Azúrkék ég a Ritz-Carlton felett


#HelloBudapest

Az, hogy már tíz éve élek Amerikában, és utóbb a sok utazás, ami az életemet óhatatlanul kiteszi, oda vezetett, hogy lelkem felületes szintjein megnyugvással tölt el, ha a világ bizonyos, egymásra nagyon hasonlító sablonokra épül. Mert ez segít az eligazodásban. És ezt a felszínes igényemet készségesen ki is szolgálják a manapság oly divatos városkép-kitalálók, vagy ahogyan ők szeretik magukat nevezni, brendelők. Sokszor az az érzésem, az egész világon ugyanazok az emberek járnak körbe, és készítik el az egész világ városainak az arculatát tökéletesen egyformára, globálisra, hogy a felszínes oldalam által képviselt elkényelmesedett utazó mindenütt úgy érezze, jól kiismeri magát. Azt is megkockáztatom, hogy Kínában ugyanabban a műhelyben gyártják le a New York-i, az amszterdami, a londoni és a budapesti szuveníreket is. Ugyanazzal a sablonnal minden trikót, csak más-más város nevét nyomtatják rá. És hűtőmágnes, teásbögre és simlis sapka is készül. És nem is bántom őket, ezeket a városkép-alkotókat emiatt, mert ennyi komfort kell. Az már az utazón múlik, mennyire akar kilépni a komfortzónából, és a valódi városokat, helyeket felfedezni adott helyzetben. De tudni lehet, hogy van egy kapaszkodó. Van egy sablon, ami mindenhol ugyanaz. Mint egy láthatatlann vezérfonál egy sötét barlang-labirintuson keresztül, ami minden további nélkül kivezet a sötétből. És csak rajtunk áll, hogy mennyire hagyjuk magunkat elveszni ott, a felfedezés gyertyáit gyújtogatni, meséket felkutatni magunknak adott helyről. Ilyen sablon ez a #HelloHungary vagy az „I Love Budapest” felirat is. Minden, magára valamit is adó városban van már „I szív városnév” felirat. Enélkül ma már semmit sem ér a turizmus. Az eredeti ötlet még a jó öreg Nagy Almából származik. 1977-ben a város által felkért grafikus dizájner, Milton Glaser egy sárga taxiban, egy New York-i yellowcab-ben készítette el a végső vázlatát az I „szív” New York logónak, ami akkor egy vonalban volt. Robert Indiana L-O-V-E pop-art alkotásából inspirálódva később két sorba, s így egy négyzetkeretbe lett helyezve, felül az I és a szív, alul az NY, és lett védjegy. Mellesleg az eredeti vázlat a Modern Művészetek Múzeumában megtekinthető, ha valaki New Yorkban sertepertél, és kíváncsi lenne rá.

Photo by Artur Dancs

A Ritz, a Gödör és az Eye

Ott áll immár Budapesten is ez a felirat az Erzsébet-téren, és ahogy az illik, van óriáskerék, komfortosan Budapest-Eye-nak keresztelve, arra meg már csak az öregebbek emlékeznek ebben a hatalmas hangzavarban a Gödör környékén egy-egy kellemes tavaszi vagy forró nyárközepi estén, hogy eredetileg a Nemzetinek kellett volna ide épülnie huszonévvel ezelőtt. A Kempinskyből, ha nem is, de a Ritz-Carltonból kilesve az ablakon, az ember erre a turista-dzsungelre lát rá. Attól függően, mennyire fizetett sokat, annál magasabbról nézhet le. Ha az elnöki lakosztály erkélyéről tenné meg például, az ember logikusan arra számítana, a legjobb kilátásban részesül, de nem. Onnan a Deák utcára nézhet le, ha egyáltalán ki akar lépni a kandallós, társasági életre oly kellemesen berendezett nappaliból a fura alakú balkonra. A Deák utcát Fashion Street-nek, Divat utcának illik emlegetni ezek előtt az emberek előtt, még akkor is, ha a budapestiek, meg mi, azok a magyarok, akik ilyen vagy olyan oknál fogva Budapestet fővárosunknak tekintjük, a világ bármely szegletéből szemlélve a dolgokat, ennek létezéséről nem, hogy nem veszünk, de soha nem is szereztünk tudomást.

De ott van ugyanakkor a lelkem másik, és fontosabb oldala, ami a felszín alatt van. A világ egyetlen pontján sem vagyok ugyanis komfortzónás turista. Sőt, azt kell mondanom, csapnivaló tömegturista vagyok, képtelen bármilyen szervezett turistacsordában akármennyi ideig is létezni. New Yorkban sem, igaz, ez ma már otthonom, nem is lenne ildomos. De Budapesten sem, ami soha nem volt otthonom, és egész életemben mindig is az volt ugyanakkor, amióta csak – tizenévesen – egyszer ki nem szálltam a vonatból a Nyugati peronjára. Ügyesen kiaknázom a komfortzónákat a saját hasznomra, a tömegközlekedést, az információs központokat, programfüzeteket, eseményeket arra, hogy minél hatékonyabban és gyorsabban kiszabaduljak ebből egy másik, csendesebb, ám izgalmasabb részébe ennek a világnak, az mellékutcák titkaiba, a sikátorok beszűrődő napfényes békéjébe, a régivágású, presszógőzben és halk morajban enyelgő kávézók délelőtti hangulatába. Kihasználva azt a ki nem mondott, de büszkén őrzött tényt, hogy ezt a várost minden porcikájában a zsigereiig érzem, és ha kell, a világ bármely pontján, bármelyik pillanatban fel tudom idézni a szagát, adott esetben az illatát, az érintését, a korlátainak a kanyarulatait, az épületek homlokzatának domborulatait, a villamosok sikongó, neszező suhanását, a meggyilkolt belváros végtelenített folyamban hömpölygő arctalan kocsizúgását. A hidakat. Egy olyan mesebeli hely felé, ami soha sem volt az enyém, és egész életemben hozzám tartozott mégis.

 

Spontán randi a város felett

Negyven év ismeretség és sok évnyi barátság felhatalmazott arra, sőt, megkövetelte, hogy ne egy metrómegállóban vagy egy akármilyen utcasarkon adjunk randevút egymásnak Adriennel. Nagyon kevés időm jut Budapestre, amióta csak az eszemet tudom. Bár, ez csak azért tűnik úgy, mert bármennyi időt is töltök ott, soha nem elég. Ezt a kevés időt pedig mindig a magam kedvére szeretem elkölteni, és csakis olyan emberekkel osztozom ezen, akiket nagyon szeretek. Így aztán, ha randevúzom valamelyikükkel is, akkor az különleges alkalom, nem lehet agyoncsapni egy metrómegállóval, mint egy eltévedt őszi legyet. Talán Adrien ötlete állt hozzám legközelebb, a Ferenc József híd pesti oldalán. Mert én a budai oldalra gondoltam, a Szent Gellért térre. Ahonnan felsétálhatunk a szállóval átellenben a hegyoldalba. Valahonnan az internet feldobott nekem egy fotót – azóta sem találom – a budapesti tavaszról. A képen a híd turulmadarai látszanak elmosódva a háttérben a virágpompába díszített cseresznyefa mögött valahonnan a magasból. Ha pontosabban meg tudtam volna emlékekből határozni, hol készült az a kép, az lehetett volna az általam javasolt találkozási hely. Amúgy, addig, amíg az a fotó el nem terelte a figyelmemet róla, én a Ritz-Carlton elé vetítettem a találkát, felidézve magamban azt az idillikus tavalyi júniusi reggelt, amikor onnan kaptattam fel a várba a délelőtti napsütésben. Mindenképp kellemes helyet akartam, ahol ugyanakkor könnyen megtaláljuk egymást, anélkül, hogy hosszú percekig lógnánk a telefonon egymást keresgélve. Adrien is megértette ezt, sőt, be is tartotta a ki nem mondott játékszabályokat. Nem írogattunk egymásnak.

Photo by Artur Dancs

– Gyere egykor spontán a Sikló felső állomásához a kilátóra – mondtam kurtán. Nem részleteztem, nem volt ezen megbeszélnivaló. Még a spontaneitás humorát sem kellett sehogyan sem hangsúlyozni ebben a mondatban, mert Adriennel annyira egyformán gondolkodunk, és annyira érezzük egymás hangulatait, szándékait is talán, hogy csak épp egy mosolyt váltottunk ennek margóján. Arra szoktuk ezt kenni, hogy két nap eltéréssel jöttünk a világra ugyanabban a novemberben, s ha egyéb magyarázat nem is került, az ezotéria bennünket igazolt. Azért akartam, hogy fenn találkozzunk, és ne együtt menjünk fel – ahogyan első terveinkben ez felmerült – mert így, ha hamarabb érek fel, lesz időm arra a pár perc egyedüllétre Budapesttel, amire ilyenkor szükségem van. És az, hogy hamarabb érek fel, természetes volt:  egy órával hamarabb mentem fel, és a Sándor-palotánál elkaptam a déli őrségváltást. Mindketten hamarabb érkeztünk. Örültem, mikor néhány perccel a megbeszélt időpont előtt feltűnt a tömegben. Kicsit fürkészett a tekintetével, de nem sokat, hamar észrevett. Három gyönyörű, felnőttkor határán toporgó fiú anyjaként is csinos, üde, fiatal és: – úgy vélem, éppen miattuk – sugárzik. Persze, zsebre tehetném ezt a sugárzást önző módon annak betudva, hogy nekem örül, de azon az örömön túl is ragyogott minden rezdülésében. Eljátszottuk a spontán találkozást, nevettünk si rajta egy sort, majd, hogy a drága időnket ne vesztegessük, azonnal elindultunk. Mintha alaposan átbeszélt útvonalterv alapján tennénk. Mindketten tudtuk azonban, hogy fogalmunk sincs róla, hova megyünk. És azt is, hogy ezt így akarjuk. Azt beszéltük meg, hogy semmit se beszéljünk meg. Legyünk erre az egy napra turisták, ezúttal együtt. Készítsünk fényképeket, bámuljunk embereket, beszélgessünk. Meséltem már, mennyire élvezem az ilyenféle turistálkodást, amikor mindent pontosan tudunk adott helyről, ez esetben fogadott otthonunkról, Budapestről, és beleforgatjuk a duplacsavart, és az új felfedezésének izgalmával vágunk neki nyitott szívvel, hogy mindent magunkba szívhassunk, még azt is, ami egy igazi turistának nem elérhető, nem látható. Két napom volt Budapestre ezúttal is. Ebből a másodikat a családi együttlétre szántam, ezt a napot pedig Budapestre és barátomra. Hogy ezt a kettőt össze tudjuk-e vonni, ötletkorában egy pillanatra kétséges volt, de megvalósulásának első pillanatában nyilvánvalóvává vált, hogy olyan kettős sikerélmény ez, hogy ha sokat terveztük volna sem lehetett volna tökéletesebb.

Photo by Artur Dancs

Skorpiók

– Alhatsz nálunk – mondta, én meg tudtam, hogy alhatok náluk, egy egész életre szóló meghívásom van részéről családi hajlékukba, de jólesett hallani újra. És ahogyan ez a nap leütötte az első hangot lelkünkben, az is egyértelmű volt, hogy a találkozás a családjával méltó befejezése lesz ennek az együttlétnek. Nem sokszor aludtam náluk, talán kétszer a sok évtized alatt, de mindig ott motoszkál bennem a vágy egyszer bevenni magam egy pár napra Biatorbágyra, és teljes erőbedobással együtt élni a nagy család zajos és vidám életét. Este későig fenn maradni, beszélgetni valamelyikükkel. Mert valaki mindig adódik ilyen társaságban, aki beszélgetésre éppen kapható. Korán reggel kávézni, ülni a tornácon, bámulni, ahogy a reggeli kapkodás zajlik, s majd elmennek. És attól kezdve várni a ház csendjében olvasgatva, hogy hazajöjjenek. Mindig élveztem a nagy családot magam körül. Mamánál a házban sokszor annyian voltunk, hogy volt, aki lábtól kellett, hogy aludjon. És micsoda idők voltak! Évekig táplálkoztam azokból a csonkaheti és szilveszteri napokból, amikor bátyámék is hazajöttek a szülői házba, mi, gyermekek is együtt lehettünk csomóra, valamennyi unoka, akik odanőttünk, hogy mai napig testvérként szeressük egymást. És most itt egy füst alatt, ebben a szűkösnek ítélt két napban mindez életre kel számomra, a nagy család majd este, ha csavargásainkból vacsorára és lampagyújtásra kimegyünk Biára, és másnap, amikor Mónit ölelhetem majd lelkemre az ő családjával. És hogy azoknak a csonkaheti együttléteknek, fejtől és lábtól egyaránt, nem csak bennem maradtak meg a táplálékai mindmáig, mi sem támasztja alá jobban, mint az, hogy Mónival elkerülhetetlenül felidézzük azok hangulatát, bármilyen körülmények között is kerüljünk egymás társaságába a világaink különböző pontjain. Biatorbágyon majd újraélem azt a féle szeretetet, amit csak a nagy család körében érezhet az ember, és felidézi bennem azokat a csonaheteket, amit Mónival éltem meg évtizedekkel azelőtt. Másnap meg majd vele bontogatjuk le a falakat, amelyeket az évek kommunikáció-hiánya húzott körénk, napirendre térve hétköznapjainkkal – amennyire csak ezt érdemes kiterjeszteni és lemezteleníteni ma már. Adrien figyelmeztet, hogy nem halogathatom túl sokáig azt a látogatást náluk, már ha úgy tervezem, ahogy mondtam, a fiúk lassan kirepülnek a szülői házból. És akkor majd nem lesz zajos nagy család, nem lesz, akiket a csendes házban olvasgatva hazavárni, hogy a délutáni órákban egy pohár bor és frissen sült muffin mellett a tornácon üljük körbe az asztalt zajosan mindenfélékről adomázva. Tudom, hogy nem elsősorban engem, hanem saját magát készíti fel ezzel a csendes figyelmeztetéssel arra, amire nem igazán lehet egy szülőnek sem felkészülni.

Photo by Artur Dancs

A vár egyik félreeső zugában, egy kis teraszon telepedünk le, kívül esve a délutáni turistaforgalomból. A Pestre néző kilátóról lépcsősor vezet le ide a kis parkos oázisba. Épp senki sincs itt rajtunk kívül. Perecet vesz elő a táskájából, és egy kis butykost.

– Hoztam pálinkát! – és nevetve két poharat is előhúz, majd ünnepélyesen tölt. Itt még úgysem ittunk. Olyan, mintha vendégségbe jöttem volna a vár úrnőjéhez, aki kihozott a kertbe, és itt vendégel most meg. Onnan jött ez, hogy elmeséltük neki, amikor egyszer Londonban, a Temze partján sétáltunk Zsuskánkkal, amikor leültünk szusszanni egy árnyékos fa alá, amaz előrántott egy üveg hazai kisüstit. Nem arra vezethető ez vissza, hogy a púder, fésű, és ki tudja, mennyi minden egyéb mellett az én barátnőim következetesen házipálinkával a ridiküljeikben járnak-kelnek a nagyvilágban. Nem alkoholisták. A pálinka miattam szokott ott lenni. Én sem vagyok alkoholista, de a pálinkától kicsit távolabbra szakadtam, és minden adandó alkalommal igyekszem az elmaradásaimat pótolni. Ők pedig ebben cinkostársak. Emlékszem, Zsuska autójában hónapokig is ott zötykölődött egy kisüveg szilva, mert a crew control következetesen eltolta londoni utazásaimat, és Zsuska nem szerette volna, hogy, ha egyszer mégis felbukkanok Londonban, ne legyen az autóban – vagy a ridikülben- egy kis istenhozott ital. És teasütemény.

 

Sakurába öltöztetett gondolatok

Mindenfélékről beszélgetünk. Nincsenek előre eltervezett beszélgetésfonalaink sem, ahogy útiterveink sem. Mi már minden fontos dolgot tudunk egymásról, s amit nem, nem is lehet fontos. Most a pillanatot éljük, és azt mondjuk, ami éppen akkor az eszünkben van, ami éppen ott megfordul a fejünkben. A Tóth Árpád sétány cseresznyefa-ligetéhez közeledünk. Sakura van, a japán cseresnyefák virágzása. A rózsaszín lombok mesés koronája alatt lépdelve Acimanről mesélek, akit felfedeztem magamnak, mint az írót, aki kiírja a fejemből a gondolatokat és a lelkem legtitkosabb zugaiból az érzéseimet, hezitálásaimat, félelmeimet, örömömet, vágyaimat és szégyeneimet. Ugyanazt és ugyanúgy éli meg New Yorkban, a legmesszemenőbb és legintimebb részletekig. És ugyanúgy vergődik valamennyi távolba száműzött otthonával való életre szóló egymásrautaltságában, azok iránti szenvedélyében és rajongásában és kiábrándultságában is, mint ahogy én még igazán átgondolni sem mertem az évek során, nem hogy elmondani bárkinek is. Vagy az utazásokról, a helyszínek és a pillanatok megéléséről úgy, ahogyan azt hittem, csakis bennem fogalmazódnak meg azok az elmondhatatlan gondolatok és érzésháborúk. Amikről mindig azt tartottam, nem leírhatóak, nem kimondhatóak, mert olyan nagyon bensőségesek, hogy elveszíteném, mint a tarka pillangót, ha a májusi virágzást kutatva, felrebbentem a tarka virágszirmon megejtett ábrándozásában. André Aciman azonban megtanította nekem, hogy még azt is meg lehet írni. Mert ha olyan olvasóra lelsz, aki a sorok közt ezt a titkot képes felkutatni, ha más nem, annak az olvasónak egy pillantás alatt megváltoztattad, szebbé tetted az életét. És ezért már érdemes volt élni. Adrien cserébe Máté Bencét emlegeti, aki természetfotós, s akinek a fotóiba bele képes feledkezni. Izgalommal meséli találkozásukat, és hogyan avatta be őket a művész egyik-másik fotó háttértitkaiba. Igyekszem megérteni, mert érdekel, ki nyűgözte őt le ennyire. A választ nem akkor, de hetekkel később megkapom. A művészről, aki az az ember, akinek a közelében azt érzed, minden lehetséges. Így fogalmaz. Én meg tovább gondolom, és a világjáró természetfotós – számomra ismeretlenül is – egyértelmű szabadság-tengerét, a végtelent látom magam előtt. Amire mindannyian sóvárgunk lelkünkben. És ha néha egy-egy pillanatra megtaláljuk, elmondhatatlanul boldogok vagyunk. És aki vagy ami ezt bennünk fel tudja idézni csak egy kicsit is, képesek vagyunk feltételek nélkül, rajongásig szeretni és ami legfontosabb, soha el nem engedni többé a közelünkből, kiesni a látószögünkből. Mert megnyugtató, biztonságot adó erő az számunkra. Nyilvánvaló, hogy ugyanarról beszélünk mindketten. A magunk módján, gondolatfoszlányokban, cseresznyevirág-árnyékos lépésekben Budapest egyik legszebb sétányán. Ami mindenkor nagyon hangulatos, de tavasszal a leginkább. És most nekünk ez a kiváltság éppen kijutott minden pillanatnyi és örökre szóló örömével.

Photo by Artur Dancs

Tóth Árpád sétány

Amikor a kioszkhoz érünk, eszembejut, és elmesélem a nénit, akivel egy éve ott találkoztam, és aki egy csokor virággal fiához igyekezett a temetőbe. És hatásomra ígéretet tett rá, hogy mihamarabb időt kerít rá, hogy sétáljon egyet a Duna-parton, majd felmenjen a Libegővel a János-hegyre. Számára talán egy villanásig én voltam Aciman vagy a fotós akkor és ott. Biztos vagyok benne, hogy ahogyan én is elindultam Elio és Oliver nyomába Olaszországba, úgy a néni is lement a Duna-partra egyik este sétálni, és talán a Libegőre is felült felidézni valamit, amit egyszer már ismert és nagyon szeretett.

 

A Corvin tértől a Pincérfrakk utcai cicákig

A Fekete Holló kihalt. Sem Sándor, se cigányok, se vendégek. A székely zászló lobog békésen a kockás abroszos asztalok felett, nem értjük, miért. Nem valószínű, hogy a székely pincér aggatta ki önkényesen. Senkit nem zavar, az is igaz, főleg azokat nem, akiket esetleg dinére majd idevárnak. Szemközt valami építkezés, az lehet a vétkes, amiért a turisták most elkerülik a helyet, és egyebütt tobzódnak fürtökben. De idehallani a ricsajt a Mátyás-templom felől az utca végéből. Kicsit időzünk csak el a téren, a Szeder-lépcsőn elindulunk gyalogosan lefelé. Együnk lángost és menjünk könyvesboltba – indítványozom, és Adrienben ebben jó partnerre lelek, bár efelől nem voltak kétségeim. Igaz, nem fordult még elő velem, hogy turistálkodás közepette arra kérjek meg bárkit is, jöjjön velem könyvesboltba. Adriennel azért volt ez ennyire egyszerű és egyértelmű, mert ismerjük annyira egymást, hogy ekkora intimitást megengedjünk egymással szemben. Nem is beszéltünk róla egy pillanatig sem, csak a gyakorlati oldalát vettünk számba, hogy tudjuk, merre induljunk el.  A lépcsők egy kedves kis térre vezettek. Corvin-tér. Sokszor haladtam itt el, busszal, autóval, és mindig felkaptam a fejem egy pillanatra a szép házsor láttán. De soha nem kerültem úgy, hogy tesközelből szemügyre vehessem. Azt sem tudtam, hogy Corvin-tér. Adrien hozzáteszi, van három szép ház a Kálvin téren is. Csak úgy ott vannak. Milyen jó ezeket felfedezni. Tényleg turisták voltunk Budapesten, s míg egyik oldalról a házsor bűvölt el, a másik oldalon egy impozáns palota állt.

– Budai Vigadó  – olvasta Adrien hangosan a homlokzatról – Te tudtad, hogy van Budai Vigadó? És hogy az itt van?….

Nem tudtam. És mint rendes turisták, annak rendje és módja szerint benyitottunk, odaköszöntünk a portásnak, és felcsörtettünk a tekintélyes lépcsőn az első emeletre. Nem tudtuk, és nem is igazán érdekelt, szabad-e. Csak mentünk. A határozott fellépésünkből kifolyólag a portás sem vonta kétségbe, hogy ott fontos dolgunk van.

Photo by Artur Dancs

Corvin tér

Kossuth tér. Megállapítjuk, hogy Nagy Imre hidas szobra valóban nincs már ott. Mint amikor megszokott dolgaink nincsenek ott, ahol megszoktuk őket – szerettük-e vagy sem, lényegtelen. Hiányérzetet kelt az emberben. Emlékszem azokra az évekre New Yorkban, amikor hiányoztak az ikertornyok. Szerettük-e vagy sem őket, de hiányoztak. Főleg, hogy olyan változást jelentett a hiányuk, ami nem adott okot semmiféle optimizmusra. De Columbo szobrát büszkén mutatom be csodálkozó barátnőmnek, aki erről nem tudott. A Hollán Ernő sarkán, lépésnyire a Jászai Mari tértől, nem tudok elmenni a „huzatos 2-es villamos” gondolata és ezáltal Cserháti emléke mellett, aki egyszer erről énekelt. Bartos barátnőm budapesti évei valami miatt mindig eszembe juttatják Cserhátit, s azok az évek meg pontosan ide, a Hollán Ernő utca erkélyes házához kötődnek. Bartos akkor Anna „fogadott” családjaként élt itt. Annával élmény volt messzemenő beszélgetésekbe bonyolódni, talán, mert ő is skorpió – ha már az elején szóba került az ezotéria – első látásra kedveltük egymást. Nagyon élveztem a társaságát, emlékszem, egyszer az után is meglátogattam a Hollánon, amikor Bartos már nem lakott ott. Nem azért szerettem, mert Kormos István lánya, ez sok évvel később derült csak ki számomra. Kedvenc meséim és mesehőseim, Vackor és a Pincérfrakk utcai cicák egyaránt osztoztak apjukon ezzel az édes Annával. Akinek többek közt az a hobbija is volt, hogy kék üvegeket gyűjtött. Meg fekete macskákat is, teszi hozzá két évtized távolságán elmerengve Bartos egy kávé melletti távbeszélgetésünkben most. Bármiről nagyokat tudtunk Annával beszélgetni, akár Budapesten futottunk össze, akár Szilágypérban, a Bartosok szülői házában. Egy valamiről nem szeretett beszélgetni: Amerikáról. Hallgatta rajongással telített áradozásaimat New Yorkról, de nem szólt hozzá. Vagy ha igen, csak ennyit:

– Gyűlölöm Amerikát. Elvette a lányom. A te édesanyád is biztosan gyűlölni fogja, amikor kimégy. Még ha neked nem is fogja ezt soha megmondani. Majd úgy tesz, mintha szeretné. Hogy neked könnyebb legyen.

Anna szavai csengenek a fülembe a Hollán sarkán elindulva Adrien oldalán a Vígszínház felé a könyvesbolt irányában. Nem hozom fel, és nem tudom, anyám valóban gyűlöli-e Amerikát, amiért miatta eljöttem mellőle, a szülőföldemről. Tényleg nem tudom.

 

Könyvesboltok meséi

Visszatérek gondolataimból a jelenbe. Adrien a könyvesboltra utalva eszembe juttatja az idő múlását, s hogy ha megvan egyáltalán az a könyvesbolt, amire én esküszöm, hogy a Szent István körúton volt, akkor is igyekeznünk kell, mert zárórára jár az idő. Kérdi, mikor is jártam ott, csak hogy betájoljuk, van-e esélye, hogy még létezik.

– A nyolcvanas években – szalad ki a számon, és ezen mindketten olyan nagyon megrökönyödünk, hogy ki sem számoljuk, annak hány éve már – De lehet – teszem hozzá kis szünettel járó gondolkodás után, mintegy a mentségemre mondva – hogy pár éve is vettem itt egy Wodehouse könyvet az útra. Nem emlékszem…

Igazából nem emlékeztem. Egy vágyam volt, megtalálni azt a nyolcvanas évekbéli hangulatot egy pillanatra. Amikor lemezeket mentem be venni. S ha nem is venni, legalább megbámulni azokat. Mert nem mindig futotta akkora luxusra, hogy a magamfajta hanglemezeket vásárolgasson.

És megtaláltuk. Húsz perc van zárásig. Annyi elég, jelzem. Már tudom, hogy minden kisebb lesz az évek meg évtizedek hatására. Az utcák, a terek, a boltok, az események, az emberek… A könyvesbolt is kisebb lett. És nem olyan csalogató a kirakata sem, mint ahogyan az élénk színekre emlékszem vissza a nyolcvanas évekből. Persze, a tény is közrejátszik, hogy engem elkényeztet New York minden szempontból vett nagysága, de könyvesboltok terén mindenképpen. Amíg élek sem fogom elejétől végig bejárni a Barnes & Nobles Union Square-re néző hat szintes boltjának sem minden zeg-zugát és polcát, hogy a többi soktucatról ne is beszéljünk. Meséltem is Adriennek, mekkora csalódás volt, hogy Szatmáron alig bírtam felkutatni egy könyvesboltot. Mindenki csak hümmögött vagy óbégatott, hogy ajjj, olyasmi már rég nincs a városban. Egyet aztán találtam egy pincében. Lementem. Nem kerestem különösebben semmit, csak kíváncsi voltam, mit olvasnak azok, akik még magyarul olvasnak. Pesszimistábbak rávágták, persze, hogy semmit, de tudom, hogy ez nem így van, és a könyvküldő szolgálatok is elég forgalmat bonyolítanak. Csak ez a könyvesboltozás ment ki a divatból. Pedig mennyi élménnyel jár. Emlékszem, hogy egy nyálkás téli estén valamit keresve több könyvesboltba is befutottam. Kinn havazásra állt, lucskos, ólomszürke idő volt. Amikor beléptem a Union Square-en a Barnes & Nobles-be, mintha egy álomvilágba csöppentem volna, valami virágos rétre a sáros-pocsolyás utca után. Kávéillat terjengett – az amerikai könyvesboltokban megszokott dolog, hogy kávét-teát is felszolgálnak. Aki akarja itt el is olvashatja a könyvet, amit kinézett magának. Sokan meg sem veszik. Bejárnak inkább olvasni. Még többen a polcok közt, a földön ülve lapozgatnak, jegyzetelnek. Egyetemistáknak könyvtárnak is megteszi vizsgák előtt. És az emeleti részen író-olvasó találkozó! Ott a tévé, a sajtó. Onnan a Strand könyváruházba ugrottam át, ami a tér túloldalán, a Broadway-n található, és ahol télen-nyáron a bolt körül, egyik oldalról is, a másik oldalról is, egész utca hosszúságában antikváriumi könyvekkel teli polcok állnak roskadásig megpakolva dolláros használt könyvekkel, kincsekkel. Valamiért nem fél senki sem attól, hogy valaki arra vetemedne, hogy könyvet lopjon. Itt is könyvbemutató van az emeleten, ezzel párhuzamosan az egyik szinten tárlatmegnyitó is, és a művész egyúttal dedikálja is a frissen megjelent albumát is az érdeklődőknek.

Photo by Artur Dancs

Egy huzatos 2-es villamos

A szatmári könyvesboltok sorából a Széprózsáé ugrik elő egy emberöltő távolságából. A Kazinczy utcán volt, a kenyérbolt mellett. És ha kenyérért szalajtottak, de akár a köszörűs Hetzke bácsihoz is, besurrantam ide, és élveztem, ahogy megcsap a könyvesbolt jellegzetes illata, és a pult mögött ott állt Rózsika, aki szép volt. Innen foglaltam össze egyszerűbbre a boltot, és kezdtem el Széprózsa boltjának emlegetni, olyannyira hogy ez rajta is maradt. Ebben biztos, hogy Meinherz-papó is közrejátszott, aki úriszabó volt és Mama egyik kvártélyosa. Számomra azonban jó ideig a felnőttvilággal való legjelentősebb kapcsolatom. Ő volt az, aki felnőttként beszélt velem, még akkor is, ha néha barackot nyomott a fejemre. Nagy darab sváb ember volt, szemüveges és vastag bajszos, és olyan harsányan bírt kacagni, hogy valósággal hersegett bele. Ha néha kapatosan jött haza, Mama megdorgálta, bár talán pontosabb lenne, ha úgy fogalmaznék: lehordta. Szidta, mint a bokrot, és olyanokat rakott rá, mint például:

– Maga szígyentelen dög. Egy átok a fejemen!

Én azelőtt csak papónak szólítottam, de tanulékony gyermek voltam, és ezt követően cifráztam én is, és a dög-papó megszólítást alkottam meg, amire hersegve elkezdett kacagni, és felültetett a térdére:

– Nem szép ám, papónak ilyet mondani.

– És azt lehet, hogy átok a fejemen?… – kérdeztem ártatlanul, hisz egyik kifejezés sem volt ismerős számomra.

Újabb hersegés. És ebben kiegyeztünk hosszabb távra. Majd kemény barackot tekert a fejemre, megfogta a kezem, és elvitt egy nyolcasra. A nyolcas a nyolcasperec volt, egy ragacsos cukormázzal leöntött csavart péksütemény, amihez nem gyakran jutottam hozzá, ezért lelkesen kaptam az ajánlaton. Főleg, hogy tudtam, a kenyérboltba menet Széprózsához is benézünk. Nem mintha papó könyvre lett volna kiéhezve, sokkal inkább Széprózsát kerülgette. Engem ez nem zavart, mert előzőleg Széprózsa néni már elkötelezte magát irányomban, mondván, ha megnövök, hozzám jön minenképpen feleségül. A nyolcassal a kezemben beszaladtam a könyvesboltba, Széprózsa és a másik eladónő, Erzsike a cserépkályhához tapadva melegedtek és mögöttem hersegve-fujtatva zakatolt be dög-papó:

– Na ki van itt?…. – kellemkedett befelé sírülve a szűk ajtón a melegbe.

– Átok a fejemen – válaszoltam meg a találós kérdést a kályhánál cicamód megbújó nők legnagyobb mulatságára. Igaz, én nem értettem, mi ebben a mulatságos, hagytam, hogy papó feltegyen a pultra, és ő maga meg közelebb húzódott a tűzhöz.

A Széprózsa könyvesboltjához képest a pincébe száműzött kisbolt valami torz jelenbéli korrajz volt csupán. De nem vette el az izgalmamat mégsem, örültem ennek is, hogy megtaláltam. Hogy még van. Antikvárium és könyvesbolt. Ezt írja a bejárat felett a falon. Látom az ismerős és kevésbé ismerős régi könyveket. Kedvem lenne beleveszni kicsit, de nem sok az időm, kérdem, hol tartják az újdonságokat. Egyedül vagyok a boltban, s ha jól sejtettem, az eladó sem tervezte már sokáig maradni, elég készülőfélben kaptam, mikor lejöttem. Kérdi, pontosabban mi érdekelne. Mondom, az új kiadású könyvek. Azok hol vannak?…

– Köztük. – mondja kurtán- Vegyesen.

Majd csak noszogat, mondanám meg pontosan, mit keresek, és megmondja, az hol van, már ha van. Hogy válaszolhatnám erre, hogy nem keresek semmit? Azért jöttem, hogy találjak valamit. Csak úgy, konkrét keresés nélkül. Ehelyett végülis megjegyzek egy írót, s kérdem, mit tartanak tőle. Semmit. De lerendelheti, mikorra kell, két nap múlva, de legfennebb jövő hétre itt lesz. Hallgatok. Nem mondhatom ennek az embernek itt most, hogy én két nap múlva New Yorkban, egy hét múlva vagy Amsterdamban, vagy Madridban leszek, de az is lehet, Los Angelesben. Csak mosolygok. Köszönöm, nem kell lerendelni, majd benézek még. Nyárvégén. Hátha több szerencsével járok. Azt mondja, akkor is jobb lenne rendelni. Igazat adok neki, hisz biztosan jobban tudja a dolgok menetét. De nem rendelek.

Photo by Artur Dancs

Lakat a Szabadság-hídon

Most meg itt állok Adriennel a Szent István körúti könyvesboltban, ahol semmi nyoma nincs annak, ami emlékeimben élt. Nem, mert nincsenek hanglemezek. A hangulata sincs meg.

Útikönyvek sorakoznak a szembeugró polcon. Olaszország, New York és Bali. Odébb a Kiskúnság vadasparkjai. Gyerekkönyvek. Szándékosan nem mondtam meséskönyvet. Az nincs. Tarka-barka gagyik: Peppa malac és társai. Nincs se Vackor, sem Pincérfrakk utcai cicák. Kincskereső kisködmön és Csengő barack sem. Nincs Micimackó és Kisherceg sem. Nem is tudom, mire számítottam. Belémnyilall, hogy én időben el vagyok tévedve. Én itt lettem valahonnan felejtve. Én itt felejtettem magamat valamikor régen. És most idejöttem, megtaláltam, és nem tudom, mihez kezdhetnék vele, velem… Mert átrohant rajta … rajtam az egész világ. A legelőkelőbb helyen képernyős emberek könyvei, tévések, színészek, celebek, számomra ismeretlen nevű híres emberek – mindenki könyvet írt. Persze, ez is csak egy üzlet. Nem jön be manapság senki Stendhalért vagy Victor Hugoért. Elképzelem, milyen szemekkel nézne rám ez a szelídarcú fiú a pult mögött a telefonját babrálva, ha kérnék egy Tamásit vagy egy Mikszáthot. Nem, mert heccelni akarnám, hanem, mert jólesne, ha lenne, belelapoznék. Akár meg is venném. Annyi Mikszáth elbeszélés van, amit újraolvasnék, vagy, amit soha életemben nem olvastam el.

Mi nem sietünk. Csak az idő. Adrien nem sürget, rám bízza a látogatás hosszának megszabását. És nem jár a nyomomban sem lesni, hogy én mit nézek, hanem a maga gondolatai után kutatgat a polcokon. A záróra az, ami kizökkent, és megadja nekünk a kiutat a kényelmetlennek is felfogható helyzetből, amikor hosszas kutakodásnak tűnő szemlélődés után sem vásárolunk semmit. Mintha azt mondanánk vállunkat felhúzva, széttárt karokkal, hogy nem volt elég időnk megtalálni, amit kerestünk, talán legközelebb, ha nyitva lesznek, és erre járunk esetleg… Kimondatlanul, persze. Ilyesmiket csak ostoba emberek mondanak ki.

 

„Na, melyik vagyok?…”

Alaposan eljátszottuk annak az esélyét, hogy valahol ilyenkor még lángost süssenek nekünk. Hacsak nem otthon – buggyan fel a pompás ötlet Adrien fejéből – és ezzel a biatorbágyi este még egy fokkal vonzóbbá vált, és alig vártuk, hogy az egész házat belengő sült olaj szagban a friss lángos csábítására az egész háznép ott nyüzsögjön a nappaliban a vacsoraasztal körül. Persze, ez így csak az én fejemben rajzolódott ki, mert Adrien tényszerűen hozzátette, előfordulhat, hogy ma már csak mi leszünk az asztal körül, felnőttek. A fiúk a maguk életeik egyengetésében járnak, és ki tudja, előkerülnek-e vagy sem kellő időben az általam megálmodott tablóhoz. Talán, ha nem a kicsi. Aki maga is száznyolcvanhárom centi – teszi hozzá nevetve, csakis egy anyától hiteles imádattal az utóbb születettre utalva. Olyan büszkeséggel vegyülő rajongással beszél mindháromról, hogy öröm hallgatni is. Sporteredményeikről, tehetségükről, emberi jóságukról, csalafintaságukról, eszességükről, majd komorra váltva olykor – szigort és szülői dohogást színlelve – a tanulás elhanyagolásáról, a mindennapi kis léhaságokról, haszontalankodásaikról, vicces kis „rémtettekről”.

Photo by Artur Dancs

Na, melyik vagyok?…

Meg arról, hogy milyen szépek. Bár ezt én is mondom, meg hogy mitől ne lennének ennyire szépek, amikor apjuk-anyjuk szép. Az ikrekből egy is elég ahhoz, hogy forgolódjanak utána az utcán, de New Yorkban együtt mentek előttünk egymás mellett, és az igazi parádé volt – pedig akkor még kamaszkorúak voltak. Elfogadtam, hogy nem kapok ígéretet az általam megálmodott családi idillre, de titkon azt reméltem, a lángos kellemes olajszaga az asztal köré csalogatja mégiscsak őket, meg kicsit talán az én villámlátogatásom is. Adrien pedig velem örvendett csendesen mosolyogva, amikor egyenként kezdtek előszivárogni innen-onnan. A férjével épp borosüvegek bontogatásával voltunk elfoglalva, meg igyekeztünk keze alá adni a hozzávalókat a vacsorához, hogy a lángos mihamarabb asztalra kerülhessen – bár ebben némi csúsztatás van, én ugyanis konkrétan csak a jelenlétemmel segítettem, kezemben azzal a jól behűtött fehér borral, minden egyebet ők végeztek.

– Na, melyik vagyok?! – ugrott fogadásomra bájosan pimaszkodóan kuncogva az ikrek közül az egyik, és gyorsan eltakarta az arcát, ne lássam, ott van-e az árulkodó jel, az apró anyajegy vagy sem.  Eljátszották már ezt velem sokszor, megtévesztő hasonlóságukat pedig szédületes leleményességgel használják ki egymás megsegítésére is olykor. Ennél elbűvölőbb csínytevésekről ritkán hallottam. Egyik nyáron, mikor késő éjszakáig beszélgettünk takarodó után az anyjukkal a kerti hintán, kicsapódott a hálószobájuk felől egyenesen a kertre nyíló ajtó, és a sötétben egyikük megjelent, csak a kontúrjait láttuk az alig kivehető félhomályban, szemünket meg a tornác fénye amúgy is elvakította. Esélyem sem volt felismerni, hisz nappal sem lett volna egyszerű abból a távolságból, és odakiáltott:

– Na, melyik vagyok?!…

– Ha te sem tudod, én honnan tudnám! – ütöttem el a kérdést, majd az anyjukhoz fordultam, aki oda se nézett, csak engem figyelt, és úgy kacagott, hogy minden arcizmával – Te tudod?! – meredtem rá.

– Hogy ne tudnám… – és még jobban kacagott – Csak mondj egy nevet, mert addig nem megy mostmár lefeküdni, míg nem mondod…

Véletlenül eltaláltam. És elment ugyan aludni, biztos vagyok benne, hogy nem győztem meg arról, hogy valóban tudom. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy megistmételte velem a huncutságot.

Photo by Artur Dancs

Nem kellett csalódnom. Mire a lángos az asztalra került, hiánytalanul jelen volt mindenki. És ugyanúgy csintalankodtak és hergelték egymást, mint akkor, amikor még szinte alig látszottak ki az asztal mögül, és a szülők, ahogy illik – még ha kis sanda mosollyal is az arcuk szélén – ugyanúgy rendre utasítgatták őket.

 

A magamnak félretett reggel

Kelenföldre érkezem a kora reggeli vonattal. És miközben az új metró zötyög velem Pest irányába, hirtelen ötlettől vezérelve a Ferenc József hídnál a Fővám téren leszállok. Nem zavar akkor sem, amikor észreveszem, hogy a bőröndöm is ott gurul utánam. Lehet, hogy kényelmesebb lett volna, ha előbb beugrom vele Mónihoz, de azzal teljesen elveszítettem volna ezt a reggeli csavargást. Márpedig ez éppen így volt jól. Ott motoszkált a fejemben az a fotó a cseresnyevirágokkal és a híd turulmadaraival, és mindenképp utána akartam járni. Ráérősen átsétáltam a hídon, vissza Budára. Mindig is élveztem – akármelyik hídon és akármelyik irányba is – átkelni Budapesten a Dunán gyalogosan. A panoráma is, és a séta hangulata is úgy felvidít, hogy ha másért nem, már ezért is érdemes. A Gellérttel szemben kifürkészem a domboldalon a virágba borult fát, amelyik már elkezdte levedleni virágpompáját ugyan, mégis csalogatóan bólogatott a reggeli szellőben. A meredek domboldali fűbe taposott ösvényen egy bőrönddel cipekedve felfelé minden bizonnyal  felpezsdítő látványt nyújtottam volna a reggeliző asztalok mellől előtámolygó turistáknak. Jobbnak láttam inkább a csomagomat a Gellért-hegy bokrainak biztonságába letéteményezni, és magam kapaszkodtam fel a kilátást magamba szívni. Magam is turista voltam ismét – nem mintha a bőrönd sokat rontott volna ezen a besoroláson.

Photo by Artur Dancs

Budapest látványa – legyen az a várból, a Citadelláról vagy akár innen, a Gellért-hegy oldalából is – bármikor lenyűgöz. Jóbarátja, alapos ismerőse vagyok a New York-i skyline-nak, jól ismerem Los Angeles La La Landdé olvadó szétterjedését, imádom San Francisco a ködbolyhokból előbukkanó kontúrjait. De egyik sem hoz olyan izgalomba, mint amikor Budapest terül el tekintetem előtt. Ezeknek a tavaszi és kora nyári reggeleknek meg különlegesen szép színe és illata van. Friss és ropogós. Harmatos. Miután megvan a hely, miután elkészül az a fotó a turulmadarakkal, és mielőtt felkutatnám a táskáimat a Gellért-hegy oldalának bukszusai közül, még egy kicsit elidőzöm a kilátással. Előző nap Adriennek is elmondtam, amire tavaly, a vár kilátójáról lenézve a városra jöttem rá, hogy kell az embernek így, teljességében látni Budapestet ahhoz, hogy tudatosuljon benne, hol is van. És hogy ezt a jelenlétet olyan nagyon képes legyen elmélyíteni, amilyen messzire csak a szem ellát onnan.

Meggyes rétest veszek reggelire, miután a hídon visszasétálva Pestre, nem szállok vissza a metróra a Vásárcsarnoknál, hanem a Kálvin tér felé veszem az utam. És onnan elküldök egy fotót Adriennek a szép három házzal, pontosan tudom, hogy ezekre gondolt. Az irodákba igyekvők türelmetlenül kerülgetnek, mint ahogyan a turistákat szokás, ahogyan én is teszem New Yorkban, s néha dohogok is magamban. De a turista státusz olykor mindenkinek kijár. Nem mindenki mer vele élni. Ehhez is kell egy bizonyos fokú felvállalás. S míg egyesek nem vállalják fel, mások egyenesen tagadják, hogy szeretnének egyszer-egyszer turisták lenni, pedig alapjában kicsit mindannyian szeretjük ezt a kis primitív „kiváltságot”.

 

Barackpálinka és Cili ismét szinte világgá megy

Érkeztem örömére Cili ismét elhatározza, hogy világgá megy, de messzire nem jut, csak a falig. Szerencsétlen jószág macskaévekben matuzsálemnek számít, cicamatuzsálemnek – és az idők során nem csak hogy megborult idegileg, de legutóbbi találkozásunk óta – amikoris úgyszintén felmerült benne fontolóra venni a világgá menetelt – látása és hallása is lényegesen megromlott. Talán ennek köszönhetően, pillanatnyi egzaltációt véltem tekintetében felfedezni, mikor beléptem a lakásba, de unokatestvérem sietett eloszlatni bennem ezt a jóhiszemű gondolatot, mondván, hogy Cili nem csak ütődött, de mostmár gyengénlátó is, és semmiképp nem nekem örvend. Ő viszont igen. És sietve megölelt.

Délben, mikor a gyermekért ment az iskolába, elkísértem, lám, a kis unokahúg felismer-e. Nem sokat látott, de olyankor jókat barátkoztunk. Mikor odaértünk, a csemeték sorakoztak kifelé az iskolakapun, jött a kislány is, és minden teketóriázás nélkül a nyakamba csimpaszkodott, mint gyermekkorunkban az anyja is ugrott a nagybácsik és egyéb jópofa rokonság karjába. Mónit látom tükröződni nagy kék szemében három és fél évtized homályából. És amikor a játszótéren megállunk egy kis energialevezetésre a házi feladat előtt, készségesen elmondja, ez ne okozzon túl sok fejtörést nekünk, hiszen éppen nincs házi feladat. Bevallja kérdésemre, hogy a nyelvtan és a számtan nem az erőssége, de angolul szeret tanulni. Tornászni és táncolni is jár. És szeret festeni. Arra is kapok egy elhamarkodott ígéretet, miközben elfut elvegyülni a gyermekzsivajban, hogy otthon előfordulhat, hogy rajzol majd nekem valamit.

Photo by Artur Dancs

Hazafelé az egyik lámpánál egy dögös motoros húz mellénk, és Móni letekeri az ablakot. Húsz évvel ezelőtt még rá is csapott volna a motoros hátsójára az ablakon kinyúlva. Kíváncsian vártam, most mennyire bevállalós. De semmi sikamlósra nem került sor, mert mikor bemosolygott az ablakon a férfi, azonnal felismertem a sógort, aki motoros futár, és ő is épp hazafelé tart.

– Jó a pasim, mi? – nevetett Móni, mikor a lámpa zöldre váltott, és a motoros elhúzott előttünk.

Jóváhagyom. Soha nem voltak csúf férfiak az életében, a gyermekének az apját meg jól választotta meg, mert kettejük szépségét örökölte is a kislány. Ők meg szépen vannak egymás mellett. Nem utolsó sorban a sógor jó házigazda is, mert amint hazaértünk, segített nekem poharazni, nem is akármit, hanem a családi gyártmányú színtiszta kajszibarack-pálinkát. Mért nekem hazavitelre a bátyám a Hargitáról direkte időben odajuttatott szederpálinkájából is, de  nagy gondossággal megtöltött egy butykost az ő apja barackjával is. Évtizedek óta nem járt közelemben barackpálinka, nagy ritkaság ez azokon a helyeken, ahol megfordultam az elmúlt idők során. Nemrég azonban Londonban járva Zsuska új lakását avatandó, a költözködéssel járó lomolással honnan, honnan nem, előkerült két üveg pálinka: egy szilva és egy barack.  Erősen gondolkodóba estem ennek hallatán, mert az járt a fejemben, akármennyit is költözhetnék, nálam nem bukkanna elő egyik sufniból sem tudtom nélkül egy üveg pálinka, nem hogy kettő. Zsuska felajánlotta máris, hogy egyiket vigyem el, és természetesen a barackot választottam. Amit aztán hetekig negyeddecinként porcióztam ki magamnak, hogy tovább tartson. Még az élmény- és ízfokozás érdekében sárgabarackokat is bedobáltam ágynak a pálinkának. Mint olyan, aki gyermekkora óta a sárgabarack és mellette a nagyszemű sárga nyári szilva megszállotja, elmondhatatlan érzés volt a barackpálinka ízének felidézése. De nem is sejtettem, hogy ilyen hamar fel fogom a barackágyat tölteni abban az üvegben, vérbő, hamisítatlan, tiszta házibarackkal. És a családhoz, a találkozás öröméhez, a helyszín okozta boldogsághoz, a barackpálinkához még ráadásul egy a plafonra erősített függőszék is ott volt tetézni tarajos hangulatomat. Persze, nem vettem volna a lelkemre, ha miattam rájuk dől a plafon és vele együtt a felső szomszéd teljes pereputtyal, ezért megbizonyosodtam róla, hogy nehézsúllyal is megbírkózik a családfő által saját kezüleg felszerelt pazar találmány, és csak azután engedtem el magam benne egyik kezemben a barackos üveget, a másikban a poharamat szorongatva. Talán akkor tett ismételt kísérletet Cili arra, hogy világgá ballagjon – főleg, hogy fülébe jutott, (bár, mintha a hallásáról is mondott volna valamit Móni…) megint velem kell osztoznia a gyerekszobán az éjszaka.

Photo by Artur Dancs

Cilike

 

Azúrkék ég a Ritz-Carlton felett

Ezekben a hazautazásokban egy nagyon borzasztó momentum van: a visszautazás reggele. Ez még az azt megelőző éjszakánál is borzalmasabb. Ezen belül is az út a reptérre. Munka közben sem szeretem a repülőtérre utazás egyetlen mozzanatát sem.  Mehetnék taxival, de az nagyon rövidrezárja, nincs meg a kellő átmenet. Ha valaki kivisz, az más, kicsit eltereli a figyelmet a beszélgetés – akármiről is – adott személlyel. Bár, talán a legkevésbé vágyom olyankor beszélgetésekre. Legszívesebben a tömegközlekedést választom. Hosszabb győtrődés, de hagy átállni. Elbúcsúzni. Laci barátom évekig rendszeresen és hűségesen elkísért a reptérre, talán az egyetlen kivétel volt, akivel végigvidámkodtuk az utat, előrevetített mulatságos kalandjainkat gyártottuk sorra, mi lesz velünk majdan, mi és hogyan lesz legközelebb, ha találkozunk… Most elfoglaltsága miatt egyik barátom sem, és a család sem ért volna rá éppen akkor kivinni, amikor mennem kellett. És nem is bántam. Kimentem a Deák térre a reptéri buszhoz. Az Erzsébet tér partján, a Gödörnél szálltam le, és keresztül vágtam a parkon, a #HelloBudapest felirat mellett a Ritz Carlton elé. Vígasztalóan ragyogó reggel volt. Az égnek a felhőktől éppen megtisztult tengerszeme a hotel felett olyan mély kék volt, mint ahogy a Sanremo-öbölben láttam a riviérán Bordigherából a Costa Azzurrát, amikor a sziklán ülve zamatos kajszibarackok magvait köpködtem a markomba, és hajítottam mélyen bele a tengerbe, mintha veteményeznék. Egy pillanatra elképzeltem, hogy ott vagyok – nyújtsam ezzel is a búcsúzást Budapesttől. És nem csak Budapesttől, hisz ilyenkor búcsúzom az otthontól, a régi, a másik életemtől, mindentől, mindenkitől, akit s amit most magam mögött hagyok ismét egy időre, hogy egy másik életembe térjek meg. Ami szintén jó. Mindenütt jó. Csak közte nem. Az út a teher nekem ebben az egészben. És már túl kevés az időm, hogy oda nőjek, hogy megszeressem az utazást. Amit valamikor, nagyon rég, nagyon szerettem. Azt hiszem.Tovább szökken a gondolatom, és továbbra sem hagy kizökkenni az álmodozásból, és elbúcsúzni. A riviéra után a Ritz Carltonban vagyok, abban a bizonyos Chairman lakosztályban, a Deák utca és Miatyánk utca sarkára nyíló terasszal, (hogy adhatnak utcának ilyen hihetetlen nevet? ) ahova ilyen tájt hosszan nyúlik be a napsugár a szoba furán dőltszögű tetőablakain, hosszan nyújtóztatva el az ablaksor paralelogramma-árnyékait a franciaágyon, furcsa árnycsíkokkal cifrázva azt a függőleges ablakok függönysorának kanyarulataival. A fehér bőrtámlájú ágyon a fekete tálcán egy kockás szalvétán gőzölgő kávé illata tölti be a szobát, egy krómacél kehelyben mellette három macaron, egy epres, egy vaníliás és egy zöld, pisztáciás. Pirítós és málnadzsem. Résnyire meg van pattintva a terasz ajtaja, odalentről, mindenféle egyéb zajok mellett távoli csengetés hallatszik…

Photo by Artur Dancs

Azúrkék ég a Ritz-Carlton felett

A busz csengője az: indulunk. Kattintok egy képet, hogy a búcsú ezzel teljes legyen, és ugrom is a buszra.

Adrien ír, látta a képet a Facebook-on.

– Milyen fura ez a kép! Mert én ennek ismerem a hátterét, és mégis a kék eget látom és a Ritz-Carltont. Épp, mint Máté Bence fotói és azok háttértörténetei…

– Valami, amiből látni valamit, mintha az az egész lenne, de a valóságban nem teljesen az. Pedig mégiscsak az. Minden részletében valós. Ilyen az egész életem. – válaszolok neki.

Los Feliz


Elhagyva végre a Hollywood Boulevard szennyét, felfelé kaptattam az emelkedő utcán Los Feliz felé, és ragyogott rám a kora délelőtti lágy, és lélekig hatolóan kellemes februári nap. Los Angeles olyan, hogy ha oda száműzi az embert a sorsa a belvárosba, ahol a mi szállodánk is van, mint a fuldokló, aki már alig bírja levegővétel nélkül a rúgkapálást, új életre kap, amikor kikeveredik onnan. És ha valaha is arra vetemednék, hogy könyvben írjam meg Los Angeles bájos titkait, akkor nem a belváros, hanem mindenképpen Los Feliz lesz az egyik, ahová olvasóimat elviszem magammal eltévedni.

Photo by Artur Dancs

Los Feliz, Silver Lake és Hollywood látványa a belvárosból

Talán Los Angeles néhány milliós lakosainak nagyrésze, s talán azok sem, akik imádva rajongják a távolból La La Landet, az Angyalok városát, nem is sejtik, hogy Los Feliz pontosan a jelenlegi metropolisz bölcsője. A XVIII. század vége felé érkezett e helyre az első kaliforniai telepesekkel José Vicente Feliz a spanyol hadsereg élén, katonákkal biztosítva a javarészt Mexikóból érkezett telepesek zavartalan elhelyezkedését a területen, ahol akkor még az őslakos indiánok települései voltak. Gabrielinos indiánoknak hívták őket a hódító spanyolok a saját helyi missziójuk, a ferences rendi San Gabriel nyomán. Egyébként az 1771-ben létrehozott ferences misszió ma is aktív katolikus kegyhely, a várostól nem messze, az azonos nevű városban. A telepesek kis várost alapítottak, melyet nagyasszonyuknak, az Angyalok királynőjének ajánlottak tiszteletük jeléül. Ez volt az El Pueblo de Nuestra Señora la Reina de los Ángeles. Nyilvánvaló tehát, hogy innen származik a mai világváros neve. José Felizt a spanyol király, III. Carlos jutalmazta meg neki adományozva a Rancho Los Feliz néven 1796-ban megjelölt hatalmas földbirtokot, amit, ha a mai Los Angeles térképére vetítenénk, magába foglalná Los Feliz mellett, Silver Lake és Kelet-Hollywood valamint a teljes Griffith Park és arborétum területét. 1848-ban, amikor az amerikaiakkal vívott háború zárópaktumaként a mexikóiak aláírták a Guadalupe-Hidalgo szerződést, Kaliforniát az Egyesült Államokhoz csatolták. Mexikó azonban a paktumban rögzíttette, hogy a királyi területadományok tulajdonjogai sértetlenek maradjanak. A Feliz család azonban 1863-ban eladta a földet, ami egy amerikai jogász kezei közt került további tulajdonosaihoz, amelyek közül Griffith Jenkins Griffith tábornokot emelném ki – aki nem volt ugyan a hadsereg tagja, csak tiszteletbeli címként kapta a tábornoki rangot. 1882-ben vásárolt meg egy majdnem 17 négyzetkilométernyi területet az egykori majdnem 27 négyzetkilométeres Los Feliz Ranchből, és annak legnagyobb részét nemsokára Los Angeles városára iratta ajándék gyanánt. Ebből a területből született az Egyesült Államok legnagyobb, városi tulajdonban lévő közparkja, a mai Griffith Park, melynek ékessége a később épült Obszervatórium és a Görög Színház.

Photo by Artur Dancs

A Griffith Obszervatórium őrködik Los Feliz felett

Los Feliz nem csak a híres televízió- és filmstúdiók előörseinek volt otthona, a filmvilág leghíresebbjei mellett talán a mindegyiküknél legfontosabb világhírű személyiség született egy Los Feliz-i garázsban, ahol ma fénymásoló iroda működik: Walt Disney Mickey Mouse figurája. A betelepedők felejteni próbálták talán a spanyol ősöket, és mind inkább „Lász Fíílesz”-nek kezdték ejteni. Manapság is előforul sznob körökben, de Los Feliz lakossága lassan visszatért a spanyolos kiejtéséhez a városrésznek: „Losz Féé’liz”.

Lila és rózsaszín virágok leomló fürtjeivel szegélyezett kertkapuk mellett haladva néha nagyot szippantottam a tavaszias hangulatba. A Santa Monica-hegység árnyékában, a Hollywood-i dombok alján, távol a város, de a világ minden bajától is valami teljesen  eltérő ütemben és hangnemben zajlik az élet. Egy városban, ahol kora reggel dolgozni járnak a népek, délelőtt legfennebb csak nyugdíjasokat, gyermekeket nevelő fiatal édesanyákat láthatna az ember. Itt pedig élénk kisvárosi élet ásítozós reggeli hangulata lengte be a Hillside bulvár és környéke napsütötte utcáit. Megtanultam már New York-i létem s világcsavargásaim során, hogy ezek a milliós metropoliszok sok apró városból állnak össze, sokszor teljesen függetlenül egymástól. És ezek a kisvárosok egy-egy bevásárlóutca köré csoportosulnak, ahová a helyiek szocializálódni és persze, bevásárolni is eljárogatnak. Los Feliz Village pedig, leszámítva a pálmafákat, és a föléje emelkedő Griffith Parkot a minden irányból jól látható obszervatóriummal, pontosan olyan, mint az East Village. Nem véletlen, hogy otthonosan nézelődtem az álmos délelőtt napsugarain lépdelve. Az utcára nyúló teraszokon halkan duruzsoló társaságok – mindenki kutyával maga után – salátákat ropogtatnak, Los Angeles Times-t lapozgatnak, hatalmas bögrékből Americanot kortyolgatnak. Szembe húzott baseball sapka és napszemüveg az itt elfogadott viselet. Mint ahogyan a halivúdi sztárokat szokás lencsevégre kapni lesifotósoknak. Bár, részemről mindannyian akár azok is lehetnek, az én hézagos halivúdi kultúrámmal nem sokat ronthatnék inkognitójukon.

Photo by Artur Dancs

Hillside Avenue

A sarki kisvendéglő napellenzős teraszának a bulvárra eső részét fürdette a reggeli napfény. A kisutcába forduló részét a terasznak szélfogó ponyva sötétítette el, ott ültek néhányan. Egy copfba kötött hajú latin fiú futott ki letisztogatni az asztalokat, és az ottmaradt kávésbögréket összeszedni. Beléptem, halk morajlás volt odabenn. Az amerikaiaknál az ebéd, a löncs, lényegében olyasmi, mint mifelénk a tízórai – egyszerű, kevésbé laktató, épp csak arra alkalmas, hogy déli szünetre okot adjon munka közben, hogy a késő délutáni féktelen zabálásokig kihúzza valahogy az ember fia. Ezen a környéken pedig inkább reggelinek felfogható így, déltájban, kiadós uzsonnának. A környékhez, sőt a kaliforniai álkedvességhez képest is unott és kedvtelen lány fogadott a hosztessz pult mögül jellegtelen biccentéssel.

– Azt hiszem, nem foglaltam asztalt,de étkezni szeretnék, ha van rá m….

– Azt hiszi…?

– Mondjuk, hogy nem. Nem foglaltam…

– Semmi gond, van asztalunk – vágott félbe – Szóval enni szeretne?

– Is. Enni is. Meg egy kis bort mellé, tudja… meg …

– Értem. Kövessen – és az egyik szeparé felé indult el.

– De én…

– Igen?… – torpant meg türelmetlenül.

-Kinn gondoltam. Már, ha lehet. Kinn leülni, a napon.

– Lehet. Hogyne lehetne. – és elindult kifelé, a ponyvával eltakart, kisutca felőli teraszra mutatva.

– Ott sötét van…

– Sötét? – megtorpant.

– A napos oldalra. Ha lehet. Arra gondoltam.

– Ott nem szolgálunk ki – mondta, de nem nézett rám. Szemmel láthatóan terhére voltam.

– Ja… Azt hittem, az a két asztal is önökhöz tartozik…

– Igen, hozzánk. De ott nem szolgálunk ki.

– Hanem? Mit csinálnak?…

– Tudja mit, uram?… – fordult vissza a lány a pultjához – Menjen a bárhoz, és beszélje ezt meg a pincérrel. Menjen csak – és a menü lapokat visszarakta a kupacba a pultja tetején, és elfordult, mintegy jelezve, hogy ezzel velem befejezte az ő részét.

Bevallom, meglepett a váratlan modortalanság, olcsóbb helyeken is kedvesebbek szoktak lenni, itt meg, ahol aranyárban mérik a levegőt is, más elvárásokkal szuszog az ember. De nem szerettem volna, ha napcsicsergős hangulatomra ránehezedik ez a kis incidenst, a bárpulthoz léptem. A pincér szőke, kékszemű, sportos testalkatú harmincas férfi két másik vendéggel volt elfoglalva. Soromra várva felhúztam magam az egyik magas bárszékre, és a pultra könyökölve a menübe feledkeztem. A pincér önfeledten anekdotázott a két vendéggel, és percekig tudomást sem vett rólam. Türelmesen üldögéltem, az asztaloknál, a szeparékban megbújt társalgókat figyeltem. Meg a kinti napsütést. Reggel még hűvös volt, igazi téli, Kaliforniához nem illő, csípős reggel, most meg pazarul ragyogott a nap, és egyetlen vágyam volt végre a napon ülni kinn egy pohár hideg borral.

– Segíthetek? – lépett oda később, a két másiktól elnézést kérve a pincér, mintegy mellékállásban.

– Hogy rövidre fogjam, New York-szték salátát kérek velencei pinot grigioval, és…

– Hogyan kéri a sztéket? – vágott közbe.

– Átsülve. Alaposan átsülve.

– Rendben – dünnyögte, egy alátétet csúsztatott elém a pultra, s már fordult is el.

– De kinn szeretnék …

– Mit?

– Enni. Ülni. Inni. Meg mindent.

Visszafordult, és cinikusan a szemembe nézett:

– Kinn szeretne enni. És a bárnál rendel… ?

– A hölgy mondta…

– Nekem nagyon sok a dolgom – suttogta alig hallhatóan, gúnyosan a szemembe nézve – Mindjárt visszajövök – és elment a konyha felé.

Ez volt a pillanat, amikor úgy éreztem, még megmenthetem a hangulatomat, ha rögtön felpattanok és odébb állok. A bejáratnál a hosztesszpultnál már kisebb sor alakult ki, egy társaság érkezett, a lány azonban észrevett, de rögtön elkapta a fejét.

– Elnézést a sorbanállóktól – intettem színpadiasan a társaságnak – de azt hiszem, valamit félreértettem, kisasszony.

A lány rám nézett:

– Szeretne asztalt ott a teraszon? – és a ponyvás terasz felé intett.

Megadóan bólintottam, és felkapta ismét az étlapokat, kivezetett, és végigmutatott a baloldali teraszon:

– Tessék. Oda ül, ahova akar – ezen az oldalon.

Kétszemélyes asztalok sorakoztak, de egy asztal volt a napon csupán, egy négyszemélyes, oda ültem le. A nő hangtalanul állt egy pillanatig, majd ledobta elém az étlapokat, és összekapkodta a másik három terítéket.

– Ha itthagyná sem használnám el valamennyit – jegyeztem meg mosolyogva.

A lány megvonta a vállát, és visszavonult.

Photo by Artur Dancs

Nem bántam, hogy végülis hirtelen felindulásomban nem viharzottam el. Amikor leültem, és átmelegített az asztalomhoz az utat megtaláló napsugár-nyaláb, olyan jóleső érzés töltött el, hogy még a  szemem is behúnytam egy pár pillanatra, élvezni azt a pillanatot. Lényegében ezek életünk legfontosabb momentumai, erre rájöttem az idők során: a megélt pillanatok. Sokszor egy siker, egy megvalósítás mámoros pillanata sem ér fel egy ilyen villanás erejével, ami nem hoz látványos előrehaladást pénzt, éljenzést, érdemrendeket. Csak egy boldog pillanatot. Önmagunknak. Hisz, ha mi nem, akkor ki tartaná a lelket bennünk?

Én a legszélső asztalnál ültem, a legközelebbi az utcasarokhoz és a napsütéshez. Befelé még néhány asztal sorakozott. Egyiknél, a legvégén egy középkorú pár ebédelt hosszúlábú pohárból rozét illogatva. Halkan beszéltek, senkivel nem érintkeztek a környezetükben. A mellettük lévő négyes asztalnál elegáns, nem hivalkodó, mégis jómódú benyomást keltő háziasszony, egy anyuka uzsonnázott három szöszke és  csintalan gyermekével.  Kellemesen voltak csak zajosak, a gyermekek minden izgágaság ellenére is jólneveltek és bájosak. Az anyjuk a szomszéd asztalnál épp helyet foglaló két öregúrral váltott kedves formaságokat. Emezek akkor érkeztek épp, és valami projektről érdeklődtek, miközben elhelyezkedtek az egyik kettős asztalnál az unott ültetőlány közbenjárásával. Az asszony a közösségi gyűlést emlegette az említett projekt kapcsán, és azt mondta, este a játszótéren a kutyasétáltatónál a további részleteket is megtárgyalhatják azzal kapcsolatosan, ám neki most lépnie kell – a gyermekeket hosszabban már nem lehetett az asztal mellé semmivel sem lekötni. Az öregek s köztem egy keskeny kétszemélyes hely volt még üresen.

Egy pohár fehérbor került elém, mikor kinyitottam a szemem, és a kékszemű somolygott rám:

– A pinot grigio Velencéből, és akkor megfelelően fel is venném a rendelését, uram – mosolygott rám, és a szemében az a fura villanás volt, amit akkor érez csupán az ember, amikor rájön, valakinek tetszik.

– Szóval mégiscsak maga lesz az… – ocsúdtam fel.

– Nagyon úgy fest, és örömmel, úgy higgye el, tisztelt uram – kedélyeskedett a kékszemű borostás mosolya mögül, amitől néha megvillantak a gödröcskék az arcán.

– Örömmel hallom. Szemtelenkedett is eleget – kacagtam fel, és elismételtem a sztékrendelésemet.

– Well done, azaz alaposan átsütve – előzött meg, mielőtt azt is elismételtem volna.

– Maga igazán a magaslatán van a helyzetnek… öööö…..

– Gary.

– …Gary – bólintottam mintegy helyeslőleg.

Gary eltűnt, az öregek franciául beszélgettek, néha átváltottak angolra.  Amikor a copfos latin fiú szaladt ki a távozóban lévő társaság nyomán az asztalt leszedni, a szikár, szemüveges vénember spanyolul kurjatott oda neki:

– Hola, papi chulo!

A fiú széleset mosolygott, de nem állt meg az asztaltisztogatásban. Tiszta evőeszközöket és terítéket rakott fel. Az öreg azonban nem hagyta annyiban, afelől érdeklődött, szétszedik-e még a nők hétvégente, ha elmegy egy-egy partira. A fiú szelíden hárította el a felvetést, bár jelezte, nem lenne ellenére a kényeztetés a megvadult fehérszemélyek részéről, viszont ha partyban is volt a hétvégén, leginkább felszolgálni ment, hogy a lakbérét bírja fizetni. Másképp nem engedheti meg magának a lakhatást a környéken, messzebbre meg elköltözni értelmetlenség lenne, mert akkor időben és pénzben is több lenne a ráfordítás eljutni a munkahelyeire, amelyek mind ide kötik immár.

Photo by Artur Dancs

Little Dom’s

– Kell rendeznünk már nekünk is egy partit, Eddie – kacagott fel hamiskásan a vénember a vele szemközt ülő alacsonyabb és csendesebb öregúrra kacsintva. Az unott lány ekkor a közénk eső szűk asztalhoz egy bőrdzsekis nőt ültetett be. Ugyanúgy ledobta elé az étlapokat és eloldalgott. Gary termett az öregek asztalánál valahonnan, paroláztak, és udvariasságokat váltottak. Szemmel láthatólag törzsvendég lehet a két öreg, nem csak Gary és a szégyenlős latin fiú, de mindjárt-mindjárt egy újabb pincérlány is előkerült, és ujjongva újságolta az öregeknek – s aki még hallja – hogy ma munka után audienciára kell mennie, ha isten is megsegíti, sikerül bekerülnie egy fotómodell ügynökség katalógusába. A szikár öregtől kért tanácsot arra vonatkozólag, hogy hagyhatná-e a haját természetesen fürtökben, vagy ki kellene-e valami extravagáns frizurát kerítenie délutánig. Garyt ez a része a társalgásnak nem érdekelte, hozzám lépett, és vizet töltött a kancsóból, jelezve, hogy az ebédem jó úton halad.

– Sajnálom, ha rossz benyomást keltettem magában, Gary – szóltam oda, és elmondtam, hogy első ízben tanyázok a teraszukon, nem tudtam, mik a bennfentes szokások itt, és hogy melyek a tabuasztalok. Kacagott, és a maga részéről ő is elnézést kért, amiért nyers volt, de épp sokfelé kellett futnia, bár tudja, ez akkor sem megbocsátható, és azon lesz, hogy teljes mértékben elégedett legyek a továbbiakban. Blah-blah… Menetközben az öregektől és az új nőtől is felvette a rendelést, és felszívódott.

Az öregurak asztalára egy köpcös mexikói pincér, akit eddig még nem volt alkalmunk látni, rágcsálnivalókat tálalt fel kis kupákban, Gary pedig borral érkezett hozzájuk is. Az én sztékem és a nő salátája is kijött.

Éreztem, hogy a szikár folyton a tekintetemet keresi, folynék bele valamelyik fonalán a társalgásukba, de mivel egyelőre szerettem volna mihamarabb az időeltolódás okozta zokni állapotomat magam mögött tudni, kerültem a tekinteteink találkozását. Csendben ettem, és néha megálltam, és napoztattam az arcom behúnyt szemmel. Csak Garynek válaszoltam, mikor ismét előttem termett a gödröcskés mosolyával, és megkérdezte, minden rendben van-e.  Hosszabban az öregekkel időzött, a nőnek is csak egykérdéses udvariassággal biccentett oda. Mikor elment, a szikár rászánta magát, és megkérdezte a nőt, mit ír a jelvényén, amit a kabátján visel.

– Ó, egy régi klub, ahol fiatalkoromban dolgozhattam ruhatárosként – legyintett a nő beszippantva egy csík salátát a szája széléről, és készségesen állva elébe a társalgásnak. Úgy tűnt, mintha csak arra várt voilna, valaki szólítsa meg végre. Vannak emberek, akik a magányukat olyan kínosan feszengve élik meg, hogy az kiabál.

– Igazából ma csak a színei miatt tettem fel, a sálammal egyeztetettem – magyarázza tovább.

– De hisz ez a „Vágtázó agarak” ! Odanézz, Edmound! – kiáltott fel a szikár, mikor szemüvegét orrára tolva közelebb hajolt a nő gallérjához, ahová a kitűző volt erősítve.

Edmund is oldalra fordult, hogy meggyőződjön ugyanarról, és máris élénk beszélgetés vette kezdetét balomon, amiből rögtön kiderült, hogy a nő londoni, épp csak este érkezett Los Angelesbe. És a „Vágtázó agarak” – bármennyire sajnálatos is, tavaly évvégi tagsági gyűlésén feloszlatta önmagát valami erkölcsi zűrzavar mentén, ami lesujtott a társaságra.

– Ó, well, persze, hallottuk, hogy már mindenfélék válogatatlanul beszivárogtak a klubba, várható is volt – sopánkodott a szikár – Régen, micsoda előkelő hely volt a klub, igaz Edmund? Mennyi kellemes estét töltöttünk ott, Londonban a Mayfair-en. Emlékszem, egyszer az öreg herceg is eljött valami rendezvényt patronálni! Micsoda idők!… Moments merveilleux! N’est-ce pas, mon cher? (Csodálatos idők, igazam van, kedvesem?)

Edmound nem győzött eleget helyeselni a szikár izgatott emlékezéseit hallgatva. Befejeztem az ebédet és a borom is a vége felé járt. Gondolkodtam, rendeljek-e másikat, de semmire nem vágytam, csak tovább fürdeni a napfényben a mellékelt háttérzajokkal, egy áttételes másik dimenzióban, önmagamban. Talán egy igazi jó kávé tehetett volna helyre, de nem tűnt esélyesnek, hogy itt sikeres lenne egy ilyen ötlet megvalósítása. Bár, ha eszembe jut a Burzsuj Disznó és a lórúgásként emlegetett tripla eszpresszó… De itt, ennél a gondolatnál Gary bársonyos hangja ébresztett vissza a valóságra, mikor elém csúsztatta a desszertlapot. Egészen közel hajolt az arcomhoz, és úgy súgta:

– Torta al limone con gelato alla vaniglia – citromszelet vaníliafagylalttal, ha ajánlhatnám kedvencemet, megtisztelne.

-Eszemben sem volt desszertet rendelni, Gary… Tegnap Madridban voltam, és az a sok tapas!…

Csalódottan egyenesedett fel a pincérem, de amikor így folytattam:

– De… nem tudom levenni a szemem erről az „Affogato” dologról itt – és ujjammal a menüre böktem, ami pontosította, hogy a fuldokló nem más, mint vanília fagylalt, s amiben fuldoklik pedig dupla eszpresszó, Gary odahajolt, és a fülembe szuszogott:

– Boldogan! Nem fog csalódni! – ígérte meg.

Ez az ígérete valóra is vált. Amikor a tornyos kupa gelátót kihozta nekem egy porcelán tálcán szervírozva egy kis kancsó illatosan gőzölgő forró eszpresszóval – volt az másfél lórúgás is – önkéntelenül felsikoltottam félig hangtalanul:

– Maga olvassa a gondolataimat!

– Azon vagyok, uram… – vigyorgott, és eltűnt.

Előbb csak a fagylalt torony tetejét öntöttem le kávéval, ízlésesen futott szét a gombócokon a fekete lé, bódító vaníliás kávé illatot eregetve a szűkszájú pohárból felém. A kiskanál hegyével egy gondolatnyit lecsippentettem, behúnytam a szemem, és mély élvezettel ízleltem végig a szám és nyelvem valamennyi ízlelőbimbójával. Észre sem vettem, mikor állt oda elém újra, de mikor kinyitottam a szemem, Gary ott volt elégedetten szemrevételezve élvezeteimet.

Photo by Artur Dancs

Affogato

– Gary én magának mindent megbocsátok, még azt is , amit el se követett ellenem. Megcsinálta a napomat ezzel a Frappéval. Ha tudná, mennyi élmény jut eszembe… De tudom, hogy foglalt, nem szeretném feltartani.

– Az öné vagyok – somolygott buján.

– Gyermekkoromban mi nem ihattunk kávét. De volt a sugárúton egy vendéglő, a Bulevárd. Ott néha lehetett parfait-ból vagy vanília fagylaltból és cikóriakávéból készült café frappét venni. Micsoda boldogság volt az, Gary! S maga most visszahozta ezt nekem egy pillanatra.

Gary udvarias örömmel hallgatta végig a számomra fontos, de mindenki más számára unalmas visszaemlékezést a Bulevárd cukrászdáról és távolbaszakadt gyermekkorom foszladozó élményeiről, és máris a szikár mellett termett, aki odaintette, és halkan a fülébe súgva megkérdezte:

– Est-il italien? (Ez itt olasz?)

– Je ne sais pas… (Nem tudom) – vonta meg a vállát Gary, és visszalépett hozzám:

– Sei italiano? (Olasz?)

– Oh, no! Non sono. (Ó, nem. Nem vagyok)

Csend.

– Ma parlo a po’ l’italiano. Perché? (De kicsit beszélek olaszul. Miért?)

– Ó, elég, elég – nevetett Gary – én még annyit sem beszélek. Csak az urakat érdekelte – intett az öregek felé, és miközben visszavonult egy gesztussal ünnepélyesen „feltálalt” a szomszéd asztaltársaságoknak kajánul vigyorogva maga elé. Odafordultam, és láttam, minden szem rám szegeződik, nem úszhatom meg a társalgást immáron. Addigra már túl voltam a reggeli zokniállapotomon, a hangulatomat meg magasra repítette az affogato, így készségesen fogtam bele a történetembe azzal, hogy:

– New Yorkban élek.

Csend. Elismerő moraj a három asztal felől. Valamiért New York mindenkiből kivált valamiféle reakciót ilyen pillanatokban. Hatásszünet után belekanalaztam a kávés fagylaltgömbbe, és átszellemültem nyaltam le a kiskanálról. Majd folytattam:

– De magyar vagyok.

– Magyar – visszhangoztak a suttogások, Budapest… a szikár még a mutatóujját is felemelte, mintegy jelezve a többieknek, hogy itt még érdekes dolgok fognak elhangzani.

– …Ugyanakkor Romániában születtem, Erdély, ha mond ez valamit…

Oldott nevetés, mindenki vámpíros megjegyzésekre élezi ki az instant poénokat. Vidámkodunk.

– A norvégoknak dolgozom. Tegnap érkeztem Madridból. Holnap innen Párizsba repülök.

– Paris! Paris!… Gay Paree! – ujjongott a szikár, miközben a többiek elismeréssel wowogtak a háttérben. Innentől kezdve aztán nem lehetett megállítani a szóáradatot a világ városairól. A nő sietett elmondani, hogy a mi járatunkkal érkezett Londonból, és mint mindig, udvariasan megkérdeztem, milyennek találta, és ő meg udvariasan elmondta, hogy remekül utazott, és sajnálja, hogy olyan trehányak az emberek, és annyi szemetet hagynak maguk után leszálláskor abban a szép repülőgépben. Ebben egyetértettünk. De közben már Párizsról kérdezett a szikár, de amint kérdezett, válaszolt is, hogy ő mennyire szereti, és hogy élete első részét töltötte ott, mielőtt „Lász Fííleszbe” (sic!) bútorozott volna harminc éve:

– … ezzel a vénemberrel itt – mutatott Edmoundra.

– Ne is figyeljen rá – legyintett amaz – kettőnk közt ő az öregebb, nem én – és kacagtunk.

– Pierre – mutatkozott be a szikár is – Enchanté!

Mikor meghallják, két éjszakát is ott leszek, mindenféle programokat ajánlanak, de udavriasan elhárítom:

– Hétvége lesz. Tüntetni fognak. Maguknak, franciáknak ez a vérében van, már elnézést…

– Gilets jaunes! (Sárga mellény!)

– Úgy, ahogy mondja… Macron megszívja velük.

– Macron… Quel idiot! – dohog Pierre – No, de Budapest is nagyon csodás! Voltunk ott két éve barátainknál nyaralni. Épp a választások voltak, mi a folyójukon, aaaa…. Danube…! Ott…a Dunán hajóztunk épp barátunkkal, mikor valaki felhívta telefonon. S kérdik, hol vagyunk. Mondjuk, a Duna közepén. Azt mondja a magyar barátomnak, akkor ugorjon is bele, mert megvannak az eredmények a választásokról… Quelle misère!

Photo by Artur Dancs

Los Feliz

Megbeszéljük, ki honnan keveredett oda a teraszra, s mondom, hogy egy barátomat várom, aki a környéken él, érkeznie kell, meg amúgy is imádom Los Felizt, amióta csak megismerhettem. A mi szállodánk sajnos, a belvárosban van, köztudott, hogy Los Angeles belvárosa a legkevésbé sem ember- és turistabarát hely.

– Ehhhh – grimaszolt undorodó gesztust Pierre – dítíeléééé…

– Pardon?

– DTLA – Downtown Los Angeles. Az egy fertő! Jól tette, hogy idejött. Mi rendszeresen itt ebédelünk. Pajkoskodunk Garyvel – intett a kékszeműre, aki éppen előbukkant, és ráérősen hagyta magát Pierre által ölelgetni.

– És mindig jó hangulatot teremtenek az egész asztalsoron – tette hozzá kacagva.

– Persze! Mi vagyunk a Muppet Show – harsogta Pierre, és egyik kezével Gary combját, a másikkal Edmound felkarját lapogatta meg.

– Én azért jöttem – szólt közbe a nő félénken a telefonját babrálva idegesen – mert azt olvastam, itt lehet hírességekkel találkozni, fényképezkedni, ilyenek…

– Hírességek?… Azok vannak. De itt nem szokás erről beszélni. Mon Dieu ayez pitié! (Istenem kegyelmezz!)… fényképezni, hah! – hüppögött tudálékosan Pierre.

– Mi ügyelünk közismert vendégeink nyugalmára és diszkréten kezeljük őket. Nem engedjük, hogy itt töltött idejük intimitását mások megzavarják – bólogatott Gary. Nevek repkedtek, ismerősek, nagyon ismerősek és kevésbé ismerősek. Barátom nevét hallom többször is elhangzani, mint aki rendszeres vendége a terasznak reggelire kislányával. Nem reagálok sehogysem, a turista kíváncsiságával hallgatom a  sztorikat, mint valami tőlem nagyon távol eső mesét.

– Mindig ott szokott ülni – mutat Pierre az asztalra, ahová engem nem engedtek leülni – és mindig jókedvű, közvetlen. Mindenkihez van egy kedves szava, bűbáj, bűbáj!

– És micsoda pasi! – szalad ki Gary száján, de rögtön el is hallgat, és kibontakozik a szikár öleléséből.

– Csak azt nem szereti, ha idegenek odamennek hozzá, és nyaggatják, meg a paparazzók… – folytatja amaz – Egyszer észrevett egy lesifotóst, amikor a gyerekekkel reggelizett, és utána hajította a cipőjét.

Nevetés.

– Nem szereti ha látványosan felismerik, főleg ha a kislány is vele van – magyarázza érthetőbben Gary, én meg bólogatok, nyalogatva a kiskanál hegyével az olvadozó fagylaltomat. Érthetővé vált számomra, miért pont itt, és nem a Burzsuj Disznóban beszéltük meg ma reggelre a találkozót. Épp egy éve láttuk egymást, akkor Monet kapcsán.

– Én semennyire nem ismerem ezeket. – magyarázom – New Yorkban is elsétálhatnak mellettem, hidegen hagy. Feltéve, ha egyáltalán felismerem egyiket is.

Nevetgélünk. Mindenkinek van egy sztársztorija. A nő izgatottan kapkodja a fejét, olyan jólesne már neki valami híres ember, ha valahogy a látószögébe kerülne… Üzenetem jön: mindjárt érkezik. Eszkuzálom magam, a mosdó felől érdeklődöm, Pierre igazít útba, Gary visszavonul a bárba.

Photo by Artur Dancs

Mialatt a mosdóban vagyok, gördül be a Hills felől egy ezüstszürke újgenerációs Audi, elcsípi az utolsó szabad parkolóhelyet az Avocado utcában, ahol az oldalsó asztalsor véget ér. Magas, jó testfelépítésű, szőkés férfi lép ki a kocsiból. Megkerüli az autót, és a másik oldalról benyit ismét, és aprópénz után kutat a kávétartóban. Drapp színű baseball sapkát visel, fekete farmert és világoskék framerdzsekit. Amíg a negyeddollárosokat beillesztgeti a parkológépbe, az orrán mutatóujjával lejjebb húzza a napszemüveget, majd csipogás, és elindul az asztalsor mentén a bejárat felé.

– Na aranyom, magának jó napja van – morogja oda az orra alatt Pierre a bőrdzsekis nőnek, aki halkan felsikolt, és remegni kezd:

– Uramisten! Uramisten… Minden filmjét láttam!… Uramisten!

– Hallgasson! – szisszen rá az öreg – még elijeszti itt nekünk! – mintha valami tarka pillangóról folyna a szó.

A legutolsó asztalnál ülő pár mosolyogva int a magas szőkének, amaz visszaint, valami megjegyzést is tesz viszonzásként, de egy elhaladó Harley zaja elnyomja egy pillanatra.

– Uraim! – biccent oda az öregeknek – Örömmel látom, Pete, hogy meggyógyult, remek színben van!

– Ó, nagyon kedves, aranyom! Már ahogy egy magamfajta…

– …És az a kék pulcsi! Maga aztán tudja a dörgést! – csettint a szőke ütemesen hosszakat lépve a sarki bejárati piros ajtó felé.

Pierre a rengeteg hirtelenjött bóktól szóhoz sem jut, a nő viszont annál inkább hajtogatja:

– Uramisten! Minden filmjét! Uramisten!…. – épp csak hogy hallhatóan, mert ha kicsit is hangosabban mondaná, sikoltásnak hallatszana,  viszont nem mer hátra sem fordulni, pedig ha megfordulna, a férfi csak egy karnyújtásnyira lenne tőle. Érzi is az illatát, remegni kezd az orrcimpája. Ez mindjárt elájul!

– Hallgasson! – szól rá susogva ezúttal Edmound, Pierre még nem ocsúdott fel a bókok nyomán.

A semmiből valahonnan Gary ugrik elő hosszan „Áááááááá”-zva szélesre tárt karokkal, és a szőkét a még mindig üres tabu asztalok egyikéhez terelgeti, az ajtó jobboldal felől eső részén, a sarkon túl. Miután leült, csak a háta volt látható, az is csak a nőnek, és Edmoundnak. Gary átnyújtja az étlapokat csendes társalgások, kacarászások közepette, majd, mielőtt belépne a piros ajtón a vendéglőbe, még odavillant a bal oldali asztalsorhoz szélesen mosolyogva.

– Nos uraim… – toppantam ki a teraszra még mindig a kezemet törölgetve – mit szólnának egy közös fotóhoz, mielőtt továbbállok?

Senki nem válaszolt, Pierre még mindig elalélva bámult maga elé a bort kortyolgatva, Edmound meg a fejével a nekünk háttal ülő szőke felé intett hangtalanul, a nő nagyot sóhajtott.

– Hát, persze, mondom! – mikor megértettem – Majd megkérünk valakit, készítse el nekünk azt a fotót. A hátizsákomhoz léptem, és előkotorásztam a fényképezőgépemet, mire mindenki felszisszent szinte egyöntetűen. Tudomást nem véve róla léptem oda a tabuasztal egyetlen vendégéhez:

– Majd az urat kérjük meg… – mondtam, mire Edmound széles karmozdulatokkal gesztikulálni kezdett némán, a nő sikolyra formálta ajkait, és arcához kapott, Pierre pedig a fejét fogva oldalra fordult, és a távoli asztalnál ülő párnak valami olyasmit mondott, hogy mindjárt repül a cipő!

– Elnézést, uram, a pillanatnyi zavarakodásért. Megtenné nekünk azt a nagy szívességet, hogy amíg a rendelését kihozza ez a mi drága Garynk, lefotóz bennünket ezekkel az urakkal s a hölggyel?

Mint akit puskából lőttek, csapódott ki az utcára a piros ajtón Gary, mintha egy világkatasztrófát, háborút, atomválságot, de legalábbis tömegverekedést sietne megfékezni a puszta testével.

– Nem! – kiáltotta – Hagyja békén… – nyelt egyet – az urat!

Ekkorra a szőke felállt és értetlenkedve, elkerekedett arccal nézett a kiáltozó pincérre:

– Na de Gary! Én magát ilyen modortalannak még sohasem láttam! Meg vagyok botránkozva a viselkedésén! Kijön ide, és kurjongat, mint valami lóversenyen?… Hát, hol vagyunk?! – halkan beszélt, jól érthetően és kimérten.

– Ó, igen. – bólogattam hevesen – Én is tapasztaltam, ma mintha kicsit zűrzavaros napja lenne ennek a drága embernek. Nyugodjon le, kedves Gary! – intettem a pincérnek, és elvégeztem a beállításokat a masinán, mielőtt a szőkének átnyújtottam volna.

– Egyik hobbim a fotózás – magyarázza a szőke a kővé dermedt asztaltársaságnak, miközben átveszi a gépet. Még a távoli asztalnál ülő pár is abbahagyta a csevegést, és közelebb költözött egy asztallal, hogy jobban hallják a párbeszédet. Vagy, hogy ők is belekerüljenek az esetleges fotográfiába. Pierre a fejét fogta, és franciául mormogott maga elé. A nő meg egyre csak ismételgette, hogy „Uramisten!”, mígnem Gary és Edmound szinte kórusban rá nem ripakodott:

– Hallgasson!

– Gary… – szörnyűlködtem el – maga egy teljesen új, mondhatni sötét oldaláról mutatkozott most meg nekünk! Hogyan beszélhet ilyen pongyolán, ilyen…férfiatlanul egy hölggyel?

Gary nem reagált a sápítozásokra, hanem mellém lépett, megragadta a karomat, és odasziszegte, hogy nem látom-e kivel állok szemben. Csend lett a teraszon. Kijjebb léptem, és végigmértem a magas szőkét, aki, hogy segítsen, levette a napszemüvegét is.

– Ó, hogyne tudnám! Most látom csak: hisz én ösmerem magát!

A sarokban Pierre harsogva elkezdett röhögni, és zihálva ismételni:

– Ösmerhiiiii! Hihhh…Hihhh…Hiiiiihhhhsmeriiii!!!!!!! Hallják!…. – és nem bírta abbahagyni a kacagást.

A távoli asztalnál a napszemüveges asszony is visítva kacagni kezdett, Edmound csak halkabban, maga elé nevetgélt. Gary kajánul vigyorogva állt kettőnk közt, hogy a testét bármelyik pillanatban önfeláldozó odaadással bedobhassa bástyának, ha birokra mennénk netán.

– Az jó, ha ismer… – szólalt meg a nagy hangzavarban alig hallhatóan a szőke lágy mosolygesztussal az arcán.

– Hát, persze! A szomszédom volt! – vágtam ki diadalmasan.

Még harsányabb kacagás hátulról.

-Studio Cityben? – kérdett vissza szemrebbenés nélkül – Vagy a Hollywood Hillsen?… – tette hozzá még gúnyosabban.

Pierre erre elkezdte csapkodni az asztalt a fuldokló nevetéstől.

– Miért? – kérdeztem vissza én is gúnyosan – Úgy nézek én ki, mint valami műszájú, tápos halivúdi? Valami hópihe?

– Á, nem… – válaszolt somolyogva – sokkal inkább egy itt felejtett, emigrációban élő orosz arisztokrata az akcentusa alapján… Nem is… osztrák-magyar!

Újabb nyerítés Pierre felől és a napszemüveges nő is újabb kacajgörgetegeket eresztett meg.

– És maga? Az aussie akcentusával…

– Aussie! – visított Pierre – Aussie!!!! Ez kész!

– …maguknál még rendes medve sincs, ott kergette a juhokat a koalák közt gyerekkorában a kenguru zsebéből kikandikálva – vágtam vissza az inzultusra.

– Uramisten, hát kanadai, nem? – pattant fel az angol nő elképedve.

– Hallgasson! – ripakodott rá egyhangúan mindenki, és leültették.

Nem csak a nő, de mindenki egyszerre elhallgatott. A szőke nehezen bírta már a nevetését visszafojtani, hosszabb horkantgatások közepette, a kínosan visszaszorított nevetéstől könnyes szemmel meredt rám, és a nagy csendben – ahol még egy Harley sem zavart be – így szólt:

– Hogy te mekkora fasz vagy!

Pierre csuklani kezdett:

– Oh-la-la! Qu’a t’il dit? (Mit mondott?!)

– Il a dit „pénis”… – válaszolta döbbenten Edmound úgy, hogy nem is nézett Pierre-re, csakis a fennforgó párbeszédre összpontosított.

– Pénis?!

– Oui!

– Mon dieu!

Photo by ...

– Az – válaszoltam a szőkének – de te meg pont ezért szerecc’! – mondtam, és a döbbent csendben a változatosság kedvéért most csak mi ketten nevettünk egymás vállát csapkodva, mikor végre üdvözölhettük egymást.

– Én menten elájulok! – sápítozott Gary, mikor az ajtóban az unott lány és a copfos latin fiú is megjelent.

– Ne tegye, drága Gary, mire mennénk itt maga nélkül?… Hozza inkább ki a rendeléseket.

– Én önnek akármit is…

Azt nem kérem, de az affogato jöhet – mondta, majd az asztaltársaságohoz fordulva színpadiasan így szólt:

– Hölgyek és urak, bocsánat a kis tréfáért, asszonyom, elnézéséért esedezem a durva szóhasználatért, gondoltuk, parádézunk egyet önöknek. Kérem, ne vegyenek zokon bennünket, de főleg komolyan ne! – és műviesen meghajolt.

A hátsó asztalnál a nő tapsikolni kezdett, Pierre még mindig alig térve magához szegezte nekünk a kérdést:

– Ezt mikor tervelték ki?

A szőke felém mutatott.

– Nem terveltünk semmit. Amikor a mosdóba mentem, írtam neki, hogy mikor ideér, játék van. És vette a lapot.

– Azt azért mostmár tisztázzuk, honnan is ismerik egymást, ha már így összemelegedtünk – kíváncsiskodott Pierre.

– De hisz mondtam: szomszédom volt. Az East Village-ben! – vontam meg a vállam egy grimasszal.

Brendan mellém lépett, és a vállam körül átölelt:

– Ő volt a pasim, amíg New Yorkban éltem – somolyogta, és Gary felé kacsintott.

– Úh, azok a sötétséges New York-i idők! – csapott homlokára drámaian Gary – Én menten elájulok! – és beviharzott a piros ajtón a társaság kuncogása közepette.

Photo by Artur Dancs

Los Feliz Cinema

Tudom, hogy nem sok az időnk ezúttal sem. A tabuasztalhoz telepedek át –talán Gary sem kifogásolja, ha meglát. Boldogságról kérdezem, a szépen gyarapodó családjáról, a feje fölött repkedő Oscarokról. Végigmutat büszkén magán, mondja, boldog, igen, nagyon is. Az Oscarok meg repkednek, igen, ott is maradnak mindig. A feje fölé int, ott… mint Damoklész kardja.

– Nem vagyok elég halivúdi… – kacagja el, mint mindig, és hozzáteszi – akik azonban megkapják, mindig megérdemlik, nem vitatható.

Majd visszatér az eredeti kérdésemhez, az arca felderül, és merengve idézi fel:

– De a boldogság nem ott van. A boldogság az, amikor a kislányod azt mondja, apa úgy szeretlek, mint egy Hold. Az milyen szeretés, kérdem. Hát, óriási… És amikor elfogy, csak egy kifli van belőle, kérdem. Akkor azt válaszolja, apa…neked igazán tudnod kellene, hogy a Hold mindig ugyanolyan óriási. Csak néha sok rajta az éjszaka…

Boldogságról szólva, megered, mint a tiszta patak, és családról, játszásról, a parkbéli csínytevésekről, a kislányairól beszél: a „nagyobbikom”, majd meg a „kisebbik édesszívem” vagy ha a felesége kerül szóba, akkor az „én hölgyem”.  Miközben arcát figyelem, amint felhevülve idézi fel szeretteit sorra, nevet minden rezzenése, sugárzik, eszembe jut az a régi srác, akivel sok évvel azelőtt a padot koptattuk az folyóparton Williamsburgben a város szemfényvesztését tanulmányozva, éjszaka a Central Parkba menekültünk a fényszennyezés elől csillaglesni. Tudom, hogy akkor is boldog volt. Boldog, amikor a sokezer wattos spotok kereszttüzében hunyorog feszengve, és boldog, amikor a félelmetes detroiti élettelen külváros utcáin saját filmjét forgatja. De a legboldogabb most, hiszen úgy szeretik, mint egy Hold.

Photo by Artur Dancs

Szemfényvesztés Williamsburgben

Visszakérdez: én boldog vagyok-e. Mondom, persze. Kérdez szeretőről, mondom nekem egy olyan nincs. Majd New Yorkról. Mondom, látok néha fényt az ablakaiban. Óh, még mindig odalátni az ablakodból az enyémre? Nem építettek új tornyokat „közénk”? Eladták a penthouse-t, szükségtelen, nem nagyon járnak New Yorkba, s ha igen, csak rövid napokra, ahhoz adnak szállodai lakosztályt. Utazásokról is szó esik. A grocery-ről a Village-ben – van-e még Hi-Chew? Persze, hogy van. S a pad is a folyóparton. Díszes, fényes parkot építettek oda. De ezt a padot valahogy ott felejtették egy sötét szegletben. A folyó parton. Még korlát sincs. Pedig korlát ma már mindenütt van. Mindenütt. A mi érdekünkben. Azt mondják, csakis.

Gyorsan eltelik az időnk.

Hátizsákjába nyúl, gondosan, kemény lapok közé borítékolt valamit húz elő. Átnyújtja.

– Ugye, nem Monet-t hoztad el Hammeréktől keretből kivágva, összehajtogatva? – poentírozok az izgalomtól erőtlenül.

– Nem. De azért szólíthatsz a neveden – vigyorog grimaszolva.

– Meg is csókollak, ha kell.

Kibontom. A film forgatókönyve. „Call Me By Your Name”. Tele aláírásokkal a tetején.

– Mindenki aláírta.

– Még Aciman is! – kiáltok fel.

– Vízjeles papírra, hogy bizonyítható legyen az autentikussága, ha sok pénzért el akarnád adni – vigyorgott rám fülig érő szájjal, de meg sem hallottam az élcelődést, olyan nagyon örültem az ajándéknak. Cserébe én csak egy Piros mogyoróst hoztam, meg egy albumot néhány új fotómmal. Azt mondja, nem, az nem „cserébe” van, hanem neki. Az az ő ajándékja. Ez a forgatókönyv pedig az enyém. Így. Meg hogy nem is az ő érdeme, az asszisztense járta ki nekem.

Photo by Artur Dancs

Filmforgatókönyv

Pierre és Edmound távozóban integet a sarokról nekünk és hazafelé beugranak a szemközti „Vakmerő unikornis”-ba is. Gary pedig kihozza a számlát, és odasúgja, hogy az affogatót fogadjam el ajándékképpen tőle. Megköszönöm, és megígérem, visszatérek még – bár nem vagyok meggyőződve róla, hogy ezzel ugyanolyan mértékben okozok számára örömöt, mint nekem az affogato – súgom oda, ő pedig visszasúgja, hogy kapjam be. Pongyola!

Útban az autó felé beugrunk a vendéglőhöz csatlakozó csemegeboltba.

– A nagyobbikomnak mézes puszedlit kell vinnem…  Márpedig, ha azt kell vinnem, azt viszek… – magyarázza.

– Megtalálod mindig ezeket a helyeket! Oyan ez is, mint a Village. Jó kis hely ez a Los Feliz – összegzek hangosan.

– Los Feliz… Tudod, mit jelent? „A boldogok” … Ezzel nem lehet melléfogni. Tartsuk mindig ehhez magunkat!

– Ámen.

 

Amikor anyám is könnyű álmot ígér


Egy mesés liget vett körül. Kéken csapkodta a partot a tenger egyfelől. A másik oldalról pálmafák takarásából nézegetett a távolba egy, amúgy csendbe burkolózott villa mindkét emeletével és a kertbe kirakott fehér bútoraival, a napsütötte fehér homokban egy vászontetőjű pavilonnal védekezve a délutáni nap decemberben is erős sugaraitól. A fel-fellobbanó szélben ide-oda hajlongó pálmák összefüggő árnyékot vetettek rám egy szakaszon, hogy megpihenhessek hosszú sétámon. Már visszafelé indultam a világítótoronytól. Valamiért nagyon szeretem a világítótornyokat. Van bennük valami mesés, valami titokzatos, és ami talán legkézenfekvőbb tudnivalónk róluk, hogy valamiképp víz közelében vannak. Nagyon múzeális – és lássuk be, elgondolkodtató – ha egy világítótorony messze benn van valami szárazföldön. Amögött mindenképp valami alattomosságnak kell meghúzódnia.

Photo by Artur Dancs

Ezt a Hillsboro tornyot már szeptemberben megismertem, amikor anyámmal jártam erre. Véletlenül csavarogtunk el ilyen messzire a pompanói strandról egyik délután, amikor jobb dolgunk nem akadt az intenzív nyaralásunk idején. Látni máskor is láttuk, ha derült volt az idő, de mégsem veselkedtünk neki ide eljönni. Most meg a séta éppen jólesett megalapozandó egy sztékvacsora jutalmat ezzel magunknak. Mert nincs épp közel még Pompanohoz sem a torony, ha emberi lépésben mérjük a távot. És ahogy Lauderdale-ből autóval vagy busszal elmentünk Pompanóig, éppen elmehettünk volna a toronyig is, de abban meg semmi érdekes nincs. Emlékszem, napozni mentünk a változatosság kedvéért át Pompanóra, és ennél többet nem is terveztünk, csak a sztékvacsorát. Amit immár hagyományosnak is elkönyvelhettünk azok után, hogy két évvel azelőtt, amikor születésnapjára hoztam le anyut New Yorkból Floridába, éppen ide, a pompanói ír kocsmába tévedtünk. Hosszú napunk volt az meg. Hogy meghosszabbítsam a rögtönzött nyaralásunkat, az első járatra vettem jegyeket, és ehhez hajnalban ki kellett a Kennedyre utaznunk. A járatot azonban műszaki hiba miatt törölni kényszerültek, és csak egy délutáni gépre tudtunk már minden befolyással együtt jegyet szerezni a LaGuardiáról, és így csak kora délutánra értünk le Fort Lauderdale-be. Hogy valamelyest visszanyerjünk a reptereken elvesztegetett időnkből, Übert rendeltem, mint mindaddig hatékony és megbízható szolgáltatásként ismert közlekedési eszközt. A dolog akkor kezdett izgalmas fordulatot venni, amikor a sofőr zaklatott hangon felhívott, hogy ne aggódjunk, meglesz az…de egyelőre nem találja a bejáratot a terminálhoz, de ha mi látjuk meg őt hamarabb, és rendszáma alapján be bírjuk azonosítani, mindenképp széles mozdulatokkal integessünk, hisz lássuk be, millió ember van itt, és mindenki bőröndökkel, neki elég nehezére esik felismerni bennünket… Mellettünk mindenkinek sorra megérkezett a taxija, a rendelt autója, emberek jöttek s mentek is… mi csak álltunk. Majd mikor az ismerős rendszámú autó felbukkant, ugrálva nyújtózkodtunk, el ne tévesszen, mert akkor újabb kört kell csapnia a reptér körül. Az lepett meg, hogy úgy tűnt, mintha senki sem vezetné az autót. Megnyugodtam, mikor megállt mellettünk, és megpillantottam a volán mögül épp csak feje búbjáig észrevehető sofőrt. Határozott vonásokkal rendelkező kicsi fekete asszony volt élénk rózsaszínű ruhában, kicsit csücsörített, mikor beszélt, amúgy teljesen rendben volt.

– Kisilonka – mondta anyám egyszavasan, mikor hátra beült. Szinte csak maga elé motyogta, tudta, hogy úgyis hallom, és tudom is, hogy drága megboldogult keresztanyámra utal, akivel némi hasonlóságot vélt felfedezni sofőrben, akit kirendelt nekünk a sors azon a délutánon. Amikor én is elhelyezkedtem az anyósülésen, Kisilonka belekapaszkodott a volánba, és nagy lendülettel kihúzott a parkolósávból minden előzetes nélkül a legkülső sávba. Csikorgott a kerék, négy különböző duda szólalt meg kánonban mögöttünk, Kisilonkánk vidáman kurjantott, és szemüvege felett rámnézve vezetés közben jelezte, mennyire nem ért egyet ezzel a türelmetlen világgal.

– Hát, megyek. Minek dudál? Azt hiszi, ha dudál, hamarabb halad. Sok baromarc. De nem? Most mondja meg…

Majd felsikoltott, hogy upsz, hol vagyok! – és idegesen a nyomkövetőjének elfeketedett képernyőjét kezdte el bökdösni.

– Bassza meg, ez kiment… – állapította meg a reptér sávjai közt cikázva és jobbára a volán alatt tevékenykedve. Ha kihúzná magát, akkor sem lenne sok esélye teljesen kilátni az ablakon, de hogy a készüléket babrálva vezetett, kissé feszengeni kezdtem.

Jeleztem, semmi gond, ha nem megy a GPS, ha kivergődünk a reptérről, én tudom az utat, és segítségére leszek.

– Jaj de aranyos – mondta mindenféle valós felhang nélkül – nyomja csak be a maga telefonján a címet, és hangosítsa ki – utasított gondolkodás nélkül, s mint olyan, magam is gondolkodás nélkül követtem is parancsait, mint jó másodpilóta, ha repülés közben a kapitány vezérlőpultja hibakódot jelez. Bár halkan ismét megjegyeztem, hogy ha kikeverednénk a reptérről, magam is levezényelhetem az utat. De be sem fejezhettem, mert egy járdaszigetet megugorva valahogyan a szembesávba keveredtünk, mire Kisilonka egy rándítással száznyolcvan fokban megfordította az autót, és elkezdtünk ellenkező irányba hajtani – némi szembejövő dudálás kíséretében, hogy azért ez a része messze ne maradjon el utazásunktól, ha már ilyen jól hozzászoktunk.

– Nem kell az, nem kell. Nyomja csak be azt a telefont. Vagy hoppá! Megy már ez a szar is. Na jóóóóól van, anyám! – kiáltotta, amikor a készüléke elkezdett beszélni, és jelezte, hogy az első adandó alkalommal forduljon vissza. Mikor harmadszor is megkerültük a Hollywood repülőteret, fellélegezhettünk, mert a kivezető úton találhattuk magunkat végre. Igaz, minden előzetes ígéretem ellenére, nem voltam képes felismerni a környéket, hogy elkezdjek navigálni, de erre szerencsére nem is volt szükség, mert a GPS az autóban végre működött. Addigra a telefonomon is beindult a program, és így már két hang is mondta az utat kis időeltolódással ugyan:

– Az első kereszteződésnél forduljon balra…

Mire a másik:

– Az első lehetőségnél forduljon vissza.

– Haladjon előre az autópályán három mérföldet.

A másik:

– Az első lehetőségnél forduljon vissza.

És mind így. Mondom, talán megbolondultak az irányjelzők. Kisilonka nem figyel, csak halad az ismeretlenbe. Tudom, hogy a repteret elhagyva, Fort Lauderdale külvárosán halad az út, és pár perc múlva a nagy kereszteződés következik a híd felé, ami átvisz a tengerparti oldalra a kikötő fölött. Mi jó ideje haladtunk a kietlen pusztaságban egy autópályán, de sem a városnak, sem a kereszteződésnek nem volt nyoma. Rövidesen egy Miamit jelző tábla mellett is elhaladtunk, amikor szóvá tettem sofőrünknek, minden jel arra utal, hogy ellenkező irányban haladunk, de legalább jó sebességgel. Úgy gondolom? – kérdezte. Mondom, ha nem tűnne nagyképűnek, azt mondanám, teljesen bizonyos vagyok efelől. Nahát, mondta elcsodálkozva, pedig ő itt él már ennyi meg annyi éve, és megesküdött volna, hogy… na, mindegy, visszafordulunk. És egy rántással kiugrott a pályáról az első kijáraton. Aztán a GPS újabb utasításait követve kanyarogtunk elhagyatott házak és dokkok környékén. Ha nem lett volna olyan csepp kis asszony Kisilonka, azt mertem volna feltételezni, elraboltak bennünket. Anyám hátul sóhajtozott, és jelezte, ki akar szállni, és hogy neki elege van. Mondtam, nem a legalkalmasabb a hely most erre, és az idő sem, várjuk ki, hová visz bennünket a sofőrünk. Amikor az út egyszer véget ért, megálltunk, Kisilonka rám nézett, és nem kis váddal a hangjában felém fordult, mint ahhoz, aki azzal kérkedett, tudja az utat. Mondom, hogy az úgy is van, ha a reptérről a megfelelő irányba indulunk el.

Photo by Artur Dancs

 

– Értem, tehát akkor azt akarja, menjünk vissza a reptérre.

Mondom, az istenért se állítanék ilyet, biztos van valami egyéb módja is eljutni Fort Lauderdale-be. Később egyszer mégis tettünk egy kört a repülőtéren, és végre az 1-es államközi úton fellélegeztem, mikor az ismerős külváros panorámája tárult elém a szürkületben. Éjszaka hagytuk el a lakást, hogy hajnalra a reptérre érjünk, és noha csak alig két óra a repülőút, a jelek szerint az este is úton ér még bennünket. Tudtam, hogy húsz perc az út az 1-esről a Patio-ig, úgy tűnt, a nehezén túl vagyunk, és egy óra keringés után, ha minden igaz, negyed órán belül a szállásunkon lehetünk. Akkor lettem kissé nyugtalan ismét, amikor a kereszteződést elhagyva Kisilonka nem vette be a kanyart a híd felé. A szárazföldi városból a tengerparti oldalra csak három összekötő híd van. Mikor az egyiken túlhaladtunk, udvariasan jeleztem, hogy ajánlatosabb lett volna letérni, mire Kisilonka meglepetten rámmeredt vezetés közben:

– Tényleg? Úgy gondolja?… Én olyan rég lakom itt, de… na mindegy, itt is van egy út majd….

Mondom, persze, ott lesz mindjárt a Las Olas, ott is le lehet térni, és akkor azzal még nem kerülünk, és itt… Huss!… Igen, ott volt a Las Olas! – néztem hátra, miközben a mi autónk nemhogy nem tért le, hanem nagy sebességgel suhant velünk tovább egyenesen, északra az 1-esen. Kisilonka nem hallotta, amit mondtam, megismételtem:

– Túlmentünk!…

– Nabassz! Hát, azt mondja, tudja az utat, mégse szól?… Semmi baj. Pánikra semmi ok, mert kell itt lennie egy hídnak.

És amikor a Sunrise hídhoz értünk, és végre bevette a jobbkanyart, Kisilonka diadalmasan felkiáltott:

– Mit mondtam! Itt a híd. Megmondtam, hogy odajutunk, itt lakom én ennyi s annyi éve, csak tudom én.

Nem akartam ellenkezni vele, s azt sem az orra alá dörgölni, hogy jócskán túlhaladtunk az úticélünkon, s ha átkelünk a hídon, visszafelé kell majd mennünk egy darabon. Örültem, mikor végre Angela a Napoli Belmar előtti irodája előtt kirakhattam a bőröndjeinket az autóból, és a Patio háziasszonya sietett fogadásunkra.

– Azt hittem, nem is érkeznek már…

– Adott pillanatban volt bennem is egy ilyen gyanú – biccentettem, majd nem kevés aggodalommal néztem az esteledő alkonyban Kisilonkára, aki a nap hőseként támaszkodott a kocsi nyitott ajtajára, és megkérdeztem, biztosan hazatalál-e könnyen innen. De csak legyintett, elvégre taxis, vagy mi a szösz, meg hát nem messze , itt lakik, ennyi és annyi éve már. Ne aggódjak, hisz itt vagyunk, láthatom, amit ő eltervez, azt véghez is viszi. Olyan nincs, hogy nem.

Az a két évvel azelőtti este, és vele együtt a Kisilonkával megesett kalandunk mindmáig élénken él bennünk, anyámban pedig olyan mély nyomokat is hagyott, hogy ha Überről esik szó bármilyen szinten is, csak felszakad belőle:

– Kisilonka!…

Ha Kisilonkánk taxiórás taxis lett volna, nem Über-sofőr, azt is feltételezhettük volna, jó borsos áron akar megkocsikáztatni bennünket. Mivel azonban a dolgok másként álltak, Kisilonka megmaradt bennünk egy nagy homálynak, egy megfejthetetlen rejtélynek, aminek az ember nem is nagyon akar utánajárni.

Photo by Artur Dancs

A sztékvacsora az akkor felfedezett írkocsmában kárpótolt mindenért. És anyám hetvenedik születésnapja mégsem Kisilonka miatt vált bennünk emlékezetessé, hanem az ezt követő vacsora emléke miatt, és a meglepetés miatt, ami maga a második floridai kiruccanás volt abban az évben. Idén, mikor az utazást terveztem, anyám csak ennyit szólt közbe, hogy ha lehet, spóroljunk minden egyeben, de az ír kocsmát ki ne hagyjuk.

Ez szeptemberben volt. Néhány éves szokásom lett azonban decemberben vagy januárban is lejönni Lauderdale-be. Anyám ilyenkorra már haza szokott menni Amerikából. Egyedül utazom le, beveszem magam a Patioba, olvasok, írok, napozom, egyszerűen csak teljesen kikapcsolom magam aktív semmittevéssel. Persze, ahogyan a mindennapjaimról is a napi telefonbeszélgetéseinkben, úgy a floridai napokról is mindig részletesen kell beszámolnom anyámnak.

Mondom neki, mikor a ligetben kicsit megpihentem a hosszas sétát követően a napsütésben Pompanóról a világítótoronyig, hol járok. Amikor szeptemberben erre tévedtünk, olyan erősen égetett a nap és olyan elviselhetetlen volt a hőség, hogy röviddel azelőtt, hogy a tornyot elértük volna, feladtuk, és felmentünk a partról az árnyékosba, és visszafordultunk anélkül, hogy megérintettük volna a tornyot. Nem szeretem a dolgokat, amelyeknek nem járunk rendesen végére. Így ez a világítótorony sem hagyott nyugodni. Persze, nagyon csalóka is egyben. Az ember gyanútlanul elindul Pompanoról, mert a parton úgy tűnik, csak egy röpke kis frissítő séta lesz az egész, a világítótorony a közeli távolban kelleti magát nekünk. És amikor már egy órán túl is halad az ember a perzselő napsütésben, járását a süppedős homok is lassítja, körülményesebbé teszi, rájön, kicsit meg lett vezetve. Vígasztalhatja magát azzal bizonyos napokon, hogy repülő halak raját látta a víz mentén haladva fel-felröppenve a vízszint fölé, és a moszatokat csipegető madársereget is, akik gyors lépésekkel követik a víz szegélyét, soha el nem tévesztik azt, kifelé, majd befelé szaladva a hullámok partravetülése mentén. Hosszú nap állt mögöttem, pedig még alig haladt túl az alacsony, decemberi delelőjén a nap. Még ha sokkal melegebb is itt, délen ilyenkor, itt is csak korán jár, és hamar alkonyatba fordul. Ha valaki csupán a mesés részét szereti nézni életemnek, akkor az teljes kielégüléssel számba veheti, hogy két napja derékig érő hóban tapostam ösvényeket Norvégiában, hogy a hegy tetejéről nézhessek le a ködbe borult Oslóra, és az otthonos meleggel kecsegtető  fából készült menedékház tornácán kiállított karácsonyfa mellett pózoltam az új bundás bakancsomban. Tegnap meg New Yorkban csavarogtam fogas napsütésben a Village-ben, mert olyan ritkán vagyok itthon, kell néha egy kis kényeztető csavargás az ádventi városban.

Photo by Artur Dancs

Most meg mezítláb is izzadva húzódom az árnyékba a napsütés elől pár percre, mielőtt a langyos tengervízben lépkedve vissza nem érek a pompanoi strandra a parton. Persze, az élet távolról sem ennyire mesés, ha a körmére nézünk, noha minden igaz, ami a szép mesébe benne foglaltatik. Ez azonban senkit sem érdekel, engem sem. Megtanultam, hogy ahhoz, hogy benne lehess a mesében, hogy te magad légy a mese, kell és érdemes áldozatot hozni. Még ha az olyan kegyetlen dolog is, mint a hajnalban kelés. Nekem pedig éjszaka egykor kellett kelnem, hogy a havas és sétás mese ilyetén módon, a napos tengerpart aranyhomokjában zökkenőmentesen folytatódjék ma délben  ami testem biológiailag eltolódott órájában késő estével is felért akkor. A másik meg, hogy most végig mentem. Ki egészen az öbölig. Megy, megy, megy az ember, mert látja a világítótornyot a közeli távolban, majd mind közelebb és közelebb. Követi a szemével, és igyekszik odaérni. Emlékszem, húsz éve, amikor először jártam New Yorkban, ugyanígy jártam az ikertornyokkal. Azt hittem, egy nekiiramodással a Murray Hillről csak odarontok, és azzal meg is hódítottam a várost. Hogy az a kiruccanás is alkonyatba hajlott, nagy tanulsággal szolgált az ilyesféle délibábok terén. Most mégis hagytam magam ennek a toronynak elcsábítani. És mikor kiértem a part végére, kiderült, a torony nem ott van. Hanem odébb. Az öböl túloldalán. Ahhoz azonban, hogy az ember innen odajusson, nem csak az öblöt kell megkerülnie, hanem az ember által elkerített privát rezidenciákat is és lezárt partszakaszokat is – amit amerikailag nagyon is szigorúan vesznek. Ez a kerülgetés azonban olyan feleslegesen hosszú szakasz lenne, hogy talán még sokkal távolabb is vinne a toronytól, mint ahogyan ott az öböl szélén van az ember. A helyzet meg az, hogy a kilátás mindenképp pazar. Innen az öbölből. Még akkor is, ha nem érinthető meg a világítótorony.

Akkor még nem tudtam, de időközben kiderült az is, hogy a torony maga is privát területen van, ahová csak erre felkent népeknek lehetséges a bejárás. Így ha maradt is volna akkor bennem bárminemű frusztráció ezzel kapcsolatosan, mostanra teljesen elillant. Igazából már akkor sem zavart, hogy nem kerültem testi kapcsolatba a fehér-fekete toronnyal. Mára már azt is megtanultam, nem feltétlenül szükségeltetik mindennel és mindenkivel testi kapcsolatba kerülni, akit ugyan kiszemeltél magadnak a távolból. Vannak világítótornyok, amelyeket elég csak fotó formájában felrakni a polcra, és hagyni ott díszelegni mások irígységére. Attól az még az enyém.

Photo by Artur Dancs

A villa előtt a pálmafák ligetének árnyékában hűsölve, a lábamra olykor pajkosan felfutó kellemes tengervíz simogatásában, számba vettem a parton szétszórt kókuszdiókat, egy távoli vihar partra sodort megkésett jelzéseit, és a ladikot is a vizen lengedezve odébb egy cölöphöz erősítve. Gondolom, az a fiatal pár evezett ide vele, akik a homokdűnén elterülve pihegtek egymés fülébe romantikusan a fodrozó parton az eget és rajta a torony fekete tetejét kémlelve. A villáról Olaszország jut eszembe, és örömutazásaim legszebbje. A szirtre épült, tengerre néző villák B-ben, a riviérán. Az Elioék háza, ahonnan, ha lusta az ember kinyitni a kiskaput, azt átugorva is, és leszaladva a lépcsőkön is, máris a kavicsos tengerpart fövenyén találja magát. És boldog. Csak így egyszerűen. Mert egy ilyen édenligetben, mint ez is, milyen ellenvetés jöhetne szóba a boldogsággal szemben? És miközben az örömutazás fogalmát igyekszem magamban megfogalmazni, s majd abba a képletbe saját életemet s annak utazásait beleilleszteni, jut eszembe anyámat felhívni telefonon. Egy szülőnek joga van tudni róla, ha a gyermeke boldog. Sokmindenhez joga van, de ehhez különösképpen. És anyám tudja amúgy is, hogy boldog vagyok. Ez csak egy olyan ráadás boldogság, mint egy kis összekacsintás egy olyan boldogsággal kapcsolatosan, amit volt alkalmunk együtt is megtapasztalni itt. Hisz olyan nagyon szereti ő is a tengert, a napsugarat és a pálmafás békét. Mondom a világítótornyot, és kérdez, hogy ez meg az hogy is van, meg hogy amaz ott van-e még, ahol ő tudta. És hogy a lábmosó csapot megjavították-e már szeptember óta, mert biztos, hogy azóta munkált benne ez a nemtetszés, hogy akkor valamilyen oknál fogva ebben hiányosságot szenvedtünk. És akkor, mintegy végszóként odaszól:

– Ha megjártad magad, majd menj be az ír kocsmába.

Photo by Artur Dancs

Szülő csak nagyon ritka esetben noszogtatja a gyermekét, hogy kocsmába járkáljon. Amit azonban anyám mondott, az pontosan a boldogságról szólt, s arról, hogy anyám tudja a nem mesés részecskéit is az életemnek, a ki nem aludt órákat és a megtett mérföldezreket is, tudja az áldozatokat is. És főleg tudja, mennyire jó a szték mindenkoron is, de egy kiadós sétát követően egy teleutazott időszak záróakkordjaként, mindenképpen. És aztán könnyű lesz az álmom, ígérte. Mint a könyv, ami ott lapult a zsákomban, mint az ezekre a napokra szóló olvasmányom. Harmincötév távolságából belecsúszva az elülső zsebbe ott volt nekem Sütő. Ez azonban már egy másik mese része. Most elég ennyi utazással a sztékvacsorára összpontosítani. Benyitottam a pub nyikorgó faajtaját, kellemesen hűvös volt benn. Karácsonyi díszek fényelegtek körös-körül. Középen, mint egy sziget, a bár. Estére már szállingóztak a vendégek. Jobbára a környékbeliek, nem annyira turista környék ez, mint lenn Lauderdale Beachen. Talán emiatt is szeretek felutazni eddig, akár egy vacsoráért is. A színpad még üres a sarokban, de jelzi, hogy később még nagy élet ígérkezik ott, akár táncos mulatsággal is számolni lehet. Valakinek épp most visznek ki egy hatalmas adag rántotthalat sültkrumplival és káposztasalátával. Meg barnasört. A bárpult feletti tévén sportcsatorna, valami meccs megy hang nélkül, szemközt a falon meg a Fox News – szintén némán. Azaz egy más világ. New Yorkhoz képest, meg az egész világcirkuszhoz képest is más ez a világ. Egy olyan, ahol hang nélkül Fox News megy a háttérben a vacsorához, és a legkevésbé sem izgága emberek értekeznek halk morajlással az asztalok fölött, de az sem ritka, hogy összefolynak a beszélgetések, amikor egyik asztaltól a másikhoz átkérdeznek egyet, vagy, amikor a bárpult mögül a – valószínüleg tulajdonos – hölgy be nem kapcsolódik egyik vagy másik beszélgetés fonalába. Engem is megkérdez, mikor az étlapot kihozza, jártam-e már itt, mert mintha… Mondom, igen, nem is egyszer. És szinte ahhoz az asztalhoz telepszek le, ahol anyuval szoktunk vacsorázni, de gyorsan rájövök, hogy nagy illetlenség lenne egymagamban a négyszemélyre is alkalmas helyet elfoglalnom, amikor a bárnál is kényelmesen lehetek. És gyorsan hozzáteszem, miközben az étellapot összecsukom, jelezve, hogy arra semmi szükség nincs – New York-i bélszínt kérek alaposan átsütve sült krumplival és egy pohár pinot grigioval. Egyebet kérek-e mellé? S mondom, Béarnaise mártás tetézhetné az élményeimet, és az asszony hűségesen helyesel, hogy az biztos, teljesen igaz is, ebben semmiképp nem kelne vitára velem. Ám azzal mégsem szolgálhat.

Photo by Artur Dancs

Mire megvacsorázom, el kell egy második pohár szürkebarátot is költenem, hogy kikerekedjen a dolog, a helyiség is rendben megtelik, nem sok híja van a táncos mulatásnak. Hacsak a zenekar nem. De azt én már nem várhatom meg, olyan erővel tör rám az egész elmúlóban lévő nap, s az, hogy a másnapot, mint téli szabadságom első teljes napját holnap frissen kell majd kezdenem. Visszaérve Lauderdale Beachre, mégis kiülök még egy utolsó pohár gyöngyözően hűs olasz grigio mellett a Patio teraszára az ajtóm elé a pálmafák esti suttogását hallgatni az utca végéből sustorgó tenger ütemén. Mert ez ebben a lényeg.

Elio és Oliver nyomában – valahol Észak-Olaszországban (12)


 

Maurizio gesztusa

Az óváros templomából, San Giacomo harangtornya alatt a Piazza del Popolo felől leszivárogtam ismét a tengerre néző piazzettára, a Di Amicis térre. Ez az egzotikus növényekkel sűrűn benőtt park a magasváros tövében többféle néven is ismert azok körében, akik otthonosan mozognak Bordigherában. Egyik ilyen neve a Cape Pineta, akár botanikus kertté is nyilváníthatnák, százéves fikuszok, olajfák, ciprusok, datolyapálmák sűrű dzsungele nőtte be a szépen rendben tartott sétányok közt meghúzódó parkot. Legjellegzetesebb példányai a norfolki fenyők, amelyek eredetileg Új Zéland és Új Kaledónia csendes-óceáni vidékeiről kerültek ide, és lettek honossá a mediterrán térségben is.

Photo by Artur Dancs

Cape Pineta

A tengeri szellő csavargott a fák között, a Piave emlékműnél idős emberek üldögéltek a késő délutáni beszűrődő napsütésben. Eszembejut, ami Elionak is átvillant a fejében, hogy talán egykori bajtársukra vagy felmenőikre emlékeznek a kőtábla névsora előtt, majd nekem is, mint Elionak, eszembe jut, ez lehetetlen, hiszen ahhoz, hogy bármelyiket is ismerd az ott felsoroltak közül, ma már legalább száz-százhúsz évesnek kellene lenned. Talán csak kegyeletüket róják le a hősöknek, akik épp nagyapáik, dédapáik is lehettek. Ebből az időtávlatból már semmi és senki sem fáj annyira. Lehet, huszon-harminc év még átment némi fájdalmat korábbi veszteségeinkből, de száz semmiképp. Száz év tompa emlékezést idézhet elő bennünk, semmi többet, tiszteletteljes elmélkedést a múltról. Ez már nem fáj. Legalábbis nem úgy fáj.

Photo by Artur Dancs

Délután a Piave emlékműnél

Délelőtti elragadtatásomban, hogy sikerült felkutatnom a piazzettát, nem adtam magamnak sok időt felfedezni azt részleteiben, és mielőtt elindultam volna lefelé a tengerpartra, kimentem ismét a Sant’Ampelio templom feletti kilátóteraszra. A helyiek Marabuttonak emlegetik, ami a muzulmán világból kölcsönzött szó, talán a lőporraktár különleges alakja miatt. A terasz magasan a tenger fölött éppen a csücsökre néz, ahol a városvédő szent kápolnája van szemközt, és balról ellát San Remo magasságaiig és a riviéra távolabbi öbléig, Genováig, amennyiben ezt az idő megengedi. És ezen a délutánon megengedte, tudhatta nekem most nincs ennél több időm. Ha jobbra fordultam, nem csak Monacóig, hanem az ilyen derűs délutánokon Nizzáig is ellátni. El tudtam volna képzelni ezt a látványt életem hátralevő részére. Előbb ezt nem mertem magamnak sem bevallani, de aztán a barátaimnak egy üzenetben megírtam a titkot. A tenger fodrozó, magas hullámokban tornyosuló csipkékkel csapkodta a délutáni nap áztatta sziklákat és odébb, a Garnier villa alatt ritmusra ringatta a kikötőbe zárt jachtokat, szellője pedig a megannyi nemzet lobogóját ugyanolyan rakoncátlansággal lobogtatta felettük. A marabuttón három ágyú őrzi a várost. Nemrég állították vissza őket a helyre, ahol a kalózkorszak idején a várost védték. Nevük is van, és a helyiek nagy tisztelettel emlegetik őket: Butafoegu, Tiralogni és Cagastrasse.

Photo by Artur Dancs

Marabutto

Tudtam, hogy az esti órákban egyszer még feljövök majd ide és az óvárosba, a napnyugtára inkább a tengerparton szerettem volna lenni. A kanyargós lépcsőkön Sant’Ampelio templomához ereszkedtem le, és onnan le a tengerparti sétányra. A Lungomare Argentina Evita Perón tiszteletére kapta a nevét, aki 1947-ben, a háborút követően kis reményt hozott a tengerparti kisvárosba, amikor júliusban felavatta a riviéra leghosszabb tengerparti promenádját, hogy az élet a háborús évek után visszatér majd a régi kerékvágásba. A promenád két kilométer hosszan terül el Sant’Ampelio kápolnájától Vallecrossiáig a kékvizű tenger és a vasúti sínpár között mediterrán fenyőkkel szegélyezve. A sétányra nyílnak Bordighera tengerparti szállodái. Amikor leértem, alkonyodott, a szállodák a promenádra nyíló kijáratain a vendégek sorra csordogáltak ki a sétányra. Voltak, akik a kavicsos tengerpartra mentek le egyenesen, mások a tengerre nyíló teraszokon kerestek helyet maguknak vacsora vagy csak egy hűs koraesti rosé reményében. Voltak azonban, akik sétálni indultak. Én is azt terveztem, végigsétálok a promenádon, de a vasútállomással párhuzamos barettóhoz érkezve, nem tudtam ellenállni egy kis helyi szürkebarátnak.

Mondtam is a pultos, széles mosolyú fiúnak, hogy micsoda meglepetés számomra szembe menni itt az East Village-ben heti rendszerességgel vásárolt kedvenc borommal, a Ruffinoval. Mondja, hogy nem meglepő, mert erről a vidékről származó borok ezek, és ha akarom, felidézi bennem a New York-i esti borozgatásaimat. Mondom, én nem azokra akarok most emlékezni, hanem ezt itt megélni – és körbemutattam – ugyanazzal – és a borra mutattam.

Photo by Artur Dancs

Kérdi rosé formájában jöjjön-e a „megélés” vagy szürkebarát legyen a társam. Mondom, maradjunk a fehérbor mellett. Helyesli döntésemet, és mondja, hogy én csak nézzem ki a magamnak leginkább megfelelő asztalt a helyzet megéléséhez, és ő majd Maurizióval elintézi, hogy a bort majd odarendezze nekem egy kis kancsóban. Kancsóban? – kérdem felderülve a pompás ötleten. Kancsóban. Bízzam csak magam rájuk, rá és Maurizióra. Úgy beszélt nekem Maurizióról, mintha ismernem kellene. Elhelyezkedtem a tengerhez legközelebb eső asztalnál. A környező asztaloknál helyi fiatalok illogattak kisebb-nagyobb társaságban. Beszélgetésfoszlányok, nevetgélések szűrődtek át innen-onnan a koraesti tengeri szellő susogásában. A kavicsos parton nem sokan jártak, egy-két kagylógyűjtő vagy romantikázó pár a távolban. A hullámok változatos erővel és sistergéssel csapódtak a partra. Közben megérkezett a nagyon fiatal, csillagszemű, sovány fiú, aki addig a másik asztalnál, a nagy társaság körében komédiázott, és akivel már váltottam pár szót, azaz próbáltam, amikor a baretto teraszára léptem imént. Angolul kérdeztem, hogy pultnál szolgálnak-e ki vagy bízzam inkább rá. De csak megvonta a vállát:

– Che ne so… – és a bárpultos felé intett.

Most letette a boros kancsót az asztalra. Ő lehet, hát Maurizio, aki nem beszél angolul ugyan, de azon túl roppant kedves és készséges. Korábbi parolázásunkból a pultos fiú azt gondolhatta, mi már korábban lebratyiztunk, és ezért engedett át engem olyan proaktívan Maurizio gondoskodásának. Emez meg gondoskodott is rólam. Letette a bort a kancsóval, a poharat. Majd töltött. Valamit mondott olaszul, és visszament a bárhoz. Amikor visszatért, egyik kezében egy tál mogyorót, a másikban sósperecet hozott. Mosolygott, és mint szövetségesek közt, rámkacsintott:

– Giovanni küldi

Odanéztem, a széles mosolyú pultossal találkozott a tekintetem, megemeltem a teli poharamat irányába, ő visszaintett, Mauriziónak pedig megköszöntem egy szép borravaló kíséretében.

– Pillanat, visszaadok – hebegte.

Intettem, tartsa meg. Meglepetten mosolygott, és megköszönte. Nem mondott semmit, hanem egy jellegzetes kézmozdulattal biztosított afelől, hogy ha bármire szükségem lenne a tengerparti megélésem közepette, akkor a legjobb a kezekben vagyok itt, csak jelezzem.

A pohár fala gyöngyözött a párás tengerparti nyárestében a jól behűtött fehérbortól. Beleszippantottam, és elmerültem gondolataimban. Alig volt teljes huszonnégy órája, hogy pár méterrel fennebb, a rózsaszínű állomás peronjára léptem az intercityről, és mégis  úgy éreztem, mintha Bordighera mindig is életem része lett volna. Valahol a távolban Ventimiglia felé sejteni véltem a tengerbe nyúló nagy sziklát, a helyet, ahol Oliver és Vimini harminc éve a napsütötte nyári délutánokon és alkonyokon az élet nagyon fontos dolgairól, barátságról beszélgetett hosszan a szikla tetejére kuporodva felhúzott térdeiken pihentetve állukat a távolba bámulva. És ahol Elio Marziával randizott nyáréjszakán, ahová délutánonként fürdeni jártak a szomszéd fiatalokal és a villa vendégeivel, akik ebéd utáni ejtőzésük közben jónéven vették, ha valaki felvetette, le kellene menni a partra. Nem , mert magában nem tudott volna bárki lemenni, hanem mert valakinek meg kell törnie a sziesztával járó, lustasággal vegyült ernyedtséget ilyen fülledt nyári délutánokon, hogy lendületbe hozza a társaságot.

Photo by Artur Dancs

Villa a tengerparti szirten

A sziklás öblöt, ahol Elio és Oliver utoljára úszott együtt azon az augusztusi hajnalon, mielőtt Oliver visszautazott volna New Yorkba. A tengerpartról a hegyoldalba emeltem a tekintetem. A hegyoldalon sorakozó villák tegnap még csak ismeretlen szép épületek voltak, a pazar panoráma része. Ma már személyes ismerőseim. Az alkonyati párában alig kivehetően ott a Torre dei Mostaccini és mellette a Forbes villa, ahol, ma már tudom, Monet kilátója van, a sárgavirágos titkos hely a meredek falú patakkal, ahonnan egy horzsolást hoztam a térdemen emlékül. Ó, és eszembe is jut az alkaromon a seb. Reggel kicsit még vérzett. Ezt a múlt éjszaka szereztem az óvárosban a várfal boltíves ablakába kikapaszkodva a telihold fényében a vadrózsabokrok között. Micsoda szép emlékek!

– Ehi, Maurizio! – intettem a csillagszeműnek, aki a barátaival, a nagy társasággal szórakozott a másik asztalnál – posso avere un altro, per favore? – mutattam a kancsóra, amelyik valami rejtélyes módon erősen megüresedett előttem.

Amikor kihozta, és töltött, a pohár ismét bepárásodott. Ugyanúgy fizettem, mint előbb. És ő ugyanúgy azonnal a visszajáró után nyúlt zsebébe. Én pedig ugyanúgy intettem, tartsa meg. Meglepetten és zavartan nevetett, nem tudtam pontosan, miért, talán nincsenek ezek a nyári suhancok a borravalóhoz szoktatva itt a kis barettoban, mindenesetre tisztelettel megköszönte, és a ugyanazzal a kézmozdulattal biztosított afelől, hogy bármiben lenne szükségem rá, ő ott lesz nekem valahol a szomszéd asztaltársaságnál, a barátai közt. El is neveztem ezt magamban somolyogva Maurizio gesztusának. Mert rájöttem, a dolgok, amiknek nevet adunk, sokkal tovább élnek bennünk, mint azok, amelyeket sehogy sem hívunk. És ezt a gesztust én el akartam tenni a riviérai emlékeim közé.

Photo by Artur Dancs

Elmélkedések egy pinot grigio felett

Az újabb adag bor és újabb adag elmélkedést követően elindultam felkutatni a Lungomare Argentina másik végét. Az esti vonatok egyike éppen elrobogott mellettem a ciprusfák sorának másik oldalán. Az összecsukott napernyők tarka mezején leugrottam a promenádról a vízpartra. Köveket szedtem, cirkásokat. Megmártottam a lábam a vízben, hogy az óceánok után a Földközi-tenger is megsimogasson. A köveken fájdalmas volt edzetlen talpakkal járnom, visszavettem a cipőmet, és visszasétáltam a promenádra. A padokon itt is, ott is emberek ültek, néhol gyermekek játszottak. Az egyik fontanillánál megtöltöttem a vizespalackomat, és az arcomra is locsoltam egy kis hideg vizet, hogy felfrissüljek. A tengerre nyíló teraszokon mind nagyobb számban verődtek össze társaságok. Mellettem görkocsolyázók suhantak el, és néha egy-egy kerékpáros is. Vallecrossiánál a promenád véget ér. A Trocadero összehúzott színes napernyőit elhagyva, melyek, mint hatalmas piros-fehér és kék-sárga alvó denevérek ingadoztak az esti szellőben, kitekintettem a korlátra támaszkodva a francia Alpok felé, valahol látni lehetett a folyót, amelyik Ventimiglia előtt ömlik a tengerbe. Fenn a hegyen narancssárga fátyolba burkolózva sorakoztak a villák, a hegyi utakon a távolban az autók csak matató bogaraknak látszottak.

Photo by Artur Dancs

A könyvesbolt

A baretto előtti aluljárón keresztül mentem át a sínpár alatt az állomás előtti térre, hogy onnan felugorjak a lakásba. A baretto terasza jócskán megtelt vendégekkel, Maurizio sem komédiázott a barátaival, hanem gyors egymásutánban fogadta a vendégeket a bejáratnál. A pult felett akkor vettem észre a feliratot, amely tanusította, hogy a baretto, biza már 1960 óta fogadja a vendégeket ezen a helyen a promenádon.

Nem volt kedvem vendéglőbe menni aznap este, sokkal inkább arra szerettem volna a megmaradt pár órát használni, hogy több időt töltsek Bordigherával. Könnyű harapnivalót raktam ki a tányérra és egy pohár proseccóval kiültem az erkélyre. Sötétedett, a domboldal korábban még narancsszínben fürdő lejtője a villákkal, pálmákkal és utakkal is mind inkább beleveszett a sötétségbe, csak az emitt-amott felvillanó fények jelezték a mozgást és az életet. A magasban az óváros homályából a megvilágított harangláb, mint világítótorony mélázott békésen a városra. Alig vártam, hogy ismét fenn legyek, és magam is onnan nézzek szét ma este még egyszer, utoljára. A megmaradt proseccót jégkockákra töltve egy fedeles pohárban magamhoz vettem néhány sárgabarack társaságában, és felkapaszkodtam a meredek úton a Garibaldi tér mögött. Aznap volt az teljes telihold, a sápadtszínű korong ott kergetőzött velem a távoli tenger víztükrén, mikor a piazzettára, majd onnan a Marabuttora kiértem. Kellemes, sós illatú nyáreste volt, kabócák, tücskök zenéltek a közelgő június, de az idén sokkal korábban beköszöntött forró nyár tiszteletére is. Kiültem a kilátó szélére a kőre, a távoli városok fényeinek sziporkázásába merültem, felettem a hold őrködött a tenger felett, amelynek távoli suhogása, a sziklákkal való barátságos incselkedése, mint természetes zenei aláfestés szűrődött fel. Egy távoli terasz mulatozó társaságának a harsány kacajait is időnként megmozgatta az esti szellő, és mindez elvegyült a mediterrán fenyők és datolyapálmák sustorgásával.

Photo by Artur Dancs

Bordighera holdsugárban

Odalenn, a domb alól nyíló alagútból a Nizza felé robogó vonat zaja törte meg a csendet egy percig, az expressz lehetett, nem állt meg az állomásnál. Amikor újra látni véltem, már távol, Vallecrossia felé járt, a zaja csak távoli halk kattogásként járt vissza Oliver sziklájától. Az eredeti vasútvonalat 1857-ben kezdték megépíteni egy grandiózus terv alapján a Liguriai Riviéra mentén Genova és Nizza között, és 1872-ben az egysínpáros vonal már működött is. Mivel akkoriban a személy- és áruszállítás jelentős része még a vízi útvonalakon történt, a vasút elsősorban a királyság politikai érdekeit és főleg a katonai szempontokat tartotta szem előtt. Csakhamar kiderült, hogy ahhoz, hogy teljes értékű közlekedési útvonallá váljon, legalább megduplázni szükséges a már elkészült vonalat. Az első vonal teljes egészében a tengerpart fölött vonult a szirteken, roppant bonyolult kihívás volt a tervezők részére a második sínpár megtervezése, sok helyen erre nem is volt lehetőség. Éppen ezért a később készült kettős sínpár már nem fut mindenütt a tengerparton, és nagyon sok alagúttal tették járhatóvá az új útvonalat, így például Monacoban és a mai francia területek egy részén, valamint Bordigherától, éppen az óváros alatti alagúttól kezdődően San Remon át Andoráig, és kisebb megszakításokkal tulajdonképpen Genoiváig is a hegyek belsejében halad a vasút. Az elhagyatott külső vasútvonalakról Aciman is említést tesz a könyvben, amikor Oliver érkeztekor, a tengerpartra ereszkedve a szirten fekvő villából Elio megmutatja neki az elárvult vasúti síneket és a cigányok által belakott Savoyai címeres egykori királyi vasúti kocsikat. Aztán, amikor húsz év múlva Oliver viszzatér Bordigherába, ismét szóba kerülnek a vasúti kocsik, bár sem azokat, sem San Giacomo haranglábját nem látogatják már újra.

Photo by Artur Dancs

San Giacomo haranglábjával

A csendesen álmodozó piazzettán a külső kőszegélyre kiülve bámultam a messzeségbe, és barackmagvakat fosztottam meg fogammal az émelygős-zamatos gyümölcstől. Ilyen sósillatú, játékos szellőkkel átjárt bolond nyár lehetett az is, ami után kutatva én is ideérkeztem sok évtized távlatából. Kabócák és tücskök zenéje járta át a fülledt éjszakákat, amelyek a maguk részéről hagyták a kőkockákat kicsit kinyújtózni, hűsölni a nappali perzselő kánikulák után. Volt, ahol fel is locsolták, hogy friss levegőt lélegezzenek a kis utcákra és terekre. S ahogy a Città Alta utcai fontanillájából a macskakövek közt magának lefelé utat kereső vízér után fordultam a lejtős allén, volt az egészben valami kellemes folytonosság. Harminc évvel ezelőtti, tíz évvel ezelőtti és jelenlegi pillanatok folytonossága.

Noha mindvégig velem volt, és tájékozódás gyanánt B-ben is bele-belelapozgattam, mikor hazaértem New Yorkba feküdtem neki sokadjára is újraolvasni Aciman regényét. Úgy éreztem, legjobb, ha egy jéghideg kajszibaracknektárral kifekszem a napra a tengerparton, és újraélem az egész utazást. Elio és Oliver története és az az 1987-es nyár teljesen új színezetet kapott utazásaim során. Mindent pontosan tudtam, láttam, éreztem, tapasztaltam, így hát sokkal könnyebb volt a titkokat kihámozni és megfejteni az egészből.

Elio és Oliver története Luca Guadagnino filmbéli és André Aciman könyvbéli párhuzamos világaiban olyan bűvös tájakra juttatott el, amelyek kiaknázása és felfedezése még sok-sok mesét megér majd. A filmben Bergamoból kerülünk vissza Cremába, Moscazzanoba és Fontanile Quarantinába. A könyvben Rómából érkezik vissza a vonat B-be, azaz Bordigherába, a tüdőszínű állomásra. Elio is és Oliver is járt Bostonban és persze… New Yorkban is. Érzem, hogy nem csak Róma és Bergamo, amit még beleszövök életem útvonalterveibe, de azt is, hogy Lombardiában és Liguriában is otthon leszek immár mindenkor.

Photo by Artur Dancs

A piazzetta szegélyén

Bordigherából a délutáni órákban értem Oslóba Nizzán keresztül. A Côte d’Azur repülőtéren a francia fiú, mikor megtudta, ki vagyok, és hogy este át kell dolgoznom magam Európából Amerikába az egyik hosszútávú járaton, egy egész sort foglalt le nekem a gép végében, hogy senki se zavarjon, a kollégáim a gépen pedig egy palack friss, hideg norvég vízzel aludni küldtek, de Maurizio gesztusával jelezték, békében pihenhetek… Oslóban épp csak annyi időm volt, hogy a szállodai szobámban felfrissüljek, elcsomagoljam az emlékeimet, és egyenruhába bújva elinduljak haza New Yorkba. A késő esti gépen dolgoztam New York felé, ilyenkor az utasok, még a skandinávok is csendesebbek, pihennek, filmet néznek vacsora után egy-egy pohár ital mellett. A középső vészkijárat széles sorában egy szelídarcú, jól öltözött fiatalember dolgozott laptopján, néha bele-beleolvasott a könyvébe, ami ugyan címoldalával lefelé volt az asztalon, felismertem Aciman regényét. Vacsora után, mikor arra jártam a sötét kabinban, vettem észre egy villanásnyira, hogy a laptopon a filmnek épp azon jelenetét nézi, amikor a pályaudvaron Elio elbúcsúzik Olivertől. A fiú lecsapta a laptop tetejét, mélyet sóhajtott, és hátrahajtva a fejét a széken, a plafont bámulta. Vörös volt a szeme. Szerettem volna odamenni, és beszélni hozzá, de nem tettem, mert egyrészt szakmaiatlan lett volna, másrészt, s talán ez volt a mérvadóbb érvem, én sem örültem volna, ha bárki is hozzám szól, amikor elolvastam a könyvet vagy épp befejeztem a filmet nézni. Később, mikor ismét arra jártam, a prémium osztályról egy jól behűtött száraz fehérbort vittem magammal. A fiú a könyvet olvasta magába fordulva, fejét a kezeibe temetve, az asztalra könyökölve kényelmetlen pózban, amennyire csak egy repülőn olvasni lehet a sötét kabinban egy halovány olvasólámpa fényénél. Nem szóltam egy szót sem, letettem a poharat, megtöltöttem borral, amitől az bepárásodott. A fiú rámnézett, és mielőtt szólt volna, intettem, ne tegye. Maurizió mozdulata jutott eszembe, azaz nem is eszembe, hanem csak előjött belőlem. Azzal a gesztussal otthagytam. Elmenőben, a harmadik sor távolságából csak egy halkan súgott, elcsukló „köszönöm” ért utól. Visszapillantottam, mosolygott és a fejét csóválta meglepetten, majd visszabújt a könyvbe.

Elio és Oliver nyomában – valahol Észak-Olaszországban (11)


 

 

Monet nyomában Bordigherában

A szobám falán lógó Monet festmény, a „Bordigherai látkép” ott terült el a valóságban, a szemem előtt a maga XXI. századi  valóságában, és behúnyt szemmel is meg tudtam volna jelölni az óváros tornyát, San Giacomo haranglábját, és az Etelinda kastélyt.

Photo by Artur Dancs

A “Bordigherai látkép” a szobám falán és kajszibarack nektár

Gondoltam-e néhány hónapja, amikor kiakasztottam otthon a falra az ernyős lámpa fölé, és hosszan belemélyedtem, hogy mire rendesen kitavaszodik, személyesen is lefesthetném, ha lenne tehetségem ilyesmihez, mert éppen ott fogok állni Monet szirtjén egy verőfényes nyári délelőttön? Dehogy gondoltam én azt. Mint ahogy azt sem gondoltam, hogy harmincegy év távlatából tekintek majd le Elio titkos helyéről, és indulok le az ösvényen a sárga virágok és pálmák között a völgybe, ahogyan ők ketten tették Oliverrel a három évtizeddel korábbi tücsökciripelős nyári napon, le egészen a meredek partú patakig, s annak mentén a via Torre Mostaccini-ig, le a via Roma kereszteződéséig. Boldog voltam, és úgy éreztem, minden ami ez után történik velem Bordigherában a nap hátralevő részében, már csak ráadás lesz, ajándék. Nem mintha az eddigi élmények nem számítottak volna annak. Hirtelen visszafoghatatlan vágy kapott el, hogy lemenjek a tengerpartra. Nem ismertem magamra: mindjárt egy napja tartózkodtam az olasz riviérán, és még a tenger közelébe sem mentem! De még várt rám a Villa Mariani.

Photo by Artur Dancs

Villa Forbes

A Mariani villának, amelynek kertje az egykori Giardino Moreno egy részét öleli fel, összesen három tulajdonosa volt: Fanshawe kontesz, aki 1885-ben arra kérte Garnier mestert, építsen számára egy nyaralót a bordigherai domboldalra, majd a híres impresszionista és orientalista festőművész, Pompeo Mariani, aki 1909-ben vette meg a villát, s végül Carlo Bagnasco, művészettörténész. Utóbbi nyitott nekem kaput, amikor pontban tizenhat órakor megrángattam a régimódi kapucsengőt. Korábban érkeztem, ahogyan illik, és kivártam a megbeszélt pontos időpontot, szintén, ahogyan illik. Eszembe jutott, amit Marléne Dietrichről olvastam, hogy mennyire méltányolta, hogy Chevalier, ha látogatóba jött vacsorára, sem korábban, sem később, hanem pontban a megbeszélt időben csengetett be, addig türelmesen szobrozott a bejáratnál az Avenue Montaigne 12 előtt.

Egy fiatalosan lendületes, magas férfi állt előttem kék keskenycsíkos billowy ingben, feltűrt ingujjakkal, művésziesen vállig érő hullámos ősz hajjal. Néhány olaszul váltott mondat után angolul folytattuk. Nem tudott tökéletesen angolul, de sokkal jobban, mint én olaszul. És a világért sem szerettem volna, ha bármilyen lényeges információt amiatt szalasztok el, mert nem értem pontosan az olasz nyelvet.

Photo by Artur Dancs

Villa Mariani

A villa nem hivalkodó, de pazar eleganciával néz a ez egykori Giardini Moreno magaslatairól a riviérára. Az emeleti kilátóteraszra vezetett signore Bagnasco, aki rutinos idegenvezető benyomását keltette bennem. Noha tisztában voltam vele, milyen sokan megfordulnak birtokán, azt éreztem, ha ezredszer is ismétli ugyanazt el most nekem, ugyanolyan lelkesedéssel és művészi hévvel szól Marianiról, Monet-ról, festményekről, a művészetről, Bordigheráról, történelemről, a hírességekről, akiknek a neve így vagy amúgy kapcsolódik a helyhez, amelynek kiváltságos látogatója éppen magam voltam abban a pillanatban. A teraszon máris egy Pompeo Mariani festmény elevenedett meg előttem, az alsó-város a templomtoronnyal, a tengerpart lehetetlen kékje az őt szántó háromszögű vitorlákkal, mint fehér cápauszonyokkal, amelyek hol az eget, hol a vizet szántják, nem is tudni pontosan. És a vasút vonalát jelezve a mediterrán fenyősor közel a parthoz, alattunk közvetlenül pedig a villák hullámzó ívben a domboldalon, a királynő egykori nyaralója, szállodák és pálmafa, rengeteg pálmafa. S hogy alátámassza a tényt a festménnyel kapcsolatban, a reprodukcióra mutatott, ami állványra állítva egyik sarokban állt a hatalmas terasz szegletében. Micsoda korokat élhetett meg ez az erkély, micsoda gazdag társadalmi élet nyomait és titkait őrzi ez a kilátó, futott át rajtam, és mintha olvasta volna gondolataimat, Bagnasco reprodukált fekete-fehér fotókat hozott elő bentről Mariani mesterről, családjáról és barátaikról, akikkel ugyanannak a kilátóterasznak a lenyűgöző panorámáját élvezték, amelyhez most nekem volt különös szerencsém.

Photo by Artur Dancs

Ennek az eredetije Szentpéterváron van a Hermitage-ban

– No, de eredjünk Monet nyomába – mondta, és intett, kövessem a kertbe.

Mondom, én már egy ideje megeredtem, és gyorsan elmeséltem, hogyan kerültem Armie Hammer dédapjának privát kollekciójának jóvoltából szemtől-szembe Monet festményével Los Angelesben, és hogy én is tanusítsam mondandómat, előkerestem a fotót, amelyen a „Bordigherai látkép” előtt feszítek Westwood Village-ben, a látkép, amelyet ma délelőtt személyesen is felfedezhettem odafenn a Monet’s Berm magaslatain, Elio titkos helyén. Bagnasco egy pillantra megtorpant, megállt lefelé menet a lépcsőn, és rámnézett. Azt hiszem, addig csak valami felszínes amerikai turistának nézett, aki jött, mert írta a Tripadvisor, kipipálja ezt is a listáról, és elmegy ebédelni valami jóféle vendéglőbe. Megnézte a fotót, és elismerően csettintett, hogy ez igen! Ez bizony AZ a festmény! Nagyítsam csak ki a telefonon. Kinagyítottam. Éreztem, hogy ez az én pillanatom, és ha már mindketten a telefonom képernyőjét bámultuk a Mariani villa teraszán, a rutinos tour pedig egy pillanatra megszakadt, hirtelen átgördítettem a másik fotómra a párizsi D’Orsay múzeumból, a „Villák Bordigherában” előtt pózolva. És belekapaszkodva egy korábbi mondatába, amelyben elmondta a villa történetét Garnier mester nevét emlegetve,  jeleztem, hogy ittlétem alatt – azaz még aznap – el szeretnék a Garnier villába is jutni, ahol, ugye az a bizonyos festmény készült.

Photo by Artur Dancs

Villa Garnier

– A Garnier villába ma nem mehet be, mert csak pénteken nyitják meg a látogatóknak, de ha a festmény valódi helyszíne érdekli, akkor kijavítanám engedelmével… – és visszalépett a teraszra, és odaintett, tekintsek le.

– Az Etelinda. Oda menjen. Az a festmény ugyanis ott készült, nem a Garnier villában.

Ebben a pillanatban állt össze bennem a kép, hogy a megtévesztésig hasonló Garnier paloták – amelyek történetéről szólva elmondtam, mitől lettek olyan egyformák – engem is összezavartak. Éreztem, Bagnasco is örült, hogy – ha nem is magasan képzett műszakértő vagyok – megszállottan kutatok azon történetek iránt, amelyek számomra fontosak, és ebben rokonlélekre lelt bennem, de bennem az öröm még nagyobb volt, hogy újabb számomra fontos dolog került máris a helyére bennem vendéglátóm jóvoltából.

– És ha már úgyis fel-alá jár a világban – vette át életem ritmusát kedélyesen Bagnasco – és persze, ha van lehetősége rá, menjen el Kaliforniában Santa Barbarába is, annak a festménynek, amit Párizsban látott, a másik változata ugyanis ott van – és egy fényképes dokumentumot húzott elő ennek igazolására.

Mint később kiderítettem, Potsdamban tavaly a „Bordigherai villák” egy harmadik változatát is kiállították, amelyet az Etelinda másik oldaláról festett Monet, háttérben a Città Alta-val, Bordighera óvárosával, és a „Via Romana” című alkotás is jelen volt azon a tárlaton Németországban.

Claude Monet: Villák Bordigherában

A kertben egy padon egy asszony és két középkorú férfi ücsörgött, beszélgettek, a ház személyzetéhez tartozhattak, és épp a délutáni pihenőjük utáni percekben kaptam el őket, amikor a házigazdával átvágtunk a pálmafákkal és olajfákkal sűrűn benőtt kerten. Utóbbi csak odabiccentett a padon ülőkre, mint aki tudomást vesz a jelenlévőkről, de különösebben nem foglalkoztatja, hisz mindenki tudja a házban, mi a dolga. Állványokra erősített festmény-reprodukciók jelezték, melyik Monet remekmű a kertnek melyik szegletéből készült 1884 nyarán.

Photo by Artur Dancs

Veduta di Ventimiglia

– Amikor még nem állt a villa, innen, ebből a szögből festette a „Ventimigliai látképet”, ott látszik az a hegycsúcs a francia Alpokból, ami a festményen is, mutatott Bagnasco a villa mögötti panorámára, amit ma már nem csak az épület, de a magasra nőtt fák is jócskán eltakartak. Az most Skóciában van, Glasgowban őrzik – és épp csak megforfult, máris mutatta a következőt a reggeli fényben festett „Giardino a Bordighera” címűt, amelyet megnézni a Hermitage-ba kellene látogatnom Szentpéterváron.

Photo by Artur Dancs

“Giardino a Bordighera” egy mai fényképen

– Ez az olajfa itt ötszáz éves – büszkélkedett nemzetközileg is méltán híres növényével házigazdám, aki majd egy száztíz éves fikuszra is felhívta a figyelmem, miközben lennebb haladva a kertben leplezetlen elragadtatással állt meg a kacskaringós olajfa mellett, és előhúzta Monet képének reprodukcióját „A tanulmány az olajfákról” címűt.  Elmondhatatlan megilletődöttséggel töltött el, ahogyan szó szerint Monet nyomdokaiban lépdeltem a világ egyik leghíresebb kertjében „privát” vendégként. Elmeséltem, mennyire összezavarodtam a szirtről készült festménnyel is, amíg a Hammer család birtokában végül felfedezett változatot Los Angelesben megtaláltam. És elmondtam, hogy a kutatások során egy hasonló, másik kép is került, a „Bordighera”, amelyik Chicagoban van kiállítva jelenleg, s amin az összehajló fák kissé eltakarják a szabad kilátást az óvárosra és a tengerre, nem úgy, mint a festményen, amelyik ilyen hosszú, szép és tanulságos útra küldött engem hónapokkal ezelőtt.

Photo by Artur Dancs

Monet olajfájánál Carlo Bagnascoval

– Óh, valóban tévedés lenne azt hinni, hogy a kettő ugyanaz a festmény. Az a chicagoi festmény ugyanis nem a Torre dei Mostaccinin készült, ott csak a maga által kutatott „Bordigherai látkép”, hanem itt, felettünk, a via dei Colli Belvedere del Carillon kilátójáról. Ugyanonnan festette a „Pálmafák Bordigherában” címűt is, amit maga otthon, New Yorkban meg is nézhet a Metropolitanben.

Alig bírtam jegyezni a rengeteg értékes információt, és siettem hozzátenni, hogy a Belvederen ma is és az éjszaka is jártam fenn, amikor a fiatalokkal futottam ott össze, mintha ez valamennyire is számított volna vendéglátómnak.

– Ha Sassoba nem is megy ma már ki – nézett az órájára Bagnasco – a Monet Parkot mindenképp ejtse útjába lenn, a via Rómán, onnan festette a „Moreno kert” című képét, és ha Floridában megfordul, West Palm Beach-en meg is nézheti az eredetit is.

A Monet Parkban első este is jártam, és idejövetelem előtt is visszatértem még egy kis tájékozódás végett. Azt azonban nem tudtam, hogy az a festmény meg oly közel van éves floridai vakációim helyszínéhez. A házigazda most a kert lentebbi oldalában álló másik épület felé vezetett a dzsungeles ösvényeken át folyamatos magyarázatok kíséretében. Mazzucottelli kovácsoltvas munkáira hívta fel figyelmemet a kerti lámpaoszlopon, az épület erkélyén, és elmondta, ha megfordulok Milánóban majd, nem lesz legalább ismeretlen számomra, hisz a város patinás épületeinek jelentős része őrzi a vasfaragó mester munkájának nyomait.

Photo by Artur Dancs

Mazzucottelli lámpája a kertben

– La Specola! – invitált be az épületbe signore Bagnasco. Mint kiderült, ez Pompeo Mariani alkotóműhelye volt, remekműveinek nagy része itt látta meg a napvilágot. A napvilágot, amely jól megtervezett módon és napszakban juthatott a műterembe. Mariani ugyanis a műhely építtetésénél azt a nagyon fontos szempontot is szem előtt tartotta, hogy  a festéshez a legmegfelelőbb az északi és déli oldalról, valamint a fentről érkező természetes fény. Éppen ezért a Specola hatalmas ablakai is eszerint készültek a tetőre, északra illetve a déli oldalra.  A műteremben festőállványok és paletták mellett ezerszám ereklyék, emléktárgyak, értékes gyűjtemény- és ajándéktárgyak sorakoztak művészi rendetlenségben. És bármelyik apró darabra mutathattam, Bagnasco mester máris készségesen elmondta az ahhoz a tárgyhoz fűződő történetet. Találtam itt elismerő okleveleket a különféle világkiállításokról, a mester személyes utazókofferját rajta a névkártyával, Arturo Toscanini személyes ajándékát a mesternek, és a karzat fölül lelógatva az olasz királyi zászló sem kerülhette el a figyelmemet.

Photo by Artur Dancs

La Specola

– Ja igen. Az akkor lett felhúzva, amikor I Umberto királyunk itt járt a királynéval látogatóban Mariani mesternél… – a királyi család látogatását olyan elegáns közömbösséggel mondta a sok híres festő és befolyásos ember látogatásainak elősorolása közben, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az ember zűrzavaros dolgozószobáját olykor fel-felkeresi egy-egy trónon lévő királyi pár.

Photo by Artur Dancs

Az olasz királyi család látogatásának nyomai

Egy anekdota is kötődik a házhoz és Mariani szívélyes barátságához a királyi családdal. Egy ízben Margit királyné bordigherai nyaralása idején bejelentés nélkül talált érkezni, hogy a férjéről készült portré ürügyén Mariani mesternek elismerését személyesen fejezze ki. A művész azonban épp festett, és kis türelmet kért. A munka hevében azonban annyira elmerült, hogy a legenda szerint Savoyai Margit talán tíz percig is állt az ajtó előtt bebocsátásra várva. Azóta Pompeo Marianit úgy emlegetik, mint az egyetlen olasz, aki megvárakoztatta a királynét.

– Maga is fest? – kérdeztem a tárlatvezetés hevében élénken gesztikuláló Bagnascot.

– Dehogyis. Én csak a szakértőjük vagyok, művészettörténész.

Szakértőnek azonban éppen eléggé eltökélt rajongó, ha megvásárolta a villát és mindmáig őrzi és ápolja Mariani hagyatékát.

Photo by Artur Dancs

Én csak kutatom őket…

– Jól nézze ezt meg, a világon már csak tíz érintetlen alkotóműhely maradt fenn a XIX. századból, ez azok közül az egyik.

Hozzáteszi, nagyon sok szakember jön látogatni, történészek, múzeumok igazgatói, kultúrális intézmények vezetői a világ minden tájáról. A házból kilépve a homlokzatba beépített márványoszlopra mutat, és mondja, hogy az a milánói dóm egy darabja, amit az olaszok elismerésük és tiszteletük jeléül ajándékoztak Mariani mesternek.

Photo by Artur Dancs

A Duomo di Milano egy darabkája Pompeo Mariani tiszteletére

A kapu felé sétálva ismét találkoztam a padon eszmecserét folytató társasággal, búcsút intettem nekik, és megköszönve a kitüntetett vendéglátást, Carlo Bagnascotól is elbúcsúztam.

– Ha az óvároson keresztül megy vissza le a városba, mindenképp nézzen be a templomba a piazzettán, ha eddig nem tette. Remekmű! A nagy csillár, ami az oltár fölött függ, Margherita királynénk ajándéka… – búcsúzott a maga módján a házigazda, mikor a kapuhoz kísért.

Photo by Artur Dancs

Pihenő a templomban

A fákról fürtökben lógó mandarinokon aranyszínűen visszatekintő késő délutáni nap mintha jelezni próbálta volna, hogy rohamosan fogynak perceim, amelyeket Bordigherában tölthetek. Ami viszont végtelen nyugalommal töltött el, hogy egyetlen pillanatot sem vesztegettem el feleslegesen. Ez az alig huszonnégy óra annyi élménnyel és boldogsággal töltötte meg az életemet, hogy telhetetlenség lett volna ennél többet kívánni. Az este azonban még messze volt. Lefelé botorkálva a citrusfák és pálmák között a szűk kis macskaköves ösvényen, visszaértem az óvárosba. Az alkonyra benépesülő szellős piazzettáról egy pillanatra még beléptem a templomba.

Hálás voltam mindenért, ami velem történik.

Elio és Oliver nyomában – valahol Észak-Olaszországban (9)


 

Kajszibarack, Monet és San Giacomo

 

A barátaim tudták, miért vagyok itt, ők nem, de mások elvétve megkérdezték, mit tervezek az olasz riviérán. Hogy ne kelljen sokat magyarázkodnom, nekik mondtam:

– Kajszibarackot enni. Sok kajszibarackot. Eszpresszót inni harmatos reggelen, és a tenger korai szellősimogatásában felnézni San Giacomo haranglábjára, mikor minden félórában megkondul. Nagyokat sétálni fel a dombra, az óvárosba, vagy le a tengerparti promenádra. Kiállni a magas piazzetta szélére, és lenézni a végtelen tenger kanyarulataira.

Photo by Artur Dancs

Kajszibarack, eszpresszó és a harangláb

Ilyeneket mondtam. Monet-t meg sem említettem, mert legtöbben úgysem tudták volna, ki az. S akkor magyarázkodnom kellett volna, hogy Monet… az biza egyike a kevés franciáknak, akiket nagyon megszerettem.

– Albicocca, per favore! – kértem az eladót a mosolygó gyümölcsöktől túlcsorduló rekeszek közt. Egy kézi kiskosárba nyárszínű barackokat válogatott nekem a javából. A friss csemegével a kezemben immár útra készen álltam birtokba venni a helyet, amelyről már ideérkeztem előtt is sejtettem, életreszóló szerelmem lesz. Hogy ez később igazolást is nyert, meg sem lepett.

Eszméletlen volt nyomon követni, amint Bordighera lépésről-lépésre megnyílik előttem, mint egy csodálatos képeskönyv rengeteg mesével, titokkal és hangulatvillanással. Harminchat órám volt. Ez az este, a másnap teljes egészében és még egy kora reggel elutazásom előtt.

Photo by Artur Dancs

Bordighera

Bordighera az olasz riviéra legdélebbi pontja, Imperia tartomány része Olaszország Liguria régiójában. Liguria a nevét első jegyzett őslakosairól, a ligurokról kapta, akik Krisztus előtt hatszáz évvel élhettek a területen. Stratégiailag kiváló helyen terül el, ezért kereskedelem és turizmus szempontjából is mindig jelentős szerepet töltött be, de ugyanezen okok miatt a sorozatos kalóztámadások célpontja is volt, leginkább a mórok fosztogatták a környéket. Bonaparte idején, mivel a francia kereskedelem szempontjából is fontos környék volt, indult el komolyabb fejlődésnek, és épült ki a jelenlegi város, ami kibővítette a már létező, a XV. században a hegyre épült magas várost, ahogyan ma is nevezik: Bordighera Alta avagy az óváros. A kalóztámadásokkal szembeni védelem érdekében egy kilátótornyot is építettek a középkor második felében a magasvárosba, amit később megemelve, a XVIII. századtól haranglábnak is használnak. San Giacomo haranglábja nem csak a Monet festményeken kerül előtérbe, de ma is uralja a város kontúrját. Majolika csempékkel kirakott kupolája pazar dísze Bordighera panorámájának, nekem pedig kiváltságos helyzetem volt, hogy az erkélyemről is láthattam.

Photo by Artur Dancs

Corso Italia

A Corso Italia pálmafái alatt sétáltam fel a via Roma magasságáig barackmagvakat köpködve egy tasakba. A korzó ott ér véget, és rá merőlegesen, a tengerparttal párhuzamosan a magasban húzódik az említett látvány-út ékszerdobozokra emlékeztető villák, kastélyok és paloták girlandját felsorakoztatva az arra járók elkápráztatására. A via Roma és az alsóbb párhuzamos út közti részen valamikor a Giardini Moreno, azaz Moreno kertjei terültek el. A francia konzul, Francesco Moreno emlékét őrzi a név, aki diplomáciai karrierje mellett gazdag olivaolaj kereskedő is volt. Ők építették a ma is álló Moreno villát, és birtokolták a kertet, amelyet nem csak a mediterrán térség de a világ egyik legszebb kertjeként emlegetnek a feljegyzések.

Photo by Artur Dancs

Monet park

A kert ma már nincs meg, csak nyomaiban, apró részletekben. A híres építész, Charles Garnier azonban tesz róla számtalan feljegyzést, mint ahogyan Monet híres alkotásai közül is néhány a kertet és annak ritka botanikai példányait ábrázolja, nem beszélve az idelátogatók után maradt feljegyzésekről, amelyek egytől-egyig méltatták az egykor volt parkot. Amikor Moreno halála után felesége visszaköltözött Franciaországba, a városnak adták el a felbecsülhetetlen értékű kertet, amelybe a világ minden pontjáról gyűjtötték a növényritkaságokat, olajfákat, citrusokat, aloe, yucca és gingko biloba fákat, fikuszokat, mediterrán és kanári fenyőket, ausztrál különlegességeket. A város felszabdalta, és részletenként eladta a Moreno kertet. A nyilvánosság számára egy-egy kisebb nyilvános park erejéig megtekinthető, egyik éppen Monet nevét viseli ma.

Próbáltam belesni a magas kapuk mögé, ahol még úgy véltem, el-elcsíphetek egy-egy kis részletet az egykor volt kertből. Egyszer egy utcai kútnál is megálltam vízért. Kora este volt, de olyan fülledt nyáresti meleg telepedett a városra, hogy jobbnak láttam bespájzolni egy kis folyadékot a hosszúnak ígérkező esti sétámhoz. És jól is tettem. Akkor még nem is sejtettem, hogy milyen messze, és hány kilométer távolságra is van még a nap vége.

Photo by Artur Dancs

A Moreno kert egy maradványa

Az egyik ilyen publikus parkot elhagyva egy ismerősen csengő nevű keskeny kapaszkodó úton indultam el felfelé a via Rómáról, ez volt a via Torre Mostaccini. Korábban említést tettem róla, amikor kutatásaim során körvonalazódni látszott, hogy a Torre dei Mostaccini villa kilátótornya az a hely fenn a dombon, ahonnan Monet a „Bordigherai látkép” című festményét festette, amit Los Angelesben, (a filmben Olivert játszó) Armie Hammer dédapjának privát kollekciójában tekinthettem meg még februárban – és aminek kópiája azóta is szobám falát díszíti. Fontosnak találtam a felfedezést, ugyanis, ha úgy igaz, ahogy a világ minden pontjáról begyűjtött információk alapján kikövetkeztettem, akkor rábukkantam a helyre, amit Aciman Monet’s Berm gyanánt, azaz Monet szirtjeként emleget a könyvben, és ami egyben Elio titkos helye is. A film erről nem tesz utalást, Luca Guadagnino ugyanis a Lombardiába áttett történet szerint Elio titkos helyét is Lombardiába, az édeni forrásligethez, Fontanile Quarantinához álmodta a filmben. Mint mondottam azonban, Elio és Oliver történetének valós helyszíne mégiscsak Bordighera, és az én célom most ezeknek a helyeknek a felkutatása volt. Hogy ezáltal Monet útjait is bejártam, és elmondhatatlanul sok élménnyel lettem gazdagabb, csak a ráadás volt, és újabb olyan életreszóló élmény, ami sokak életében legtöbb, ha egyszer bekövetkezik – engem meg sorozatban értek az ilyenek.

A kertekben a narancs- és mandarinfák bőséges gyümölcsterméssel villogtak rám a kerítéseken keresztül. Eszembe jutott a kajszibarack, és azzal oltottam a szomjamat. Mikor a keskeny hegyiút elérte a Monteverde villa kapuját, a sziklára egy kötáblába faragott jelzés mutatta, hogy privát területre értem. Ezt korábban már a Google Map-es virtuális utazásaimon is mindig megtaláltam, de úgy gondoltam, valamennyi rizikót megér, ha feljebb kapaszkodom, hisz éreztem, nem járok messze a helytől, amit olyan rég keresek. Visszatekintettem egy pillanatra a völgybe, az alkonyban a tenger páratakaróba burkolódzott, és alant a város a dombokkal hullámzó panorámája, valahol a tenger, az ég és a háztetők találkozásánál pedig az ideiglenes otthonom mellett álló kistemplom, a „Szeplőtelen fogantatás” tornya kapaszkodott az ég felé a mediterrán fenyők ölelésében. Ez is Garnier munkáját dícséri, 1897-ben adták át.

Photo by Artur Dancs

Chiesa Terra Santa

Egy patakvölgy és egy magas falak mögé rejtett villasor között haladt a szűk út egy darabon, majd a villák elfogytak, és egy hídhoz érve feltekinthettem a csúcsra, ahol a Torre dei Mostaccini kastély nézett körbe tekintélye teljes fényében. A kastélyt széles távolból kerítés vette körbe, maga az épület magasan a szirt tetején volt, a városra néző oldalán, a szirt szélén ott volt a torony, azaz a torre. A hídon vörös láncra erősített figyelmeztetés állt, hogy innen aztán már semmiképp ne merészkedjen senki, így arra nem is mentem tovább, inkább felfuttattam a tekintetem a patakvölgy mentén a magasba, hogy az alkonyat félhomályában hátha kitalálhatnám, hol is van az a bizonyos szirt. Abban bizonyos voltam, hogy messze nem lehet. A megoldást kénytelen voltam másnapra hagyni, igyekeztem visszatérni a városba, még mielőtt annyira besötétedik, hogy elkeveredek itt a magánbirtokok útvesztőjében.

Photo by Artur Dancs

Torre dei Mostaccini

A város fényei kigyulladtak, mire leértem. A via Rómán felfrissítettem magam a kútnál, otthon pedig, mialatt odatettem egy üveg proseccót behűteni, ismét ruhát cseréltem egy gyors zuhanyzást követően. Már nem volt fülledt meleg kinn, csak szellős, kellemes este, mikor kiléptem a Garibaldi térre. A piazzetta lámpái halvány fényt szórtak a térre, a teraszokon pizzát, focacciát és borage raviolit vacsoráztak a vendégek sörrel meg borral csúsztatva a helyi finomságokat. Nem mondom, hogy magam is nem vágytam hasonló élvezetekre, de abban a pillanatban mérhetetlen időpocsékolásnak tűnt volna, sokkal jobban érdekelt, hogy a háborús emlékmű felett megtalálom-e végre azt a kis piazzettát, ahonnan lelátni a tengerre.

A magasan fekvő óvárosba, a Città Alta felé egy meredek, macskaköves sétány vezetett, két oldalt pálmafás, muskátlis házakkal szegélyezve. A via Piavén átkelve, egy újabb emelkedőn a Palazzo Garnier díszelgett. A híres építész alkotása a jelenlegi városháza, Municipaliti, ahogyan ott mondják. Megkerültem az épületet, és egy kies térre jutottam, amelyik a magasból a tengerre nézett.

Photo by Artur Dancs

Ez az hát! – villant át az agyamon. Csak az nem stimmelt nekem ebben, hogy amennyiben ez az a piazzetta, ahol a könyvbéli nagy beszélgetés zajlik, miért van az, hogy a háborús emlékmű meg jóval lennebb van innen, a Garibaldi téren, holott az író semmi olyan utalást nem tesz, hogy Elio hosszabban sétált volna a két kerékpárral a Piave emlékműig, míg Oliverre várt, hanem csak odébb ment. Ezen még agyalnom kellett, de nem akartam most ezzel tölteni az időt, úgy gondoltam, a világosban másnap reggel okosabb leszek. Abban a pillanatban csak a tengeri szellővel cirógatott estét akartam élvezni, és bejárni az óváros hangulatos labirintusát, hogy San Giacomo tövében kicsit megszusszanjak az egész napos utazás – repülés, vonatozás, gyaloglás – és csavargás után. Tulajdonképpen úgy vettem, ez az este csak ráadás, csak arra van, hogy gyorsan feltérképezzem a helyeket, amiket másnap alaposabban körbejárok majd.

A piazzetta széléről, a pálmafák takarása fölött teljesen be lehetett látni a fényektől sziporkázó öbölt, a Riviera dei Fiorit, a Costa Azzurrát, Monte Carlót, Ezét és Nizzát is – utóbbi kettőt Aciman is említi a regényében, természetesen, csak mint kezdőbetűt. A teliholdban fürdő riviéra és a város esti csillomásában alant a templom tornya magasodott ki, és ha megfordultam, a magasból San Giacomo haranglábja. Az erődítményként épült óvárosba három kapun keresztül lehet besurranni, egyik, a legújabb, ahonnan magam is érkeztem, a Porta del Capo, a keleti oldalon a Maddalena, nyugatról pedig a Sottana, amelyik a legrégebbi, 1470-ből datálódik.

Photo by Artur Dancs

Città Alta, az óváros

A szűk kis utcák középkori hangulatot árasztva kanyarognak fel és alá a városban, itt egy kötél száradó ruha, ott egy macska a kellemesen hűvös macskakövön. Rendszertelenül lépcsőfeljárók, boltívek, kilátók, kis terek követik egymást, falnak támasztott biciklik, ártézi kutak, innen-onnan beszűrődő lámpafények, a piazzettán idejüket múlató fiatalok a labirintusban keringő hangfoszlányai. A langymeleg estében fonotthátú karosszékben egy-egy erkélyen pihengető öregember. A telihold sápadt ezüstöt hintett szét a falakon, az utakon, a fák hegyén és a lent ringatózó tenger szinte sima víztükrén is.

Mikor felértem végre a harangláb tornyához, a sárgás lámpafényben fürdő piazzettán csak a Pizza Piazzetta teraszán illogatott néhány fiatal, a társaság egy része már indulófélben volt. A tér asztalai üresen álltak, egyik oldalról a keleti kapun éppen rá lehetett látni a tengerre az asztaltól. Velem szemben a Mária-Magdolna templom állt, , kicsivel odébb a már említett harangláb. Érdekes, hogy a harangláb nem egyben van a templommal, hanem különálló építmény, amint korábban mondottam, eleinte csak kilátótoronynak épült, csak a XVIII. századra  léptették elő haranglábnak, és uralja a bordigherai tájat azóta is a magasból.

Photo by Artur Dancs

San Giacomo haranglábja a holdfényes piazzettán

Noha úgy gondoltam, a kis pihenőt követően majd visszaszivárgok a városba, és nyugovóra térek a hosszú nap után és egy másik hosszú, és izgalmas nap előtt. Ennek ellenére, amikor megláttam a magas kilátóra vezető ösvényt, nem tudtam ellenállni, inkább arra indultam el, magam mögött hagyva az óvárost is, majd a via Collira jutottam ki. Ez sem volt ismeretlen már számomra. Egyrészt kutatásaim során kiderítettem, hogy ez a magasan húzódó út is kis kerülővel elvezethet a Monet kilátóig, másrészt pedig a városból is látni a hegyoldalon kapaszkodó országutat, és egy fotós az ilyet azonnal kiszúrja, mint lehetséges fotóhelyszínt. Azt is tudtam, hogy a via Colli nagy része gyalogosan nem járható, de úgy gondoltam, ilyen kései órán, amikor az óváros harangja is elütötte az éjfélt, talán nem lesz olyan nagy forgalom, hogy ne kockáztassam meg kijutni az első kilátóra legalább. Jól sejtettem, alig két-három autó akart csak elcsapni menetközben, hogy ezt megelőzzem, telefonomból elemlámpát rögtönöztem addig is, amíg a fotózást alábbhagyom az országút szélén. Az utat egy alacsony kőkorlát szegélyezte, onnan lefelé pedig mesés látvány nyílt a teliholdban fürdő városra, a hold által ezüstösen csillámló tengerre, és a villák tetejére. Ezt nem lehetett kihagyni. Odébb közben már feltűntek a kilátó, a  Belvedere del Carillon  lampionjai is, meggyorsítottam a lépteimet, és odasiettem. Fiatalok ültek az asztalok körül, söröztek, és olaszul beszélgettek az egyik pálma tövében. A kilátás a sötétség ellenére is lenyűgöző volt, és már alig vártam, hogy napfényben is szétnézhessek itt.

Photo by Artur Dancs

Riviera dei Fiori

Balról San Giacomo állt őrt a város felett, jobbról a távoli városok, Monaco és Franciaország fényei csillogtak, előttem az elcsendesült város, és valahol messze alant a tenger és a rajta csicsonkázó holdsugár. Miután illedelmesen rámköszöntek, kérdem a fiúkat, van-e egyszerűbb módja is az ide feljutásnak gyalogosan, mint az autók közt cikázva az országúton, mint egy félnótás. Nevettek. Persze, hogy van, és a kilátó terasz mellett egy kis gyalogos ösvény felé mutatnak egyhangúlag, hogy az a via Rómára visz le, az Etelinda kastély mellett. De nincs kivilágítva, és ha nem ismerem az utat, akkor most inkább ne induljak arra el. Leültem egy padra, és belefeledkeztem a tájvarázsba. Néhány barackmagot még elhintettem az alattunk tátongó völgybe, mikor végeztem az utolsó kajszival is. Ők indulni készültek, akkor láttam egy kislány is volt velük. Az egyik ragazzo odaszólt, lemennek a városba, ha akarom levisznek. Megköszöntem, de intettem, menjenek csak, a signore még cseppet elidőzik itt a káprázatban. Utánuk bámultam. Szépek voltak. Mind szépek voltak, fiatalok, vidámak, élettel teltek. Vidáman hancúrozva csapódtak be apró kis autóikba. Nem, nem katicahátú Fiatok voltak, de gondolom, ha 87-et írnánk, akkor minden bizonnyal az lenne. Eltöprengtem, mennyire is irígylésre méltóak. Ők csak úgy itt vannak, ide születtek. A riviérára. Ahová nekem olyan hosszú utat kellett megtennem, hogy idetaláljak. Majdnem ötven évnyi utat. De mostmár megtaláltam az utat, könnyebb lesz akármikor is visszajönni.

Photo by Artur Dancs

Lefelé tartva már sokkal bátrabban haladtam, még kevesebb autó tört az életemre, mint felfelé jövet, és amikor közelebb kerültem a városhoz, már járda is volt. Széles hajtűkanyart követően, az öböl másik oldala tárult elém és San Remo, alant pedig az országút és a hold fényében meg-megcsillanó vasúti sínpár. Az út fokozatosan ereszkedett az óváros felé, előbb San Giacomo tornya tűnt fel, majd pedig a pálmarengeteg takarásából a Garnier villa. Garnier mester ugyanis, miután teleszórta a világot remekműveivel, és Bordigherát is ellátta szebbnél szebb palotákkal, magának is épített egy rezidenciát, ami kísértetiesen hasonlít az Etelindára, amit a délutáni sétám alatt volt alkalmam megcsodálni a via Rómán. Egy utinapló író, akinek feljegyzéseiből magam is ihletett gyűjtöttem utazásom előtt azt írta, hogy a Monet „Villák Bordigherában” festménye, amit márciusban a párizsi Musee d’Orsay-ben személyesen is megtekinthettem pontosan ezt, a Villa Garniert ábrázolja.

Photo by Artur Dancs

Holdfény és a Garnier villa

Lesiettem, és körbejártam – már amennyire erre lehetőség mutatkozott a zárt kertek és kerítések közepette, arról nem is beszélve, hogy maga a villa egy szirt szélén áll, tehát érdemben megközelíteni, s főleg ebben a késő éjszakai időpontban kivitelezhetetlen volt. Be kellett látnom, itt az ideje egy kis pihenőt beiktatni, és reggelig abbahagyni a barangolásokat, és megtérni a jól behűtött prosecco mellé a teraszon. Amint ott ültem a pezsgő mellett a kellemes nyári hűvösben az élményeimet rendszerezgetve magamban, felnéztem, és az óvárosból visszattekintett rám a jó öreg harangláb. Úgy látszik, nem kapcsolják le a fényeit éjszaka sem. És ennek nagyon örültem.

Elio és Oliver nyomában – valahol Észak-Olaszországban (8)


 

SMS-ek a Burzsuj Disznó teraszán

Három hónappal az után, hogy ugyanott „előkerült” Monet, és pontosan egy hónappal az után, hogy Elio és Oliver nyomába eredtem Észak-Olaszországban, ismét a Burzsuj Disznó teraszán találtam magam Los Angelesben, ugyanannál az asztalnál. Most egyedül ültem, és a szépmosolyú langaléta pincér helyett is egy semmilyen leány hozott lórúgást nekem a kora reggeli órán.

Photo by Artur Dancs

Burzsuj Disznó

Két dolog járt csak a fejemben. Az egyik Malibu volt, mert oda készültem – egy röpke csavargás erejéig. A másik meg…

„Tudod, hol leszek holnapután délben?…”

A válasz üzenet percekig váratott.

„Azt sem tudom, most hol vagy”

„Ahol utoljára megöleltelek, mert megtaláltad nekem Monet-t”

„És te megtaláltad magadnak?”

„Még kell egy út hozzá”

„Te és a te útjaid…”

„Kék és zöld között a szürke csík”

„Ha ott lennék, most én ölelnélek meg”

„Miért?”

„Érted. És az útjaidért”

„Hol leszek holnapután délben?”

„Valahol Észak-Olaszországban…?”

„Rendben: ölelj meg.”

 

A pálmafák királynője

 

Amikor Monte Carlo után, az alagutat elhagyva, a kis monacoi kihagyás után ismét francia földön kanyargott a vonatom a Côte d’Azur kacskaringós magaspartja mentén, alig bírtam magammal, hogy végre átérjek olasz földre.

Photo by Artur Dancs

Riviéra

Nem volt nekem annál tovább semmi bajom a franciákkal, hogy nem szeretem őket, és hogy izzadságszagúak, barátságtalanok, és még sztrájkolnak is a vasutasok hetek óta, ami miatt Nizzából csak egy órás késéssel indulhattam el úticélom felé. És cseppet sem érdekelt, milyen szépségeket rejtegethet számomra a francia riviéra. Bár, mint megtudtam, ezt a  kifejezést – mint annyi mindent mást, a franciák nem haszálják előszeretettel, sokkal inkább az angolok találmánya, és ők is használják így. A Côte d’Azur-t, mint a francia déli mediterrán tengerpart megnevezése, Stéphen Liégeard alkotta, mikor ezt a címet adta könyvének. Ő ugyanis Dijonban, a Côte d’Or tartományban született, s abból képezte a regénye címét, s talán eszébe sem jutott, hogy immár így marad fenn ez az örökkévalóságnak onnan tovább. Hogy mind több olasz szállt fel a vonatra, számomra már jó jel volt, mert az olaszokat viszont nagyon megszerettem, és a csodaszép panorámaként elém táruló francia kisváros, Menton után, amit a feljegyzések szerint Viktória királynő olyannyira kedvelt, hogy rendszeresen látogatta, mégis Ventimiglia, az olasz határváros hatott valóságos felüdülésént. Nem ez volt az úticélom, bár innen, ha nem unom, gyalog is folytathattam volna az utam. Amint leszálltam a késéssel érkezett francia vonatról, első dolgom volt kiszaladni az utcára egy kis olasz levegőt és hangulatot magamba szippantani. Aztán már nyugodtabban felszállhattam az első vonatra, és pár perc alatt kígyózott is be a szerelvény a kis mesebeli, rózsaszínre festett állomásra, amelynek peronján nagy kék tábla jelezte, hogy megérkeztem Bordigherába.

 

Photo by Artur Dancs

Bordighera, a rózsaszínű vasútállomás

Azóta vágytam ide, hogy megtudtam létezését. Nem volt egyértelmű, ugyanis André Aciman „Szólíts a neveden” (Call Me By Your Name, azaz CMBYN) című könyvében következetesen kerülte a helyszín megnevezését, és ha kénytelen volt mégis valahogy megnevezni Elio és Oliver történetének helyszíneit, akkor csak a városok kezdőbetűit használta, ebben az esetben a B-t. Ha az első utazásom Észak-Olaszországba Elio és Oliver nyomában Luca Guadagnino filmfestméye margóján vitt el Cremonába, azokra a helyszínekre, ahova a filmrendező áthelyezte Aciman szereplőinek történetét, ez az utazás most a szerző által a könyvben bemutatott eredeti helyszínt célozta meg. Hosszas kutatások vezették a fonalat Bordigherába, és a döntő segítség pontosan Monet kapcsán érkezett. A könyvbéli leírásban Monet szirtje, ahová a mester festeni járt az egyik kulcsmomentum helyszíne, Aciman Monet’s Berm-ként emlegeti. Monet nagyon sok híres festményét festette 1884-es itt tartózkodása idején Bordigherában, darabjaira kellett a könyvet szétszednem ahhoz, hogy kiderítsem, pontosan melyik festmény vezet majd fel a szirtre, ami azért is fontos, mert ennek a festménynek egy képeslapra másolt kópiája az az emlék, amivel Oliver a mindent megváltoztató nyár végén Olaszországból hazatér New Yorkba. És amely képeslap aztán egy életen át elkíséri Elio, és annak a nyárnak az emléke gyanánt. Be kellett előzetesen, a technika segítségével virtuálisan alaposan járnom Bordigherát ahhoz, hogy kezdjen összeállni valamilyen összefüggő kép az egészről.

Photo by Artur Dancs

Corso Italia

Mire a tüdőszínű kokett kis vasútállomáson leszálltam az azonnal továbbinduló vonat lépcsőjéről, és kiléptem az állomás előtti térre, annyira jól ismertem Bordigherát, ahol a valóságban soha életemben nem jártam azelőtt, hogy bekötött szemmel is el mertem volna indulni a mindent tudó és látó biztonságával. De olyan nagy pazarlás és vétek lett volna bekötött szemmel mennem, amikor olyan gyönyörűség fogadott, mint amilyent a virtuális utazások, a fényképek, a leírások sem voltak képesek kellőképpen felvázolni és előre vetíteni nekem. Azonnal megértettem, mitől lett Bordighera beceneve a „A pálmafák királynője”. Ezt a megtisztelő nevet is ugyanaz a Stéphen Liégeard adta a városnak könyvében, aki az Azúr-partot is elkeresztelte. Amellett, hogy több oldalban is méltatja Bordigherát, nem mulasztja el megemlíteni, hogy III. Napoleon felesége,  a franciák utolsó császárnéja, Eugénie de Montijo  is vendége volt az olasz riviéra gyöngyszemének, 1886-ban ugyanis a Bordighera és San Remo közötti öbölre néző Grand Hotel láthatta őt vendégül. Mind az állomást övező Hősök tere, mind az innen fakadó Corso Italia bulvár, ami egyenesen a hegyen díszelgő villanegyedre mutat, bővelkedett a mindenféle pálmákban, kókusz-, legyező-, datolyapálmák alacsonyabb és magasabb sora tette még hangulatosabbá a színes, elegáns és impozáns villákat felsorakoztató utcákat a délutáni szieszta után ébredező, narancssárga fényben fürdő tengerparti kisvárost, amit minden pillanatában cirógató tengeri szellő simogatott, mint egy mindenhonnan előbukkanó tündér.

Photo by Artur Dancs

Siesta a piazzettán

A cremai élményeken felbuzdulva, megint csak nem szállodába foglaltam szállást, hanem kiadó lakást kerestem a belvárosban. Francescával ellentétben, Lilian, bordigherai házigazdám nem várt személyesen, de ezt a francia vasutak által okozott késésnek róttuk fel, és különösebben nem is bántam, hogy felesleges udvariassági körökkel nem kell majd az időt tölteni. Ez az alig több, mint egy nap az olasz riviérán, ha úgy vesszük, munkahelyi ajándék volt számomra – mint mindig, most is a Crew Control segített rá cseppet. Szolgálati úton cikáztam a kontinensek közt, és Los Angelesből érkezve Oslóba úgy adódott, hogy a három pihenőnapom éppen arra az időre esett, amikor Norvégiába értem. Mivel épp előző utamon voltam Oslóban pár napot, nem sajnáltam ezt a pihenőt olaszországi utazásra fordítani Norvégia helyett, és mivel a legegyszerűbb és leglátványosabb megoldás ez volt, Dél-Franciaországba repültem, és Nizzából vonattal utaztam végig az Azúr-parton az olasz kisvárosig. Lilian dolgára sietve, a kulcsokat a szomszédos piazzettán egy bárban hagyta, ami az állomásról felsétálva éppen utamba esett, és megfelelő alkalmat biztosított máris számomra felfrissíteni olasz nyelvtudásomat Laurával, aki az Eclisse bárpultja mögül fogadott a lakáskulcsokkal. Ez máris olyan otthonossá tette számomra ezt az egész ittlétet, ha az nem lett volna elég, hogy az előzetes kutatásaimból minden olyan ismerősnek hatott nekem itt, mintha életem szép éveit töltöttem volna itt.

Photo by Artur Dancs

A Piave emlékmű a Garibaldi téren

A Garibaldi téren, még mielőtt felszaladtam volna lecuccolni, és a szétizzadt ruháimat egy frissítő zuhanyt követően lecserélni friss szagúra, megálltam egy pillanatra a Piave emlékmű előtt, és hosszasan bámultam magam elé. Az első  világháborús emlékmű rengeteg gondolatot ébresztett bennem. Többek közt az sem stimmelt nekem, hogy a könyv szerint egy tengeri szellő átjárta tágas piazzettáról lép át ide Elio, amíg Oliver a fordításait intézi, azt követően, hogy Elio legnagyobb titkáról vallott neki korábban azon a bizonyos magas téren egy napsütötte nyári délelőttön, ahonnan lelátni a végtelenkék tengerre. Sehol nem volt a közelben ilyen piazzetta, a színes épületek elfogták a kilátást, és a Garibaldi tér nem is volt magasan. Szeretem a megfejteni való rejtélyeket. Ebben az esetben azonban fennállt az az eshetőség is, hogy az egész csak fikció, és akkor a könyv szerint akármerre is lehettek, az egész csak kitaláció. Ebben a fázisában utazásaimnak azonban már egyet biztosan tudtam, nem kitaláció, már csak meg kellett fejtenem a titkot, hisz ezért jöttem. Csak reméltem, erre lesz elegendő időm a rövid látogatás alatt. Így hosszabban most nem időztem itt el, hanem felsiettem a lakást átvenni. Amikor a redőnyt felhúztam a konyhában és kiléptem az erkélyre újabb ismeretlen ismerős tekintett le rám a közel-távoli óváros tetejéről: San Giacomo haranglábja, amit mind Monet festményeiről, mind a könyvből jól ismertem. Úgy éreztem, a lehető legjobb helyre érkeztem ismét. Elmondhatatlan izgalom lett úrrá rajtam, és alig vártam, felfrissülten útra készen álljak személyesen is magamba fogadni ezt az újabb mesét.

Előző korábbi bejegyzések

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: