A tenger által – szabadon


(Előzmények: Amikor anyám is könnyű álmot ígér )

Szeretem a reggeleket és szeretem a hajnalokat. Ha New Yorkban vagyok, és valami miatt felébredek hajnalban, főleg azokon a nyári hajnalokon, amikor messze a Queensbridge mögött kel a nap, és bíborvörös és mélylila színeket fröccsent szét az égen, a várost pedig aranyló narancssárga fátyollal vonja be a Chryslertől az Empire State Buildingig, patakban öntve szét a pirosas fényt a Houstonon és az Avenue C-n, mindig hosszasan elidőzöm az ablak előtt. Még arra is sajnálom az időt, hogy lefőzzem a presszóból a kávét, mert olyan, mintha minden pillanat veszteség lenne, amit nem látok. A reggelekben pedig rengeteg varázs van. Skandináviában még a koromsötét téli reggeleknek is megvan a maga meséje azzal a vékony fénycsíkkal, amely, mint sarki éjjeleken az aurora szegélyezi a láthatár kontúrjait a fenyveseken és a hómezőkön is túl. Ha dolgozom épp, a világ legszebb luxusirodájának ablakából bámulhatok ki, mielőtt felébred a nép, a gőzölgő kávémmal bekuporodva a pilótafülke megfigyelőülésébe, és nézni, hogyan van éjszaka egyfelől, és hogyan pirkad másfelől. Titkon kezdődik. Eleinte minden mély sötét. Olykor, téli éjszakákon a sarkkör felett ott táncol az aurora, az igazi. Zöldesen, játékosan, mintha sisteregne a fény. Pajkosan ide-oda helyezve a hangsúlyt ebben a pazar égi játékában a természetnek, amit csak kiváltságosak láthatnak. Kiváltságos vagyok , hát… Mikor a fekete összefüggő hatalma először megtörik, olyan, mint a hasadás a zakóm karján, ha hirtelen mozdulatot tettem vele, és a varrás megpattant rajta. Nem szakadt még el, csak megpattant. De a világos színű bélés megvillan alatta már. Olyan az ég is. Aztán a hasadás mind szélesebb, majd kifokad, és előbb, mint csillag, csak egy fénylő pont, majd égő tűzgolyó a nap, amely megvakítja az éjszakai szemeinket, az általa megszült és életre segített sarkifénytől visszaveszi – ideiglenesen – az életet, és egyéb életeket indít útjaikra odalenn, a felhők alatt, amelyek a reggeli kávé habjaként libegnek mozdulatlanul a világ felszínén. Alattunk.

Photo by Artur Dancs

Ilyenkor, a floridai teleléseim idején a reggel első pillanatát a  teraszon ülve fogadom magamba a nappal együtt. Ilyenkor még nem bánt, nem éget, mint ahogy a déli órákban támadja az embert. Akkor is csak jóságból, hogy amaz kicsit felmenjen a fürdőzésből egyet pihenni az árnyékban, valami könnyűt ebédelni egy pohár behűtött bor mellett, majd pedig egy frissítő ebéd utáni kávéval új erőre kapni a délutáni és esti tevékenységekhez. A délutáni ráérős kávézással szemben, amikor az ember olvasgat, jegyzetelget a naplójába, az esti terveket szövögeti, és előző napi fényképeit is rendegezheti, a reggeli kávé gyorsabb lefolyású. Ilyenkor az ember teste nem hagyja nyugodni, mihamarabb érezni szeretné a tenger simogatását, a víz aznapi hangulatát és hőmérsékletét. A reggeli úszás az évek során létem egyik kedvenc állapotává lett. Természetesen, nem adatik meg mindig és mindenhol, minden körülmények között, életem mégis rengeteg lehetőséget kínál ezt az állapotot több-kevesebb rendszerességgel magaménak tudni. Akár az óceánban, valamely hűvös vizű tengerben, vagy csak valamelyik szálloda medencéjében, a városban, ahol éppen vagyok. Talán az élet egyik fintora, hogy a házunk mellett Manhattanben éppen van egy úszómedence, és noha már hét éve lakom ott, soha meg nem mártóztam benne. Nem tudnék erre megfelelő magyarázattal szolgálni. Így alakult.

Ettől függetlenül mégis fontos, hogy a kávénak ízletesnek kell lennie. Egy rossz ízű kávé tönkreteheti a reggel s ezáltal a nap hangulatát is. A Patio még csendes volt, a vendégek nem léptek elő szobáikból, s még nem kezdtek el nyüzsögni, hogy a reggel varázsát megzavarják. Odasütött a nap, a redőnyön keresztül vörös-fekete csíkokat rajzolt a szoba falára, a teraszon a székre terített narancssárga strandtörülköző meglebbent a tenger felől odaszökkent szélben. A csendes udvarban, a medence fölött a pálmafák is halkan susogtak még, a vörös cica is lábujjhegyen érkezett reggeli vizsgálódására. Sokéves ismerős, ha az udvarra nyíló szinten van a szobám, oda szokott jönni, és az üvegajtón benéz, hogy az orrát is odanyomja, ha épp nem vagyok elő, és megvár, amíg kimegyek hozzá parolázni. A mostani lenti vendégek közül nem-igen lelhetett cimborára, mert amilyen egykedvűen érkezett a hátsó udvarban minden valószínűség szerint az éjszaka leple alatt megrendezett tivornyázásból, éppen olyan apatikusan sündörgött is el az elülső kapun. Még az ide-oda futkorászó és napozó gyíkok sem keltették fel érdeklődését. Másnaposan nem is kíváncsi senki sem mások izgágaságára. Még a macska sem.

Ezeknek a reggeleknek az illata is beleivódik az ember emlékezetébe, és akár meg is tudja az év bármelyik szakában is idézni. El biztosan nem felejti, és amikor ott van, mint egy könyvet a polcról, csak leemeli, és ismét pontosan tudja mindennek a helyét abban az illat- és szagkeverékben. Mindenekelőtt a párától állandóan nyirkos fatörzsek jellegzetes,  és a falak enyhén dohos szaga keveredve a tenger sós levegőjével és a kávé már felszívódó gőzével, illetve a naptej édeskés Hawaii-illatával.

A kora reggeli strandoláshoz nagyon sok cuccot nem szokás vinni, reggelire úgyis visszatérünk. Ilyenkor a naptej felkerül már a szobában, a nagy sárga strandtörülközőre van csupán szükség, a könyvre és napszemüvegre. Ilyenkor a telefon is csak legritkább és szükségesebb esetekben társul mellém. Már a kijárat kiskapuját is bezárva magam mögött a tenger felé slattyogva hallom, hogy valamelyik ajtó nyílik, ébredeznek a szomszédok is… Ilyenkor friss a reggel, érkezik a medencetisztító, biccent, hogy kellemes napom legyen, odébb a pálmafák elszáradt leveleit nyesegeti egy másik egy toronylétráról. A sarkon, az A1A látványúton keresztül a beachre és az óceánra néző motel teraszán már nagy az élet. Az egyetlen reggelizőhelyféle a közelben, így nem csak azok futnak be ide egy rántottára és egy híg americanora, akik ott laknak, hanem innen is – onnan is befut egy-egy kuncsaft a tengerre menet. Angela moteljében, a Patioban és a Napoli Belmarban is jobbára nem amerikaiak, hanem európai visszajáró turisták szállnak meg, és ezek jellemzően inkább maguk készítik el apartmanjaikban a reggeli omlettet és pirítóst. Az amerikaiakra ez nem jellemző, még a kávéfőzés örömteljes korai tevékenysége sem. Így ezek az emberek egy életérzéstől is megfosztják egyúttal önmagukat, amit csakis a reggeli preszzókávé gőze nyújthat halandóknak. Igaz, ezt egy kávézóban is megkapják némi felárért vagy a már említett reggeliző teraszon a Sea Clubnál, természetesen a borravalót is beleszámítva. Nyugodtan átugrohatom a Sea Club teraszát és az A1A-t is, hogy máris a csillogó fehér homokban suppogjak le a partig. Ott aztán ledobom a cuccot egy kupacba, rávetem a nagy narancssárga kendőt, amit még Arnoldéktól kaptam egyikszer, mikor otthon jártam. És a kendőn az áll: „Engedd magad a tenger által felszabadítani”. Rajtam ez nem múlott sosem.

A reggeli hangulathoz a reggeli kocogók is hozzátartoznak. Azok, akik csak lazán veszik a futást, a strand feletti járdán, a még gyér gyalogosforgalom közt szlalomozva szaladnak, azok, akik nehezítik kicsit a dolgukat, a homokon futnak. S mint ahogy az Kaliforniában és Dél-Floridában oly jellemző, a sok – télen is napbarnított – kiformázott testű a lehető legkevesebb öltözékkel takarja el ilyenkor izmait és formáit. Ha a nagyvárosok plázáin a látogató ember-bámulással szórakoztatja magát, ha belefáradt a múzeumlátogatásokba, akkor ezekben a déli államokban meg ez a féle ember-bámulás megy. Kirakat is van, néző is, és próbababák is.

Ha dagály előtt áll az idő, ilyenkor is elkapni a porondot. Bár ilyenkor, ha a víz sima, kevésbé hullámos, úszni a legjobb. Úszás után, mikor az ember pihenne ugyan, de ki még nem vágyna, meg lehet állni a porondon, és a messzibe tekinteni ki a tengeren, és elmélázni.

Mennyi mindent tanultam én meg a tengerről s a tengertől életem során! Eszembe jutnak első találkozásaim a csodával, amit tengernek először kisgyermek koromban szólítottam, amikor anyámék első tengerparti nyaralásunkra elvittek. Járarattak engem azelőtt úszótanfolyamra, jártam sokat a strandra is, de úszni mégis a tengerben tanultam meg. Segített is nekem a sós víz minden támogatásával, de valahogy a szabadságban, mint ahogy a tenger mindig szabadságérzettel töltött el, és önmagamra utalva sokkal gyorsabban ment a tanulás ott. És ingyen volt. Nem, mint a tanfolyamok otthon a hideg medencében a pionírtábor udvarán, ahonnan néha ellógtam, mert úgyis tudtam, az nálam sok eredménnyel nem jár. Restelltem is magam, főleg, amikor Mama rajtakapott, és felpofozott, amiért hazudni próbáltam.

Legnagyobb hiba, ha valaki meghódítani, leigázni akarja a tengert, szembeszegülni vele. Szerencsére, bennem ez a téves vágyakozás soha nem élt. Mindig tisztelettel közelítettem felé, akkor is, amikor már elég magabiztosan jártam-keltem mélyvizekben is. De azokon a csendes, békés, alig mozduló, lágyan ringó, derűs reggeleken sem szabad szem elől téveszteni, hogy ez ugyanaz a tenger, akit nem egyszer láttam gyönyörűen, mérgesen, feketén és fékevesztetten. Félelmetesen szép olyankor. Láttam Irén hurrikánnal korbácsolva, és telihold idején megbokrosodva a Rockawayn, az Erika hurrikán által felborzolva itt, Fort Lauderdale-ben egy szolgálati utamon, és láttam Sandy kegyetlen pusztítását is egész New Yorkban…

A tenger mindig jelzi, mennyire merészkedhetsz hozzá közel, s mikor kell visszafordulnod. A tengerrel szemben nincs olyan, hogy jó vagy közepes úszó, nincs olyan, hogy gyengébb vagy erősebb ember. Sok évembe telt azt is megtanulni, hogy a tenger engem nem elválaszt az otthontól, hanem összeköti a világaimat. És heti rendszerességgel, szorgalmasan repkedem át, ide majd oda… És ha nem látná az ember eléggé nagyságát a földről, vagy épp magából, a tengerből, felette repülve mindenképp  eltöpreng hatalmasságán. Oda is, vissza is.

Ezeknek a derűs, simavizű reggeleknek az az üzenete, hogy szívesen fogad az úszásra. Ringat is, hogy kényeztessen, elkápráztat a panorámával, bármerre is fordulnál, és nem bánja, ha messze merészkedsz a parttól – hisz valahol van porond is, ha kellene – és így a reggeli úszás a legalkalmasabb arra is, hogy az ember ebből a különleges szemszögből is felmérje a szárazföldi táj jólismert elemeit. Megérkeznek az életmentők is, megnyitják parti kuckóikat, és kiteszik a megfelelő színű figyelmeztető zászlókat. A parton is mind többen bukkannak fel. Reggeli sétálók, frissen érkezettek – az elsőnapos fehérbőrűek, a búcsúzkodó – utolsó napos napbarnították, a másnapos veresre égett testűek, akik első nap nem hitték volna, hogy az a fátyolfelhők mögül ki-kisandító nap mennyi fájdalmat tud tapasztalatlan bőrükön okozni. Vannak párok, vannak családok, vannak baráti csapatok, és vannak magányosok. Ezek jobbára semmit sem hordoznak magukkal, csak egy törülközőt. Azt találomra ledobják valahol, belefutnak a vízbe megmártani magukat, majd mennek is tovább. De vannak a helybenmaradós magányosok is. Ezek olyanok, mint én. Letelepszenek, felváltva olvasnak, fürdenek, olvasnak, bámulnak, csobbannak, ha felhevültek a napon. Nagyjából mindenki ismeri a többieket látásból. Lehet tudni, hogy az a roppant jóképű pasi ott a strandszékben csakis azért lehet ezzel az idegbeteg tyúkkal, mert érdeke fűződik hozzá. Máskülönben tudja, hogy mindenki rajta röhög, mikor a nő másfél órán keresztül látványosan furábbnál fura testgyakorlatokkal kápráztatja el a bámészkodókat – tornászik, olykor még a lifeguard is kijön a kuckó teraszára, és feltolja a homlokára a napszemüveget.  Odébb az idős házaspár süket, de különben is németek, mindenkinek köszönnek, de – mivel nem hallanak – a válaszkérdésekre soha nem felelnek. Bűbájosok. Mosolyognak mindenkire. Bár, valaki azt is tudni véli, a papa nem is lát jól, s így néha a pálmafa árnyékának is odabiccent. A fehér nagy szállodai lepedőn fekvő két kifogástalanra kigyúrt fiú egy meleg pár. Ők reggel aludni jönnek ki a napra, amíg az elviselhető. Éjszaka látni őket feszes nadrágba bújva és rikító színű, nagyon elegáns ingekben, illatfelhőbe burkolva taxiba ülni a resort előtt, és elsuhanni a Wilton Manor valamelyik méltán jóhírű gay-klubjába. Hajnalig. A sokgyermekes nagy család jobbára mellettük telepszik le – emezek nem legnagyobb örömére – és mint honfoglalás idején, pillanatok alatt belepnek mindent strandszékeikkel, nyugágyakkal, a gyermekek játékaival, homoklapátokkal, kisvedrekkel, matracokkal, labdákkal s úszógumikkal. Eztán a negyvenes éveiben is elég tűrhető formában lévő apa jön egy hűtőládát vonszolva maga után a homokban az út felől, anyuka pedig, aki némi túlsúlyt már feleresztett magára, rendre utasítja a gyermekeket. Ha tettek valamit, azért, ha nem, akkor azért, mert biztos benne, hogy fognak. Kétrészes fürdőruhát visel, és a mellei olykor a maguk útját járják, ha túl sietősen lépett vagy hirtelen ugrott fel a székből. Noha a férje is ott van, előszeretettel kacsingat a meleg fiúk irányába. Nem állítanám, hogy nem sejti, mennyire minimálisak az esélyei bárminemű flörtnek azokkal, hanem inkább azt mondom, mindenkiben van valamennyi huncutság, és a szomszéd zöld fűje is ott van annak minden előnyével és izgalmas hátrányával együtt.

Az a két fiatal lány, akik most terítik le a szálloda csíkos kék-fehér törülközőit, ugyanolyan ügyben jártak az elmúlt éjszaka, mint a fiúk. Nem gay-klubban ugyan, de pasizni. Ők is pihenni jöttek ki reggeliben. Később, délben, áthurcolkodnak majd a Las Olas szakaszára a beachnek, mert ott sokkal nagyobb esélyek mutatkoznak a délutáni órákban kapatós fiatalember-hordák által finanszírozott koktélokra, hogy egyebeket most ne is emlegessünk. Egyikük fenekén, mint a rúzsos csókok, amiket kolléganőimtől szoktam inkasszálni egy-egy úton, egy ajak-tetoválás van. Mintha valaki odacsókolt volna rúzsos szájjal. Az öregekhez ülnek közel – szándékosan nem a két fiú felé húzódtak, pragmatikusabbak, mint a családanya, nem kezdenek ki melegekkel.  Az öreg leveszi a szemüvegét, mert szerinte anélkül közelre jobban lát. Mosolyog a rúzsos-csók tetkóra. A felesége felnéz, és megszólja, mert levette a szemüveget, és megfenyíti, hogy megfájdul a feje, ha nem teszi vissza az okullárét azonnal. Brille! Eszembe jut a német szó is azonnal…

Nem nézelődöm tovább, ezek az úszás utáni pillanatok a legalkalmasabbak olvasásra. Ezt tudja a Sea Club felől érkező fiatalember is. Tegnap is itt volt. Akkor vájt magának egy dinnyényi gödröt a homokba, beleterítette a Sea Club citromsárga flottírkendőjét, és mint valami kényelmes karosszékbe, elhelyezkedett, és órákon át olvasott. Most kikereste a lyukat, ami tegnap oly sok kellemes perccel ajándékozta meg, és belehuppant a könyvével. Ügyet sem vetett a lány csókos tetkójára sem, de a fiúkra sem. A maga kis világába mélyülve, mintha senki más nem lenne rajta kívül a környéken, komótosan elhelyezkedik, és folytatja az olvasást. Ettől még inkább kedvet kapok magam is Sütő emlékezéseiben való elmélyedéshez.

Ez a könyv gyermekkorom óta kísér. Olvasni ugyan iskoláskoromban olvastam kötelező olvasmányként. De Tamási, Jókai és Mikszáth után ez volt az egyik, amit egyáltalán nem bántam. Valamiért az „Anyám könnyű álmot ígér” számomra olyan szépen csengő, édes szó volt, mint gyermekkoromban Illyés Guyla és Benedek Elek meséi, majd később pedig Tamási. Amikor Amerikába költöztem, nagyon kevés hely maradt a két bőröndben, amit magammal otthonról elhozhattam, könyvekre. Abba a kevéske helybe került akkor többek között Tamási „A bölcső és környéke” és ez a könyv. Sárga már, a fedele is megviselt, meg kellett ragasztanom a minap, mert leesett. Megvolt nekünk is a könyv, Mamánál az ágyból láttam is, az ágy melletti könyvespolc alsó deszkáján volt. Fekete alapon narancssárga nagy betűkkel. Olyan titokzatos volt. Emlékszem, elalvás előtt sokszor agyaltam azon a kis ernyős lámpa szegényes fényében, amelynek műanyag ernyőjének aljára képeslapokról kivágott virágok voltak ragasztva, hogy felkapcsolva a lámpát, szép mintát adjanak a lámpaernyőnek – hogyan ígérhet valakinek az anyja álmot, pláne könnyűt… A titok megfejtésére kamaszkoromig vártam. Persze, első olvasatra a vicces dolgok ragadtak meg bennem, hogy „apám a macska után nézelődik, hogy éjszakára kikergesse”. Legalábbis ez nekem akkor nagyon viccesnek hangzott. Sütő könyve aztán nagyon hozzám nőtt. Ősszel sokszor éreztem, elővenném, s beleolvasnék. Aztán, mikor érettebb fejjel is képes voltam a világra nézni, megtettem, elővettem. Újra és újra. Nem olvastam végig, nem is akartam újra meg újra végigolvasni. Csak megmártózni benne. Szép volt, kedves volt, biztonságot adott. Később pontosabban fogalmaztam már: simogatott. A lelkemet simogatta. Erre a simogatásra vágytam ezen az őszön is. Amikor az ember annyi csudában és mesében él, mint én, és olyan nagyvárosok fényei próbálják elvakítani a gyengülő szemét, mint az én New Yorkom – persze, csupa jószándékkal – előkívánkozik az emberből a vágy az eféle simogatásokra. Magamhoz vettem, és vittem magammal utakra. Madridba, Amszterdamba, Párizsba… egy havas estén Norvégiában is olvasgattam egy glögg mellett a hegy tetején a menedékházban a kandalló előtti plédes karosszékben. Onnan hazatérve jöttem le Floridába, és nem is volt kérdéses, hogy beteszem a táskába.

1989-ben kaptam ezt a könyvet, a Wantuchék impozáns könyvtárából való. Búcsúajándékként lett az enyém. A Wantuch család a szomszédban lakott, ugyanabban az udvarban, ahol nagyanyám szigorú tekintete mellett nevelkedtem gyönyörű nyarakon és meseszerű teleken, menyasszonyvirágos tavaszokon és dióhullatós, zizegős őszökön. Amikor végre megkapták az engedélyt disszidálásukra, Peti bácsi a gangról leszólt, s intett mennék fel kicsit, ha a játék vagy valami hasonló mérhetetlenül fontos dolgom közepette adódna egy kis időm. Én nem tudtam, hogy azt az engedélyt végre vagy nem végre kapták meg, mert jóformán arról is csak sejtéseim voltak, mi az a disszidálás. Szerettem felmenni Wantuchékhoz, náluk minden olyan szép volt, erre leginkább húsvétkor került sor, mert nem lehetett kihagyni a locsolkodást Ágica néninél és Bözsike néninél – Peti bácsi maga is oda volt olyankor ennek a tisztességbeli kötelességnek eleget tenni. Bennem valamiért úgy élt, hogy gazdagok voltak – ma már tudom, nem voltak ők sem sokkal gazdagabbak, mint mások akkoriban, csak szépen éltek. Rendezetten. Ágica néni szép asszony volt. Mindig elegáns, frissen fodrászolt, berakatott frizurával, esős, őszi napokon, kalapban, divatos kosztümökben járt, az ajkai pedig – emlékeim szerint – kifogástalan cseresznyeszínű rúzzsal  ékesítve.  Nem hivalkodóan, csak épp annyira, hogy szép legyen.

Kicsit izgultam, miért hívhat engem Peti bácsi hozzájuk fel, amikor húsvétnak se híre, se hamva. A konyhában Ágica néni tevékenykedett, kedvesen köszöntött, mint mindig, nem kosztümben, hanem otthoni ruhában volt, s talán cseresznyeszín sem piroslott az ajkán. A szobába invitáltak, és ettől még izgatottabb lettem. Csomagolás közben lehettek, újságpapírba csomagolt edények, poharak, vázák hevertek az ágyon, amelyen a szép bársonyos terítő volt, amit olyan sokszor – húsvétokkor – megcsodáltam. Ági néni sietett be, ránk mosolygott, majd egy nagy dobozt tett a szoba közepére, és abba pakolt néhány már becsomagolt berendezési tárgyat. A hatalmas könyvespolc előtt állt meg velem Peti bácsi. Odahúzta az egyik párnás széket, és nagyon komolyan megszólalt. Mint gyermek, imádtam, hogy Péter bácsi nem felnőtti magasságokból, hanem játékos kedvességgel ugyan, de már-már egyenrangúan, tiszteletteljesen beszélt velem. Az arca még az eddig megszokott játékos komolyságnál is komolyabb volt. Gondterheltebb. Akkor vettem észre a szeme körül, az arcán a ráncokat.

– Arturka… – így szólított. – Ugye, tudod, hogy mi nemsokára elutazunk. – itt egy pillanatra csend lett, Ági néni is abbahagyta a pakolást, és csendesen ránk nézett. – Elköltözünk. De innen nem vihetünk el semmit. Ezért barátainknak adjuk, amit csak tudunk. Szeretnénk neked is egy kis emléket itthagyni. Hogy majd jussunk eszedbe évek múlva. Nézz itt körül a polcon, és bármit szeretnél, az a tied, elviheted. Bözsike néni jelent meg az ajtóban, könnyes volt a szeme. Mostanában mindig sírt. Mi, gyermekek, nem tudhattuk, miért. Azelőtt mindig jókedvű, szelíd, de szigorú asszony volt. Most gyenge, megtört, és … sírt.

Mama egyszer azt mondta, de ezzel nem oszlatta el a fejemben a ködöt: Bözsike azért sír, mert őt nem engedik Németországba menni a lányáékkal, neki egy másik országba kell menni. Ez teljesen idegen beszéd volt számomra. Azt sem tudtam, Németországba miért kell elmenni bárkinek is, és ki az , aki azt megmondja, hogy kinek kell és hova mennie, és eddig mi miért nem hallottunk erről, miért nem hangzott el sehol sem egy hangos szó erről, pedig mi gyermekek mindig nagyon ügyeltünk arra, hogy valahogy úgy essen a játék a felnőttek, s főleg az öregasszonyok beszélgetése ügyében, hogy mindenkinek a dolgaiban eléggé járatosak legyünk. Még ha töredékét sem értettük azoknak a beszélgetéseknek, a sutyorgásoknak a porolófa alatt a kissámlin – főleg, hogy néha el is kergettek onnan néminemű testi megfenyítéseket is kilátásba helyezve olyankor.

Iskola befejeztével, mivel a közgazdasági tudományok kivetettek akkor az egyetemi élet fiatalkori szépségeiből, ’89 őszén, nem sokkal a nem túl szívmelengető eredmények meghirdetése után, annak rendje és módja szerint bevittek katonának. Fene se gondolta, hogy a kommunista rezsimbe éppen akkor, a mi szolgálatunk idején fog belecsapni a ménkű’. Olténiában szolgáltam, de amikor komolyabbra fordult a helyzet, a rádiolokációból kiemeltek, és a bukaresti katonai kórházba vittek. Egy fertőzés vitt oda, de aztán meg ott tartottak a szolgálatom folytatására is. Zűrzavaros idők jártak Bukarestben akkor decemberben. A forrongások idején, még az olténiai alakulatomnál, anyám jelent meg aggodalomteljes arccal, suttogva beszélt, de nem maradhatott pár percnél tovább, pedig egy napot utazott, hogy láthasson, és a hazait átadhassa a kis pakkban. Néhány perc múlva őt elküldték, engem pedig becitáltak hiradót nézni, amiben Ceausescu elvtárs beszédét kellett hallgatni a felforgatókról Temesvárott. Engem az alezredes irodájába is beordítottak egy levél miatt, amit a Neoton Família gitárosa, Végvári Ádám írt nekem. Ádi levelében leginkább maga a levél volt a gyanús, az, hogy Magyarországról jött. Anyám hozta. Valaki azonban jelentette perceken belül a majornak, hogy Dancs közlegény „veszélyes” levél birtokában van. Nos, a veszélyes levél elkobzásra került, különben közszemlére kitenném ide, hisz minden korábbi levelem is megvan Áditól és Csepregi Évitől is, mindmáig. Az állt benne, hogy a drága Erdős doktor, „a Péter”, ahogy Éva emlegetni szokta, akit én olyan nagyon tiszteltem és kedveltem, itthagyta a földi világot, és ezzel a Neoton Família sorsa is kissé megkérdőjeleződött az „új szelek” fújdogálásnak jegyében. Hosszú levél volt, s hogy a jelentőm, aki – igen, tudom, ki volt az – maga is magyar, mit fordított belőle s hogyan a vezérkarnak, nem tudhatom, bár írhatnék neki a facebookon, megkérdezhetném,  hisz bekérezkedett baráti körömbe sok évvel azelőtt. De nem érdekel. S az sem, hogy nem emlékszem, hogyan úsztam ezt meg, és hogyan vált lehetségessé, hogy G. százados úr,  az alakulatunk felcsere, akit valamelyest sikerült anyámnak valami ismerősökön keresztül apró figyelmességekkel rábírni, legyen őrangyalom a lehetőségekhez mérten, beutazhatott velem a román fővárosba a harcok idején, és a Központi Katonakórház legmagasabb berkeiben beajánlott szolgálatom hátralévő részére. Igazából, ha most visszatekintek, a százados engem kimenekített az alakulattól akkor.

Karácsony másnapján megtudtuk, hogy a szitává lőtt Ceausescu házaspár zsákokba kötözve bekerült a kórház hullaházába, bajtársaim, akikkel ott együtt segédkeztünk a lövöldözésekben megsérült katonák ellátásában, engem is hívtak, mikor lementek megnézni kurjongatva és kacagva, de inkább kihagytam, nem voltam kíváncsi a hullákra. Aztán az üldözés és kihallgatások közepette lebetegedett Nicu Ceausecu is, a legkisebb fia a lelőtt diktátornak, odakerült. Annak viszont a közelébe sem engedtek. Zaklatott idők jártak. Utazni is csak az utazgatott, akinek feltétlenül kellett, nem lehetett tudni, kik lőnek, kikre lőnek, ki ki mellett áll, s mi is történik az országban igazán. Nekem épp csendesebb napom volt, kevesebb dolgot osztottak rám, és egyszer szóltak, menjek fel a nővérszobába, mert látogatóim érkeztek. Nem akartam hinni a fülemnek, akkor már tudtam, hogy anyám valahogyan, kalandosan, de szerencsével hazaért. Nem tudtam elképzelni, ki vállalkozott még ekkora kockázatra, hogy ezekben az embertelen időkben Bukarestbe jöjjön. Amikor beléptem az ajtón, jólismert, kellemes parfümillat csapott meg, és ott állt előttem világos drapp kabátban Ági néni mosolyogva, cseresznyepiros ajkakkal, elegánsan, mint valami hercegné. Mellette Peti bácsi egy kézitáskával a kezében. Nem jutottam szóhoz. Megölelgettük egymást, Akkorra már jól ismertem a kórház minden szegletét, és elég szabad mozgásterem is volt a létesítmény területén, lementünk sétálni a kertbe. A park egy félreeső, mások elől teljesen elzárt zugában egy padon ülve beszélgettünk. Elbúcsúzni jöttek.

– Örülünk, hogy láthattunk. Édesanyádnak megmondjuk, hogy jól vagy – mondták, miközben a kezembe csempésztek diszkréten egy kis hazait, még talán szőlő is volt, pedig januárt írtunk.

Akkor láttam őket utoljára.

Kapcsolatunk azonban sosem szakadt meg. Leveleket írtunk egymásnak, nagyon szerettem gyermekkorom óta levelezni. S amikor a levelek kicsit ritkultak is a későbbi években, évtizedekben, egy dolog biztos azóta is: az üdvözlőlapok. Nem múlhatott el soha húsvét vagy karácsony anélkül, hogy Németországból a képeslap ne érkezzen meg Ágica és Péter aláírással, finom, elegáns névjeggyel a boríték bal felső sarkában.

Nem is tudom, a gondolataimba, az emlékeimbe vagy az olvasásba merültem-e bele mélyebben azon a reggelen, de a nap finoman jelezte, hogy ideje felmennem reggelizni, mielőtt egy másik adag fürdésnek utána nem járok a későbbiekben. Reggeli után nem hagyott a felelevenített emlék nyugodni, és a magammal hozott karácsonyi üdvözletek közül elővettem azt, amit Peti bácsiéknak szántam, és mellé egy levélben nekik is megírtam, mennyi minden idéződött elő bennem a Sütő-könyv kapcsán.

Válaszuk éppen Szentestén érkezett. Útról, talán Svédországból érkeztem éppen haza, mikor a többi karácsonyi üdvözlet közt megpillantottam azt, ami a Wantuch családtól érkezett. Örömmel fogadták emlékeimet, és ezáltal, mint írják, „otthon voltak ismét” ők is egy kicsit. Unokáikról, dédunokáikról is számot adtak a levélben, és mellékeltek egy fényképet is. A karácsonyfa alatt állnak rajta. „Ezen a képen azt ünnepeljük, hogy ez a hatvanadik közös karácsonyunk együtt”. Micsoda boldogság ez! Mint egy szép mese.

A porond


 

 

 

Késő délután volt, mikor anyám feljött a partról, és azzal nyitott:

– Van porond!

 

Photo by Artur Dancs

Fort Lauderdale Beach

Nyáron a késő délután azt jelenti, hogy a nap ugyan nincs már delelőn, de még távol attól, hogy lebukjon. Ha anyám az Államokban tölti a nyarat, akkor ezek a forró és fülledt délutánok jobbára a tengerparton érnek bennünket. Ha New Yorkban vagyunk, akkor azért, mert New York a legkevésbé sem elviselhető ebben az évszakban egyebütt, mint az óceán partján, ha meg Floridában, akkor meg azért, mert oda, anyám hitvallása szerint, nem azért megy az ember, hogy a szálloda medencéjében poshadjon. Márpedig, ha anyám kétévente nálam nyaral, akkor legalább egyszer levonulunk néhány napra a Napsütés államába. Jöhetne egy évben többször is egy-egy hónapra, amikor csak kedve tartja, de sok évvel azelőtt úgy döntött – és ehhez azóta is szigorúan tartja magát – hogy pontosan kétévente jön, de akkor hosszabb időre. S ebbe a hosszabb időszakba mindenképp bele kell esnie a nyárnak, mert akkor a napi program oroszlánrészét a tengerparti lét tölti ki. Anyámra ütöttem víz- és tengerpart imádatában, és lényegében mindkettőnk számára teljesen és őszintén felfoghatatlan, ha esetleg valaki nem olyan lelkesedéssel rajong a vízért, mint mi. Anyám ilyen szempontból nagyon megfelelő partner tengerparti hallgatásokhoz, távolba révedésekhez és kilométeres sétákhoz a víz szegélyén. Például egy napernyőszínű alkony az óceán partról belefeledkezve annyira intim dolog, hogy az ember azt a világon csak nagyon kevés emberrel osztja meg szívesen, s ebben a legkevesebb alkalommal sorolják oda a szülőket. Az anyához és apához – akinek ehhez van elég szerencséje – rengeteg, sok egyéb élmény kapcsolódhat, de legritkábban szépszínű trópusi naplementék a pálmafák legyezésében. Anyám azonban ebben kivétel, az én életemben legalábbis. Nála jobban senki sem ismeri a hektikusan váltakozó hangulataimhoz legjobban alkalmazkodó reakciókat. És ő nagyon hűségesen és vidáman tud hallgatni mellettem, ha éppen erre van szükség. Nem mindig tartja be a „szabályaimat” ugyan, mert tisztában van vele, hogy ezt megteheti, és mert ennyi előnyben mindenképp részesítenem illik az elmúlt negyvennyolc közös évünk fényében. Ennyi ribillió jár neki a szerető szülő jogán.

Photo by Artur Dancs

Coney Island

Azokon a napsütötte nyári késő délutánokon, amikor a nap már nem szúr, de még forrón huhog le ránk, és még eszébe nem jutna az embernek visszatérni a tengerpartról a megolvadt és minden irányból hőt árasztó város szurokba süppedt tespedtségébe – akármennyi dolga is lenne odabenn – fordul az elő, hogy anyám a partról feljöve, behajol hozzám a napernyő alá, és jelzi a porond létezését. Sosem pontosítottuk, mi is az, de elsőre tudtam, mikor sok évvel azelőtt egy nap előállt ezzel a porondos bejelentéssel. Tudtam, hogy a Szamossal kapcsolatos gyermekkori emlékeire utal, a Szamosra, amelyen aszályos nyarakon, mikor a víz leapad, kis szigetek keletkeznek, a porondok, a Szamosra, amelyet olyan erős utálattal gyűlölök, amióta csak az eszemet tudom, hogy magamnak nemhogy emléke nincs gyermekkorból vele kapcsolatosan, de ha lenne is igyekeznék azt kitörölni mindenhonnan. Egy alattomos gyilkosnak látom, egy mocskos undormánynak. Még attól is kiráz a hideg, hogy sokszor előjön álmomban, és ettől képtelen vagyok szabadulni. Egyszer elhatároztam, megpróbálkozom vele, és elkezdem fotózni. A fotózás engem megnyugtat, egy másik dimenzióba repít mindenkoron. Reméltem, segíteni fog a Szamos fotózása abban, hogy legalább élni tudjak mellette, ha nem is elfogadni. De kudarcba fulladt ez a próbálkozásom is. És mág a fotók sem lettek jók.

Mikor elősként jött elő anyám a poronddal, Fort Lauderdale-ben voltunk, és egy kis délutáni sziesztát követően sétáltunk vissza a Patiotól a partra. Hét éve kezdtem el Angela, a bűbájos olasz asszony által vezetett tengerpartra nyíló, pálmafák alá bújtatott rezidenciába rendszeresen lejárni napsugarakat, nyugalmat és energiát szippantani magamba a mindennapok továbbvitelére. Legszegényebb éveimben is úgy intéztem, legyen lehetőségem legalább pár napra a Patioba leugrani New Yorkból. A tengerpartra nyíló nyaraló minden szempontból a legideálisabb hely a kikapcsolódásra, tengerpartozásra, és arra, hogy reggel egy kávé mellett olvasson az ember a tornácon egy ernyő alatt az egy-két másik szállóvendéggel, németekkel, skandinávokkal parolázva, vagy hogy este egy kiadós csavargás után egy behűtött proseccóval vagy kaliforniai pezsgőborral kitelepedjen fényképeket szerkeszteni, meséket írni vagy a kabócákat hallgatni a medence partján a fehér asztalnál belefolyva a piros szitás kerti székekbe, miközben a kókuszpálmák és legyezőpálmák jelzik, a tengeri fuvallat segítségükre lesz elviselni a fülledtséget – csak a szúnyogok ne jöjjenek.

Photo by Artur Dancs

A Patio

A porond jobbára apály idején keletkezik a parttól nem messze, a vízben. Lényegében sekélyebb víz, de ahhoz, hogy oda eljusson a fürdőző, a partról befelé haladva, egy mélyebb szakaszon kell az áramlatokkal viaskodva keresztülúsznia. Általában nem magányosan úszkálók fedezik fel a porondot, hanem legtöbbször az a két férfi, akik ebéd után a vízben beszélgetve, a parton felejtve napozó asszonyaikat, mind beljebb és beljebb kerülnek, csapnak párat a karjukkal is úszás gyanánt, és egyszer csak ismét derékig vagy derékon alulig ér csupán a víz. A partról ezt azonnal kiszúrják a népek. Sokan irigykedve figyelik a „felfedezőket” távol a partközeli lármától és hancúrozó gyerekek sivalkodásától. Vannak, akik viszont ezen felbátorodnak, és maguk is beúsznak, „annyit én is képes vagyok egyhuzamban úszni” elszántsággal a lelkükben. Az emberek többsége nem elég vállalkozó ahhoz, hogy elsőként nekiinduljon, hogy ő legyen a „vezető”, aki felfedezi a porondot. A legtöbb embernek csak éppen annyi bátorsága és elszántsága van, amennyi a másik követéséhez igényeltetik. De hát, nem is lenne az úgy jól, ha mindenki vezér szeretne lenni, s ha mindenki fel szeretne fedezni porondokat. Mert annyi porond nincs. Olyanok is akadnak elvétve, akik nem csak irigykednek, hanem egyenesen gyűlölik is azokat a „kiváltságosokat”, akik a napsütötte délutánon a porond békéjében üdülnek. Ők ugyan nem kockáztatnak oda bemenni, de szentül hiszik, ők is megtehetnék, ha nagyon akarnák, ezzel együtt roppant ellenszenvvel figyelik a pár exkluzív embert a parti „gödör” túloldalán, aminek létezését nem látni, de sejteni lehet abból, hogy valaki épp az imént állt meg ott az úszásban, és jelezte, hogy nem éri a lábával a földet. És az árok lehet egy-kát karcsapásnyi széles, de lehet ennél sokkal fárasztóbb távolságban a hullámok és parti áramlatok szeszélyeinek kitett úszó számára. A porondon lenni viszont kiváltság. Egy olyan kis hétköznapi luxus, aki mindenki számára lényegében elérhető lenne kisebb-nagyobb erőfeszítések árán, s mint olyan, valamiféle különös aurával tölti fel azokat, akik kimennek porondolni. Nem kell különösebb tevékenységekre gondolni, a porondra kiérve az emberek ugyanúgy beszélgetnek, mint azelőtt. Egy kicsit jobban összetartoznak most azokkal, akik még odamentek, s ilyenkor azzal is illik pár udvariasságot váltani, akivel a parton soha nem szólnánk egy szót sem. A porondon minden más. Az ember itt egyféle sorsközösségbe kerül arra a pár percre, míg ott van, azzal a néhány másik vállalkozó kedvűvel, akik még odajutott. Kicsit vigyáznak is egymásra, ha kellene, odafigyelnek a szemük sarkából, mindenki rendben van-e, s közben átjárja az embert az a kellemes elégedettség, hogy valamit ezen a napsütötte nyári délutánon is elért, pedig csak pihenni is elég lett volna teljesítmény szempontjából, hisz azért érkezett. A porondról a kilátás is más, mint a part közeléből. Innen is látni a zsivajt, a színes életet a parton, de ringatózó hullámokba kapaszkodva a tenger távoli csobbanásait hallgatva a meghitt csendben az ember itt különleges hangulatba kerül. Távolabbra is ellát, gondolatait is jobban hallja, és még néhány új, ad-hoc társra is lel, akikkel huncutul egymásra villantanak, hogy jelezzék, tudja itt mindenki, hogy mi itt most kicsit különösebbek vagyunk, mint mindenki más ott odaát, a szárazon. Olyan kiváltság a porond, ami senki elől sem elrekesztett világ, csak több-kevesebb karcsapást kell tenni érte, mégis távol tartja a tömegeket. Talán, mert a tömegek nem szeretik a karcsapásokra pazarolni energiájukat. Olyanok is akadnak – szép számmal – akik úgy gondolják, mérhetetlen igazságtalanság a porondozás, mert az elemi jogon kellene, hogy járjon mindenkinek, s ha erre sincs lehetőség, s arra sem, hogy a porondot a lábaik elé hozzák a partra, az egészet illegálisnak kellene nyilvánítani, és beszüntetni. Mert senki sem kíváncsi a partról a porondon lebzselők önelégült vigyorára, és seninek sem jár több boldogság, mint bárki másnak itt, mert itt mindenki egyenlő… Nagyon sok a boldogtalan ember. Nagyon sok. Sokszor hajlamos vagyok azt hinni, ezeken nem is lehet segíteni, ezek csak attól lennének már boldogabbak egy mákszemnyivel is, ha másokat boldogtalanabbnak tudhatnának. Egyéb örömforrást sem találnak maguknak az életükben.

Anyámat kétszer is ellepi a víz a part és a porond közti árokban. És ha szerencsétlenül jön egy hullám épp akkor, amikor befelé csapkod a vizen, maga alá is csavarja gyakran. Sivalkodik kicsit, majd ha kiköpte a vizet, nagyot kacagva tovább úszik. Volt, hogy – ha nagyon viharos volt a tenger – átvittem a hátamon az árkon. Ott én sem mindig érem a földet, de néhány csapás, és az ember már fellélegezhet a porond szélén. Onnan meg anyu már magától is leugrik a hátamról, és elúszik magának kedvére. Persze, fura látvány lehet, de ez érdekel a legkevésbé, hisz tudom, anyám is ilyen porond-ember, és megtenné ezt akkor is, ha én nem lennék ott átkompozni a porondra, csak akkor meg nekem kellene izgulnom, biztonságban átért-e a csendes vizekre. S inkább lendítek a dolgon pár csapással.

New York-i nyarainkat, ha anyám is ott van, jobbára a Coney Island-i Brighton Beach-en töltjük. Beveszem magam a nagy napernyő alá a karosszékbe egy könyvvel, barackokkal vagy frissen szeletelt görögdinnyével és ivóvízzel, anyám meg a napon sudokuzik. Idén a tavalyi napernyőt még nyárelőn magával vitte a tenger. Olykor ugyanis saját kézbe veszik a napernyők a sorsaikat, és egy-egy széllökés hatására útra kelnek a parton nem kevés riadalmat keltve a békésen terpeszkedve napfürdőzők körében, hisz írja az újság mindig, hogy elcsapott valakit az egyik ilyen elszabadult színes szörny itt vagy ott. Azt a pálmafákkal díszített sárga ernyőt zöld csíkokkal akkor nem a szomszédaimra fújta el a szél, amíg én egy pillanatra nem figyeltem, hanem egyenesen bele a vízbe, és olyan sebességgel úszott el, hogy csak nézni volt időm a partról, amint biztonságos távolba nem került, és szépen megnyitva, fejjel lefelé, mintha egy tündérmese tragikus befejezése lenne, el nem süllyedt. Vártuk egész nap, hátha a dagállyal visszajön, de sosem került elő. Amit az után vettünk, szivárványos, és messziről kiszúrni, hol van épp a tömegben. S ha van porond, akkor onnan nem csak a múlt századi Luna Park óriáskereke szolgáltatja a látványt, hanem a sok napernyő is, amelyek közül a mienk különösen hivalkodóan jelzi, hol keressem anyámat a vízből, ha nem látom épp a rikító szőke fejét valahol sudokukba merülve, vagy ha nem úszkál épp a porond felé maga is.

Photo by Artur Dancs

Elszabadult napernyők és a Luna Park

A porondon lenni tehát nagy élmény. Ennél már csak az izgalmasabb, ha az ember maga az, aki utat tör egy-egy délutánon, s ő maga fedezi fel a porondot. Egyedül, vagy beszélgetve valakivel az ebéd után, egyet-egyet csapva, mind beljebb úszva… Leszállt a gépünk Fort Lauderdale-be. Már tavasz végén megvettem a jegyeinket, mikor anyám Amerikába érkezett, és Angelával is egyeztettem a  kedvenc apartmanunk ügyében erre az időszakra. Becsekkoláskor a légitársaság figyelmeztetésére figyeltem fel, két nappal utazásunk előtt, amire hónapok óta nagyon vártunk, egy Gordon nevű vihart evett a fene ki a tengerből, és épp rátelepedett Fort Lauderdale-re, és Dél-Floridára. Utolsó percig kétséges volt, levonul-e, megfordul-e, esős lesz-e, repülünk-e egyáltalán, vagy a társaság törli a járatokat. És leszálltunk. Miami felett már ragyogott a nap, Lauderdale oldalán még fekete felhők tornyosultak, zuhogott. Mire lecuccoltunk, és Übert rendeltünk, a nap itt is kisütött. Mivel csúcsidő volt, képtelenség volt külön kocsit kapnunk, így egy másik családdal osztottuk meg a kocsit és Eddie Toyotájának a szűkösnek bizonyuló csomagtartóját. Nagyon kedves és bőbeszédű belországi zsidó hölgy ölében ültem félig, félig meg anyámat nyomorgattam az ajtóhoz, de legalább gyorsan haladtunk. Angelától nyomban átvehettük a 212-es kulcsát, „tudják, a medencével szemben, a kertben, ahol szeretik, tengerre néző ablakkal” – magyarázta szokás szerint csilingelve a pult mögül, miután a szokásos skandináv csokoládét és francia bort átadtam neki.

– Sajnálom, hogy esős… – mentegetőzött, mintha legalábbis őt terhelné a felelősség az időközben a Mexikói-öböl felé húzódott cudarvilágért.

– Én meg örvendek, hogy már nem esik, rohanunk is a partra – válaszoltam elköszönőben.

Photo by Artur Dancs

Épp csak ledobáltuk a bőröndöket, perceken belül a parton voltunk. Mások ilyenkor szundiznak egyet, esznek, pihegnek. Anyám nem ilyen, és én sem, pillanatok alatt a kéken csapkodó tenger langyos vizében álltunk – minden piros és lila zászló ellenére a lifeguard bódéján. Erős és zavaros volt a víz, tele a vihar nyomaival: megszaggatott pálmalevelekkel, kicibált tengeri növények szőnyegével, elkorhadt kókuszdiókkal. Hatalmas hullámok voltak, ketten-hárman viaskodtak a víz erejével a part mentén, lépésre csak a szárazföldtől. Mikor belemerészkedtem, és bennebb úsztam, éreztem, a víz ott nyugodtabb, biztonságosabbnak is éreztem ott, ahol nem törnek még meg a hullámok. Az kevésbé veszélyes, mint azok a részek, ahol a fodrozó hullámok kicsapódnak, mert ott magával sodorhat, és maga alá gyűrhet. Eszembe jutott, hogy gyermekkorom óta szerettem volna mindig ismerője, de legalább értője lenni a tengernek. Irígykedve néztem a filmeket, amelyikben az öreg kinézett a vízre, és megállapította, jön a dagály… Mert én semmit nem láttam, nemhogy dagályt. S néztem a „Kék lagúnát”, és hogy irígyeltem azt a szépséget, s a harmóniát, amint a fiatalok együtt éltek a tengerrel. Azt gondoltam, nekem sosem lesz ebben részem, mert ha valamilyen tenger nekem gyermekkoromban kijuthatott, az a Fekete-tenger volt, ami nem is annyira „igazi” tenger, csak hát hullámzik, s akkor már valahova el kell könyvelni azt is. Igaz, az is nagy kiváltság volt, hogy oda eljuthattam, rendszeresen ott nyaraltunk, és engem úszni is megtanított. De akkor is idegennek éreztem magam vele szemben. New York-i éveim, az amerikai életem során kerültem közel, igazán közel az óceánhoz. Magányom és lelki megmérettetéseim is egyre közelebb sodortak hozzá, enyhülést adott, szeretve ölelt magára. Megbarátkoztunk. Életreszólóan immár. Nem is tudom, milyen lenne, ha egyszer már nem tudnám a közelemben ezt a végtelen nagy szépséget. Minden napom arról szól, hogy valamelyik partján vagyok, vagy éppen fölötte szállok ide vagy oda. S mindig ott van, legfennebb is csak órás távolságra tőlem, hol egyik, hol másik partja.

Teljes nyugalommal haladtam mind beljebb a vízben. Mint mondottam, a tenger ma már a barátom. Nem mondom, hogy szakértője vagyok, de amennyire ismerjük már egymást, elég önbizalmat ad ilyen helyzetekben.

– Hadd fedezzek fel ma én egy porondot – súgtam oda.

És mind bennebb úszva, mind csendesebb lett a víz, és én mind kevésbé értem a talajt a lábam alatt. A víz azonban nagyokat szökkenve, játékosan himbálódzott alattam, egyik-másik átmosta a fejem búbját is, de csak óvatosan. A lifeguard kiült a teraszra, figyeltem, szól-e valamit, de nem szólt, keresztbe tette a lábát s úgy könyökölt az őrház tornácának korlátjára támaszkodva. Vártam a jelet, hogy egyáltalán van-e porond, vagy csak megyek bele a semmibe a mind magasabb hullámok tetején… Messze jártam a parttól, anyám ott állt, és  tenyerét a szeme fölé emelve figyelte, merre járok, néha egy-egy félmozdulatot megindított, hogy visszahívjon, de nem tette. Egyszer csak pár méterrel bennebb megcsobbant a víz, fehér taréj futott végig a hullám sima zöld fején. Akkor tudtam, hogy ott megtörik a víz sodrása, ha csak pillanatra is, tehát magasabb a talaj, mint ott, ahol épp lebegek. Odébb úsztam, és éreztem, ahogy emelkedem ki a vízből. Akkorra már vagy két-három hullám is megtört a tetején egy-egy pillanatra, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ott a porond! Visszafordultam, kiemelkedtem a vízből derékig, és intettem anyámnak, csak hogy innen tovább ne aggódjon, mert biztonságba értem. Visszaintett, és vissza is tért a sudokujához.

Mind több ember sietett le a partra. A víz mintha csendesedett volna, az ég kéken ragyogott, közelgett az alkony. Egyik férfi el is indult, hogy elérje ő is a porondot. A porondot, amit ma én fedeztem fel. Megvártam, míg biztonságos közelbe ér, rámosolyogtam, intettünk egymásnak. Valamit mondott, elmondta többször is, és én csak annyit kaptam el belőle sokadszor is, hogy arhentájn… Kiderült, argentin, s ezt akarta nekem angolul mondani, s hogy ő nem beszél angolul. De „Hola!”. Örültünk egymásnak, megvolt a Hola! is, magam pedig  elindultam kifelé, átadtam neki a porondot. Úgy gondolom, rengeteg alkalmam lesz még újabbakat felfedezni. De engem az sem zavar, ha mások fedezik fel, és én csak melléjük szegődök alkalomadtán.

A porond egy kis huncut kiváltság ebben a lezüllött világban. Egy kiváltság, amibe nem beleszületnek, hanem, amihez néhány karcsapást meg kell tenni. Múlandó ugyan, de sikerélménnyel és tapasztalattal is jár.

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: