A porond


 

 

 

Késő délután volt, mikor anyám feljött a partról, és azzal nyitott:

– Van porond!

 

Photo by Artur Dancs

Fort Lauderdale Beach

Nyáron a késő délután azt jelenti, hogy a nap ugyan nincs már delelőn, de még távol attól, hogy lebukjon. Ha anyám az Államokban tölti a nyarat, akkor ezek a forró és fülledt délutánok jobbára a tengerparton érnek bennünket. Ha New Yorkban vagyunk, akkor azért, mert New York a legkevésbé sem elviselhető ebben az évszakban egyebütt, mint az óceán partján, ha meg Floridában, akkor meg azért, mert oda, anyám hitvallása szerint, nem azért megy az ember, hogy a szálloda medencéjében poshadjon. Márpedig, ha anyám kétévente nálam nyaral, akkor legalább egyszer levonulunk néhány napra a Napsütés államába. Jöhetne egy évben többször is egy-egy hónapra, amikor csak kedve tartja, de sok évvel azelőtt úgy döntött – és ehhez azóta is szigorúan tartja magát – hogy pontosan kétévente jön, de akkor hosszabb időre. S ebbe a hosszabb időszakba mindenképp bele kell esnie a nyárnak, mert akkor a napi program oroszlánrészét a tengerparti lét tölti ki. Anyámra ütöttem víz- és tengerpart imádatában, és lényegében mindkettőnk számára teljesen és őszintén felfoghatatlan, ha esetleg valaki nem olyan lelkesedéssel rajong a vízért, mint mi. Anyám ilyen szempontból nagyon megfelelő partner tengerparti hallgatásokhoz, távolba révedésekhez és kilométeres sétákhoz a víz szegélyén. Például egy napernyőszínű alkony az óceán partról belefeledkezve annyira intim dolog, hogy az ember azt a világon csak nagyon kevés emberrel osztja meg szívesen, s ebben a legkevesebb alkalommal sorolják oda a szülőket. Az anyához és apához – akinek ehhez van elég szerencséje – rengeteg, sok egyéb élmény kapcsolódhat, de legritkábban szépszínű trópusi naplementék a pálmafák legyezésében. Anyám azonban ebben kivétel, az én életemben legalábbis. Nála jobban senki sem ismeri a hektikusan váltakozó hangulataimhoz legjobban alkalmazkodó reakciókat. És ő nagyon hűségesen és vidáman tud hallgatni mellettem, ha éppen erre van szükség. Nem mindig tartja be a „szabályaimat” ugyan, mert tisztában van vele, hogy ezt megteheti, és mert ennyi előnyben mindenképp részesítenem illik az elmúlt negyvennyolc közös évünk fényében. Ennyi ribillió jár neki a szerető szülő jogán.

Photo by Artur Dancs

Coney Island

Azokon a napsütötte nyári késő délutánokon, amikor a nap már nem szúr, de még forrón huhog le ránk, és még eszébe nem jutna az embernek visszatérni a tengerpartról a megolvadt és minden irányból hőt árasztó város szurokba süppedt tespedtségébe – akármennyi dolga is lenne odabenn – fordul az elő, hogy anyám a partról feljöve, behajol hozzám a napernyő alá, és jelzi a porond létezését. Sosem pontosítottuk, mi is az, de elsőre tudtam, mikor sok évvel azelőtt egy nap előállt ezzel a porondos bejelentéssel. Tudtam, hogy a Szamossal kapcsolatos gyermekkori emlékeire utal, a Szamosra, amelyen aszályos nyarakon, mikor a víz leapad, kis szigetek keletkeznek, a porondok, a Szamosra, amelyet olyan erős utálattal gyűlölök, amióta csak az eszemet tudom, hogy magamnak nemhogy emléke nincs gyermekkorból vele kapcsolatosan, de ha lenne is igyekeznék azt kitörölni mindenhonnan. Egy alattomos gyilkosnak látom, egy mocskos undormánynak. Még attól is kiráz a hideg, hogy sokszor előjön álmomban, és ettől képtelen vagyok szabadulni. Egyszer elhatároztam, megpróbálkozom vele, és elkezdem fotózni. A fotózás engem megnyugtat, egy másik dimenzióba repít mindenkoron. Reméltem, segíteni fog a Szamos fotózása abban, hogy legalább élni tudjak mellette, ha nem is elfogadni. De kudarcba fulladt ez a próbálkozásom is. És mág a fotók sem lettek jók.

Mikor elősként jött elő anyám a poronddal, Fort Lauderdale-ben voltunk, és egy kis délutáni sziesztát követően sétáltunk vissza a Patiotól a partra. Hét éve kezdtem el Angela, a bűbájos olasz asszony által vezetett tengerpartra nyíló, pálmafák alá bújtatott rezidenciába rendszeresen lejárni napsugarakat, nyugalmat és energiát szippantani magamba a mindennapok továbbvitelére. Legszegényebb éveimben is úgy intéztem, legyen lehetőségem legalább pár napra a Patioba leugrani New Yorkból. A tengerpartra nyíló nyaraló minden szempontból a legideálisabb hely a kikapcsolódásra, tengerpartozásra, és arra, hogy reggel egy kávé mellett olvasson az ember a tornácon egy ernyő alatt az egy-két másik szállóvendéggel, németekkel, skandinávokkal parolázva, vagy hogy este egy kiadós csavargás után egy behűtött proseccóval vagy kaliforniai pezsgőborral kitelepedjen fényképeket szerkeszteni, meséket írni vagy a kabócákat hallgatni a medence partján a fehér asztalnál belefolyva a piros szitás kerti székekbe, miközben a kókuszpálmák és legyezőpálmák jelzik, a tengeri fuvallat segítségükre lesz elviselni a fülledtséget – csak a szúnyogok ne jöjjenek.

Photo by Artur Dancs

A Patio

A porond jobbára apály idején keletkezik a parttól nem messze, a vízben. Lényegében sekélyebb víz, de ahhoz, hogy oda eljusson a fürdőző, a partról befelé haladva, egy mélyebb szakaszon kell az áramlatokkal viaskodva keresztülúsznia. Általában nem magányosan úszkálók fedezik fel a porondot, hanem legtöbbször az a két férfi, akik ebéd után a vízben beszélgetve, a parton felejtve napozó asszonyaikat, mind beljebb és beljebb kerülnek, csapnak párat a karjukkal is úszás gyanánt, és egyszer csak ismét derékig vagy derékon alulig ér csupán a víz. A partról ezt azonnal kiszúrják a népek. Sokan irigykedve figyelik a „felfedezőket” távol a partközeli lármától és hancúrozó gyerekek sivalkodásától. Vannak, akik viszont ezen felbátorodnak, és maguk is beúsznak, „annyit én is képes vagyok egyhuzamban úszni” elszántsággal a lelkükben. Az emberek többsége nem elég vállalkozó ahhoz, hogy elsőként nekiinduljon, hogy ő legyen a „vezető”, aki felfedezi a porondot. A legtöbb embernek csak éppen annyi bátorsága és elszántsága van, amennyi a másik követéséhez igényeltetik. De hát, nem is lenne az úgy jól, ha mindenki vezér szeretne lenni, s ha mindenki fel szeretne fedezni porondokat. Mert annyi porond nincs. Olyanok is akadnak elvétve, akik nem csak irigykednek, hanem egyenesen gyűlölik is azokat a „kiváltságosokat”, akik a napsütötte délutánon a porond békéjében üdülnek. Ők ugyan nem kockáztatnak oda bemenni, de szentül hiszik, ők is megtehetnék, ha nagyon akarnák, ezzel együtt roppant ellenszenvvel figyelik a pár exkluzív embert a parti „gödör” túloldalán, aminek létezését nem látni, de sejteni lehet abból, hogy valaki épp az imént állt meg ott az úszásban, és jelezte, hogy nem éri a lábával a földet. És az árok lehet egy-kát karcsapásnyi széles, de lehet ennél sokkal fárasztóbb távolságban a hullámok és parti áramlatok szeszélyeinek kitett úszó számára. A porondon lenni viszont kiváltság. Egy olyan kis hétköznapi luxus, aki mindenki számára lényegében elérhető lenne kisebb-nagyobb erőfeszítések árán, s mint olyan, valamiféle különös aurával tölti fel azokat, akik kimennek porondolni. Nem kell különösebb tevékenységekre gondolni, a porondra kiérve az emberek ugyanúgy beszélgetnek, mint azelőtt. Egy kicsit jobban összetartoznak most azokkal, akik még odamentek, s ilyenkor azzal is illik pár udvariasságot váltani, akivel a parton soha nem szólnánk egy szót sem. A porondon minden más. Az ember itt egyféle sorsközösségbe kerül arra a pár percre, míg ott van, azzal a néhány másik vállalkozó kedvűvel, akik még odajutott. Kicsit vigyáznak is egymásra, ha kellene, odafigyelnek a szemük sarkából, mindenki rendben van-e, s közben átjárja az embert az a kellemes elégedettség, hogy valamit ezen a napsütötte nyári délutánon is elért, pedig csak pihenni is elég lett volna teljesítmény szempontjából, hisz azért érkezett. A porondról a kilátás is más, mint a part közeléből. Innen is látni a zsivajt, a színes életet a parton, de ringatózó hullámokba kapaszkodva a tenger távoli csobbanásait hallgatva a meghitt csendben az ember itt különleges hangulatba kerül. Távolabbra is ellát, gondolatait is jobban hallja, és még néhány új, ad-hoc társra is lel, akikkel huncutul egymásra villantanak, hogy jelezzék, tudja itt mindenki, hogy mi itt most kicsit különösebbek vagyunk, mint mindenki más ott odaát, a szárazon. Olyan kiváltság a porond, ami senki elől sem elrekesztett világ, csak több-kevesebb karcsapást kell tenni érte, mégis távol tartja a tömegeket. Talán, mert a tömegek nem szeretik a karcsapásokra pazarolni energiájukat. Olyanok is akadnak – szép számmal – akik úgy gondolják, mérhetetlen igazságtalanság a porondozás, mert az elemi jogon kellene, hogy járjon mindenkinek, s ha erre sincs lehetőség, s arra sem, hogy a porondot a lábaik elé hozzák a partra, az egészet illegálisnak kellene nyilvánítani, és beszüntetni. Mert senki sem kíváncsi a partról a porondon lebzselők önelégült vigyorára, és seninek sem jár több boldogság, mint bárki másnak itt, mert itt mindenki egyenlő… Nagyon sok a boldogtalan ember. Nagyon sok. Sokszor hajlamos vagyok azt hinni, ezeken nem is lehet segíteni, ezek csak attól lennének már boldogabbak egy mákszemnyivel is, ha másokat boldogtalanabbnak tudhatnának. Egyéb örömforrást sem találnak maguknak az életükben.

Anyámat kétszer is ellepi a víz a part és a porond közti árokban. És ha szerencsétlenül jön egy hullám épp akkor, amikor befelé csapkod a vizen, maga alá is csavarja gyakran. Sivalkodik kicsit, majd ha kiköpte a vizet, nagyot kacagva tovább úszik. Volt, hogy – ha nagyon viharos volt a tenger – átvittem a hátamon az árkon. Ott én sem mindig érem a földet, de néhány csapás, és az ember már fellélegezhet a porond szélén. Onnan meg anyu már magától is leugrik a hátamról, és elúszik magának kedvére. Persze, fura látvány lehet, de ez érdekel a legkevésbé, hisz tudom, anyám is ilyen porond-ember, és megtenné ezt akkor is, ha én nem lennék ott átkompozni a porondra, csak akkor meg nekem kellene izgulnom, biztonságban átért-e a csendes vizekre. S inkább lendítek a dolgon pár csapással.

New York-i nyarainkat, ha anyám is ott van, jobbára a Coney Island-i Brighton Beach-en töltjük. Beveszem magam a nagy napernyő alá a karosszékbe egy könyvvel, barackokkal vagy frissen szeletelt görögdinnyével és ivóvízzel, anyám meg a napon sudokuzik. Idén a tavalyi napernyőt még nyárelőn magával vitte a tenger. Olykor ugyanis saját kézbe veszik a napernyők a sorsaikat, és egy-egy széllökés hatására útra kelnek a parton nem kevés riadalmat keltve a békésen terpeszkedve napfürdőzők körében, hisz írja az újság mindig, hogy elcsapott valakit az egyik ilyen elszabadult színes szörny itt vagy ott. Azt a pálmafákkal díszített sárga ernyőt zöld csíkokkal akkor nem a szomszédaimra fújta el a szél, amíg én egy pillanatra nem figyeltem, hanem egyenesen bele a vízbe, és olyan sebességgel úszott el, hogy csak nézni volt időm a partról, amint biztonságos távolba nem került, és szépen megnyitva, fejjel lefelé, mintha egy tündérmese tragikus befejezése lenne, el nem süllyedt. Vártuk egész nap, hátha a dagállyal visszajön, de sosem került elő. Amit az után vettünk, szivárványos, és messziről kiszúrni, hol van épp a tömegben. S ha van porond, akkor onnan nem csak a múlt századi Luna Park óriáskereke szolgáltatja a látványt, hanem a sok napernyő is, amelyek közül a mienk különösen hivalkodóan jelzi, hol keressem anyámat a vízből, ha nem látom épp a rikító szőke fejét valahol sudokukba merülve, vagy ha nem úszkál épp a porond felé maga is.

Photo by Artur Dancs

Elszabadult napernyők és a Luna Park

A porondon lenni tehát nagy élmény. Ennél már csak az izgalmasabb, ha az ember maga az, aki utat tör egy-egy délutánon, s ő maga fedezi fel a porondot. Egyedül, vagy beszélgetve valakivel az ebéd után, egyet-egyet csapva, mind beljebb úszva… Leszállt a gépünk Fort Lauderdale-be. Már tavasz végén megvettem a jegyeinket, mikor anyám Amerikába érkezett, és Angelával is egyeztettem a  kedvenc apartmanunk ügyében erre az időszakra. Becsekkoláskor a légitársaság figyelmeztetésére figyeltem fel, két nappal utazásunk előtt, amire hónapok óta nagyon vártunk, egy Gordon nevű vihart evett a fene ki a tengerből, és épp rátelepedett Fort Lauderdale-re, és Dél-Floridára. Utolsó percig kétséges volt, levonul-e, megfordul-e, esős lesz-e, repülünk-e egyáltalán, vagy a társaság törli a járatokat. És leszálltunk. Miami felett már ragyogott a nap, Lauderdale oldalán még fekete felhők tornyosultak, zuhogott. Mire lecuccoltunk, és Übert rendeltünk, a nap itt is kisütött. Mivel csúcsidő volt, képtelenség volt külön kocsit kapnunk, így egy másik családdal osztottuk meg a kocsit és Eddie Toyotájának a szűkösnek bizonyuló csomagtartóját. Nagyon kedves és bőbeszédű belországi zsidó hölgy ölében ültem félig, félig meg anyámat nyomorgattam az ajtóhoz, de legalább gyorsan haladtunk. Angelától nyomban átvehettük a 212-es kulcsát, „tudják, a medencével szemben, a kertben, ahol szeretik, tengerre néző ablakkal” – magyarázta szokás szerint csilingelve a pult mögül, miután a szokásos skandináv csokoládét és francia bort átadtam neki.

– Sajnálom, hogy esős… – mentegetőzött, mintha legalábbis őt terhelné a felelősség az időközben a Mexikói-öböl felé húzódott cudarvilágért.

– Én meg örvendek, hogy már nem esik, rohanunk is a partra – válaszoltam elköszönőben.

Photo by Artur Dancs

Épp csak ledobáltuk a bőröndöket, perceken belül a parton voltunk. Mások ilyenkor szundiznak egyet, esznek, pihegnek. Anyám nem ilyen, és én sem, pillanatok alatt a kéken csapkodó tenger langyos vizében álltunk – minden piros és lila zászló ellenére a lifeguard bódéján. Erős és zavaros volt a víz, tele a vihar nyomaival: megszaggatott pálmalevelekkel, kicibált tengeri növények szőnyegével, elkorhadt kókuszdiókkal. Hatalmas hullámok voltak, ketten-hárman viaskodtak a víz erejével a part mentén, lépésre csak a szárazföldtől. Mikor belemerészkedtem, és bennebb úsztam, éreztem, a víz ott nyugodtabb, biztonságosabbnak is éreztem ott, ahol nem törnek még meg a hullámok. Az kevésbé veszélyes, mint azok a részek, ahol a fodrozó hullámok kicsapódnak, mert ott magával sodorhat, és maga alá gyűrhet. Eszembe jutott, hogy gyermekkorom óta szerettem volna mindig ismerője, de legalább értője lenni a tengernek. Irígykedve néztem a filmeket, amelyikben az öreg kinézett a vízre, és megállapította, jön a dagály… Mert én semmit nem láttam, nemhogy dagályt. S néztem a „Kék lagúnát”, és hogy irígyeltem azt a szépséget, s a harmóniát, amint a fiatalok együtt éltek a tengerrel. Azt gondoltam, nekem sosem lesz ebben részem, mert ha valamilyen tenger nekem gyermekkoromban kijuthatott, az a Fekete-tenger volt, ami nem is annyira „igazi” tenger, csak hát hullámzik, s akkor már valahova el kell könyvelni azt is. Igaz, az is nagy kiváltság volt, hogy oda eljuthattam, rendszeresen ott nyaraltunk, és engem úszni is megtanított. De akkor is idegennek éreztem magam vele szemben. New York-i éveim, az amerikai életem során kerültem közel, igazán közel az óceánhoz. Magányom és lelki megmérettetéseim is egyre közelebb sodortak hozzá, enyhülést adott, szeretve ölelt magára. Megbarátkoztunk. Életreszólóan immár. Nem is tudom, milyen lenne, ha egyszer már nem tudnám a közelemben ezt a végtelen nagy szépséget. Minden napom arról szól, hogy valamelyik partján vagyok, vagy éppen fölötte szállok ide vagy oda. S mindig ott van, legfennebb is csak órás távolságra tőlem, hol egyik, hol másik partja.

Teljes nyugalommal haladtam mind beljebb a vízben. Mint mondottam, a tenger ma már a barátom. Nem mondom, hogy szakértője vagyok, de amennyire ismerjük már egymást, elég önbizalmat ad ilyen helyzetekben.

– Hadd fedezzek fel ma én egy porondot – súgtam oda.

És mind bennebb úszva, mind csendesebb lett a víz, és én mind kevésbé értem a talajt a lábam alatt. A víz azonban nagyokat szökkenve, játékosan himbálódzott alattam, egyik-másik átmosta a fejem búbját is, de csak óvatosan. A lifeguard kiült a teraszra, figyeltem, szól-e valamit, de nem szólt, keresztbe tette a lábát s úgy könyökölt az őrház tornácának korlátjára támaszkodva. Vártam a jelet, hogy egyáltalán van-e porond, vagy csak megyek bele a semmibe a mind magasabb hullámok tetején… Messze jártam a parttól, anyám ott állt, és  tenyerét a szeme fölé emelve figyelte, merre járok, néha egy-egy félmozdulatot megindított, hogy visszahívjon, de nem tette. Egyszer csak pár méterrel bennebb megcsobbant a víz, fehér taréj futott végig a hullám sima zöld fején. Akkor tudtam, hogy ott megtörik a víz sodrása, ha csak pillanatra is, tehát magasabb a talaj, mint ott, ahol épp lebegek. Odébb úsztam, és éreztem, ahogy emelkedem ki a vízből. Akkorra már vagy két-három hullám is megtört a tetején egy-egy pillanatra, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ott a porond! Visszafordultam, kiemelkedtem a vízből derékig, és intettem anyámnak, csak hogy innen tovább ne aggódjon, mert biztonságba értem. Visszaintett, és vissza is tért a sudokujához.

Mind több ember sietett le a partra. A víz mintha csendesedett volna, az ég kéken ragyogott, közelgett az alkony. Egyik férfi el is indult, hogy elérje ő is a porondot. A porondot, amit ma én fedeztem fel. Megvártam, míg biztonságos közelbe ér, rámosolyogtam, intettünk egymásnak. Valamit mondott, elmondta többször is, és én csak annyit kaptam el belőle sokadszor is, hogy arhentájn… Kiderült, argentin, s ezt akarta nekem angolul mondani, s hogy ő nem beszél angolul. De „Hola!”. Örültünk egymásnak, megvolt a Hola! is, magam pedig  elindultam kifelé, átadtam neki a porondot. Úgy gondolom, rengeteg alkalmam lesz még újabbakat felfedezni. De engem az sem zavar, ha mások fedezik fel, és én csak melléjük szegődök alkalomadtán.

A porond egy kis huncut kiváltság ebben a lezüllött világban. Egy kiváltság, amibe nem beleszületnek, hanem, amihez néhány karcsapást meg kell tenni. Múlandó ugyan, de sikerélménnyel és tapasztalattal is jár.

Malibu


– Tegnap éjszaka egy felhőkarcoló tetején voltam egy tetőterasz bárjában, Los Angelesben, ott készültek ezek a fotók, majd a barátom meglepetés gyanánt elvitt – szintén a belvárosban – pár lépésre onnan egy magyarok által működtetett vendéglőbe, és gulyás levest rendelt nekem, ami isteni volt – mesélem a minap Bartos barátnémnak a napomat, miközben nála hajnal van, és a rádióban nyomatják épp Leventével a reggeli műsort.

Photo by Artur Dancs

Los Angeles

– Csupa fény az a város. Mutattam Leventének is a képeket, tudod, hogy imádja Los Angelest.

Levente lényegében a Californication-t imádja. De nem baj az, ha valaki amiatt szereti Los Angelest, s az sem, ha valaki a La La Land miatt. New Yorkot is a legtöbben, akik soha nem juthattak is el ide, azért szeretik, mert látták egy-egy arcát a Szex és New York-ban, a Friends vagy a Seinfeld sorozatokban, a New York, New York-ban, a Helló, Dolly!-ban vagy többszáz egyéb filmen. Ilyenekért senkit nem vonnak felelősségre, teljesen indokolt, ha az ember megszereti az adott helyeket a látottak alapján, amelyek nyilvánvalóan a valóságból táplálkoznak, és nyilvánvalóan művészileg kicsit eltúlzottak is. Cseppet sem ütök pejoratív felhangot a művészi túlzással, azt gondolom ugyanis, hogy nem azzal van a baj, hanem inkább azokkal , akik mindenben csak rosszat próbálják minden energiájukkal felkutatni.  Ha az lenne a célom, hogy lehúzzam Los Angelest, Santa Monicát vagy épp New Yorkot is, nagyon könnyen megtalálhatnám a módját arról beszélni, mennyi hajéktalan fetreng össze-vissza, hány gyilkosság történik, mekkora hiányosságokat szenved esetleg a közbiztonság, és mennyire túlértékelt ez vagy amaz. De nincs ilyen célom. Olyan célom sincs, hogy hamis, rózsaszínű álomképeket rajzoljak ide pasztellszínekkel. Aki évtizedek óta olvassa írásaimat vagy követi gondolataimat tudja, hogy nem rondítok, nem szépítek, hanem a dolgokat, a helyeket és az embereket úgy mutatom be, ahogy én látom, a szívemmel vagy azzal a napszemüveggel az orromon, amit éppen viselek. Szubjektív vagyok. És erre már a címben is figyelmeztetem az olvasót. Én nem lexikon és nem is realista novellista vagyok. Hanem mesélő, aki a maga égből pottyant meséit hozza el azoknak, akik hajlandóak ezért idegyűlni és meghallgatni azokat.

És én örülök, hogy Levente egy filmsorozat alapján feltétel nélkül szereti Los Angelest. Feltételek nélkül szeretni valamit vagy valakit mindig nemes dolog, és nem minden ember kiváltsága az. És én ilyen emberekkel vagyok körbevéve, akik képesek erre. Képesek feltétel nélkül szeretni. Mondanám büszkén, hogy ÉN vettem körbe magam ilyen emberekkel, de nem lenne igaz, a barátaimmal – mert róluk van szó, arról a néhány emberről, akik, idejét sem tudom, mióta vannak mellettem, körülöttem, az oldalamon, a lelkemben, a szívem körül, az életemben – együtt döntöttük el kimondatlanul, hogy minden feltétel nélkül egymáséi leszünk, húsz évre vagy százra, teljesen mindegy.

– … de ma már Santa Monicában voltam, összefutottam jóbarátokkal, és finom kaliforniai száraz fehérbort ittunk behűtve a 66-os út végén a ragyogó napsütésben. Most pedig kiugrottam Malibura a délután s a napnyugta idejére, annyira megnyugtat, annyira szeretem… – folytattam az összegző beszámolót, miközben Bartosom el-eltünedezett az odahaza épp zajló reggeli rádióadás lebonyolítása közben, de mindig visszatért egy-egy válasz erejéig.

– Na ja. Én is Malibura ugrok ki mindig rekreálódni!… Szeretlek, te Macc! – válaszolt nevetve, de én tudtam, hogy e mögött a legtávolabbi árnyéka sem volt irígységnek, sem pedig szarkasztikus hanglejtésnek. A mi huszonéves barátságunkba eféle heccelődések mindenkoron belefértek, s most, amikor már rég beértünk és elértünk valameddig mindketten, kifejezetten derűs ilyen módon számba venni egymás életét annak fényében, amit egymásról és a múltjainkról, életeinkről tudunk. Ebben a reakcióban annak elismerése volt, mennyire távol jutottunk a valaha fej fej mellett futó, összenőtt életútjainktól, és benne van az is, ahogy összekacsintva mindketten tudjuk, hogy emberileg semennyire sem lettünk azóta sem távolibbak.

Photo by Artur Dancs

A Santa Monica-i promenád

Aznap szószerint pénzfeldobással dőlt el, hogy Malibura megyek. A kosárban volt Studio City, Hollywood kanyonjai, LA óvárosa – Westwood Village, Beverly Hills, Hermosa Beach, Venice Beach, Redondo Beach, Santa Monica vagy Malibu. Utóbbi lett. Ennek még külön ujjongtam is magamban, aznap ugyanis, a tetőterszolással járó éjszakázáson és a fél napot átívelő repülésen túl, nem igazán vágytam sok emberre a környezetemben, ugyanakkor élvezni szerettem volna La La Land csodálatosan simogató téli napsütését. Malibu nekem ilyen: pihentető, békés, amennyire csak erről itt szó lehet – privát, egyféle béke sziget. És rengeteg élmény köt ide az elmúlt években felhalmozott történésekből. Hogy messzebbre ne menjünk a cipőben és ruhában való fürdőzéstől, az idegenek elől kapuval elzárt privát utcáktól, amiről korábban tettem említést ezen oldalakon.

Malibu egy negyven kilométeres sávon terül el a Santa Monica hegység és a Csendes-óceán szorításában, helyenként, ahol a patakok szabta kanyonok megengedik, egész mélyen belakták a szárazföld irányában, de a hegyoldal is büszkén sorakoztatja a házakat, amelyeket bámulva az emberben tudatosul, hogy az, amit addig csak filmekben látott a luxusról, az mégiscsak létezik a valóságban is.

Nem sok lakos van, alig tizenkét-tizenháromezer, és nagy részében olyan távol van egyik szomszéd a másiktól, hogy ha olyan lenne a világ Kaliforniában, csak úgy látogatnák egymást, hogy autóznak egyet. Kivéve azt a zárt kolóniát, amit kapu mögé rejtettek, és csak azok mehetnek oda be, akik ott élnek, és megfelel ehhez a pedigréjük, semmiképp nem lehet egyszerű mezei embereknek sertepertélni ottanság, pláne, hogy járda sincs Malibu nagy részén, oda pedig pláne nem vezet. Érdekes ez a járda dolog is. Van egy buszjárat, ami Malibuba kijár. Nem mert Malibu bármelyik multimilliomos lakosa esetleg arra fanyalodna, hogy Santa Monicán felpattan az 534-esre, hanem mert Bertának, és általában a gazdag házakat vezető személyzetnek is ki kell valahogyan jutni oda, és biza, nem mindeniküknek futja autóra, és nehezen is engedhetnék meg maguknak a napi hetven – nyolcvan kilométeres ingázást oda-vissza a városból a jelenlegi üzemanyagárak mellett. Szóval, jön ki a busz minden félórában Santa Monicából, és a buszmegállókban van egy-egy zsebkendőnyi járda. Hogy, aki jön, az oda ki tudjon szállni. De onnan se előre, se hátra nem vezet tovább gyalogút, és mégis, ezek a drága mexikóiak, akik ide kijárnak dolgozni, leszállnak a buszról egyik pillanatban, s a másikban már hűlt helyük. Ők tudják csak a járatokat, s hogy hova tűnnek el, mire a buszt elhajt a megállóból. Persze, mindig is gyanakodtunk rá, hogy a majáknak volt valami dolguk az űrlényekkel, így hát nem lepődünk meg olyan erősen.

Van Malibunak faluközpontja is. Vagyishát város, mert város lett majdnem három évitizeddel ezelőtt, ugyanakkor a település már időszámításunk előtt 2500 évvel a Chumash őslakos törzs alapította vidám falu volt, akiknek már nyomuk sincs a környéken, de a város neve, Humaliwo, azaz „Hangos hullám” mégiscsak az ő nyelvükből deriválódott a mai Malibura. Fehérek lakják a legutóbbi felmérések szerint szinte teljes egészében, és közülük sem a legszegényebb fajta bútorozott a gyönyörű tájakra. A faluközpont lényegében egy útkereszteződés az azonos nevű kanyonban a szintén Malibu nevű patak partján, ami a hegyről jön le, és ömlik a Csendes-óceánba éppen a Malibu lagúnánál, ahol az egyik strand is van.

Photo by Artur Dancs

Malibu

Tele van Malibu strandokkal, de alig néhányuk megközelíthető átlagember számára, a legtöbb privát terület, ahova csak engedéllyel vagy pénzért lehet belépni, és a legtöbb privát beachre pedig egyáltalán nem. S ha valamit itt nagyon komolyan vesznek, az a magánterület tiszteletben tartása. A központban nem sok a látnivaló, néhány vendéglő, egy vegyesbolt, konditerem, állatorvosi rendelő, kutyakozmetika,  fodrászat és adminisztratív irodák vannak. Van szuvenírbolt is hűtőmágnesekkel és Malibu feliratú törülközőkkel és úszónadrágokkal, kínai szörfdeszkákkal és olcsó rágcsálnivalókkal, hogy azok se pusztuljanak itt éhen, akik csak kijöttek ide kíváncsiságból, de hazavágná őket egy ebéd a Nobuban vagy valamelyik flancos étteremben.

PL barátommal szoktam beszélgetni utazásaimról, utazásaim közben, mert lelkes hallgatója történeteimnek, azt is neki fogalmaztam meg elsőként, hogy Malibu számomra egy jó kis csendes, diszkrét hely, ahova az ember kimenekülhet, ha elege van a sok emberből, mert vannak ugyan itt is emitt-amott, de Malibuban íratlan szabály, hogy úgy teszel, mintha nem lennének. Itt senki sem néz rád, sőt, inkább csak át rajtad, s ugyanezt el is várják tőled, legyen az idevetemedett turista, tévéshowman vagy mozisztár. Ebbe az átnézésbe azonban egy borzasztóan felszínes mosoly, köszönés és olykor egy-egy kis párszavas kedveskedés is belefér, bele szorítható, de ez senkit nem jogosít fel semmi továbbira, még arra sem, hogy az ember lopva fotókat készítsen valakiről esetleg a nagy fellelkesülésében. Ha valaki ennél többet is társalog veled, az nem idevalósi, és ezt jó tudnod.

Photo by Artur Dancs

Point Dume

Ha a látogató csak a faluközpontig jut el Malibuban, a felénél sem tart. De ott már élvezettel belevetheti magát a lagúnába, ahol a Malibu strand van, és elmondhatja magáról, hogy járt itt, a Facebook-on pedig büszkén bejelölheti a Malibu Beach helymeghatározót a check-inje mellett. Ha valaki alaposabban is érdeklődik a környék iránt, az helyesen teszi, mert az óceán eme partszakasza Amerika egyik fő látványossága. Ahogyan Floridában az A1A – látványút vonzza a szép kilátások szerelmeseit, úgy a nyugati parton a PCH, azaz a Pacific Coast Highway. Persze, ha nem pusztít éppen a már – sajnos- cseppet sem újdonságnak számító tűzvész, a hosszú évekre visszanyúló aszály és szárazság következményeképpen vagy sárlavina. Ha elhagyjuk az adminisztratív központot körbeölelő kanyont, és visszatérünk a PCH-re, némi autózás után – ha nincs épp beállva a forgalom – elérjük a Heathercliffet, ami egy a tengerre magasodó meredek szirt, és amit körbemosott az idők során az óceán, így mindkét oldalról kékvizű lagúnák övezik. A Point Dume nevű természetvédelmi övezet tél végén és tavasszal ontja a sárga menyecskeszem virágokat, messziről sárgállik a szirt, közelről pedig kényelmesen el lehet veszni az óriási ligetekben pompázó virágok közt a sziklás ösvényeken, amelyek a meredek sziklafalhoz vezetnek, ahonnan félelmetes és egyben pazar kilátás nyílik a kék óceánra, és – ha a köd nem csintalankodik épp velünk – akár a távoli Santa Monicára és a lagúnára is. A PCH megkerüli a szirtet, de ha valaki már ide felkapaszkodott, semmiképp sem az országúton megy majd tovább, hanem leereszkedik a szirt tengerparti oldala felé a grádicsokon, és onnan folytatja a sétát a másik nagy nyilvános strand, a Zuma Beach felé.

Photo by Artur Dancs

Zuma Beach

Nem is tudom, hány narancssárga délután és teljesen hihetetlen színű alkony emléke köt ma már Malibuhoz. A hosszú séták, beszélgetések, hallgatások, kalandozások, fotózások, felfedezések után az ember, mire már elkezd sárgulni a délután, leülepszik valahol a homokban a hátát megtámasztva úgy, hogy nyugat felé, de ugyanakkor a másik irányba is jól belássa a környéket, mert a lenyugvó nap a másik oldalt vetítit tele mindenféle hangulatokkal és színekkel, leginkább narancssárgával. Hogy a napnyugta után mitől lesz az egész olyan, mintha egy túlbuzgó, botcsinálta fotós túlszínezte volna a képet, nem tudtam megfejteni, és nem is akartam, hanem eltettem magamnak a tényt, hogy a kaliforniai naplementék sosem okoznak csalódást. Emiatt sem csodálkozom azon sem, hogy mire lemenni készül a nap, benépesül a strand napnyugtalesőkkel, akik éppen olyan diszkréten tünedeznek el, amint a nap lement, mint ahogy odaszivárogtak valahonnan.

Photo by Artur Dancs

Malibui alkony

Mielőtt az ember összevájja magát, hogy a tücsökciripelő, pálmasoros, tengerzúgásos, virágillatú,  lágyhomokú beachről bevergődjön Santa Monicába is akár, a hangzavarba, vagy a Csillagok és Angyalok fényvárosába, meggondolja kétszer is. Aztán rájön, hogy mindenképp el kell mostanra engednie ezt a mesét, és reménykedik benne, hogy mindig lesz majd egy újabb, egy másik, ami ide visszahozza.

Tavaszi zsongás rhododendronokkal és pálmafákkal (3)


 

Része lenni a poszternek

Zsuzsi rólam készült fotóival csak az az egy bajom van, hogy éppen olyan kövérnek mutatkozom rajtuk, mint amilyen éppen vagyok. És ezen az sem segít, ha a fotón két zacskó sültkrumpli társaságában szerepelek.

Photo by Zsuzsanna Pilbath

 

A korábbiakban felvázolt éjszaka után örömmel ölelgettem meg Zsuskát, mikor Londonból megérkezett a szállodánkhoz. Mielőtt elcsavarogtunk volna, meg kellett mutatnom neki az angol kertet, ahol akkor még semennyire nem nyilatkoztak még a rhododendronok, csakis a csersznyefa virágzott a pázsit közepén az asztalokra kellemes árnyékot vetve. És nem mulasztottam el beavatni a konyak-rejtekhelyül szolgáló bukszusok titkaiba sem, az ember ekkora titkokat nem vihet magával a sírba anélkül, hogy megbízható személyeket be ne avatna. Ezt követően jött a sültkrumplis fejezet Brightonban. A kellemes tengerparti város egy elviselhetően röpke autózásnyira van a szállodától, sokkal rövidebb az út, mint a városból volt Zsuskának a szállodáig. Mi akkor is jól el lennénk, ha csak úgy andalognánk a meghitt fürdőváros utcácskáin szó nélkül, az évtizedek, amelyek összekötnek bennünket, bőven megengedik ezt a luxust is nekünk, de valahogy mindig kikerül a beszélnivaló, ha együtt vagyunk. És nem minden esetben van világmegváltás az előtérben, vannak csavargásaink, amikor csak az aznapi gondjaink világát váltjuk és vitatjuk meg, néha meg a monarchiát és a köztársaságot is sínre tesszük. Nem volt ugyan túl nagy jelentősége aznap, de valahol mégis bántott bennünket, hogy Erzsikénk, ahogyan mindkettőnk kedvenc királynőjét emlegetni szoktuk, egyikünket sem invitált meg szülinapi fogadására, ugyanakkor azzal nyugtattam magam, hogy a hat napos utazásra csomagolt kézitáskámban nem is akadt volna megfelelő öltözék ehhez, és Windsor is olyan messzinek tűnt a szikrázó napsütésben a Brighton mólón. Úgyhogy ebbe belenyugodtunk, és fagylalttal indítottunk. Hogy milyen kicsi a világ, nem lehet eleget hangoztatni, és azt is, hogy a magyarok ebben a kicsi világban mindenhol szép számban jelen vannak. A kínaiakról mondják, hogy a világ minden táján szembe mennek önmagukkal, annyian vannak…? Hát a magyarok?… Meg lehet-e Londonban, vagy a Copthorne Hotel titkokkal teli falai közt, vagy épp Brighton Beachen magyarul szólalni úgy, hogy valaki ne kapja fel a fejét?… És sok esetben, ha érti is az ember, ha valaki magyarul megszólal mellette, elengedi a füle mellett, és laposakat hallgat, mert semmi kedve kapcsolatba kerülnie amazokkal, de más a helyzet, ha például valaki rátehénkedik a fagylaltos pultra úgy, hogy nem látni tőle a választékot. Akkor az ember, ha megjegyzést tesz az illetőre magyarul, biztos lehet benne, hogy az illető meg azonnal visszavág, és cseppet sem igyekszik tovább leplezni, hogy nem csak hogy ért, de beszél is magyarul… Bennünket azonban nem tud kizökkenteni egy ilyen, főleg, ha az illető olyan, hogy ha rátehénkedik a fagylaltos pultra, nem látni tőle a kínálatot. A magam részéről meg egy átdolgozott éjszaka után legkevésbé sem lehet belőlem reakciókat kiváltani  ilyenkor, amikor az agyam egy másik időzónában elhagyott, és nyugovóra tért már, csak testileg vagyok ott, ahol. Zsuzsi azon kevesek közé tartozik, aki ezt az állapotomat remekül tudja kezelni. És ebben a furcsa, lebegésszerű létben a környezet is és minden egyéb fontos vagy kevésbé fontos információ is másképp csapódik le az emberben. Halkan. Nem is csapódik, csak puffan tompán. Mivel hosszabb tartózkodással csak nagyon ritkán kényeztet el engem London, mindig futás közben vagyok itt, lényegében, minden, amit Londonból és Dél-Angliából láttam, ebben a tompa hangulatban ért. És Zsuzsi ebben nagy szerencse rám nézve, és nem csak, mert nélküle töredékét sem láttam volna, hanem mert annyira jó barátom, hogy mellette nem alszom el séta közben.

Photo by Artur Dancs

 

Februárban hozott ki ide Zsuska első ízben, örömmel fedeztük fel magunknak a tengerpartra épült kisváros zeg-zugait. IV György építtette a királyi pavilont ide, és a feljegyzések szerint a később királlyá koronázott György herceg sok időt töltött el itt orvosi javaslatra, és mert kikapcsolódásra is tökéletesen megfelelő hely ez. A dimbes-dombos városka szűk utcái régimódi üzletektől színesek, a vendéglők és fogadók a mindig vidám britektől és külföldi látogatóktól hangosak, fish & chips, azaz hal sült krumplival, mint nemzeti eledel minden sarkon kapható, de ha az ember kifogástalan marhasültre ácsingózik, azt is könnyen megtalálja a választékban. Nem sejtettem, hogy a még zsenge május ennyi embert kihoz a tengerpartra, de ha az ember belegondol, megérti, hogy ezek a jóravaló britek olyan keveset látják a napot az esőfelhők mögül előbukkanni, hogy minden napsütéses óra egy ünnep, s főleg, ha az hétvégére is esik. És ez most úgy esett. Be sem lehetett tekintettel érni a rengeteg fürdőruhára vetkezett fehértestű britet a kavicsos brightoni parton  merthogy itt még a beach is más, mint bárhol másutt a világban: nem homokkal van feltöltve, hanem kavicsos. De a jelenlévőket ez zavarja a legkevésbé. Sör legyen, a többi nem érdekes.

Photo by Artur Dancs

 

Világmegváltás terén nagyot haladtunk Zsuzsival ezúttal is. Nekem azért is fontos, hogy magam mellett tudjam azt a néhány embert, akit szoros barátomnak tartok, mert senki más társaságában nem vagyok képes – és nem is akarok – ennyire ellazulni és önmagam lenni vátoztatások és egyengetések nélkül. Gondolom, hogy ez a barátság egyik meghatározása is egyben. Sok ember retteg attól is, hogy egyedül legyen, akár csak rövid időre is. Sajnálom is őket. Ezek az emberek valamitől félnek, és főleg: nincsenek egyensúlyban önmagukkal. Nem akarnak valami miatt önmagukkal négyszemközt maradni. Ha valaki tart ömagától, és nem tartja önmagát sem elég jó társaságnak önmaga számára, az soha nem fog őszintén barátkozni sem, és soha nem is lesznek olyan barátai, akivel a nap és az élet bármely szakában egymásra van hangolódva mindenféle erőfeszítés nélkül. Számomra az egyedülléteknek kifejezhetetlenül fontos szerepe van. És örülök ezeknek a pillanatoknak, amikor kicsit önmagam társaságában lehetek. Előfordul, hogy beavatatlanok sajnálkoznak is esetleg felettem, mások meg furcsálják, de ettől ez mit sem veszít az értékéből. Sőt, egyféle belső derűt is okoz, ami megmosolyogtatja velem ezeket a naiv reakciókat.

Santa Monicán magamban lenni is elmondhtatlanul kellemes. Ha az ember tele van boldogságos élményekkel egy hely kapcsán, egyértelmű, hogy minden körülmények között jól érzi ott magát. És fordítva. Santa Monica meg olyan, amit sokszor úgy emlegetek: az ok nélküli boldogság egyik színhelye életemben. Hogy mennyire ok nélküli ez a boldogság, nem is fontos, csak az, hogy Brighton után, Zsuska barátnőmmel való találkozásunktól is feldobva, napsugaras élmény Los Angelesben landolni másnap. Bár érdekes, és fotós számára izgalmas is az L.A. skyline, a belváros kontúrja a délutáni napsütésben leszálláskor, maga a város különösebben nem érdekel.

Photo by Artur Dancs

La-La-Land

 

Nekem L.A. , a „La-La-Land” jelentheti ugyan ezt a skyline-t a hollywoodi és a Santa Monica-i hegyekkel a háttérben, de elsősorban a tengerparti életet, ami ugyan New Yorkban is megvan, de a nyugati part merőben más a keletitől, és nem csak fekvésében és domborzatában, hanem mindennemű hangulatában is. Nekem Los Angeles jelentheti Santa Monicát, Malibut vagy épp Beverly Hills vagy Hollywood Hills titkos zeg-zugait, ahová sokan szívesen álmodnák magukat, és ahová magam sohasem álmodtam magam, és mégis eljutottam. Szeretem azt mondani: egy véletlen folytán. De persze, ugyanakkor azt is tudom, hogy véletlenek nincsenek.

Elkényeztet engem Los Angeles azzal is, hogy a szobám többnyire a már említett tablót nyújtja: jobbra a távolban a belváros kontúrja, szemközt a hollywoodi hegyek, balra a percenként óriásgépeket eregető reptér, s messzebb a távolban Santa Monica hegyei és tornyai, ahol az óceánt sejteni lehet ezen a képen. Amilyen grandiózus az ablakban állva körbetekinteni, annyira nem befogható ez egy fotón, még akkor sem, ha panorámába próbálja az ember sűríteni, fel is adtam, hát, és csak élveztem a kilátást az alkonyban. De nem sokat, csak pár percet, mert napnyugtára lenn akartam lenni az óceánparton.

Pezsgő élet és nagy hangulat fogadott Santa Monicán, és ehhez abban a pillanatban a legkevesebb kedvem sem volt, nem erre az oldalára vágytam az óceánparti életnek. A duhajkodó turistákat hamar magam mögött hagyva indultam el a magas parton felfelé északnak, és minél távolabb voltak a vendéglők és teraszok, annál kellemesebb lett az este, s úgy ritkult a tömeg is. Már csak a futkározó helybéliek és romantikázó szerelmesek jöttek szembe a pálmasorral szegélyezett sétányon. A magas szirtfal – vagy ahogy itt mondják, a „palisade” – meredeken hajlik az alant, a tenger szintjén kanyargó látványos tengerarti útra, a Pacific Coast Highway-re, amely Kalifornia állam egyik kiemelt fontosságú látványossága, az általa nyújtott kilátás szépsége folytán. Az út túloldalán, a tengerparton is vannak házak, egy egész sor palota sorakozik alant, és onnan az autópályán átívelő gyalogos hidak segítik át a járókelőt a szirtre és fordítva.

Photo by Artur Dancs

 

Éppen csak elértem a naplementét. De micsoda naplemente volt az! Mit is csodálkozom rajta, hisz a tengerparti alkonyok mindig lenyűgözőek. A korlátra támaszkodva percekig bambultam bele a tájba: előttem a végtelen kék óceán, balra a Santa Monica Pier hangos vidámparkja, jobbra a kanyarban a hegyek és a távolban Malibu fényei a széles ívben kanyarodó öbölben. Azt hiszem, sohasem fogok tudni ezzel a látvánnyal betelni. És ahogy haladtam előre, úgy borult a tájra a kék sötétség utat adva a milliónyi csillagnak, a település apró fényeinek a távolban. A sétányon nem volt fényözön, csak épp annyira volt megvilágítva, hogy az ember ne veszítse az ösvényt szem elől, okosan gondolták ezt ki, mert így könnyebb a tájban gyönyörködni, a lenyugvó nap utáni pazar égi játékban, az öböl megnyugtató morajlásában. Innen fentről nézve, az autópálya is csak egy kígyózó fénycsík, a zaja nem hallatszik a magasba. Az ég nem fekete csak mélykék, és a fölém tornyosuló pálmafák tették még hangulatosabbá, mint valami magasra tartott napernyők. A Pacific Palisades-hez érve Santa Monica szirtsétánya véget ér, és bekényszeríti az embert a házak közé. A magasban húzódó útról a kanyonba letekintve a megbújt csudaházak álmos fényei köszönnek vissza, a csendes utcákat csak a virágillat veri fel, és a tavaszillattal vegyülő sós óceánszag. Néha arcul legyint egy-egy langyosabb fuvallat is, a napközben felmelegedett utcák felől, és ebben az esti káprázatban teljesen elfelejt az ember mindent, ami kedvét szegheti. Ez lehet a titka ennek a feltételen boldogságérzetnek.

Photo by Artur Dancs

 

Későre jár, mire visszaérek a szállodai szobámba. És egyébre sem vágyom, mint hogy egy pohár konyakkal a kezemben lefekvés előtt felkuporodjak az ablakpárkányra, és mintha egy nagy képernyőn nézném, tekintetemmel befogjam az éjszakába burkolózott giga-várost. Olyan érzés, mintha egy nagy poszter része lennék. A mindennapi meséink egyike.

(folyt. köv.)

Egy hét, amikor tovalibbent a nyár


Photo by Artur Dancs

Amikor a tengerre nyitott ablakom peremére felrakott lábakkal mélyet szippantottam a délelőtti friss levegővel dúsított napsütésbe Koppenhágában, a szállodai szobámból kifelé bámulva egy öblös csupor kávéval a kezemben, akkor csapott meg idén először az ősz hangulata. Pedig nem rozsdásodtak még a fák. Elmélyedtem a víz végtelenségében, amennyit egy kényelmes fotelből a látóhatár megenged a háztetők felett és a fák lombjain túl a távolban, ahol a szélerőművek ventillátorai darálták be a természet energiáit, hogy az emberek kedvükre pocsékoljanak majd belőle. Jobb felől a gigantikus Øresund-híd ível át az öbölben Dániából Svédországba, hogy Koppenhága meg Malmö ne érezzék egymást idegennek.

Elmondhatatlan fáradtságot éreztem elernyedni magamban, jóleső, pihentető fáradtságot. Ötödik napja voltam akkor úton, és mindenik nap másutt ért és más-más élmények felé vitt magával. Péntek reggel volt, és már csak egy szakasz maradt hátra arra a hétre, Koppenhágából hazarepülni New Yorkba.

A hetet Stockholmban kezdtem, és akár ott is érezhettem volna az őszi fuvallatot, de akkor inkább az előttem álló kaliforniai útra igyekeztem ráhangolni magam, és talán a napsütés sem segített az ősz kutatásában. A hétfő olyan gyorsan repült el, hogy csak azon kaptam magam, hogy a fülledt nyári hangulatú estén Santa Monica felé igyekszem a Los Angelesből kifelé vezető óceánparti úton, és kedd van.

Nem panasz, csak megállapítás, hogy biza, még önmagamnak is nehéz követnem, netán utólérnem saját magam ebben az iramban. Nem egyszer fordult már velem elő az utóbbi időben, hogy hét nap és hét éjjel mind-mind más és más országban és időzónában keltem vagy feküdtem. Mégis nehéz ezt az egészet ép ésszel felfogni, és mi több: élni benne. De a legjobb az, ha az ember nem komplikálja agyon, hanem természetesnek vesz mindent, ami vele történik, és csak a szépségekre rácsodálkozni áll meg, illetve megörökíteni egy-egy pillanatot, hogy maradjon valami nyoma mindannak, ami megtörtént. Ha nem lenne otthon a falinaptár a falon a mindenféle bejegyzéssel, helyszínekkel és időpontokkal, és ha nem lenne internetes naplóm a facebookom, ami annyiszor húzta ki az emlékezetemet a bajból, hogy azt meg sem merem mondani – nos, akkor már most sem emlékeznék határozottan, mi is volt és hol is volt a múlt héten. Hogy messzebbre ne is menjünk…

 

Amikor nem úszunk éjszaka ruhástól Santa Monicán

 

Brendannal immár négy év és egy életre is elegendő adag élmény köt össze. És természetesen, nem ez a neve – ám itt ez most lényegtelen. Soha emberrel ilyen kapcsolatom még nem volt, és talán ezért is van az, hogy felfogni, és beszélni róla sem tudtam eddig, és talán még eltart egy darabig, amíg megerednek azok a patakok, amelyek tápláló vizére szükségem lesz ahhoz, hogy sikerüljön szavakba önteni. Meg akár érzelmekbe is. Egyszóval valamilyen formába. Brendant New York ajándékozta nekem és a sorsom fintora. És ahogyan kaptam, ugyanúgy kellett megtanulnom vele és egyben (meg főleg) nélküle élnem tovább az életem. És nem csak azért, mert családalapítás ürügyén visszabútorozott Kaliforniába, hanem mert lehetetlen ugyan, de könnyebb lett volna soha többé nem látnom. Ebben a mesében most csak azért kellett megemlítenem, mert barátom, aki Santa Monica egyik jellegzetes „erődítményében” tengeti frisscsaládos életét, arra az estére miattam szabaddá tette magát, hogy együtt csavaroghassunk a langymeleg Csendes-óceán parti fövenyén nagyokat hallgatva – vagy akár beszélgetve.

 

– Érted mehettem volna – mondja, mikor kiszáll az autóból a Santa Monica és az Ocean sarkán.

– Tudom. Impozáns lett volna a piros Corvette-ed a szállodám előtt… – vigyorogtam.

– Időt takaríthattunk volna meg.

– Kifejezetten élvezek tömegközlekedni, hisz tudod…

Photo by Artur Dancs

Santa Monica pier a távolból

Magamra öleltem, hogy ezt a témát ezzel felfüggesszük, és elindultunk a csigalépcsőkön le a partra, messzire elkerülve a Santa Monica móló zajos tömegét. Ebből a távolságból olyan volt, mintha egy mozifilmen látnánk az egészet. Sokan voltak a parton, sétáltak vagy csak egy takaróra kuporodva boroztak vagy szerelmesen bámulták a hold tengerre rajzolt ezüst csíkjait. Mi csak sétáltunk, és hogy a víz szabadon nyaldossa a bokáját, Brendan lehajolt és lábszárig tűrte fel a világos színű vászonnadrágját. Valami miatt kerülte mindig a rövidnadrág viselését. Persze, a víz így is el-elérte a nadrágot, de azt hiszem, ezzel egyikünk sem törődött egy pillanatig sem. Fura. A holdfényben ismét szőkének láttam megcsillanni a haját. Nekem mindig szőke marad ugyan, így lett elkönyvelve, bár néha sötétebb a haja, most hogy jóideje nem láttam, feltűnt, hogy aranyszínűek a fürtjei, mint gyermekkorában volt – gondolom, a kaliforniai napsugaras élet velejárója. Olyasmi lehet ez, mint ahogyan az én szemem színe változik kékre vagy szürkére, majd ismét zöld.

 

A partról jól kivehető az óceánra magasló hegység, és a hegyoldalba épített házak fényei is sorra felsziporkáznak, mint az égen a csillagok. Hatalmas ívben kanyarodik az öböl, szélesen felölelve az óceánt. És valahol a távolban a fények jelzik Malibut.

 

– Elvigyelek Malibura? – fordult felém lelkesedve.

– Reggel menjünk ki! – csillantam fel az ötletre.

– Kora reggel dolgom van a városban, de délelőtt kiugorhatunk, ha belefér.

– Csak délután repülök, reggel majd kibuszozom Santa Monicára, és itt várlak – mondtam, és örvendtem a hirtelen jött programnak. Nemrég jártam első ízben Malibun, és olyan szeretem-helynek tűnt, izgalmasan hangzott a felvetés, hisz biztos lehettem benne, hogy teljesen más megvilágításban lesz alkalmam betekintést nyerni az amúgy zárt közösségbe.

 

Felugrottam a mólóra sültkrumpliért és úgy folytattuk a sétát a parton. Repülőkről, mozikról, világmegváltásról beszélgettünk, ahogy szoktuk, és mint újdonsült apuka, a babázásról is esett szó – egy apa mindig szerelmes a kislányába és fordítva. Egyszer még a vízbe is be akart szaladni ruhástól. És tudtam, hogy ha akarja, meg is teszi, azért rászóltam:

 

– Eszedbe ne jusson!… Majd holnap Malibun.

– Attól még most is lehet! – feleselt vissza.

– Egészben jobban szeretlek, a cápák túl sok kárt tennének benned most.

 

Magam is meglepődtem, de nem ugrott bele a vízbe végülis, hanem felkaptattunk a promenádra, és fagylaltot rendelt. Egy padra ülve vertük le a homokot a lábunkról, és húztunk cipőt, ő meg szemébe húzta a simlis sapkát, a toronyba öntött fagylaltokkal pedig kiültünk az omladozó lösszfal korlátjára, és a végtelen felé bámulva elmélyülten és csendben nyaltuk a fagyit. Nem mondom, hogy nem szédültem – borzasztó tériszonyom van – de amennyi meredek történetben volt már mellette részem, ez igazán csendes esti foglalkozás volt.

A hold csíkja mind inkább jobbra húzódott a csillámló tengeren, az óriáskerék pedig a mólón nemzeti színekben játszott. Néha hullámokban megérintett bennünket a mólóról dübörgő zene és zsivaj, a lágy esti szélben integettek a szárazságban megrozsdásodott pálmafák a sétányon.

Mi meg ott ültünk szorosan egymás mellett, mint valami gyermekkori jópajtások, nagyokat hallgatva.

És mégis egy egész világnyi távolság volt közöttünk.

 

Boltrablás, privát utcák, eltévedés és a ruhában való fürdőzés Malibun

 

Szerdán kora reggel elviharzottam a szállodából. Éjjel még a szálloda halljának teraszán találtam a kolléganőimet a hatalmas párnás kanapékba süppedve, hevesen udvarló helyi legények, kaliforniai aranyifjak társaságában borozgatva a langymeleg éjszakában, biztos lehettem benne, hogy a korai időpontban senkivel nem futok össze. Mire a nap rendesen kisütött, ott álltam a Santa Monica boulevard sarkán, és a piros Corvette is pontosan megérkezett. Ha valamit mindenképpen tisztelek Brendanban, az a pontossága, bár a mi szakmáinkban a precizitás lényegében alapkövetelmény, úgy gondolom, a mai világban a pontosság és megbízhatóság komoly erénynek számít.

 

– Kávéd és a muffinod – mutatott a kávétartóra még mielőtt beszállhattam volna.

– Hihetetlen vagy… 7-eleven!

– Starbucksot szerettél volna inkább…??? – és nevetett, mert tudta, mennyire gyűlölöm a kávéházlánc köré kialakult sznobizmust.

Photo by Artur Dancs

Eltévedni Malibun

Perceken belül a PCH-n robogtunk Malibu felé és lobogott a hajunk. Az övé jobban, mint az enyém. A Pacific Coast Highway lényegében a California State Route 1. része, ami a csendes-óceáni parton szalad végig egész Kalifornián San Diegot és a Golden Gate-hidat is beleértve San Franciscoban. Különböző szakaszain más-más elnevezéseket kapott, itt, Los Angeles környékén fel Malibuig a PCH-t használják leginkább.

 

– Jól ismered Malibut? – kérdeztem.

– Szeretem azt hinni – vigyorgott a megcsillanó napszemüvege mögül, és olyan volt, mint valami filmben.

– Oda menjünk, ahol el tudunk tévedni.

– Nyilván, mi csakis olyan helyekre mehetünk, ahol eltévedhetünk.

 

Amikor az állami Malibu Beach-et elhagytuk, és a kanyonok közt forgolódtunk, elérve a Heathercliff aljába, behúzta az autót a parkolóba:

 

– A legjobban gyalog tévedhetünk el, mert itt csak autóval szokás közlekedni, így gyalogosan könnyen eltévedhetünk – magyarázta, miközben az autó tetejét behúzta és a kesztyűtartóból egy-egy csomag Hi-Chewt kapott ki – Indulásra ennyi is elég, és valahol még veszünk – ígérte.

– Amióta elmentél… Szóval nagyon rákapattál erre a rágcsára, folyton a zsebemben hordok egyet, akármerre is megyek, de főleg az esti sétákra a Village-ben.

– Óh, a Village…

– Csak nem hiányzik?…

– Amikor itt vagyok, őszintén, semmi sem hiányzik. De a Village szabadsága és a sokarcú ismeretlensége… Jó volt! És azt is veled élhettem meg.

– És azt is veled élhettem meg – ismételtem utána.

– Neked nem állja ezt mondani.

– De, nekem már mindent szabad.

– Ez így van. De itt most én vagyok otthon, és én szabom meg, merre fogunk eltévedni – kacsintott, és elindultunk a dombra vezető úton felfelé.

 

Nem járt itt egy lélek sem gyalog, autók hagytak el menet is, jövet is, volt, aki lelassított, megnézni, nincs-e bajunk, amiért gyaloglunk. Egyik helyen elfogyott a járda is, de ott meg épp egy vegyesbolt volt.

 

– Itt maradj, őrízd a bejáratot! – szólt rám titokzatosan.

– Kirabolod? – kérdeztem vissza.

Nem válaszolt, csak csendre intett. Majd pár perc múlva egy pár jégbehűtött Snapple-mangóval tért vissza.

– Most pedig meneküljünk! – kiáltott, és jóízűen kacagott.

 

Álomszerű, palotákra emlékeztető házak között vezetett a kicsi utca, minden oldalról viráglugasok csüngtek le a kerítésekről, a kornyadozó pálmafák pedig enyhítették az erős napsütés erejét egy-egy kis árnyékfolttal az úton. Egyszer lett járda megint egy hosszabb szakaszon, itt nem kellett az autósoknak kerülgetniük bennünket, sőt, még egy autóbuszmegállót is láttunk, amire mindketten rácsodálkoztunk, mert ez volt az a hely, ahová legkevésbé sem tudtunk tömegközlekedést elképzelni. Igaz, busznak sem volt híre-hamva sem, de a buszmegálló egyből más színben tűntette fel a dolgokat egy pillanatig. Mexikói munkásokat láttunk egy ház udvarán sertepertélni, és odébb egy kertész könyökölt ki a kapura, hogy jól megnézhessen bennünket. Az egyik elágazásnál, amikor kellőképpen magasan voltunk, és kellőképpen elvesztettük az útirányt, végre megpillanthattuk az óceánt alattunk. Igaz, a házak és a magas kerítések jobbára elfogták a látványt, de így is csodálatos volt.

Photo by Artur Dancs

Malibu titkai

Egy őrbódéhoz értünk, mikor egy vaskapu állta el az utunkat. A kapun túl hármas sorban álltak hadrendben a pálmafák a négysávos út szélein és közepén, a bulvár kát oldalán pedig mesésebbnél-mesésebb házak. A bódéban egyenruhás személy ült, akinek a nemét akkor és azután sem tudtuk eldönteni. Annyi volt bizonyos csupán, hogy dagadt és szedett a szemöldöke, de semmi egyéb utalást nem mutatott nemére vonatkozólag, így nehéz volt a megfelelő megszólítást megtalálnunk, amikor tovább akartunk haladni. De nem is nagyon várta meg, hogy szólítsuk, már mondta is:

 

– Privát terület, csak engedéllyel lehet belépni. És hol az autójuk?

– Drága, nagyszerű ember, nekünk nincs autónk – lépett elő Brendan a tőle elmaradhatatlan sármjával és ártatlan arckifejezésével, miközben a napszemüvegét is levette – de amint láthatja, itt van az én barátom, hát, nem ismeri fel? – és ezt bizalmasan súgta félhangosan – A világhíres fotográfus… Nem ismeri fel?!… Istenem, milyen botrány lesz ebből… Na, mindegy… Csak panorámát akartunk volna nézni… de ha nem, hát nem.

A személy az őrbódéból gyanakodva hol rá, hol pedig rám nézett, és kicsit el is bizonytalanodott a hírességemet illetően, majd, mint aki sokmindent látott már életében, s főleg itt, Malibuban, ahol a világ legbefolyásosabb emberei élnek, gyorsan visszahuppant a székébe, ami sírva megnyikordult alatta, és visszabüffentett:

– Nem. Nem mehetnek be. És sajnálom. Lehet, hogy maguk híresek, de nekem az állásom forog kockán. Ha híresek, hozzanak róla papírt. Sajnálom.

 

Annyit azért megtett, hogy megmutatott nekünk egy utat, ahol nincsenek privát utcák, és ahol szépeket láthatunk. Illedelmesek voltunk, és megköszöntük, majd a megadott irányba folytatva utunkat egyszer csak megnyílt előttünk a láthatár, és a hegyen túl leereszkedhettünk az óceánpartra. Ez a szakasz már annak a Zuma Beachnek a része, ahol pár hete magamban is jártam.

Photo by Artur Dancs

Zuma Beach, Malibu, CA

Épp csak annyi lélekjelenlétre volt szükségem, hogy a fényképezőgépemet biztonságban letehettem a homokba a szvetteremre a kártyatartómmal és irataimmal, még a cipőmet sem vehettem le, mert a következő pillanatban a tegnapi ígérethez híven Brendan már megragadta a karomat, és ahogyan voltunk, mindenestül belerohantuk üvöltve az óceánba.

 

– Hálistennek’, az apaság sem tett sokkal normálisabbá, mint voltál – prüszköltem ki a sós vizet a számból-orromból, miután két óriási hullám keresztülszaladt a fejünkön.

 

A parton két-három ember összeverődött megnézni a két őrültet a vízben nyakig felöltözve, de miután lefotóztak, tovább is mentek. Mint valami ázott verebek állingáltunk a parton, és nem bírtuk abbahagyni a röhögést, amikor egy ázsiai hölgy jött oda, hogy nem fotóznám-e le az öböllel a háttérben. Szemmel láthatóan ügyet sem vetett rá, hogy csepeg mindenemből a víz, önfeledten dícsérte az időjárást és a tájat:

 

– Minden további nélkül – bólogattam – fotózásra a legalkalmasabb most, mert nem párás a levegő, és messzire ellátni. Nem utolsó sorban fürdőzni is pazar ilyenkor a dagályban – mutattam magunkra.

– Óh, persze – és szórakozottan ránknézett és végignézett mindkettőnkön, amikor egy hullám keresztülcsapott a cipőjén, és ő is csuromvizes lett.

 

Felnevetetett:

– Mostmár elhiszem maguknak, hogy dagály van. Igazán nagy örörmömre szolgált a találkozás… – és elsietett.

 

Photo by Artur Dancs

Az angyalaimmal

De tényleg őszül…

 

Stockholm, Los Angeles, Santa Monica és Malibu után az érkezés Dániába csütörtökön este kifejezetten hűsítő volt. Egy műszaki probléma okozta késés összesen tizenkilenc órásra hosszabbította meg utazásunkat Koppenhágába, és így eszembe sem jutott a fáradtságtól azon gondolkodni, mennyire sült le a fejem a tengerparton előző nap. És az gondviselés megáldott az angyalokkal is, akikkel ezt az egész hetes utazást leosztotta nekem. Ők a pasizások miatt, én meg a csavargások miatt voltam végtelenül kimerült. A fáradtságunkat azzal próbáltuk túlélni a kései érkezésig Dániába, hogy egymást szórakoztattuk mindenféle kolontosságokkal.

Miután a koppenhágai reggelen megcsapott az ősz lehellete, péntek este New Yorkba érkezve már nem volt nehéz utánajárni az itteni ősznek. Annak ellenére, hogy itt még akkor fülledt pára fogadott, a háztetőkön bulizó szomszédok éjszakára már vékonykabátot húztak, és a szemközti ház kertésze, aki a háztetőn létrehozott botanikus kertet ápolja reggelente, másnap délelőtt már hosszú nadrágban állt ki a teraszra kávézni – persze, továbbra is meztelen felsőtesttel, hisz nem azért dolgozott hónapokig a hasizmain, hogy azt most egyik napról a másikra csak elpakolja.

Photo by Artur Dancs

Reggel az East Village-ben

A hetet aztán ismét Svédországban kezdtem, és siettem is bejutni Stockholmba, hogy megnézzem, mi a helyzet az évszakváltással. A sziklamászás közben mind jobban úgy éreztem magam, mint pár éve Helsinkiben ugyanebben a nyirkos, sokszínű lombozatú időszakban. Gyönyörű a skandináv ősz. És mostmár azt is tudom, hogy jellegzetes illata mindenhol ott van ezekben az északi országokban. A város északi részén kötöttem ki – persze igyekezetem kellőképpen eltévedni – ahol a sziklás domboldal a tisztavizű tengerszorosra nyílik. Kajakosok lapátoltak a napnyugtában, az edzőjük egy másik csónakon követte őket és megafonnal utasította a sportolóit. A nemrég szőke skandiktól hemzsegő vízparti móló és strand már elcsendesült. A mólót behúzták a partra és egymásra rakva összeláncolták, a vízparti sziklán csak egy jógagyakorlatokat végző ázsiai öregember ült mozdulatlanul, míg a nap teljesen le nem ment.

Photo by Artur Dancs

Mikor a belvárosba visszamentem, a hold magasan járt, és onnan világította meg kastélyt és a svéd főváros sokszínű épületeit. Az óváros szűk utcáin a teraszok már kisebb számban, de még élénken táplálták a látogatókat az utcai lámpák hangulatos sárga fényében. Szemerkélt az eső is talán, de ebben az évszakban ez megengedhető már. És senki sem zavar.

 

Egy ilyen eltévedős késő esti séta a fényes kis sikátorokban, a kávéházak ölelésében a jó öreg Stockholm őszi hangulatában talán a legalkalmasabb pillanat elkezdeni az elmúlt nyárra visszaemlékezni annak minden bolondságával és valamennyi meséjével.

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

byclarkellis

A writer trying to be an author

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: