Útszéli skandi-burger egy havas márciusi hajnalon


Miután az esőáztatta koradélutánt átaludtam, a koraestével azt egy kalap alá véve, meg sem lepett, hogy az éjszaka olyan éberen talált az időeltolódásomban, hogy a teljes könyv „kivégzése” sem tűnt eszement ötletnek. Csak annyira álltam fel a kényelmesen felpárnázott karosszékből és a székben magamra tekert takaró öleléséből a túlfűtött szobámban, hogy teát főzzek, egy jó kis Earl Greyt, és megpattintsam az ablakot. Órák óta havazott már, az esőnek nyoma sem volt, és a harapnivaló norvég friss levegő áramlott be a maga hószaggal átitatott fenyőillatával az erdő felől. Az ablakom elött a mozdulatlanásgukban is halkan suhogó óriás fenyők megcsillantak a holdfényben, amely a fel-felbukkanó felhőpamacsok közül leselkedett le a csendes, hajnalba forduló tájra. Mozdulatlan volt minden, csak a tallúszerűen alápergő hópelyhek hitették el velem, nem festményt bámulok elmélázva az ablakból. Nem is zártam vissza az ablakot, csak résnyire hagytam nyitva, a kinti élet csendjét és frisseségét hozza csak be az olvasólámpa gyér fényében pihegő szobámba. A teába kis tejszínt öntöttem, és visszakuckóztam magam a fotelbe.

Photo by Artur Dancs

Annál a résznél tartottam a könyvben, amikor hajnali négy óra tájban a Kifogástalan Baxter citromsárga pizsamába bújva cserepes muskátlikat hajigált elszántan befelé az álmosan szendergő Blandings kastély nyitott ablakán a fülemile-énekkel átitatott pirkadatban egyenesen Lord Emsworth hálószobájába. És nyilván, számomra sem volt nehezemre teljes empátiával kortyolni a forró teámat, és átérezni őlordsága megrökönyödését. Igazából mindig is utálta személyi titkárját, de húga, Lady Constance kitartott amellett, hogy Baxternek pozícióján kell maradnia, hogy a kastély ügyei ne hulljanak darabjaikra, és amit őladysége jónak látott, az parancsszámba ment mindig is a Bandings környékén. Persze, mindamellett Lady Constance is minden valószínűség szerint összeráncolná a homlokát ezt a kiváló embert neglizsében őlordsága ablaka alatt felfedezni ebben a horribilis időpontban. Arról nem is beszélve, hogy ez a muskátli-hajigáló viselkedés messzemenő aggodalomra és további kérdésfelvetésekre is adhat okot a Kifogástalan hóbortjait illetően. Körbenéztem az ablak és az olvasólámpa közé komótosan beékelt fotelemből, és összerezzentem a gondolattól, hogy muskátlis cserepek potyoghatnának be a nyitott ablakon odalentről. És négy óra is volt. Én ugyan közelebbit ezekről a kastélybeli szokásokról vajmi keveset tudok, mert életemben nem sok alkalmam adódott kastélyokban aludni. Persze, Wodehouse regényei megerősítették bennem a gyanút, hogy ha nem is most, de valamelyik korábbi életemben előfordulhatott. És noha, nagyon hízelgő lenne elképzelni, hogy valamelyik fiatal szívtipró, lump életet élő, olajozott hajú gigerli dandy voltam, minél bölcsebb kor felé haladok, mind jobban felparázslik bennem a sejtés, hogy mégiscsak olyan Lord Emsworth-féle szórakozott félnótás lehettem. Ennek tiszteletére fel is keltem, nagyot nyújtózkodtam az ablak friss levegőjében, és az előző gondolat értelmében és annak megfelelően ennyit motyogtam magam elé:

– Meglehetősen!

Photo by Artur Dancs

Minden fehéren csillogott odakinn. Az aláhulló pelyhek tompa némaságban lepték be a tájat, a sustorgó fenyőágakra telepedtek, vastag bundába öltöztetve a hórihorgas óriásokat, mint megannyi előkelő úr és úrhölgy a hasadó hajnalban. A sápadt holdfényben az egész táj olyan volt, mint egy hatalmas téli festmény, amire valaki ráoltotta a villanyt, de valahonnan mégis felderengett valami halvány fény. Az a féle fény, amiről nem tudni pontosan, az ágak közül, az erdő mélyéről vagy az odébb kígyózó üres országút felől szökött oda.

Amire kicsit megvilágosodott, útra készen álltam. Gondoltam, a reggelizőben forró kávét veszek magamhoz, és jót sétálok az érintetlen hóban. Imádom ezeket a hajnali sétákat akárhol is vagyok Skandináviában, de Norvégiában az erdő széli szállodánk biztosítja ehhez a legkiválóbb környezetet. A repülőtér és a félszáz kilométerre fekvő Oslo között, az erdők és tavak közt bújik meg Jessheim, és a köré tartozó kisebb tanyák és települések, mint megannyi apró mese.

– Jó reggelt, Napsugár! – köszöntem a pult mögött gondolataiba feledkezett recepciósra. A vidámszőke, kékcsillag-szemű fiú, Lars napkeltének is megfelelő széles mosollyal válaszolt. Azért szeretem őket, mert mindig igyekszenek kedvünkben járni. S mint olyan, aki maga is egyféle kiszolgáló személyzet, nagyra értékelem, ha valaki megpróbál a kedvemre tenni, az én esetemben ez kimerül olyan egyszerű gesztusokban is, hogy, ha egy mód van rá, azt a bizonyos erdőre néző szobát kaphassam, az épület legvégében. És persze, mindig akad számukra egy kis édesség, csokoládé, egyéb apró figyelmesség, csak úgy, az összekacsintás végett. Egyikszer valami keveredés volt a szobafoglalások terén, de hogy a pihenőidőmet ezzel ne rövidítsék, egy másik Lars kiadta a szobakulcsomat, és intett, hogy a formaságokat később fogjuk lerendezni. Fáradalmas útról érkeztem, és amint lerúgtam lábamról a cipőt, ledobtam a cuccaimat, félálomban a zuhany alá álltam, majd egy elnyúlt alsógatyában eldőltem az ágyon. Nyári nap volt, ami Norvégiában napi húsz órás világosságot is jelenthet adott időszakban és forróságot. Ugyanakkor a skandik annyira egészséges életet élnek, hogy a légkondicionálás nem tartozik mindennapjaikhoz, mint például az amerikaiaknak. Behúztam , hát, a vaskos sötétítőt, hogy se fény, se forróság ne érjen, és el is nyomott az álom.

Photo by Artur Dancs

Csillagfürt

Valami olyasmit álmodhattam – ezt hittem legalább is – hogy halk kopogás ütögeti a fejemet. Amikor az ember időzónákon át dolgozik, legtöbbször arról sincs pontos fogalma, milyen napszak van, és hol van éppen, amikor egyszer álomra hajtotta a fejét. Legkevésbé sem fordul meg benne, hogy valaki éppen látogatóba érkezhet hozzá eme személyes pillanatában. A kopogás megismétlődött, és felültem. Sötét volt, hiszen besötétítettem, de a vastag függöny szárnyainak érintkezésénél utat talált egy napsugár, és vakítóan elkápráztatta a szememet. Feltápászkodtam, és a vékony sugártól megtántorodva tapogatóztam az ajtó felé. A kopogás megszűnt, és a kopogtató kinyitotta kívülről az ajtót, és miközben a feltámadásra emlékeztető fényár zúdult rám mögüle, ő csak egy bozontos hajú körvonal volt, aki elsőre ugyanolyan határozottan, ahogy benyitott, be is lépett, majd hirtelen megtorpant, és azonnal visszahőkölt, levegővétel nélkül elnézésekért esedezve. És húzta is be az ajtót.

– Lars! – szólaltam meg immár magamhoz térve, bár kissé még elvakítva.

Az árny megtorpant, visszanyitotta az ajtót, és tétován állt előttem.

– Lars… soha nem gondoltam, hogy ilyen hiányos öltözetben leszek kénytelen önt fogadni, amikor ön végre úgy dönt, hogy figyelmességénél fogva jólétem felől érdeklődve látogatást tegyen szerény ideiglenes hajlékomban – és ezért a feszélyezettségre méltán okot adó helyzetért máris elnézéséért esedezem. De bátran kerüljön beljebb, mindig nagy öröm számomra ilyen nagyszerű embereket, mint ön lelkemre ölelni. Ragyogó ötletnek találnám, ha hirtelen felkapnék valamit, mert az ön kifogástalan uniformisa mellett, kissé meztelennek érzem magam…

– Én nem…csak elnézést…jaj, mennyire restellem… hogy ez a szoba nem szerepel… azaz úgy szerepel, hogy üres…nem tudtuk tisztázni, hogy ön melyikbe is került, és … bocsásson meg…

– Óh, a kiváló kollégája, aki legalább annyira Lars, mint ön, volt olyan kedves…

– Persze persze, már tudjuk… és végtelenül sajnálom, hogy …

– Én nem sajnálom, kedves Lars, nem sajnálom. És ön se sajnálja. Lássuk be, manapság olyan ritkán jut az embereknek ideje a személyes kapcsolatokra, az őszinte törődésre egymással szemben. A maga villámlátogatása a szobámban olyan, mint a nyári napsugár odakinn, amelyik pillangókat kerget a lila és rózsaszín csillagfürt-mezőkre.

Lars kővé dermedve állt az ajtóban. Be sem lépett, el sem futott, csak megkövülten állt végtelen zavarában. Ha annyi fény vetült volna az arcára, hogy szőke fürtjei mellett a bőrét is láthattuk volna, minden bizonnyal kárminvörösnek láttuk volna.

– Nnnne öltözzön fel! – bökte ki.

– Ne?! – kérdeztem vissza meglepetten.

– Márhogy feküdjön csak vissza… és végtelenül sajnálom, hogy…

– Meggyőződésem, hogy nyugodtabb lesz az álmom, most hogy tudom, jó kezekben lesz a szobafoglalásom kusza ügye, s ezáltal magam is. Az ön gondoskodása, kedves Lars, irodalmi léptékben fogalmazva egy szonett.

P.G. Wodehouse - Leave it to Psmith

Ilyen fennkölt hangulatban zajlott közelebbi ismerkedésünk Larssal, aki azon a reggelen ugyanolyan odaadó törődéssel érdeklődött, segítségemre siethet-e bármiben is ezen a kivételesen korai órán.

– Ugyan, csak reggeli sétára megyek a friss hóban. Tudja, mennyire szeretem Norvégiát!… – és egy nagy doboz csokoládét adtam át neki, amit még Amsterdamban vettem – Hűtőmágnes is van benne!

Megilletődötten megköszönte. Majd jelezte, a reggeli ugyan nincs még tálalva, ha a kávém mellé apró süteményeket szeretnék, máris hoz egy kosárban. Hagytam, hogy süteményt hozzon, és megnyugtattam, nem reggelizem a szállodában, emiatt ne főjön a feje.

– Hiányozni fog nekem Norvégia, ha majd nem járok erre sűrjen. És egy skandi-burgerre vágyom ezen a reggelen, mielőtt visszatérek New Yorkba.

– Pedig, ha valahol van hamburger, akkor az New York, feltételezem.

– Ó, én soha nem eszem burgert Amerikában! Ez skandi kiváltság! –magyaráztam.

Csokoládékrémes linzerrel megpakolva a zsebem és forró krémes eszpresszóval kiléptem a szálloda üvegajtaján a roppanóan friss reggelbe. Március elseje volt. Amerre elláttam, mindent vastag, fehér, érintetlen hótakaró fedett. Ujjongtam. Persze, márciusban a legritkább esetben számít az ember hótaposó bakancs szükségességére egy egynapos út előtt, főleg, hogy előző napokban New Yorkban felváltva jártam a virágba borult parkokat, és a tengerpartot is napsugarakat és tavaszt magamba szívni. Ott álltam, hát, félcipőben, amiről nyilvánvaló volt, hogy az első lépésnél eltűnik majd a hóban, de ez cseppet sem érdekelt, dudorászva léptem le a lépcsőkön, és vágtam neki a mozdulatlan tájnak.

Tulajdonképpen tudhattam volna előző éveim skandináv élményei alapján, hogy májusig is bármikor lehavazhat, inkább a magam szórakozottsága miatt nem készültem rendesebben fel a télre. (Ecco, Lord Emsworth…) Meg talán azért sem, mert az elmúlt tél és az előző évi sem volt túlzottan kemény a skandináv országokban.

Photo by Artur Dancs

Örömmel tapasztaltam, hogy a cipőm eltűnik ugyan a hóban, de a friss, száraz hó nem áztatja át, és változatlanul kellemes meleget tart a lábamnak. Így már bizonyos lehettem benne, hogy nem vágom rövidre a sétát, hanem az országút helyett – ahol az autók valamelyest letaposták a havat – betérek az erdei útra, és ott folytatom az utam. Ez az ösvény az erdőn keresztül a szálloda két épületének az összekötője. Sokszor az az érzésem, csak én használom. Az évek során reggeli vagy nyáréjszakai sétáimon alig akadtam össze más járókelővel ezen a szakaszon. Leszámítva néhány italmámoros eltévedt lelket, akiket az erdő közepéről kellett elirányítanom olykor a megfelelő irányba a szálloda felé. Mennyi reggeli kávé, vidám hajnali dudorászás, esti gondolateregetés  titkát tudja ez a kis ösvény, melynek derekán a lucfenyők és norvég ezüstfenyők takarásában, a málnabokrok és nyáron bőven termő áfonyabozótok  mögé rejtve ott pihen a kék vizű kis tó. Hogy szerettem nyári hajnalokon, amikor már három után felragyog a nap, kijönni ide, felkuporodni a sziklakőre, és Acimant olvasni. Harmatos még ilyenkor minden a nyári reggeleken, a málnáról le-lecseppen, amikor pár szemet magamhoz veszek. És a csillagfürtök a tavacska körül őrt állnak, körben pedig a magas fenyők ágai közt trillázó madarak csalogatják az ágak közt ide be a napsugarat.

Puffos hóbundába öltöztetett, lenyúló fenyőágak közt haladva a mind jobban erősödő reggeli derengésbe értem a kis tóhoz. Valakivel, aki sosem látta, nehezen tudtam volna elhitetni, hogy az az összefüggő fehér tisztás a fák közé bújva egy tó. Ha jobban belefeledkezek a gondolataimba, én is elmehettem volna mellette, de mivel nem volt egyéb gondom sem ezen a reggelen, mint az, hogy élvezzem azt, ami körülvesz, gyorsan megtaláltam a nyári napokról jól ismert ösvényeket, a lejáratot a – most hóval ellepett – sziklához a – fehér dunyhának álcázott – tó partján.

Photo by Artur Dancs

Nyári hajnalon a fehér éjszakákról olvasva

Nem búcsúzni jöttem, csak elköszönni egy időre. Bár fogalmam sem volt, ez pontosan mennyi időre szól majd. Az ösvényre visszakaptatva a fejem belevertem egy norvég erdei fenyő felém nyúló ágába, és amaz vidáman nyakamba löttyintette vastag hóbundáját. Nagyot kacagtunk. Én hangosan, ő meg csak bólogatva huncutul a hófelhők mögül egy nyalábnyi sugarat a csillámló ágakra vetítő  napfényben.  A tünemény csak pillanatig tartott, a Norske Typ ága is utánam intett, immár bundátlanul, csak zölden és jószagúan. Mire a szálloda másik épületét elértem, a nyakamba hullott hó, amit nem tudtam kirázni a sálam és a gallérom közül, ügyesen befolyta magát a hátamra, és felébresztett rendesen. Nem esküszöm meg rá, hogy jólesett, de nem számított, és felfrissülve léptem a járdára a hotel előtt elhaladva. Az sem volt még letakarítva. Az útra nyíló üvegen át belestem, láttam, a reggelire készülnek a vendéglőben ott is, sürögve-forogva hordja a személyzet a finom skandi pástétomokat, felvágottakat, füstölt lazacot, halkrémeket, a gombás rántottát hatalmas üstben, a paradicsomos főtt babot, az apró olasz sültkolbászokat, a tengernyi savanyúságot,a rizspudingot, dán péksüteményeket, croissant-okat, a vastag vaníliakrémes áfonyás süteményeket, a sárgabaracklekvárt, és nem utolsó sorban a tucatnyi féle és fajta magvas kenyeret frissen kiszedegetve a kemencéből. Hány és hány reggelimet költöttem itt el magamban és baráti társaságban is az évek során! A mi munkánkban talán a legszebb, hogy a világ bármely pontján az ember szembe mehet egy régi kedves arccal, egy munkatárssal, aki baráttá, családtaggá nőtte magát. Lemenni a reggelizőbe a világ valamelyik szegletében biztos találkozóhely olyanokkal, akire egy normális életet élő ember a legritkább esetben számítana csak. A mi életünkben könnyen megeshet, hogy rég látott barátunkkal a párizsi hotel szaunájában hoz össze a sors, vagy West Hollywoodban az egyik nyárikertben. Belefuthatunk egymásba a kis bőröndöt magunk után vonszolva a stockholmi repülőtéren, Miami Beachen az art-deco soron, Koppenhágában a Tivoli kertjében és a Copthorne rhododendron kertjére nyíló úszómedencéjében egy harmatos angliai reggelen.

Photo by Artur Dancs

A reggelizőt most mindkét szállodában kihagytam, tekintetemmel már az országút túloldalán a benzinkutat figyeltem. Ha valaki nem ismeri itt töltött éveinknek mindennapjait, a környékhez kötődő emlékeinket, minden bizonnyal összeráncolja most homlokát, mitől nyerhet egy ilyen idillikus reggelen ilyen előkelő helyet az ember szívében egy országúti benzinkút. A norvégiai szállodáink az erdőszélen vannak, és hacsak az embernek nincs ereje vagy kedve egy néhány kilométeres egészséges és tegyük hozzá, módfelett hangulatos erdei illetve tóparti sétára a közeli településre, akkor be kell érnie a benzinkúttal vagy a mellette ékeskedő Mc Donald’s-szal. Utóbbinak túl sok figyelmet tíz éves amerikai életem során sem szenteltem sosem. Persze, előfordult, hogy pontosan az a jószagú, „kitudjamibőlkészült” bűn iránti vágy bevitt, például, amikor anyámmal Harlemben a környék sötét titkai után kutattunk egy forró nyárvégi délutánon, és semmi egyéb sem esett utunkba, a szalmakrumpli illata azonban félretétette bennem az előítéleteimet. Ott nem kellett attól tartanom, meglátnak. Amúgy olyan kényelmetlenül kínos, ha az embert Mc Donald’s-ban kapják el, mintha valakit kádbavizelés közben lepleznek le. Mindenki elköveti olykor, csak nem szeretné, ha mások megtudnák. A skandináv Meki meg más. És ezt azon kollégák tanusítják leginkább, akik  Amerikában is frekventálják a helyet. Egy tavaly nyári hajnal jut eszembe, amikor olvasni indultam a sziklára kicsivel négy óra után. Nyáron olyankor a nap már magasan van, a madarak telecsicsergik élettel a környéket. Éppen arra a jószagú „kitudjamiből készült” bűnre vágytam és a kiadós marhaburgerre sok sajttal, amit csak itt készít a Meki. Örültem, hogy belépve az éjjel-nappal nyitvatartó étkezdébe csend és az üres terem fogadott, és nem kellett senkivel sem udvarias kedvességeket váltanom. Szerettem volna mihamarabb túlesni a rendelésen, és kinn látni magam a tóparton, a hajnali napfényben áztatva magam a nyolc fehér éjszakáról olvasva. A képernyőhöz léptem rendelni, ne zaklassam ezzel sem a ki tudja, hol rejtőzködő alkalmazottat sem. Nem jártam sikerrel, valamiért a képernyő nem óhajtott velem együttműködni.

Megjelent a fiú a pultnál és norvégül odaszólt. Nem értettem, de sejtettem, mit mond. És odaléptem, elmondtam, mit szeretnék. Kissé tétován rámnézett, majd hátrakiáltott a nyelvükön a másik fiúnak a konyhában, majd visszafordult hozzám:

– Különleges óhaj mellé?

– Szezám mag. Az ne legyen benne. Meg paradicsom. Egyéb rendben. Sok savanyú uborka. Meg senap.

Tolmácsolta a kollégának, biccentett, és ő is eltűnt a konyhában ismét, hallottam, odatette a krumplit sülni. Amikor készen volt, letette a pultra, jó étvágyat kívánt és elment. Utánaszóltam, a kártyámat nyújtva.

– Áh, hagyja csak, ezt mitőlünk kapja. Úgysem megy a rendszer. Egészségére!…

A rendszerek működése és nem működése örökös, mindennapjainkat meghatározó tényezők. Ebben az esetben hosszabb elmélkedést nem szántam rá, csak jólesett a gesztus. És persze, most, hogy ennyi idő távlatából eszembe jutott, azt is jelzi, ezek a kellemes apróságok is megmaradnak az emberben valahol mélyen, akár hosszú időre is.

A Meki nem volt a sűrűn látogatott helyeim egyike – még Skandináviában sem. Az idők során a benzinkút ételrészlegét átkeresztelték „Deli de Luca”-ra, és önálló gyorsétkezde meg minimart gyanánt, új menedzsment alatt kezdett el üzemelni a töltőállomás épületében. Ez volt a kizsbót a hotel mellett, ahová éjszakai portyára is kimehetett az időeltolódott New York-i, akinek élete sarkalatos elvárása hogy a nap bármely szakában és órájában lemehessen, és böngészhessen, ehessen, ihasson, s ha kell, akár kalapot is vásárolhasson. Itt kalap nem volt, de csokis tej, friss skandináv péksütemények – pekándiós és vaníliakrémes-kókuszos kosár és mazsolás-mézes darázsfészek – minden választékban, makarónifélék, paradicsomszószban úszó fasírt, többféle krumpli- és ráksaláta, halfilék… és ott a legfontosabb: a pølse.

Ez lényegében a skandináv hotdog, ami nemzeti gyorseledelnek számít Dániától Svédországig. És míg az amerikai hotdog, a frankfurter kicsi édeskés kiflibe tett még kisebb virsli vagy kolbász darab mustárral és ketchuppal, az Európa nagy részén amerikai hotdogként árult utcai étel lényege a nagy kifli és kicsi virsli savanyúkáposztával, esetleg mustárral. Skandiéknál ez is más. És mennyei! Egy pici kis kiflibe vagy pitába kerül egy pontosan háromszor akkora kolbász – amiből a grillen sokféle és ízesítésű serceg állandóan, még olyan is, amelyik szalonnacsíkba van tekerve, és a vásárló választhatja ki, melyiket kéri. Hogy mi kerüljön betétnek a kolbász alá és fölé a kiflibe, az is az éhesre van bízva. Karamellizált hagyma, guacamole, ráksaláta, savanyúkáposzta, nyers lilahagyma, céklasaláta, majonézes krumpli, és a tetejére a tartáros bernaise szósz vagy a skandináv burgerszósz, és az elmaradhatatlan skandi mustár, a senap. Perverzebbek halkrémet is nyomhatnak rá a tubusból, ha tobzódni akarnak az ízekben. Persze, pølszét nem csak az étkezdékben, a az utcai vagy sarki mindenesben lehet venni.

Photo by Artur Dancs

Mint ahogyan odahaza a szalonnasütés, a miccs-sütés a szabadideji tevékenységek középpontja egy-egy kiránduláson, úgy a skandiknál a hotdogkészítés. És ez a tevékenységük sem, mint ahogy annyi minden más sem, abszolúte nem időjárásfüggő. A skandináv országokban, ha süt a nap és meleg van, akkor nagyon meleg van, de ha beköszönt a skandi tél, akkor farkasordító a hideg, az év összes többi részében pedig zuhog az eső. Ezeket a jóravaló skandikat azonban  időjárás még sohasem kényszerítette térdre és főleg, elő nem fordulhat, hogy valakinek a megszokott erdei sétáját vagy grillezését, kinti programját az időjárás szabályozza. Emlékszem arra a télre, amikor mínusz húsz fokot mértünk Norvégiában, és a nagybőröndben fellelhető valamennyi ruhadarabomat magamra vettem, a táskámat meg feltöltöttem üres vizespalackokba töltött forró teával, sapkát és a sapkára kapucnit, arra sálat húztam, és arcom-orrom-szám is sállal átkötve mentem ki a hotel és a falu közti Nordby-tóra sétálni. Másutt ilyenkor vészhelyzetet hirdetnek, leállnak a városok, bezárnak az iskolák, a gyárak, az üzletek is rövidített programmal tartanak nyitva, nem szállnak fel repülőgépek, törlik a vonatjáratokat, és eszement ámokfutónak tartanak minden olyan elvetemültet, aki ilyenkor elhagyja az otthonát a hóban csatangolni. Amikor leértem a Nordbytjern nyáron gyermekzsivajtól hangos partjára, nem a kihalt, befagyott táj fogadott, hanem a csapatokba verődve grillező skandik, kipirult arcú, hajdonfőn futkosó kiizzadt szőke apróságok, sokuk alig volt magasabb a hónál. Fetrengtek a hóban, lefutottak a vastag jégpáncéllal fedett tóra, odébb nyugdjas pár fakutyázott a jégen, lecsapták az utat a befagyott vizen át a faluból az erdőszéli otthonuk felé.

Photo by Artur Dancs

Amíg nem ismertem, csak hallottam a skandinávokról, rideg, halvérű, élettelen népeknek hittem őket. Azt persze már akkor is elismertem, hogy szépek. És nem tudtam, miért. Most, hogy már annyi időt volt nagy szerencsém köreikben és mindennapjaikban eltölteni, tudom, mekkora tévhitben éltem. Ennyi élettel teli, közvetlen, őszinte és vidám embert nehezen taláni a világban. És nyilvánvaló: ettől szépek. A boldogságuktól. Furák, persze, a mi kelet-európai szemszögünkből is, de az amerikaiéból is. Most, hogy mindkettőt alaposan kiismertem, nem nehéz erre a megállapításra jutnom. És ennyi év tapasztalatai nyomán immár a skandi sem fura nekem. Ha itt vagyok, mentálisan automatikusan átállok – már amennyire ezt kívülállóként képes vagyok megtenni – az ő életükre. Talán a legszebb, amit a skandiktól visszakaptam, ami olyan nagyon rég hiányzott már az életemből, a természetközeliség mindennapi természetessége. Sosem hagytam ugyan magam messze eltávolodni a természettől, amihez gyermekkoromban olyan nagyon hozzánőttem, csak kissé visszaszorult egyéb élettörekvéseim közt el-elveszve. Skandinávia azonban sosem adta fel ezt az együttélést a növény- és állatvilággal közvetlen szomszédságban, illetve folyamatos kölcsönhatásban. Soha nem szűnt meg része lenni a természetnek. Az az érzésem, a nyugatiakkal ellentétben ők nem arra törekedtek, hogy leigázzák, hanem hogy beleolvadjanak. Ez a harmónia adja azt a sok szépséget, ami a skandinávok közelében szemébe ötlik az embernek, és amit csak itt érezhet.

Photo by Artur Dancs

De nem csak a pølse volt számomra a Deli de Luca vonzereje, hanem a Roadside Burger. Az „útszéli börger” lényegében az a már sokat emlegetett skandi-burger, amiért az ember hajnalok hajnalán is képes havat taposva megküzdeni, feladva a szoba kellemes melegét, félretéve a skandináv reggelik finomságoktól roskadozó svédasztalát is. Hányszor caplattam zuhogó esőben, hóviharban vagy épp hullafáradtan egy hosszú fehér skandináv nyáréjszakán át az erdőn a delibe ezért a finomságért. Angus marha borsos-hagymás szeletek közé olvasztott sajtszeletek, hordóskáposzta, és ropogós jégsaláta, cékla, kis krumplisaláta, vöröshagyma, paprikás szósz, és vastag skandi burger-szósz vagy tárkonyos mártás, majd senap és talán ketchup is. Mindez kissé megpirított friss fehér zsemlén szervírozva. Ésszel nem bírom felfogni, hogy fér ennyi minden bele. Persze, azt már tapasztalatból tudom, ez nem „kézi” kaja, amit az ember menetközben beseper az utcán, ahogyan New Yorkban az ember megszokja a mexikóiaktól és a muszlimoktól elkényeztetve, a streetfood mekkájában. Nem, a skandi-burgerre le kell ülni, időt kell szánni, és megadni a módját. Sok-sok szalvétával. Ha addig nem is voltam éhes, a benzinkút falán díszelgő posztert látva, és magamban megkomponálva a burgeremet, olyan sebességgel tört rám a hamburger iránti vágy, hogy majdnem az ajtót is bevittem, amikor a hófúvásból berontottam a hajnali békében pihegő delibe. Igazából nem hajnal volt már, de kora reggel. A pult mögött nem a megszokott arcok voltak, egy gyönyörű mosolyú, festeni való arcvonású, sötét fekete bőrű afrikai asszony tüsténkedett a konyhában. A hidegből kipirult arccal betérve, a lábamról a havat a lábtörlőn hagyva, frissen léptem oda, és akkorát köszöntem, hogy összerezzent. Kérdően nézett rám, hogy el ne veszítsük egymást a fordításban. Itt vagyunk ketten Norvégiában, egyikünknek sem hazája, egyikünk sem bírja a nyelvet, és az a nyelv is, amin értekezünk, csak másod-, esetleg harmadrangú nyelv a készletünkben. Kiderül, ő a hajnali műszak, és éppen hazakészülőben van, épp most mosta ki a gépeket és készítette elő mindent a reggelieknek, akik rövidesen érkeznek a busszal. A hír, miszerint skandi-burger készítésére a pillanat nem megfelelő, hosszas várakozásba telne, kisebb arculcsapásként, hidegzuhanyként ért.

Photo by Artur Dancs

Nordby

Felsóhajtottam, és egy pillanatra az egész eddigi reggel fölött beborult az ég, mondom is, inkább magam elé mormolva, hogy pedig én ezért vergődtem át a hóbuckákon az erdőben… Nyilvánvalóan a világ legmarcangolóbb önsajnálata volt ebben, hisz magam is tudtam – mint ahogy a nő is sejthette – nagyon is élveztem én azt a hótaposást. És talán ezért is mosolyodott el bíztató arckifejezéssel, és jelezte, hogy a Meki… de nem is hagytam végigmondani, azt nem akarom! Mire, kis töprengés után átmutatott a híd túloldalára az erdőszélre az országút másik oldalán, a falu felé, hogy nézzek át oda, ott kell lennie. Csak egy pillanat, intett, és odatelefonált. Amikor letette, visszalépett a pulthoz hozzám, és bólintott, várnak odaát, menjek csak… Persze, ismertem azt a delit is, ugyanehhez a lánchoz tartozik, a másik irányba tartóknak. Elköszöntem, és végülis örültem, hogy tovább fogok a hóbuckák közt vergődni a korai időpontban. Persze, ahogyan az az országutak esetében lenni szokott, a szemközti közel sokkal távolabb van járásban annál, mindenféle hóval belepett kerülőösvényekkel megnehezítve az odajutást. Ha a faluba szoktam igyekezni az erdei csapáson a nagy tó felé rövidítve, éppen itt szoktam az útról az erdei ösvényre letérni. Jól ismertem a helyet és az ott dolgozó kedves embereket is.

Amikor itt is ugyanazzal a gyanakvó tekintettel fordultak a szétnyíló üvegajtó felé, amin betoppantam az újabb viaskodás után a természet gyönyörű kihívásaival a kinti zimankóból, sejtettem, hogy a gépek még itt sincsenek beüzemelve. A szemüveges fiú, aki történetesen nem Lars volt, nem azt mondta, menjek máshova mert nem üzemelnek a gépek még, hiszen éppen most mosták meg azokat, hanem, hogy ha leülnék, gyorsan odatenné, és elkészítené nekem. Kérdem, mennyi idő az. Azt gondolhatta, sietek, mert azonnal készségesen rávágta, hogy legalább félóra, de ha sietek, akkor sajnos… De nem hagytam befejezni, megnyugtattam, sietségről a legkevésbé sincs szó. A skandi-burgert mindenképpen kérem, és akkor legyen majd hozzá sült krumpli is. Nagy. Azt pedig már tudta, hogy szezám és paradicsom a pokolra juttatna, ezért jobb, ha kihagyja, én pedig jeleztem, kilépek addig. Ez a félóra éppen elég lesétálni a tó innenső partjához. Az út nem volt még lejárva.

Photo by Artur Dancs

A friss hóban olyan kellemesen csikorgott a lépésem, amilyenre negyven év távlatából emlékszem még valamelyik gyermekkori télvíz idejéről, amikor egyéb dolgom sem volt, csak naphosszat szánkóutat taposni az udvar havába nagyanyámnál, és lesni, vajon a barátaimat is kiengedik-e majd játszani. Mama nagy gondot nem csinált az én programomból, akkor mentem ki, amikor csak akartam, feltéve, ha kellőképpen időjáráshoz voltam öltözve. Mehettem a „világgal versenyt” – ahogy mondta – hisz tudta, ha nem más, evésre előkerülök. Nálunk nem voltak családi étkezések, rögzített ebéd- vagy vacsoraórák. Mindenki akkor evett, amikor éhes volt, és azt, ami éppen került. Lehetett a reggeli is paszulyleves hagymával, de lehetett a vacsora is túrósbukta tejjel. Azt sem bántam, ha a hóban ügyködve át magam a szánkóval a kerteken át, Boldi bácsi hazafelé dülöngélve a borbélyüzletből mandinka harcosnak szólított, mert úgysem tudtam, mit jelent. Kunta Kinte története, csak érintőlegesen izgatott azokban a boldog években. Persze, nem tettem szóvá akkor, mert tisztelettudó gyermek voltam, de borzasztóan rosszul esett nekem, hogy a járdányira félresepert ösvényről, vélhetőleg a föld mozgásának betudhatóan és a talponállóban elköltött vegyespálinka hatására, Boldi bácsi, minden feltételezésem szerint a rabszolgasorson morfondírozva megtántorodott, és éppen a végre nagyon szép egyenletesre kiépített szánkópályámra duvadt a derékmagasságig felhordott hóbuckán át, arccal a hóba, fejjel lefelé, és a kalimpáló lábaival villázva.

– Nyuff! – ha jól emlékszem, ennyit fűzött a mutatványhoz, amelyet egy sikkes piruett előzött meg a nyáriszilva- és a kajszibarackfa közötti részen, a járda kanyarjában, amit ő személyesen akkor nem vett be. Ha haladni akartam a pályaépítéssel, mire a barátaimat is kiengedik, fontosnak tartottam az útba gördült akadályt eltávolítani, bekopogtattam hát, Margit nénihez, aki hanyatt-homlok sietett ki az almásrétes sütés mellől, és már a gangról kiabálni kezdett:

– Boldi, te hűűűűűlye!….. – Ezt ennyi hosszú űvel csak Margitka néni tudta így mondani, és ma már bevallhatom, nem azért mentem fel szólni neki, mert én nem tudtam volna Boldi bácsit félretenni a szánkóútról, hanem, mert a többi szomszéd gyerekkel együtt szerettük hallani, ha Margitka néni hűűűűűűlyézte az urát, meg ha nagyanyám cifra körmondatokban káromkodott a csirkékre. Amikor engem szidott, nem tartozott ebbe a kedves időtöltés kategóriába.

Ebben a taktikában az is benne volt, hogy ha már bejártam a konyhába Margit néninél, elsőkézben kóstolhattam meg a  blóderből frissen kiszedett almásrétest. Margit néni amúgy is hozott volna le Mamához egy tányérral dolgavégeztével, de hogy kéznél voltam, s mert segítettem Boldi bácsit a nagyszobába bepakolni, hamarabb kezembe került a tányér almás is, amit Margit néni gondosan letakart egy mintás szalvétával, hogy a porcukrot a tetejéről a huzat le ne fújja, míg leérek vele. A mai fejemmel nem tudok magyarázatot adni rá, de ahhoz a tányér süteményhez én hazáig nem nyúltam, nem csentem le sem egyet, sem kettőt róla, hanem becsülettel bevittem a konyhánkba, és vártam, hogy nagyanyám megjelölje az én adagomat.

– Drága Mama, ha figyelsz onnan fentről, remélem, értékeled visszamenőleg is, hogy akkor még jó ember voltam!

Photo by Artur Dancs

Ott haladtam a tópart irányába, ahol sejteni véltem az ösvényt. Egyszerűbb lett volna, ha valamelyik falubéli már letaposta volna, vagy legalább síléccel irányt jelölt volna a hóba, de annyiszor megtettem már ezt az utat télben és nyárban is, hogy tudtam, nem fogok eltévedni. A hó alól a fenyőfák tövében keresztbe-kasul futkosó száraz indák és kis kórók jelezték a nyári gyümölcstől feketéllő áfonyabokrokat, szederszárakat és málnásokat. Első, tövéről szedett áfonyás élményem a Hargitához kapcsolódik, ahol bátyó nagy ismerője a lelőhelyeknek. Hosszú kihagyás után Finnország erdei hozták vissza ezt az emléket, később pedig a norvégiai barangolásaim. Az áfonyás részt elhagyva a tisztásra kialakított focipályát követően vezet le az út a tóhoz. Balra, az erdő széle és a tó között, a domboldalban van egy kis házikó, amit mindig megbámulok, ha erre járok. Az alacsony házon hatalmas ablakok vannak, villanygyújtáskor látni a nagy ernyős lámpát az ablakban, a kandallót a szoba közepén, a könyvespolcot. A téli ünnepek idején nagy világító csillag is van az ablakban. Nyáron a ház előtt virágok és a farakás mellett ruhaszárító. Szeretek belebambulni a tájba, és elképzelni, milyen is lehet ott élni. Ezen a reggelen majdnem az ablakig ért a hó. Nem időztem el sokáig bámulni, a házigazda már kinn volt, seperte a havat, a kutya meg nagyokat ugrált a hasáig érő hóban. A macska a párkányról kandikált kifelé odabentről, és nyilvánvalóan esztelenségnek tartotta a kutya lelkesedését a hideg hóval szemben. Majd a lábát maga alá húzva le is feküdt. Elkerültem a kerítés nélküli kert helyét, úgy illik, emlékszem nyári időkből, körülbelül meddig húzódik a kert, ami most egyenletes fehérség alá bújt. A fák közt lecsusszanva a domboldalon – miután kifejezett szándékom ellenére meghengergőztem a hóban, felgyorsítva így a leéérést – kiértem a tó partjára. A Nordbytjern nem csak a környékbeliek, de a városból kilátogatók egyik kedvenc üdülőövezete – minden évszakban. Még a jeges márciusi-áprilisi napokon is látni a helyieket úszni a tóban. Idősebbek és fiatalok egyaránt lejárnak a zordabb időkben is, ha már nincs befagyva a víz. Megmártóznak, majd felöltöznek, és hazaszaladnak. A tó vize nyáron sem különösebben meleg, de akkor már a kicsik is bemerészkednek, amíg a szülők grilleznek vagy koccintanak odébb a pléden.  Soha nem láttam szülőket gyermekeik után loholni, lesni a lépéseiket, kiabálni utánuk. A kis szőkék meg piros arccal, nagy zsivajjal jól el vannak a többi porhajassal. Mivel kicsi koruk óta  a természetben nőnek fel, úsznak, fára másznak, elkóbórolnak, erdőbe járnak, és amikor kell, vissza is kerülnek szüleikhez. Télen sem a házak ablakából lesik a kinti világot, és nem valamelyik videojáték vagy tévécsatorna mellett tanyáznak a nagy hidegek idején, hanem leszaladnak a tóra, kisebbek-nagyobbak, egyedül vagy felügyelettel, és boldogok.

Kora reggel volt, senki nem volt rajtam kívül még a befagyott tónál. Amint körbenéztem, egyik oldalon megpillantottam a  nádast, ahol nyáron a vadkacsák fészkelnek és odébb a kis öblöt, ahol valamelyik tavaszon két hattyú jelent meg, és az egész nyarat ott töltötték. Nyárestéken látni lehetett, ahogy a későig ragyogó napfényben úszást gyakorolnak a fiókájukkal. A túlparton a domb, mögötte a faluba vezető országút és a távoli házsor. A dombra sok-sok nyári délutánon ültem ki, és heveredtem le a fűbe olvasni, vagy olvasás ürügyén hanyattfekve a fehér felhőhabok úszkálását bámulni a kék égen. Mint, amikor gyermek voltam. Mai napig sem szoktam erről le. Azon kapom olykor magam, hogy bámulom a felhőket és az eget, és teljesen elfeledkezem a világról. És csak remélem, hogy a világ is egy kis időre elfeledkezik rólam, és hagyja, hogy élvezzem ezt a varázslatot. Norvégiában vagy ólomszürke az ég vagy mélykék. A nyáréjszakai kései alkonyatokkor előfordul, hogy pompás színeket borogat az égre a nap.

Photo by Artur Dancs

Úgy emlékszem azokra a nyárestékre, mintha egész életemet itt éltem volna le. Hanyattfekve a gyepen az erdő fölött, mint egy égi bábszínházban röpködtek ki és érkeztek a pirosorrú gépeink. Nem hallatszott a hangjuk, csak látni lehetett a naplementében, ahogy megcsillan a piros orruk vagy bal-egyes ajtó üvegéről visszacsillámlott a napsugár. Gyermekkoromban is így néztem a nagy ritkán felettünk elhúzó gépeket, és arról álmodoztam, milyen lehet ott benne ülni ilyenkor, mikor besüt a nap. Most pontosan tudom, milyen lenyűgöző. És mégis, ha ott feküdnék most hanyatt a gyepen nyári napsütésben, és az erdő mögül magasba röppenne egy gép, és megcsillanna rajta a fény, most is behúnynám a szemem, és elképzelném, milyen lehet ott benne. Pontosan úgy, mint beavatatlan koromban. A hó aladt pihenő tájon átfuttatva tekintetem, a távoli falu – vagy kisváros – külső tanyáin látom a házakat fehér füstöt pöfékelni, mint a mesékben a gazdag szegény emberekről, akiknek nem fagy le arcukról a mosoly a legnagyobb ínségben sem, és akiknek nem fogy el a nóta és vidámság az ajkukról, bármi világ nehézsége is kerüljön a ház küszöbére. Persze, a világ azóta sokkal nagyobb és zajosabb lett. Ezek a házak most ezen a reggelen nekem mégis mesések voltak. Az ünnepek előtt, majd csonkahéten, és újév első napjaiban is csavarogtam itt. Bejártam a faluba akkor. Szeretem a nyárestéket itt, de a leghangulatosabb, amikor derékig ér a hó, és az ablakokban a csillagok jelzik és az orchideák, hogy odabenn rendben vannak. Meg a kéményekből felszálló füst. És ha a széles kéményt látom, tudom is már a szoba melyik szegletében van a kandalló.

Photo by Artur Dancs

Jessheim

Egy utca keresztbe, egy meg az országút, a kis vegyesbolt, postahivatallal a sarokban, odébb egy modern bevásárlóközpont, a kis fatemplom, és szemben a vasútállomás. Innen indulnak a vonatok Oslóba. Tulajdonképpen egy sínpár, azaz csak megálló, de ennek a kis helységnek ennyi is éppen elegendő. Félóránként lehet bevonatozni a városba, ugyanannyi az út is. Ekkora hóban a város is szép, sőt, Oslo mindig szép, de ilyenkor leginkább a városra emelkedő hegyekbe vágyom. Majd kiugrott a szívem az örömtől, amikor sok éve felfedeztem magamnak Osló felett az egykori olimpiai falut, ahol a gigantikus, világhírű műugró pálya van, s amit este, ha megvilágítanak, Oslo minden oldalából látni a hegy tetején. Ott van Holmenkollen. A síelőket bámulni is szeretek kijárni oda, de nagyokat sétálni is. Egy kis templom is kapaszkodik a domboldalba, és a fjordokra és a lenti belvárosra panorámát nyitva ott van a menedékház-vendéglő. Ó, mennyire imádok a kandallóval átellenben az ablak melletti karosszékben üldögélni egy pohár bor mellett, onnan nézni a havas tájra, a télen koradélután sötétedő  cikk-cakkos vízpartokra, látni, amint a város fényei ezer csillagban gyulladnak fel! Aztán nyaranta is feljártam, és áfonyával degeszre zabálva magam, madárcsicsergésben, napsütésben és gyermekzsivajban élveztem a nyárban fürdő fjordokat, a csillámló vizet, próbáltam felismerni minden épületet a távoli belvárosban odalenn. Nem hittem, hogy ennél nagyobb öröm is vár rám, amikor egy nap rászántam magam, és a városi metróval, amivel Holmenkollenig felkapaszkodtam, egyszer a végállomásig mentem fel. Igen, a metró a hegy tetejéig felkapaszkodik kanyargós és pazar kilátással társuló útvonalakon, vasút-szerpentineken. Frognerseteren ennek a hegynek a legmagasabb pontja. Egy nyári délutánon fedeztem fel magamnak a helyet. A fűvel benövesztett háztetők fölött a gyermektábor és sportpályák mellett, a hegytetőn ott volt  nagy terasszal a városra kitekintő menedékház. Vörösáfonyaszósszal szervírozott rén- és marhafasírtot ebédeltem hajában főtt vajas krumplival és párolt káposztával. Azért nem feledhetem el, mert azt követően, ha Oslóban jártam, és felmentem Frognerseterenbe, minden alkalommal ezt kértem. Habituspontot, hagyományt gyártottam belőle magamnak. Így lett egy boldogságpont megerősítve egy habitusponttal.

Photo by Artur Dancs

Frognerseteren, a habituspont

Csak tetézte, amikor eljött a tél, és nem lehetett már a teraszon tanyázni a tájba feledkezve, és odabenn is alaposan széjjelnéztem. A kinti panorámateraszt a nagy fenyőfa uralja ilyenkor, a ház elé lerakott sítalpak, szánok, vastag síkabátok. Odabenn, a menedékház nagy termében ott a kandalló, folyton ott ugrándozó kis skandikkal, akik, mint a cicák, szívesen kuporodnak a padkára két oldalt, amíg a szülők egy bor vagy sör mellett az élet dolgait osztják a vastag , faragott asztalok körül. Itt még a csapi ivóvízért is fizetni kell. 5 koronát. Senki sem bánja, semennyit nem jelent 5 korona, az elv pedig az, hogy semmi sincs ingyen, az a víz sem a csapban, amelyik a világ egyik legjobb ízű tiszta forrásvize. Nem kell a kasszához menni a pénzzel. Oda kell dobni egy dobozba önként. És odadobják! Mindig azt hittem, nálam senki sem szeret jobban édességeket nyakalni. De Skandináviában rájöttem, hogy ha én annyi édességet ennék, mint ők ott, akkor már rég cukorrohamot kaptam volna. A mindennapi étkezéseik szerves velejárója a mindenféle krémes, túlcukrozott sütemény, desszert. Egy ilyen ebéd után gondoltam, szerencsét próbálok, mint az egyszeri szegény ember fia, és lejárom az ételt valamelyik erdei úton. Ekkor fedeztem fel az összekötő rövidítést Frognerseteren és Holmenkollen között, és még csak vonatra sem kellett szállni, alig egy óra alatt – bámészkodással is megtoldva – leértem az olimpiai faluba. Mikor később bővebben is utánaolvasgattam, derült ki, hogy az olimpiai falu a hegy mindkét oldalára épült, és alig vártam, hogy egy nyári napon ismét Oslóban lehessek, és ezúttal a hegy tőloldala felől mentem fel. Egy darabig ide is felmegy a metró, nem volt túlságosan nagy erőfeszítés mögötte, és az új felfedezés örmöme megért minden fáradságot. Sognsvann vonzerejét elsősorban a 3 km kerületű tó képezi, ahol nyáron fürdeni, télen korcsolyázni és lékhorgászni járnak a helyiek. Augusztusban az Oslo Triatlont is itt rendezik. Nyári hónapokban, ha nem esik épp, szívesen járok fel. Igaz, a sok év alatt sem fürödtem egyszer sem a tóban, amelynek a vize, a fenyvesek árnyékában a nyári melegek idején sem melegszik különösebben fel, bár ez a norvégokat szemmel láthatóan hidegen hagyja. A totyogni is alig tudó gyerkőcök is a sivalkodva pancsolnak naphosszat is a friss vizű tóban. Fürdeni nem fürödtem, de mindig körbejárom, be-benézek az erdőbe, gyümölcsöt szedek, virágokat, madarakat fotózom.

Photo by Artur Dancs

Sognsvann

Munkatársaim nagy része, aki a szállodaszobájuk magányában egy üveg otthonról becsempészett bor mellett Netflixeznek naphosszat, ha Norvégiában vannak, a fotóimat és élményeimet látva azt szokták mondogatni, egy másik világban, egy másik dimenzióban élek. Igazuk is van, soha nem tiltakozom ez ellen. Ez a világ, ez a dimenzió azonban senkitől sincs elzárva. Legalábbis eddig nem volt…

A Nordby-tóra néző tetejéig behavazott pad támláján ücsörögve elmélkedtem norvégiai emlékeimen, mikor eszembe jutott, ideje lesz visszasétálni a delibe megreggelizni, azóta elkészülhetett. Nem az erdei úton, hanem az országút felé kerülve kapaszkodtam fel a tópartról az országutat szegélyező, immár letisztogatott járdára. A forgalom is megélénkült. A falu határában egy széles mező terül el, éppen a tó felett, nyáron virágokkal, lila, rózsaszín, kék és fehér csillagfürttel olyan sűrűn benőve, hogy a távolról csak egy nagy lila hullámzó tengernek látszik. Ilyenkor pedig a rétet szegélyező színes házak a távolban, mintha a fehér hótakaró alól kandikálnának felém. Egy-két lábnyom a hóban jelzi a szarvasok és a nyulak korai sertepertéléseit.

Visszatérve a delibe, az ablak melletti asztalhoz telepedtem le, a havas kabátomat, sálat, sapkát a fogasra akasztottam, és a jó melegben, jóleső fáradsággal adtam át magam a kora reggeli pillanatnak. Csak egy kamionos volt benn, reggeliért ugrott be ő is az országútról, megtankolt, és miután kiment, hallottam is a gép motorjait felbőgni, és a lomha jármű kikígyózott a parkolóból.

– Roadside burger… Egészségére! – tette le elém Iver a skandi burgert – A sült krumpli is perceken belül érkezik, Johanna kihozza majd önnek – akkor vettem észre, már indulásra készen, kabátban volt – És elnézést, hogy kényetelen voltam megvárakoztatni, de nem tudok átsiklani felette, és tisztelettel tekintek fel önre, hogy ilyen módfelett aktív, korán kel, bejárta az erdőt, mire mások felébredtek…

Photo by Artur Dancs

Skandi-burger

– Önt is felzaklatná a gondolat, hogy hajnali négykor muskátlis cserepeket hajigálhatnak be az ember ablakán. De a késedelemért nem kell elnézést kérnie, részemről az öröm, hogy láthattam, és itt reggelizhetem még…

– Muskátlis cserepeket? – szisszent fel Iver.

– Cserepes muskátlikat…

– Ki tenne ilyet?… – értetlenkedett.

– Baxter, az az agyalágyult Baxter, a „Kifogástalan”… eh! –magyaráztam nagyot harapva a burgerbe, amitől mindkét oldalon szétfröccsent a bernaise szósz az arcomon.

– A hotelben, uram?!…

– Á, nem. A Blandings kastélyban – s mivel nem akartam, hogy eme – sokáig utolsó – találkozásunk és ez a beszélgetés mély és gyógyíthatatlan nyomokat hagyjon ebben a jólelkű fiúban – siettem hozzátenni, miután a szószt leitattam három szalvétával a képemről – Tudja, a regényben, amit hajnalban olvastam…

– Oh! – sóhajtott fel megkönnyebbülten – Teljesen érthető. Engem is felzaklatnának azok a virágosládák. – és kacagott.

– Cserepek. Muskátlis cserepek! – és együtt kacagtunk, miközben búcsúzóul kezet fogtunk, és Johanna megjelent a tál sült krumplival.

Megkínáltam őket belőle, udvariasan vettek is egy-egy csipetnyit.

– Gombolkozzon be, Iver, hideg van kinn. Remélem, mihamarabb újra látom! És megint nincs magán sapka!

– Úgy legyen, uram. Vigye el üdvözletemet New Yorkba. Egyszer talán én is eljuthatok oda!

– Kívánom önnek, Iver! Magamnak meg azt, hogy eljussak még Norvégiába. Sokszor.

– Mi visszavárjuk!

Photo by Artur Dancs

Visszafelé lépegetve a hídon, láttam a kotrógépeket dolgozni az úton. Embermagasságra tolták fel az innenső szálloda melletti parkoló területére a havat az utakról. Örültem, hogy az erdei ösvényt, a két szálloda között nem tisztogatták le, a saját nyomaimon lépkedtem visszafelé. Aztán valahol a szikla környékén utólért a hókotró. Jó, hogy van a zeneszámok szünet a fülemben, és miközben a hóban szökdécselve haladtam dudorászva, mint egy álomkóros medve, egyszer – a jó fülemmel – meghallottam a zúgást a hátam mögött, és félreugrottam a száraz bozótosba, az ágakról pedig újabb tömb hó zuhogott a fejemre. A traktorista előbb megszeppent majd jót mulattunk a helyzeten. A nyomában tiszta lett a járda. Két oldalt pedig a fák derekáig ért a márciusi első hó.

Kisütött a nap, a hó ezer csillámban verte vissza minden irányból. Beléptem a szálloda ajtaján.

Lars már nem volt a recepción, egy fiatal lány segített egy éppen távozó családnak. Meg is lepett, amikor a nevemen szólított amazok válla fölött utánamszólva:

– Miszter Dánksz! Uram!…Egy pillanatra! – Oldalra hívott, és hogy a távozó vendégektől odébb, diszkréten átadhassa a rábízott üzenetet, halkan súgott valamit a fülembe.

– Az a rossz fülem, kisasszony. A másikba, legyen oly bájos..

– Azt mondom, hogy Lars arra kért, adjam át, ne lepődjön meg, valamit találni fog a szobájában… – mondta ezt követően tagoltan.

– Cserepes?

– Mi?

– A muskátli?

A lány összezavarodott, és elkönyvelte, nem értettem, amit mondott, ezért elismételte:

– Meg-le-pe-tés van a szobájában! Többet nem mondhatok.

– Óh, értem! Pompás! Masnit kötöttek Larsra és beállították a szobámba?

Csend.

– Hm… nekem most mennem kell – és kuncogva visszatért klienseihez.

Izgatottan nyitottam a szobámba. Egy tál gyümölcs és egy bombon fogadott az asztalon, benne egy levélke:

„A 658-as mindig az öné lesz, amíg én itt vagyok. Visszavárjuk. Lars”

Photo by Artur Dancs

Karácsony-falu kirakat


Utolsó novemberi utamról értem épp haza késő este, és az András-napi szemerkélő ködszitálásba léptem ki a metróból a reptérről jövet, a West Village-ben. Innen busz visz majd át haza, a keleti oldalra, az East Village-be. A 14. utcai megálló, ami két igencsak népszerű bulihely előtt van, túl zajos volt a hangulatomhoz, eldöntöttem, hogy a Bleeckerre megyek, egy megállóval fennebb, a végállomásra. Ott általában nem szokta senki sem várni a buszt. A hideg szélben kicsit összehúztam magamon a hosszú egyenruhakabátot, és a sálamat a nyakam köré fontam. Ha nem lettem volna olyan kutyául fáradt, akár gyalog haza is indultam volna keresztül a Village-en. Ez mindig kedvenc foglalatosságom, az esti séták a Village utcáin pedig annyi vidámsággal látnak el, és annyi gondolatot indítanak útjára bennem, hogy csakis hálás lehetek minden percért, amit itt tölthettem életemből. Amikor húsz éve először jártam New Yorkban, és Livia elvitt a Bleecker Streetre, hogy ott elárulja, sokéves itt tartózkodása nyomán bizton kijelentheti, az a kedvenc helye egész New Yorkban, olyan hirtelenül vesztettem el a szívemet a Village-ben, hogy azt sem tudtam, merről szedjem össze magam. A Village-nek a sármja két évtized távlatából is levesz a lábamról.

Photo by Artur Dancs

Greenwich Village

 

„Húsz éve ilyenkor szálltam gépre, és repültem át az óceánt életemben először, hozzád, New Yorkba.”

Livia, aki 98-ban légitársasági szolgálatáért kijáró ideiglenes belvárosi otthonát a Murray Hillen megosztotta velem két hétig, ezáltal megváltoztatta az életem. Nem különben azon a vasárnapon, amikor nem kellett dolgozni mennie, és velem töltötte a délutánt. Addigra én már bejártam a Times Square-t, az ikertornyok és a Szabadság-szobor környékét, sőt, még a Central Parkot is, rendes turistához illően. Akkor mentünk el a Bleeckerre, és jártuk be elejétől végig. És csak ámultam, mikor a filmdíszletre emlékeztető sokszínű, élénk boltsoron végigmentünk. Ott volt a nagy hanglemezbolt, mellette sajtot árultak, nagy kerek sajtok voltak tömbben a kirakatban, és szép, harapnivló háromszögek kivágva egyikből-másikból. Aztán a cukrászda, ahol helyben sütik a friss csokoládécsonkos süteményeket, áfonyás linzereket, túrótortát és pudingokat készítenek, és rengeteg gyümölccsel tálalják. Szemközt a sarkon a fűszer-csemege, ezerszínben pompázó virágcsokrokkal a bolt bejáratánál, és az Amy pékségének bódító kenyérillata. Elterjedt tévhit, hogy Amerikában nincs jó kenyér, és én is hajlamos voltam ezt elhinni a szupermarketbéli szivacskenyerek  végtelen erdejében, amiknek összetevőiről ma sem tudok semmi biztosat. Szerintem valami műanyagból gyárthatják, lényegtelen. Lelke rajta, aki eszi. Anyagi okokból az én lelkem is volt rajta ideig-óráig, majd inkább elkönyveltem, nincs kenyér Amerikában, és csendben elfeledkeztem arról, ami otthon oly fontos volt nekem mindenkoron. Pedig, ha belegondolok, már első pillanattól tudtam ezekről a pékségekről, csak olyan mérhetetlenül drágán mérik az igazi kenyereket, hogy az nekem több napi költőpénzemet emésztette volna fel. S amíg turistálkodni jártam ide, inkább hasznosabb dolgokra költöttem pénzt azzal a gondolattal nyugtatva a lelkemet, hogy majd hazaérve bepótolom a kenyeres kieséseimet. A dolog akkor fordult komolyra, amikor már itt laktam, és mindent megadtam volna egy darab jó kenyérért. De nem adhattam meg. Mert nem volt. Legalábbis sokáig nem. Tovább a Bleeckeren egymást érik a ruhás boltok, exkluzív divatbutikok, a mézeskalács házak, a tűzoltólétrásak, az utca végén meg a Magnolia pékség. Akkor még csak finom tortáiért és süteményeiért volt híres, ma már a filmvilág zarándokhellyé tette azt is, meg az egész Village-et is, hisz talán nincs is olyan szeglete, ahol ne forgattak volna valami filmet vagy sorozatot. Nekem akkoriban még halvány sejtelmem volt csak a Jóbarátokról, már hogy a Friends sorozatról. Akkoriban zajlott, és minden szálával a Village-hez kötődött. Livia említette meg, nekem eszembe sem jutott volna, de, mint ahogy minden kezdő turista, a háromszögű tér parkjában álló szökőkútról máris megállapítottam, hogy az bizony a főcímből jólismert. És tévedtem. De erre csak nagyon sok év, talán évtized után jöttem rá. És lényegtelen is.

„Húsz év? Akkor méltó ünneplést kívánok!” – írta vissza válaszüzenetében Livia Bukarestből.

„Veled ünnepeltem” – válaszoltam Amsterdamból hazafelé indulva.

„De jó nekünk!” – így Livia.

„…és ma is furdal a lelkiismeret a dán kekszek miatt”

Photo by Artur Dancs

Ittlétem idején Livia mindenfélével jól tartott, és soha semmiben nem volt semmi irányú korlátozás, azt ehettem, amit s amennyit akartam, s oda mehettem, ahová kedvem tartotta. Egyik este, mikor későre ért haza a reptérről, mert a temesvári járat késett a havazás miatt, leroskadt fáradtan a karosszékre, és lerúgta a cipőit. Megkérdezte, hol jártam aznap, és ettem-e rendesen – nem mintha fennállt volna a veszélye annak, hogy netán elfogyjak, mint a tudós macskája, csak mint amennyire egy jó házigazdának illik vendége jóléte felől tudakozódni. Bort töltött magának az asztal alatti cabernet-ből, és az asztalon megsemmisülten heverő nagy kék dán kekszes doboz felé nyúlt. Egy kézzel felpattintotta a pléhdoboz tetejét, de én akkorra megszeppenten felszisszentem, hogy az biza meglehetősen, ha nem teljes egészében… üres.

Livia a szemüvege felett rám nézett rezzenéstelen arccal és szigorú, üveges tekintettel, és megkérdezte, mintha nem jól értette volna: üres…? Inkább kijelentés volt ez, semmint érdeklődés. Biza, üres, erősítettem meg iménti állításomat, amit ő maga is volt kedves visszaigazolni. És akkor már felültem az ágyban. Livia soha semmiért nem tett szemrehányást, azért sem, ha szerteszét hagytam a csepp lakrészben a holmijaimat, hogy a fürdőszobában a függönyre aggatva száradtak a zoknijaim és néhány boxeralsó, azért sem, ha megettem az összes tojást, ha későn jöttem haza, és ő már aludt, ha nem vittem ki a szemetet … de most olyan szokatlanul fagyos lett a légkör, hogy azt sem tudtam, hová süllyedjek szégyenemben. Elképzeltem, hogy Liviából, e derék asszonyból, akit mindaddig elegáns, csendes úrihölgynek ismertem, most előtör majd egy általam nem ismert másik természete, vázákat hajigál a fejemre, a bőröndjeimet kiszórja a tizenegyedik emeletről egyenesen a 39. utca késő esti forgalmába, maradéktalanul feltartóztatva ezzel a kukásautót, ami éppen most gyűjti be az utcánkból a szemetes zsákokat, és a mögötte felsorakozott sárga taxikat, bennük színházból hazafelé igyekvő emberekkel, s olyanokkal is, akik miattam majd jól lekésik a repülőjüket vagy a vonatjukat a közeli Grand Centralban, engem meg élénken káromkodva kirúgdos a lakásból a galléromnál fogva rángatva, amit csak akkor ér el, ha visszahúzza magassarkú cipőjét az asztal alól, a borosüveg mellől. Azt sem zártam ki, hogy a borosüveget elegyengeti a fejemen, csak előtte kiissza a benne ragadt cabernet-t.

Livia azonban csak nézett rám csendesen, mereven, szigorúan. Elegánsan. Megigazította a szemüvegét, a széken maga alá húzott lábát leeresztve a padlóra felállt. Na, gondoltam, most jön a vázahajigálás. De nem nyúlt a váza után. Csak halkan megkérdezte:

– Mindet meg bírtad enni? – de nyilvánvalóan nem várt válaszra, hanem elindult a fürdőszobába, miközben ezzel zárta a mondanivalóját: Hmmmm!

Ez a „Hmmmmm!” nem volt új, a megrökönyödés megnyilvánulásának eme új módját Liviától hallottam először, de nem akkor este. Ha valamin nagyon megbotránkozott vagy valamit nagyon rosszallt, akkor hallatta ezt a kissé nyüszítő hangot az orrából és valahonnan az arcüregéből.

Természetesen, az évtizedek során nem is egyszer tisztáztuk ezt a dolgot, és megannyiszor megnyugtatott, csak viccelt. De az a „Hmmm!” olyan élesen hasított belém akkor este, hogy ma is, ha dán kekszet eszem, elrestellem magam egy-egy pillanatra.

„Lehet még olyan kekszet kapni a sarki boltban?” – kérdezett vissza.

„Persze, és mostmár olcsó. De a legjobb a dánoknál mégis…”

Hogy mostmár olcsó, egészen pontosan azt jelentette, hogy ma már megengedhetném magamnak, hogy visszavásároljam, amit akkor nem tudtam megtenni.

Photo by Artur Dancs

Útban a Bleecker buszmegálló felé elhaladtam az egykori Lukoil, ma már Mobil benzinkút előtt. Miután a tömbházunk előtti Mobil kutat négy éve bezárták, hogy valami új üvegpalotának adjanak ezzel helyet, ez a kút maradt az egyeten alsó-Manhattanben. És ott a ságafényű italbolt. A likőr-store kirakatát régi esti sétáimon mindig megcsodáltam. Narancssárga színben úszott, és ízléses díszítéssel vonzotta a vásárlókat, már amennyire egy italboltnak kell még vonzani azokat, akik amúgy is odamennek. A West Village előkelő közönségéhez méltóan elegáns és diszkrét, no meg, szintén annak megfelelően drága is. A sarkon a régi újságos. Lényegében színes magazinokat árulnak itt, amióta ismerem a környéket, a világ minden országából. És van egy szélső kirakat, ahol ma is, mint a kilencvenes években, csak erotikus jellegű folyóiratok sorakoznak. Fel nem foghatom, kik vásárolnak ma még ilyen méregdrága magazinokat, de a bolt ma sem tűnik úgy, mintha hanytlana, és a csendes estén is egymásnak adták a kilincset a vásárlók. A buszmegállót egy fényes kirakat világította meg. A járdára eső fény csillogott, sziporkázott. Mikor közel értem, kellemes izgalom futott rajtam végig, a táskámat letámasztottam a falhoz, és odasiettem. A patika volt az és kirakatában a karácsony-falu.

Egy álomfalu behavazva, ünnepi hangulatban. Szélen egy óriáskerék, odébb a körhinta caroussel, vasútállomás, kis villanyvonattal, lámpaoszlopok sora, fenyőfák, konflisok, szánkózó gyermekek, korcsolyázó párok, vendéglő, fogadó, édességbolt, karácsonyfaárus, kistemplom, tűzoltóság, hó, hó, hó, dombok, csillogó fények, színek, vidámság. Egy nagyon távoli – talán sosem volt – mesevilág. Egy operett.

– Hát, itt vagy!… – suttogtam magam elé.

Photo by Artur Dancs

Tíz éve, amikor New Yorkba költöztem, ha vígasztalásra, lélekmelengetésre vágytam, és időmből kitelt, beutaztam Manhattanbe a Queens-bulvárról, és lejöttem a Village-be.

Nehéz idők jártak rám. Teltek a hónapok, és nehezen alakultak a dolgaim. Egyrészt adminisztrációs és bürokratikus okok késleltették munkába állásomat, másrészt meg az éppen nyakunkba szakadt gazdasági világválság. Amint arról korábban hosszasan meséltem, kénytelen voltam fontolóra vennem a hazatérésemet. Úgy éreztem, ennek a városnak semmi szüksége rám, kivet magából, vagy inkább tudomást sem vesz rólam. Nem kellek itt semmire. Persze, ma már tudom, mekkora badarságok ezek, még akkor is, ha azt az érzést, ami akkor belengte mindennapjaimat, húsbavágóan fel tudom ma is idézni, bár legkevésbé sem áll szándékomban. A lakótársam, ez a drága asszony aggodalommal figyelte küszködéseimet, az álláskereséssel töltött napokat, a megszámlálhatatlan reggelt, amikor az egyetlen, otthonról hozott csíkos öltönyömet felöltöttem az egyetlen fehér ingemmel, nyakkendővel, és elindultam egy újabb állásinterjúra. És este, vagy másnap, amikor ismét találkoztunk a konyhában megkérdezte, jártam-e sikerrel. Amikor elmondtam neki, hogy megfordult a fejemben a visszalépés, mert elfogyott az összes pénzem, és lassan fel is kopik itt az állam, Marika félretette a rántanivaló csirkét, az olajat levette a tűzről, és rágyújtott egy cigarettára, majd intett, üljünk ki az erkélyre egy szóra.

– Nem adhatod fel. Nagyon nehéz, tudom, és látom. Nekem is az volt sokszor. Neked papírjaid is vannak, a nyelvet is beszéled. Sikerülnie kell. Csak idő kérdése. Nem mehetsz haza. Persze, a döntés a tied. De ha úgy döntesz, hogy maradsz, én meghitelezem neked a következő hónapot a biztonsági letétedből. Megbízom benned. És nem akarom, hogy emiatt feladd. Mert tudom, mennyire szereted te is New Yorkot.

Photo by Artur Dancs

Kilenc éve hangzott el ez a beszélgetés egy nyirkos októberi estén, amikor már ködbe fordul minden nyoma az ősznek.

Idén október végén, az anyám hazautazását követően megürült lakás csendjében eszembe jutott az a beszélgetés, a bíztatás, az esély még egy kis próbálkozásra. Ami éppen idejében fordult jóra ahhoz, hogy ne kelljen feladnom az álmomat. És idén azon a novemberi reggelen, amikor arra ébredtem, hogy a lánya írt üzenetet, elzsibbadtam. Nem is tudtam, hogy beteg volt… Az a kegyetlen fene őt is elvitte a jó emberek sorából.

Talán nem is sejtette, hogy – mint annak idején Livia – aznap este, kilenc éve, ő is megváltoztatta az életemet. Nem csak esélyt, de reményt adott. Reményt, hogy ezen, az akkor még nagyon idegen földön is, ahonnan még ezer szál húzott láthatatlan, de annál nagyobb erővel oda, amit mindaddig otthonomnak tudtam, hogy itt is találhatok még felemelő emberi gesztust.

Egy sikeres állásinterjútól a pénzkeresésig azonban nagyon hosszú az út mindenhol, de Amerikában még talán ennél is sokkal hosszabb. Hetek, hónapok teltek el ügyintézésekkel és idegtépő várakozásokkal. Az időszakot áthidaló segítséget Zsuska barátom adta meg intravénásan és azonnal, hogy az első fizetéscsekkemig valamennyi levegőhöz juthassak még.  Így köszöntött rám az első amerikai téli ünnepi időszak. Advent lehetett már, eszelősen bolyongtam, sürgettem az idő múlását, hogy mihamarabb ismét élni kezdhessek. Nem tudtam még, mikor lesz ez, nem tudtam, hogyan történik majd. Semmit sem tudtam. Csak reménykedtem, kimozdul az életem végre a holtpontról. Jártam az utcákat. Kicsit könnyebb szívvel, mint a reményvesztett heteimben. És néha eljöttem a Village-be feltöltődni. Este volt, és a háromszögű park mögött, a szökőkutat elhagyva egy csillogó kirakatra lettem figyelmes a Bleecker és a 6-os sugárút sarkán. A járdára eső fény még hangulatosabbá tette a mindig irígykedéssel, álmodozó sóvárgással lesett szép ház melletti kisbolt környékét. Mikor közel léptem, láttam, hogy patika. De a kirakatban nem gyógyszerek és témába vágó termékek voltak, hanem egy karácsony-falu. Egy nagy óriáskerék a szélen, odébb egy caroussel, korcsolyapálya, kisvasút, fenyőfák és hó, hó, hó. Színek, csillogás. Mese.

Photo by Artur Dancs

A régi patika kirakata, ahogyan először láttam

Megálltam, az orromat az ablakhoz nyomva bámultam önfeledten hosszú percekig a pazar aprólékossággal kimunkált hangulatvárost a kirakatban. Olyan volt ez, mint az operett egy nehézségekkel teli világban, mikor megszületett az emberek homlokán a ráncokat elsimítani. Tudjuk, hogy nem igazi, de beleolvadunk, hogy elhiggyük, létezik az a világ, és hogy nekünk abban a szép világban van helyünk. Sok estén elmentem még. Amikor csak tehettem. Még egy évvel később is, adventkor.

Amikor a Village-be költöztem, futólag eszembe jutott egyikszer, hogy meg kellene néznem, a patika kiállítja-e még az ünnepekre a karácsony-falut. De nemhogy a falu, de a patika sem volt már ott. Valami szépségszalon vette át a helyet, és hideg, neonfényes szanatórium lett. A magyar nevű patikusnak meg nyomát veszítettem. Elgondolkodtam azért rajta, hogy vajon azért csinálta-e ezt a karácsony-falut, mert hazulról hozta ezt a vágyat a hihetetlenül szép, az operettesen szép iránt? Hogy szerettem én azokat a szép kirakatokat otthon decemberben. Még a kommunizmus idején is. Pontosan tudtam, melyik boltban, mi lesz a karácsonyi kirakat dísze. Minden évben ugyanaz volt. Kisebb változtatásokkal, az akkori körülmények rövid gyeplője szerint. A Kazinczy utcán a játékboltban például egyik oldalt a kis villanyvonat volt. Igaz, csak körben járt, és műanyag volt a sín. De mint akkori életem legnagyobb vágya, villanyvasút volt. Olyan, amilyen. Nekem semmilyen nem volt. Anyámnak negyvenmegannyi év távlatából nyáron a tengerparton hűsölve a napernyő alatt, két kajszibarack között akaratlanul is szemére vetettem ezt a fájdalmamat, noha tudtam, nem az akaraton múlott a villanyvasút sorsa a gyermekkoromban. A másik ablakban, a baloldaliban meg a kisautók voltak a pléhből készült kanyargós úton, a ráfestett város fölött. Olyan volt nekem is. Amíg a kommunisták ateizmusa nem harapózott el annyira, hogy kiírtsa a vallás megnyilvánulásait, az egyik bolt kirakata minden évben hatalmas méretű bibliai képet állított ki a megváltó születéséről.

 

Photo by Artur Dancs

Persze, hol vannak azok a kirakatok a Fifth Avenue vagy a Madison Avenue fényárban úszó, hivalkodó ablakai mellett. Igaz, egy ilyen ingergazdag világba nevelkedett népességnek azok a halovány kirakatok ma már unalmasak, megbotránkoztatóak lennének. Ami bíztató mégis, hogy ezek az operett-kirakatok mind jobban térnek vissza a divatba. És nem is annyira a divat érdekel, sőt, az a legkevésbé. Sokkal inkább maga a tény. Sajnáltam, hogy a patika, mint annyi minden más New Yorkban, felszívódott, elpárolgott, mint a fedőről lecseppent vízcsepp a forró plattnin. Magával vive az adventi karácsony-falut, hogy az ember ne nyomogathassa oda az orrát az ablaküveghez hosszasan beleszipogva a hidegbe.

A Bleecker és 8-as Avenue sarkán, a buszmegállóban az orromat az ablakra nyomva álltam, és bámultam a kisváros precízen kidolgozott, hiteles vidámságát. Boldog voltam én is. Annyira, hogy az sem érdekelt, hány busz megy el mögöttem. Eszembe jutott az a kilenc évvel azelőtti este is. Hogy mennyire nehéz volt. És hogy mennyire érdekes, hogy sohasem éreztem, hogy nehéz, amikor nehéz volt. Sőt, ha belegondolok, nem is érzem, hogy nehéz lett volna bármi is. Az életem kirakókockái úgy állnak össze egy úttá visszatekintve ezekre az évekre és a történésekre, a kalandokra, mintha a legtermészetesebb folyamat volna. Eszembe jutott Marika is. És az, hogy egyik este, mikor a kirakatbámulásból megfagyott orral hazatértem, egy tál meleg étel várt az asztalon és egy levél a lakótársamtól: „Neked tettem. Jó étvágyat!”. És eszembe jut anyám, aki mondja, hogy minap benézett a kis Cirmivel a nagyboltba, hátha lenne villanyvasút. Mondom, nem nagyon kell azt nézegetni, mert a kis Cirminek van villanyvonata, még én is játszottam egyikszer vele, amikor otthon jártam. Igaz, előfordulhat, hogy Cirmike azóta alaposabban belenézett a kisvonat szerkezetébe, és az már nem üzemképes többé, erről közelebbit nem tudok. De anyám elvágott:

– Nem Cirminek, hanem neked kerestem a villanyvonatot.

Van gond elég a világban.

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt szereti: