Hát…jól van!…


(egy kis csatolmány ehhez: Üzenet Bessenyei Istinek)

Szóval, azon a tavaszeleji délutánon, minden előzetes bejelentés nélkül egyszerűen csak becsengettem Bessenyeiékhez. Tudtam, hogy István otthon van, és csakis ő van otthon. A felesége mondta. Évit a rendelőben látogattam meg röpke hazaruccanásom idején, és szokás szerint, azonnal megmérette Angélával a vérnyomásomat.

– Mint a pilótáknak! – csettintett Angéla, de Évi nem volt vidám, csak zokogott. Meg se hallotta, és igazából egyikünket sem érdekelte az én vérnyomásom, hanem az, hogy nagy baj van. A Mesterrel. Így szólítottam Istvánt. Régi, kedves, közös ismerősünkre vezethető vissza, Kereskényire, aki néhány embert ezzel a jelzővel kitüntetett még mielőtt politikai pályára siklott volna az újságírás vadvizes berkeiből. Kettőnk közt Istvánnal ez csak egy vicceskedés volt, de részemről teljesen komoly megnyilvánulás volt Bessenyei felé. Nekem annyi mindent adott ez az ember. Nem volt kérdés, hogy eleget teszek Évi javaslatának, mennék fel hozzá, és beszélgessünk, “mint a régi időkben”. Tudtam, István a magánéletben nem ilyen színpadias, nem fogja miattam és a helyzet miatt megjátszani magát. Hanem olyan lesz, amilyennek éppen érzi magát. Hisz előttem nem kellett játszania. De lehet-e felfogni azt, hogyha valakinek azt mondják rákja van? Lehet-e? … Lehet-e bárhogyan is viselkedni? Érdekel-e olyankor valakit, hogy egy régi barát, aki messziről érkezett, hirtelen betoppan? Akarja-e egyáltalán? Mit tud valaki ebben a helyzetben egyáltalán mondani? Milyen arckifejezést ültet ki az arcára? Mit érez? Mit gondol?

Photo by Arnold Schupler

Bessenyei – Schupler Arnold fotója

Évi nem adott utasításokat. A hír nagyon friss volt még. Magamtól döntöttem úgy, hogy természetes leszek, és hagyom, hogy ő irányítsa majd a beszéd fonalát. Ha akarja, erre, s ha nem, akkor amarra.

Nem jelentettem be magam. És kértem Évit is, ne tegye. Voltam otthon az elmúlt években is, de csak futólag találkoztunk. Úgy alakult. Ezek a hazalátogatások mindig nagyon korlátozottak és időben behatároltak. Megvolt annak sok éve is, hogy rendesen leültünk beszélgetni mindenféle dolgainkról. Életeink alakulásáról. Emlékszem, tele volt gondolatokkal, mikor legutóbb megtettük. Igazgató volt már, és a színházáról áradozott, arról, hogy a körülményekhez képest mennyi mindent meg lehet csinálni. Mert a színház Erdélyben mindig is a “körülményekhez képest” mércével volt emlegetendő. És a körülményekhez képest lelki gazdagságában utólérhetetlen. Pedig István nem volt optimista. Mindenről borzasztó pesszimizmussal bírt beszélni, kivéve a színházát. Az ő színháza volt sokminden. Igazgató korában a társulat, máskor meg minden, amit felvállalt, az amatőrök, a vidéki színjátszás, a gyermekek, a diákszínjátszók. Saját színháza volt. Azaz ő maga volt a színház.

Visszagondolva egy esős New York-i estén most, nagyon boldog vagyok, hogy része lehettem Bessenyei színházának. Ha ő nincs, talán sosem lett volna annyi bátorságom, hogy megéljem gyermekkori álmomat, és felmerészkedjek a színapadra. Egy színpadra sem.  Bessenyei nagyon tudta, hogyan kell valakit “odatenni” a színpadra. Tehette volna önmagát is. De számára nem ez volt a legvonzóbb, a kihívás számára az volt, hogyan tegyen oda másokat. Ő nem akart a legnagyobb reflektorfényben lenni, csak ott lenni a csoda megszületésénél. Ez volt az elhivatottsága. Családjával szemben. Barátaival szemben. Színészeivel szemben. Tanítványaival szemben. Nagy mágus volt Bessenyei. És olyan térdcsapkodóan jó humora volt, hogy azt még tanítani sem lehet.

Rengeteget bohóckodtunk. Sosem felejtem el, még otthoni éveim idején egyszer felcsörtetett a légitársaság irodájába lélekszakadva, komor arccal, izgatottan. Intettem, jöjjön be az irodámba, bezártam magunk mögött az ajtót, és kíváncsian rámeredtem, kizökkenve a légiközlekedés minden aktuális problémájából, és minden idegszálammal rá összpontosítva…

– Nem is tudom, hogy kezdjem…  lihegte komoly arccal – Nagy veszélyben vagyunk… A pumpa!

– Mi?… – értetlenkedtem.

– Beszereltük a pumpát a konyhába. És most a feleségemmel pánikban vagyunk. Mi történik most velünk?….

Elkerekedett arccal figyeltem.

– Mert adott a pumpa. Ha az elkezd működni, kiszivattyúzza a szagot,a  gőzt, a párát a konyhából. Kiszivattyúzza a levegőt! – és itt hatásszünetet tartott karjával a levegőben, a másikkal beleszippantva cigarettájába  – Légüres tér keletkezik. Vákuum! És akkor mi lesz velünk?! … Elpusztulunk!

Bambán bámultam rá. Kétségbeesett arccal ült előttem a nemzeti légitársaság helyi képviseletének főnöki irodájában, mint valami audiencián, és segélykérő tekintettel fürkészte a tekintetemet. És én a légiközlekedés minden fennforgó baját hirtelen elfelejtettem, olyan feszülten figyeltem. Bessenyei ekkor nyüszítve elkezdett röhögni velem szemben. Megvilágosodott bennem, amit napokkal azelőtt elmesélt, hogy szellőztetőt szerelnek az ablakra a konyhában, s most ezt jött elmondani a maga sajátos módján… A röhögés átragadt énrám is, és alig bírtuk félbehagyni. Ilyen tréfákat gyakran megejtettünk egymással. Főleg azokon a Jäger-pincében megejtett sörözős estéken. Ahová olyan hűségesen jártunk el éveken át minden este pontban nyolckor, mintha a hivatalba járnánk. A barátainkkal együtt. Azaz az én barátaimmal, akiket István nagyon szeretett, s akik a maguk részéről nagyon nagy tisztelettel viseltettek iránta. Mint például Miska, aki olyan régi barátom, hogy nem is emlékszem, honnan datálódik kapcsolatunk. István életébe meg ezeken a Jägeres estéken keveredett Misu anélkül, hogy bármi megelőzhette volna ezt a kapcsolatot. És egy márciusban, amikor Istvánunkat ünnepeltük születésnapján, mondtam neki, hogy aznap este ne csak arra igyuk a sört, hanem Miskánkra is.

– Rá miért? Neki is születésnapja van? – kérdezte.

– Nem, a neve napja,

– Ma József nap van… – mondta értetlenkedve.

– Pontosan. Miska a Jóska.

– Jaaaaa, hogy ő az a Miska, aki Jóska! – és ez azóta is rajta maradt Mihály József barátunkon, hogy ő a Miska, aki Jóska…

Olyan mérhetetlen alázat volt benne, ami a mai világban elképesztően ritka. Olyan lelkesen beszélt a műkedvelő mozgalomról, hogy egy életre megtanultam, az amatőr nem pejoratív jelző.  Emlékszem, feljött hozzám Zákány Misivel egyszer a légitársasági irodába, és egy amatőr színjátszó körről beszélt. Vennék részt benne. Hogy ki mondta neki, hogy hozzám jöjjön, sosem fogom már megfejteni, de hogy szíven talált, az tény. Gyermekkorom, és serdülő éveim legnagyobb titkos álma volt színpadra kerülni. Sosem volt elég merszem, és kitartásom ehhez. Tehetségem sem igazán, de ez már más lapra tartozik. Bessenyei és Zákány ott ült előttem a karosszékekben, mintha valami Kuala Lumpurba szóló repülőjegyet jöttek volna előrendelni, és meghívtak szerda estére a kultúrházba, mert ott megalakult egy műkedvelő színjátszócsoport, amelyik a “Szabin nők elrablását” fogja színre vinni, s ebben nekem is juthatna valami szerep, valami Rettegi Fridolin, lökött színigazgató, és… És én csak néztem rájuk, hogy mi is van? Mi történik itt éppen?… Mit is akarnak a művész urak tőlem, aki itt ülök kék nyakkendőben belemélyedve a reptéri illetékek és a repülőjegy tarifák elvont világába, készen arra hogy bármikor elküldjek valakit Antananarivóba vagy Madagaszkárra? Vagy épp New Yorkba.

Eljátszottam Rettegit. És Bessenyei sikert kovácsolt belőlem. Nem a Szabin nőkből, hanem belőlem, meg a többi amatőrből. Majd Klotild néniből. Megtanított járni, mozogni, élni… LENNI a színpadon.  Egész estéket ült a kultúrház szegényesen fűtött termének kényelmetlen karosszékében, és rendezett. Belefeledkezve a jelenetkbe, elveszve a szövegekben, fülig érő szájjal, felhúzott szemöldökkel, hátradőlve, cigarettával a kezében, elmélyedve a mondanivaló mélységében és humorának lehetőségeiben. Voltak olyan darabok, jelenetek, amelyeket soha senki más nem láthatott, nem került nyilvánosság elé, és mégis, életünk nagyon fontos részei voltak. Bartos barátnőmmel is próbáltunk egy ilyent. Jó volt együtt lenni, dolgozni, izzadni, mintha az életünk függene azon a jeleneten. És éltük is. Mint ahogy Bessenyei is tette, elmondhatatlan vehemenciával. Instruált, és tanított. Segített lennünk. A helyi média üdvöskéi, a rádióhallgatók kedvencei, ott kuporogtunk Bartossal, és csüggtünk a szaván, az utasításain, természetes alázattal. Élveztük az együttlétet, szívtuk magunkba Bessenyei színpadi bölcsességét, és maradéktalanul hittünk mindenben, amit nekünk mondott.

Egy színpadon Bartossal és Bessenyeivel

Mindig mindekivel voltak konfliktusaim, nézeteltéréseim, ajtócsapkodásaim az idők s a munkáim során. Bessenyeivel sohasem. Mert azt, amit ő tudott, én csak csodálattal néztem. És noha nagyon magányos és zárkózott volt, nagyon értette a módját, hogy maga köré gyűjtse a lángra áhítozó, “melegre éhes” embereket. Nagy megtiszteltetés volt Bessenyeiékhez vacsorameghívást kapni. Én már pár éve élveztem ezt a kitüntetést, amikor új színművészek szerződtek a városba a társulathoz a színházba. Bessenyei kiemelt közülük néhány jó embert. Évi, mikor meghívott a vasárnapi ebédre, jelezte, lesznek ott a fiatal színészek közül is, ne lepődjek majd meg. István azt mondta, jó emberek – tette hozzá, és ezzel le is rendeztük, mert tudni lehetett, hogy István  akárkiket nem rendez oda a családi vacsoraasztalhoz vagy a vasárnapi ebédhez. De nem csak a kezdő színészek kaptak meghívást ebédre, hanem az élő legendák is. Hogyan kerülhettem volna én másképp olyan nagyságok köreibe, mint Soós Angéla, hogy aztán hosszú éveken át ívelő barátságot, távozásom után pedig levelezést tarthassak fenn? István helye a fotelben, az asztalfőn volt. Az enyém tőle balra, a kanapén. Évi vele szemben ült, tőlem balra. Mindig. Az asztal többi része és oldala a többieké volt. Isti, “a gyerek” a sarokülő sarkában volt. De neki sokszor fontos alkotnivalói voltak, mint kibontakozó művésznek, s csakhamar megfosztotta az asztaltársaságot jelenlététől, miután felolvasta nekünk legfrissebb verseit, írásait. A többiek, a vendégek, a barátok, a színészek, az ismerősök oda telepedtek, ahol éppen hely volt az asztalnál. Politikáról is beszélgettünk sokszor. De leginkább nem. Színházról inkább és társadalmi életeinkről. A legintimebb pillanatok azok voltak, amikor Istvánt sikerült rávenni, hogy gitározzon, és énekeljen. Mint az a szenteste. Egyedül voltam épp. Szeretek egyedül lenni, és nem okoz gondot a magány. Karácsonykor sem. Mégis jólesett, amikor megcsörrent a telefon, és Bessenyei megszólalt. Áthívott vacsorára.

– Évi szeretné, ha velünk töltenéd a szentestét. Ha nincs egyéb programod.

– Évi szeretné?… – ismételtem, és mosolyogtam magamban.

– Igen. Mondta, hívjalak fel.

– És te is szeretnéd? – kérdeztem vissza, mert csak arra vártam, mondaná ki, ő is örülne, ha együtt ünnepelnénk.

– Én?… – majd beleszippanthatott a cigarettájába, mert szünet következett – Hát, most mondom… most mondom, hogy gyere.

Nevettem.

– Jövök…

– Hát… jól van!… – válaszolta, mintegy beleegyezésként Bessenyei, nem szerette az ilyen felesleges köröket.

Akkor este énekelt nekünk. Nem emlékszem, hogy mit. Isti felolvasta legfrissebb verseit, bort ittunk. És minden szép volt. Évi odasúgta, miközben István beleegyezett, hogy Isti behozza a gitárját, hogy nagy pillanat ez. Nem szokott mások előtt énekelni, nem szokta elő se venni a gitárt… Engem nagyon szerethet.

Én már sohasem fogom elárulni, min nevettünk akkor Soós Angélával és Bessenyei Mesterrel…

Olyan korszakban éltünk, léteztünk, ahol nem kellett bejelentkezés, ha számunkra kedves embert meg akartunk látogatni. Ha elkezdtük mégis bejelenteni magunkat egymásnak, csakis azért volt, mert a munkánkból kifolyólag nem volt mindig egyértelmű, alkalmas-e a másik társasága éppen. Miután messzi kerültem pedig, olyanná vált a helyzet, hogy ha odahaza jártam,  nagyon meg kellett szervezni mindent ahhoz, hogy sikeres együttlétek kerüljenek tető alá szeretteimmel. És most mégis bejelentetlenül akartam menni. Mint régen. Felcsengetni. Bemondani a kaputelefonba, hogy én vagyok. Nem a nevemet. Hanem, hogy ÉN vagyok. Hogy meglegyen az esélye az “Én? Én nem lehetek, mert én itt vagyok…” poénnak, ha sorra kerülne, a másik részéről.

Nem is leírható, amit éreztem, mikor megnyomtam a kaputelefon csengőjét. Hosszan csengett. A jólismert rekedetes hang. Arra gyanakodtam, Évi mégiscsak odaszólt, hogy érkezem. Nem tudtam, nem tudhattam, hogy nem.

– ÉN vagyok – mondtam. És vártam. Kicsit csend volt. Egy köhögés a hangszóróban. És meg is szólalt a buzz, nyílt az ajtó, s a válasz csendesen és szárazon:

– Hát…jól van!…

Benne volt ebben minden. Az, hogy “ha te úgy, én is…” “Ha te csak úgy bejelented, hogy itt vagy a világ másik feléről, és most becsengetsz unzsenír hozzám minden előzetes nélkül, akor én is csak úgy beeresztelek, nem is lepődök meg, azért sem…”

De leginkább az a lélekmelengetően vidám történet volt benne, ami évekkel, sőt, évtizedekkel azelőtt esett meg…

Amerikai csavargásaimból rajtam maradt egy elektronikus írógép. Ma múzeumok érdeklődnének felőle tülekedve, de akkoriban, a 90-es évek végén még hi-tech cuccnak számított, mint mondjuk manapság egy Apple Watch karóra. Amerikában kifutott, és Charlie bácsi Floridában komputerre cserélte a jó öreg masinát, méghozzá egy korszerű 386-osra. Már épp a kukába tervezte kivonszolni az elektromos monstrumot, mikor kérlelni kezdtem, engedje megtartanom, s hazavinnem. Charlie nem is bánta, annyival kevesebb gondja lesz a szemeteseknek, s az, hogy én ezt hogyan csempésztem be akkor az országba, leplezze sötét szakmai titok. Nem, mintha nem lenne elég izgalmas és vicces a története, de nem tartozik szorosan a témához, és már így is nagyon hosszú gyeplőre eresztettem ezt a mesét.

Az írógép ügyesen kiszolgálta az időszakot, amíg nekem is lehetőségem nyílt életem első számítógépét beszereznem. Sok levél, cikk és egyébb jegyzet kelt életre billentyűin. Majd nyugdíjba kellett küldenem. Bessenyeiékhez készültem ebédre. Akkoriban téma volt náluk is a számítógép vásárlás, elsősorban is a gyereknek, akinek irodalmi hajlamait egy szövegszerkesztős masina elmondhatatlanul kibontakozásra serkentené. Ezek a nyamvadt számítógépek azonban igencsak luxuscikknek számítottak. Eszembe jutott, megkérdezem majd Istvánt, vettek-e már kicsi Istinek számítógépet, mert ha nem, akkor az írógépet nagyon szívesen rátestálom azonnali hatállyal a világ előre haladásának érdekében a “kisöcsire”.

A húsleves és a második között, mikor Évi kiment a konyha dolgait intézni, és kettesben maradtunk az asztalnál, István rágyújtott, és én előhozakodtam a témával. Bort töltöttem, és mélyen magam elé bámulva, hogy a dolog drámaiságát megadjam, magamhoz emeltem a poharam, és elkezdtem, mint egy felvezető gyanánt:

– Vettetek már a gyereknek számítógépet?

És az következett volna, hogy felajánlom az írógépet, ha a várt nemleges válasz érkezik, miután belekortyoltam a boromba.

Csakhogy a bor a torkomra ment. És amikor István feladta a “végszót”, hogy

– Nem… – és beleszippantott a cigarettájába, kérdően bámuva az arcomba, én rávágtam:

– Hát, én sem fogok… – és itt elakadt a hangom a cigányútra szaladt italtól, és nem tudtam hozzátenni a továbbiakat, István pedig egy pillanatig rezzenéstelen arccal és felhúzott szemöldökkel, megrökönyödve nézett rám, letette a cigarettát, megvonta a vállát, és csendesen megszólalt:

– Hát…jól van!…

Volt egy pillanat csend. Majd mindketten nyüszítve ismét, elkezdtünk röhögni, hogy a pörköltös lábassal a szobába érkező Évi nem tudta, mire vélni a megfékezhetetlen randalírozást.

– Mi bajotok, fiúk? – kérdezte megrökönyödve.

– Semmi. Csak Artur nem vesz Istinek számítógépet! – kacagta vinnyogva István, ami persze, semennyire nem tette érthetőbbé Évi számára a helyzetet, de annyiban hagyta zavartan mosolyogva.

A zajra Isti is benyitott – mire én a térdemet kezdtem el csapkodni a könnyes, köhögős-horgős kacagásban – és kérdően nézett hol az apjára, hol az anyjára, majd pedig rám, aki levegőt sem kaptam már, csak fergetegesen röhögtem – majd az anjya javaslatára, kissé értetlenkedve ugyan, vissza is vonult. Mi meg perceken, sőt, sok éven át nevettünk és nevettünk nyüszítve, térdünket csapkodva ezen az apró kis száraz szituációs poénon. Hogy Rettegi Fridolint felelevenítsem: “Fergeteges sikerünk volt. Rosszul lettek. Elájultak! Volt, aki állva távozott a nézőtérről!…”

– Hát… jól van!…

…Ennyit akartam még hozzáfűzni ahhoz az üzenethez, te Isti.

 

 

 

Rózsaszín nyuszifül és május este a Village-ben


 

–          … És reggel arra ébredtem, hogy a hotelszobám asztalán van egy rózsaszín nyuszifül, valami száraz chilei bor maradványa és egy megkezdett Fazer csoki…

–          Merlot?

–          Nem. Pinot noir.

–          Nagyon nem lehetett száraz.

–          Félig.

–          De hogy arra is emlékszel, hogy rózsaszín volt…

–          Mert még megvan! Hazahoztam New Yorkba magammal.

–          Mit?

–          A nyuszifület. Lényegében Alexa kapta egy argentin pasitól, aki rányomult, de hogy kihúzzuk a dolog méregfogát, én magamra vettem.

–          Az argentinnal együtt?

–          Nem. – válaszoltam kurtán, majd folytattam annak a majdnem-züllött helszinki estének a nem feltétlenül tényszerű felelevenítését – Winston meg két nővel csókolózott a tömegben, mikor utánanéztem, merre van, és azt kiabálta, hogy neki kell egy finn barátnő.

–          Még mindig heteró?

–          Az. Bár, ha bosszantani akarod, csak meg kell tőle kérdezned, hogy nem lett-e azóta sem meleg…

–          Remek. Feltétlenül meg fogom kérdezni tőle – bólogatott helyeslően Ian, akivel közös ismerőseink szűk táborát vettük górcső alá, és röpke közös múltunk néhány hetét, s az azóta eltelt időszakot – Bár megjegyzem, szerintem azon látens melegek csoportját gyarapítja, akik maguk számára sem vallják be, én ugyan arra sem mernék mérget venni, hogy nem próbálta már ki a gyertyát mindkét felén égetni…

 

Photo by Artur Dancs

– … És reggel arra ébredtem, hogy a hotelszobám asztalán van egy rózsaszín nyuszifül, valami száraz chilei bor maradványa és egy megkezdett Fazer csoki…

Én meg ha módfelett őszinte akarnék lenni, azt is hozzátenném, hogy a helszinki kiképzés másfél hónapja alatt sem váltottunk annyi szót összesen Iannel, mint most pár perc alatt.

Október óta nem láttuk egymást, Helsinkiből hazatérve szanaszét széledtünk, Ian Washington DC-ben él, így nem sok lehetőség mutatkozott a találkozásra. Bár ebben semmiféle algoritmus nincs, hiszen Mikey-val például egy városban lakunk, és útjaink sűrűn keresztezik egymást, ha csak olyan szinten is, hogy az én környékemre jár zülleni – mégsem találkoztunk félévig sem, csak a szálloda halljában Helsinkiben egyikünk menet, másikunk jövet. Akkor aztán nagyon összeborultunk, mintha valóban annyira örülnénk egymásnak.

Mindig vágytam, hogy együtt dolgozhassam Iannel, nagy tudásúnak és jófejnek tartottam rövid ismeretségünk során, amolyan „lassú víz partot mos” –féle csendesen mosolygós, minden anyuka kedvenc kisfiának, akitől bármelyik pillanatban számíthat az ember bármire, például arra is, hogy felugorjon az asztal tetejére és ledobja a kockás ingét veszett csípőkavarás közepette. Pöttyöset nem dobhatott volna le, mert az nincs neki. Kockás inge van, farmere van és vászoncipője. És a változatosság kedvéért mindig más kockás inget, farmert és vászoncipőt hord, nehogy véletlenül rásüssék, hogy egyhangú. Néha azért volt bennem olyan érzés, hogy hajaz arra a típusra, akinek éppen ellopták a biciklijét.

Ian nyugodtan ült az asztalnál, ahova letelepedtünk megvacsorázni Greenwich Village-ben, nem tűnt úgy, hogy inget fog hajigálni belátható időn belül az asztal tetejéről. Amúgy is olyan szolid délután volt ez, mint amikor valahol a szülinapot zsúrként ünneplik meg, teát szürcsölve és ánizsos süteménnyel. Távolról sem hatott úgy, mint két szabadnapos légiutaskísérő fékevesztett dorbézolása.

 

–          Onnan tudtam, hogy leléptél közülünk, hogy ki volt írva a neved a programban velem egy járatra, és egyszer csak eltűnt onnan.

–          Azelőtt pár nappal hívott a US Airways, hogy felvettek. Gyorsan kellett döntenem, és a legjobbat. DC-ben lehet a bázisom, nyilvánvaló, hogy azt választottam – a reptér tíz percre van a házamtól…

–          Úgy lettünk kollégák, hogy soha egy napot sem dolgoztunk együtt – kacagtunk bele az elmélkedésbe – Azt írtad, amikor elkezdted, hogy ez az utolsó kiképzésed…

–          A negyedik és utolsó! Elegem volt a kiképzésekből… Bár mindig ezt mondom, és mindig visszatérek. Nem tudnék én már repülés nélkül meglenni…

–          Öregszel?…

–          Mi az, hogy!… De ne mondd senkinek… Képzeld, a minap egy ősz szőrszálat találtam az orromban! Nem elég tragédia az nekem eleve, hogy szőr nő az orromban és a fülemben, hanem még ősz is!

–          Én sem nagyon mondogatom senkinek, de olyan boldogság volt számomra a múltkor, hogy akciósan vettem végre egy márkás orr- és fülszőrnyírógépet, amivel a szemöldöködet is rendezni lehet. És még mosható is!

–          Látod, mi már ilyen apró örömöknek élünk – somolygott keseriróniával a pohara aljára Ian.

–          Nem kellett volna még egy italt kérnünk?…

–          Nem. Ha egyet iszom, akkor mégegyet iszom. Szögezzük le, hogy nekem nyolcra a szállodában kell lennem, mert hajnalban háromkor kelek, és holnap hosszú napom lesz: Charlotte-ba repülök, majd Los Angelesbe.

 

Fél nyolc volt, és cseppet sem akartam sürgetni barátomat, egy ital hiányát azonban érezni lehett a levegőben.

 

–          Hogy szeretem a Village-et! – sóhajtott bele a tavaszillatba.

–          Sohasem akartál New Yorkban lakni?

–          Mindig is New Yorkban akartam lakni! Valahogy nem akart ez nekem összejönni. Bár a párom már-már belement, hogy ha a Finnairnek dolgozom majd New Yorkból, akkor lakjunk itt is, ott is. A sors se akarta…

–          Miért szereted New Yorkot?

–          Amiért te – és hirtelen elkapta a karom, és felkiáltott – Odanézz! Az New York! – és a túloldalon, a Village hétvégére készülődő mind nagyobb nyüzsgésében egy citromsárga Hilfiger öltönyös sápadt fiatalemberre mutatott, akinek feszes öltönyének a nadrágja háromujjnyira rövidebb volt a megszokottnál, és csupasz, zokni nélküli bokáját látni engedte a kifogástalanul megtisztított ultradrága Cole Haan bőrcipőben. A zakó is olyan volt, mintha kinőtte volna, de roppanósan friss, és csokros nyakkendő díszíti, féloldalra lógó, másik oldalról hirtelen felnyírt haja a legfrissebb metroszex divatot követte.

–          Mi neked New York? – kérdeztem vissza

–          Ez a lazaság, ami arról szól, hogy nem törődöm semmivel és senkivel, ugyanakkor mindennel és mindenkivel nagyon is törődöm. A legapróbb részletekig. Nézd ezt a fiatalembert… Első látásra azt mondaná jóanyánk, hogy erre felhajigálták a göncöket válogatás nélkül, mint a szénát. De ha jobban megnézed, ez a fiú nagyon is ki van találva. Ő nagyon kitalálta magát. És lehet, hogy egész délután készült, hogy „nemtörődöm” legyen.

–          Amikor ideköltöztem, az volt az érzésem, van valahol egy nagy bolt, ahol elnyúlt fehér trikókat és műszálas fekete rövidnadrágokat lehet kapni, és mindenki onnan öltözik.

–          Persze. Az nagyon amerikai. És a kapucnis pulóver. Ennyivel mi rendben is vagyunk. Meg az edzőcipők…

–          Még öltönnyel is…

–          Mert mi van abban?

–          Európában…

–          Európában konzervatívabbak vagytok. Mi a praktikusságot vesszük alapul. Meg a kényelmet.

–          Mindig érdekelt, hogyan látja New Yorkot egy amerikai, aki nem itt él, de eljön ide, és belezúg New Yorkba. – tereltem vissza a beszélgetést a városra és a témára, ami mindig is foglalkoztatott, és most kapóra jött egy tősgyökeres amerikai nekem, aki felülről rálát, és elemezni is tudja nekem ezt az egészet – Az európaiakat megértem, az ázsiaiakat és a többieket is. De sosem tudtam, milyen egy nem-New York-i amerikainak New Yorkba jönni. Egyféle tartózkodást érzek. Mint amikor félsz a süntől, és inkább azt mondod, utálod.

–          Ez így pontos. Könnyebb a sünt utálni, mint kibontani a tüskéiből és megsimogatni. Az átlag amerikai roppant korlátolt. Képzeld el azt, ahogy egy csendes kisvárosban él, ahol mindenki egy színű, egyforma, ugyanolyan házban él, templomba jár, családja van, gyermeket nevel, megházasodik, újabb generációt nevel. Mindenki beszél angolul. Eljár dolgozni, tévét néz és hetente egyszer jól bevásárol a szupermarketben a város szélén, és netán kirúg a hámból azzal, hogy megiszik egy sört a barátaival vagy barbeque-t süt a ház végében az egész családnak. És ebben minden izgalom kimerül az életében. Többre nincs is igénye. És hallott New Yorkról. Egyszer meg is adatik az életében, hogy idejöjjön, és akkor itt mit lát? Hogy férfiak járnak kézenfogva, hogy sokan alap szinten sem beszélik a nyelvet, hogy lökdösik egymást a tömegben – és egyáltalán ez a tömeg! Valahogy Isten nagy káromlásának veszik ezt a várost, a társadalmi és erkölcsi értékek elleni merényletnek, ahol mindenki harsány, hangos, zajos, idegenkedve nézik, ahogyan ebben a babilonban mégis eligazodnak az emberek. Tiszteletet is ébreszt a város, az itt élő emberek. Félelmet is. Itt egy kisvárosi, egy déli állambéli gyámoltalan, ideges lesz, és miután megnézte a fontos dolgokat – mert ami fontos, az fontos – akkor alig várja, hogy elmeneküljön innen. És persze, hogy aztán visszavágyjék sóvárogva. Ez az ember otthon csak akkor száll ki az autójából, ha nincs drive-in szolgáltatás valahol, vagy ha beért a munkába vagy az otthonába. Itt ha haladni akar, gyalogolnia, tömegközlekednie kell, kénytelen-kelletlen rengeteg idegen ember közé kell mennie és léteznie, ami olyan, mintha egy másik bolygón lenne. Nincs hozzászokva ahhoz, hogy hozzáérjenek, hogy ne legyen tér körülötte, ne legyen levegője.

–          New Yorkban annyi tér és annyi levegő van…

–          Neked, aki itt élsz! De nem annak a szerencsétlennek, amelyik levegőt sem mer itt venni…

–          Ez nem a mi hibánk…

–          Senkinek sem a hibája. – ütötte le, majd felsóhajtott – Hahh! Nekem is úgy hiányzott New Orleans a minap, hogy mezítláb a kockás pizsamámban mentem le a Mc Donald’s-ba és csekkel fizettem. De hiába, ez így nem az igazi…

 

Sokszor percekig figyelem az arcvonásait, hogy értsem, mikor nem kell komolyan vennem, amit mond. Lopva az órámra pillantottam, szeme sarkából észrevette, és menetközben így szólt:

 

–          Tudom, nyolc óra. De egy italt meg kell, hogy igyunk még. A vacsorára vendéged voltam, most azonban én vendégellek meg… A Juliusban.

–          Nem ismerem.

–          Egy melegbár.

–          Miért megyünk melegbárba?

–          Meginni egy italt. Sosem jártál melegbárban?

–          New Yorkban sosem – vontam meg a vállam.

–          Akkor hol?

–          Budapesten igen. Ismerőseim, akik nem melegek, előszeretettel járkálnak melegbárokba. Most nem tudom, mi van, de évekkel ezelőtt sikk volt melegbárba járni és showt nézni. Azt hiszem, manapság az van, hogy sok a divatmeleg. – vontam le a konzekvenciát.

–          New Yorkban is. Nagyvárosokra jellemző. Ez a sok identitászavaros fiatal hol ide, hol oda csapódik, csak különcködhessen.

–          Ide csak melegek járnak ? – kérdeztem, amikor beléptünk egy teljesen szokványos kocsmába, ahol minden asztalnál söröztek-boroztak, beszélgettek emberek, nők, férfiak, vegyesen.

–          Nem. Akárki is járhat.

–          Akkor mitől melegbár?

–          Csak mert az. Mondjuk, mert van egy szivárványos matrica az ajtón… Lényegtelen. Ez a hely hagyományosan melegbár.

–          Szerinted ezt az a fiú is tudja, aki most lépett be a nőjével és szemmel láthatólag zavarban van attól, hogy mindenki őt bámulja?…

–          Lehet, hogy ő nem látta a matricát, mert épp előtte állok…

–          Egészségünkre! – mondtam ünnepélyesen, és koccintottunk.

–          Ugye, mondtam: ha egyet iszom, akkor mégegyet is… – sóhajtott fel hamiskásan Ian, és miközben letette a poharát egy korábban elkezdett gondolatát folytatta:

–          Az amerikaiakra visszatérve, ez egy médiamanipulált, agymosott tömeg itt. Tőlünk, ha elvennék a Netflixet, az autónkat és a tévét, annyira elvesztenénk a talajt a lábunk alól, hogy pánikbaesnénk és elpusztulnánk. – vetített fekete démonokat a gin-tonikja fölé.

 

Teljesen mellbevágott őszinte éleslátása és öniróniába burkolt keserűsége. Sokszor volt az az érzésem vele beszélgetve, hogy zsenge kora ellenére nagyon is beleöregedni látszott az életébe.

 

–          Csak akkor látja mindezt az ember, amikor először kilép ebből az országból. Amikor elmegy a nagyvilágba, és meglátja, milyen az élet valójában. Mik az értékek… Az amerikai ember nagy többsége egy életen át sem hagyja el az országot. Abban a tudatban élik le az életüket, hogy ez a világ. Mert kimosták az agyukat.

–          Ezért kell a nagyvárosba költözni: világot látni! – tettem hozzá helyeslően bár óvatosan ugyanakkor, mert nemzeti érzéseiben nem szerettem volna megbántani sem barátomat, akiről tudom, hogy mennyire szereti a hazáját a mondatokba bújt koravén keserűség mögött is.

 

Az italt kortyolva és a bár felhozatalát szemlélve fordult hozzám ismét:

 

–          A Stonewall Innről hallotál?

–          Épp ott jöttünk el előtte. Olvastam a Pride mozgalom elindításában játszott szerepét…

–          A tulaj a mai napig ott van a pultban, meséli a történetet. A történelmet! A fiataloknak. Nemrég teljes dokumentumfilm készült róla.

 

Photo by Artur Dancs

– A tulaj a mai napig ott van a pultban, meséli a történetet. A történelmet! A fiataloknak. Nemrég teljes dokumentumfilm készült róla

Pillanatokon belül már a Sheridan Square felé haladtunk, és Ian előreengedett az ajtón, amikor a Stonewall fogadóba beléptünk. Az öreg valóban a pultnál állt, és miközben italokat töltött, egy csokorba összegyűlt fiatalnak széles gesztusokkal mesélt önfeledten. Az emeleti karaoke szobában kötöttünk ki, ahol vidám emberek csapódtak hozzánk. Egy félig részeg, túlsminkelt lány lépett oda, és megölelt:

 

–          Hé, ti!… Mindaketten olyan helyesek vagytok! Csak mondom.

 

Egy kisebb társasággal volt, és Ian megjegyezte, hogy szerinte valami déli államból most költözhettek be a lányok New Yorkba, a viselkedésük és kiejtésük erre enged következtetni. Elmondta, néha csak beül – akár egyedül is- egy lokálba, és bámulja, elemzi az embereket.

 

–          New York remek hely az ember-megfigyelésekre… – súgta oda, miközben valaki Whitney Houston dalával kínlódott a mikrofon előtt.

–          Délről jöttünk – mondja a lány a másik asztaltól áthajolva – a barátnőmmel úgy gondoltuk, ki kell próbálnunk New Yorkot.

–          És milyen? – kérdem.

–          Fasza! Nagy szívás ugyanakkor, mert ha nem lesz egy jó melóm, akkor el kell innen húzzak. New York nem lacafacázik. Jó a barátnőm?… – váltott hirtelen.

–          Igen, jó – vágtuk rá, és mindketten nagyon jól tudtuk, hogy ez nagyon messze áll a valóságtól, viszont ennyi konvencionális hazugság egy ilyen estén megengedhető.

 

A karaoke elvékonyodásával kiszivárogtunk a fogadó előtti térre, ahol a parkban két férfi és két nő hófehér szobra díszeleg az említett mozgalmak előtti tisztelgés gyanánt. Ott fotózkodtunk le, hogy emlékül eltegyük ezt az estét, amit a Village-ben bolyongtunk át.

 

–          Ennek a szoborpasinak merevedése van, és most, hogy ezt a képet nézem, úgy tűnik, neked is – állapította meg határozottan Ian a fényképet visszanézve a kamerán.

–          De nincs – mondom.

–          Ez már teljesen mindegy.

 

Későre járt, és Ian kérésére ennek ellenére gyalogosan indultunk el a belváros felé, ahol szálláshelye, a Pennsylvania Szálló van. Egyéjszakás pihenője van New Yorkban, nagy örömmel vettem megkeresését, hogy töltenék vele pár órát ezen a délutánon. Volt lakótársa és haverja, a mi drága és bohém Mikeynk éppen Miamiban tette színesebbé az életet, Eduardo Helsinkiben volt, Winstonról épp semmit sem tudtunk, másokat meg nem is nagyon akartunk volna bevonni ebbe a kis együttlétbe. És miközben lépkedtünk a péntek esti zsivajban arról faggatott, mennyire vált be az új szakma nálam, és hogy jól érzem-e magam a bőrömben. Amikor kibeszéltem magam, visszakérdeztem, melyik részét szereti a munkánknak.

 

–          Ez itt a mi munkánk… – és körbemutatott a zsúfolt utcán – Hogy sétáljunk, hogy világot járjunk és megismerjük az embereket, a mindennapjaikat, a gondjaikat és az örömüket. Hogy amikor ránk vannak bízva, akkor tudjunk bánni velük.

 

Photo by Artur Dancs

Christopher Park a Sheridan Square-en

Aztán arról is szót kerítettünk, hogyan keveredett ő a légiutaskísérői pályára. A huszas utcák környékén jártunk, amikor hirtelen letért a Seventh Avenue-ról. És úgy válaszolt:

 

–          Nagyon hálás vagyok annak az embernek, aki engem – indirekte – idejuttatott.Ebben a bárban ültünk az akkori párommal és ezzel az illetővel, aki légiutaskísérő maga is. Felvetette, hogy nekem mindenképpen ebben a szakmában a helyem. Én meg nem értettem ezt, soha azelőtt meg nem fordult ilyesmi a fejemben, de akkor elindított egy bogarat bennem. És szólt, amikor meghirdették az állásokat, és megpályáztam. Ma már azzal a felkészültséggel nem tudnék labdába rúgni, de akkor összejött a dolog. És ráadásul egy nagy légitársaságnál kezdtem, ami lényeges különbséget feltételez egy regionálissal szemben.

 

Hogy a Continental után hogyan került képbe az ír Air Lingus majd a Finnair, már abban a bizonyos bárban hallgathattam végig, ahonnan ez a dolog elindult Ian életében.

 

–          Amióta New Yorkban élek, nem voltam ennyit melegbárokban, mint ma egy este leforgása alatt… – kacagtam egy újabb gin-tonik mellett az asztalnál.

–          Itt volt az ideje, pajtás! New Yorkban ezeket nem szabad kihagyni… Bár itt élhetnék, de már tudom, nem fogok.

–          Nem hittem volna, hogy ennyire borúlátóan szemléled a világot.

–          Ugyan –legyintett mosolyogva – csak reálisan látom. Vagy egyféle bamba realizmussal, ami csak az enyém. Külvárosban lakunk, ami szép és nyugodt. De a minap is csak annyi izgalmas volt az otthon töltött napomban, hogy vártam haza a párom, akinek elmondhassam, hogy kocogás közben láttam egy fakopáncsot, három siklót és egy kóbor macskát. Ezzel kimerült aznapra az érdekességek tárháza. Szerencsém a munkámmal.

A Madison Square Gardenhez érve röviden búcsúztunk, egyrészt mert nem akartuk azt a kevés időt is kurtítani, ami ennek a szerencsétlennek a pihenőjéből még megmaradt, másrészt egyikünk sem vette érzelgősre a figurát. Ian másnap Los Angelesből rakott fel egy képet a Facebookra, amint napozni készül a beachen. Feliratként ez állt:

 

„Tegnap New York belvárosa, ma Los Angeles és tengerpart. Szeretem a munkámat!”

 

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: