos, az utolsó, aki túlélt Manhattan szigetén a világítótornyok sokszínű népességéből, s talán emiatt rejtőzködő. Csak kevesen tudnak róla, s talán addig jó. Ha sikerül felkutatnom, boldog leszek. Ha felkelsz majd reggel, és meglátod a fényképet itt, a színes beszélő-ablakban, akkor majd tudni fogod, hogy megint volt egy jó napom. És iszom majd egy Veuve Cliquo-t. Champagne! A világ legjobbika. A Csárdáskirálynő is mindig ezt itta…

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: