Zokniállapot-kezelés az Upper West Side-on


Amikor az ember hazatér egy többnapos útról, hatalmába keríti a jólismert, beavatatlanok számára talán teljességgel megfoghatatlan zokniállapot. Az a bizonyos lebegésszerű, seholsemvagyok pillanat, amit a megtett mérföldezrek, az átszelt időzónák, a sokkszerűen változatos élmény-girlandok és az útunk során érintőlegesen vagy közelebbről is megismert embertömegek váltanak ki belőlünk, amint otthonvárosunk magányos csendjébe visszacsöppenünk. És ez az otthonvárosi magányos csend ugyanúgy érvényes New Yorkra is, ha már éppen ez az a hely, amit sok éve otthonomként tartok számon. New Yorkban nagyszerűen lehet magányos csendben otthon lenni – a legforgalmasabb sugárúton bóklászva is. Kell ilyenkor az embernek valami kellemes, meghitt, csendes tevékenységet találnia, ami kiviszi a lakásból valamilyen ürüggyel, hogy amellett, hogy – mint fércelt toldaléka az utazós napoknak – egy kis időre kivonja még az otthoni mindennapi tevékenységek rutinjából, egy kis pótidőt nyújtson lecsengetni a világban begyűjtött élményhatásokat. Ha azonnal visszaállnék az otthoni dolgaimra, teljesen igazságtalanul semlegesíteném magamban az utat, amit megtettem, úgy venném, hogy azok az élmények, tájak, emberek – jók vagy rosszak, szépek vagy csúnyák – jelentéktelenek, meg sem történtek. Ezekben az időbeli pufferzónákban, amit ráadásként ajándékoz az ember magának, mesés dolgok történhetnek. Egy, valahol vaktában, időszűke folytán csak éppen összehörcsögölt, tömény pillanat ezer színes gondolata ilyenkor pillangószerűen bontakozhat ki, mint a leveskocka, amikor feloldódik a zubogó vízben, hogy a gusztustalan rudacskából aranyló, ízletes tyúkhúslevessé gazdagodjon. És ma már tudom, nem minden leveskocka készül kemikáliákból. Ha csak a kínaiakat veszem a szomszédos Chinatownban, a piacaik, boltjaik tele vannak a szárított növényekkel, halakkal, tenger gyümölcseivel. Természetes eredetű ételeik, sűrített, későbbre eltett változatai, nem kevésbé értékesek, tartalmasak és ízletesek, mint friss társaik, sőt.

Zokniállapot

New Yorkban abban a szerencsés helyzetben van az ember, hogy minden lelkiállapotának valamennyi hangulatszínére is bármikor képes találni megfelelő helyet és aktivitást. Persze, a legjobb, ha sikerül ezeket az aktivitásokat úgy elfogadtatni saját magunkkal elsősorban, mint valami fontos küldetést, aminek egyéb fontosságai is vannak azon túl, hogy egy kis menekülést keresünk titokban legmélyen és bevallatlanul a hazatérésünk ellen a mindennapokba. Ilyenkor az ember érzékenyebb és sérülékenyebb is, a legritkább esetekben keresi mások társaságát, legfennebb is csak azokét, akik olyan közel vannak hozzá, hogy mellettük biztonságban, és nem utolsó sorban, nagyokat hallgatva, akár sistergő csendben is békében el lehet. De a legjobb ilyenkor egyedül, és csak az arctalan tömeggel szembesülni, akikkel szól, ha akar, de ha nem akar, az sem baj. Ilyenkor pompás partner ebben a magányos csendjátékban a portásunk a házban, a szomszéd a liftben, a sarki kisboltban az eladó, a halal-food árus, aki évek óta főz ránk, a buszsofőr a Broadwayn felfelé araszoló M5-ösön, a fenyőfaárus a Village-ben, a mexikói virágárus fiú a harmadik utca sarkán, a házi áfonyáspitét a Union Square-i termelői piacon szeletre is árusító pékházaspár és a gyümölcsös a Broadway mentén az Upper West Side-on. Beszélünk is meg nem is, létezünk is egymásnak meg nem is, részei vagyunk egymás életeinek meg nem is. Bármennyire is hihetetlen, nagyon nagy szükségünk van egymásra. És, ha árnyalataiban más és más értelmezései is vannak ennek, lényegében ugyanazért. Az én esetemben ez a felületes és mégis valós és őszinte érintkezés része a belső csendemnek. Egy olyan önámítás, ami cseppet sem hamis, és leginkább azt a célt szolgálja, hogy a maga sokféleségével és felületes, ám fontos egymásrautaltságával, a világban leveskockába gyűjtött és összepréselt tömény sokszínűséget segítsen bennem feloldani használható, ízlelhető és minden porcikámban elraktározható tarka élet-szín-sejtek gyanánt, amelyek valamikor életmentő szerepet is játszhatnak majd, ha olyan nagyon kiszáradnék, kiapadnék életből, hogy eféle tartalékokhoz kell esetleg folyamodnom.

Union Square

Esős, zimankós november estéken, amikor nagyon korán sötétedik, és a nedves aszfalton a jelzőlámpák piros-zöld, és az utcai lampionok narancssárga színei összefolynak a fényreklámok villódzó kékjével, a vizes aszfalton sisteregve elsuhanó taxik sárgájával – átlibbenek a Union Square-re. Az ötemeletes Barnes&Noble könyvesbolt ilyenkor olyan, mint amikor a hegyen ráesteledik a túrázóra, és egy kandallós menedékház kerül útjába bepárásodott ablakokkal, és frissen forralt bor illatával. Persze, a könyvesbolt nem áraszt fahéjas-szegfüszeges illatot, hanem a könyvek jellegzetes szagát keveri az emeleti kávéház kávéillatával és a muffint melegítő mikrohullámú sütő időnkénti csilingelésével. Amikor csak rövid kiruccanásokra vágyom hazulról, az East Village-en átvágva, nyilvánvalóan ez az a hely, ahova könnyen és gyorsan eljuthatok. A Barnes&Noble-be tett látogatásaimat meg szeretem összekapcsolni a tizenkettedik utca és Broadway sarkán éppen utamba eső Strand könyvesházban csapott körrel. Ilyenkor nem feltétlenül keresek egy bizonyos kiadványt, és semmi olyan konkrét cél sem feltétlenül vezérel, hogy valamit vásároljak – bár ezt ki sem zárom. Szeretek böngészni a régi és az antikváriumi könyvek, a különleges kiadású kötetek, a ritkaságok, a fotóalbumok és zsebkönyvek világában. Az pedig már nem csak New Yorkban kedvenc időtöltésem, hogy megtekintsem a könyvesboltok ajánlott könyveinek listáját, vagy a könyv sikerlistát, az eladási top tizest. Külön élmény a londoni, az oslói, a madridi vagy a stockholmi könyvesboltok sikerlistái fölött elidőzni, belelapozni a sikeresnek megjelölt kötetekbe, megérinteni és áttanulmányozni mutatós vagy egyszerű borítójaikat. Megnézni, keménykötésűek-e vagy nem, illusztráltak-e vagy sem. Érdekes ugyanazokat a könyveket a világ különböző tájain más és más borítóval, előszóval, reklámszlogennel ellátva felfedezni. De érdekes egyazon boltban, például a könyvbúvárok Mekkájában, a Strandban az ábécérendbe szedett írók polcain ugyanazt a könyvet többféle kiadásban, különféle, jobbnál-jobb borítókkal, elő- vagy utószavakkal ellátva felkutatni. Megtalálni valamelyik kedvencnek az első kiadását. Mindeddig furán és értetlenkedve hallgattam, ha valaki ujjongva mesélt arról, hogy valamelyik kedvenc regényének sikerült első kiadását megszerezni. Sokáig azt sem tudtam, ezt honnan lehet leolvasni egy könyvön belül – hisz semennyire nem volt fontos. Túloznék, ha azt mondanám, most fontossága lett a könyvekkel szembeni megítélésemben, de apró örömnek könyvelem el, ha belebotlok egy ilyenbe. Ezeken a könyvesbolti portyákon ami talán a leginkább érdekel, hogy miről írnak manapság. Ha az ajánlott és toplistás könyvek roskadozó részlegéhez érek, lehámozva a kereskedelmi sallangokat, meg hogy adott köteteket miért promoválnak agresszívebben, mint egy másikat, a miérteket kezdem keresni. Miért lett ismét toplistás Orwell, miért tartozik a slágerkönyvek közé éppen most a 22-es csapdája? Ezek a klasszikusok kakukktojásként lapulnak ezeken a kortárs sikerlistákon. Szinte félénken meghúzódva a politikai propaganda-gépezet és ellenpropaganda kiadványai árnyékaiban. És akkor az éppen aktuális trendeket meglovagló, a jelenkor érzékeny pontjait ügyesen kitapogató feltörekvők hada sorakozik. Míg nyáron az olaszországi – elsősorban toszkánai – tájakon szárbaszökött szerelmekről szóló romantikák, színesborítójú dömpingje viszi a prímet, ősszel New York házi írói is szóhoz jutnak. A nő, aki a szinglik városába költözve olyan magányos, hogy hangulatát szinten tartsa, végigfekszi az egész környéket, sőt, alkalmanként a távolabbi városrészekbe is elvetődik egy kis szerelmi légyottért, pusztán a kikapcsolódás és a szintenmaradás végett. Vagy az immár harmincas pasi, aki a Grindr beszélgetéseit adta ki könyv formájában annak minden ékesszólásával, azokból az időkből, amikor egyetemistaként egy hónap leforgása alatt hetvenkilenc különböző férfival szexelt. Ilyenkor előkerülnek a New York titkairól és a város letűnt sármját feldolgozó és zokogva megsirató igényes és érdekes kiadványok is, meg persze, a megmutatkozási vágyból vaktában összekopácsolt fércművek is. Tavasszal a diéta-divatok igényeit szolgálják ki elsősorban, és a megszámlálhatatlan valós és önjelölt életmód-tanácsadó lepi el a kirakatokat és a bejáratnál az orrunk elé tuszkolt könyvrakást. És mellettük a szakácskönyvek garmadája. Az év minden szakában előnyös helyen szerepelnek a mindennapjaink hírességeinek első vagy sokadik könyvei, vagy éppen róluk szóló kiadványok. És ugyanúgy a tévésorozatok és filmek is kivívják a maguk helyeit a könyvesbolt előnyös polcain a forgatókönyveik alapjául szolgáló regénnyel.

Photo by Artur Dancs

Esti séta a könyvesboltba

Eszembejutott, hogy munkába menet a minap valamelyik reptér könyvesboltjában egy izgalmas és igényes kiadványra bukkantam az újdonságok közt II. Erzsébetről. Manapság dömpingje van a királynős ilyen-olyan könyveknek még Amerikában is, ahová a hollywoodi színezékkel tálalt történelmi jellegű filmsorozat népszerűsége elősegítette Erzsikénk szélesebb körben való ismertségét. Bár, hozzátenném, a többség fejében még mindig árnyékos oldalon van minden olyan információ, ami a brit uralkodócsaláddal, s általában, a világtörténelemmel kapcsolatos. Az említett kiadvány azonban kifejezetten felkeltette érdeklődésemet. Kérdem a telefonján unottan matató kövérkés dél-ázsiai fiútól, mennyi az ára a királynős könyvnek, és kapok-e erre is szolgálati kedvezményt – amit reptereken rendszerint mindenütt kapni szoktunk. Mondja, hogy a kedvezmény ér, és kérdi, hogy melyik mesekönyvre gondoltam.

– Nem mesekönyv. A királynős.

– Milyen királynő? – néz rám kikerekedett szemekkel.

A királynő. – mondom – Az érem másik oldala.

– Milyen érem?

Tudtam, hogy táskámban londoni útjaimról visszamaradt pennik és egyfontosok is vannak, egyet kikotorászok a köhögőcukorkák és várostérképek meg adapterek közül az első zsebből. Leteszem elé. Megnézi, majd rám néz. Mintha derengene a fejében valami:

– Ja! Az angolok volt királynője…

– Most is az.

– Na, ne… most is él?

– De még mennyire… Ha tudná! – nézek az órámra.

– Ki gondolná, hogy vannak még királyok Angliában.

– Király nincs.

– Csak királyné?

– Csak királynő.

– Ó, meghalt… – pontosít mintegy önmagának elmagyarázva a brit uralkodói helyzetet.

– A királynő él, most mondtam.

– Persze, a férje halt meg.

– Az is él.

– Akkor csak van király – sóhajt fel megkönnyebülten, és a könyv után néz.

– A királynő férje nem király, hanem herceg – teszem hozzá rezignáltan, és halkan, hogy ezzel immár ne evezzünk vadabb ismeretlen vizekre.

A könyvvel a kezében a fiú visszatér és fejcsóválva áll meg előttem:

– Ó, szegény…

Tehát meghallotta. Készségesen kiszámolja, hogy a harmincöt dolláros könyvből 15%-ot tudna számomra kedvezményezni, de erre még New York állam forgalmi adója is rájön, tehát túl beljebb nem leszünk az árban. Ellenben javasolja, nézzek szét az Amazonon, mert online olcsóbb is lehet.

– Vagy a Barnes&Noble-nél… – ötlik fel bennem, és már látom is magam előtt a csendes napomat visszaérkezésem után a könyvesboltban bogarászva.

– Vagy ott…

Méltányoltam a kedvességét, hogy félretéve a kereskedelmi érdekeket, inkább a konkurenciához küldött.

Photo by Artur Dancs

Hi-Life az Upper Westen

Így adódott, hogy egy késő novemberi délutánon elindultam a könyv felkutatására. Előzőleg megnéztem a webáruházban, és legnagyobb örömömre a könyv félárban volt megvásárolható, és elő lehetett jegyeztetni a könyvesboltban történő átvételre is. Egyéb teendőimmel is össze akartam kötni ezt az immár fontossá lett tevékenységet a zokninapomon – és az Upper West Side Broadwayra nyíló Barnes&Noble üzlete mellett köteleztem el magam. Örömmel töltött el a saját magamnak kirótt feladat, és egyben kellemes elfoglaltságnak is mutatkozott az Upper Westen felvonulni is, meg a könyvek közt szimatolni is. Nehéz nekem könyvet vásárolni. Még önmagam számára is nehéz. Teljesen szerteágazó, és nem mindig koherens az érdeklődési köröm könyvek terén. És maximálisan a hangulatomtól függ, éppen mit olvasok, és mi az , amit végig is olvasok. Általában négy-öt megkezdett könyv is van az életemben. Polcokon, asztalon, táskáimban, hátizsákjaimban hurcolom vagy tartom közelemben hol egyiket, hol másikat. A legjobb, ha más-más (általam beszélt) nyelven vannak, mert így a sok vonalon futó agyamat nagyon nem zavarja össze, vagy ha eltérő témájúak és jellegűek. Félek is, amikor valaki könyvet ajándékoz nekem, mert borzasztó nyomást gyakorolna rám a tény, hogy az illető – aki a legjobb barátom is lehet akár – valamiért azt hitte, hogy adott könyvet nekem el kellene olvasnom, vagy hogy szívesen elolvasnám. Nagy telitalálatok is voltak ilyen téren, de az ilyen megehetősen ritkaságszámba megy. Nekem kell egy apró indíttatás, valami személyes villanás, amitől adott könyv vagy író adott pillanatban nagyon izgalmassá válik. És ha a könyvet ajándékozó ezt éppen el képes találni, akkor érte is meg magamért is nagyon boldog vagyok. Magam számára is kihívás ez. De ha olyan olvasmányra bukkanok, mint jelen esetben a királynő személyi titkárának, őfelsége által is teljességében jóváhagyott kiadványa, ami kiegészítheti ebbéli érdeklődésem hézagjait, örömömben akár szökdécselhetek is az utcán halkan dudorászva. Úgysem tűnik fel New Yorkban senkinek. Mikor a metróból feljöttem, a gyümölcsárusnál álltam meg először. Kicsit vacilláltam a szőlő és az őszibarack között, majd a barack mellett voksolva, hersegve harapva a gyümölcsöt haladtam tovább a Broadwayn. És nyilván, leettem magam. De ez mindig így van. Nem több, csupán egyetlen csepp erejéig. Nyárestéken nagyon szeretek itt korzózni, ha úgy adódik, valamelyik járdára kinőtt nyári teraszra is leülhet az ember valamelyik kávéház előtt és egy kései lágy kávé mellől bámulhatja élénk érdeklődéssel a jövő-menő embereket. Őszi délelőttökön az Upper East Side-ot tartom hangulatosabbnak ilyesféle csavargásokra, de az őszi koradélutánok szívesen hoznak vissza a West Side-ra, ahol hagyom, hogy szépen rámesteledjen, és így megfürödhetek a környék fényeinek hangulatában.

Photo by Artur Dancs

Lincoln Center

Számomra ez az Upper West hangulat már a Columbus Circle-től elkezdődik majd a Lincoln Centernél folytatódik. Onnan szerteágazik a felső-Broadway vonalán, de elindulhat onnan a Columbus vagy az Amsterdam Avenue mentén is. A televízióstúdiók kirakatai, ahol a világhiradót az ember testközelből megbámulhatja, a fényes bejáratú színházak és filmszínházak, s a köréjük csoportosuló vendéglők, éttermek, tipikus amerikai dájnerek a maguk törzsközönségével a környéki öregekkel, elsősorban is, ezek sorakoznak és adják meg a környék hangulatát És a sok apró boltocska, mindenféle üzlet, régimódi tulajdonosokkal, kirakatokkal és vásárlókkal. A sarki bodega cicája, Cyrus (ejtsd: Szájrösz) a vágott virágok közt szokott szundikálni, ha nem túl barátságtalan az idő. Ha megunja, odabenn is széjjelnéz, a betérő vásárlók lábai közt oldalogva a polcok közt, de előfordul, hogy felül a pult tetejére, a csipszek és a fóliával letakart vajaspogácsák mellé a farkával a pénztárgép oldalát paskolgatva. Nem volt még különösen hideg, de már kellemesen érintett, amikor beléptem a könyvesboltba, és megcsapott a kávéillatú meleg odabentről. A bejárat előtt egy válogatott sikerkönyvekkel megrakott asztallal találtam szembe magam, mellette pedig egy egész polcot kizárólag André Aciman új könyvének szenteltek: Find Me (Találj rám).

A tavasz s a nyaram azzal telt, hogy napirendre hoztam magam Aciman munkásságával, és minden regényét és novelláját elfogyasztottam. Aciman, vagy akár azt is mondhatnám, hogy Elio és Oliver nyomán idén is tovább kutakodva valahol Észak-Olaszországban, cikádaszárnyon telt a nyár. Örömmel láttam a Call Me By Your Name (Szólíts a neveden) folytatása gyanánt született alkotás sikerét, nagy várakozás előzte meg megjelenését október végén. Az egyik eladó a Strandtól kicsempészett számomra egy audio-könv változatot még megjelenés napja előtt, hogy elutazásom előtt Rómába, ami a megjelenés napjára esett,  meghallgathassam azt Michael Stuhlbarg, a filmbéli apa, Samuel Perlman tolmácsolásában. Nem akartam hosszabban az Aciman-impérium előtt elidőzni ezúttal, csak azért léptem oda, hogy megérintsem a kifogástalan minőségben, keménykötésben, borítózsakettel is ellátott, cellofánozott könyveket, és mégegyszer megcsodáljam a borítófotót, amelyik a szobámat már hetek óta díszítette. Az a római utcarészlet a maga sárga-narancssárga jellegzetes délutáni melegségével felidézte bennem azt az október végi római délutánt, az enotecát, a borozót – amit távolról sem úgy kell elképzelni, mint a Zöld Elefánt vagy Vakegér névre elkeresztelt vidéki kis borozókat, ahol öntudatlan állapotba isszák magukat a falu Jucikái és Sanyijai, hogy aztán hazabiciklizzenek az Akácos utat énekelgetve, olykor pufferzónaként megpihenve az árokparton. Az enoteca faltól-falig érő polcokon sorakoztatja a jobbnál-jobb borokat fajtára és évszámokra rendszerezve. Félhomály van, a kis asztalokon gyertyák égnek, és amíg az ember a saját ízlésének vagy ez híján a pincér ajánlatainak megfelelő borokat ízlelgeti odabenn a hűvösben, elmerenghet a Via dei Banco Vecchi csendes forgalmát szemlélve az ablakon keresztül, milyen Isten kegyeltjei ezek az olaszok. Persze, nem kevésbé alkalmas az olyan meghitt családi beszélgetésekre is, amilyenre a már felnőtt Elio a kilencvenes évek végén egyszer ide betért apjával és a titokzatos harmadik szereplővel, akit azért nem lövök itt le, hogy hagyjam azokra, akik még csak ezután olvasnak utána a fejleményeknek Aciman regényhőseinek életében.

Photo by Artur Dancs

Via dei Banchi Vecchi

– Segíthetek valamit megtalálni? – üdvözölt az egyik már jólismert eligazító hölgy, mikor később már a harmadik emeleten a szépirodalmi könyvlabirintusokba veszve bolyongtam.

Nem szoktam igényelni a segítséget, mert szeretek a könyvek közt elveszni, böngészni a magam ritmusában, most azonban csábított a késő őszi délután kinti romantikus letargiája a Broadwayn, és az alkonyt inkább séta közben szerettem volna utólérni, vagy egy kávét szürcsölgetve valami péksüteménnyel az Ezüstholdból.

– Ne mutassa meg, csak annyit segítsen, hogy megjelöli nekem, melyik szakaszon találom ezt a könyvet – és a reptéren lefotózott borítót a telefonomról megmutattam. A hölgy mosolygott, jól értette, amit mondok, nem én lehetek az egyetlen, aki szereti magának felkutatni a könyveit. Mondtam neki, hogy a reptéren láttam, de ott 35-be kerül, és utánanéztem, náluk sokkal olcsóbb most a kedvezménnyel. Igen, válaszolta készségesen, itt csak 27 most. Udvariasan vitatkoztam cseppet, és előhúztam a telefonon az online webáruházukat, ahol már 20-ért megrendelhető, és a boltban átvehető. Kérdem, rendeljem-e le, és jöjjek vissza pár perc múlva?… Nagyot nevetett az online világ furcsaságán, valami marketing- és programozási hiba lehet. De ha már ilyen szemfüles voltam, menjek, keressem meg a könyvet, hozzam el hozzá, és a kiírt kedvezményt ő személyesen vonja majd le nekem. Együtt nevettünk, és jeleztem, természetesen, kifizetem a bolti árat is, ha kell, de intett, erre semmi szükség, megérdemlem a diszkontot. Útban a megjelölt polc felé, Wodehouse könyveibe botlottam. Ifjúkorom legkedvesebb olvasmánya, és Amerikában a brit író pazar kötetei olyan ritkaságszámba mennek, hogy örömömben mindenkivel szóba elegyedtem azon a soron, és kisvártatva mindenki Jeeves és Wooster kolontosságait lapozgatta lelkesen. Zsuska barátnőm jut eszembe. Diákéveinket követően, amikor pesti albérletében nézelődtem egyikszer, ami alatt kávét főzött a látogatónak, megtaláltam Wodehouse talán legbrilliánsabb regényét a polcon, a Forduljon Psmith-hez –t – sok egyéb Wodehouse mellett. Zsuska akkoriban falta ezeket a mindenféle francia klasszikus és egyéb regények mellett. Mikor bejött, meglátta, hogy állva belekezdtem, és ott nyehegek a polc mellett:

– Elviheted. – mondta a rá jellemző jószívű egyszerűséggel. Zsuskától akármit el lehet így vinni, horgolt sálat, esernyőt, piros tálat vagy kiskredencet is, ha éppen úgy alakul. – Elolvastam, de megvan két példányban is. – a Kriterion bukaresti kiadása lett az enyém. És ezzel olyan bogarat ültetett belém, hogy évtizedekig sem bírtam leszokni – és nem is akartam, a Wodehose-könyveket. Beszereztem sokat közülük, amennyit anyagi helyzetem az idők során meg-megengedett budapesti látogatásaim során. Leginkább Révbíró Tamás parádés fordításait szerettem. Ma már sokan és sokféleképpen fordították P. G. Wodehouse regényeit, de a szín egy kicsit mind kopottabb, humortalanabb lett. Teljes fórumok születtek azóta az internet világában arról vitatkozva, melyek a legjobb magyar fordításai a mester műveinek. És valahol mindig csak Révbíróhoz jutunk vissza. Ugyanakkor az emberben óhatatlanul az is felmerül, miért is nem olvasta még eredetiben a műveket. Nyilván, a nyelvtudás okozhat némi aggodalmat, hiszen ahhoz, hogy ezt a finom angol humort valaki teljességgel megízlelhesse, nagyon jónak kell lennie a brit angolban. Erre pedig manapság nagyon kevés lehetőség mutatkozik, hisz a televíziókat és mozikat az amerikai filmek árasztották el, az amerikai popkultúra vette hatalmába a világot, és Európában nagyobb sikk amerikaiul beszélni angolt, pedig nem is sejtik, hogy amerikában ez, mint a Mc Donald’s is egyformán „nem kúl”, sőt, azt mondom, ha valaki New Yorkban brit kiejtéssel beszél vagy kelet-európaival, azt sokkal menőbbnek – és valljuk be, szexisebbnek – tartják, mint azt, aki az amerikait próbálja magából idegenként kierőltetni. Adott pillanatban felkészültnek éreztem magam Wodehouse angol nyelvű újraolvasására, és elkezdtem böngészni is a könyvek után az angliai könyvesboltokban. Ettől volt kellemesebb a születésnapi meglepetésem, amikor egy útról hazatérve, egy királynős bélyeggel ellátott pakkot adott át a portás. Londonból küldte Zsuskánk, aki mint remek „barát-boszorkány”, kiszimatolta, mi jár az agyamban, és a szokásos teasütemények és konyakos-drazsék és karácsonyi angol pudingok mellé odacsempészett nekem egy Agatha Christie regényt és P.G. Wodehouse: Leave It To Psmith című új kiadású kötetét, azzal a jelenettel a borítóján, amikor Lord Emsworth arra ocsúdik fel, hogy valaki kedélyesen muskátlis cserepeket hajigál ki a Blandings kastély ablakán a kifogástalan Baxter irányába. Vagy valami hasonló kalamajka.

Photo by Artur Dancs

A telitalálat-pakk

Amint említettem, nehéz nekem könyveket vásárolni és ajándékozni, de Zsuska küldeménye telitalálat volt. Mint amikor néhány éve karácsonykor Adrientől jött csomagom, és benne Egressy Zoltán: Portugál –ja érkezett a legendás előadás felvételével és az eredeti szövegkönyvvel. Bennem összemosódik Szirtes Ági utólérhetetlen alakítása a Márkó Eszterével a szatmári előadáson, ahol Egressyvel személyesen is beszélgethettem a színfalak mögött is és Bessenyei barátom egyik családi vacsoráján is. Milyen boldogsággal teli pillanat az, amikor ezek a könyves emlékek olyan titkos szelencéket nyitnak fel bennünk, amelyekbe létünk legszebb emlékeit tettük el örökre megőrzés és véletlenszerű eregetések végett az idők során. És ezekben a szelencékben mindenki és minden él és virul. Mint Bartos barátnőm is, Manczyka, aki minden hazatértemre beszerzett egy-egy új Müller Péter könyvet.

– Amíg tehetem, mindig meg fogom neked venni a legújabb Müller Pétert, te Macc – mondta sokszor. Félek, immár el fogok maradni a Müller-könyvekkel.

A Broadway nyugati oldalán haladtam felfelé, mikor a könyvesboltot elhagytam. Az alkonyatban már be lehetett látni a resztoran’ok és a kávéházak hangulatfényes, meleg félhomályába. Az utcáról belesve az ablakokon, láttam az asztal fölött sustorgó párokat és barátokat, a magányosan laptopjukba merült elveszett lelkeket, és rámosolyogtam azokra, akik az ablakba kuporodva bámultak a kinti világra kávésbögréket szorongatva markukban. A 100-as utcákhoz közeledve vágtam át a túloldalra, hogy a gondolataimban feltűnt Ezüsthold pékségben magam is kivegyem a részem az Upper West délutáni kávébulijából. A egykor volt Metro filmszínház előtt keltem át a gyalogátkelőn. A gyönyörű éveket és megannyi emléket magáénak őrző mozi a Broadway csillogó esti fényeiben elhagyatottan, kibelezve és sötétben is őrzi az egykori sikk és elegancia emlékét. A jegypénztár bekartonozott ablakában egy-egy régi plakát foszlányai lebegnek a betört üveg alatt. Hány és hány filmrajongó reménykedett itt, hogy sikerül az esti bemutatóra vagy vörös szőnyeges eseményre egy valaki által visszahozott jegyet esetleg megkaparintania, és hány meg hány szerelmespár adott itt randevút az esti előadásra, miután megváltották jegyeiket az utolsó széksorba.

Az utcán a járdaszélre egy hosszú asztalra kipakolva, használt könyveket árult egy szakállas öregember. Egy másik, fekete öreg is szokott ezen a szakaszon árulni, néha könyvei vannak, de legtöbbször hanglemezek és videokazetták. Emlékszem, nyáron egyik este, amikor erre jártam, egy különlegességre alkudtam vele. Az ABBA nem sok lemezt adott ki Amerikában, és az ABBA sikerei nem is különösebben gyümölcsöztek az Államokban. Éppen ezért volt nagyszerű különlegesség egy amerikai kiadású ABBA albumot a kezemben tartani. Mai napig sem értem, miért hagytam ott, nem az ár miatt , ez tény, hisz ötdollárért is elvihettem volna, ami egy muffin és egy kávé ára pontosan. Sokszor jutott eszembe azután, és mindig terveztem visszamenni érte, de nem tettem. Több könyvet sem állt aznap szándékomban vásárolni, mégis lelassítottam a járdaszéli könyvkirakat előtt, miután az öregnek odabiccentettem. Intett, nem zavar, válogassak kedvemre. Egyetértően bólintottam,mintegy jóváhagyva döntését, és noha semmit nem állt szándékomban vásárolni, máris megakadt a szemem egy gyönyörűen illusztrált, nagy, keménykötésű könyvön: A. Milne: Micimackó. Egy a nyolcvanas években kiadott deluxe kiadása volt a műnek, amit az akkori pénz és a mai szintjén is igencsak drágán áraztak fel. Nem tudtam ellenállni, hogy ne lapozzak bele. Ernest Howard Shepard rajzai egészoldalas nagyításban mind ismerősek voltak, és mégis csodaként hatottak az utcai lámpák derengésében is. A fényes vastag könyvlapokat forgatva belemélyedtem az olvasásba, és mind simogattam a könyvet. Élveztem minden érintését. És a szagát is. Valami enyhén dohos, sok könyvvel elegyedett papírszaga volt, az a kellemes könyvszag, amit csak könyvtárakban lehet ma már csak utólérni, vagy olyan lakásokban, ahol nagy kiállítású, régi könyvtár fellelhető még. Kinek van ma már erre helye?…

Photo by Artur Dancs

Micimackó

– Maga szereti a könyveket, le sem tagadhatja – lépett oda észrevétlenül az öreg.

– Micimackó… ifjúkorom kedvence.

– Mindannyiunk gyermekkori kedvence… – tette hozzá egyetértően bólintva.

– Nekem nem volt meg gyermekkoromban – elevenedett fel bennem, és osztottam meg az emléket vele – kamaszkoromban kaptam csak meg keresztanyámtól… Magyarul olvastam. Soha nem járt kezemben angolul, és amikor a filmet tavaly láttam, eldöntöttem, megkeresem…

– Milyen filmet?

– A filmeket, pontosabban. Két film is készült. Az egyik animációs, a másik pedig a Viszlát, Róbert Gida! Christopher Robin életéről, és a Micimackó születésének történetéről.

– Hű, akkor annak utána kell néznem, ha maga javasolja.

– Mennyi a könyv? – kérdeztem, mert tudtam már, nem hagyhatom ott. Úgy járok, mint az ABBA-lemezzel.

– A könyv belsejében, a legtöbbször az első fehér oldalon van beírva ceruzával, hogy kitörölhető legyen – duruzsolta az öreg, miközben segített odalapozni – Ez éppen tíz dollár.

Meglepődtem, mennyire olcsón sikerült megszereznem a kincset. Kérdezte, becsomagolja-e, intettem, nem szükséges, el fogom tenni a htizsákomba, de egyelőre csak ölelgettem és szagolgattam.

– Egyébként jótékonyságra megy a pénz. A maga hozzájárulása egy rászorulónak ad majd karácsony előtt meleg ételt… – szólt utánam, amikor elbúcsúztam, és elindultam a Broadwayn a sarokról felém világló Ezüsthold felé. Visszafordultam.

– Hadd fizessek érte többet akkor, és zsebemben kezdtem el kotorászni készpénz után.

– Nekem ne fizessen többet. A könyvnek éppen annyi az ára, amit kifizetett. De tudja mit? Jöjjön inkább vissza holnap is, és vegyen egy másik könyvet majd.

Megígértem.

– Itt fogyasztja vagy csomagoljam be? – kérdezte a fiú a kóser pékségben, mikor a szimpla eszpresszóm mellé a kért citromszeletet az üveges pultból kiemelte.

– Csak egy szalvétába tegye – kértem, miközben kilestem az ablakon, és megpillantottam szemközt a Straus-parkot – majd kinn eszem meg, menetközben.

Miközben a zöldre vártam, hogy a parkba átvágjak a Broadwayn, amit a West End sugárúttal zár közre egy ék alakú háromszög formájában, üzenetem érkezett. Mivel tele volt a kezem, nem tudtam megnézni, beleízleltem a kávémba, hogy kicsit átmelegedjek, és ajkammal egy darabot a citromos szeletből is lecsíptem, miközben átsiettem a úton, egyenesen a kis parkba. A park lampionjai és a Broadway utcai fényei kellemes, sárgás fénybe burkolták a parkot, a szökőkút és a felette lábait lelógató félig fekvő nimfa szobrának kontúrjai meg-megvillantak az elhaladó autók és buszok fényszóróinak fényében.

A szoborral szemben, háttal a Broadwaynek, kedvenc padomon foglaltam helyet, és miközben a forró kávét kortyolgattam, megnéztem, ki üzent. Claudio volt, Puerto Ricoból.

„- Éppen rajtakaptál, drága barátom. Épp most léptem ki a Silver Moonból, miután a Broadwayn a Metro Cinema előtt felsétáltam, és a Straus Parkban kávézom a 106. utca sarkán, a szobornál! Mondanak ezek a helyek neked valamit?…” –írtam vissza.

Photo by Artur Dancs

Ezüsthold

Claudio André Aciman regényének és Luca Guadagnino filmjének a Call Me By Your Name (Szólíts a neveden) szentelt rajongói és információs oldal portorikói adminisztrátora, és mint olyan, az évek során sokfélékről beszélgettünk, túl az oldal fórumain is.

„- Óh, a Nyolc fehér éjszaka! Hát, persze… Melyik is a Silver Moon, ahol szilveszter reggelén összefutnak a szerelmesek kávéért sorbanállva?”

Nyilvánvalóan mindketten pontosan tudtuk, hogy ezek a helyek az Upper West Side-on az Eight White Nights című karácsonyi romantikus Aciman regény helyszínei. Persze, mint minden Aciman regény-helyszínnek, ennek is megvolt a részletesebb, tényszerűbb ismertetője egy korábbi esszében, sőt, Aciman életművének birtokában immár azt is pontosan tudtam, a regényben milyen apró csúsztatások kerültek be, hol is lakott igazából Clara, a főszereplő, és mi volt az igazi története annak a karácsonytól újévig tartó szerelmnek.

A Straus-park azonban számomra nem elsősorban a regényt jelentette, hanem egy kedvesen megbújt New York történelmet. Isidor és Ida Straus emlékét őrzi a park, amelynek a környékbeliek 1915 óta viselik gondját. A házaspár, akiknek nevéhez New York leghíresebb áruháza, a Herald Square-i Macy’s, illetve megannyi jótékonysági tevékenység kötődik, a szegényebbek megsegítésére irányuló törekvések, a köz érdekében végzett munka és kutatások, elsősorban az oktatás, közművelés és közegészségügy terén, a Titanic tragédiájában tűnt el hazafelé utazva Angliából New Yorkba, miután őshazájukat, Németországot 1912 tavaszán meglátogatták. Ida, aki az asszonyoknak és gyermekeknek fenntartott mentőcsónakokon megmenekülhetett volna, inkább úgy döntött, hogy életét éppen úgy férje mellett fejezi be, mint ahogyan azt becsülettel mellette is élte le fiatalkori házasságukat követően.

Photo by Artur Dancs

Straus Park

Claudio azért keresett, hogy írnék-e pár sort az új könyvről az oldalon a magam sajátos szemszögéből fotókkal illusztrálva.

„- A rajongók imádják a fotóidat, az olaszországi blogodat, tízerével olvassák, bármit írsz. Elolvastad? Hogyan tetszik a Find Me?”

Nem volt titok, sokszor megbeszéltük még azelőtt, hogy Aciman nekifogott volna írni, pontosabban, mielőtt rávették volna, hogy nekifogjon írni a Call Me… folytatását, hogy nem tartottam szerencsésnek az ötletet. Mindig is úgy véltem, a Szólíts a neveden a kortárs amerikai szépirodalom egyik legtökéletesebb alkotása úgy, ahogyan van. Ehhez sem hozzátenni, sem elvenni nem kell, és nem szabad. És noha nem voltam népszerű ezzel a véleményemmel, a rajongók elviselték ezt is tőlem korábbi „jótetteimért” cserében. Claudio kérdésében pedig mindez benne volt, és tudta azt is, hogyan kell felvezetnie a kérést.

„-Tudod, hol voltam aznap, amikor a könyv megjelent? – kezdtem a válaszom – Rómában. Életemben először. Pontosan ott, a sárga és a narancssárga ház előtt, az enotecában. A könyvet elutazásom délutánján fejeztem be, Stuhlbarg jóvoltából, és a fiú jóvoltából a Strandtól. És ugyanaznap este a beszélő szobornál is jártam, Pasquinonál, és megálltam a lámpaoszlop alatt a via di Santa Maria dell’Anima-n, a szellempontnál, ahova Elio évtizedek múltán is eljárt szerelmével virtuálisan találkozni. Rendeltem egy sajtos focacciát a Cafè di Sant’Eustachioban, majd átsétáltam a hídon Trasteverébe…”

Photo by Artur Dancs

Hangoskönyv

„- A te életed egy Aciman regény. Te maga vagy az André Aciman regény. Akárhányszor beszélek veled, mindig más-más országban, más-más mesés helyen jársz, más-más mesékben élsz… Tehát elolvastad.” – summázta a válaszomat.

„- És megmutattam a fotókat Andrénak. Azt válaszolta: fenségesek.”

„- André imádja a fotóidat.”

„- Már Bordighera óta.”

Majd, mivel tudtam, mire várja a választ, így folytattam:

„- A véleményem nem változott. A könyvet nem kellett volna megírni. Úgy kellett volna hagyni. Ugyanakkor a Find Me egy csodás Aciman-regény. Ha elvonatkoztatunk attól, hogy a Call Me… folytatása, és csak magára, magáért olvassuk el.”

Majd arra is kitértünk, hogy micsoda igazságtalanság a kiadók részéről, hogy a mesés római borítót csak Amerikában forgalmazzák, az európai kiadásokban  valami sivár halványkék és puha borító került a regénynek, a magyar piacon még ennél is silányabb. A magyar Aciman-fordításokról nem is beszélve… Úgy szeretném, ha mindenki az eredetit, a keményfedelűt kapná kézbe, aki elolvasni akarja, a szép délutáni napsütéssel a via dei Banchi Vecchin…

Csonkahéten keveredtem vissza az Upper West Side-ra, és jutott annyi időm New Yorkban, hogy felsétáljak a Broadwayn ráérősen a hosszú utak okozta zokniállapotok kezelése végett. Időközben szokásos karácsony előtti pihenésemre is leutaztam Floridába, és Angela Patiojának teraszán kora reggel, tengerzúgást hallgatva és kávét illogatva futottam újra neki a regénynek. Már a nyár folyamán rájöttem, hogy Acimant olvasni leginkább tengerparton jó. Ez olyannyira belémivódott, hogy ősszel, amikor New Yorkban hidegek jártak, és a naplementék körül harapós foga volt a napnak – nem ritkán még eső is elvert – akkor is kijártam olvasni. A trópusi meleg, a pálmafák reggeli susogása, a tengerpart délutáni utánozhatatlan hangulata és színei mind egyaránt hozzájárultak, hogy teljesen új dimenzióban éltem újra a regényt, amit oly sok hezitálással fogadtam. Az utolsó fejezetnél tartottam, amikor üzenetet küldtem Claudionak karácsony előtti egyik délutánon.

„- Épp most sétált el előttem Elio az apjával a tengerparton…” – egy vézna, bongyor hajú nyurga fiú volt zűrzavaros úszónadrágban, mintha az olasz filmből most lépett volna ki.

Nem tudtam, s nem is akartam felállni, amíg végére nem járok a könyvnek azon a délutánon visszautazásom előtt. A nap már lement, a floridai fehér homokos parton olyankor feltámad az esti szél. Apály volt, készült visszafelé nyomulni a víz. És porond is volt. Az alkonyatban Eliot láttam leszaladni a parton, egyenesen a vízbe vetve, csobbanva magát. Összezártam a könyvet, és örültem, hogy adtam még egy esélyt neki. Ennyit igazán megér nekem Aciman is, Elio is, Oliver is, Olaszország is. Meg a saját lelkem nyugalma is. Majd magam is beszaladtam a vízbe. A porondon túl, egy folton még a december végi nap visszatekintett. Imádok a napnyugtában úszni.

Photo by Artur Dancs

Na ja… az életem egy Aciman-regény

A százas utcáknál kerestem az öreget, tartsam be ígéretemet egy másik könyv vásárlását illetően. Nem volt kinn. Eldöntöttem, mindenképp visszanézek még. Kilestem én már akkor… a Kis herceg végett fogok visszamenni.

Nyár cikádaszárnyon az olasz riviérán (10)


 

Utóhang a pufferzónákról

Kora délután érkeztem a napsütésben fürdő Crema ebéd utáni csendességébe. A kisvárosba, ahol egy éve néhány napot is eltöltöttem Luca Guadagnino filmjének, a Call Me By Your Name (Szólíts a neveden) című – André Aciman azonos című regénye alapján készült – filmfestmény helyszíneit felkutatni és azokba beolvadni annak minden kék-sárga-zöld Monet-ségével, Elioságával és Oliverségével. Cseppet sem túlzok, ha azt vallom, Bordighera után most Crema is pontosan a hazaérkezés jólismert és kényeztetően átölelő szeretetével segített le a vonat lépcsőiről.

Photo by Artur Dancs

Corso Italia

Reggel Stefan jött értem, és miután átadtam a lakást és a kulcsokat, a riviérai tengerparti ideiglenes otthonomat elhagyva kértem, hagyja az autót, sétáljunk csak le a rózsaszínű vasútállomásra. Idejében elindultunk, jelezte, szeretné, ha elfogadnám a meghívását egy feketekávéra és reggeli harapnivalóra indulás előtt. Az állomással szemközt, a Corso Italia esténként vidáman zajos teraszán telepedtünk le a reggel harmatosan üde csendjében, a riviérai reggel verőfényében, a tenger felől érkező lágy fuvallattal. Történeteket osztottunk meg életeinkről, utazásainkról. Mondja, hogyan járt New Yorkban valamikor a nyolcvanas években. A mulatságos történeten derülve a frissen gőzölgő presszókávé és mazsolás csiga mellett, átvillan bennem, hogy azokban az években nem hogy nem sejtettem, de meg sem fordult a fejemben, hogy majdan New Yorkot szemrebbenés nélkül fogom otthonomként emlegetni. Akkoriban még a sztereotípiákat sem ismertem New Yorkkal kapcsolatosan…

Amikor a hangosbemondó jelezte a milánói direttissimo érkezését Ventimiglia felől, kisétáltunk a peronra. Stefan nem szólt hozzám. Hagyta, hogy elbúcsúzzam. Egy pillanatra becsuktam a szemem, és hagytam a napnak és a tengeri szellőnek, hogy simítsa végig az arcomat. Egy gyűrődés se maradjon. A sínpár túloldalán átnéztem a kerítés felett, ott azúrlott a tenger, a lungomárén pedig a Baretto teraszán a széles mosolyú pincér anekdotázott az egyik asztal mellett. Stefan ragaszkodott hozzá, hogy megvárja a vonat indulását, mint amikor a rokonok szokták viccesen mondani az elutazónak, hogy akarják látni, amaz biztosan elment-e. Nevettünk és jólesett ez a gesztus értékű gondoskodás. Nem emlékszem idejére sem, amikor valahol valaki a peronról integetve búcsúztatott volna elmenőben, és én meg visszaintegettem volna a vonat ablakából.

– Nálunk mindig otthonra lel, bármikor is érkezik. Visszavárjuk! – búcsúzott.

Nem is voltak afelől már kétségeim, hogy B életreszóló visszatéréseim egyik helyszínévé nőtte ki magát.  Boldogsággal vegyes elégedettséggel töltött el a gondolat, hogy az elinduló vonat ablakából elém táruló képeslap-táj, amiről másfél éve csak olvastam, amit csak képekből, filmekből láttam azelőtt, mint távoli mesevilágot, ma minden ízében teljesen enyém. Nem hangzatosan, nem grandiózusan, nem patetikusan, hanem csak egyszerűen, tisztán. Mindennek jól ismertem a tapintását, az illatát, a zizegését és a zamatát. A kikötő reggeli fényekben fürdő csillogását lassan elhagyva az első alagút után, a Grand Hotel plázsa mellett haladtunk el, újabb alagút, és lenn a teniszpályás, fürdőmedencés villa a tengerparti szirten, Anchise még nincs sehol. Vagy talán már

Photo by Artur Dancs

Villa a tengerparti szirten

Mikor Ospedalettit megpillantanám, tudom, hogy befutunk a hegy gyomrába, hogy kisvártatva Sanremo állomásán egy percre megálljon az intercity. Hozzám hasonlóan nagy bőröndökkel szállnak fel utasok, a véget ért vakációról a Milano-Malpensa reptérre tartó nyaralók, gyűrött arccal, a cikádaszárnyon elszállt szép napok emlékével a szennyes ruhák és hűtőmágnesek közé csomagolva a koszos guruló utazótáskákban, amelyekről az ideutazás során felragasztott légitársasági címkéket sem szedegették le, mintha ezzel is tovább elhitethetnék magukkal, hogy nem haza, hanem az áhított tündérvilág felé tartanak. Őszintén és együttérzéssel sajnálom őket. Tudom ugyan, hogy ugyanez az utas leszek két nap múlva én is majd, amikor Cremából zötyögök a személyvonaton fel Milánóba. Életem talán legnagyobb tanulsága azonban, hogy valamelyest megtanultam az utóbbi években a jelent megélni, és az én jelenem most pontosan arról szól, hogy én nem az az utas vagyok ott elgyötört arccal a reptérre menet, hanem a másik, a gondtalanul a suhanó tájba feledkező, aki néhány órán belül kicselezve a dolgok „várható” folyását, a Milano Centrale peronján majd nem a Malpensa Express reptéri vonatára, hanem a lombardiai Treno Regionale szutykos vagonjába ugrik majd fel. Tulajdonképpen megszökik. Ez a boldogságos egérút Crema felé az én jelenlegi pufferzónám.

A pufferzónáknak nevezem azokat az átmeneteket, amelyek átsegítenek hirtelen váltásokon. Olyanok, amelyek segítenek megnyújtani egy gondolatnyival egy kellemes állapotot, hogy aztán kicsit felkészültebben térjünk vissza a mindennapi kerékvágásainkba. Például egy színházi előadás után szükséges egy pufferzóna. Amikor az ember kilép egy remek színjáték után az utcára, s talán rámosolyog a művészbejárónál szorgalmasan aláírásokat osztogató színészre, majd kilép a Broadway oldalutcájáról a zajos Times Square-re, a térre, amit annyira megvetek, s mégis jól jön ebben a pillanatban, amikor legkevésbé sem lenne jó egyenesen metróra szállni, és hazatérni egyből. Egy felemelő élmény után hirtelen a lakás csendjében találni magad fogat mosva és ágyat vetve, esetleg a délutáni edényeket elmosogatva, elképesztően illúzióromboló lehet. A zajos Times Square azonban olyan védőburkot épít az ellene védekező lelkem köré, ami ügyesen segít át fényárban villódzó tömegen a negyvenkettedik utca rövid szakaszán a Bryant Park esti csendjéig. És ott lehet még cseppet elmélkedni a látottakon a Chrysler ezüstös art-deco kupolájával szemezve, mielőtt az ember elkapja azt a pillanatot, amikor már sérülésmentesen lesétálhat a metró lépcsőjén a peronra, a hazafelé tartó kései vonatra felszállni. Ilyen szempontból Milánó a pufferzóna pufferzónája, a Times Square. Sajnálom is kicsit, hogy erre a sorsra juttattam, de tőlem sem telik korlátlan, mindent átható szeretetre minden egyes hely iránt. Azzal, hogy egyenlősdit erőltetnék magamra, és azt játszanám, mindent s mindenkit egyformán szeretek, azoktól venném el a legtöbbet, akiket-amiket valóban nagyon szeretek. Életünk sem méri ránk egyformán a történéseket, minek kellene nekünk ilyesféle elvárásoknak megfelelni?

Pufferzóna az is, amikor Szatmárról utazom vissza New Yorkba és megállok közben Budapesten elidőzni egy-két napot. Azon a hazulról hatafelé vezető úton a budapesti megálló egy kedves pufferzóna az anyám által kifogástalanul és folyamatosan biztosított otthon meghosszabbítása gyanánt, sok-sok habitus-ponttal, szeretett emberekkel, szívet tápláló élményekkel, soha nem fakuló emlékekkel.

A riviérán eltöltött nyári napok tarka cikádaszárnyai és jázminillata után átrobogva Milánó Times Square-én Crema Bryant Parkjának csendjében megbújni a piazzettán a Chrysler ezüstös… akarom mondani, a dóm üdítő árnyékában a mindent átható harangjátékot hallgatva, amíg a lelkem teljesen fel van vértezve a visszatérésre a New York-i hétköznapokba, ennek a nyárnak az egyik csudaszép pufferzónája.

Photo by Artur Dancs

Duomo di Crema

Kell némi rutin, hogy az ember – egyrészt – annyira kiismerje saját magát, hogy pontosan tudja, mire van szüksége átmenet gyanánt, másrészt pedig ezt az egészet kivitelezni a valóságban. Szabadság-napjaimat fél éves – egy éves előjegyzéssel kell lefoglalnom, a szabadnapjaimat minimum három hónappal kell előre jelezni, hogy megközelítőleg jóváhagyhatóak legyenek. Csak eztán következhet a repjegyek és a szállásfoglalások alternatív egyeztetése. Egyik sem történhet meg a másik nélkül, így az embernek ki kell tudni választani egy napot, amikor csak ezzel foglalkozik, hogy bravúrosan megszervezhesse a pontokat, a csatakozásokat, a destinációkat, a dátumokat, az indulásokat, érkezéseket többtucat kereső ablakkal a laptopon – és mindezt kommunikálja is megfelelő módon valamennyi érintett felé, hogy amikor a nagy kirakós összeáll, kényelmesen hátradőljön, és meg se forduljon a fejében, hogy ha csak egyik darabja vész el valahol a puzzle-nak, minden úgy omolhat össze, mint egy szépen felrakott kártyavár. De én már a hózáporos reggelen is tudtam a kávém mellett New Yorkban az ablakomon kifelé bámulva, amint a februári ködben eltűnik az Empire State tornya a város felett, hogy a nyári napokat követően mennyire nehezemre esik majd elhagyni Bordigherát, és kétség sem fért hozzá, hogy egy Budapestet, egy kedves pufferzónát kell beiktatnom, ami más nem is lehet ebben az esetben, mint Crema. És fel sem merült bennem máshova menni, mint Francescáékhoz. Amikor lefoglalni a lakásomat a jólismert kisutcában a Piazza Duomo mögött, a Luca Guadagnino kúriája, a Palazzo Premoli szomszédságában a honlapra felmentem teljes magabiztossággal, megdöbbenve tapasztaltam, arra hétre semmiféle lehetőség nem mutatkozik. Kétségbeestem kicsit, holott azonnal különféle alternatív megoldások ajánlkoztak, még az említett palazzóban is. Délután volt már New Yorkban, Olaszországban pedig annyira este, hogy nem tartottam illedelmesnek olyankor telefonhívással zavarni barátaimat ott, ezért üzenetet írtam Francescának – lényegében afölött szomorogva, hogy valahol máshol kell majd megszállnom ottlétem idején. Nem volt szándékomban siránkozásnak, sem olcsó érzelmeskedésnek hatni üzenetemben, csak tényszerűen jeleztem, ekkor s akkor szerettem volna náluk megszállni két éjszakára, s mennyire bánt, hogy ez nem jön össze, s hogy ennek ellenére szeretném, ha találkoznánk legalább egy koccintásra és ölelésre, ha majd ott leszek.

„Eszedbe ne jusson másnál megszállni. A te helyed itt van, és mindig is itt lesz. Megbeszéljük.” – jött Francesca üzenete percekkel később. Elképzeltem, ahogy késő este a gyermekekkel matatva azok lefekvését szorgalmazva, vacsora után a tévé előtt pihenve megnézik az üzenetem és nyomban reagálnak. Nagyon jóleső érzéssel töltött el, és megnyomtam a gombot, amivel végérvényesen lefoglaltam az utazás utolsó szakaszát is. Hiányzott még ugyan a kirakókocka egy darabkája, de már tudtam, nem veszett el, csak később kerül majd a helyére.

Photo by Artur Dancs

Crema, mint pufferzóna

Korábban érkeztem a jelzett időpontnál, és nem bántam, csak kiléptem az állomástérre és elindultam a parkon keresztül a belváros felé. Örültem ennek a kis plusz időnek, ennek az extra pár percnek, nem kellett sehova sem sietnem. Mindenhol egyszerre akartam ugyan lenni azok közül a helyek, boldogság- és habitus-pontok közül, amelyek enyémek lettek tavaly Cremában, és ugyanakkor azt is éreztem, sehol sem akarok szívesebben lenni, mint ahol éppen vagyok. Ez a visszaköszönő érzés pedig megnyugvással töltött el. Boldog voltam ismét ebben a kisvárosban. Még a B-ben töltött nyári napok mesés emlékében fürdőzve, olyan gyengéden simogató volt Crema, mint a nyarat megtoldó indián nyár. A kettő között pedig a híd Aciman és Guadagnino, Elio és Oliver – mint ennek az egésznek a háttere és esszenciája, ugyanakkor most nem ez volt a legfontosabb  – ez már beleépült, ott van, nem lehet és nem is kell többet ebből kikényszeríteni – hanem maga a pillanat. A macskaköves sétálóutcán a szieszta után megélénkült délutáni forgatagban kopogtam táskámmal a dómtér felé. Meg-megálltam a kirakatokat bámulni, a teraszokról és egyik-másik bolt ajtajából volt, hogy rámköszöntek, vagy csak odabiccentettek. A piazzetta kerthelyiségeiben délutáni kávéra, desszertre érkeztek a népek, de még sok szabad hely volt, és a téren sem volt tumultus. Verőfény áztatta a köveket, egy pincérfiú a kaspóban a virágokat öntözte fekete kötényben, fehér ingben. Hirtelen dézsávű érzésem lett, a milánói dómtéren töltött délelőtt emléke villant át rajtam, mikor a kék egyenmezes junior focisták csapata edzőikkel az élen elsétált mellettem a Duomo di Crema mellett ezúttal. Egy részük a Torrazzóhoz ment, a középkori órás városkapuhoz fotózkodni, a csapat másik része az árnyékban, egy kávézó teraszának ernyője al telepedett le. Én az edicola, azaz a La Provincia újságosbolt előtti padon pihentem meg, miután a bőröndömet odatámasztottam a fehér asztal mellé, ahol nem állt már ott Elio fekete és Oliver fehér biciklije. A dóm harangja éppen elkezdett játszani. A ventimigliai Cristo Re harangjátéka idéződött fel bennem, és az az estébe hajló délután San Giacomo felé kaptatva a domboldalon. Érezni véltem a tenger illatát, a harangszó a teljes környéken szétterülő muzsikáját a jázminillatú, sárga kaktusz-virágú és lila papírvirágos alkonyatban. És mint egy filmes vágásban az átúsztatás, a kép lassan átváltott arra a filmbéli nyolcvanhármas nyári délelőttre, amint Elio és Oliver éppen ennél az asztalnál ülve ismerkedett egymással, amikor megszólalt fölöttük ugyanennek a harangnak ez a félreismerhetetlen hangja.

Photo by Artur Dancs

A Torrazzo és a dómtér

Ebbe a káprázatva hasítva érkezett Francesca üzenete:

„Isten hozott vissza, Cremába! Sajnos, kések, de Nicola már otthon van, és kinyitja neked a lakást. Várunk!”

– Hol fogok lakni? – kérdeztem Nicktől, mikor bevezetett az udvarra a kapuból.

– Természetesen, a helyeden…

De jó, gondoltam magamban, hogy nekem már itt is van egy helyem. Ennyi otthon a világban megannyi kedves helyen felér bármiféle gazdagsággal.

– Francesca Castellari, cara mia, sono felice di rivederti! (Drága Francesca Castellari, úgy örvendek a viszontlátásnak!) – kiáltottam fel, amikor a háziasszony is megjelent a két kislánnyal a kapubejárat felől.

Majd megkérdeztem, kit pakoltak ki a lakásból, hogy nekem helyet csináljanak. Nevetett, a szüleit – mondta. Elképedtem, de megnyugtatott, a szülők jó ideje itt voltak, és miután elmegyek, visszajöhetnek bármikor, nem úgy, mint én, és hogy ezen én ne nagyon sokat filozofáljak, hanem helyezzem magam kényelembe, s majd az udvar végében felsorakoztatott kerékpárparkra mutatva jelezte, hogy gyarapodott az állomány. Ott a régi jó öreg zöld bicikli is, de Nick beszerzett egy szép, masszív, lámpával felszerelt feketét is érkezésemre, épp, mint amilyen az Elio biciklije volt. Nem is sokat késlekedtem, szétkaptam a csomagom, lemostam az út fáradalmait, és már gurult is ki a fekete bringa velem a késő délutáni napfényben fürdő sétálóutcára. Nem volt kétséges, a bringa is tudta, csakis Moscazzano lehet ma este az úticél. Nem reméltem, hogy ismét bejutok majd az Albergoni-villába, s azt sem, hogy a polgármester, Gianluca barátommal futok ott össze. Amióta nem találkoztunk, egy másik álma is valóra vált. Amellett, hogy újra megválasztották polgármesternek, rég dédelgetett álma is beteljesült, és egy retró rádió népszerű kívánságműsorában konferálja fel a zenés üzeneteket szerelmes hölgyeknek és romantikus uraknak. Nem volt semmiféle tervem Moscazzanóban, egyszerűen csak egy kis esti biciklizésre vágytam a mezei úton, keresztül a falun, felkeresni a jól ismert helyeket, habitus-pontonként megérinteni azokat, majd estére visszatérni a városba. A pipacsokkal pirosított búzamezőn haladva, mélyen magamba szívtam a mező, a frissen kaszált széna édes illatát, és végre szakítottam arra is alkalmat, hogy a falu bejáratánál, a mezőn büszkélkedő kápolnát is megnézzem. Nem sok bizonyosat tudtam meg a Santuario della Maria dei Prati eredetéről azon túl, hogy egy 1483-ban elkezdett korábbi templom alapjain és köveiből épült. Vöröses fény folyt szét lepelként a tájon, a hajlongó búzamezőn, a kukoricáson és a kaszálón. Távoli falvak alacsony kontúrjai a templomtornyaikkal, ezek a drága, békebeli skyline-ok szegélyezték a láthatárt, esti madárcsivitelés nyomta el a távoli országút halk moraját, és a tücsökzene.

Photo by Artur Dancs

Úton Moscazzano felé

Beérve a zsebkendőnyi faluba, amint a hivatal épületét elhagytam, a villa zárt kapui előtt vitt tovább az út, nem lassítottam le, a Gambazocchi térre kerekeztem, ahol a kocsma állt a templommal átellenben, Oliver éjszakai pókercsatáinak nyomait őrízve. Már tavaly sem találtam nyitva, azóta a cégtábla és az ILLY reklám is eltűnt a bereteszelt ajtó fölül, elhagyatottan állt az épület, és pókerezőknek még nyoma se volt. Kihalt volt a falu, és örültem is, hogy magamban bóklászhatok a kövesúton. Mikor visszaértem az Albergoni-villához, a montodinei út felé tértem be. Az oldalsó bejáraton belestem a lenyugvó nap vörös sugaraiban fürdő udvarra. A főbejárat előtti ligetben a szobor nézett szembe a házzal és a négy, szép, kerek lombosra metszett fa szolgáltatta az árnyékot annak, aki éppen a ház elé ülne, mint ahogy Elio kottázni tanyázott le ide forró délutánokon, mikor elcsendesedett a környék. Vagy ahogyan apja, az öreg Perlman bámult a naplementébe szivarjával és grappát ízlelgetve az öblös pohárból, olykor csak magában, olykor betévedt vendégeivel, vagy éppen Oliverrel megvitatva a régészeti ásatások és az egyéb ókori görög leletek részleteit. Olyankor Anchise a szakácsnővel, Mafaldával egy sámlin ülve hallgatott bele a koraesti csendbe, mígnem Mafalda el nem kezdett a vacsoraasztal körül tüsténkedni. Mosolyogtam, eszembe jutott, milyen gyarló módon munkált bennem egy évvel azelőtt a gondolat, hogy beszökjek a kerítésen, és lopva körbefényképezzem a házat s a filmből jól ismert udvart és parkot. Nem tettem meg, de másnap a nyitott kapun át, hivatalosan is felhatalmazva mégis beléphettem, hála a polgármesternek meg a gondnoknak, és kedvemre fényképezhettem. Bár, ha jól emlékszem, a pillanat annyira lenyűgöző volt, hogy inkább csak bámészkodtam és ujjongtam, semmint fotóztam volna. Mikor a park túlsó végére értem, megpillantottam a kitaposott ösvényt, ami valaha titkos volt, ma már nyilvánvalóan nem az. Sokan kipróbálhatták már azóta bejutni a kertbe ilyen kevésbé erkölcsös módon. Ami azonban még jobban meglepett, hogy abban a pillanatban hirtelen vágytól vezérelve én is erkölcstelenkedni akartam, és felmászni azon a bozótos ösvényen. Nem is tudom, mire számítottam, talán hogy majd valami olyasmit láthatok, amit addig nem. Az esetleges következményeire nem is gondoltam. A sűrű bozótosban nem sokra haladtam, és csakhamar egy frissen húzott drótkerítésbe botlottam, amelyen ott állt a figyelmeztetés, hogy kamerával megfigyelt terület. Erről már tavaly is tudtam, látni ugyan akkor még nem láthattam. Megkerültem a kertet, és a túlvégén a parknak egy jobb helyet találtam felkapaszkodni a kerítésig. Ott állt a ház a szürkülő alkonyatban, a kertre nyíló ablakok zsalugáterei és a hátsó, kisebb erkély ajtó nyitva volt, a gondnok, Francesco és a nem túl beszédes bejárónő, akik jóvoltából egy éve beléphettem a villa kertjébe, valószínüleg szellőztették a villát. A tulajdonos a jelek szerint mind ritkábban jár ki ide, megunhatta a világ minden tájáról ideözönlő rámenős látogatók, rajongók folyamatos zaklatását. Luca Guadagnino filmje kétségtelenül a világ egyik legerősebb reflektorfényébe helyezte a mindaddig békés unalomban ásítozó villát s a köré épült falut, ugyanakkor ezáltal meg is változtatta az élet s a dolgok itteni békés menetét. S ha valamiben jót tett mégis, az az, hogy felverte a villa árát dollármilliókkal, és Albergoni pedig szeretne kapni az alkalmon, és mihamarabb túladni rajta. Sokat nem láthattam a palazzóból a gyér fényviszonyok és a buja növényzet miatt sem, de egyértelmű, hogy már a tavalyihoz képest is lényegesen romlott az állapota. Eltöprengtem, és a magam részéről elkönyveltem, lényegtelen, mit látok, vagy inkább nem látok, hisz a villát és környezetét nagyon jól ismerem már, számomra a csíny pillanata volt ebben a lényeg. A szederbokrok és a sűrű bozótos össze-vissza kasmatolta a lábamat és a karomat, a kapaszkodásban még a sok utat megjárt Palladium-cipőm is feladta sokéves karrierjét, és szabad utat engedett lábujjaimnak a felfeslett réseken. Fejemet csóválva nevettem magamon, milyen eszement kalandokra adom őszülő fejem. És igazából egy pillanatig sem bántam.

Photo by Artur Dancs

Az Albergoni villa kertjében

Noha fáradt voltam az egész napos utazás és az esti sok kilométeres kerekezés nyomán, pihenés helyett késő este mégis inkább tiszta ruhába bújtam, és kimentem a városba. Vacsorázni szerettem volna, mégpedig a tavalyi emlékeimet felidézve a tortelli cremaschi jutott az eszembe, így célirányosan igyekeztem a kisvendéglő felé a piazzetta távolabbi sarkában. A Quin a hét bizonyos napján tart szabadnapot, hogy a hétvégén zavartalanul nyitva tarthasson a látogatók tömegeinek, akik a helyi specialitásokat keresik Cremában, s elsősorban is a házilag elkészített tipikus tortellit. Történetesen éppen ez a csütörtöki nap volt a zárvatartási nap, így egyéb táplálék után kellett néznem. Miután tudatosítottam magamban, hogy a másnap teljes egészében rendelkezésemre áll kora reggeltől késő estig, lemondtam a kései sétáról a városban, hogy reggel üdén kezdhessem a napot a napsütötte udvaron a frissen lefőzött eszpresszóval.

Amikor olyan helyen vagyok, ahova rég vágytam, a legfontosabb magam számára meghatározni, mi is az, amire leginkább áhítoztam, ami miatt szerettem volna arra a bizonyos helyre eljutni, visszajutni. Annál inkább igaz ez azokban a helyzetekben, amikor csak nagyon rövid idő áll az utazó rendelkezésére, és ez a mi szakmánkban nem ritka – még akkor is, ha ugyanez igaz a magánutazásainkra is. Mint ebben az esetben is. Ilyenkor a legegyszerűbb, ha az ember felidézi magában, milyen képekben ábrándozott adott helyről, mi járt a fejében, amikor vágyakozva erre az utazásra, helyszínre gondolt. Milyen képek villantak fel az emlékezetében, amikor a hétköznapokon visszaszámolt epekedve várva a napot, amikor adott helyre elutazhat vagy visszautazhat majd. Ennek fényében számomra a kora reggeli órákban elkészített kávéval kiülni a csíkos nyugágyba a teraszon egyik ilyen.

Photo by Artur Dancs

Meghatározni magunkban, mire is vágyunk…

Mindenki dolgára ment, csend telepszik olyankor az udvarra, és besüt a nap, megvilágítva a fehér zsalugátereket és a macskaköves udvart is. Időnként megszólal a dóm haragja is a szomszéd villán túl, és elvegyül a reggeli madarak csiripelésével. Az említett teóriák szerint, ebben a hangulatban a nap további részét is könnyen meg lehet tervezni. Főleg, hogy semmi konkrét vágyam és programom nem volt, senki idejéhez nem kellett alkalmazkodnom, nem voltak órához kapcsolódó kötöttségeim – hacsak a Quinbe való visszatérés eshetőségét nem vesszük a tortelli cremaschi ügyében. Amire tudtam, hogy vágytam, reggeli séta a csendes kisváros rejtett utcáin és a főtéren is, ahol ilyenkor napfényben fürdik a piazzetta, a dóm és az egész tér, a sétálóutca, a nyitni készülő boltok kirakatai, a színes falú, rendezett házak, a sárga-zöld-kék zsalugáterek, a szépen cifrázott öntöttvas erkélyek a házak emeletein, a pergolák és a csíkos napellenzők a kis boltok és vendéglők bejárata és a teraszok felett. Ennek eleget téve, rövidesen a macskaköves utcákon lépdeltem, be-belesve a mesés kapualjakon. A szomszédos Premoli palota nagykapui tárva nyitva voltak, oda is beléphettem, s noha a filmbéli jelenetekből jól ismertem, feledhetetlen élmény volt ott lenni.

– Luca (Guadagnino) már nem lakik itt – tudtam meg később Francescától – Úgy gondolta, Crema nem volt iránta elég hálás, amiért világhírnévre emelte a Call Me By Your Name (Szólíts a neveden) sikerével az addig ismeretlen provinciális kisvárost és környékét. Talán New Yorkban él és nem is jár haza. Akkor hallottunk róla utoljára, amikor szilveszteri bulit rendezett a palotában, és az óévbúcsúztatóval ő maga is elbúcsúzott a várostól.

Crema időközben valóban felpezsdült, a világ összes szegletéből idelátogató CMBYN zarándok-turisták végeláthatatlan folyama arra kényszerítette a mindaddig csendes mindennapjaiba feledkezett várost, ahol még az idő is megállni látszott még két évvel ezelőtt, hogy felkarolja a jelenséget, hogy a pillanatnyi (de hónapokig vagy akár évekig is eltartó) népszerűség szelét vitorlájukba befogja, és saját hasznukra fordítsa. Szuvenírboltok, szervezett idegenvezetés, QR-kódos eligazítás a film helyszíneihez, új szálláslehetőségek és autóbérlési cégek, reptéri transzfer bizniszek tették mozgalmassá a várost. Két évvel azelőtt elképzelhetetlen lett volna ennyi japán és amerikai fotózkodó turista a dómtéren, ahol most európai hátizsákos zarándokok, Timothée Chalamet és Armie Hammer filmbéli öltözeteit tökéletesen lekoppintó tinédzserek hordái hemzsegtek a nap minden szakában. Persze, nem biztos, hogy a teljes lakosság ugyanolyan lelkesedéssel szemléli ezt a nagy változást mindennapjaikban, de a kisváros lakosainak többsége végtelen kedvességgel és toleranciával kezeli a helyzetet. Még inkább jellemző az előzékenység, és szinte mindenkinek adódik egy-egy izgalmas szemtanú-története a film három évvel ezelőtti forgatásáról, amit az érdeklődőkkel szívesen megoszt. Persze, mint ahogy Francesca is elmondta délután, amikor az udvaron egy kis proseccora, bordigherai grappára vagy – a gyerekek esetében – kajszibaracknektárra összegyűltünk mind az asztal köré a csíkos nyugágyakban, 2016 májusában-júniusában, amikor a forgatás zajlott, nem sokat tudtak a lakosok az egészből. Sokan azt sem sejtették, hogy egy ekkora kaliberű filmrendező él a városukban.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

– Csak a lezárt utcákból sejtettük, valami nagy készül. Láttuk a langaléta szőke, gyönyörű, amerikai fickót és a hórihorgas, bongyorhajú, vékonydongájú gyereket is a városban lófrálni, szórakozni járni a helyi fiatalokkal, az utcánkban jönni-menni… Hisz itt laktak – mutat jobbra, a falon túlra –  Chalamet a sarkon túl, a szomszéd házban, a piazzettára néző ablakokkal, Armie pedig feleségével és kislányukkal a Luca Guadagnino szomszédja volt, a Premoliban. Ma már nem tudnának olyan fesztelenül, „ismeretlenül” mászkálni, ez teljesen bizonyos – tette hozzá nevetve.

– Akkor Hammerék kijártak a gyerekkel ide az utcára biciklizni forgatások után, Timothée a Premoliba járt zongoraleckéket venni az öreg Roberto Solci zongoraművésztől, hiszen, noha a filmben virtuóz zongoristaként szerepel, valójában itt tanult meg zongorázni a forgatások kezdete előtt, 2016 májusában. Esténként pedig mind Luca lakásában gyűltek össze a napi munkát és a másnapi terveket megvitatni, és filmeket nézni egy-egy kupa bor mellett.

Házigazdáim kitérnek a CMBYN-jelenség számukra is kedvező hatásairól, fellendült az AirB&B kereslet, és folyamatosan szállóvendégeik vannak. Francesca siet hozzátenni, hogy a CMBYN-turistáinak bibliaként ajánlja a magyar és angol nyelvű blogjaimat, főleg a Somewhere in Northern Italy című angol nyelvű fotóblogot, ahonnan mindenki elegendő mennyiségű információval indulhat zarándokútjára. Megköszönöm, és megilletődve árulom el, hogy a honlapom valóban többtízezres forgalmat bonyolít ma már, követni sem tudom, és idejét sem tudom, mikor lesz alkalmam bővíteni, de azon leszek, hiszen ezen a nyáron is sok élménnyel, információval, és többszáz fotóban rögzített élménypillanattal lettem gazdagabb. És ezt azoknak is oda szeretném ajándékozni, akik nem annyira szerencsések, hogy ezekre a gyönyörű tájakra eljussanak.

A délutáni órákban időt kerítettem elsétálni a város másik büszkeségéhez, ahova legutóbb nem jutottam el, a bazilikához. A Santa Maria della Croce XII Piusz pápa által 1958-ban lett kis bazilikának nyilvánítva, maga a templom már a XVI. századból datálódik, többszöri átalakítás, átépítés és bővítés során kapta jelenlegi formáját. Hogy az esti nyitásra a vendéglőhöz visszaérjek, idejében visszaindultam a várostól távolabb eső bazilikától a bergamoi úton. Kedvem lett volna felpattanni az egyik buszra Bergamo felé, hogy azt a kört is kiiktassan a magam CMBYN-bakancslistájából, de úgy gondoltam, egy alapos csavargásra már nem elégséges az idő, és hagyni kell egy következő látogatásra is felfedezésre áhítozó titkokat.

Photo by Artur Dancs

Szieszta vendéglátóimmal

A hölgy a vendéglőben nem emlékezett úgy rám, mint ahogy én őrá, de biztosított afelől, hogy amennyiben itt ettem a tavaly a tortelli cremaschit, és szerettem, akkor most sem fogok csalódni, mert ugyanúgy helyben készítik el házilag és nagy gondossággal, éppen ezért legalább húsz percet várnom kell majd, hisz éppen tizennyolc perc szükséges a megfőzésére. Nem bántam, hogy ezt az időt helyi fehérbor társaságában a piazzettát bámulva kellett eltöltenem. Tisztában voltam vele, hogy a pufferelésre szánt átmenet-időm lassan lejár. Diszkréten egy a pufferzónát megtoldó pufferzónát iktattam még be, egy kis esti sétát a Garbaldi térig s onnan a sétálóutcán vissza a Piazza Duomo-ra. Pont, mint amikor otthon nem sietek hazafelé, hanem hamarabb leszállok a metróról, hogy egyet sétálhassak még hazatérés előtt, vagy jó nagy kerülőt teszek a metrómegállóból hazáig a mellékutcákban, egy-egy szép napot eképpen magamban megnyújtani. Önámítás, persze, de működik.

Nyár cikádaszárnyon az olasz riviérán (9)


 

Habitus-pontok Bordigherán

Annak ellenére, hogy el akartam kerülni mindenféle megkötöttséget olaszországi napjaim idején, nagyon vigyáztam ugyanakkor arra is, hogy bizonyos rituálék kialakuljanak. És ha nem is napi jelleggel, de bizonyos rutinok jellemezzék az itt töltött mindennapokat. Ezek a kisebb-nagyobb rendszerességgel megismétlődő tevékenységek távol az otthoni rutintól, és még távolabb a munkautak során helyszínenként más-más formában életbe lépő szokásoktól talán azért  fontosak nekem, mert világéletemben a legalapvetőbb biztonságérzetet egy adott közegben ezek a biztos kapaszkodók adták meg.  Mert ezek azok: kapaszkodók. Kereszteljük el habitus-pontnak.

Photo by Artur Dancs

Mediterrán csendélet

Előfordul hétköznapjaim során, hogy egy héten belül négy-öt országban és még több helyszínen is megfordulok. Munkám során ugyanazokban a városokban ugyanazokban a szállodákban szállok meg jobbára, és ismerem a szállodaszoba és a folyosók minden zeg-zugát. Ha éjszaka megébredek, nem biztos, hogy elsőre tudom, melyik kontinensen és milyen városban illetve időzónában vagyok – ezek kevésbé lényeges információk abban a pillanatban. Azokban a pillanatokban a lényeges az, hogy tudom, hol vagyok a leszűkített mikrokörnyezetemben. Tudom, merre kell nyúlni az ivóvízért, merre van a mosdó, hol kattintsam fel az olvasólámpát, hol nyílik az erkélyajtó, merre kell elindulni reggelizni, és kitekintve a nagyobb egészre, az is feldereng bennem hamarosan, mi célból vagyok itt, merre visz az utam tovább, mi a feladatom aznapra. Jelképesen az ismétlődő szállodaszobák és városok a világ különböző pontjain ilyen habitus-pontok. Persze, a konkrét habitus-pontok még ennél is biztosabb talajt építenek talpam alá. Mint például a hajnali sétáim Norvégiában a korai reggeli után az erdőben a kis tóhoz, vagy Koppenhágában a Balti-tenger partján. Megérkezni például Miamiba és a Publixba sietni rántottcsirkéért és friss kubai kenyérért, vagy Los Angelesből lerontani Santa Monicába a promenádra mézes-mustáros csirkét enni rácsosra vágott sültkrumplival. Vagy újabban az affogato fenn, Los Felizben. Forró nyári napokon lezúduló zápor utáni fülledt párában felmenni Felső-Mannhattanbe, a Fort Tryonba, az Édeni-kertbe, harmatot szedni a szirmokról. Szatmáron júniusi éjszakán hársfaillatot inni a korzón.

Bordigherán ilyen volt például a reggeli presszókávé az erkélyen, azon, amelyikről a tengert és a hegyet is látni lehet. Örültem, mikor rábukkantam az egyik konyhakredencben a kotyogós kávéfőzőre. A ház asszonya nyilván évek óta nem használhatta, a szállóvendégek pedig minden bizonnyal a kevesebb macerával – és rituáléval – járó modern kávéfőzőt helyezik előnybe ezzel szemben, még akkor is, ha az eredmény nem krémes és habos eszpresszó, hanem híg amerikai kávéital. A sztárbakszok világában nem csoda, ha kávékultúrája már csak nagyon kevés embernek maradt, és még kevesebb az, aki elhiszi, hogy a kávé nem egy mindenféle ízesítéssel ellátott, édesített meleg lötty papírpohárban. De, persze, nekem nem a világ és a kultúra megmentése szempontjából fontos a presszókávé, hanem, mert szeretem. Otthonról hoztam, s bár nem volt szabad kávéznom gyermekként – nem is hiányzott – a reggeli kávézás szertartásai még a legszürkébb időkből is szép emlékként köszönnek vissza.

Photo by Artur Dancs

Reggeli strand

A reggeli séta a lungomare mentén egy másik bordigherai habitus-pont, és menet a partra be kell ugrani a főutca valamelyik pékségébe egy frissen gőzölgő sajtos focacciáért vagy egyéb péksüteményért, de ha a kisbolt esik épp könnyebben útba, friss gyümölcs is megteszi. Megvan a tengerparti sétának az esti változata is, ha például egész nap valahol másutt csavargott az ember, jó megtérni nap végén a parti vendéglőktől esti életre kelt promenádra. Ilyenkor a Baretto melletti táncos mulatóban retró zene szól, a nyolcvanas évek slágerei, olaszok és külföldiek is. És bár azt hihetné a nyájas szemlélődő, idősebbeknek akarnak ezzel kedvezni, nem kell sokat nézelődni, hogy kiderüljön, a mai fiatalok, ragazzák és ragazzik élvezik ezt a tengerparti retrót a leginkább a táncparketten.

A Città Alta-nak is megvan a reggeli és esti verziója is. Sőt, a déli is, ha úgy adódik. Ha kora reggel megyek fel az óvárosba, már az egykori városkapuk egyikén belépve belecsöppenek a helyiek reggeli újságolvasós, kávézós, eszmecserés világába. A kőkockákon, a szűk folyosókon és sikátorokon, az árkádok alatt a kevésbé hangosan mondott mondatcirádák szavai is élénken pattogzanak szerte-szét ebben az órában. Az oszlopokra néhol virágok futottak fel, onnan hajlanak alá figyelni ezt a tereferét. Nem is ülnek feltétlenül egy bizonyos asztal körül, hanem egyik itt, másik ott, egyik háttal, másik oldalvájszt, harmadik épp csak a kijáratnak támaszkodva. Persze, amikor egy idegen is felbukkan, mindig adódik egy pillanatnyi csend, és elkerülhetetlenül minden tekintet jól megnézi magának az illetőt, majd visszatérnek a maguk dolgaihoz. Engem meg, az idegent, hagynak szó nélkül tovább menni.

Photo by Artur Dancs

Az óváros tornácai

Fenn a templom és a harangtorony előtti tér üres, a kis térről elnevezett Piazzetta asztalai is ásítoznak még, napközben ezt a turistáknak engedik át inkább – azok meg (eltekintve néhány magamféle elvetemült elveszett lélektől) sokkal később kezdenek felcsörtetni ide, hogy addig a pékek és a szemközti kézművesboltos meg a cukrásznő kényelmesen megtárgyalhassák, amit előtte nap nem volt alkalmuk. Délelőtt már jönnek-mennek a látogatók, zajosak az asztaltársaságok is, visszhangzik a piazzetta. Az is be-besiet a templomba, aki amúgy sosem járna be. Mert Olaszországban valahogy mindenki kedvet kap bemenni egy-egy templomba. És Bordigherán meg, aki felmegy az óváros tetejébe, automatikusan megteszi a látogatást Isten házában, már csak azért is, hogy hűsöljön cseppet, vagy hogy a különálló harangtorony rejtélyének utána szimatoljon valamiképp. De persze – és mi most itt ugye, összekacsintunk – az igazság nem ott keresendő. Vannak, akik délire már megjárták a Beodót is, mások előbb meguzsonnáznak a piazzettán, mielőtt nekivágnának az útnak. Ez a mai turistaösvény egykor a város vízvezetékének lett kiépítve, amely a mai Padre Giacomo Viale térre, a piazzetta mögé hozta a friss hegyi források vizét, onnan elosztva azt a kutaknak és városi vízelvezetőknek. A Sentiero del Beodo a páratlan kilátást vadászók kincsesbányája, másrészt zarándokút is mindazoknak, akik Claude Monet nyomdokait kutatják a Sasso folyó völgyében.

Pontosan tudom azt az időpontot is, amikor úgy kell délben a piazzettára jönni, hogy ott ne legyen rajtam kívül senki. Csak a pék ismét a szemközti kézművessel és a cukrásznéval. És a fotóm kedvéért még abroszt is cserél sietve a nő, nehogy úgy legyen szégyenszemre megörökítve az ő kis terasza, hogy az abrosz nem kifogástalanul roppanós a déli párának a súlya alatt, amit az árkádok alatt a tenger felől idehoz a forró déli szél. Este a bohémoké a tér, a Piazzetta asztalai fürtökben termik a vendéget, borozóst, pizzázót, társalgóst. Zajosak, és mégsem hangosak. Moraj van. Egy-egy robogó töri csak meg a moraj egyhangúságát, és a biciklin érkező kölykök kerékpárjainak zörgése a macskaköven.  Ilyenkor, este jó kisétálni az árkád alatt a Via Collira, és lenézni a tengerre. Ha telihold úszik épp a tenger felett, a Garnier Villa pálmafákba ágyazott kísérteties fehér tornya int vissza, miközben megcsap az esti szellő. Behúnyt szemmel is tudom, miközben a kőkorláton át Sanremo felé az öbölbe vész tekintetem, hogy mögöttem, a kapu külső falán, az út felé van egy ártézi kút. Mellette egy kőpad. A kocsmáros fiú a piazzetta trattoriájából szokott ide kiülni este, amikor egy-egy pillanatra és egy füstre ellóghat, csak úgy kötényben, és a hideg csap alatt felfrissítheti arcát, majd vizes kezével csillogó fekete haját hátrasimíthatja.

Photo by Artur Dancs

Este a piazzettán

Az óváros habitus-pontnak is megvan bennem a maga habitus-pontja: a Marabutto, azaz a kis kilátó a Cape Pinettán, amelyhez az első világháborús Piave emlékműtől az a sétány vezet, mely a városra és a kéklő öbölre nyílik, ahol harmincmegannyi éve egy nyári délelőttön Elio és Oliver életük meghatározó beszélgetése során kisétált a panoráma-teraszra. Este a tinédzserektől hangos a sötét park. A fenti hangos diszkóból szivárognak le ide kamaszkodni és szerelmeket is vallani egymásnak a pálmafák és kaktuszok védelmében jól elrejtett padokon. Délelőtt idős emberek ücsörögnek az emlékmű körül, és a víz csobogását hallgatják a szökőkútban. Ilyenkor én is hosszabban időzöm el itt. Az éjszakai panoráma is lenyűgöző, derült időben Nizza fényei is idelátszanak Monaco fényár-parázsfészkén túl, de nappal, amikor a tintakék tenger és a nála csak kicsivel világosabb ég szeretkezik egymással a napfürdette riviéra teljes látványával szemérmetlenül az oldalán, az a pillanat olyan, amiért érdemes volt megszületni.

Fenn a hegyen, a Via dei Colli magasan fekvő elágazásában a Monet-kilátó vitatkozik velem ezen a státuszon, de nem hagyom felülkerekedni, bármennyire is fontos számomra ez a hely, ahonnan a mester a Bordigherai látképet festette, s ahova Elio megannyi könyvet olvasni feljárt, mielőtt Olivert is beavatta a hely titkába. A kilátó maga ma már teljesen lezárt magánterület, és a kilátás, ami a közönséges halandónak még megmaradt abból, amit 1884 nyarán Monet, 1987 nyarán meg a fiatalok láthattak, csak szegényes töredék. De feljönni ide ugyanolyan fontos habitus-pont, mint bármely korábban említett. Vagy mint a reggeli úszások vagy a délutáni fürdőzések a Mediterrán vizében.

Photo by Artur Dancs

Bordighera – a királyi panoráma

A konyhapulton a megnyitott franciaablakok zsalugáterein csíkosan beáradó reggeli napsugárban a San Giacomoban szedett vadvirágcsokor meg-meglebben a besurranó tengeri szellőben. Alatta a vesszőkosárban illatos sárgakörte és csengő barack, mellette egy üveg Amaretto – grappa vapore – aranyló, sűrű kajszinektár meg a piros kotyogós. Elámulok a spontán tablón. Ennél tömörebben és ízekretörően nem is lehetne összefoglalni ezeknek a napoknak a hangulatait. Nem szöszölök sokat a kora reggeli táplálkozás körül, tudom, nem hagyhatom ki a pékséget az utolsó nap reggelén sem.

– A szokásos sajtost? – kérdi az eladónő az üzletben immár ismerősként üdvözölve. Ő angolul próbálkozik, én meg olaszul, ez a mi kis kialakult konvenciónk itt tartózkodásom során. Mondom, nem, legyen valami különösen helyi, valami tipikusan ligúr. Édeset? Sósat? Mondom, mindkettő legyen. Egyik olivaolajjal bekent, durvasóval meghintett, prosciutós, a másik cukros.

– A sóst mi helyi fehérborral fogyasztjuk reggelire – magyarázza Carolina, sietve elismételem, amit hallok, nehogy félreértelmezzem, ő meg nevet. Igen, jól értettem, szerintük nincs abban semmi kivetnivaló, hogy reggel az ember egy pohár fehérbort legurítson a focacciája mellé.

– Ezt én is így látom – helyeslek készségesen, és érzem, amint egy fokkal még beljebb kerültek a szívembe ezek a drága taljánok. Meg is kérdem, mi a szokás az édessel, amellé mit kell reggeliben legurítani?

– Azt tejbe kell mártogatni vagy capuccinóba – jön a tájékoztatás – De a reggeli kávé mellé is kitűnő társítás – teszi hozzá, és ezzel a megoldással egyezek ki ebben a pillanatban, ugyanis tudom, hogy terveim közt éppen a Baretto derengett fel azon a reggelen, ezért nem is fejeztem be otthon a kávézást az erkélyen.

A pékséget elhagyva, a vasúti sínek alatti átjárón át pillanatok alatt a lungomare reggeli napsütését élvezve indultam le a sziklákhoz a vízpartot paskolgató fehérszegélyű hullámok ölelésébe. Egyedül vagyok a környéken, nyugtázhattam, csak az egyik beach-bár környékén tüsténkedik egy takarító odébb, de kisebb gondja is nagyobb nálam. A búcsúzó napjaimon rosszkedvű és szomorú szoktam lenni. Riviérai napjaim cikádaszárnyon teltek, színesen és gyorsan, rapszodikusan és hangulatosan. Örömmel tapasztaltam, hogy hibátlan a hangulatom berögződéseimmel ellentétben. Mindenképp szerepe volt ebben annak a jól időzített „pufferzónának” is, amit a riviéráról való távozásom és a hazautazásom közé iktattam be utolsó pillanatban, ide való indulásom előtt. Így nem az járt a fejemben, hogy elhagyom Olaszországot, hanem hogy másnap kerékpárra pattanhatok majd Cremában, valahol Észak-Olaszországban,  és körbebringázhatom a jólismert környékeket.

Photo by Artur Dancs

A sziklákon

Búcsúmnak Bordigherától azonban meg szerettem volna adni a magam módját. És ez pontosan a habitus-pontokhoz kötődött elsősorban. Egy csokorba összegyűjteni a legnagyobb öröm-pillanatokat, összekötni a boldogság-pontokat, hogy mint egy folyamatos örömmámor a szerelmi aktus végén elhozza a beteljesülés érzését. Annyira jól ismertem már Bordigherát és a magam viszonyát is Bordigherával, hogy tudtam, hogyan tudom leghosszabban és legintenzívebben kitartani ezt a búcsú-örömmámort. Akkor tanultam meg ezeknek a boldogság-momentumoknak a legmélyebb átélését és kiterjesztését önmagamban, amikor Amerikába kiköltözve egyszer s mindenkorra felhagytam a szokásos, mindennapos kompromisszumoknak való megfeleléssel. Rájöttem ugyanis akkor, hogy a személyes boldogságom mindennél fontosabb. Ha ez csak ideig-óráig is tart, sokkal messzebbre visz aztán, mint egy megalkuvás súlya alatt született viszonylagos semmilyenség. Nem Amerika hozta ezt ki belőlem, hanem éppen az ellenállásom Amerika felszínes sekélyessége ellen.

A sziklán ülve a kék tenger fehéresen mosolygó csapkodásainak ölelését figyeltem a kövek körül, s ha felemeltem a tekintetem, a távoli Alpok napfényben fürdő kontúrján pihentettem meg szemem. A hátam mögé, a hegyre is felfutott a tekintetem, a Mostaccini-villához a Monet-kilátó elárvult – immár nagyon privát – tornyáig, és tudtam, ma mégegyszer felmegyek a cikádáktól közelebbről is elbúcsúzni. Nem volt kérdéses, hogy a sziklán való reggeli tanyázást követően a Barettoban kötök ki. Maurizio gesztusa bennem élt, amióta csak elhagytam legutóbb Bordigherát. Bár nem sok esélyt adtam annak, hogy a vézna pincérfiú azóta is ott szolgálja fel a Ruffinót. Talán csak, mert nem szerettem volna csalódást okozni ezen a napon magamnak semmiben. Úgy gondoltam, kihasználom az ingyenes talpmasszázs lehetőségét a bordigherai plázs kavicsos szőnyegén, és csak a promenád lépcsőjéhez visszaérve húztam vissza a cipőt. A Baretto teraszán csak néhány asztalnál ültek, jobbára idősebb helyiek. Újságot olvastak, kóstolgatták az apró csészéből a kávét és néha belefeledkeztek a tenger látványába. Narancssárga trikóban és a reggeli nyirkos levegőre tekintettel egy mellényben futkosott ki-be a pincér. Nem Maurizio volt, ezt mindjárt láttam, hanem egy jó kiállású férfi. Mikor közelebb értem, tűnt csak fel, hogy… De hisz ez ismerős! Giuseppe volt az, a báros, aki tavaly Maurizio gondoskodásába ajánlott, miután a Ruffino körüli eszmecserénket megejtettük. Később még mogyoróstálat is küldött nekem a pincérrel, csillogó fehéren mosolyogva a bár mögül, mikor odafordultam tekintetemmel megköszönni.

Photo by Artur Dancs

Villa Mostaccini

– Ehiiiii, mio caro! – kiáltottam fel örömtől sugárzó arccal, mikor a bárpulthoz értem. Ő is épp visszaért, miután kivitt néhány rendelést, és tisztában voltam, hogy butaság lenne azt hinnem, emlékszik rám egy év távlatából. De a felkiáltás bennem örömöt okozott s a visszatérés boldogságát egy helyre, ahol egyszer már boldog voltam. Másrészt pedig az ilyenféle közeledés bárhol a világon és bármilyen személyzethez – ma már tudom – nem lehet melléfogás. Legtöbb esetben a kiszolgálás minőségének magasságait is jelentősen megemeli egy eféle gesztus. A kékszemű fehéret mosolygott rám, miközben a tálcát a pultra tette, és kezet fogtunk.

– Come stai, mio amico? Come sta mio bello Maurizio? (Hogy vagy barátom? Hogy van az én szép Maurizióm?)

Akkorát nevetett, hogy meg kellett támasztania a pultot.

– Il tuo bello Maurizio…hahaha… sta molto bene, grazie! (A te gyönyörű Mauriziód… hahaha… nagyon jól van, köszi!)

Nem értettem, miért nevetett, ki tudja, milyen összefüggések adódnak Maurizio szépsége s a mai reggel között, mindenesetre reméltem, erre is fény derül később. Bár, sajnáltam, hogy a fiú nincs ott, ugyanakkor nagyon örültem most Giuseppének.

– Un caffè doppio con un po’ di latte, per piacere, Giuseppe. (Egy eszpresszót csepp tejjel, kérem szépen, Giuseppe…)

Egy pillanatra megtorpant, igyekezett megérteni az idegen akcentussal elmondott rendelésem, majd a bárpult mögé állva elkezdte lepréselni a presszógépből a kávét nekem, majd sandán rámnézett:

– Maurizio… Il tuo bello Maurizio, no? (Maurizio… A te gyönyörű Mauriziód, nemde?) – és kérdően nézett rám, karjával magafelé intve színpadiasan hamiskásan mosolyogva teljes fogsorával, amit én nem értettem, de mivel tudtam, ezzel már nem lehet melléfogni, hevesen helyeselni kezdtem:

– Sì, sì, sì… il mio bellissimo. (Igen, igen, igen… az én legszebbem)

Photo by Artur Dancs

Baretto

Ezek szerint itt van amaz is, csak nem láttam még, és egyszer majd előbukkan s kihozza majd nekem a kávét, gondoltam, és leültem egy a tengerre néző asztalhoz. Giuseppe intett, hogy majd jön a kávé is azonnal. Meglepetésemre azonban Maurizio nem bukkant elő, ő hozta ki a kávét és kuncogva letette.

– Che cosa…? (Na, mi van…?) – és én is nevettem – Dov’è il bello? (Hol a szépség?)

– Anche un altro?… (Egy másik is??) – kerekedett ki a szeme, és göndören kacagott.

– Maurizio…

– Sì.

– Mau-ri-zio – taglaltam, mintha ő nem értene olaszul.

– Pron-to.

– Tu non sei Maurizio! (Te nem vagy Maurizio)

– Ma sì, io sono Maurizio, lo so per certo. (De én vagyok, biztosan tudom) Il tuo bello, hahaha. (A te legszebbed) –tette hozzá kuncogva.

Innen már angolul folytattam, hogy kibogozhassam a szálakat, amelyek ehhez a vicces kora délelőtti gabalyodáshoz vezettek. És elmondtam, hogy a pincérfiú nekem a Maurizio, aki tavaly a bort hozta ki ahhoz az asztalhoz a sarokban egy nyári délutánon, és ő pedig Giuseppe, ugyebár, a szépmosolyú, na jó, szintén bellissimo báros, aki mogyoróstálat küldött nekem. Hangosan nevetett, s miközben letette a tálcát az asztailomra, a fejét csóválta:

– Nem, nem, nem… Maurizio én vagyok, a délutáni pincér pedig Giuseppe, aki bejár a nagy forgalom idején segíteni az esti órákban…

– És akkor te mindvégig Maurizio voltál, ő pedig Giuseppe???! – nyekeregtem ki az értelmetlen kérdést, amitől ő még jobban nevetett, és bólintott, hogy valahogy úgy.

Photo by Artur Dancs

Maurizio

Magamra hagyott a kávémmal, majd később, miután a szomszédos asztalnál ülő idős hölgynek is kivitte a feketét, és meghalgatta annak is a mondandóját érdeklődéssel és végtelen türelemmel, visszatért mellém, és kérte, mondjam már el, mitől maradt nekem az a „bellissimo Maurizio” olyan emlékezetes, én pedig feltártam előtte a gesztus titkát, ami megragadt bennem, s ami akkor hazáig kísért Bordigheráról New Yorkig.

– Maurizio-gesztusa? – kérdezte meglepve.

Semmiség, jeleztem, egyszerű kis jelzés, de jókor, jó helyen. Ezekből az apróságokból építjük fel emlékvárainkat, meséinket, magyarázom. Akkor most ezek után ő ezt a gesztust elteheti-e magáénak, ha már róla kereszteltem el – még hogyha véletlenül is? Ha kell, hoz egy reggeli pohár Ruffinót is nekem az ügy előmozdítása érdekében.

– Az megvesztegetés lenne – tiltakoztam kacagva – majd máskor hozzon bort. De a ma reggel után minden további nélkül jogot formálhat a gesztusra, és jelképesen megmutattam neki.

Eltávozóban láttam még. Addigra begyűltek a reggeli kávézók a teraszra, Maurizionak meg gyorsabban kellett a presszógép karjait húzogatni. Odaintettem neki, és ő utánam kiálott:

– Ciao! Ciao!… Ciao, bello! Ahhhahahaha! – és az öklével szíve fölé kalapácsot mutatva, az immár jogosan birtokolt Maurizio-gezstusával eresztett utamra.

A Garibaldi téren a piac felé közelítettem. A könyvesboltban éppen nyitottak. Az ajtón egy nagy plakát hirdette az olasz regényt, ami meghódította a világot: „I leoni di Sicilia” (Szicília oroszlánjai), mellette „Deutsche Bűcher” és „English Books” felirat is hirdette a megfelelő zászlókkal rajta, hogy bárkit szívesen látnak itt, bárkinek érdemes bekukkantani a boltba, ahová Elio is rendelte könyveit, amelyek világában oly sokszor a Monet-kilátó magányában merült el. Élveztem mindig ezt a bolt- és vendéglősort itt a kis téren, ahol a másik Piave emlékmű található éppen a piaccal szemben a buszmegállónál, mert hangulatosak voltak kinézetre, és volt egy közös titkuk: nemcsak a térre, hanem a túloldalról a főútra is nyíltak. A belvárosi templomnál elágazó utak ezt a kis szigetet közrezárva adták meg a lehetőséget ezeknek a helyiségeknek, hogy mindkét oldalból bejárhatóak, azaz átjárhatóak legyenek.

Photo by Artur Dancs

Amico Libro – a könyvesbolt a Garibaldi téren

A piac bejáratánál két férfi táblázott, egy meg kibicelt az asztal mellett. Mindhárman söröztek. Olyasmi jóféle öregek voltak, akiknek immár nem sok sürgős dolga akad az élet hétköznapjaiban, semmint takarékon megélni a mindennapokat. Voltak évek, amikor irígykedve néztem, valahová, valamelyik fontos dolgom után sietve ezeket, ma meg már mind nagyobb szkepticizmussal gondolok erre vissza. Minél közelebb kerül az ember ahhoz a korhoz, amikor az élet nagy meglepetéseket már nem tartogat számára, annál kevésbé tekint izgalommal egy ilyen békés élet tét nélküli ígéretei  és kora reggeli táblázásai felé.

Friss gyümölcsöt vettem magamhoz, és elindultam a Piazza Di Amicis lépcsőin fel a Marabuttóra. A háborús emlékmű melletti padokon most nem ült senki, és az egész téren csak a cikádák zakatolása és a szökőkút csobogása jelentett hangokat, s egy-egy ritkán, a Via dei Colli irányába kapaszkodó autó. A delelőre járó nap ekkor már éreztette erejét, jó volt a Cape Pinetta árnyas fáinak hűvösében megpihenni, a kútnál az arcomat felfrissítettem, és a barackot is megmostam. A távolba, a városra és a tengerpart hosszan hajló vonalára néző külső padra ültem, és a gyümölccsel szomjamat oltva tekintetemmel ismét bejártam az egészet Nizzától Monte Carlón keresztül, Mentonon és Ventimiglián át Sant’Ampelio kápolnájáig. Ha a Ventimiglia fölé magasodó hegyre néztem, bár nem is láttam, tudtam, hogy valahol ott feszít San Giacomo kistemploma, meg hogy egy zöld spalettás ablak jázminillatú reggeli derűjében, most is minden bizonnyal ott napozik a fekete cica a párkányon.

A sétány végén a három városvéd: Butafoegu, Tiralogni és Cagastrasse – sosem tudtam igazából melyik melyik az ágyúk közül. Keveset időztem el mellettük, inkább a park trópusi növénycsodákkal buján benőtt ösvényein mentem tovább le, majd még fennebb, útközben egy sirály engedelmével ismét friss vizet locsolva a fejemre a kútból, és egy centessel fogadalmat téve a szökőkútnak is a visszatérésre. Egy óriás aloe karvastagságnyi levelén egy éles tárggyal bevésett és beleszáradt írást vettem észre: Hungary. Milyen sötét világok élhetnek egy olyan ember lelkében, aki eljut ide, és egyéb maradandót sem tud alkotni. Bordighera, aki ismerte a királynét, Garniert, Marianit,  Monet-t, és Acimannek köszönhetően ismerheti Eliot és Olivert is, minden bizonnyal eltekint az ilyesforma primitív gyarlóságok felett. Csak mi, időhöz és frusztrációinkhoz kötött emberek bosszankodunk ezen ideig-óráig. Netán még az is megfordul a lelkünkben, hogy valamiért magunknak is kell ezek miatt szégyenkeznünk.

Photo by Artur Dancs

Piazza Di Amicis

A rövid reggeli tengerparti elmélkedésnek indult sétám immár magasan delelőn túl járt, és lényegében strandnadrágban voltam még mindig, de úgy gondoltam, csak annyi időre felszaladok az óvárosi kis térre, hogy megmártózzam a déli hangulatában. Ilyenkor mindig ez van: sorra kerülnek elő bennem ezek a „holnap ilyenkor már” pillanatok, és noha tisztában vagyok vele, mennyire badarság, s azzal is, mennyire kártékony is lehet saját hangulatomra nézve, mégis megadom magam nekik. Hogy mennyi mindent nem élhetek már meg ugyanebben az órában ugyanitt, vagy ugyanott. Persze, hogy majd este is felfutok a piazzettára, sőt, azt is elterveztem, ott vacsorázom ma este. De délben felmenni ma teljesen más, mivel holnap már nem tehetem meg.  Engedek, hisz tudom, másik oldalról meg egyértelműen az élmény elmélyítését fogja bennem szolgálni, azt az italt, amit egyszer teljes bizonyossággal meg fogok szomjazni valahol, távol innen térben és időben. Nagyon távol.

Alkonyatkor a Monet-kilátón szerettem volna lenni. Mikor késő délutánba hajlott a nap, és uzsonna gyanánt egy szelet sárgabarackos pitét magamhoz vettem, elindultam a villasoron a lakásomtól felfelé a Via Romana irányába, az immár ismerős turistaösvény felé, ami a meredek rövidítés a Via dei Collira. Már nem fulladtam ki annyira a lépcsőkön, és nem is kellett semmi újat felfedeznem, csak élveznem a napnyugta aznap este is képrázatos szín-játékát. Az óváros képe a harangtoronnyal a közepén, az élő Monet-festmény jobbra a vállam fölött bontakozott ki, amint lépkedtem mind magasabbra. Ismertem korábbi fotózásaim emlékei nyomán már azt a lépcsőfokot is, ahonnan a legtökéletesebb a panoráma. Balra még nem akartam nézni, a monacoi kanyar  kitárulkozó látványát akkorra hagytam, mikor felértem az útra és elindultam a Monet’s Berm felé. Előttem a Torre dei Mostaccini, s az U alakú völgyön túl pedig már búcsúzott a nap. Békakuruttyolástól és cikádazizegéstől volt hangos a domboldal. Az esti madarak még cserfeltek, de sorra tünedeztek el, s adták át helyüket a tücsköknek és a többi hangos zenélőnek. Mintha sok éve elveszített baloldali hallásomat is visszanyertem volna egy pillanatra, olyan összhangban hallottam minen irányból a természet eme csodálatos zenegését. A tenger kéklő, de sötétedő látványa felidézte bennem a nem hallható hullámverés esti susogását, ezzel színezve ezt a szép esti szimfóniát. A völgy s a város fölött egy padon telepedtem le odébb, és tudtam, hogy én innen már soha nem mehetek végleg el. Ez a soha segített elveszíteni az időérzékemet, lassan alkonyodott, de már jócskán sötétedett, és mint a nyári esték szentjánosbogarai, feltünedeztek a csillagok az égen s a városon is.

Photo by Artur Dancs

Búcsú

Egy autó zavart fel időtlen ábrándozásomból, és egy idős pár sétált ki a szirtre, fényképezni próbáltak, de a kép csak nem akart olyan lenni, amilyennek az úriember eltervezte. Állvánnyal sikerülni fog, szólaltam meg, mikor köszönés gyanánt felém biccentettek, csalódottan az autó felé somfordálva, hogy a nagy esti panoráma csak egy nagy elmosódott izé lett a márkás fényképezőgép kijelzőjén.

– Nincs nekem olyan… – mondta rezignáltam a férfi.

– Meg fényképezni se nagyon tud – tette hozzá még rezignáltabban a nő.

– Kölcsön vehetik az enyémet – mondtam, s készségesen nyújtottam is, de hirtelen fagyos arccal meghőköltek.

– No, vegyék csak el, felszerelem maguknak a gépre…

Hirtelen keresztülfutott az agyamon, hogy én nem is tudom olaszul, hogyan kell mondani a kölcsönvételt. De akkor mit mondhattam nekik?!… Ekkor döbbentem rá, hogy az általam nem ismert szó helyett egy frissen tanult másik szót szúrtam be önkéntelenül a mondatba: noleggiare, azaz bérbe adás.

Mivel továbbra sem jutott eszmbe a kölcsön szó, csak kuncogtam magamban egyet, s kézjelekkel megnyugtattam őket, nem pénzért árulom az állványomat itt, a dombtetőn, és néhány fotós beállítást is megengedett így nekem a gépén a kicsit lazábbá vált öregúr. Egy mosoly az asszony száját is elhagyta végre:

– Legalább lesz egy jó fotónk is… – tette hozzá, mikor az urát a fotózkodás után betuszakolta az autóba.

Levigyenek? Intettem, hogy hálás vagyok, de nem, sétálni fogok. Tudok-e valami jó helyet vacsorázni? Mondom, igen, és lemutattam az esti fényében pompázó haranglábra: La Piazzetta!

– A dopo!

A tavalyról jólismert macskaköves sikátorban – vonító házörzők kapun túli koncertje közepette szivárogtam le a Città Alta felé a Moreno-kertek alatt a Mariani villa mellett elhaladva. Későre járt, de szerettem volna elnyújtani magamban az est eme pillanatát, ami a piazzettával pontot tesz majd ennek az egész csodálatos időszaknak a végére a riviérán. S hogy ez minél később következzen be, újabb s újabb titkokat akartam még felkutatni az óváros labirintusaiban, mígnem már minden út, amit bebarangoltam, csak a templom előtti kis térre vezetett vissza.

Photo by Artur Dancs

Szinte üres volt a tér, a vendéglőhöz érve már csak azt láthattam, ahogyan a lakatot teszik az ajtóra. A trattoria a térre nyíló ajtaján szűrődött ki még fény, a fiú éppen a felmosóvödröt hozta ki, és az árkád alatt eltűnt a kút irányába. Mikor visszatért, vizes kezével simított a csillogó, fekete haján, a szemközti étterem óriási agyag virágcserepei mögül pedig előkerült régi barátom, a fekete macska, amelyik sok éjszakán volt unott szemlélője és olykor résztvevője is fotózásaimnak. Valahová igyekezett, semmiképp nem szerettem volna feltartani, csak ciccentettem egyet búcsúzás gyanánt, majd elindultam ellenkező irányban lefelé. A diszklóklubban az utolsó zeneszámot éppen befejezték, felhőkben hömpölyögtek motorbicikliik, autóik és kerékpárjaik felé a fiatalok. Hirtelen csend borult a tájra. A Marabutto széléről hallani lehett a tenger morajlását, a sós levegő kiült apró cseppek alakjában a bőrömre a karomon, a nyakamon, a fejemen, a lábamon… Alant épp előbukkant az utolsó genovai személyvonat, pár perces zakatolásával felverve a csendet. Majd mikor elhagyta az állomást, és a kattogás gyorsan távolodott, a hatalmat ismét átvették a cikádák és a tengerzúgás.

Nyár cikádaszárnyon az olasz riviérán (6)


Fejedelmi nap szivárvánnyal díszítve

Esős reggelre ébredtem vasárnap. Az előző napok hosszas gyaloglásai és a hegymászások is megcsapolták energiakészleteimet, a borongós idő csak lustábbá tett. Mégsem akartam elvesztegetni egyetlen napot sem. Mert mi van, ha a hátralevő napok mind ilyenek lesznek? Nem áldozhatom fel ezt a rég várt nyaralást az időjárás szeszélyeinek. Elsősorban is az erkélyre mentem egy csésze eszpresszóval, és úgy ültem, hogy a házak közt rálássak a kéklő tengerre, másfelől meg a párába burkolt hegyoldalra. Eszembe jutott a Monet-kilátó a hegyen, a Mostaccini-villa, amelynek kertjében Monet festette a bordigherai látképet, és máris kigyulladt fejemben a megoldás fényes égője az aznapi programra. Monet! Érkezésem estéjén fedeztem fel a házfalnyi óriásplakátot a szomszédos kultúrcenter előtt a főutcán, amely hatalmas betűkkel hirdette: „Monet visszatér Bordigherába”. Soha nem álltam meg elfoglalt napjaim során elolvasni a részleteket, mintha sejtettem volna, eljön majd az esős nap, amikor éppen megfelelő program lesz ez. Gyorsan utánaolvastam, és legnagyobb boldogságomra kiderült, azon a hétvégén a Párizsból Bordigherába egy ideiglenes kiállításra „hazahozott” Monet-alkotás tiszteletére megnyitják a királynő palotájának kapuit hosszú évek után.

Photo by Artur Dancs

Villa Regina Margherita di Savoy

A Villa Margheritát jól ismertem már korábbi itt tartózkodásom óta. Büszkén állt az egykor volt Moreno-kertek helyén, a domboldalon, a Via Romana fölött. Megközelíthetetlen volt, az útra nyíló nagykapu láncokkal bezárva, a kastély magasabban, sűrű növényzettel övezve, lehúzott redőnyökkel, bezárt barna zsalugáterekkel és franciaablakokkal, mint egy alvó gyönyörűség.

Savoyai Margit királyné azt követően érkezett a riviérára, és konkrétan Bordigherába, hogy férje, I Umberto ellen Nápolyban merényletet követtek el 1878 novemberében. A királynő a doktorok javallatára érkezett felépülni a sokk után. A néhány évvel azelőtt elkészült Bischoffsheim rezidencia vendége volt Regina Margherita, és mivel szívéhez nőtt a város, a későbbi években is visszatért Bordigherába, az óváros és Cape Sant’Ampelio közötti domboldalon elhelyezkedő, lélegzet-elállító kilátást nyújtó szállodában – amely ma üresen áll a Marabutto fölött. A német származású bankár, Bischoffsheim hamarosan felszámolta tulajdonait a városban és Franciaországba költözött, a Charles Garnier építette villát pedig 1896-ban a Bowes-Lyon család vásárolta meg, a későbbi angol királynő, II. Erzsébet dédszülei. A lord nem óhajtotta a régi tulajdonos nevét használni, és a villát nővére, Mildred Marion Bowes-Lyon grófnő tiszteletére átkeresztelte Etelindára, utóbbi 1894-ben Firenzében sikerrel bemutatott, azonos című operájának állítva ezzel emléket.

Photo by Artur Dancs

A lépcsőfeljáró az ólomüveg ablakokkal

Az olasz királyné mind több időt töltött a riviérán, ezért a lord halálát követően, a Bowes-Lyon családtól megvásárolta az Etelindát és az ezzel járó hatalmas parkot – ami, mint mondottam, az egykor volt, egybefüggő Giardini Moreno része. Mivel a királynő udvartartásának a családi használatra épült villa szűkösnek bizonyult, ezért még abban az évben, 1914 tavaszán elkezdték egy kastély építését a villától fennebb, a domb oldalán, a kertben. Luigi Broggit választotta ki a királyi család főépítésznek, és a park kiépítését a német Ludwig Winterre bízták. Két év után készült el a kastély, amelynek alagsorában a háztartáshoz szükséges termek helyezkedtek el, mosoda, vasalószoba, az akkori korban ultramodernnek számító felvonó gépháza és egyéb, a kiszolgáló személyzet részére fenntartott helyiség. A földszinti részen a társasági életre berendezett termek és szalonok találhatóak. A királyi könyvtár is itt kapott helyet valamint az audiencia-szoba, ahol szükség esetén hivatalos tárgyalásokra is sort keríthettek. Kápolnát is építettek a királynő részére, ez is a földszinti nagyteremből nyílik. A királnyő lakosztálya és a királyi családnak fenntartott szobák is a lenyúgöző lépcsősor tetején, az első emeleten helyezkedtek el, míg a vendégszobák és az udvartartás legfelső rangú nemeseinek apartmanjai a fentebbi szinten, a második emeleten. Az impozáns főlépcső színes üvegablakain a királyi címer azóta is épségben őrzi a letűnt kor emlékeit. A kastély fő szintjéről, a királyi lakosztályokból nyíló terasz talán a legszebb látványt biztosította, amit Bordigherán felkutathat az ember. Tudtam, olvastam róla, fényképeken, híres festményeken is láthattam ezt a kilátást. De álmodhattam-e valaha is arról, hogy egy ilyen eső utáni friss levegőjű nyári délelőttön ott fogok majd egyszer állni, újra és újra elámulva mindattól, ami velem történik?… Broggi a tetőre is tervezett egy teraszt, amely egy kis hídon keresztül a felső Moreno-kertbe biztosít átjárást.

Photo by Artur Dancs

Egy nyikorgó ajtó a legszebb kilátáshoz

A királyné olyannyira szerette Bordigherát, hogy amikor csak tehette, leutazott a riviérára, és – jobbára május és december között – a bordigherai kastélyban tartózkodott. Utolsó napjait is itt tölötte, 1926 telén itt is húnyt el. A mai Margherita villából halála másnapján a Corso Italia elegáns pálmasora alatt vitték koporsóját a vasútállomáshoz utolsó útjára Rómába – ahol a Pantheonban helyezték örök nyugalomra.

Izgatottan lépdeltem a Via Romana felé, miután eldöntöttem, haladéktalanul meglátogatom a sok év után megnyitott kastélyt. Monet is érdekelt, hisz közvetve, Monet festményei hoztak el ebbe a mesevilágba, amit André Aciman regénye és esszéi tártak fel előttem fokozatosan. De a rendkívüli lehetőség még izgalmasabbá tette a látogatást az egykori királyi rezidenciába. Már abban a pillanatban, amikor kiléptem az ajtón, és elindultam felfelé az emelkedő kisutcán a Via Roma felé, éreztem, hogy a reggel az idővel együtt beborongósodott hangulatom olyan gyorsan napsugarassá vált, mint amikor a vihar után a nap szétszaggatja az esőfelhőket, és ragyogó tündökléssel lepi be az eső áztatta tájat, fehér ködfelhőket aggatva emitt-amott a szuszogó hegyoldal magasabb szirtjeire. Az utam mentén sorakozó villák ízléses egymásutánja csak még jobb hangulatot idézett elő bennem. Szedtem a lábam, le ne maradjak a kapunyitásról, ugyanakkor legszívesebben minden villa előtt hosszan elidőztem volna, hogy belessek a rózsáktól, liliomoktól, citrusoktól és gyümölcsösöktől illatozó kertekbe, megbámuljam a napernyős balkonokat, a tenger felé nyíló franciaablakokat, a fejedelmi lépcsőfeljárókat, és elképzeljem, micsoda életvitelt takarhatnak ezek a házak, vagy inkább paloták.

Photo by Artur Dancs

Percek alatt értem fel a Moreno-kertekhez, csak egy gyors pillantás vetettem a szálloda nyilvános park-szegletébe, amit korábban már alaposan bejártam, majd az Etelindához érve, meglepve láttam, nyitva felejtették a kaput, besurrantam hát, a kertbe, hogy megérinthessem legalább, hogy kitaláljam, hol állhatott Monet festőállványa, amikor ezt megfestette minden oldalból azokon a híres festményeken, amelyekért Párizsba vagy Floridába utaztam. Pillanatokba tellett, hogy valaki észrevegyen, egy olasz asszony szaladt elém sovány karjával integetve, hogy nem szabad itt lennem, az ő hibája, hogy nyitva hagyta a kaput, de értsem meg, a villa zárva van. Szomorúan bólogattam. Jól tudtam, hogy az Etelinda zárva tart, környékét felverte a gaz. Csak reméltem, mondom, hogy legalább a kertben széjjelnézhetek, ha már arra semmi esély sincs, hogy valahogy bejussak az épületbe. A nő nem értette, amit mondok, csak nagyjából, és valamit egy papírra leírt. Azt meg én nem értettem, főleg, hogy mondott is valamit delután 4 óráról.

– Sii qui alle sedeci!

Minden olasz tudásomat és valamennyi kézügyességemet is felhasználva aztán én már sikeresen megérttettem magam vele, majd ő következett, és mégegyszer leírta: 16.00, qui. Azaz délután négykor, itt. Akármit is jelentsen ez, boldogan megöleltem, és szaladtam is a szomszédos Margherita kastély kapunyitására, hogy a megbeszélt randevú idejére mindenképp „qui” legyek. A nő rezzenéstelen arccal bámult utánam, majd legyintett, és sietve beláncolta mögöttem az Etelinda kapuját.

Photo by Artur Dancs

Via Romana jobbra az Etelindával

A királyné nyaralóját elérve, boldogan fogadtam, hogy a házigazdák az idősebb látogatókkal vannak elfoglalva, és azok szállításával golfkocsikon a magasabban fekvő kastély bejáratáig. Így ugyanis kedvemre térhettem le a főútról, és felszöktem a kertbe. Buja növényzet vett körül, pálmafák, citrusok, virágok és kaktuszok. Apró ösvények kanyarogtak minden irányba. Örömmel vegyült izgalom feszült bennem, mikor a lombok közt megpillantottam a kastélyt. Hogy ne maradjak le a Monet-kiállításról sem, felsiettem a főlépcsőkön a bejárathoz. A kastély csak néhány terme volt megnyitva. Amint arról olvastam is, az eredeti bútorok közül nem sok maradt fenn, és a sok átalakítás miatt az évtizedek során, a királynő fürdőszobája és szűk privát lakosztálya maradt csak meg többé-kevésbé hitelesen. Természetesen a főlépcső  is és a lépcsőre fényt biztosító hatalmas ólomüveg ablakok a király és a királyné címereivel.

Örömmel tapasztaltam, hogy nem csak Monet Párizsból erre a rövid időre ideutaztatott festményei voltak kiállítva, hanem a villa állandó képgyűjteménye is. Utóbbi lényegében a milánói mágnás, Angelo Terruzzi magángyűjteménye, különbőző híres festők Bordighera-festményeit tartalmazza.

Photo by Artur Dancs

Giuseppe Ferdinando Piana: Bordigherai látkép a Caporól

A város ugyanis egy évtizede vásárolta meg a villát, és a Terruzzi alapítvány hathatós támogatásával restaurálták több éven át, hogy kultúrális célokat szolgálhasson, s mint olyan, hasonló ritka alkalmakkor megnyittassék a látogatók előtt. A Savoy család ugyanis, a királyné halálát követően a villát a háborúban elesettek és eltűntek családjainak szövetsége részére ajánlotta fel jótékonysági célzattal.

Érdeklődéssel néztem végig a kiállítást, a tárlatokat, de igazából a legfontosabb számomra az a pillanat volt, amikor az első emeleten a központi nagy terasz kijáratához értem. Az ajtó résnyire volt csak nyitva, és két oldalról nehéz bársonyfüggöny óvta a festményeket a napfénytől. A függöny mögül izgalommal lestem ki a zavartalan kilátásra a tengerre és Bordigherára. Nyikorogva nyitottam szét az ajtót, s amíg a látogatók a képekbe merülve követték a tárlatvezetést, kiszöktem az erkélyre. A lélegzetelállító panoráma ott volt előttem, megölelhettem, magamba szívhattam – beszélhettem hozzá. Tudtam, mennyi történelmi személy, művész és uralkodó fordult itt meg ezen a teraszon, és most abban a kiváltságban volt részem, hogy ugyanonnan nézhettem át a Francia Alpokra, a Földközi-tengerre és az óvárosra, Bordighera Altàra a jó öreg haranglábbal, oly összetéveszthetetlenül. És szinte karnyútásnyira a kastély kertjében ott állt az Etelinda egy izgalmas kaland ígéretével.

Photo by Artur Dancs

Boldogságpillanat

Hosszan időztem el a teraszon, és mivel nem húztam be magam mögött a nyikorgó ajtót, mind többen merészkedtek ki. Már nem esett, a nap is elő-előbukkant, a tenger pedig visszanyerte azúr színét. Nehezemre esett otthagyni azt a látványt, de kíváncsi voltam a földszinti, társalgóból nyíló boltíves teraszra is. Francia turisták pihentek az asztalok köré ülve, s miközben az eső ismét szemerkélni kezdett, lementem egy újabb kis lopott csavargásra a kastély kertjében. Közeledett a négy óra, és mind az járt a fejemben, milyen meglepetésre számíthatok attól az asszonytól, aki olyan vehemensen kergetett ki a villa kertjéből. Pár perccel négy óra előtt érkeztem vissza az Etelinda kapuja elé. Pár lépésre lehettem, mikor a nő lépett ki a kapun egy nagy kutyát sétáltatva, és mikor szeme sarkából észrevett, sietve visszaszaladt, és bezárta a kaput, majd úgy intézve, mintha nem látott volna, az ellenkező irányba elsietett az ebbel. Csalódottam néztem utána, valami rosszízű felültetést sejtettem a dologban. De nem akartam elhamarkodott véleményt alkotni az ügyben, úgy gondoltam, legtanácsosabb, ha kivárom a megbeszélt időpontot.

Photo by Artur Dancs

A Moreno-kertek részlete a kastély parkjában

És jól tettem. Pontban négykor a nő visszajött – immár kutya nélkül – és miközben kitárta a kaput, intett, kövessem. A bejárathoz vezetett, és intett, ott várjak. Perze, hogy nem vártam. Azonnal leugrottam a túloldalra, ahol azt a helyet sejtettem, ahonnan Monet a Villák Bordigherában képét festette. Egy elegáns idős pár is érkezett a kapu irányából – a nő megint elmulasztotta bezárni, gondoltam… Ekkor egy férfi lépett ki odabentről, és olaszul köszöntött engem és az idős párt is, majd angolul szólt hozzám:

– Egy rendkívüli villalátogatást szervezett az alapítványunk néhány tagunknak, akik éppen ma érkeztek Bordigherába a Monet-rendezvényre, és Anna szólt a maga érdekében is – intett a nő irányába, aki a hallban az asztal mellett tett-vett – nagy szerencséje van, mert ma így ön is megtekintheti az Etelindát.

Szerettem volna megköszönni az asszonynak ezt a szerencsés kiváltságot, de amaz a dolgaival volt elfoglalva, és nem kereste a találkozást a tekintetemmel. A férfi a szalonba vezetett, ahol leültetett, és kérte, ott várjak, amíg a többiek megérkeznek. Értek-e olaszul, kérdezte, mert az idegenvezetés majd csak olaszul lesz, nagyon szűk az idő, és nem lenne idő többnyelvűre. Intettem, hogy reményeim szerint, igen, és lényegében én már így is maradéktalanul boldog voltam, hisz éreztem, csodálatos dolgok történnek velem.

Photo by Artur Dancs

Bischoffsheim monogramja és Garnier mór díszítőcsempéi az Etelindán

Már a bejárat előtt egy mozaikból kirakott évszám jelezte a királynő első látogatásának esztendejét, 1878. Nem kerülhette el figyelmemet az egykor volt, első tulajdonos Raphaël Bischoffsheim nevének monogramja sem a bejárat feletti árkádokon, és a Garnier mester mór díszítései a villa homlokzatán, a színes csempékből kirakott mozaikok. A német bankár Párizsban ismerte meg Garniert, aki épp befejezte a Párizsi Opera építését, és kérte fel házának építésére Bordigherán. Garnier impozáns palotát tervezett, amelyhez nagyon sok részletet saját villájának terveiből is felhasznált. Bischoffsheim kapcsolata azonban megromlott a városvezetéssel a Via Romana – akkor még földút – elegáns kövesúttá való kiépítése és egyéb fejlesztések ürügyén, amire a város nem volt nyitott és nem is lelkesedtek a bankár futurisztikusnak számító ötleteiért.  A villa építésébe sem óhajtott ezért már nagyon sok pénzt és energiát belefektetni, és utasította Garniert, faragjon le a grandiózus tervekből. Ami mindenképpen megmaradt, maga a torony, ami oly hasonlóvá teszi ezt a villát Garnier villájához, és persze a belső elegancia, ami Charles Garnier munkáit jellemzi, a legapróbb részletek, az összetéveszthetetlen díszítések.

Belépve a hallba, újabb elegáns körmozaik fogadja a látogatót, és impozáns festmények mindkét oldalról a magas falakon, szemközt pedig a főlépcső. Az egykor volt társalgó és billiárd szoba volt most berendezve a látogatóknak székekkel és egy jelképesen, múlt századi fejedelmi vacsorára emlékeztető dekoráció gyanánt, egy megterített hatszemélyes asztal. Odakinn közben a szemetelő eső is elállt, és kibújt a nap. A szalon ablakai a kertre nyíltak, és friss levegő áradt be az állott levegőjű terembe, Az ablak alatt elvonuló fejekből láttuk, érkeznek a meghívott vendégek, az idegenvezetőnk pedig – akinek nevét szégyenszemre nem jegyeztem meg – előadta a villa történetét. Nem csak Margit királyné, és nem csak a későbbi angol királynő, Erzsébet dédszülei, a Bowes-Lyon grófék laktak a villában hosszabb-rövidebb ideig, de vendége volt Pasteur is, illetve az olasz királyné édesanyja, Genova hercegnője, Szárdi Erzsébet.

Photo by Artur Dancs

Az Etelinda hallja és a főlépcső

Megelégedéssel tapasztaltam, hogy minden nagyobb erőfeszítés nélkül is értettem az idegenvezetés érdekes, történelmi adalékait, és miután magam is sokat olvastam előzőleg a város történetéről és az épületről is, azon kaptam magam, hogy – az idegenvezető legnagyobb elsimerésére, mind gyakrabban tudtam hozzászólni az elhangzottakhoz. Felvezettek az emeleti részre is, majd amikor a teraszon  mindenki elkészítette a fotóit, az idegenvezető odajött, és megköszönte közreműködésemet az előadása alatt, majd intett, hogy amíg a vendégeket leviszi egy kis eszmecserére, megengedi, hogy magamban birtokoljam a teraszt, a tornyot, hogy fotózhassak kedvemre. Megköszöntem, és elmondtam utazásaimat Monet festményeinek nyomában, és azt is, milyen sokat számít nekem ez a mai délutáni váratlan látogatás az Etelindában. Elismerően hallgatta meg a történeteket, és odahívott a terasz szélére a korláthoz, és egy távoli házra mutatott az óváros aljában.

– Ha már ennyire szakembere Monet-nak, mindenképp el kell magának mondanom, az az a ház ott, az Angol-negyedben, ahol Monet lakott 1884-ben, itt tartózkodása idején. Ha szerencséje van, egyszer oda is bejuthat majd, hogy a mester szobáját megtekintse. Az irgalmas nővérek nem tartják ugyan nyitva a kapukat, de alkalmasint meg lehet próbálni bebocsátásért folyamodni.

Photo by Artur Dancs

Az Etelinda teraszán

Hálás voltam vendéglátóm kedvességéért és segítőkészségéért. Az pedig minden addigi örömömet felülmúlta, hogy ott lehettem a magam kedvére egyedül az Etelinda villa teraszán, felmászhattam akár a toronyba is… Talán a nagy ujjongásban nem is gondoltam át rendesen ezt, és a torony szűk, rozsdás csigalépcsőjén, amin a lábam is alig fért el rendesen, lihegve siettem fel a torony legmagasabb fokába. Persze, amellett, hogy lélegzetelállító volt a kilátás is, nem csak emiatt állt meg a lélegzetem elsősorban, hanem, mert rájöttem, hogy a tériszonyom az örömtől még nem múlt el. Ott álltam hát, az Etelinda kastély tornyának csücskében a fényképezőgéppel egyik kezemben, a telefonnal – mert azzal is fotóztam – a másikban, rajtam lógott egy teleobjektív és még a hátizsákom is. És moccanni sem mertem többet, olyan rosszullét jött rám a magasságtól. Ilyenkor a legnagyobb hiba, amit az ember elkövethet, hogy lenéz, amit én, természetesen, meg is tettem. Alattam a csigalépcső hézagjai közt az egész torony magassága, és alant a bejáratnál látott évszám-mozaik, valahol lenn, mélyen. Végül azt gondoltam, ez egy egyedi, talán megismételhetetlen pillanat, nem szabad feláldoznom személyes félelmeimre, és ki kell használnom a fotók és az élmények későbbi, nyugodt körülmények közt való megélésének érdekében. Kerestem egy biztonságosabbnak vélt pozíciót, nekifeszítettem a hátam a korlátnak, és ügyesen körbefotóztam mindent, majd szabadszemmel is alaposan átfürkésztem a környéket, hogy mindörökre megmaradjon bennem az a pillanat. Aztán, hogy ne essek az iménti hibába, szememet a tengeren, később az óváros haranglábján tartva mereven, lépcsőnként elkezdtem háttal lefelé araszolni a csigalépcsőkön – mindenféléket duruzsolva magamnak bíztatás gyanánt. Csak Anna hangja rezzentett össze egy pillanatra, de akkor már az utolsó lépcsőfokok egyikén voltam, és sietve leléptem a teraszra. Az asszony intett, kövessem, mert lemaradok a vetítésről. Érdeklődéssel követtem, de többet nem tudtam meg tőle erről az újabb meglepetésről. A villa kis kápolnájába kísért, a többi vendég már ott volt, rám vártak. Az idegenvezető angolul szólt hozzám, és meghívott az archív film vetítésére, amelyet 1926-ban a filmhiradónak forgattak itt, Bordigherán, amint szeretett királynőjük holttestét a kastélyból a Corsón keresztül a királyi vasúthoz szállították.

Photo by Artur Dancs

Csigalépcső

A film után néhány szót váltottunk még a villáról, a városról és Monet-ról is. Majd megköszöntem a számomra felbecsülhetetlen értékű délutánt, és elmenőben megérintettem a villa falait, és végigsimítottam a szépen díszített terasz kőkorlátját is.

Napsütésben fürdött az üres, vasárnapi utca, a Via Romana. Ebben az eső utáni csillámlásban az amúgy is mesés villák még szebben pompáztak két oldalt. Amikor a jólismert kúthoz értem, amit narancsliget árnyéka vesz körül, s ahol a járókelők, kerékpárosok mindig megállnak egyet hűsölni és friss vizet inni a csorgóból, nem bírtam ki, hogy ne nyúljak fel a gyümölcsöktől meghajlott narancsfák egyikére egy aranysárga gyümölcsért. Emlékszem, vagy húsz éve is van, hogy Floridában egy frissen szedett grapefruitot ettem, és rácsodálkoztam, milyen különösen jó íze van, teljesen más, mint amit boltban szokás megvásárolni. A narancs túlérettnek tűnt, könnyedén kezemben maradt, s a haja is szinte magától hámlott le. Ott volt a frissen szedett zamatos gyümölcs a kezemben, és alig vártam, hogy megkóstolhassam. Amilyen nagy reményekkel haraptam bele az első cikkelybe, olyan nagy csalódás volt, ugyanis nem csak savanyú, de borzasztó keserű is volt. Narancs íze pedig legkevésbé. Azóta persze, megtudtam, hogy a vadon nőtt, be nem oltott és nem kezelt citrusok a legtöbb esetben ehetetlenek. Élménynek azonban mindenképpen megtette.

Photo by Artur Dancs

Narancsliget-pihenő

Olyan szépen sütött a nap, nem volt nagyon meleg sem, csak épp kellemesen nyárias idő kis szellővel, úgy gondoltam, itt a remek pillanat felkaptatni a hegyre, a kilátóra. Tudtam, hogy az Etelinda melletti kis szűk utca egy turistaösvényre visz, amin gyalogosan egy rövidítéssel hamar fel lehet jutni. Azelőtt sosem mentem fel itt, ezen a napon azonban vállalkozó kedvemben voltam. Hamar rábukkantam a meredek lépcsősorra, ami a hegyre vezetett, és lihegve ugyan, de perceken belül ott álltam a magas kilátó panorámájába feledkezve. Az eső felhői éppen elhagyni készültek a környéket, és a tenger felé húzódtak, és a lemenő nap tenger feletti csillagtáncában hirtelen megjelent, mint egy ecsetvonás a tarkálló Monet-i tájban, egy szivárvány darab. Csak épp akkora volt, mint egy levágott sokszínű szalag kis darabja a levegőben. Magasabbra másztam, és kiértem a Via Collira, addigra a szivárvány keresztülért az égbolton, az este különleges festményt varázsolt az alkonyuló égre. Az Alpok irányában, mintha a vízfestékes doboz borult volna a tájra, a nap Monte Carlo és a távolabbi Nizza fölött készült a hegyek mögé elbújni, előttem a tenger acélszürkébe váltva aranycsillámokkal átfestve foltokban a lemenő nap fényében. Kisebb hasadások a felhőkön utat engedtek valami távoli hihetetlen kéknek is, még festőibbé téve az amúgy is gazdag szín-játékot az égen. Majd, mielőtt a nap teljesen lebukott volna, a fényes, teljes ívű szivárvány mellé egy halványabb második is odafestette magát.

– Te tudtad, hogy a szivárvány az egyik legelső szerződés jele a Jóisten és ember között? – írta Höki, akivel egy fotót megosztottam a hegyről az égi játékot bámulva.

Photo by Artur Dancs

Szövetség

Nem tudtam. De ebben a káprázatban ez pontosan odaillő magyarázat volt. Feljebb sétáltam az alkonyatban, mígnem a Monet-kilátóhoz nem értem. Tulajdonképpen Aciman kitalációja ez a név. Valós ugyan, hisz Monet valóban innen festette a „Bordigherai kilátás”-t, de Monet-szirt gyanánt, vagy Monet-kilátó gyanánt (Monet’s Berm) legelőször André Aciman regényében, a „Szólíts a neveden” lapjain tűnik fel, mint a békés, titkos hely, ahová Elio feljárt olvasni, s ahová egy nyári délelőttön Olivert is felhozta, hogy ezt a kis titkot vele is megossza. Ma már az internetes keresőmotorokban is szerepel a Monet’s Berm kifejezés, és már csak idő kérdése, hogy a város is felvállalja és kikerüljön a térképekre is. Hisz olyanok is, akik sosem jártak itt, de olvasták a könyvet a világ bármelyik táján, pontosan tudják, hogy valahol Észak-Olaszország eme szegletében,a  riviérán itt van ez a szirt, ez a kis növényekkel sűrűn benőtt kilátó.

Photo by Artur Dancs

Eszembe jutott az a nyár, amikor itt magam is elidőztem és lesétáltam a völgybe a Torre dei Mostaccini villa aljában. Az ösvényt sűrűn benőtte a gaz, és az elvadult bokrok is annyira megnőttek, hogy nem vállalkoznék már megkockáztatni egy kalandtúrát itt. Inkább megálltam a kanyarban az út egyik legmagasabb pontján, ahol, mintha egy üstben lenne, a két hegy ölelésében ott a tenger kékje és egy tortaszeletnyi a városból, a Lungomare melletti templom tornya. A tücskök javában muzsikáltak, kecskebékák csúfolódtak egymással az esőzésektől keletkezett ad-hoc pocsolyákban, és az esti madarak is rázendítettek. Hajnalban és alkonyatkor a legszebb a madarak éneke, még a perlekedésük is vidámabb ilyenkor. És miközben gyorsan sötétedett a magas hegyi úton, előbb halkan, majd mind erősebb zörgéssel, megszólaltak a cikádák. Egy fénypont volt még az égi szín-játék nyomán, a hegyek hajlatában: Monte Carlo. Már tudtam is legközelebbi kirándulásom uticélját.

Nyár cikádaszárnyon az olasz riviérán (3)


 

Az út a hegyen túlra

Mielőtt Olaszországba utaztam, forgalmas időszakok jártak rám, ami, mint olyan nem bántott, inkább aggodalmat keltettek bennem mindenféle – a korral járó – fájdalmak a lábamban, derekamban és egyéb nyavalyák. Mert bár azokban a pillanatokban, amikor menetközben a mindennapokban vágyakozva felidéztem magamban tervezett napjaimat a riviérán, a tengerparton képzeltem magam, amint fekszem a köves parton, a tengercsapkodás csendjében olvasgatok, vagy azt, hogy este a piazzettán vagy a barettóban behűtött pinot grigiót illogatok jegyzeteket készítve későbbi írásaimhoz, vagy csak kifelé bámulva a gondolataimból merengek, igazából mindig is tudtam, hogy ami itt leginkább vár rám, az véget nem érő barangolások.  Hogy a ventimigliai csavargás majdnem húsz kilométeres napja után is frissen, tiszta inget öltve másztam fel késő este a bordigherai óvárosba megérinteni néhány boldogságpontot a korábbiakból, – és újabbakat is létrehozva – nyilvánvalóvá tette, hogy a lábam, s általában a szervezetem is teljesen átállt. Olyan állapot ez, amikor az emberben tudatosul mélyen valahol, hogy most és nem máskor van itt a lehetőség a boldogságpontok kiépítésére, és ezek a boldogságpontok adott pillanatban majd meghálálnak minden értük hozott áldozatot, akár hatványozottan is. Mert ezek a boldogságpontok határozzák meg további életünket, boldogságunkat, s ezáltal egészségünket is. Beleértve a fránya izületi fájdalmakat is, amit a tengervíznél, a napsütésnél és a boldogságnál jobban semmi kenőcs vagy varázsszer nem gyógyít hatékonyabban tapasztalataim szerint.

Photo by Artur Dancs

Piazzetta

Az olasz riviéra legdélebbi csücskét, valamint a Riviera dei Fiori és a Sanremo-öböl elválasztópontját jelző Cape Sant’Ampelio sziklás tengerpartja mellett lépkedtem le a kőbe vágott lépcsőkön, amelyeken a sziklákon napozó strandolók is lejárnak a városvédő szent kis kápolnája alatti részre, hogy a zajos strandoktól távol élvezhessék a hullámverést és ezt a kis elszigetelt paradicsomot. Éjszaka a Città Alta felől hazafelé ereszkedve tekintettem ki SanRemo felé az öbölre, és a kikötő fényeitől, a hosszan a vízbe nyúló móló látványától, a rendben és ritmusra ringatózó jachtoktól kedvet kaptam egy kikötőbéli sétára is. És arra is, hogy a kikötőből feljövet, majd Bordighera ezen túlfelét is bejárjam újabb mesék, tengerparti teraszos házak és egyéb titkok felkutatása érdekében. Megnézni közelről is a Grand Hotelt, amiről csak teleobjektíves fotóim voltak, s amiről csak olvastam addig. És mint mindig, a leginkább az izgatott, ami az egész mögött van, az, amit nem ismertem még, az, ami a dombon vagy a kanyaron túl nem volt a városból látható. Szeretem, amikor sikerül magam ilyen felfokozott izgalommal útra tenni. Ilyenkor érzem, hogy csodálatos dolgok történnek majd meg velem, mert ilyenkor megfelő mértékben kíváncsi is vagyok arra, amit találhatok, s ugyanakkor a végtelenségig is nyitott bármilyen kalandra.

Photo by Artur Dancs

Regina Margherita di Savoy

Ennek az ígértével lépegettem a móló felé a magasan fekvő utcáról másnap kora délelőtt. Sant’Ampeliot és Savoyai Margitnak, az olaszok kedvelt királynéjának, Regina Margheritának a Marabutto alatti kertben felállított fehér szobrát is magam mögött hagyva. A tengerre kitekintve egy a sziklákra, a víz fölé épített teraszvendéglőt pillantottam meg. Egy pár reggelizett néha fejüket összedugva, vidáman felemlegetve az elmúlt éjszaka élményeit, gondolom – míg egy másik asztalnál egy magamféle ember kávézott a tájba feledkezve. Az emberek többsége nem érti meg ezeket. Azokat, akik magukban utazgatnak, akik magukban kávéznak egy irígylésreméltóan pazar kilátás mellett, akiket nem vesz körül zajos társaság, akik nem bújnak össze senkivel a reggeli fölött, sem a vacsoránál késő este fenn a piazzettán, amikor már alábbhagyott kicsit a nappal melege. És azt is hiszik, hogy ezek az emberek magányosak vagy talán épp boldogtalanok is. Ez éppen olyan melléfogás, mint bármi, amit nem vagyunk képesek teljesen megérteni, ezért a magunk szemszögéből ítélünk meg, kifejezetten csak saját felfogásunk felületes tükrében. Miközben annyi magányt, annyi tragédiát látok egy-egy zajos társaságban, sőt, egy-egy párkapcsolatban is, amit kényelemből sokan képesek életük végéig keresztként cipelni, másrészről ott vannak ezek a boldog egyedülállók. Persze, hamis lenne, ha nem tenném hozzá, mindkét oldalnak megvan a másik véglete is, a boldog párok, összeforrott társaságok és a magányos magányosok is. A magamféle magányos utazóknak ott van társnak mindenki és minden, akit és amit útjába talál. Nincsenek kötöttségei is – bármikor letérhet egy útról, visszafordulhat, vagy felkutathat egy olyat, amelynek a kockázatát más nem vállalná. És ha éppen az a más az ő társa, akkor ez már összetettebbé teszi a döntést, lecsonkít valamit, amiről még azt sem tudtuk, mi lett volna, ha nem vágják rövidre egy kompromisszummal.

Photo by Artur Dancs

Terasz a sziklákon

Amikor egyik életemből a másikba csöppentem, amikor otthoni életemmel magam mögött hagytam az otthon és társaságom kényelmét, hirtelen csend vett körül. Egy új világban voltam, idegenek közt, idegen helyeken, idegen nyelv környezetében, mondhatni teljesen egyedül. Hirtelen nem voltak ott a barátaim, nem voltak ott szeretteim, nem volt ott senki, csak egy nagy űr, és egy hozzávetőlegesen tiszta lap. Én akkor kezdtem el beszélgetni. Akkor ízleltem meg annak a nagyszerű élményét, hogy újabb és újabb beszélgetésekbe elegyedek teljesen ismeretlen helyeken, teljesen ismeretlen emberekkel. Ha nem szabadulok ki szeretteim és barátaim védőburkából, akkor én sohasem ismerem meg a világot. Túl kényelmes vagyok ahhoz, hogy ezt megtettem volna. Annyi volt a világ, kerek volt, tökéletességgel felér az ember lelkében, ha csak olyanok veszik körbe, akik ismerik, megértik és szeretik kikötések nélkül. Én nem vagyok, soha nem is voltam hangos egy társaságban. Hallgatni szeretek. Ha barátaim közt vagyok, azért, mert szeretem hallgatni őket. Ha olyanok közt, akiket nem szeretek – ezt igyekszem elkerülni, de néha kivitelezhetetlen megtenni – akkor meg azért, mert nem érdekel sem az, amit ők mondanak, és az sem, amit én mondanék, ha megszólalnék. Minél kevesebben vannak mellettem, annál könnyebben ered meg a beszélgetés fonala. És egész életem a bizonyíték rá, amennyiben bizonygatni kellene, hogy nem feltétlenül azért, mert zavarban lennék. Ma pedig már egyik legnagyobb kedvtelésemet lelem abban, ha idegen emberekkel megállhatok beszélgetni. Ott vannak például a pincérek. Mindenhol ott vannak. És egy pincér a legkevésbé sem időzik el párok vagy társaságok mellett egy-egy semleges anekdotán vagy szófordulaton túl, de egy pincérrel mindig nagyokat lehet beszélgetni, ha az ember egyedül ül be egy vendéglőbe. Nem utolsó sorban, helyi szinten az utca embere és a pincér, az eladó a kisboltban az, aki a leghitelesebb történetekkel vagy tanácsokkal láthat el adott helyről.

Photo by Artur Dancs

Bordighera a mólóról

Nemrég Athénban jártamban ismertem meg Thanost. Amikor megismertem, nem tudtam, hogy pincér, csak azt, hogy folyton belemászkál az általam kitalált fotóba. Még dohogtam is fennhangon emiatt. Ő pedig hallotta, de nem értette, mert mosolyogva odajött, és miközben fényképekről, származásomról és a forróságról váltottunk gondolatokat, mintha csak a gondolataimban olvasott volna, elmagyarázta, hol vannak a legjobb helyek Athén óvárosában fehér falú házak közt sikátorokat fotózni az Akropolisszal a háttérben. Ha Thanos nincs, nem találom meg azokat a titkos kis utcákat. Aznap biztos, nem. Aztán később, amikor a fotózásból visszatérve éppen azon a teraszon ültem le ebédelni és ejtőzni, miközben Thanos történetét hallgattam az Amerikába szerencsét próbálni kiutazott öccséről és egyéb érdekes sztorikat, az is megfordult a fejemben, hogy Thanos érthette is akár, amikor szidtam a fotóbombázás miatt, de tudta, hogyan szóljon hozzám ahhoz, hogy később ő is jól járjon, és én is jókedvű legyek. Soha olyan pontos helyi információt nem tartalmazhat egy útikönyv, mint amit egy helyitől elsőkézből ajándékba kaphat az ember, ha sikerül megszólaltatnia.

Néha egy metrón kialakult beszélgetés vagy éjszaka a repülőn egy pohár vízért kicsoszogó utassal elkezdett társalgás felfoghatatlan távolságokba vihet. Ha valakivel vagyok, ha társaságban vagyok, nem érzem sem szükségét, sem a varázsát ennek. Magamban kell lennem ahhoz, hogy ezek az instant, legtöbbször tiszavirág-életű kapcsolatok létrjöjjenek. És nem baj, ha tiszavirág-életűek, mert a lényeg abban van, ami utánuk marad. Sokáig azt hittem, ez az egykor volt riporter kíváncsisága bennem, de örömmel jöttem rá idővel, hogy a riporter már rég nem létezik, és ez csak a legegyszerűbb és legtisztább emberi kíváncsiság az új és az izgalmas ismeretlen irányában.

Photo by Artur Dancs

A kikötő háttérben a Grand Hotellel és Ospedallettivel

Magamban járni az utcákat, a városokat vagy a világot számomra nemhogy nem járt hiányérzettel soha, de leginkább így szeretem. Barátaim talán az egyetlen közeg, ahol erről teljesen nyíltan beszélgethetünk. Sokszor nevetve mondják, hogy az ilyen emberek, mint én maguknak valók. Tudom, nem bántó szándékkal, még csak nem is szemrehányóan teszik ezt. Sőt, teljesen elfogadják, még ha nem teljesen értik is ezt a féle életvitelt. A legkiábrándítóbb az, amikor ilyen szempontból teljesen idegen emberek segítség szándékával kijelölt barátokat vagy épp párt akarnak erőszakkal a magamfajták mellé intézni. Persze, primitívségükben ők nem is sejthetik, hogy amikor az az ember ott ül egyedül annál az asztalnál a kék tenger reggeli csillogása fölött kávézva, lelkében minden barátja vele lehet épp, és élete valamennyi szeretője is. Nem hiszek a távolságban. Hogyan is tehetném? Egész életem dőlne kupacba kártyavárként, ha elkezdeném hinni a fizikai távolságot. És ebben az átkarolható végtelenben én a rajongásig szeretem a barátaimat és szeretteimet, mint ahogy ők is engem – feltételektől mentesen. És soha nem cserélném le őket másokra, mint ahogy egyiket sem mindenkori szeretőim közül.

Ezekbe a gondolatokba feledkezve időztem el a korlát mellett a teraszra lenézve. Irígyeltem őket. Ott van az ellentmondás ebben, nyilvánvalóan. Hisz akkor ülhetnék le a sok üres asztal akármelyikéhez, amikor akarom. Ugyanakkor minden percet sajnálnék, amit ezen az esőmentes reggelen másra fordítanék, mint a felfedezések, amelyekre korábban felaljzottam magam.

Photo by Artur Dancs

Bordighera óvárosa

Minél bennebb haladtam a széles félkörívben az öbölbe nyúló magas móló falának tetején, annál változatosabb és tágasabb kilátás nyílt Bordigherára. A kedves hely, amit sokszáz fotón örökítettem meg első felindulásomban első látogatásom során, most újabb és újabb oldalról mutatta meg magát. És mindenik oldal elbűvölően szép volt. Az óváros tetején a hagymakupolás harangláb színes cserepekkel kirakott  tornya, a város összetéveszthetetlen jelképe a mindenek feletti, a mindenható uralkodója Bordighera látképének. Alatta a dzsungelszerű egzotikus növény gyűjtemény, az egykor volt Moreno-kertek szélső határa a világ minden tájáról származó, évszázados korú növény-különlegességeivel, s a kettő közt az óváros színes házainak sora, zsalugáteres ablakaikkal, csíkos napellenzőivel. Odébb, mintha épp a mindenség közepén lenne, kiugróan és rikítóan fehér színben tündökölve, maga az elegancia, amit a mester is jókedvében alkotott. Garnier palotája a magas domboldalból a tengerre, a kikötőre és az egész tájra lenézve olyan, mint valami fess admirális. Ez az a palota, amiről tévesen azt hittem, Monet bordigherai képeiről ismerem. Mindaddig, míg Garnier másik – kissé elhanyagolt csodáját – a Via Rómán fel nem fedeztem, a Bischoffsheim-villát, mai nevén, Etelindát.

Photo by Artur Dancs

Villa Garnier a bordigherai hegyoldalon

Bár látnivaló volt, hogy nincs, mindvégig azt reméltem, a móló végére érve a hosszas gyaloglás után majd ott lesz, ahogy szokott egy világítótorony. Szeretem a világítótornyokat, ezért is reméltem. Meg mert pont megfelelő hely lett volna egy torony számára a víz felőli kikötői bejárat kapujában egy meg-megvillanó torony. Helyette egy Mária-szobor volt gyermekével és a felirattal: „ Tengerünk csillaga, Mária, kihez bizakodással fordulunk a veszélyes tenger hullámai és szelei közepette”. Mária pontosan a Garnier-házzal áll szemközt. És ugyanolyan fehér színben tündökölt mindkettő a délelőtti napsütésben. A szobor mellett egy szűk lépcsőn a hullámtörőkig is lemerészkedtem, egyrészt magamat próbára téve, másrészt újabb perspektívák kiaknázása érdekében is. A kamerán keresztül karnyújtásnyira tűnt a Grand Hotel a Bordighera határát jelző hegy alsó szirtjén, éppen tisztességes távolságban a tenger fölött. A hoteltől újabb széles kanyar zárja közre az öblöt, ami San Remo nevét viseli. Közvetlenül a kanyarban a délelőtti felszálló párában fátyolosan, de tisztán kivehető egy másik település is, Ospedaletti, amely a tengerpartról fel egészen a mögötte húzódó hegy tetejéig, amfiteátrum szerű elrendezésben sorakoztatja fel színes házait. A csúcson pedig ott az óváros és a templom, melynek tornya messzire látszik. Kilátásba helyeztem, hogy ha majd egy nap elutazom San Remoba, akkor esetleg ezt a települést is bakancslistámra teszem. Kinéztem magamnak a Grand Hotelt, mint következő úticélt, és elindultam visszafelé a mólón, hogy széles kerülővel visszajussak oda, ahol korábban a terasz fölött és a sziklás lejáratnál elidőztem. A főút, amely Franciaországból jön az Azúrpart mentén Ventimiglia és Bordighera érintésével, és fut tovább San Remo majd Genova felé, legnagyobb örömömre nem volt túl forgalmas ezen a reggelen. Lila papírvirágok ligete színezte a kövekkel kirakott falakat a hegyoldalba vágott út fölött. Alatta, egy lentebbi teraszon a riviérai vasút sínpárja osztja ketté a partmenti villasort és a hegyoldali várost.

Photo by Artur Dancs

Stella del Mar Maria

Megfejtettem a Ventimiglián és Bordigherán is végighúzódó, és a főúton San Remo felé is folytatódó trolivezetékek rejtélyét is. Persze, normálisabb embereknek fel sem tűnne egy használaton kívüli trolivezeték hosszú kilométereken át. De mivel engem mindig foglalkoztat a tömegközlekedés, hogy a megfejtésre váró titkokról ne is beszéljünk, úgy éreztem, érdemes ennek is utánajárnom. 1942-ben kezdték kiépíteni a riviérai trolibuszhálózatot. Első szakaszban San Remo és Ospedaletti között, majd a Taggia és San Remo közötti szárnyvonalat. Majdnem tíz évvel később készült el a felsővezeték Ospedaletti és Ventimiglia között, ez a vonal haladt át Bordigherán is. Az addig villamosok által bejárt útvonalon Ventimiglia és Bordighera közt, és innen San Remoig, immár 18 kilométer hosszan közlekedtek a trolik, környezetbarát és olcsó tömegközlekedést biztosítva. A városon belüli vezetékeket kihasználva, a későbbiekben egy helyi trolivonalat is működtetni kezdtek San Remoban. A Bordighera és Ospedaletti közötti meredek emelkedő okozta nehézségek és az időszakos útkarbantartások megnehezítették a trolijáratok közlekedését, és ma már autóbuszok közlekednek a hosszú vonalon. A felsővezetékekeket azonban meghagyták arra az eshetőségre, ha környezetbarát megfontolásból ismét lehetőség nyílna korszerű és nagy kapacitású trolik működtetésére a riviéra mentén, amelyek képesek gondok nélkül megmászni a hegyi út lejtős szakaszait.

Photo by Artur Dancs

Grand Hotel del Mare

A főút mentén a Grand Hotel felé, kifelé haladva Bordigherából egy újabb fürt házat találtam. Felfelé a hegyoldalon is húzódott egy villasor, ahová meredek lépcsők vezettek fel, és amelyeket nagy kertek, narancsligetek választottak el egymástól és borzos fejú pálmafák. Alant pedig, az országút és a vasúti kettős sínpár között, majd a vasút és a tenger között újabb oázisok húzódtak meg. Itt volt egy ház tengerre néző széles balkonnal, zöld zsalugáterekkel, franciaablakokkal, a falhoz támasztott biciklikkel. A villa körül pedig buja kert gyümölcsössel, gazdag sárgabarack- és fügetermés alatt hajlongva, narancsoktól sárgálló ligetek által árnyékolt udvarral, az udvaron asztal, székek, padok, hogy bármikor ki lehessen ülni ebédelni vagy egy grappát meginni, ha az esti órákban ennek jön el az ideje, netalán egy könyvvel letelepedni valamelyik fa alá, és frissen facsart barack- vagy narancslevet szürcsölni. Az udvarról kis, rozoga kertkapu nyílt egy árkádos átjáróra a vasútsínek alatt, amely egyenesen a tengerpartra vezetett a tengerparti homokos focipályán keresztül. Kicsit mulattam magamban, hogy olyan intenzitással keresem akaratlanul is az Aciman regényébe illő villát, mintha nekem kellene nyár végéig megírnom a „Szólíts a neveden” folytatását.

Photo by Artur Dancs

A tengerparti villa

Letértem a főútról az első adandó alkalommal, és az egyik ilyen kis árkádos alagúton kiléptem a tengerpartra. Pontosan, mert nem könnyen elérhető ez a szakasza a tengerpartnak, minden jel arra utalt, hogy itt csak a helybéliek, a környéken lakók szoktak előfordulni. A parton emitt-amott napozott vagy olvasott egy-két ember, és noha egy teraszvendéglő is volt az egyik pálmafás ligetben, az volt az érzésem, mindenki, aki ott volt, ismerte egymást, a környékbeli házak lakói lehettek. Futólag mindenki megnézett, mint nyilvánvalóan eltéved idegent, de annál tovább nem foglalkoztak velem. Tudhatták, ha valami kérdésem lenne, akkor feltenném azt. És örültem, hogy békén hagytak, s annak is, hogy nem bámultak kitartóan, hanem napirendre tértek saját társalgásaikban. Az út magasabbra emelkedett, és hirtelen a város végére értem, ahol a magas hegy állta el az utat. Az országút egy alagúton át rövidített a túloldal felé, és ugyanúgy az alant sikló vasút is egy kettős alagútba tűnt el. A kettő között a szirtre kapaszkodva ott állt a szálloda, s bár a buja növényzet kissé eltakarta, nyílvánvalóan kifogástalan kilátást biztosított mindazoknak, akik oda foglaltak szállást bordigherai tartózkodásukra. Éppen átmehettem volna az országúti alagúton is a falhoz lapulva, ám ettől kifejezetten irtóztam. Nem valami fóbiám miatt, hanem mert úgy gondoltam, nagyon megviselné napsugarassá vált hangulatomat az a pár perc, amíg a gyéren megvilágított közúti barlangon átérek a túloldalra. A túloldal viszont nagyon érdekelt, már attól a perctől kezdve, hogy először Bordigherába érkeztem, és a tengerpartról is de az óvárosból is balra tekintve megláttam ezt a hegyet a távolból ürgelyukakra emlékeztető alagutakkal, a virágos lejtőkkel és a grandiózus panorámahotellel. Úgy gondoltam, legjobb lesz, ha a szálloda promenádján vágok keresztül.

Photo by Artur Dancs

Kilátás a Grand Hotelből

A teraszról lépcsősor kanyargott le a völgybe a tengerig. Kaktuszokkal és pálmafákkal díszített sziklakert rendezett sétányai, fövenye és pázsitja terült el odalenn, a Grand Hotel illusztris vendégei esténként egy koktéllal fel-alá sétálva sustoroghatnak a mediterrán este tengeri szellőjében. Vagy éppen kicsónakázhatnak, hogy a panorámát maguknak ezáltal még szélesebbre tárják a tenger és a két oldalról ölelkező városok felé. A liget végén, a bordigherai oldalon a sziklákon napernyős strand pihen a déli napsütésben, fehér nyugágyai az ebédelni felment vendégeket a kék csíkos flottír-törülközőkkel visszavárja délutáni pihenőre és egy jeges koktélra a sziklabárban. A szálloda terasza aztán átkanyarodik a másik oldalra, és egy újabb öbölre nyit kilátást, amely fölé magasan tornyosul balról a hegy, s amelynek völgyében ismét előkerül a vasút, az országút pedig magasra kapaszkodva, a virágos hegyoldal szirtjén kanyarodik Ospedaletti felé. Nem tudtam, meddig tart a járda, meddig lehet gyalogosan tovább menni innen, csak egyet tudtam, hogy én itt most semmiképp nem fogok megállni és visszafordulni.

Photo by Artur Dancs

A hegy túloldalán

Az előttem kitárulkozó táj olyan felfoghatatlan szépséggel nyűgözött le, mint valami szirénének a meseszerű délibáb hullámzó tablóján. Annyi különbséggel, hogy az én Lorelei-om nem sodort a vesztembe – legalábbis reményeim szerint nem –  és az én délibábom nagyon is valós volt. És elmondhatatlanul szemet gyönyörködtető. Nemhogy nem éreztem fáradtságot, de nyomatékosult bennem, hogy ha most visszafordulnék, biztos belehalnék a bánatba. A szívem majd kiugrott a befogadhatatlanul sok szépségtől, és semmi mást nam kívántam jobban, csak menni-menni, és mindent magamhoz ölelni, magamba olvasztani egy életre, hogy ha majd bárhol is leszek a világon, és híján leszek esetleg színeknek, illatoknak, tündöklésnek és boldogságnak is netán, csak megnyissam majdan lelkemnek ezt a titkos rekeszét, ahová mindezt most elraktározom, és mint a nyár tarka pillangóit és zajos cikádáit engedjem szabadon az egészet szétterülni bennem.

Nyár cikádaszárnyon az olasz riviérán (2)


Jázminillatba burkolt Ventimiglia és a világ leggazdagabb embere

Vannak bizonyos rituáléim helyekre visszatérve, ahova hosszabb ideje vágytam vissza. Amennyire nem szeretem a kötöttségeket és a leszögezett programokat, annyira fontos mégis visszatérve egy-egy régi kedves helyre megérinteni mindent, ami fontos volt ott valaha is nekem. Emlékszem, mikor New Yorkba kezdtem utazgatni több-kevesebb gyakorisággal, ma is ismerem az útvonalaimat, amelyeket első nap első óráiban le kellett futnom ahhoz, hogy nyugalom legyen, a Central Parktól a Times Square-ig – amit ma már olyan nagyon megvetek, de akkoriban a várost jelentette nekem, amit annyira szerettem – a Seaporttól a Battery Parkig és a Village, a jó öreg Greenwich Village. Minden általam kicsit is kedvelt helyen megvannak ezek a pontok, amiket mind meg kell érintenem ma már ahhoz, hogy tudatosítsam magamban, itt vagyok, visszajöttem. Mintha be kellene jelentkeznem nekik, ahogy a mai virtuális világban mondanák, be kell csekkolni onnan. Így van ez Bordigherával is. Ott meg aztán két nap alatt annyi ilyen pontot hoztam létre észrevétlenül magamnak egy évvel ezelőtt, hogy amikor első éjszaka lefutottam a tengerpartra, csak a bejárhatatlan távolságok, a kései óra és a kimerültségem szabott korlátot számomra, hogy ne induljak frissiben neki az óvárosnak, a Monet-kilátónak a város felett, a Marabuttonak meg a kis piazzettának a Garibaldi-tér felett, ahol derűs reggeleken a Piave-emlékmű mediterrán fenyőinek árnyékából lelátni a tengerre és Sant’Ampelio kis kápolnájára is.

Photo by Artur Dancs

Cape Sant’Ampelio

De ahogy mondtam, a szabadság igényével és ígéretével érkeztem szívemben, és noha nagyon szerettem volna egyszerre mindent látni és megérinteni, amit Bordigherán ismertem és szerettem, mégis egy másik, ismeretlen irányba indultam el másnap reggel is. Tudtam, hogy van időm sorra visszatérni mindenhová, hisz gazdag vagyok: annyi időm van, hogy az felér egy milliomosi státusszal ebben a helyzetben. Nem utolsó sorban telítve voltam kíváncsisággal és izgalommal rengeteg újat is felfedezni. Nem voltak konkrét célkitűzéseim, és már igazából nem is kerestem semmit, csak menni és látni akartam, megélni Bordigherát teljes odaadással. Azt azonban nem veszíthettem pillanatra sem szem elől, hogy ezt a csodát én André Acimannek köszönhetem, az írónak, aki ezidő alatt megváltoztatta az életem. Akinek a könyveit sorra fogyasztottam el, és aki ugyanolyan mély rajongással szól Bordigheráról, amikor csak szóba kerül. És Aciman mellett Eliot és Olivert sem feledhetem, akiknek nyomdokai után kutatva hozott ide a sorsom egy évvel korábban. És amikor kora délelőtt elindultam Vallecrossia felé a felújított Lungomare Argentinán, akkor titokban azt is reméltem, idén sikerül kiszúrnom azt a tengerparti villát francia ablakokkal, körterasszal, gyönyörű, ligúriai korlátokkal, amelynek nyikorgó kis kertkapuján akár át is lehet ugorni, ha az ember olyan nagyon siet le a tengerpartra reggeli előtt úszni, vagy ebéd után ejtőzni. S amelynek látósugarában ott van a vízben az a szikla, ahol Oliver és Vimini oly sok délutánt töltött el nagyokat beszélgetve az élet nagy dolgairól, már amit egy huszonéves világjárta egyetemi tanár palánta és egy tizenéves leányka, akinek rövidke életének napjai megszámláltak,  erről tudhat. És még nagyobb titokban nagyon reméltem azt is, hogy ha a villát meglelem, akkor ott lesznek mögötte az elhagyott vasútvonalak, amelyek a monarchia korában Bordigherát Nizzával kötötték össze, és amit a gyom felvert már akkor, amikor egy harminckét évvel azelőtti nyári reggelen Elio odavitte a New Yorkból frissen érkezett Olivert a félrehúzott, és vándorcigányok által belakott királyi címeres vasúti kocsikat megnézni. Hogy aztán felkaptassanak a Vallecrossia és Ventimiglia közötti domb oldalán szerpentinező ösvényen San Giacomoba, a harangláb tornyába, szerteszét nézni onnan erre az egész mesevilágra.

Passeggiata Bordighera-Vallecrossia

Nekem nem volt ugyan kertkapum, kirontottam a házból, és lefelé igyekezve a tengerpartra beugrottam a kisboltba valami reggeliznivalóért. Éppen megérkeztek a friss péksütemények, és természetesnek tűnt, hogy sajtos ligúr focacciát viszek magammal az útra, de amikor a frissen szedett kajszibarackokat megláttam a kiskosarakban kirakva, egyértelművé vált a döntés, a focacciát meg egy másik reggelre halasztottam. Élveztem a kis bolt hangulatát is, ahogyan minden betérőt ismerősként köszöntöttek, és élénk társalgásokba elegyedtek az elmúlt nap vagy épp az aznap reggel fontos dolgai felett. Persze, engem itt senki sem ismer, s mint olyan, kicsit távolságtartóbbak, ám roppan kedvesek voltak velem szemben. Olaszul szóltam, és igyekeztem beszédbe elegyedni. Az eladó, régivágású, de fiatal ember, fehér köpenyben, barátságos mosollyal fogadta az udvariasságként fogadott gesztust, és cserében angolul válaszolt. Intettem, erre nincs szükség, hisz ha itt nem, akkor hol tökéletesítsem olasz nyelvtudásomat, és kacagtunk. A mögöttem álló öregúr máris megkérdezte – olaszul – honnan jöttem, és mondom, honnan. Mindenki elsimerően bólogat, persze, ilyenkor mindig azt is elmondom, hogy lényegében európai vagyok, és hogy innen s innen származom. Ritkán járnak turisták az élelmiszerboltba, mondja az eladó, én meg elmagyarázom, hogy lakást bérelek itt, és nekem ez így könnyebb, már ha az emberekhez és városukhoz akarok közel kerülni. Egyetért velem ebben, és kér, mindenképp nézzek még be, holnap friss gyümölcsöt és hústermékeket is kapnak. A pékárú meg minden reggel friss.

Ami a promenádon, a Lungomare Argentinán elsőre szemebe ötlik, mikor a vasútsínek alatti alagúton kilépek a tengerpartra, az a Baretto. Nem látom a pincért, így azt sem, mennyire Maurizio az vagy sem. Csak a kávéjukba és a ma reggel szürkés-kék tenger kissé ködös látványába feledkezett reggeli törzsvendégeket az asztaloknál újságot olvasgatva. Nem a megszokott irányba, a tengerparti luxusszállodasor felé és a Sant’Ampelio kápolna irányába indulok, hanem jobbra térek. Örömmel tapasztalom, hogy ahol a lungomare végetér, már nincs kerítés. A promenádot tovább építették Vallecrossiáig, ezzel pedig összekötötték a Ventimiglián át szinte a francia határig húzódó tengerparti látványsétánnyal. Szemben velem a Francia Alpok töltötték ki a panorámát, és karnyújtásnyira tűntek, olyan volt, mintha egy komolyabb nekiiramodással akár Menton vagy Cap-Martin is könnyedén elérhető lenne. A távoli kanyarban Monte Carlo ködben volt, a tenger meg kitartott a szürke-kék árnyalata mellett. A tenger felőli oldalon pálmafák szegélyezték a sétányt, jobbról a régi villák sora meredt rá a borongós tengerre a vasúti sínpár túlpartján. Fenn a dombon meg Bordighera palotái húzódtak, ismerősen tekintett immár rám a Torre dei Mostaccini  és a Forbes is a magasban. Az E80-as út viaduktja Bordighera és Ventimiglia között a mély völgy felett meg épp azt magyarázza, honnan kapta Vallecrossia a nevét.

Photo by Artur Dancs

Francia Alpok

Tudtam, hogy nem vagyok teljesen elememben, s azt is, hogy nem tisztáztam le még mindig magamban azt a kérdést, ami érkezésem estéjén belémnyilallott. Fura zaklatottságot éreztem, és reméltem, hogy túl leszek mihamarabb ezen, és görcsmentesen élvezhetem azt, amiért annyit vágyakoztam, és amiért ezt a hosszú utat megtettem. A hangulatom akkor kezdett javulni, amikor valahonnan előbukkant a nap, és a reggeli szürkeséget, a korábbi napok esőmosta bágyadtságát mind jobban visszafestette eredeti színeibe, élénk kékbe, buja zöldbe, ropogós fehérbe és illatos sárgába. Ezen felül a piros jelentett még adalékszínt a palettán a megnyíló napellenzők csíkjain, illetve a fehéroszlopos erkélyekről leomló trombita formájú virágok szirmain.

New York-i, Los Angeles-i és lényegében a világ minden táján fellelhető kedvenc városaimban tett hosszas sétáim fényében ez a tengerparti séta nem tűnt különösebb fizikai megterhelésnek, a táj és a lélekgyönyörködtető  panorámák teljesen elfelejttették velem a kilométereket. Észre sem vettem, mikor lett Bordigherából Vallecrossia, és mikor váltott az át Camporossóba. Csak mentem a pálmafákkal hímzett sétányon, és hol a tengerre figyeltem, hol a partra emelkedő villákat fürkésztem. Kávézóteraszok váltogatták egymást menetközben, sehol sem volt tumultus, békés, reggeli hangulatban kávéztak, reggeliztek az emberek a napernyők alatt, amelyek amellett, hogy védelmet nyújtottak előle, mégiscsak a soknapos esőzés utáni ujjongást jelentették a kitisztuló égbolt és a napsütésben ismét kék tenger fölött. A folyóhoz értem. Immár párhuzamosan és keresztben is víz vett körül. A hegyekből érkező Nervia Vallecrossia és Ventimiglia határán ömlik a tengerbe. Soha nem volt részem abban az élményben, hogy ilyen közelről szemügyre vehessem egy folyó tengeri torkolatát. Lesiettem a partra a kávéházi terasz mellett, ahol kisgyermekek sivalkodtak, míg szüleik egy-egy kávéscsésze társaságában feküdtek elaléltan a terasz egyik asztala melletti összetolt székeken pihegve. A kavicsos partra leereszkedve láttam, milyen furcsán érkezik a folyó, és terebélyesedik ki széles tóvá csak pár lépéssel a tengerbe érkezése előtt, hatalmas pancsolót, és sűrű partmenti növényzetével biztonságos búvóhelyet is biztosítva a sima víztükrön vidáman ide-oda sikló vadkacsáknak. És ott, mintha megtorpanna, nem folyik be szélesen a tengerbe s ezáltal a világóceán anyai karjaiba, hanem körbenjár a saját maga által kialakított tóban a víz, és egy vékony kis patak-eret megeresztve a tenger felé, kicsit oldalra kerülve, diszkréten ömlik abba. A lépésekkel fennebb még széles és mély folyó ismét patakká, sőt, csak csacsogó, tisztavizű csermellyé összezsugorodva fejezi be életútját, amit mezítlábra vetkezve könnyedén átugrottam, és hogy megbizonyosodjak róla, hogy nem csalás, meg is kóstoltam az édes vizét, amitől csak ugyanakkora lépésre már a Földközi-tenger sós vize hullámzott. Olyan ez, mint az emberi élet végén visszatérni a gyermekkor csermely-idejébe, levedleni magunkról minden szigorúságot és merevséget, erőt és hatalmat, amit az élet az emberöltő során nyakunkba rakott, kibontani béklyóinkat a lelkünk körül, hogy egyszer még utoljára hadd legyen szabad, hadd élvezze az életet, hadd süsse a nap. Pontosan ugyanúgy, ahogyan gyermekkorában tette, amikor még tisztán, ártatlanul állt a világ előtt. Ugyanúgy, mint ahogyan most, amikor már maga mögött tudhat mindent, amit életnek lehet nevezni. És minden megérett rá, hogy az élet-gúnyát, a partok közé szorított utat felváltsa egy végtelennel, egy kéklő, istenfelettivel.

Az édes és sós összefolyása

Az jutott eszembe ebben a délelőtti tengerparti tündöklésben a partról a hegyek irányába nézve és a vízparti zöld spalettás, franciaablakos villákra leomló virágesővel az erkélyeik korlátján, hogy ha megkérdezne engem most valaki, szerintem hol állt Elioék háza, akkor mindenképpen erre a narancstól roskadozó fa melletti villára mutatnék itt.

Átsétálhattam volna Ventimigliába a parton is, átugorva a csermelyt, de megpillantottam egy gyalogos pallót színesre festett fakorlátokkal kicsit fennebb a folyó torkolata fölött, és inkább arra mentem tovább. Mikor a pallón ismét átléptem – az ott még széles – folyót, a fák takarásából egy kiszélesedő grundra érkeztem. Frissen öntött barna kerékpárutak futottak keresztül-kasul, frissen öntött járda, egy nemrég még elhagyatott – valószínűleg ipari – területen egy mostanában kiépített új park, játszótér, padok, ivóvizes kutak. Mikor közelebb értem, vettem csak észre, az összefutó és V-alakban szétágazó kerékpárutakat is, és a széles sétálóutat is vasúti sínekre öntötték. Mi sem bizonyítja jobban, mint a még megmaradt oszlopok, amelyek a sínek mentén a felső vezetékeket tartották. Nem kellett túl sokáig töprengenem rajta: itt vannak, hát az elhagyatott egykori vasúti sínek! Az olasz-francia határ szomszédságában az azúrparti vasút, amely a francia és olasz riviéra mentén épült, egykori szárnyvonala ez, amit évtizedek óta kivontak a forgalomból, és amikor az új kétvágányos  pályát kiépítették, a régi síneket meghagyták az enyészetnek intézkedni felettük. Hogy a királyi címeres vasúti kocsik hová lettek, nem tudtam megfejteni, a cigányoknak is csak bottal üthettem a nyomukat a bicikliúton visszafelé botorkálva a tengerpartra, immár a ventimigliai oldalon.

A kerékpárút az egykori, ma már elhagyatott vasúti sínek helyén

Hogy mennyire nem vagyok normálisnak számító turista, abból is kiderül, hogy ha valaki azt kérdezi meg tőlem, hogy adott helyen, ahol épp vagyok, vagy akár New Yorkban tudnék-e ajánlani valami jó kis vendéglőt, magamban mindig megbotránkozom az oktondi kérdésen. Egyrészt, mert sajnálom, hogy valaki annyira élhetetlen, hogy nem képes magának való megfelelő vendéglőt vagy akár csak helyeket is felkutatni, és inkább valaki más által megtalált vagy kipróbált helyet választ. Másrészt meg értetlenkedve állok előtte, mert nekem az útjaim és barangolásaim soha nem éttermek és étkezések köré vannak csoportosítva, hanem fordítva. Az étkezéseket ott s akkor ejtem meg, ahol épp utólér az éhség vagy netán elém kerül egy hely, ahol szívesen elidőznék. Így volt ez Ventimiglián is. Jó ideje sétáltam már a tengerparti sétányon, mikor a Lungomare Varaldon egy ilyen helyre bukkantam, ahol gondolkodás nélkül eldöntöttem, le szeretnék ülni, és hosszasan el lenni ott egy pohár borral és akár ebéddel is. Az időközben felforrósodott délelőtti napon alaposan megizzadtam, és derékig vetkezve érkeztem a tengerre nyíló teraszhoz. A promenádra kirakott ernyős asztalok közt a lejáratnál a tengerre egy ártézi kút is volt, ahol kedvemre megmosakodhattam, és visszabújhattam az ingembe. Gorgonzola sajtmártással leöntött sztéket rendeltem hajában sült, vajas krumplival és roppanós hideg fehérbort mellé. Mikor a pincérlány kihozta a gyöngyöző hideg bort,  hátradőltem a székben. Előttem az Alpok kontúrjai a távolban, a kanyarban Monaco és Ezé, balomon a pálmafasor mögött a megszokott, hihetetlenül kéklő tenger. Végtelen nyugalom ült a környéken, néha meglibbent a szellő, és intenzív jázminszagot hozott valahonnan, az egész olyan pazarul kiegyensúlyozott és szép volt, hogy elkezdtem beleolvadni, és ez a ragyogás úgy terjedt szét bennem, mint amikor a sok ideje víz nélkül maradt kókadozó virágot az eső megáztatja, és életre kél, szebben és frissebben, mint valaha is tündökölt. Ez a konkrétan semmiről s egyben a teljes világmindenség csodás kiegyensúlyozottságáról szóló állapot volt az első boldogságpillanatom, amit teljességében megéltem és magamba fogadtam Itáliába való visszaérkezésem óta, és amitől végre megnyugodhattam, tényleg jó helyen vagyok. Pontosan ott, ahol lennem kell.

Gorgonzola szték

Hosszan időztem el az ebédem felett. Minden bennem lévő fáradtság-nyom és árnyék oszladozni kezdett. Máris rengeteg kalandvágyat éreztem, és azt, hogy mindent tudni és látni akarok, mindent magamba akarok szívni, amit minden helyszín, ahol épp járok nyújthat nekem. Mikor az asztaltól felálltam, a jázmin illatfelhőknek akartam elsősorban is utánajárni. Messze nem kellett mennem, közvetlenül az Amadora terasza mögötti, a felső városból a Trento és Trieste névvel ellátott strandszakaszra vezető összekötő út hosszú szakaszán élő sövényként mediterrán jázminbokrok húzódtak, és amint közel léptem, émelygő illatuk parfümként terjedt szét bennem. Az egyik mellékutcában egy nagy, zöld zsalugáteres ablakos ház álmos csendjében, a kisutcára és a ház emeleti teraszára néző ablak párkányán egy lusta macska mosakodott. Ezek a mediterrán települések a macskatársadalom királyságai. Már útközben a marinánál megismerkedtem néhányukkal, a csónakok árnyékos orrából vagy a limlomos, halszagú szerszámoskunyhók rejtekéből somfordáltak elő, unottan megbámultak, majd tovább oldalogtak. Emez is a párkányról épp csak futó pillantás vetett rám, mintha megnézné, milyen rosszban sántikálok az ő környékén, majd ha látta, érdektelen vagyok, tovább folytatta cirmos bundája tisztogatását.

A sarki kútnál ismét felfrissítettem magam, és az egyik utcában felmentem a tengerpartról a városba.

Mörc

Kezdetleges olasz nyelvtudásom mellett is könnyen le tudtam már fordítani a város nevét egy évvel azelőtt is, amikor a Nizzából érkező vonatom itt, az olasz-francia határ olasz oldalán tett le, és kellett átszállnom egy helyi személyvonatra, hogy Bordigheráig eljussak. A Ventimiglia ugyanis húsz mérföldet jelent. Ami azonban még ennél is érdekesebb, hogy a város nevének semmi köze mégsem a húsz mérföldhöz, hanem egy ligúr törzs nevéből származtatják inkább, ókori ligúr nyelven Albom Intemeliom volt, azaz az Intemelii törzs fővárosa. Krisztus előtt 115-ben adta meg a várost a törzs hosszas ellenállás után a rómaiaknak, így lett latin neve Vintimilium és később Vintimilia, amit aztán évszázadokkal később olaszosítottak Ventimigliára. A település története tehát messzi időkbe nyúlik vissza, már a rómaiak idején municípiumként tartják számon, 89 évvel időszámításunk előtt. I.e 69-ben a város fosztogató csapatok martalékává válik, de az V. századra ismét gazdag kereskedő és kézműves település, a város köré védőfalat és a négy sarkába védőbástyákat is emeltek.  A város a bizánciak és gótok közti csaták kereszttüzében volt, később a lombard királyság támadásainak is ellenállt. A X. Században a szaracénok támadták meg, ennek ellenére sikerült kivívniuk függetlenségüket a középkorban, később pedig a ventimigliai grófságként tartották számon, amikor mind többször kellett a genovaiak támadásait visszaverniük. A XII. században hosszas, földön és vizen vívott ostrom során, megadni kényszerültek magukat a genovai hatalomnak. A grófság továbbra is kézben tarthatta a várost, de a győztesek vazallusává váltak. Nem kevésbé viharos későbbi történelme során a Savoyaiak és a nápolyiak is uralkodtak itt, de leghosszabban a genovaiak fennhatósága alatt volt, egészen a XIX. századba nyúlóan.

Ventimiglia Città Alta

Noha azt mondtam, semmi köze a város nevének, Ventimigliának, a „venti miglia”-hoz, azaz a húsz mérföldhöz, érdekes adalék a történészektől, hogy volt egy időszak 1388-at követően majdnem ötszáz éven keresztül, amikor a francia határ éppen ekkora távolságra volt a várostól. Ez, persze, csak véletlen egybeesése és cinikus fintora ennek a sokat kipróbált történelemnek.

Mint ahogy Bordigherán és más olasz tengerparti városban, Ventimiglia óvárosa is dombra épült, tetején a templommal. Innen a magasváros, azaz a Città Alta elnevezése a történelmi városrészeknek ezeken a településeken.  A dombról messziről kivehetően a Nostra Signora Santa Maria Assunta és a szintén a középkor elején, a X. század idején a grófság által épített Szent Mihály arkangyal temploma tekint le a lenti, új városra. Kevesen tudják, hogy Ventimiglia városi könyvtára birtokolja Itália második legnagyobb és legjelentősebb XVII. századbéli, felbecsülhetetlen történelmi értékű kéziratgyűjteményét, a híres velencei kéziratok mellett. Ventimiglia botanikus kertjéről is híres, a Thomas Hanburyről elnevezett gazdag létesítmény ugyanis Olaszország legnagyobb nyilvános botanikus kertje. Ez nem messze található a francia határtól, ami ma már teljesen szabadon és könnyen átjárható, és  a turisták által frekventált népszerű strandok sorakoznak a határ mindkét oldalán. Manapság pedig az Afrikából érkezett illegális bevándorlók kedvelt gyülekező helye is, ami meglehetősen sokat rontott a környék közbiztonságán az utóbbi időszakban.

Forgalmas délután volt a városban, elhaladtam a vasútállomás előtt, ekkor jöttem rá, hogy én már jártam itt. Amikor egy évvel ezelőtt Nizzából a vonat idáig hozott, örömömben, hogy olasz földön vagyok ismét, kiszaladtam a csatlakozó vonatom indulása előtt a Stazione előtti térre, csak hogy jelképesen magamra öleljem Olaszországot. Most is jóleső érzés töltött el, de nem időztem hosszan, tovább sétáltam, és a római kori leletek fölött átívelő hídról lenéztem a második századból fennmaradt római teátrum maradványaira. A hídon átkelve a forgalmas országútról egy szűk, alig jelzett kisutcába tévedtem, amelyik cikkcakkban emelkedve a város fölé a meredek magas hegyoldalon mind tágasabb és lélegzetelállítóbb panorámát varázsolt szemem elé. Egyik oldalról a tenger befoghatatlan végtelenje kékellte be a határt, amit a szem befogadhat, alattam egy nyüzsgő város távoli zajainak moraja, a határállomáson összefutó, szétterülő, majd ismét két párra szűkülő vasúti sínjei, amelyek jobbra Menton felé, balra pedig Vallecrossia felé hajlanak, előttem, a Krisztus Király temploma, a Chiesa di Cristo Re tornya, mintha a kerékpárutakba és sétányokba temetett egykori, elhagyatott nemzetközi vasúti sínekre mutatna, ahol a délutám során korábban jártam. És baloldalon a távolban a tenger kék hátterét maga mögé húzva, félreismerhetetlenül ékeskedik, mint valami ékszerboboz egy festmény közepén: Bordighera.

Ventimiglia

A szerpentines, hajtűkanyarokkal kanyargó meredek hegyi emelkedőn csak én voltam, ritkán haladt el mellettem egy-egy rámcsodálkozó autó. Ott kaptattam felfelé a tikkasztó melegben, a délutáni napsütésben és az egyre táguló pazar kilátás társaságában, amikor a Cristo Re toronyórája muzsikálva ütni kezdett, a harangok pedig estére harangozni, hogy csak úgy visszhangzott tőle a völgy, mintha a forgalom zaja is megszűnt volna. Hét óra volt, a nap magasan járt még, de hanyatlani kezdett és mindenféle színárnyalatokkal tette melegebbé a kilátást, az okkerszínű házak falait, a zöld spalettákat, a hosszú szárítókötelekre kiaggatott tiszta ruhákat, a hegyeket, a völgyben kígyózó, kocsisorral pávázott utakat és a jólismert kettős sínpárt. Felnéztem magam fölé az úton, messze volt még a hegy teteje, egy-egy kijjebb hajló kanyarban meg-megvillant a délutáni napsütésben egy-egy villa terasza, virágjaiktól pompásan sárgálló kaktuszok hajlottak mindenfelől az útra, és lila papírvirág-ligetek omlottak le a magas sziklafalakon, mint a természet élő függönyei. És ebben a káprázatban állva, és körültekintve, mint a világ leggazdagabb embere ebben a pillanatban, pontosan tudtam már, miért vagyok itt. Mint ahogy azt is tudtam, hogy felettem, valahol a hegy tetején ott van San Giacomo is.

 

Nyár cikádaszárnyon az olasz riviérán (1)


A visszatérés lélektana

Azóta vágytam vissza Bordigherába, hogy még el sem jöttem onnan. Még javában ott voltam, és máris vágytam visszajönni, és hosszasan megmártózni a riviérai Olaszország színpompás és illatos csodájában. Alig két napot tölthettem itt első látogatásom során, és mégis olyan hosszasan szőttem aztán az élményfüzéreket azokról a napokról, hogy nem csak azoknak tűnhetett úgy, akik olvasták vagy hallgatták, hanem még a magam számára is, mintha egy egész nyarat töltöttem volna el Ligúriában. Nem csak azért, mert olyan intenzíven éltem meg akkor ezt a két napot, – ami lényegében egy teljes nap volt és egy késő délután – hanem mert valójában arra vágytam, hogy az egész nyarat eltöltsem ott. Odamentem, megérintettem, fellebbentette a fátylat a titkairól, legszebb oldalait villantotta fel előttem, és ami a legfontosabb – fentről a dombról elém tárta azt a végtelen kéket, aminek akkor sem tudok ellenálni, ha csak Monet festményén látom vagy egy fényképen, nemhogy olyan megfogható közelségből, hogy érezni a sós, frissítő illatát, ami, ha bejárja a bőrödet, nyirkossá és ragacsossá teszi azt. Félreismerhetetlenül, ahogyan csak a tenger közvetlen lehelete terítheti rá önmagát testedre.

Bordighera

Eredetileg Elio és Oliver nyomait és egy harminc évvel azelőtti, egy egész életre szóló nyári románc emlékeit felkutatni érkeztem B-be. Monet nyomdokain indultam el – New Yorkból Palm Beach-en, Los Angelesen, Párizson és Lombardián át – a mester számára is megfejthetetlen Bordighera felé. Az író, André Aciman volt legnagyobb segítségemre a titokfejtésben, mert megengedte nekem, hogy az ő Bordigherájára, amit Elion keresztül eljuttatott hozzám, és amit korábbi és későbbi memoárjaiban kibővített, elkezdjem szépen felépíteni az én sajátomat. És már akkor, amikor arra a kis időre itt voltam, és ittlétemben is elkezdtem ide visszavágyni, eldöntötten, csakis szabadon szeretnék B-be visszatérni. Ez pedig csak egy módon lehetséges: nyitott lélekkel és mindenféle tervektől és elvárásoktól mentesen. Manapság annyi lehetőség kínálkozik számunkra egy-egy utazás minden pillanatát megtervezni és ezzel behatárolni a lehetőségeinket, hogy tulajdonképpen a legtöbb esetben megmérgezzük azt visszavonhatatlanul. Hosszú évek világutazásai nagyon fontos tanulságot érleltek meg bennem. Olyan bölcsességet, aminek foszlányai mindig is éltek bennem a kalandvágy és a kacérkodás saját korlátaim feszegetése formájában; teret kell hagyni az eltévedés, és ezáltal a felfedezés minden lehetőségének. Ezt pedig csakis szabadon lehetséges. Adnom kellett időt és teret magamnak, hogy lecsengjenek bennem egy élményekkel és utazásokkal dúsított hónap és New York zajai. Intézhettem volna úgy is, hogy Milánóba érkezve azonnal utazzam is tovább délre, de itt adtam magamnak az első puffer-zónát, az átmenet első szakaszát. Semmi dolgom nem volt Milánóban, és igazából semennyire nem is érdekelt a város aznap, mikor a Malpensán leszálltam. Mégis hagytam elmenni a reggeli vonatot, a direttissimót a riviéra felé. Még utána is bámultam hosszan annak az embernek a végtelen nyugalmával, aki ugyan nagyon vágyna már azon a vonaton lenni, ugyanakkor tudatában van annak is, hogy megvan, be van biztosítva az ő saját vonata is, de most, mint egy arisztokrata, akinek gazdagsága nem pénzben, de időben és szabadságban mérhető, csak úgy eltölt majd néhány órát Milánóban – minden előzetes tervtől mentesen. Csak úgy, az élvezet kedvéért. Ha terveztem volna a milánói tartózkodást – ismerem magam – agyonszerveztem volna programokkal, látnivalókkal, tömegközlekedéssel, menetrendekkel. De nem tettem. Mert ismerem magamat. Hanem csak kisétáltam a Milano Centrale elé, és elindultam a sugárúton egy irányba.

Milano

Megnyugvással töltött el, hogy továbbra sem érdekelt különösebben semmi sem Milánóval kapcsolatosan, annyira sem, hogy utánaolvassak bárminek is, mert olyan könnyedén, tehermentesen lépegettem a macskaköves utcákon, és szívtam magamba azt, ami épp elém tárult, mintha én magam lettem volna a frissen szárbaszökkent nyár a napon forró, a lombok árnyékában kellemesen hűvös olasz utcákon. Elhaladtam a Scala előtt, szinte tovább is mentem. Impozánsabb épületre számítottam, de megadtam a kijáró tiszteletet a hírnevének, és máris továbbindultam. Inkább időztem a Montanelli parkban, a kora délelőtti hőségben, a szökőkút simogatásként ért. Majd útban a dómtér felé újabb csodát fedeztem fel, a II. Viktor Emánuelről elnevezett gallériákat. Hosszabban a dóm lépcsőin időztem. Nem sütött oda a nap, és jólesett nézni a hömpölygő tömegeket, a lenyűgöző környező épületeket, amelyek a teret szegélyezik. Impozáns és ámulatbaejtő a dóm épülete is, mint egy kézzel csipkézett építészeti csoda, amilyen csak a mesékben, a képzeletben létezik. Annál tovább azonban az sem érdekelt. Hátat fordítva neki, inkább a teret figyeltem. Olasz gimnazista fiúk érkeztek csoportban. Valami sportklub focicsapata lehetett, egyenmezben voltak. Olaszul perlekedtek egymás közt, a dóm őket se kötötte le különösebben, és szerintem hasonló emberre volt szükségük, aki nem a templomot fényképezi lázasan, ezért szólítottak meg engem a lépcsőn.

– Magának, signore, ki a kedvenc focicsapata?

– Nem tudom, miért?

– Csak, mert tudni akarom – válaszolta kurtán a kis olasz focista – mondjon, hát egy csapatot.

– Nincs nekem olyan. Én nem értek a focihoz. Beckhamet ismerem, mert az ő parfümjét használom sok éve, de tartok tőle, ez itt most nem mérvadó.

A gyerek csalódottan vette tudomásul, hogy nem a megfelelő embert nézték ki maguknak a focicsapatokról szóló vitát eldönteni, viszont nem tudta figyelmen kívül hagyni idegen kiejtésemet, és megkérdezte, honnan jöttem. És mondom, hogy éppen New Yorkból.

– Ah, ez mindent megmagyaráz. De nincs gond, csak élvezze Olaszországot.

Biztosítottam efelől.

Tettem még valami tiszteletköröket a tér körül, a gallériában, és elidőztem a  Sforzesco kastély kertjében is a mind magasabbra hágó hőségben. Még bő három órám volt a vonatom indulásáig. Úgy találtam, ez éppen a megfelelő időmennyiség egy kellemesen elköltött ebédre valahol az állomás felé vezető sugárúton látott hangulatos kertvendéglők egyikének hűvösében. Ott ültem, s miközben elmerült a tekintetem a hömpölygő tömegben, egyrészt fél lábbal és gondolattal Bordigherán voltam, másrészt meg az járt a fejemben, hogy mennyire tönkretették ezeket a nagyvárosokat az uniformizálással. Minden világvárosban minden egyformán kiszámítható. Ugyanazok a szuvenírek, más-más felirattal, ugyanazok a pedicab-ek, ugyanazok a hop on- hop off emeletes piros buszok, ugyanazok a japán turisták fényképezőgépekkel, ugyanazok a homályos, tengő-lengő csavargók kétes üzleteikkel a turistanép közé keveredve, ugyanazok a zsebtolvajok és koldusok, ugyanazok a hangosan szelfiző amerikaiak, ugyanaz a giccsparádé. Csak a látnivalók, a műemlékek változnak városról-városra. De még a  térkép is ugyanaz mindegyiknél, ami csak a belvárosokat mutatja s azt a négy-öt épületet, amit minden turista meg kell, hogy nézzen, s hogy az a négy-öt épület hogyan köthető össze például adott cég jóvoltából buszon vagy kisvonaton szemtelenül sok pénzért.

Milánói dóm

Persze, a helyzet azt mutatja, pontosan ez a standard felületesség, amire az átlag turistának a legnagyobb szüksége van. Rájöttem az évek és útjaim során, hogy nagyon kevés az az utazó, akit mélyebben és alaposabban is érdekel egy-egy destináció, egy-egy nép mindennapjai, az igazi arcai egy településnek. A kipipálás korát éljük. Leginkább ez a végső cél a világturizmus trendjeiben: kiikszelni egy-egy helszínt, látnivalót, bakancslistát, sok pénzért enni, drága, de értéktelen szuvenírt venni, elvegyülni a tömegben, csordában járni. Ha valaki rendszeresen kézbe vesz egy-egy drága illusztrált utazási magazint, rádöbben, hogy az a legkevésbé fogja az utazás élményeit és felfedezéseit előtérbe helyezni, csupán az étkezésekre, szállodai szolgáltatásokra és bevásárlási útmutatókra szorítkozik. Tényszerűen, s annak függvényében, melyik cég fizetett többet a reklámért. Üzlet, mint olyan, és természetesen egy dömpingszerű igényt elégít ki. Ha egy helyszínt különösebben kiemelnek, akkor az meg azért lehet, mert adott reklámozó légitársaság éppen oda indított szezonális járatokat hetente négyszer, és még kaphatóak kedvezményes jegyek az elsőosztályra. Rá kellett arra is jönnöm az idők során, hogy inkább én lógok ki a sorból, semmint a többség. A turistáknak valóban csak konkrét korlátokon belül mozog az érdeklődési körük, és a legkevésbé sem a felfedezés izgalma, hanem egy sokak által megélt élmény újraélése önmaga számára, megpecsételve egy szelfivel, feltálalva egy helyi vendéglőben, és kipipálva a listán. A statisztikák egyszer azt mutatták ki, az amerikaiak a legutazóbb nép a világon. Sok időmbe telt, amíg megrökönyödés nélkül végig bírtam hallgatni amerikai barátaim és ismerőseim válaszát arra a kérdésemre, milyen volt a nyaralásuk adott úticélra. Mert a válaszaikban leghosszabban egyvalamire térnek ki: az étkezésre. Hogy milyen volt az étel, és mennyibe került, és hogy mennyire volt drága vagy nem drága az egész. És ennyi. Egy ilyen beszélgetésben sosem hallottam titkokról, felfedező utakról, amikor valaki elindult csak úgy, és mesés dolgokat fedezett fel. Csak azt, hogy itt is volt egy jó vendéglő, ott is, és ha akarom, megadják a címét is, sőt, a pincér nevét is. Mert az meg a másik amerikai szokás, minden kiszolgáló személyzetnek elkérni a nevét. Arra az esetre is, ha panaszt akarnak tenni valamiért s arra is, ha csak dícsérni szeretnék. Ebben a felületességben is van valami, mert eleinte mindenki bedől neki. És éppen ez a lényege. Egy kölcsönösen kialakított komfortzóna turista és helyi között, hogy mindenkinek könnyebb legyen a másikat elviselni másságában.

Galleria Vittorio Emanuele II.

A következő pufferzóna lelassulási folyamatomban és útban vakációm felé az olasz riviérán maga az utazás volt, a néhány órás vonatút Milánóból Bordigheráig. Elsőosztályra váltottam jegyet – az európai nemzetközi vasúti közlekedés meglepően színvonalas és olcsó. A kényelem mellett a kiszámíthatóság is mérvadó, és tapasztalataim alapján elmondhatom, az olaszokban jobban megbízom ma már, mint a franciákban. Nizzába is repülhettem volna, és onnan csak röpke egy óra lett volna az út Olaszországba, de mint megtapasztaltam legutóbb is, és aztán valahányszor belepillantottam a francia vasúti társaság mindennapjaiba, megtapasztalhattam, hogy egy pirosbetűs felirat szinte soha nem tűnik el a kiírások közül: bizonyos vonalakon késésekre, járatkimaradásokra kell számítani az x meg y részleg éppen aktuális sztrájkja miatt. Legkevésbé sem akartam kitenni vakációra áhítozó felfokozott hangulatomat semmi ilyennek mégegyszer, és szerettem volna, hogy olaszországi utazásaim során a legkevesebb érintkezési felületem legyen a franciákkal, még akkor is, ha reméltem, ezúttal akár Monte Carloba is eljutok – ehhez pedig átutazni francia területen megkerülhetetlen.

Lelkileg felkészülve zötyögtem a mind sűrűsödő alagutakon át a tengerpart felé. Aciman regényei és sok elbeszélése készített fel a pillanatra, a csodára, amikor a belországból, jelen esetben a Ligúr Alpok völgyéből a vonat csak hirtelen kikanyarodik a tengerpartra, és egyik oldalról a végtelen azúrkék veszi át a hatalmat. Nizzából érkezve is előző utamon, az egyik legemlékezetes szakasza volt mindenkori utazásaimnak a tegerparti szakasz. Akkor Monaco , Eze, Menton és az olasz határváros, Ventimiglia sorakozott füzérben az útvonalamon, most meg Genova, Imperia és San Remo. Ha Rómából érkeztem volna, Livorno, Pisa, Cinque Terre és Portofino is belekerülhetett volna, de nem szerettem volna olyan nagyon hosszú átmenetet sem keríteni bordigherai érkezésemnek. Ez a Milánó – Bordighera szakasz éppen elégségesnek bizonyult a ráhangolódásra.

Állomás a tengerparton

Amikor a vonat elhagyta a San Remo-i állomást, tudtam, hogy már csak két alagút választ el a helytől, ahová sóvárogva vágytam oly hosszú ideje, amelynek képére, Monet festményére a szobám falán minden reggel ébredek, ha New Yorkban vagyok, s mely képre minden nap is ébredhetek, hisz ott van mélyen a szívemben azóta, hogy először megláttam. Ebből a két alagútból is a második már a Grand Hotel alatt fut, az már Bordighera.

Házigazdám, akivel a lakás dolgait idejében letárgyaltuk korábban üzenetekben, Alex, jelezte, mikor pontosítottam, hogy az este 8-as intercityvel érkezem Milánóból B-be, hogy akkor a fivére, Stefan annál fog várni. Rögtön tiltakoztam. Egyrészt, mert nem találtam szükségesnek a fáradozást, hisz érkezésemet Bordigherába hazatérésszerűnek fogtam fel, másrészt meg ismerem magam, és tudtam, hogy mennyire fontos lesz az első pillanatokban magamban lennem, magamra ölelnem az egészet, elmélázni a Corso Italia sarkán felfelé haladva, az állomástól, s így a tengerpartról pár lépésre fekvő lakás irányába, amely otthonom lesz a következő hétre. Stefano azonban hajthatatlan volt, és olasz üzenetem ellenére is angolul válaszolt, hogy ott lesz, és várni fog. Mikor felálltam, hogy a leszálláshoz készülődjek, rögtön éreztem a hosszú repülőút, az egész napos csavargás és a vonaton való kényelmes, de felgyülemlett utazás elnehezítette a testemet, és akkor már örvendtem, hogy házigazdáim gondoskodnak érkezésemről. A gesztust annál is inkább nagyra értékeltem, mivel semennyire nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy engem bárhol is várjanak érkezéskor repülőtéren vagy vasútállomáson. Langymeleg nyárestébe léptem ki a rózsaszínű állomás peronjára. Átlestem a kerítésen a promenádra, a Lungomare Argentina esti életét élte,  a Baretto tele volt vendégekkel – vajon Maurizio megvan-e még? – sétálók kontúrjai voltak kivehetőek a parti sétányon, gyerekzsivaly, beszélgetésfoszlányok és a tenger halk moraja szűrődött át. És alig vártam, hogy elvegyülhessek közöttük. Kigurítottam a poggyászt az épület utca felőli bejáratához, és megálltam. A pálmafák susogtak körben a téren, előttem a Corso Italia nyílegyenesen hasított bele az esti félhomályba fel a dombig. A felső utakon autók fényszórói jelezték, hogy nagy forgalom van még a hegyi kilátó környékén, a hegy oldalán kanyargó utakon. Az állomással átellenben a mindig élettel teli teraszvendéglő közönsége egy színes televízión focimeccset követett figyelemmel minden egyéb italozós tevékenység társaságában, hangosan kommentálva a látottakat, és minden mást is, ami eszükbe jutott.

Stazione

Egy bekanyarodó autó fényszórója zökkentett ki, és mikor Stefano kiszállt fogadásomra, olaszul kezdtem el duruzsolni. Válaszolt is, majd szólt, beszélgethetünk nyugodtan angolul. Itt nevelkedtek ugyan, de nem olaszok ők sem, hanem osztrákok. Óh, így már értem, miért nem Stefano, hanem Stefan. Mosolyog, s mondja, mindegy, mindkettőre hallgat, mint ahogy fivére is lehet alkalmasint Alessio, Alessandro, de lényegében Alex. Felajánlotta, hogy ha akarom ő is nevezhet engem a hely szellemében Arturónak, de elvetettük az eféle formaságokat, és inkább a lakás felé igyekeztünk.

Miközben a nem használt apartman ablakait friss evegőre tárta, és felhúzta sorra a redőnyöket, körbevezetett, és elmondta, hogy édesanyjuk otthona ez, akit betegsége már nem valószínű, hogy valaha is hazaenged még a kórházi ápolásból. A dolgai egy lezárt szekrényben várnak rá mindenesetre, a lakás összes többi része immár az én rendelkezésemre áll. Kicsit tágas lesz, mondta, öt-hat személyre szokták kiadni. Mosolyogtam, és mondtam, a kifejezetten jó ár, a lakásról készült képek és a tengerpart közelsége volt a mérvadó a döntésemben. S az, hogy csendben legyek, ha éppen esténként majd hazajövök utazgatásaimból, felfedező csavargásaimból. És az erkélyek! Három erkélye van a lakásnak, az egyik úgy nyílik, hogy a tenger is látszik egyik oldalon, a hegy is a másikon. Tudtam, és meg is nyugtattam, nem fogom az összes szobát felfordítani, sem randalírozni nem fogok, csak egy egy szoba, egy erkély és egy ágy, amire nekem szükségem lesz, s persze a tágas konyha – az is balkonnal a hátsó udvarra és a szomszéd kisutcára, minden szükségessel felszerelve. Nem is vonja kétségbe, hogy megfelelő szállóvendég leszek, számukra ez levelezésünkből is kiderült és korábbi olaszországi vendéglátóm, Francesca, a honlapra feltett jellemzéséből is. Az anyai nagyszülők fotóiba botlunk az előszobában, ahol bordigherai rajzok és festmények mellett kaptak helyet a családi képek is.

Bordighera Città Alta

– Nagyapám huszártiszt volt a monarchia idején, Magyarországon szolgált – mutat a kackiás egyenruhás legényre a fekete-fehér retusált fotón – Ma is sok magyar barátunk van. Gyermekkorunkban sokat járt ebben a házban apámék barátja, valahányszor itt nyaraltak Bordigherán. Francesco Puskás, biztos ismeri, a futballista. A nyakában hordozott kisfiúként.

Miután Stefan magamra hagyott a lakásban jó éjszakát kívánva, hirtelen csend vett körül. Ha az ember egy zajos város közepén él, meg ha állandóan úton és sok ember közt van, és ha egy napja utazik izgatottan, hogy végre ide megérkezhessen, a hirtelen csend olyan állapot, amivel nem igazán tudja, hirtelen, mihez kezdjen. Éreztem, hogy mihamarabb találnom kell egy olyan helyet, ami a helyem lesz itt, ami éppen annyira kellemes, hogy otthonossá teszi majd nekem az egészet. Kivonszoltam egy széket az erkélyre, arra, amelyik egyik oldalból a tengert láttatja, és leültem. Saját magamat is megdöbbentette az a gondolat, ami ekkor fogalmazódott meg bennem, és hangosan ki is szaladt a számon:

– Mit keresek én itt?!

Egy pillanatra kétségbe estem. Tudtam, hogy semmire sem vágytam jobban, mint itt lenni. Minden alkalommal, mikor a Monet-képre néztem a szobám falán, minden pillanatban, amikor egy tavalyi emlékem felidéződött valamiért bennem erről a helyről, valahányszor – bárhol is a világban – cikádák zenéjét hallottam, valahányszor elképzeltem, mennyire jó lesz itt ismét nekem, a szívem majd kiugrott az örömtől a tudattól, hogy közeleg a pillanat, amikor újra itt leszek. És most nem tudtam, mihez kezdeni ezzel az egésszel. Résnyire megnyitottam a nagybőröndöt, éppen csak annyira, hogy valami tiszta ruhát kirángassak belőle, lemostam magamról az út nyomait, és kirontottam az utcára. Hogy legalább magamnak normálisnak tűnjek, ürügynek azt találtam ki, a szupermarketbe megyek bevásárolni, és elsősorban is venni egy üveg bort. Ha nagyon inni akartam volna, egy üveg champagne lett volna kéznél, a Deltás kollégák adták leszállás előtt szabadság-ajándékként, meg mert szerintem tetszettem is a zöldszeműnek. Jó is, hogy eszembejutott, gyorsan hidegre tettem arra az eshetőségre, ha az éjjel-nappali szupermarket mégsem lesz nyitva.

A szupermarket éppen ott van, ahol legutóbb laktam, néhány sarokra innen. Mégsem arra indultam el legelőbbször, hanem átfutottam az utcán, és ki a tengerparti promenádra. Addigra csendes volt, egy-két elvetemült kutya kényszerítette csak még ki a gazdáját egy gyors lefekvés előttire, és az épp bezárt Baretto felől szállingóztak hazafelé a fiatalok, gyalogosan vagy kis motorkerékpárjaikra kapaszkodva. A korlátnak támaszkodtam, és a sötétben a tengert kerestem, felhős, sötét este volt, nem látszott. Csak hallottam.

Baretto

Mélyet sóhajtottam, majd megfordultam, végignéztem a lungomare halványan sziporkázó lámpasorán, valahol a kanyarban messze, mintha a kialudt tűz nyomán a parázs világítana még egy sötét sarokban, Monaco fényei látszottak. A partmenti mediterrán fenyők halkan suhogtak az esti szellőben, a dombon pedig a város felett már csak emitt-amott pislákoltak fények. Pár lépést tettem odébb, hogy ne csak a lenti város templomjának a kupoláját lássam, hanem az öreg haranglábat is a Città Alta tetején, az óváros dombján.

Elmúlt bennem a hirtelenjött, és megmagyarázhatatlan pánik, amit a váratlan lelki üresség és csend idézett elő bennem egy kis időre. Meg az is benne lehet ebben, hogy soha nem tudtam megfelően kezelni az örömeimet és életem nagy boldogságpillanatait sem. Titokban örülni bírtam annak is, hogy nem kezdtem el mindjárt megérkezésemet követően afölött szomorkodni, hogy néhány napon belül el kell majd innen menni. Ebből a szempontból vállon veregethettem most magam, hogy a hazautazást is pufferelve terveztem meg. A hét elteltével ugyanis visszamegyek ugyan Milánóba, de hazautazásom előtt az utolsó két napot Cremában töltöm Francescáéknál. Így ez most együttvéve elégséges időnek tűnt. Elszoktam attól, hogy bárhol is huzamosabb ideig legyek egy helyben. Annyira ritmusra alapuló lett az életem – még akkor is, ha rapszodikus ritmusokra – hogy képtelen vagyok néhány napnál többet akár otthon, New Yorkban is eltölteni anélkül, hogy ne kezdjek el zaklatott lenni. Tíz nap Észak-Olaszországban olyan végtelensok időnek tűnt, és ezzel együtt annyi, végtelensok boldogságnak, hogy ha belegondolok, egyik okozója is lehetett a pániknak.

Lungomare Argentina

Szerettem volna, ha mint tavaly, valahonnan meghallom a cikádák zenegését. De aznap este csendben voltak.

*Cikáda

Érdemes egy pillanatra elidőzni a cikádákkal. Először angolul hallottam a szót, és noha nem tudtam, mit jelent, nagyon megszerettem. Az ember néha csak úgy beleszeret szavakba, mint például az olasz farfalla szóba is, csak mert olyan szépen cseng. Persze, gyorsan kideríthető volt, a cicada a latin cicadina szóból származik, és nyári rovarunkat, a kabócát jelenti. Nem, mintha a kabócának nem lenne játékosan kedves csengése, én attól a nyártól, hogy Aciman bordigherai kabócáiról olvastam, önkéntelenül és makacsul csak cikádáknak emlegettem őket, ha magyarul beszéltem is. Emlékszem, anyámnak magyaráztam, hogy ez nem tücsök, amit hallunk, nem is szöcske, de még csak nem is sáska. Ez cikáda. És gyorsan hozzátettem, hogy ilyen magyar szó nincs is, mert magyarul ez kabóca, de engedje meg nekem, hogy azért én ezt az örömet magamnak emígyen megszerezzem, és kabóca helyett olykor mondhassak cikádát. Anyám meg nem bánta, csak béke legyen.

Cikádaszárnyak

A dolog azonban nem hagyott nyugodni, mert úgy gondoltam, a magyar nyelv annyira szép, létezhetetlen, hogy pont ezt a szép szót nem fogadta magába az idők során. Addig kutakodtam, míg kiderítettem, hogy a cikáda nem idegen a magyar nyelvben, a régi nyelvhasználatban még forgalomban volt, ma már ritkábban fordul elő, de enciklopédiákban még felkutatható. És amikor már itt tartottam, arra is fény derült, a hunok nagyon nagy becsben tartották a szépszárnyú, tarka rovarokat, amelyeknek sokszáz fajtája is létezik, színesek, énekesek, hasznosak és kártékonyak is. A hun lovaglószerszámok kedvelt díszítőeleme volt a pompás cikádaszárny, és a hunkori ötvösművészet remekei, az ezüstből és bronzból készült ékszerek is, a cikáda alakú fibulák, ruhakapcsok, nem utolsó sorban rangjelzés és bajelhárító ékszer is volt. Brunn János 2010-ben megjelent tanulmánya arra is kitér, hogy „A hun cikáda leletekkel kapcsolatban találkozhatunk különös elképzelésekkel is. Akad olyan vélekedés, amely szerint a formájuk megdöbbentően emlékeztet űrjárművekre, és hogy a Mahabharáta és a Ramajána eposzokban vimánáknak hívták ezeket a repülő eszközöket, amelyek leírása igen hasonlít a cikáda formájára.”

De ne feledjük azt sem, hogy Athén előkelő hölgyei fejdíszként viselték az aranyból készült cikádát, s nem csak a görögök, de a kínaiak is ősidők óta nádkalitkában vagy utóbbiak lopótökben tartották a cikádákat otthonaikban, hogy benn is élvezhessék azok zenéjét. A görög hárfákon a cikáda a zene jelképe volt. A kínaiak szerint az összezárt szárnyú cikáda az örök élet és mértékletesség szimbóluma.

Talán mondanom sem kell, mekkora örömmel töltött el, mikor ezekre a tanulmányokra bukkantam, pontosabban, amikor megtudtam, a magyar nyelv régesrég felölelte a cikáda szót. És noha ezáltal én nem lettem nyelvújító, a lényeg mégiscsak az, hogy boldog viszont igen. Mert az ember egy cikádától is lehet boldog, ha éppen úgy adódik.

Előző korábbi bejegyzések

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt szereti: