Hát…jól van!…


(egy kis csatolmány ehhez: Üzenet Bessenyei Istinek)

Szóval, azon a tavaszeleji délutánon, minden előzetes bejelentés nélkül egyszerűen csak becsengettem Bessenyeiékhez. Tudtam, hogy István otthon van, és csakis ő van otthon. A felesége mondta. Évit a rendelőben látogattam meg röpke hazaruccanásom idején, és szokás szerint, azonnal megmérette Angélával a vérnyomásomat.

– Mint a pilótáknak! – csettintett Angéla, de Évi nem volt vidám, csak zokogott. Meg se hallotta, és igazából egyikünket sem érdekelte az én vérnyomásom, hanem az, hogy nagy baj van. A Mesterrel. Így szólítottam Istvánt. Régi, kedves, közös ismerősünkre vezethető vissza, Kereskényire, aki néhány embert ezzel a jelzővel kitüntetett még mielőtt politikai pályára siklott volna az újságírás vadvizes berkeiből. Kettőnk közt Istvánnal ez csak egy vicceskedés volt, de részemről teljesen komoly megnyilvánulás volt Bessenyei felé. Nekem annyi mindent adott ez az ember. Nem volt kérdés, hogy eleget teszek Évi javaslatának, mennék fel hozzá, és beszélgessünk, “mint a régi időkben”. Tudtam, István a magánéletben nem ilyen színpadias, nem fogja miattam és a helyzet miatt megjátszani magát. Hanem olyan lesz, amilyennek éppen érzi magát. Hisz előttem nem kellett játszania. De lehet-e felfogni azt, hogyha valakinek azt mondják rákja van? Lehet-e? … Lehet-e bárhogyan is viselkedni? Érdekel-e olyankor valakit, hogy egy régi barát, aki messziről érkezett, hirtelen betoppan? Akarja-e egyáltalán? Mit tud valaki ebben a helyzetben egyáltalán mondani? Milyen arckifejezést ültet ki az arcára? Mit érez? Mit gondol?

Photo by Arnold Schupler

Bessenyei – Schupler Arnold fotója

Évi nem adott utasításokat. A hír nagyon friss volt még. Magamtól döntöttem úgy, hogy természetes leszek, és hagyom, hogy ő irányítsa majd a beszéd fonalát. Ha akarja, erre, s ha nem, akkor amarra.

Nem jelentettem be magam. És kértem Évit is, ne tegye. Voltam otthon az elmúlt években is, de csak futólag találkoztunk. Úgy alakult. Ezek a hazalátogatások mindig nagyon korlátozottak és időben behatároltak. Megvolt annak sok éve is, hogy rendesen leültünk beszélgetni mindenféle dolgainkról. Életeink alakulásáról. Emlékszem, tele volt gondolatokkal, mikor legutóbb megtettük. Igazgató volt már, és a színházáról áradozott, arról, hogy a körülményekhez képest mennyi mindent meg lehet csinálni. Mert a színház Erdélyben mindig is a “körülményekhez képest” mércével volt emlegetendő. És a körülményekhez képest lelki gazdagságában utólérhetetlen. Pedig István nem volt optimista. Mindenről borzasztó pesszimizmussal bírt beszélni, kivéve a színházát. Az ő színháza volt sokminden. Igazgató korában a társulat, máskor meg minden, amit felvállalt, az amatőrök, a vidéki színjátszás, a gyermekek, a diákszínjátszók. Saját színháza volt. Azaz ő maga volt a színház.

Visszagondolva egy esős New York-i estén most, nagyon boldog vagyok, hogy része lehettem Bessenyei színházának. Ha ő nincs, talán sosem lett volna annyi bátorságom, hogy megéljem gyermekkori álmomat, és felmerészkedjek a színapadra. Egy színpadra sem.  Bessenyei nagyon tudta, hogyan kell valakit “odatenni” a színpadra. Tehette volna önmagát is. De számára nem ez volt a legvonzóbb, a kihívás számára az volt, hogyan tegyen oda másokat. Ő nem akart a legnagyobb reflektorfényben lenni, csak ott lenni a csoda megszületésénél. Ez volt az elhivatottsága. Családjával szemben. Barátaival szemben. Színészeivel szemben. Tanítványaival szemben. Nagy mágus volt Bessenyei. És olyan térdcsapkodóan jó humora volt, hogy azt még tanítani sem lehet.

Rengeteget bohóckodtunk. Sosem felejtem el, még otthoni éveim idején egyszer felcsörtetett a légitársaság irodájába lélekszakadva, komor arccal, izgatottan. Intettem, jöjjön be az irodámba, bezártam magunk mögött az ajtót, és kíváncsian rámeredtem, kizökkenve a légiközlekedés minden aktuális problémájából, és minden idegszálammal rá összpontosítva…

– Nem is tudom, hogy kezdjem…  lihegte komoly arccal – Nagy veszélyben vagyunk… A pumpa!

– Mi?… – értetlenkedtem.

– Beszereltük a pumpát a konyhába. És most a feleségemmel pánikban vagyunk. Mi történik most velünk?….

Elkerekedett arccal figyeltem.

– Mert adott a pumpa. Ha az elkezd működni, kiszivattyúzza a szagot,a  gőzt, a párát a konyhából. Kiszivattyúzza a levegőt! – és itt hatásszünetet tartott karjával a levegőben, a másikkal beleszippantva cigarettájába  – Légüres tér keletkezik. Vákuum! És akkor mi lesz velünk?! … Elpusztulunk!

Bambán bámultam rá. Kétségbeesett arccal ült előttem a nemzeti légitársaság helyi képviseletének főnöki irodájában, mint valami audiencián, és segélykérő tekintettel fürkészte a tekintetemet. És én a légiközlekedés minden fennforgó baját hirtelen elfelejtettem, olyan feszülten figyeltem. Bessenyei ekkor nyüszítve elkezdett röhögni velem szemben. Megvilágosodott bennem, amit napokkal azelőtt elmesélt, hogy szellőztetőt szerelnek az ablakra a konyhában, s most ezt jött elmondani a maga sajátos módján… A röhögés átragadt énrám is, és alig bírtuk félbehagyni. Ilyen tréfákat gyakran megejtettünk egymással. Főleg azokon a Jäger-pincében megejtett sörözős estéken. Ahová olyan hűségesen jártunk el éveken át minden este pontban nyolckor, mintha a hivatalba járnánk. A barátainkkal együtt. Azaz az én barátaimmal, akiket István nagyon szeretett, s akik a maguk részéről nagyon nagy tisztelettel viseltettek iránta. Mint például Miska, aki olyan régi barátom, hogy nem is emlékszem, honnan datálódik kapcsolatunk. István életébe meg ezeken a Jägeres estéken keveredett Misu anélkül, hogy bármi megelőzhette volna ezt a kapcsolatot. És egy márciusban, amikor Istvánunkat ünnepeltük születésnapján, mondtam neki, hogy aznap este ne csak arra igyuk a sört, hanem Miskánkra is.

– Rá miért? Neki is születésnapja van? – kérdezte.

– Nem, a neve napja,

– Ma József nap van… – mondta értetlenkedve.

– Pontosan. Miska a Jóska.

– Jaaaaa, hogy ő az a Miska, aki Jóska! – és ez azóta is rajta maradt Mihály József barátunkon, hogy ő a Miska, aki Jóska…

Olyan mérhetetlen alázat volt benne, ami a mai világban elképesztően ritka. Olyan lelkesen beszélt a műkedvelő mozgalomról, hogy egy életre megtanultam, az amatőr nem pejoratív jelző.  Emlékszem, feljött hozzám Zákány Misivel egyszer a légitársasági irodába, és egy amatőr színjátszó körről beszélt. Vennék részt benne. Hogy ki mondta neki, hogy hozzám jöjjön, sosem fogom már megfejteni, de hogy szíven talált, az tény. Gyermekkorom, és serdülő éveim legnagyobb titkos álma volt színpadra kerülni. Sosem volt elég merszem, és kitartásom ehhez. Tehetségem sem igazán, de ez már más lapra tartozik. Bessenyei és Zákány ott ült előttem a karosszékekben, mintha valami Kuala Lumpurba szóló repülőjegyet jöttek volna előrendelni, és meghívtak szerda estére a kultúrházba, mert ott megalakult egy műkedvelő színjátszócsoport, amelyik a “Szabin nők elrablását” fogja színre vinni, s ebben nekem is juthatna valami szerep, valami Rettegi Fridolin, lökött színigazgató, és… És én csak néztem rájuk, hogy mi is van? Mi történik itt éppen?… Mit is akarnak a művész urak tőlem, aki itt ülök kék nyakkendőben belemélyedve a reptéri illetékek és a repülőjegy tarifák elvont világába, készen arra hogy bármikor elküldjek valakit Antananarivóba vagy Madagaszkárra? Vagy épp New Yorkba.

Eljátszottam Rettegit. És Bessenyei sikert kovácsolt belőlem. Nem a Szabin nőkből, hanem belőlem, meg a többi amatőrből. Majd Klotild néniből. Megtanított járni, mozogni, élni… LENNI a színpadon.  Egész estéket ült a kultúrház szegényesen fűtött termének kényelmetlen karosszékében, és rendezett. Belefeledkezve a jelenetkbe, elveszve a szövegekben, fülig érő szájjal, felhúzott szemöldökkel, hátradőlve, cigarettával a kezében, elmélyedve a mondanivaló mélységében és humorának lehetőségeiben. Voltak olyan darabok, jelenetek, amelyeket soha senki más nem láthatott, nem került nyilvánosság elé, és mégis, életünk nagyon fontos részei voltak. Bartos barátnőmmel is próbáltunk egy ilyent. Jó volt együtt lenni, dolgozni, izzadni, mintha az életünk függene azon a jeleneten. És éltük is. Mint ahogy Bessenyei is tette, elmondhatatlan vehemenciával. Instruált, és tanított. Segített lennünk. A helyi média üdvöskéi, a rádióhallgatók kedvencei, ott kuporogtunk Bartossal, és csüggtünk a szaván, az utasításain, természetes alázattal. Élveztük az együttlétet, szívtuk magunkba Bessenyei színpadi bölcsességét, és maradéktalanul hittünk mindenben, amit nekünk mondott.

Egy színpadon Bartossal és Bessenyeivel

Mindig mindekivel voltak konfliktusaim, nézeteltéréseim, ajtócsapkodásaim az idők s a munkáim során. Bessenyeivel sohasem. Mert azt, amit ő tudott, én csak csodálattal néztem. És noha nagyon magányos és zárkózott volt, nagyon értette a módját, hogy maga köré gyűjtse a lángra áhítozó, “melegre éhes” embereket. Nagy megtiszteltetés volt Bessenyeiékhez vacsorameghívást kapni. Én már pár éve élveztem ezt a kitüntetést, amikor új színművészek szerződtek a városba a társulathoz a színházba. Bessenyei kiemelt közülük néhány jó embert. Évi, mikor meghívott a vasárnapi ebédre, jelezte, lesznek ott a fiatal színészek közül is, ne lepődjek majd meg. István azt mondta, jó emberek – tette hozzá, és ezzel le is rendeztük, mert tudni lehetett, hogy István  akárkiket nem rendez oda a családi vacsoraasztalhoz vagy a vasárnapi ebédhez. De nem csak a kezdő színészek kaptak meghívást ebédre, hanem az élő legendák is. Hogyan kerülhettem volna én másképp olyan nagyságok köreibe, mint Soós Angéla, hogy aztán hosszú éveken át ívelő barátságot, távozásom után pedig levelezést tarthassak fenn? István helye a fotelben, az asztalfőn volt. Az enyém tőle balra, a kanapén. Évi vele szemben ült, tőlem balra. Mindig. Az asztal többi része és oldala a többieké volt. Isti, “a gyerek” a sarokülő sarkában volt. De neki sokszor fontos alkotnivalói voltak, mint kibontakozó művésznek, s csakhamar megfosztotta az asztaltársaságot jelenlététől, miután felolvasta nekünk legfrissebb verseit, írásait. A többiek, a vendégek, a barátok, a színészek, az ismerősök oda telepedtek, ahol éppen hely volt az asztalnál. Politikáról is beszélgettünk sokszor. De leginkább nem. Színházról inkább és társadalmi életeinkről. A legintimebb pillanatok azok voltak, amikor Istvánt sikerült rávenni, hogy gitározzon, és énekeljen. Mint az a szenteste. Egyedül voltam épp. Szeretek egyedül lenni, és nem okoz gondot a magány. Karácsonykor sem. Mégis jólesett, amikor megcsörrent a telefon, és Bessenyei megszólalt. Áthívott vacsorára.

– Évi szeretné, ha velünk töltenéd a szentestét. Ha nincs egyéb programod.

– Évi szeretné?… – ismételtem, és mosolyogtam magamban.

– Igen. Mondta, hívjalak fel.

– És te is szeretnéd? – kérdeztem vissza, mert csak arra vártam, mondaná ki, ő is örülne, ha együtt ünnepelnénk.

– Én?… – majd beleszippanthatott a cigarettájába, mert szünet következett – Hát, most mondom… most mondom, hogy gyere.

Nevettem.

– Jövök…

– Hát… jól van!… – válaszolta, mintegy beleegyezésként Bessenyei, nem szerette az ilyen felesleges köröket.

Akkor este énekelt nekünk. Nem emlékszem, hogy mit. Isti felolvasta legfrissebb verseit, bort ittunk. És minden szép volt. Évi odasúgta, miközben István beleegyezett, hogy Isti behozza a gitárját, hogy nagy pillanat ez. Nem szokott mások előtt énekelni, nem szokta elő se venni a gitárt… Engem nagyon szerethet.

Én már sohasem fogom elárulni, min nevettünk akkor Soós Angélával és Bessenyei Mesterrel…

Olyan korszakban éltünk, léteztünk, ahol nem kellett bejelentkezés, ha számunkra kedves embert meg akartunk látogatni. Ha elkezdtük mégis bejelenteni magunkat egymásnak, csakis azért volt, mert a munkánkból kifolyólag nem volt mindig egyértelmű, alkalmas-e a másik társasága éppen. Miután messzi kerültem pedig, olyanná vált a helyzet, hogy ha odahaza jártam,  nagyon meg kellett szervezni mindent ahhoz, hogy sikeres együttlétek kerüljenek tető alá szeretteimmel. És most mégis bejelentetlenül akartam menni. Mint régen. Felcsengetni. Bemondani a kaputelefonba, hogy én vagyok. Nem a nevemet. Hanem, hogy ÉN vagyok. Hogy meglegyen az esélye az “Én? Én nem lehetek, mert én itt vagyok…” poénnak, ha sorra kerülne, a másik részéről.

Nem is leírható, amit éreztem, mikor megnyomtam a kaputelefon csengőjét. Hosszan csengett. A jólismert rekedetes hang. Arra gyanakodtam, Évi mégiscsak odaszólt, hogy érkezem. Nem tudtam, nem tudhattam, hogy nem.

– ÉN vagyok – mondtam. És vártam. Kicsit csend volt. Egy köhögés a hangszóróban. És meg is szólalt a buzz, nyílt az ajtó, s a válasz csendesen és szárazon:

– Hát…jól van!…

Benne volt ebben minden. Az, hogy “ha te úgy, én is…” “Ha te csak úgy bejelented, hogy itt vagy a világ másik feléről, és most becsengetsz unzsenír hozzám minden előzetes nélkül, akor én is csak úgy beeresztelek, nem is lepődök meg, azért sem…”

De leginkább az a lélekmelengetően vidám történet volt benne, ami évekkel, sőt, évtizedekkel azelőtt esett meg…

Amerikai csavargásaimból rajtam maradt egy elektronikus írógép. Ma múzeumok érdeklődnének felőle tülekedve, de akkoriban, a 90-es évek végén még hi-tech cuccnak számított, mint mondjuk manapság egy Apple Watch karóra. Amerikában kifutott, és Charlie bácsi Floridában komputerre cserélte a jó öreg masinát, méghozzá egy korszerű 386-osra. Már épp a kukába tervezte kivonszolni az elektromos monstrumot, mikor kérlelni kezdtem, engedje megtartanom, s hazavinnem. Charlie nem is bánta, annyival kevesebb gondja lesz a szemeteseknek, s az, hogy én ezt hogyan csempésztem be akkor az országba, leplezze sötét szakmai titok. Nem, mintha nem lenne elég izgalmas és vicces a története, de nem tartozik szorosan a témához, és már így is nagyon hosszú gyeplőre eresztettem ezt a mesét.

Az írógép ügyesen kiszolgálta az időszakot, amíg nekem is lehetőségem nyílt életem első számítógépét beszereznem. Sok levél, cikk és egyébb jegyzet kelt életre billentyűin. Majd nyugdíjba kellett küldenem. Bessenyeiékhez készültem ebédre. Akkoriban téma volt náluk is a számítógép vásárlás, elsősorban is a gyereknek, akinek irodalmi hajlamait egy szövegszerkesztős masina elmondhatatlanul kibontakozásra serkentené. Ezek a nyamvadt számítógépek azonban igencsak luxuscikknek számítottak. Eszembe jutott, megkérdezem majd Istvánt, vettek-e már kicsi Istinek számítógépet, mert ha nem, akkor az írógépet nagyon szívesen rátestálom azonnali hatállyal a világ előre haladásának érdekében a “kisöcsire”.

A húsleves és a második között, mikor Évi kiment a konyha dolgait intézni, és kettesben maradtunk az asztalnál, István rágyújtott, és én előhozakodtam a témával. Bort töltöttem, és mélyen magam elé bámulva, hogy a dolog drámaiságát megadjam, magamhoz emeltem a poharam, és elkezdtem, mint egy felvezető gyanánt:

– Vettetek már a gyereknek számítógépet?

És az következett volna, hogy felajánlom az írógépet, ha a várt nemleges válasz érkezik, miután belekortyoltam a boromba.

Csakhogy a bor a torkomra ment. És amikor István feladta a “végszót”, hogy

– Nem… – és beleszippantott a cigarettájába, kérdően bámuva az arcomba, én rávágtam:

– Hát, én sem fogok… – és itt elakadt a hangom a cigányútra szaladt italtól, és nem tudtam hozzátenni a továbbiakat, István pedig egy pillanatig rezzenéstelen arccal és felhúzott szemöldökkel, megrökönyödve nézett rám, letette a cigarettát, megvonta a vállát, és csendesen megszólalt:

– Hát…jól van!…

Volt egy pillanat csend. Majd mindketten nyüszítve ismét, elkezdtünk röhögni, hogy a pörköltös lábassal a szobába érkező Évi nem tudta, mire vélni a megfékezhetetlen randalírozást.

– Mi bajotok, fiúk? – kérdezte megrökönyödve.

– Semmi. Csak Artur nem vesz Istinek számítógépet! – kacagta vinnyogva István, ami persze, semennyire nem tette érthetőbbé Évi számára a helyzetet, de annyiban hagyta zavartan mosolyogva.

A zajra Isti is benyitott – mire én a térdemet kezdtem el csapkodni a könnyes, köhögős-horgős kacagásban – és kérdően nézett hol az apjára, hol az anyjára, majd pedig rám, aki levegőt sem kaptam már, csak fergetegesen röhögtem – majd az anjya javaslatára, kissé értetlenkedve ugyan, vissza is vonult. Mi meg perceken, sőt, sok éven át nevettünk és nevettünk nyüszítve, térdünket csapkodva ezen az apró kis száraz szituációs poénon. Hogy Rettegi Fridolint felelevenítsem: “Fergeteges sikerünk volt. Rosszul lettek. Elájultak! Volt, aki állva távozott a nézőtérről!…”

– Hát… jól van!…

…Ennyit akartam még hozzáfűzni ahhoz az üzenethez, te Isti.

 

 

 

Üzenet Bessenyei Istinek


Isti… Itt ülök percek óta a szállodai szobámban valahol a világban a pósztodat hallgatva apádról és a vadludakról. Oda kellene írnom, hogy őszinte részvétem. Mert ezt érzem. Csak az olyan nagyon banális lenne, és a közeg, a felület miatt meg olyan felszínes, mint amilyen a mi viszonyunk az apáddal sosem volt. Sem banális, sem felületes. De te jól tudod, hogy mennyire veled vagyok ebben a fájdalomban.

Ma, amikor az ősszel teli Párisban leszállt a gépem, ez a hír jött velem szembe. Azóta sem dolgoztam fel. Kell-e egyáltalán? Rájöttem, sokkal fontosabb az éveinket, az emlékeinket, a barátságunkat, azt a rengeteg szeretést átfogni és átölelni jó szorosan – ezt soha nem veheti el senki tőlünk, az sem, aki most Őt kiemelte ebből a zajos világból, ahol a maga fajta csendes jóembereknek a megnyugtató, szép szavát már alig hallani.

Amikor március első napján váratlanul és bejelentetlenül – mert mi mindig így csináltuk egy másik, letűnt világban – beállítottam hozzá a délutáni pihenője kellős közepén, épp borzasztó rossz napja volt. Ugyanúgy komédiázott mégis, mint mindig, talán nem is annyira a rég nem látott vendégnek, hanem azoknak az élettel teli évtizedeknek tiszteletül, amelyeket megéltünk ott, az asztal körül.

Photo by Artur Dancs

A hátánál beszűrődő délutáni napfényben egy pillanatra feltűnt a régről ismert egymást heccelő somolygás mögött a kis árnyék az arcán. Inkább hitt a tudományban, inkább Istenre bízta az ügyet, ő nem akart ezzel foglalkozni. Úgy érezte, méltatlan lenne hozzá, ez nem az Ő dolga. Mert Ő a maga dolgát mindig kifogástalanul elvégezte, hogy abban nem lehetett hiba.

Az a pillanat a délutáni napsütésben, ami a háta mögül szűrődött be, az volt az utolsó közös pillanatunk. És elengedett. Nem volt sosem ölelgetős. Mégis, amikor felálltam búcsúzóra, szorosan megölelt. Állhattunk volna még percekig a lépcsőházban, ahogy mindig szoktuk, és ahogy pedig mindketten borzasztóan utáltunk állni a lépcsőházainkban búcsúzás gyanánt. Bohóckodtunk inkább egy kicsit egymás kedvéért, de nem húztuk el az időt. Talán, hogy a háta mögött alkonyuló nap ne nyújtsa el nagyon azt a kis árnyékot, hanem maradjon annyiban. Árnyéknak az is éppen elég.

Világkörüli mesék (1)


 

 

Lehetséges, hogy egy meghitt családi életet élő szemével nézve, a mi munkánk kényelmetlenségekkel teli, zaklatott, hektikus mindennapokat eredményez. Tagadhatatlan, hogy sokszor kiszámíthatatlan az életünk, ugyanakkor ez talán, ami a legtöbb izgalmat is hozza a mindennapokba. Amint arról már szóltam, az első, ami megszűnik, amikor az ember világcsavargóvá válik, az a saját időnk. Mindig azt az időt kell magunkénak elfogadnunk, amelyik zónájában éppen vagyunk. És ez fehér éjszakákat, de éppen úgy aktív hajnalokat, kalandvágyó délelőttöket vagy mozgalmas délutánokat jelenthet. Hajlamosak vagyunk belefásulni az életünkbe. Mindenbe. Ez az emberi természet egyik velejárója a jelek szerint. Az egyformaságba és a sorozatos változásokba is. A mi feladatunk ezen változtatni. Akkor is, ha egy kis tanyán éljük le az életet, ahol örülni lehet a reggeli napsugárnak, a nyári esőnek, a téli havazásnak és a természet közelségének. Akkor is, ha nyughatatlan világvárosokban hajtjuk nyugalomra a fejünket, és a sziréna zaja és a tülkölés már nemhogy nem zavaró, hanem álombaringató. Akkor is, ha óceánra néz épp az ablakunk, amikor felkelünk, és akkor is, amikor a szeméttárolós belső udvarra, ahonnan a szomszédék veszekedése is áthallatszik csendesebb estéken.

Photo by Artur Dancs

Sokan azt hiszik, ha egyszer kijutott nekem az, hogy este Manhattan tornyainak fénye világítja be a szűk lakomat, nehezen tudnám másutt a szépséget megtalálni. Csak a legbeavatottabb barátok tudják igazán, mennyire nem így van ez. És hogy mennyire kedves a reggel anyám házának ablakán a fákra kinézni és távolban a németi templom tornyát fürkészni, és hogy sosem feledem a piros rózsákat ontó rózsafára nyíló ablakot nagyanyám gyermekkorombéli házában sem, amelyen a játszani csalogató gerlék és perlekedő verebek hangzavara hallatszott be nyári reggeleken.

Amióta a világ megnyílt előttem, ezek a szépségek nemhogy elhalványultak volna, de élénkebbek, még drágábbak lettek. És melléjük íródik a sok-sok új kép, madárcsicsergés, hajnal vagy épp fülledt éjszaka. Sok-sok új mese. Hosszabbak-rövidebbek. Ezekből a pillanatokból áll az életünk. A mesékből, amelyek körülöttünk élnek, velünk, és csak be kell engednünk magunkba őket.

 

Copthorne-i mese

 

Ha az ember naponta más-más időzónában van épp, és nem szeretné a szervezetét az őrületbe kergetni, mindenképp legajánlatosabb akkor és úgy aludni, amikor azt a szervezete megkívánja és a lehetőségei megengedik. A londoni pihenőnk a várostól távol, a vidéki Anglia barátságos és rusztikus kisvárosi részén van, Copthorne-ban. És ha hajnalban hatkor jön az embernek, hogy reggelizzen, a legjobb, ha ahelyt végére is jár a dolognak. A román pincérnő eltakarította előlem a tányérokat, és mikor az ezüst kannából kitöltötte a kávémat a csinos porceláncsészébe, azzal a kezemben elindultam át a hallon a kert irányába. A sarokban csendesen pihent még a zongora a nagy falióra alatt, a kandalló pedig hidegen bóbiskolt.

Photo by Artur Dancs

– Jó reggelt, jó reggelt! – integettem oda vidáman a recepciós fiúnak, és miután elolvastam a nevét, elégedetten állapítottam meg:

– Mennyire jó, hogy a világ különböző pontjain belefutok egy-egy Adnanba, és mind olyan kedves és segítőkész.

– Mindenképpen, uram – hajtott fejet előttem Adnan a pult mögül – Tehetek valamit Önért ezen a korai reggelen.

– Azt hiszem, hosszú távra lekötelezne, ha lenne olyan szíves és az ajtót, ami a téli vendéglő teraszon át vezet a kertbe, kinyitná nekem.

– A legnagyobb örömmel! – és a bőrhuzatos kanapékkal és fotelekkel berendezett hallon át máris a világos, a kertre nyíló sokablakos zárt teraszra nyitottunk be, és csikorogva fordult a kulcs a zárban, mikor Adnan kiengedett a kertbe.

Photo by Artur Dancs

Madárcsiviteléstől volt hangos a májusi hajnal, és buja zöld volt minden. A kert közel eső gyepén faasztalok és székek itták a friss harmatot, a fűszálak pedig üdére mosták a cipőmet, amint átvágtam a pázsiton és a patak felé vettem az irányt. A patak valahonnan a szállodára néző erdőből eredhet, és csak azért hozhatták be ide a kertbe, hogy hidat lehessen fölé építeni, kicsiny fapallót, ami alatt a vadrécék szívesen elhápognak csendes reggeleken. A víz innenső partján óriási vadrebarbara levelek legyezték a hajnali szellőt, odaát pedig várt a bukszusokból álló labirintus és a rhododendronok. Az angolkert oldalán egy kőlóca is állingált, de nem csábított leülni, sokkal inkább a madárcsicsergésbe és hajnali üdeségbe csomagolt kert vonzott. Percekig jártam fel és alá, körbe az apró ösvényeken, követtem a barátságos útvesztő szögletes kanyarjait, és mintha nem tudnám, hogy nincs illata, minden rhododendron virágot magamhoz húzva megérintettem az arcommal. Egyik bokor fehéren omlott alá, mint egy menyasszonyi fátyol, a másik rózsaszínben pompázott, a sárgákat és a narancsszínűt pedig a feljövő napsugarak tették tündöklőekké. A kertből visszatekintve a patak túloldalára, a még pihenő szálloda rusztikus képe tárult elém, vidám ablakaival és meghitt hangulatú mesék emlékeivel.

Photo by Artur Dancs

Mielőtt visszamentem volna a kertre ablakot tárt szobámba, még egy kicsit elidőztem az egyik asztalnál a harmatos széken elköltve a feketekávét. Amikor a nap már annyira feljött, hogy ébreszteni kezdte a életet a ház körül, csendesen visszaszivárogtam a szobámba, útkozben megköszönve Adnannak, hogy széppé tette a napomat. A kicsi tavon pedig a ház hattyúja a tó közepére állított tutajról beletottyant a vízbe a vadkacsák közé…

 

 

Stockholmi mese

 

A szemerkélő esőben az élénkszínű királyliliomok és fritilláriák még zajosabbaknak tűntek a hűvös tavaszi délelőttön. Még nem ismerem ezt a várost eléggé ahhoz, hogy pontosan tudjam, az a sok víz és csatorna, amin keresztül kisebb-nagyobb hidakon kell átkelni a régi város felé tartva, honnan jön és merre tart.

Photo by Artur Dancs

Csak azt, hogy megnyugtatóan szép a királyi palotát és a köré csoportosuló lenyűgöző adminisztratív épületeket a víz tükrében is viszontlátni. A virágzó japáncseresznyefákat kerestem, ha már New Yorkban idén lemaradtam róla egyrészt utazásaim, másrészt a fagykárok miatt. Pedig lelkesen látogattam reggelnte a Central Park azon részét, nehogy nélkülem nyílnának és borulnának virágba. A cseresnyéskert felé vezető úton azonban nem tehettem meg, hogy nem kerülök egyett az óvárosban, mert a csersnyevirág is elbűvölőbb lesz, ha az ember előtte jól megjérja magát a karnyújtásnyi szűk kisutcákban a színes házak tövében, fel és le a dombon, a macskaköves utakon.

Photo by Artur Dancs

Van ebben valamiféle báj és vidámság, mégis, ha belegondolok, nem szívesen laknék egy ilyen szűk kis sikátorban. Talán épp a nyomasztottság érzetét elkerülendő festik őket olyan tarkára és vidámra, hogy ellensúlyozzák a tér szűkösségét. Persze, a virágok az ablakokban fittyet sem hánynak a térre, csak virulnak, és ezzel beleépülnek a környék fura színpompájába. Ha elállt az eső balfelől, és jobbra már mélykék égen felragyogott a nap, meg kellett lesnem a kifeszülő szivárványt is, ami épp csak addig a két percig mutatta meg magát a koromfekete viharfelhők fölött, amíg sikerült lefényképeznem, majd utamra eresztett a cseresnyéskert felé.

Photo by Artur Dancs

Az eső megint szemetelt, de ez semmiben nem akadályozta meg a svédeket, sem biciklizésben, sem kutyasétáltatásban, sem pedig abban, hogy a szabadtéri táncfesztiválon összeölelkezve ropják a helyi táncokat.

A szökőkút két oldalán egyenes sorokban hajoltak alagutat a cseresznyefák. A levonult zivatarok és a szél valamelyest már megritkította a koronát, de még mindig rózsaszínben mutatta a világot.

Photo by Artur Dancs

 

 

Amageri mese

 

A dániai szállásunk a koppenhágai Amager Strand nevű üdülőtelep mellett van az öböl partján. Az alkony is mindig szép innen, de a hajnallal semmi sem összevethető. Amikor a szobámban derengeni kezdett a fény, és a nyitott ablakon a tengervíz illata és a rigók trillázása szivárgott be, és a környékbeli tarka faházak barna háztetői láthatóvá váltak, pulóvert húztam és lementem az ösvényen a partra.

Photo by Artur Dancs

Egy pocsolya tükrében vadkacsa pár udvarolt egymásnak, és óriásgerlék suhogtak a lombok közt. A fák koronái közt már láttam, hogy a vízből épp előbukkant a nap. Amikor az ösvény végére értem, elém tárult a végtelen kékség, a baloldalon a szélmalmok sora forgatta meg a hajnali szellőt, amit a nap borzolt a tengerből magával, amikor kikászálódott onnan, és jobbról a reptér távoli kifutója eleresztette az első gépmadarat – minden bizonnyal hosszú útra indult, ha ilyen korán nekiveselkedett.

Photo by Artur Dancs

Az előttem, a vízben magasodó faépítmény a szobám faláról ismerős volt, de nem tudtam célját, és nem szerettem volna felfedezetlenül hagyni, így a hosszú deszkapallón, ami a parthoz kötötte elindultam az irányába. Amikor odaértem a hajnali csendben és a víz halk hullámzásában hirtelen összerezzentem, ugyanis meggyőződésem, hogy teljesen egyedül vagyók a ropogós hajnalon a környéken, teljesen szertefoszlott, amikor anyaszült meztelen dánokat pillantottam meg a jéghideg vízben vidáman fecsegve úszkálni.

Photo by Artur Dancs

És láttam jönni továbbiakat is már a kis fahídon, törülközővel a vállukon, sietve igyekezve a strand irányába, hogy megmártózván a friss vízben, még idejében beérjenek munkahelyeikre. Volt, aki kerékpáron érkezett és a ruháját már a parton otthagyta a járgányra akasztva, szemmel láthatóan meg sem fordul a fejükben, hogy akár valaki el is vihetné azt onnan. Mert nem viszi.

Akkor már láttam, hogy a hullámtörő végén is áll egy halász a szikla tetején. A mögüle emelkedő nap élesen kirajzolja alakját.

 

(folyt. köv.)

Szatmári párbeszédek


 

Amikor nem veszek szenet

 

Vasárnap dél, szép, napos, mondhatni forró nyári nap, verőfény… A sűrűn lakott lakótelepen lépdelek elgondolkodva. Egy cigányasszony jön szemből három poronttyal. Egyikük egy B747-es minimodell repülőgéppel játszik, néha lehajol, és a porban gurítja. A cigányasszony halad mellettük, egyiküket kezénél fogva húzza maga után, és közben mond.

 

–          Gyere mán, korrház, picsán leszel rúgva.

 

A gyerek maszatos, a takony az orrából zöldes szörnyekben nyúlik alá, mint valami cseppkőbarlang valamely kies zugában. A repülős hirtelen magasba emeli a Jumbót, és előreszalad, elfut mellettem.

 

–          Szántiágó, a rák megeszen, ha odamegyek, idegyerenefussál!

Majd mikor mellém ér, hangnemet és hangot vált, és teljesen tisztelettudóan köszön:

 

–          Jau napot kívánok!

–          Magának is.

–          Nem vesz szenet?

–          Mit?

–          Szenet. Vegyen már egy kis szenet.

–          Szenet…!?

–          Azt hát. Veszen?

–          Nem.

–          Gondoltam.

 

Elsőosztályú mennybemenetel

Photo by Artur Dancs

Éva néni a temetőből jövet meséli, hogy a család a mamát át akarja temettetni egy másik sírba.

 

–          Volt ottan egy kis pasas, valami sírásó…

–          Azok jó sokat keresnek! Ha te tudnád… – vág közbe anyám nem leplezve, hogy semennyire sem érdekli az exhumálás felvázolt története.

–          De várjál, mert mondom ennek a fiatalembernek, mondom, fiatalember, mert olyan kis fiatal sírásó volt a kis pasas, mondom, mennyi lenne, mondom, hogy a mamát kiássuk és áttemessük a másikba?

–          Mert ott miért nincs jól, ahol van…?

–          Mert mostan megvették már ezt az elsőosztályú helyet…

–          Első osztály?… Van turista osztály is?! – szóltam bele a két asszony beszélgetésébe, amikor már nem bírtam megállni enélkül.

–          Arturkám, persze hogy van elsőosztály! Aki az első sorban van eltemetve, az az első osztály.

–          Azok gyorsabban támadnak fel?

–          Azt nem mondták, de jó kis sírhelyek azok. Oszt ki tudhassa… És a kis pasas akkor azt mondta, hogy ötven millió az áttemetés. Na, ne félj, azóta is békin van hagyva a mama a kis helyin, ahun van.

–          Eszel egy kis töltöttkáposztát? …

 

 

 

Amikor szembejön az utcán a rokon…

 

Az embernek vannak rokonai, akikkel egy hazalátogatás során szívesen találkozik, és vannak, akikről addig sem volt nagy véleménnyel, amíg még odahaza élt. És vannak az embernek olyan pillanatai, amikor jár-kel az emlékeiben, a városban, ahol élete javarészét toldozgatta színes rongyszőnyeggé, és abszolute senkivel sem akar találkozni, és megállni beszélgetni. Ilyenkor külön fájdalmat is okoz egy olyan, amilyen akkor velem szembejött egy rokon formájában…

 

–          Oszt akkor jól vagyol te ottan úgy?

–          Már hogy hogy? És hol?

–          Hát, ottan úgy, ahogy a hülyeségeiteket lemutogatod meg a kávét kihordod, mint sztuárdesza.

–          Ja, hogy a munkahelyemen…

–          Hát én nem tudom… Ahun mostan úgy le vagy ángázsálva.

–          Aha. Jól vagyok, igen.

–          Na, az a lényeg, hogy jól keresel. Mer’ jól keresel, ugyi?

 

Májámivájsz

 

A lakótelepen olyanokkal is összefut az ember, akik emlékezni vélnek, hogy együtt nőttetek fel, ami már csak azért sem lehetséges, mert nagyanyám udvarában nőttem fel, és azokra, akikkel ezt véghezvittem, nagyon is jól emlékszem. De ha ismerős arc és mosolyogva támolyog feléd, nem kerül semmibe sem megállni egy jószóra.

 

–          Mán megén itthol vagy?

–          Vagyok kicsit.

–          Kicsit.. hö-hö… Osztán milyen Amerika, meséljél mán!

–          Jó…

–          Májámivájsz, lászvegász…mi? Kimegyek én mán egyszer csak úgy körülnézni… Arturkám, megyen egy kis pálinka? – hónalja alól előhúz egy ásványvizes múanyagflakont.

–          Áh, nem. Most inkább nem…

–          Amerikában nincs ilyen. Mi?

–          Hát, nincs…

–          De van zöldhasú, hö-hö… Van nekem ott egy nényukám Ohájóban ismered? Sárika…

2013 mérföld- és kilométerkövei


Azt kérte szilveszterkor egy barátom, szálljak be én is abba a játékba, hogy összeírom a legkedvesebb legjeimet az elmúlt évből, és azt megosztom. Érdekes volt töprengeni rajta, hisz óhatatlanul megfordul amúgyis az ember fejében, hogy valamiképp összegezzen vagy csak átfuttassa a leköszönő esztendő fontosabb mozzanatait magában – vagy épp kisebb nyilvánosság előtt is. Most nem azt a többé-kevésbé frappáns listát akarom megosztani, hanem hónapról-hónapra ugorva visszaidézni néhány pillanatát az évnek a mérföldköveire feszítve ezt a mai mesét.

Fotó: Dancs Artur

A Kentucky Bourbon bölcsője

Januárban életemben első ízben látogattam Kentuckyba indiai Shyam barátom meghívására, aki vidéki otthont tart fenn az istenhátamögötti tájakon, ahová néha New Yorkból kimenekül. Mount Sherman és Louisville környéke a baráti vendégszereteten túl azonban azért is érdekességszámba megy emlékeim között, mivel első találkozásomat is jelenti az „igazi” Amerikával. Pontosabban azzal az Amerikával, amit nem az akciófilmekből ismerünk, hanem a klasszikusokból inkább. Barátságos – és kissé zárkózott – emberek, hangulatos vidéki boltok és vendéglők, meseszép tájak… Én is kimenekültem kicsit New Yorkból.

Telihold Fort Lauderdale Beachen

Február Floridában talált adott pillanatban. A német napolaj, amit fogalmam sincs, honnan szedtem, túl kegyes volt a februári kánikulához és ultraibolyákhoz. A Priceline egy nagyszerű ajánlattal lepett meg, és négycsillagban találtam magam az egyik luxus Hyatt Regencyben. Azaz a hotel délutántól lehetett enyém, így a kora reggeli járattól egyenesen a beach-re vitettem magam a reptérről. Fort Lauderdale-t, a csudiszép fehér homokos kékvizű sávot Miami és West Palm Beach között azelőtt évben anyuval fedeztem fel, és izgatottan tértem vissza süttetni magam a tél közepén. Mire a hotelbe jutottam, céklavörösre égtem, mivel a németek napolaja nem biztosított kellő védelmet, és főleg tar fejemnek, amely kisvártatva céklából káposztára változott és intenzíven hámlani kezdett. Különféle trükkökkel igyekeztem leplezni a balesetet, hiszen légiutaskísérői interjúra készültem a Southwesthez Dallasba.

Március elején utaztam Texasba. Amint arról ezen oldalakon beszámoltam, az alkalom remek lehetőség volt számomra visszatérni, és alaposabban felfedezni ezt a várost is. Sőt, a 2010 telén kialakult nem túl pozitív véleményemet is sikerült megváltoztatnom Dallasról. Isteni volt a vérbeli texaszi burger, helyi sörrel és sültkrumplival…

Utazótáskával a napon

Áprilisban egy éjszaka azzal feküdtem le, reggel úszni akarok az óceánban. Hajnalban repülőre ültem hát, és Fort Lauderdale Beach-en kötöttem ki. Azt hittem, egyedüli leszek poggyásszal kora reggel a beach-en ( a szállodám megint csak délutántól volt elfoglalható), de örömmel tapasztaltam, hogy más is napozott utazótáskával a feje alatt a trópusi napon. És miközben halrajokat figyeltem a kristályvízben, gondolatban egy másik interjúra készültem – intenzíven, rutinosan, de nem túl izgatottan. És persze, nagyon odafigyeltem, le ne égjenek ruhában is látható testrészeim…

Májusban újabb első… Első utam Észak-Karolinába. Charlotte-ban, a US Airways légiutaskísérői bázisán csupán pár órát töltöttem, és ebéd után vissza is repültem New Yorkba. Akármennyire is szerettem volna, a kedves kisvárost nem sikerült cseppet sem megnéznem, de már tudom, érdemes lesz ide visszatérni… Viszont a virágesőben fürdő májusi New York mindenért kárpótolt és a közelgő szabadságom is. Végre elkezdhettem a készülődést a nyári hazautazásomra.

Alkony Csíksomlyón

Júniusban kitört a vakációóóóó! New Yorkból Frankfurtba repültem, onnan Budapestre. Ferihegyen vonatra szálltam Nyíregyházáig, ahonnan Levente barátom fuvarozott Szatmárra. Strandolással, családi és baráti együttlétekkel, illetve nagy csavargásokkal egybekötött hetek következtek. Megfordultam Kolozsváron, Szovátán, Székelyudvarhelyen, a Hargitán és Csíkszeredában is. És mind megannyi élmény, amiről a Levelek New Yorkból sorozatban számoltam be akkor.A keretbe pár nap Budapest is belefért szintén családi és baráti programokkal.

Júliusban aztán biciklire szálltam. Hazaérve New Yorkba ugyanis az új kerékpár-kölcsönző-megosztó rendszer beindult, én meg sejtve, mekkora élményre tehetek szert, egyenesen egy évre vettem bérletet a kék járgányokra. Egy új korszaka következett New York-i létemnek. Amellett, hogy húsz év után ismét kerekekre szálltam, egy teljesen más szemszögből ismerkedtem meg városommal. Lett aztán ebből sok maratoni kerekezés, hajnalban, éjszaka, kora délelőtt vagy épp forró délutánon. És bejártam a folyópartokat, a sugárutakat, Broadwayt és a keresztutcákat is. Nem fognak ki rajtam a dugók és a távolságok sem. És még annyi titok vár felfedezésre!

New York egy új szemszögből

Augusztusban derült ki, hogy a Változás Évének ígérete végre megérkezett. Volt abban jó is és nagyon szomorú veszteség is. Előbbit említem, hisz nagy váltás követi majd a bejelentést, hogy felvételt nyertem a Finnair légiutaskísérő akadémiájára. Ez a hónap lényegében ennek előkészítésével és a Southwesttel való szakításra való lelki felvértezéssel telt. Azt a pár évet és tapasztalatot sem akarom s nem is lehet gyorsan hátunk mögé hajigálni, így csak óvatosan csomagoltam a helszinki útra…És lassan elkezdtem elvagdosni azokat a szálakat, amelyeket el kellett vagdosni ahhoz, hogy elutazhassak új úticélom és életem felé Finnországba.

Helsinki, az északi gyöngyszem

Szeptemberben – amellett, hogy Helsinkivel barátkoztam – új szakmát kaptam a kezembe, és megfordultam cseberben és vederben is. Ennek tiszteletére s ezt megörökítendő jött létre ez a blog később, valamikor október legelején.

Nagy szerelem lett Helsinki első látásra , és gyorsan sikerült otthon éreznem magam ott. A kiképzés hetei olyan gyorsan teltek és persze, roppant intenzíven, hogy alig akartuk elhinni, hogy október lett.

Kentucky vidéki bája

Október végén tértem vissza New Yorkba, és először ejtettem ki azt így határozottan: de jó itthon! Nem mintha Helsinkiben nem lett volna jó. Sőt, Helsinkit újabb (vajon hanyadik) otthonomnak fogadtam, hisz majd elég sok időt fogok ott eltölteni, amikor a tanulmányok végeztével nekiállunk a repkedésnek. De miután kellőképpen visszazökkentem a New York-i mindennapokba, ismét csábítani kezdett Shyam egy kis country-side-ra. Fogtam, hát magam, és leutaztam Kentuckyba. Egy fantasztikus, autentikus vidéki Halloween partiba csöppentem csupa helyiekkel, és siettem is az eseményt életem nagy élményei közé elkönyvelni.

Senki sem tudta, hogy titokban hazaérkeztem…

Novemberben nagyot gondoltam, és a nagy gondolatot tett is követte. Negyvenharmadik születésnapomra barátaimat jóanyám összehívta hagyományosan távollétemben megünnepelni engem. Csakhogy ők nem tudták, hogy mégsem távollétemben fognak ünnepelni. Az útvonal Amszterdamon keresztül vezetett Budapestre, onnan Debrecenbe, majd Mátészalkára, ahonnan Arnold barátom és az a drága fogtechnikus Andris barátom kapott fel, aki szalonképesre alkotta a mosolyomat a nyáron, vakációzásom alatt, és velük jutottam huszonkét óra utazás után a szülői házba. A meglepetés pedig olyan jól sikerült, hogy semmi más nem számított. Hálaadásra utaztam vissza New Yorkba, nem mintha ott kellett volna mindenképpen hálát adnom bárkinek is, de a Thanksgiving és karácsony közti csillogó-villogó ünnepvárást ott ejtettem meg mégis.

Az ünnepvárás New Yorkban cseppet sem színtelen

Volt ebben a decemberben minden: napsütés, havazás, eső és jég. És persze, rengeteg biciklizés, csavargás, pihenés, olvasás, na meg persze, tanulás is. És titkok. Újabb és újabb titkokat kutattam, és találtam New Yorkban. Hol egyedül, hol másokkal. És mind jobban éreztem a fontosságát egy hazautazásnak az ünnepekre öt év kihagyás után. A repülőjegyek mértéktelen és pimasz drágulása december hónapban azok számára sem meglepetés, akik nem ebben a szakmában élték le életük nagyobb részét. Mégis jó tudni, mikor s mit kell pontosan keresni ahhoz, hogy ha a huszonötödik órában is, azaz éppen huszonötödikén az ember megtalálja azt a repjegyet, ami hazarepíti szeretteihez ünnepelni és kipihenni egy sokmindennel teleírt esztendőt. És máris Brüsszelben ér a reggel, ahol belga csokoládét majszolva hajtom a pedált a reptéren, hogy a telefonomat feltölthessem, miközben gondolatban eltervezem az utamat. Eltervezem a sok-sok pihenést szeretteim körében. Brüsszelből Budapest csak egy ugrás. Az intercity vonat is ismerős már. Legyen az Latorca, Vércse avagy Kócsag. És Peti barátom vár széleskarú ölelésekkel a vonatnál, hogy vacsoráról ne nagyon késsek el anyám házában.

Naplóm utolsó lapjára jutott Coelho mester ama idézete, ami valahol kicsit mindig engem igazol: „Nekem is el kellett mennem messzire, hogy megértsem azt, ami közel van.”

Ezt a naplót teleírtam, de a következő lapjai máris fehéren virítanak rám odébb.

No, essünk neki!

Hogyan lettem légiutaskísérő… (3)


A boldogító IGEN

Boldog szakmai évek

A City Rádióban eltöltött évek elindítottak egy nagyon fontos úton: visszatalálni önmagamhoz

Hogy a repüléstől és New Yorktól való elszakadást illetően mekkora hatalmasat tévedtem, ezután még sokáig nem derült ki, mert olyan csodálatos időszak következett az életemben, hogy teljesen elvonta a figyelmemet erről (egy kis időre), ami ugyan nem tartozik közvetlenül a témához, amiről itten én most értekezem, de feltétlen katalizátora és melegágya volt annak, ami aztán a továbbiakat meghatározta. És a felsorolásból nem hiányozhat az, amit még ma is, itt Helszinkiben az otthonos kis hotelszobámban teázva a kávéasztalra felrakott lábakkal ugyanúgy látok: eddigi szakmai életem legszebb évei. Ugyanis az idiótán berendezett brooklyni albérletben, miközben az idióta lakótárs felvonultatta előttem alsógatya gyűjteményét és a New York-i magyar szezonmunkás közösség leglepukkantabb fehércselédeit útban a bugyirózsaszín hálószobája felé sivalkodva, bennem két döntés is megért és megszületett. Névszerint, hogy tényleg nem megyek vissza az irodába, azaz felmondok a légitársaságnál, a másik meg hogy visszamegyek Szatmárra és igent mondok Turós Lórándnak. Utóbbi nem a kezemet kérte meg, de életem nagy igenjeinek egyike volt az. Soha nem ódzkodom megmondani, ha valamivel nem értek egyet, ugyanakkor soha nem esik nehezemre elismerni azt, ha valakit valamiért tisztelek. És Turós egyike azoknak. Amikor New Yorkba utazásom előtt ő is és mások is fenn jártak az irodámban tervekről beszélni, nem akartam senkinek semmiféle terveiről hallani, elég volt nekem a magam baja. Olyan boldog vagyok, hogy annak ellenére, hogy (leplezendő esendőségemet és saját gondjaimat) foghegyről beszéltem vele ott és akkor, nem hagyott békén. És ahogy Erdei Robival közösen megtalálták azt a felhőrést, ahol egy pillanatra elegendő napsütés szivároghatott be életünkbe ahhoz, hogy Szatmárnémeti első magyar kereskedelmi rádiója létrejöjjön, ugyanúgy megtalálták a megfelelő módszert és alkalmakat arra, hogy minden kijelölt pozícióra a legmegfelelőbb embert delegálják. Megvan a Brooklynból bonyolított levelezésem Turóssal, de soha azóta nem mertem újraolvasni, s most sem fogom. Korábbi életem olyan elveszettnek hitt gyöngyszemei kerültek elő a tér és idő homályából, hogy nem tudtam volna ellenállni a hazamenetelnek. Nem is álltam ellent. Engem személyesen Bartos nevével csalt haza. Újfent csak egy olyan helyzet állt elő, ami nem adatik meg akárkinek az életben, nem a diploma, nem a papírok, hanem a szerencse, és a sok, a világ szeme előtt és különböző színterein eltöltött évem és az emberek szeretete emelt újabb s újabb piedesztálra – sokszor azt éreztem, méltatlanul. Hiszen soha nem bántam kesztyűs kézzel senkivel szakmai szinten – legyen az légiközlekedés vagy akár az ezzel párhuzamosan megélt rádiós élet. Jogos lett volna, ha hallani sem akarnak felőlem, ha csak egy módjuk van rá. A szigoromat a munka terén ezt követően sem tudtam levetni, és ennek a későbbiekben fontos kihatásai voltak, amiről külön szólni fogok, amikor időben utólérem a helyzetet.

Soha nem fogom tudni viszonzni és feldolgozni sem azt a rengeteg szeretetet és tiszteletet, amit az ezt követő években kaptam. Sem a munkatársaimnak, sem azoknak, akikért dolgoztunk. És soha nem fogom tudni elégszer leírni ide, mennyire szerencsés fickó is vagyok.

A City Rádióban eltöltött évek elindítottak egy nagyon fontos úton: visszatalálni önmagamhoz. Ott éltünk az üvegkalitkában egy színpadon mindenki szeme láttára. Nekem természetes volt, hogy szenteste én dolgozom. Annál felemelőbb nem is lehet, amikor megannyi ember – idegenek, nem idegenek – mosolyogva enged be legszentebb családi pillanataiba. Egy nagy színpad az egész, amiről akkor már sokat tudtam. Bessenyei István barátom olyan alapos „kiképzésben” részesített az idők során, hogy nekem ehhez sem kellett oklevél. Ott és akkor állhattam ki akármilyen színpadra az életem során, ahova csak megfelelőnek tartottam. És nekem minden szakmám valamilyen színpad volt, még ha nem is a decka klasszikus értelmezésében.

2006-ban újra annyira erősnek éreztem magam, hogy felkerekedtem, és elutaztam New Yorkba. Látogatóba. Olyan végtelenül fesztelen és jókedvű voltam, hogy ezt megtehettem, ezt a hangulatot el sem bírtam akkor magyarázni senkinek. Igaz nem is kérdezett senki sem. Hagytak menni. Eszemben sem volt többet kiköltözni. Sőt, akkor az is megfogalmazódott bennem, hogy lassan el kell engednem ezt az álmot, ami New York volt, és hittem is benne, hogy ezúttal sikerülni fog. Csak mert nem akartam több kínlódást az elvágyódással. Olyan praktikus dologhoz kötöttem a szakítást, mint a vége felé járó tízéves vízumom. Eldöntöttem, hogy soha nem igényelek több túrista vízumot az USA-ba. Na, ez igaz is lett.

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: