A tenger által – szabadon


(Előzmények: Amikor anyám is könnyű álmot ígér )

Szeretem a reggeleket és szeretem a hajnalokat. Ha New Yorkban vagyok, és valami miatt felébredek hajnalban, főleg azokon a nyári hajnalokon, amikor messze a Queensbridge mögött kel a nap, és bíborvörös és mélylila színeket fröccsent szét az égen, a várost pedig aranyló narancssárga fátyollal vonja be a Chryslertől az Empire State Buildingig, patakban öntve szét a pirosas fényt a Houstonon és az Avenue C-n, mindig hosszasan elidőzöm az ablak előtt. Még arra is sajnálom az időt, hogy lefőzzem a presszóból a kávét, mert olyan, mintha minden pillanat veszteség lenne, amit nem látok. A reggelekben pedig rengeteg varázs van. Skandináviában még a koromsötét téli reggeleknek is megvan a maga meséje azzal a vékony fénycsíkkal, amely, mint sarki éjjeleken az aurora szegélyezi a láthatár kontúrjait a fenyveseken és a hómezőkön is túl. Ha dolgozom épp, a világ legszebb luxusirodájának ablakából bámulhatok ki, mielőtt felébred a nép, a gőzölgő kávémmal bekuporodva a pilótafülke megfigyelőülésébe, és nézni, hogyan van éjszaka egyfelől, és hogyan pirkad másfelől. Titkon kezdődik. Eleinte minden mély sötét. Olykor, téli éjszakákon a sarkkör felett ott táncol az aurora, az igazi. Zöldesen, játékosan, mintha sisteregne a fény. Pajkosan ide-oda helyezve a hangsúlyt ebben a pazar égi játékában a természetnek, amit csak kiváltságosak láthatnak. Kiváltságos vagyok , hát… Mikor a fekete összefüggő hatalma először megtörik, olyan, mint a hasadás a zakóm karján, ha hirtelen mozdulatot tettem vele, és a varrás megpattant rajta. Nem szakadt még el, csak megpattant. De a világos színű bélés megvillan alatta már. Olyan az ég is. Aztán a hasadás mind szélesebb, majd kifokad, és előbb, mint csillag, csak egy fénylő pont, majd égő tűzgolyó a nap, amely megvakítja az éjszakai szemeinket, az általa megszült és életre segített sarkifénytől visszaveszi – ideiglenesen – az életet, és egyéb életeket indít útjaikra odalenn, a felhők alatt, amelyek a reggeli kávé habjaként libegnek mozdulatlanul a világ felszínén. Alattunk.

Photo by Artur Dancs

Ilyenkor, a floridai teleléseim idején a reggel első pillanatát a  teraszon ülve fogadom magamba a nappal együtt. Ilyenkor még nem bánt, nem éget, mint ahogy a déli órákban támadja az embert. Akkor is csak jóságból, hogy amaz kicsit felmenjen a fürdőzésből egyet pihenni az árnyékban, valami könnyűt ebédelni egy pohár behűtött bor mellett, majd pedig egy frissítő ebéd utáni kávéval új erőre kapni a délutáni és esti tevékenységekhez. A délutáni ráérős kávézással szemben, amikor az ember olvasgat, jegyzetelget a naplójába, az esti terveket szövögeti, és előző napi fényképeit is rendegezheti, a reggeli kávé gyorsabb lefolyású. Ilyenkor az ember teste nem hagyja nyugodni, mihamarabb érezni szeretné a tenger simogatását, a víz aznapi hangulatát és hőmérsékletét. A reggeli úszás az évek során létem egyik kedvenc állapotává lett. Természetesen, nem adatik meg mindig és mindenhol, minden körülmények között, életem mégis rengeteg lehetőséget kínál ezt az állapotot több-kevesebb rendszerességgel magaménak tudni. Akár az óceánban, valamely hűvös vizű tengerben, vagy csak valamelyik szálloda medencéjében, a városban, ahol éppen vagyok. Talán az élet egyik fintora, hogy a házunk mellett Manhattanben éppen van egy úszómedence, és noha már hét éve lakom ott, soha meg nem mártóztam benne. Nem tudnék erre megfelelő magyarázattal szolgálni. Így alakult.

Ettől függetlenül mégis fontos, hogy a kávénak ízletesnek kell lennie. Egy rossz ízű kávé tönkreteheti a reggel s ezáltal a nap hangulatát is. A Patio még csendes volt, a vendégek nem léptek elő szobáikból, s még nem kezdtek el nyüzsögni, hogy a reggel varázsát megzavarják. Odasütött a nap, a redőnyön keresztül vörös-fekete csíkokat rajzolt a szoba falára, a teraszon a székre terített narancssárga strandtörülköző meglebbent a tenger felől odaszökkent szélben. A csendes udvarban, a medence fölött a pálmafák is halkan susogtak még, a vörös cica is lábujjhegyen érkezett reggeli vizsgálódására. Sokéves ismerős, ha az udvarra nyíló szinten van a szobám, oda szokott jönni, és az üvegajtón benéz, hogy az orrát is odanyomja, ha épp nem vagyok elő, és megvár, amíg kimegyek hozzá parolázni. A mostani lenti vendégek közül nem-igen lelhetett cimborára, mert amilyen egykedvűen érkezett a hátsó udvarban minden valószínűség szerint az éjszaka leple alatt megrendezett tivornyázásból, éppen olyan apatikusan sündörgött is el az elülső kapun. Még az ide-oda futkorászó és napozó gyíkok sem keltették fel érdeklődését. Másnaposan nem is kíváncsi senki sem mások izgágaságára. Még a macska sem.

Ezeknek a reggeleknek az illata is beleivódik az ember emlékezetébe, és akár meg is tudja az év bármelyik szakában is idézni. El biztosan nem felejti, és amikor ott van, mint egy könyvet a polcról, csak leemeli, és ismét pontosan tudja mindennek a helyét abban az illat- és szagkeverékben. Mindenekelőtt a párától állandóan nyirkos fatörzsek jellegzetes,  és a falak enyhén dohos szaga keveredve a tenger sós levegőjével és a kávé már felszívódó gőzével, illetve a naptej édeskés Hawaii-illatával.

A kora reggeli strandoláshoz nagyon sok cuccot nem szokás vinni, reggelire úgyis visszatérünk. Ilyenkor a naptej felkerül már a szobában, a nagy sárga strandtörülközőre van csupán szükség, a könyvre és napszemüvegre. Ilyenkor a telefon is csak legritkább és szükségesebb esetekben társul mellém. Már a kijárat kiskapuját is bezárva magam mögött a tenger felé slattyogva hallom, hogy valamelyik ajtó nyílik, ébredeznek a szomszédok is… Ilyenkor friss a reggel, érkezik a medencetisztító, biccent, hogy kellemes napom legyen, odébb a pálmafák elszáradt leveleit nyesegeti egy másik egy toronylétráról. A sarkon, az A1A látványúton keresztül a beachre és az óceánra néző motel teraszán már nagy az élet. Az egyetlen reggelizőhelyféle a közelben, így nem csak azok futnak be ide egy rántottára és egy híg americanora, akik ott laknak, hanem innen is – onnan is befut egy-egy kuncsaft a tengerre menet. Angela moteljében, a Patioban és a Napoli Belmarban is jobbára nem amerikaiak, hanem európai visszajáró turisták szállnak meg, és ezek jellemzően inkább maguk készítik el apartmanjaikban a reggeli omlettet és pirítóst. Az amerikaiakra ez nem jellemző, még a kávéfőzés örömteljes korai tevékenysége sem. Így ezek az emberek egy életérzéstől is megfosztják egyúttal önmagukat, amit csakis a reggeli preszzókávé gőze nyújthat halandóknak. Igaz, ezt egy kávézóban is megkapják némi felárért vagy a már említett reggeliző teraszon a Sea Clubnál, természetesen a borravalót is beleszámítva. Nyugodtan átugrohatom a Sea Club teraszát és az A1A-t is, hogy máris a csillogó fehér homokban suppogjak le a partig. Ott aztán ledobom a cuccot egy kupacba, rávetem a nagy narancssárga kendőt, amit még Arnoldéktól kaptam egyikszer, mikor otthon jártam. És a kendőn az áll: „Engedd magad a tenger által felszabadítani”. Rajtam ez nem múlott sosem.

A reggeli hangulathoz a reggeli kocogók is hozzátartoznak. Azok, akik csak lazán veszik a futást, a strand feletti járdán, a még gyér gyalogosforgalom közt szlalomozva szaladnak, azok, akik nehezítik kicsit a dolgukat, a homokon futnak. S mint ahogy az Kaliforniában és Dél-Floridában oly jellemző, a sok – télen is napbarnított – kiformázott testű a lehető legkevesebb öltözékkel takarja el ilyenkor izmait és formáit. Ha a nagyvárosok plázáin a látogató ember-bámulással szórakoztatja magát, ha belefáradt a múzeumlátogatásokba, akkor ezekben a déli államokban meg ez a féle ember-bámulás megy. Kirakat is van, néző is, és próbababák is.

Ha dagály előtt áll az idő, ilyenkor is elkapni a porondot. Bár ilyenkor, ha a víz sima, kevésbé hullámos, úszni a legjobb. Úszás után, mikor az ember pihenne ugyan, de ki még nem vágyna, meg lehet állni a porondon, és a messzibe tekinteni ki a tengeren, és elmélázni.

Mennyi mindent tanultam én meg a tengerről s a tengertől életem során! Eszembe jutnak első találkozásaim a csodával, amit tengernek először kisgyermek koromban szólítottam, amikor anyámék első tengerparti nyaralásunkra elvittek. Járarattak engem azelőtt úszótanfolyamra, jártam sokat a strandra is, de úszni mégis a tengerben tanultam meg. Segített is nekem a sós víz minden támogatásával, de valahogy a szabadságban, mint ahogy a tenger mindig szabadságérzettel töltött el, és önmagamra utalva sokkal gyorsabban ment a tanulás ott. És ingyen volt. Nem, mint a tanfolyamok otthon a hideg medencében a pionírtábor udvarán, ahonnan néha ellógtam, mert úgyis tudtam, az nálam sok eredménnyel nem jár. Restelltem is magam, főleg, amikor Mama rajtakapott, és felpofozott, amiért hazudni próbáltam.

Legnagyobb hiba, ha valaki meghódítani, leigázni akarja a tengert, szembeszegülni vele. Szerencsére, bennem ez a téves vágyakozás soha nem élt. Mindig tisztelettel közelítettem felé, akkor is, amikor már elég magabiztosan jártam-keltem mélyvizekben is. De azokon a csendes, békés, alig mozduló, lágyan ringó, derűs reggeleken sem szabad szem elől téveszteni, hogy ez ugyanaz a tenger, akit nem egyszer láttam gyönyörűen, mérgesen, feketén és fékevesztetten. Félelmetesen szép olyankor. Láttam Irén hurrikánnal korbácsolva, és telihold idején megbokrosodva a Rockawayn, az Erika hurrikán által felborzolva itt, Fort Lauderdale-ben egy szolgálati utamon, és láttam Sandy kegyetlen pusztítását is egész New Yorkban…

A tenger mindig jelzi, mennyire merészkedhetsz hozzá közel, s mikor kell visszafordulnod. A tengerrel szemben nincs olyan, hogy jó vagy közepes úszó, nincs olyan, hogy gyengébb vagy erősebb ember. Sok évembe telt azt is megtanulni, hogy a tenger engem nem elválaszt az otthontól, hanem összeköti a világaimat. És heti rendszerességgel, szorgalmasan repkedem át, ide majd oda… És ha nem látná az ember eléggé nagyságát a földről, vagy épp magából, a tengerből, felette repülve mindenképp  eltöpreng hatalmasságán. Oda is, vissza is.

Ezeknek a derűs, simavizű reggeleknek az az üzenete, hogy szívesen fogad az úszásra. Ringat is, hogy kényeztessen, elkápráztat a panorámával, bármerre is fordulnál, és nem bánja, ha messze merészkedsz a parttól – hisz valahol van porond is, ha kellene – és így a reggeli úszás a legalkalmasabb arra is, hogy az ember ebből a különleges szemszögből is felmérje a szárazföldi táj jólismert elemeit. Megérkeznek az életmentők is, megnyitják parti kuckóikat, és kiteszik a megfelelő színű figyelmeztető zászlókat. A parton is mind többen bukkannak fel. Reggeli sétálók, frissen érkezettek – az elsőnapos fehérbőrűek, a búcsúzkodó – utolsó napos napbarnították, a másnapos veresre égett testűek, akik első nap nem hitték volna, hogy az a fátyolfelhők mögül ki-kisandító nap mennyi fájdalmat tud tapasztalatlan bőrükön okozni. Vannak párok, vannak családok, vannak baráti csapatok, és vannak magányosok. Ezek jobbára semmit sem hordoznak magukkal, csak egy törülközőt. Azt találomra ledobják valahol, belefutnak a vízbe megmártani magukat, majd mennek is tovább. De vannak a helybenmaradós magányosok is. Ezek olyanok, mint én. Letelepszenek, felváltva olvasnak, fürdenek, olvasnak, bámulnak, csobbannak, ha felhevültek a napon. Nagyjából mindenki ismeri a többieket látásból. Lehet tudni, hogy az a roppant jóképű pasi ott a strandszékben csakis azért lehet ezzel az idegbeteg tyúkkal, mert érdeke fűződik hozzá. Máskülönben tudja, hogy mindenki rajta röhög, mikor a nő másfél órán keresztül látványosan furábbnál fura testgyakorlatokkal kápráztatja el a bámészkodókat – tornászik, olykor még a lifeguard is kijön a kuckó teraszára, és feltolja a homlokára a napszemüveget.  Odébb az idős házaspár süket, de különben is németek, mindenkinek köszönnek, de – mivel nem hallanak – a válaszkérdésekre soha nem felelnek. Bűbájosok. Mosolyognak mindenkire. Bár, valaki azt is tudni véli, a papa nem is lát jól, s így néha a pálmafa árnyékának is odabiccent. A fehér nagy szállodai lepedőn fekvő két kifogástalanra kigyúrt fiú egy meleg pár. Ők reggel aludni jönnek ki a napra, amíg az elviselhető. Éjszaka látni őket feszes nadrágba bújva és rikító színű, nagyon elegáns ingekben, illatfelhőbe burkolva taxiba ülni a resort előtt, és elsuhanni a Wilton Manor valamelyik méltán jóhírű gay-klubjába. Hajnalig. A sokgyermekes nagy család jobbára mellettük telepszik le – emezek nem legnagyobb örömére – és mint honfoglalás idején, pillanatok alatt belepnek mindent strandszékeikkel, nyugágyakkal, a gyermekek játékaival, homoklapátokkal, kisvedrekkel, matracokkal, labdákkal s úszógumikkal. Eztán a negyvenes éveiben is elég tűrhető formában lévő apa jön egy hűtőládát vonszolva maga után a homokban az út felől, anyuka pedig, aki némi túlsúlyt már feleresztett magára, rendre utasítja a gyermekeket. Ha tettek valamit, azért, ha nem, akkor azért, mert biztos benne, hogy fognak. Kétrészes fürdőruhát visel, és a mellei olykor a maguk útját járják, ha túl sietősen lépett vagy hirtelen ugrott fel a székből. Noha a férje is ott van, előszeretettel kacsingat a meleg fiúk irányába. Nem állítanám, hogy nem sejti, mennyire minimálisak az esélyei bárminemű flörtnek azokkal, hanem inkább azt mondom, mindenkiben van valamennyi huncutság, és a szomszéd zöld fűje is ott van annak minden előnyével és izgalmas hátrányával együtt.

Az a két fiatal lány, akik most terítik le a szálloda csíkos kék-fehér törülközőit, ugyanolyan ügyben jártak az elmúlt éjszaka, mint a fiúk. Nem gay-klubban ugyan, de pasizni. Ők is pihenni jöttek ki reggeliben. Később, délben, áthurcolkodnak majd a Las Olas szakaszára a beachnek, mert ott sokkal nagyobb esélyek mutatkoznak a délutáni órákban kapatós fiatalember-hordák által finanszírozott koktélokra, hogy egyebeket most ne is emlegessünk. Egyikük fenekén, mint a rúzsos csókok, amiket kolléganőimtől szoktam inkasszálni egy-egy úton, egy ajak-tetoválás van. Mintha valaki odacsókolt volna rúzsos szájjal. Az öregekhez ülnek közel – szándékosan nem a két fiú felé húzódtak, pragmatikusabbak, mint a családanya, nem kezdenek ki melegekkel.  Az öreg leveszi a szemüvegét, mert szerinte anélkül közelre jobban lát. Mosolyog a rúzsos-csók tetkóra. A felesége felnéz, és megszólja, mert levette a szemüveget, és megfenyíti, hogy megfájdul a feje, ha nem teszi vissza az okullárét azonnal. Brille! Eszembe jut a német szó is azonnal…

Nem nézelődöm tovább, ezek az úszás utáni pillanatok a legalkalmasabbak olvasásra. Ezt tudja a Sea Club felől érkező fiatalember is. Tegnap is itt volt. Akkor vájt magának egy dinnyényi gödröt a homokba, beleterítette a Sea Club citromsárga flottírkendőjét, és mint valami kényelmes karosszékbe, elhelyezkedett, és órákon át olvasott. Most kikereste a lyukat, ami tegnap oly sok kellemes perccel ajándékozta meg, és belehuppant a könyvével. Ügyet sem vetett a lány csókos tetkójára sem, de a fiúkra sem. A maga kis világába mélyülve, mintha senki más nem lenne rajta kívül a környéken, komótosan elhelyezkedik, és folytatja az olvasást. Ettől még inkább kedvet kapok magam is Sütő emlékezéseiben való elmélyedéshez.

Ez a könyv gyermekkorom óta kísér. Olvasni ugyan iskoláskoromban olvastam kötelező olvasmányként. De Tamási, Jókai és Mikszáth után ez volt az egyik, amit egyáltalán nem bántam. Valamiért az „Anyám könnyű álmot ígér” számomra olyan szépen csengő, édes szó volt, mint gyermekkoromban Illyés Guyla és Benedek Elek meséi, majd később pedig Tamási. Amikor Amerikába költöztem, nagyon kevés hely maradt a két bőröndben, amit magammal otthonról elhozhattam, könyvekre. Abba a kevéske helybe került akkor többek között Tamási „A bölcső és környéke” és ez a könyv. Sárga már, a fedele is megviselt, meg kellett ragasztanom a minap, mert leesett. Megvolt nekünk is a könyv, Mamánál az ágyból láttam is, az ágy melletti könyvespolc alsó deszkáján volt. Fekete alapon narancssárga nagy betűkkel. Olyan titokzatos volt. Emlékszem, elalvás előtt sokszor agyaltam azon a kis ernyős lámpa szegényes fényében, amelynek műanyag ernyőjének aljára képeslapokról kivágott virágok voltak ragasztva, hogy felkapcsolva a lámpát, szép mintát adjanak a lámpaernyőnek – hogyan ígérhet valakinek az anyja álmot, pláne könnyűt… A titok megfejtésére kamaszkoromig vártam. Persze, első olvasatra a vicces dolgok ragadtak meg bennem, hogy „apám a macska után nézelődik, hogy éjszakára kikergesse”. Legalábbis ez nekem akkor nagyon viccesnek hangzott. Sütő könyve aztán nagyon hozzám nőtt. Ősszel sokszor éreztem, elővenném, s beleolvasnék. Aztán, mikor érettebb fejjel is képes voltam a világra nézni, megtettem, elővettem. Újra és újra. Nem olvastam végig, nem is akartam újra meg újra végigolvasni. Csak megmártózni benne. Szép volt, kedves volt, biztonságot adott. Később pontosabban fogalmaztam már: simogatott. A lelkemet simogatta. Erre a simogatásra vágytam ezen az őszön is. Amikor az ember annyi csudában és mesében él, mint én, és olyan nagyvárosok fényei próbálják elvakítani a gyengülő szemét, mint az én New Yorkom – persze, csupa jószándékkal – előkívánkozik az emberből a vágy az eféle simogatásokra. Magamhoz vettem, és vittem magammal utakra. Madridba, Amszterdamba, Párizsba… egy havas estén Norvégiában is olvasgattam egy glögg mellett a hegy tetején a menedékházban a kandalló előtti plédes karosszékben. Onnan hazatérve jöttem le Floridába, és nem is volt kérdéses, hogy beteszem a táskába.

1989-ben kaptam ezt a könyvet, a Wantuchék impozáns könyvtárából való. Búcsúajándékként lett az enyém. A Wantuch család a szomszédban lakott, ugyanabban az udvarban, ahol nagyanyám szigorú tekintete mellett nevelkedtem gyönyörű nyarakon és meseszerű teleken, menyasszonyvirágos tavaszokon és dióhullatós, zizegős őszökön. Amikor végre megkapták az engedélyt disszidálásukra, Peti bácsi a gangról leszólt, s intett mennék fel kicsit, ha a játék vagy valami hasonló mérhetetlenül fontos dolgom közepette adódna egy kis időm. Én nem tudtam, hogy azt az engedélyt végre vagy nem végre kapták meg, mert jóformán arról is csak sejtéseim voltak, mi az a disszidálás. Szerettem felmenni Wantuchékhoz, náluk minden olyan szép volt, erre leginkább húsvétkor került sor, mert nem lehetett kihagyni a locsolkodást Ágica néninél és Bözsike néninél – Peti bácsi maga is oda volt olyankor ennek a tisztességbeli kötelességnek eleget tenni. Bennem valamiért úgy élt, hogy gazdagok voltak – ma már tudom, nem voltak ők sem sokkal gazdagabbak, mint mások akkoriban, csak szépen éltek. Rendezetten. Ágica néni szép asszony volt. Mindig elegáns, frissen fodrászolt, berakatott frizurával, esős, őszi napokon, kalapban, divatos kosztümökben járt, az ajkai pedig – emlékeim szerint – kifogástalan cseresznyeszínű rúzzsal  ékesítve.  Nem hivalkodóan, csak épp annyira, hogy szép legyen.

Kicsit izgultam, miért hívhat engem Peti bácsi hozzájuk fel, amikor húsvétnak se híre, se hamva. A konyhában Ágica néni tevékenykedett, kedvesen köszöntött, mint mindig, nem kosztümben, hanem otthoni ruhában volt, s talán cseresznyeszín sem piroslott az ajkán. A szobába invitáltak, és ettől még izgatottabb lettem. Csomagolás közben lehettek, újságpapírba csomagolt edények, poharak, vázák hevertek az ágyon, amelyen a szép bársonyos terítő volt, amit olyan sokszor – húsvétokkor – megcsodáltam. Ági néni sietett be, ránk mosolygott, majd egy nagy dobozt tett a szoba közepére, és abba pakolt néhány már becsomagolt berendezési tárgyat. A hatalmas könyvespolc előtt állt meg velem Peti bácsi. Odahúzta az egyik párnás széket, és nagyon komolyan megszólalt. Mint gyermek, imádtam, hogy Péter bácsi nem felnőtti magasságokból, hanem játékos kedvességgel ugyan, de már-már egyenrangúan, tiszteletteljesen beszélt velem. Az arca még az eddig megszokott játékos komolyságnál is komolyabb volt. Gondterheltebb. Akkor vettem észre a szeme körül, az arcán a ráncokat.

– Arturka… – így szólított. – Ugye, tudod, hogy mi nemsokára elutazunk. – itt egy pillanatra csend lett, Ági néni is abbahagyta a pakolást, és csendesen ránk nézett. – Elköltözünk. De innen nem vihetünk el semmit. Ezért barátainknak adjuk, amit csak tudunk. Szeretnénk neked is egy kis emléket itthagyni. Hogy majd jussunk eszedbe évek múlva. Nézz itt körül a polcon, és bármit szeretnél, az a tied, elviheted. Bözsike néni jelent meg az ajtóban, könnyes volt a szeme. Mostanában mindig sírt. Mi, gyermekek, nem tudhattuk, miért. Azelőtt mindig jókedvű, szelíd, de szigorú asszony volt. Most gyenge, megtört, és … sírt.

Mama egyszer azt mondta, de ezzel nem oszlatta el a fejemben a ködöt: Bözsike azért sír, mert őt nem engedik Németországba menni a lányáékkal, neki egy másik országba kell menni. Ez teljesen idegen beszéd volt számomra. Azt sem tudtam, Németországba miért kell elmenni bárkinek is, és ki az , aki azt megmondja, hogy kinek kell és hova mennie, és eddig mi miért nem hallottunk erről, miért nem hangzott el sehol sem egy hangos szó erről, pedig mi gyermekek mindig nagyon ügyeltünk arra, hogy valahogy úgy essen a játék a felnőttek, s főleg az öregasszonyok beszélgetése ügyében, hogy mindenkinek a dolgaiban eléggé járatosak legyünk. Még ha töredékét sem értettük azoknak a beszélgetéseknek, a sutyorgásoknak a porolófa alatt a kissámlin – főleg, hogy néha el is kergettek onnan néminemű testi megfenyítéseket is kilátásba helyezve olyankor.

Iskola befejeztével, mivel a közgazdasági tudományok kivetettek akkor az egyetemi élet fiatalkori szépségeiből, ’89 őszén, nem sokkal a nem túl szívmelengető eredmények meghirdetése után, annak rendje és módja szerint bevittek katonának. Fene se gondolta, hogy a kommunista rezsimbe éppen akkor, a mi szolgálatunk idején fog belecsapni a ménkű’. Olténiában szolgáltam, de amikor komolyabbra fordult a helyzet, a rádiolokációból kiemeltek, és a bukaresti katonai kórházba vittek. Egy fertőzés vitt oda, de aztán meg ott tartottak a szolgálatom folytatására is. Zűrzavaros idők jártak Bukarestben akkor decemberben. A forrongások idején, még az olténiai alakulatomnál, anyám jelent meg aggodalomteljes arccal, suttogva beszélt, de nem maradhatott pár percnél tovább, pedig egy napot utazott, hogy láthasson, és a hazait átadhassa a kis pakkban. Néhány perc múlva őt elküldték, engem pedig becitáltak hiradót nézni, amiben Ceausescu elvtárs beszédét kellett hallgatni a felforgatókról Temesvárott. Engem az alezredes irodájába is beordítottak egy levél miatt, amit a Neoton Família gitárosa, Végvári Ádám írt nekem. Ádi levelében leginkább maga a levél volt a gyanús, az, hogy Magyarországról jött. Anyám hozta. Valaki azonban jelentette perceken belül a majornak, hogy Dancs közlegény „veszélyes” levél birtokában van. Nos, a veszélyes levél elkobzásra került, különben közszemlére kitenném ide, hisz minden korábbi levelem is megvan Áditól és Csepregi Évitől is, mindmáig. Az állt benne, hogy a drága Erdős doktor, „a Péter”, ahogy Éva emlegetni szokta, akit én olyan nagyon tiszteltem és kedveltem, itthagyta a földi világot, és ezzel a Neoton Família sorsa is kissé megkérdőjeleződött az „új szelek” fújdogálásnak jegyében. Hosszú levél volt, s hogy a jelentőm, aki – igen, tudom, ki volt az – maga is magyar, mit fordított belőle s hogyan a vezérkarnak, nem tudhatom, bár írhatnék neki a facebookon, megkérdezhetném,  hisz bekérezkedett baráti körömbe sok évvel azelőtt. De nem érdekel. S az sem, hogy nem emlékszem, hogyan úsztam ezt meg, és hogyan vált lehetségessé, hogy G. százados úr,  az alakulatunk felcsere, akit valamelyest sikerült anyámnak valami ismerősökön keresztül apró figyelmességekkel rábírni, legyen őrangyalom a lehetőségekhez mérten, beutazhatott velem a román fővárosba a harcok idején, és a Központi Katonakórház legmagasabb berkeiben beajánlott szolgálatom hátralévő részére. Igazából, ha most visszatekintek, a százados engem kimenekített az alakulattól akkor.

Karácsony másnapján megtudtuk, hogy a szitává lőtt Ceausescu házaspár zsákokba kötözve bekerült a kórház hullaházába, bajtársaim, akikkel ott együtt segédkeztünk a lövöldözésekben megsérült katonák ellátásában, engem is hívtak, mikor lementek megnézni kurjongatva és kacagva, de inkább kihagytam, nem voltam kíváncsi a hullákra. Aztán az üldözés és kihallgatások közepette lebetegedett Nicu Ceausecu is, a legkisebb fia a lelőtt diktátornak, odakerült. Annak viszont a közelébe sem engedtek. Zaklatott idők jártak. Utazni is csak az utazgatott, akinek feltétlenül kellett, nem lehetett tudni, kik lőnek, kikre lőnek, ki ki mellett áll, s mi is történik az országban igazán. Nekem épp csendesebb napom volt, kevesebb dolgot osztottak rám, és egyszer szóltak, menjek fel a nővérszobába, mert látogatóim érkeztek. Nem akartam hinni a fülemnek, akkor már tudtam, hogy anyám valahogyan, kalandosan, de szerencsével hazaért. Nem tudtam elképzelni, ki vállalkozott még ekkora kockázatra, hogy ezekben az embertelen időkben Bukarestbe jöjjön. Amikor beléptem az ajtón, jólismert, kellemes parfümillat csapott meg, és ott állt előttem világos drapp kabátban Ági néni mosolyogva, cseresznyepiros ajkakkal, elegánsan, mint valami hercegné. Mellette Peti bácsi egy kézitáskával a kezében. Nem jutottam szóhoz. Megölelgettük egymást, Akkorra már jól ismertem a kórház minden szegletét, és elég szabad mozgásterem is volt a létesítmény területén, lementünk sétálni a kertbe. A park egy félreeső, mások elől teljesen elzárt zugában egy padon ülve beszélgettünk. Elbúcsúzni jöttek.

– Örülünk, hogy láthattunk. Édesanyádnak megmondjuk, hogy jól vagy – mondták, miközben a kezembe csempésztek diszkréten egy kis hazait, még talán szőlő is volt, pedig januárt írtunk.

Akkor láttam őket utoljára.

Kapcsolatunk azonban sosem szakadt meg. Leveleket írtunk egymásnak, nagyon szerettem gyermekkorom óta levelezni. S amikor a levelek kicsit ritkultak is a későbbi években, évtizedekben, egy dolog biztos azóta is: az üdvözlőlapok. Nem múlhatott el soha húsvét vagy karácsony anélkül, hogy Németországból a képeslap ne érkezzen meg Ágica és Péter aláírással, finom, elegáns névjeggyel a boríték bal felső sarkában.

Nem is tudom, a gondolataimba, az emlékeimbe vagy az olvasásba merültem-e bele mélyebben azon a reggelen, de a nap finoman jelezte, hogy ideje felmennem reggelizni, mielőtt egy másik adag fürdésnek utána nem járok a későbbiekben. Reggeli után nem hagyott a felelevenített emlék nyugodni, és a magammal hozott karácsonyi üdvözletek közül elővettem azt, amit Peti bácsiéknak szántam, és mellé egy levélben nekik is megírtam, mennyi minden idéződött elő bennem a Sütő-könyv kapcsán.

Válaszuk éppen Szentestén érkezett. Útról, talán Svédországból érkeztem éppen haza, mikor a többi karácsonyi üdvözlet közt megpillantottam azt, ami a Wantuch családtól érkezett. Örömmel fogadták emlékeimet, és ezáltal, mint írják, „otthon voltak ismét” ők is egy kicsit. Unokáikról, dédunokáikról is számot adtak a levélben, és mellékeltek egy fényképet is. A karácsonyfa alatt állnak rajta. „Ezen a képen azt ünnepeljük, hogy ez a hatvanadik közös karácsonyunk együtt”. Micsoda boldogság ez! Mint egy szép mese.

Elio és Oliver nyomában – valahol Észak-Olaszországban (6)


(Bartos barátnőmnek)

Tükröződések

Nem, hogy nem voltam fáradt az utazásoktól és a hosszú kilométereket felölelő kerekezésektől és sétáktól, az élmények izgalmaitól, azon a délutánon annyi energiát éreztem magamban a további felfedezésekre Lombardiában, hogy magam is meglepődtem. Ha belegondolok, érthető, hiszen bármi olyasmivel tölti az ember az életét, ami számára örömöt okoz, megsokszorozza lendületét és szinten tartja életkedvét.

Photo by Artur Dancs

Zöld és kék meg a szürke csík – az utam

A napsütötte délután tökéletesen megfelelőnek bizonyult arra, hogy Ricengoba biciklizzem ki, ahol a Lago dei Riflessi, a Tükröződések tava található. Az egykori kőfejtő helyén keletkezett tavat mindenki csak mint laghetto emlegeti, azaz tavacskaként, amely része a Crema vonzáskörzetéhez tartozó természetvédelmi területnek, a Palata del Menasciuttonak a Serio folyó lankáján. A természetvédelmi terület neve az egykori szokásra utal, amikor deszkákkal építettek duzzasztógátat a folyóra az öntözés lehetővé tételére a gazdag mezőgazdasági vidéken. Ma már beton gáton zuhog le a folyó, onnan tudom, hogy mellette haladtam el a Ricengo felé vezető kerékpárúton. Másik lehetőség a bresciai országút lett volna, de úgy gondoltam, élvezetesebb lesz a folyómenti ösvényen pedálozva eljutni Ricengoba még akkor is, ha néha meredek utakon vagy kapaszkodókon a nyakamba kellett vennem a kerékpárt egy-egy rövid szakaszon. Amikor a földesút visszavezetett a keskeny ricengói országútra, ahol ismét zöld és kék vett körül, meg persze a magas nyárfasorok az út mentén, két kutyára figyeltem fel, a nyomomban loholtak. Úgy érveltem magamban, felesleges lenne immár pánikolnom, ha meg akarnak támadni, úgyis megteszik, ha meg nem, akkor szerencsével jártam. Akkor a távolból kiabálásra figyeltem fel:

– Fogja meg! Fogja meg! Ne engedje elfutni őket! – fordítottam gyorsan le magamnak az olasz kiáltásokat.

Az országút távolából jött a hang és a kutyák gazdája lehetett az illető, akiből nem sok látszott a messzeségben, de én meg csak úgy voltam vele, ugyanbiza, hogyan fognám meg ezt a két termetes ebet, örülök, ha nincs dolgom velük. A kutyák végülis mellém szegődtek, és hűségesen kocogtak mellettem mosolyogva, majd lelassítottam, és farokcsóválva körém gyűltek. Akkor már tudtam, nem bántani jöttek, hanem simogatásért, és amikor megkapták, azonnal tovább futottak, játszva üldözve egymást. A gazdit egy a falu felé tartó autós vette fel, és így értek utól. A kutyusok némi dorgálás után pórázra kerültek, a gazdi pedig lihegve leült az út padkára. Elköszöntem tőlük, mikor utolértem őket, leparoláztam az immár megkötött csintalanokkal, és éppen az elágazáshoz értem.

Photo by Artur Dancs

Capella dei morti del Serio

A térképen sokszor bejárt helyet azonnal felismertem a Google fotóról, ugyanis az elágazásnál egy kápolna díszelgett. A Capella dei morti del Serio a folyó mentén 1705-ben zajlott csata áldozatainak állít emléket, amelyet Savoyai Jenő a Bourbon-házi Vendôme marsall hadseregével vívott. Az eredeti kápolnának a maradványaira 1855-ben építették a ma is fennálló kis templomot a via Ricengo szélén Castello és Ricengo között félúton, a mai természetvédelmi terület bejáratánál.

Photo by Artur Dancs

A zöld bringa a laghetto partján

Hogy a szántóföldekkel és hűsítő pagonnyal körbevett tavat miért nevezik a Tükröződések tavának, rögtön megértettem, amint elém tárult a filmből jólismert látvány. Igaz, a filmben folyóként emlegetik, ahová a fiatalok fürdőzni járnak le a forró nyári napokon vagy úszni az esti táncos bulit követően illetve Elio és Oliver is ide tér vissza Oliver elutazása előtti utolsó hajnalon.

A kövecses lejtős lejárat tetején a tetővel fedett piknikező hely asztalai körül most is fiatalok szórakoztak. A biciklit a parton a fához támasztottam, és olyan közel léptem a tóhoz, hogy a víz érintette a cipőm orrát. Április volt, hideg volt a víz fürdőzésre, bármennyire is melegen sütött a nap. Bár úgy olvastam, nyáron sem melegszik fel erősen a fák árnyékában meghúzódó tó.

Photo by Artur Dancs

Laghetto dei Riflessi

A feszes víz tükrén a fák és bokrok nézegették magukat, és az ég kék színre festette a kristálytiszta víz felszínét. A nap megvilágította a fák tetejét, így azok élénk zöldet is adtak a tükröződő káprázatnak a délután a fiataloktól zsibongó békéjében. Gyermekkorom emléke, a Tüskevár jutott eszembe. Talán egyik olyan kötelező háziolvasmány, amit szeretettel olvastam el akkor is, amikor kellett s akkor is, amikor már nem. Egy felújított, modernkori változatát vetítette a tévé nemrég, de még úgy is tetszett, bár Bánhidi Laci bácsi Matula bácsiját senki más nem pótolhatja hitelesen. A víz átlátszóan tiszta volt, szárcsák és gyöngytyúkok törték meg csak olykor egy-egy pillanatra a mozdulatlan víztükröt. És pont mint Luca Guadagnino filmfestményében, a nyárfák szöszmőkjei úszkáltak a tükrön. Édeni nyugalmat és tisztaságot árasztott az egész táj, és ismét megértettem, hogy a sok környező szebbnél-szebb tó és folyó közül miért éppen ezt az édenien tükröződő békevilágot akarta nekem megmutatni.

 

Photo by Artur Dancs

Az édeni pillanat

San Bernardino felől érkeztem vissza Cremába, ahol az a szórakozóhely is található, amelyben a filmbéli fiatalok is táncoltak a “Flashdance” vagy a Psychedelic Furs zenéjére. Nem tértem ki, hogy bekukkantsak oda is, sokkal érdekesebbnek tartottam Crema délutáni nyüzsgését. És alig vártam, hogy esti programként ismét kiüljek kedvencemmé vált sarki vendéglőmbe, a L’angolo teraszára vacsorázni és embereket bámulni. Amikor a hídon az óváros innenső diadalíves városkapujához értem,  a Garibaldi tér zsongása vett körül. Első nap, mikor az állomás felől érkezve vágtam át a téren, megilletődve szerettem bele egyből a városba. Épp csak két napja volt, de úgy tűnt, mintha mindig is szerelmes lettem volna Cremába, és mintha mindig is olyan otthonosan mozogtam volna itt, mint most, amikor a zöld bringával begördültem a piazzettára és megkerülve a sétálóutca tömegét, a szűk kis utcákon navigáltam magam a via Benzoni felé, hogy mihamarabb magam is belevethessem magam a város nyüzsgő esti életébe egy frissítő zuhany és egy jéghideg prosecco után.

Photo by Artur Dancs

Piazza Garibaldi

Szerettem, ahogy lelassult életem pillanatai mélyen lelkemig érő élményekkel tettek gazdagabbá ezen az úton. Nem tudom, hogy képes lennék-e végérvényesen lemondani a pörgésről és a mindennapi életem ritmusáról, helyszínváltásairól, absztrakt villanásairól, időutazásairól valaha is a közeljövőben, de az az állapot nagyon magával ragadott. A milánói pecsenyét hivatott lenyomtatni a helyi pinot grigio, amelynek kancsója felett elmélkedve néztem ki a fejemből a L’angolo teraszán egy ernyő alól az esti forgatagba. Örültem, hogy ismét szívemre hallgattam, és eljöttem erre az útra. Ezeket a boldogság-lehetőségeket a sors nem kínálja fel sokszor. És ha olyankor, amikor felkínálja, elmegyünk mellette, saját magunkat fosztjuk meg az örömtől. Nem tudtam pontosan megfogalmazni még mindig, milyen belső kényszer indított el Elio és Oliver nyomába Észak-Olaszországba, de azt már tudtam, hogy életem egyik legjobb döntése volt hallgatni a belső hangra, ami idehozott.

 

Photo by Artur Dancs

Palazzo Vescovile és a Duomo di Crema

Hazafelé tartva egy kicsit a dómtéren is elidőztem. Kedd este volt, de mégis hétvégére jellemző tömeg hömpölygött a teraszok közt a macskaköves piazzettán.  Eszembe jutott, hogy a nemzeti ünnepre készülnek, a munkaszüneti nap előestéjét a nyárias langymelegben, a város terein mulatva töltötték ezek a drága környékbeliek. Hosszan szerettem volna még elnyújtani ezt az estét is, mintha képes lennék az időt megállítani, feldúsítani vagy hosszabbá tenni itt. De tudtam, hogy kora reggel az újságírónővel kell majd találkoznom, és aztán el is kell indulnom az utolsó kitűzött uticélomhoz is, Elio filmbéli titkos helyére, a forrásokhoz, hogy még a korai órákban odaérjek. Nem akartam arra gondolni, hogy a következő nap az utolsó teljes napom lesz Cremában. A hazautazás, a repülőterek, a nagyvárosok nyüzsgése, New York, mindenki és minden, ami amúgy az életemet jelenti, abban a pillanatban nagyon-nagyon távolinak tűnt. Mintha egy testen kívüli állapotban találtam volna magam. Távol mindentől, mindenkitől.

Távol magamtól is. Mégis a legközelebb.

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: