Csonkaheti utazás 2016 felé kalandokkal és szép emberekkel vegyítve (és pálmafákkal is)


Hogy én mennyire szeretem ezeket a dánokat!… Annyi mindent szeretnék ma elmondani, de ez jut mindenekelőtt az eszembe, és a pillanat, ahogyan az óesztendőt zártam Koppenhágában… Kimentem a nyáron felfedezett élelmiszerpiacra, amiről már akkor elmondtam, hogy lényegében egy nagy közösségformáló, szocializálódásra kiválóan alkalmas hely a belvárosban, ahol a népek megállnak munkából hazamenet egy szendvicsre vagy egy pohár borra a barátokkal, ismerősökkel, és ráérősen beszélgetnek mindenfélékről mosolygós arccal, néha akár a biciklinek támaszkodva is. És persze, lehet közben az otthoni vacsorához vásárolni ezt-azt, zöldséget, reszelt tormát, friss lazacot, száraz heringet vagy éppen egy flaska bort.

No, de ne vágjunk ennyire a dolgok elejébe, hanem kezdem onnan, hogy év végére maradt nekem még egy hosszabb utam, amit gondosan úgy oldott meg a Crew Control, hogy nagyon el ne ernyedjünk, csak minimális pihenőket iktatott be nekünk, és a csonkahét alatt szépen átcikáztunk vagy négyszer az óceánon, miközben voltunk karácsonyi hóhullásban, csonkaheti tengerparti sétán és újévi tüzijátékon is.

 

Szentesti titkok New Yorkban

 

New Yorkban már szentestén láttam egy karácsonyfát kidobva. Sok éve még meglepődtem ezen, de ma már értem, hogy sok ember tudatában a karácsony nem, mint egy vagy két napos ünnep él, hanem, mint egy időszak, az ünnepvárásé, ami már akár október végén, de novemberben mindenképp, Hálaadás környékén elkezdődik, és karácsony napján zárul is. Távol áll ez a mi európai szokásainktól, és nehéz lenne ezt a kettőt úgy egyeztetni, hogy ne okozzon súrlódásokat, márpedig, ha valamikor nem, akkor ilyenkor senki nem akar súrlódásokba keveredni. Annál is inkább, mert mind jobban az a trend, hogy más – nem keresztény – vallását meg ne sértsük, jobb, ha nem emlegetjük olyan sűrűn a karácsonyt, hanem csak „ünnepet” mondunk, és elharapjuk a nyelvünket, ha ki akarna csúszni, hogy karácsonyfa, vagy karácsonyi ajándék… És ebből is persze adódnak a mindennapi kis súrlódások, és persze, hogy mindenkinek igaza van, és ezzel mind jobban kitágul a kör, mivel nyilvánvalóan, nincs mindenkinek igaza.

Photo by Artur Dancs

Hetek óta próbáltam beleélni magam a karácsony hangulatába, felvenni a szívemre valamiféle ünnepi hangulatot a hideg napokra. De nem lettek hideg napok sem, engem meg elfoglaltságaim olyan nagyon messze tereltek el az ünneptől, hogy egyszer meg kellett állnom, és szóba elegyednem az utcám sarkára évről-évre visszatérő fenyőfaárussal. Ő állított meg, én meg olyan rég vágytam erre, hogy azonnal meg is álltam, és hagytam, hogy kiválassza a nekem megfelelő kisfát. Mert mondom, itt lakom, tehát aki itt árul a mi utcánk sarkán már olyan sok-sok éve az East Village és a Lower East Side határutcáján, a Houstonon, annak tudnia kell, hogy a környéken – eltekintve a frissen kolonizált luxusapartmanoktól, a tipikus apró manhattani lakások vannak, sokunk lakása nem nagyobb, mint nagyanyám spájza volt otthon gyermekkoromban, ahova belopakodtam eperdzsemmet nyalni, amikor Mama nem figyelt oda.

És Mr Sanders egy alig egyméteres, tálcába faragott kisfával rukkolt elő, és mondta, hogy eddig öntözte, de ha hazaviszem, immár én öntözzem, a tálkába meg mindig legyen víz, és akkor a fa jól eltart karácsonyig.

 

– Örülnék, ha nem csak karácsonyig tartana – mondtam – Tudja, van nekem egy barátnőm, és neki megfogadtam, hogy legalább Vízkeresztig nem dobom majd ki a fát, ha lesz nekem olyan.

– Maguk európaiak tudnak valamit – bólogatott elismerően Mr Sanders – és megrázta a kicsi fát, hogy biztosak legyünk benne, semmiféle lombhullatás nincs kilátásban, majd idenyújtotta – Ezzel nem lesz baj a maguk vizes ünnepéig sem. De ha igen, akkor jövőre jöjjön ide, és kap egy ingyen fenyőt tőlem – majd kacsintott.

A kicsiny fával már elkezdtem magamban és a lakásban is felépíteni az ünnepi hangulatot. Csak közben egy kört futottam még Stockholmba és egyet Londonba is azután. Egyikbe se éltem bele magam különösebben: Stockholmba tudtam, hogy visszamegyek karácsonykor, és Londonban meg úgy szakadt az eső, hogy az előző bejegyzésben részletezett ebédemnél messzebbre nem juthattam.

De amikor onnan hazajöttem, belevetettem magam az ünnepi készülődésbe, ami az én esetemben távolról sem naphosszan tartó főzés-mosás-takarításban merül ki elsősorban, hanem például karácsonyi kirakatok és az esti város fényeinek szemrevételezésében, abban, hogy – mint sok éve, minden decemberben – kizarándokolok egy hideg estén Brooklynba a Dyker Heights-ra megnézni a híres karácsonyi díszítéseket a gazdag orosz és olasz negyed meseszép házai körül. Elítélem magamban a pazarlást és a giccset, ugyanakkor sok helyen élvezettel időzök el egy-egy ablak előtt, és a meghitt nyugalmat árasztó szobákba belesek a kinti zimankóból, és eszembe jut, mennyire vágytam erre a nyugalomra, az otthon-hangulatra ittlétem első, nehéz éveiben. Eszembe jut hogyan sóvárogtam akkor a szép házak előtt, és a boldogság olyan elérhetetlenül messzinek tűnt onnan. Örültem, hogy csípett a hideg, az egyik első hideg nap estéje volt az New Yorkban, és azért örültem neki, mert a korábbi évekre emlékeztetett. Nem lett volna igazi a Dyker Heights-on bóklászni, ha langymeleg az idő, és nem fagy rá a kezem a fényképező állványra.

Photo by Artur Dancs

Dyker Heights

Szentestére a lakás is és én is készen álltam az ünnepre. Anyám ünnepi üdvözlete is befutott. Manapság a posta olyan, mint a lutri, vagy bejön vagy sem… Tucatjával küldtem képeslapokat idén is, és negyede sem jutott el a címzettekhez, és sok esetben az övéik sem énhozzám. Laci barátom zenálő lappal akart meglepni, de a „szemfüles” biztonsági rendszer valahol kibelezte belőle a muzsikát, nehogy kárt tegyen az országunkban… Csak azért sajnálom az eltűnt rengeteg képeslapot, mert rengeteg szeretetet fektetek mindig bele. Semmi köze az anyagi oldalának ehhez. Kifejezetten arról van szó, arról a kellemes novemberi délutánról, amit minden évben arra szánok, hogy a szeretteimnek képeslapokat válogatok a város egy kedves kis üzletében a sarokban, ahol a karácsonyi üdvözletes standot felállítják évről-évre. Majd a nagy válogatás után van egy este, amit az ember arra szán, hogy ezeket megírja. Még ha olybá tűnik is, hogy évről-évre ugyanazok a szövegek kerülnek a lapokra, ez nem úgy van. Biza, egyenként veszem őket magam elé, kinyitom a kék noteszt, amibe a címek vannak beírva, és közben töprengek, mit fogok írni. Majd gondosan bélyeget választok rá – mert abból is van karácsonyi koszorús, hóemberes és szánkázós, meg van Elvis Presley-s és Jimmi Hendrixes is. Kinek mi dukál.

És amikor ezzel is megvagyok, magamhoz veszem a paksamétát, és elviszem az esti sétámra. Jobbára a Village-be. Hadd nézzenek jól körül, mielőtt útnak indulnak. És ha megjártuk magunkat, eleresztem őket. Olykor egy helyen teszem fel mindet, olykor különböző városrészekben… Néha csak leviszem az épületünk saját postaládájába, ha nagyon sietős – de ez nem vonatkozik a karácsonyiakra, azoknak egy kicsit kell sétálni a környéken… Nem tudom, miért is mondom most el ezeket a kis titkokat, amiket még azoknak sem mondtam el soha, akiknek ezeket a képeslapokat küldeni szoktam.

Amikor teljesen rendben voltam magammal és az ünneppel, a paprikás csirke is elkészült, és illata keveredett a fenyőillattal a lakásban, elmentem a szentesti nagy sétámra… Mikor utólag lemértem, alig hittem a számításnak, hogy majdnem tíz kilométerre rúg.

Photo by Artur Dancs

Az East Village olyan furfangos-alattomos módon lopta be magát a lelkembe és minden porcikámba azóta, hogy négy éve a Queens bulvárról ideköltöztem, hogy azt onnan már senki és semmi nem tépheti ki. Biztos vagyok benne, hogy egyszer rászánom magam, és erről az elsöprő nagy szerelmről végre lerántom a leplet és mindent elmesélek az én East Village-emről, de addig is, amíg erre sort kerítünk, csak becsületszavamra higgye el nekem mindenki ezt a nagy szerelmet. A Tompkins Parkban már állt a karácsonyfa, nem agyoncicomázva, csak pár fehér égővel egy derék és sudár fenyő a füves dombon, ahol kora tavasztól késő őszig napozni szoktunk, a – éppen most olvastam – városban legjobb kutyajátszótér szomszédságában, ahol világhírű filmszínészek is ugyanolyan gazdik, mint Miss Patterson a nyolcadik utcából vagy Mr Pollack, az Avenue B-ről. A kutyajátszótéren nincs Ryan Gosling, sem Allan Cumming, csak George gazdija vagy Pinky gazdija… Itt a kutyáké a főszerep.

Amint a sétányon kicsit megállok körbenézni, egy zajos ificsapat vonul el mellettem, hangosan és magyarul beszélnek, a jelek szerint buliba igyekszenek az East Village-be – hova máshova, hisz itt a város bulizónájának epicentruma. Semmiképp nem erdélyiek, a hanglejtésből ítélve egyértelműen magyarországiak:

 

– Sok helyen jártam a világon, de ennyire dzsuvás helyet, mint ez a New York nem láttam… – kapom el az egyik mondat végét, és kedvem lenne utánaszólni magyarul, hogy akkor meg vissza lehet menni, ahonnan idepottyantottak, de hagyom, hadd szidja, mert úgyis tudom, igazából teleszelfizi a facebook-ot és az instagramot azzal, hogy ő New Yorkban van és milyen kúl és zsír az egész (vagy mittudoménmiatrend magyar szleng kifejezésekben éppen most)

 

A Gramercy Parknál időzöm el hosszabban, a zárt park olyan, mint egy mese. Sok-sok éve vásárolta meg a várostól a parkot övező néhány luxusház tulajdonosa, és csakis a házak lakóinak van kulcsa és bejárása a forgalmas sugárutak és toronyházak közelében, egy jól elrejtett kis zúgban található elkerített parkba. De szentestén megnyitják a kapuit a kántálóknak. Én nem akartam kántálni, és büszkeségből sem nagyon akarok belépni a parkba. Nem is volt akkor még nyitva, csak a kerítéstől bámultam pár percig a parkból fakadó Lexington sugárút, a Lex Ave fényeit, a Chrysler ezüstös sapkáját és a csillogó karácsonyfát a park közepén.

Photo by Artur Dancs

El is dőlt, hogy a Lexingtonon vonulok végig fel, ameddig el nem fáradok. És nem fáradtam el. Végignéztem az indiai éttermek sorát, amelyek előtt a maguk színes ruháiba öltözött indiaiak állingáltak a kiadós vacsoráik után, a maguk módján megadva a tiszteletet a keresztény ünnepünknek. Tovább a Murray Hill meghitt sarki fűszereseinél időztem el, amelyek hangulatos fénnyel csalogatták még akkor is a vásárlókat, ők sosem zárnak be. Ezek a Grocery boltok, ha egyszer eltűnnek Manhattanből, az lesz a város halála. Livia is eszembe jut, mikor egykori lakhelye mellett, a 39-ik utcánál elhaladok, a Dryden East portása hátratett kézzel állt a szálloda előtt, és szemmel tartotta az utca nem is gyér forgalmát. A Grand Central és a Chrysler közé érve a késői vonattal még azért – fogjuk rá – időben New Yorkba érkezőket láttam, siettek taxit fogni kicsiny guruló bőröndjeiket maguk után húzva az aszfalton, hogy legalább a vacsora végére megérkezzenek a családhoz. A Waldorf Astoria előkelő báli vendégeket fogadott, nagyestélyibe csomagolt hölgyek és szmokingos urak léptek elő limuzinokból, és a vörös szőnyeg végén kesztyűs portás hajbókolt előttük a vaskos borravalóért.

Photo by Artur Dancs

Van a 63-ik utcában a Lexington sarkán egy másik titok. Nem tudom, mi ütött belém, hogy most minden titkot elfecsegek itt… szóval ott van egy kis bolt. Gombos bolt. Az ember azt hinné, hogy a XXI. században és ebben a már oly sokat szapult III. évezredben nincs az az üzletember, aki egy gombos boltot fenn tud és akar tartani Manhattan emberi ésszel fel nem fogható árai és sarcai mellett, egy boltot, ahol semmi egyebet nem árulnak, sem buszjegyet, sem gumióvszert, és nincs fénymásoló szolgáltatás sem, egyszerűen csak gombok vannak. És egy nagy aranygomb lóg a bejérat felett cégtáblának. Egy mese! Ha arra járok, mindig megnézem. Szentestén sem hagytam ki. Olyan jó hosszú perceket a kirakat előtt eltölteni, és meséket költeni a gombokhoz, a kisbolthoz a város közepén, és aztán halkan továbblépni, hogy más kirakatoknak adjuk át magunkat. Sokszor meséltem már, hogy New Yorkban nem csak a különböző körzeteknek, negyedeknek van más és más jellege.hangulata, hanem a sugérutaknak is. Nem tudnám sohasem összetéveszteni a Madisont a Fifth Avenue-val, sem a Park Avenue-val, és a Lexington kirakatai sem hasonlítanak egyikére sem. És mondom: addig jó, amíg ez így van.

Az órámra néztem, pár perc múlva lett volna éjfél. Nem is volt kétséges, hova térek le az utamról. Aki New Yorkban él, álmában is tudja, melyik utcákról nyílik a bejárat a Central Parkba. Én meg a 66. utcait nagyon sok okból kifolyólag is jól ismerem,de már csak azért is, mert amikor bebútoroztam New Yorkba, az első pár órában máris beutaztam Manhattanbe, és futva siettem a Central Parkba, éppen a 66. utcai bejáraton keresztül, és nyakába borultam Baltonak. Ez is egy olyan titok, amit nem osztottam még meg senkivel sem. Balto kutya azóta is a barátom. És csak véletlenül tudtam meg az én hézagos amerikai filmkultúrámmal, hogy Balto nem csak az én barátom, hanem Kevin haverja is volt karácsony éjszakán a „Reszkessetek betörők!” című filmben. És amikor ott találtam magam pontban éjfélkor Balto mellett, mindketten felnevettünk. Ott csillámlott körbe a város milliónyi fénye, a csendesen sötét parkban pedig gyönygfüzérekként szaladtak felém és szét az ösvények. Nem csak én jöttem Baltohoz beszélgetni és egy simogatásra, hanem mások is. De mindig mindenki udavarias távolságból megvárta, amíg az előtte levő túl van a személyes momentumon, a világért se zavarnák egymást az emberek ilyenkor… Valahonnan hallatszott a toronyóra ütése is…

Hát, itt van a karácsony már!

Photo by Artur Dancs

 

 

Keresztbe-kasul Stockholmban és vacsora az olaszokkal

 

De ezzel a New York-i ünneplésemet fel is kellett függesztenem, mert karácsony estéjén már Stockholmba vitt a szolgálat, és a karácsonyi vacsorára a Gamla Stanban, az óvárosban keríthettem sort a légitársaság jóvoltából, akik ezzel jutalmaztak bennünket, akik az ünnepen is dolgoznak valahol a világ egyik szegletében.

Stockholm engem mindig megnyugtat. Stockholmban sétálni olyasmi érzés, mint úszni a csendes hajnali óceánban. Nem tudom, miért, de a Gamla Satn szűk kisutcáit járva mindig végtelen nyugalom tölt el, és azon kapom magam, mosolygok, és az emberek visszamosolyognak. Meglepő, hogy a világvárosok drága belvárosainak urai szinte kivétel nélkül az olaszok. Nincs ez másképp Stockholmban sem. A város egyik része sem olcsó, de az óváros, a hihetetlen turistaforgalmú királyi negyed minden képzeletet felülmúl árszintjeiben. Még a lehúzós budapesti Dunakorzó is elpirulna mellette. Éppen ezért éreztem kifejezett kiváltságnak, amikor én választhattam ki, hol költöm el a cég által ajándékozott vacsorát, és egy idillikus fényekkel hivogató étterembe tértem be egy sztékre a kerek tér szélén, és egy rendkívül izgága és a jóvágású fiatalember terelt be széles mozdulatokkal körbeágyazva egy ablak melletti asztalhoz. Gyertyafény, kilátás a Gamla Stan terére, a karácsonyfára, a sétálókra, karácsonyfa a pulton, fények, hangulatzene, és sok-sok olasz pincér, akik mind egy-egy vendég mellett anekdotáznak és néha felkiáltanak, hogy: O, mamma mia! … Bacioni! …

Velem hárman foglalkoztak. Az, aki leültetett, az kitartóan beszélgetett mindenfélékről, egy mésik közben megterített, a harmadik a bort hozta. Olaszt, feltétlenül, gondolkodás nélkül. Mert annyiféle bort ittam a világban már, és biza, ha a hazai borainkat nem veszem, csakis olasz és francia jöhet számításba, azzal nem lehet tévedni. Elképesztően jó borok vannak Portugáliából is, Argentinából és Chiléből is, sőt Kaliforniából is, de azokkal fogtam már mellé. Olasz borokkal – ha csak nem hamisított – sosem.

Photo by Artur Dancs

– New York! Il Nueva York! – kiáltott fel ünnepélyesen Ricardo az asztalom mellett, mikor a hitelkártyahasználat ürügyén előkerült a személyim – Ott dolgoztam én, és most Miamiba megyek.

– Vannak olaszaink rendesen – helyeseltem – és milyen jó is az!

– Ott vagyunk mi mindenütt! És a cégem felváltva küld ide is, oda is, ahol vendéglőink vannak. Egyik szezonban itt, a másikban ott. Nekem most épp Miami következik.

– Hol a vendéglő?

– A South Beach-en, a rózsaszínű ház mellett, a parkkal átellenben…

– Ó, hát jártam ott! Az olasz fiúk ott állnak libériában és hajtják befelé az utcáról a vendégeket az étterembe.

– Pontosan! Hát, milyen kicsi a világ, drága uram, milyen kicsi! – és összecsapta a tenyerét, majd olaszul elmondta amannak is, amelyik épp kitöltötte a bort az asztalomnál.

 

Csak annyi időre tűnt el mellőlem, hogy személyesen hozza ki a teljesen átsült sztéket, és egy deszkára tálalva udvarias meghajlással elém tolja. Aztán elmeséltem neki, hogy mi járatban vagyok, és megegyeztünk, hogy szép ez az utazós élet, ugyan nem alkalmas családi élet folytatására, de aki ezt választja, az tudja, mit vállalt. Jobb esetben.

 

– Sokan azt hiszik, hogy milyen könnyű nekünk, és irigykednek. De pedig sokan közülük nem tudnák ezt csinálni. Erre az utazós életre születni kell, ez benne kell, hogy legyen a véredben, különben belepusztulsz – fejtette ki Ricardo a véleményét az életvitelünkről, és hogy alátámasszam, feléje emeltem a poharam, és mindenutazók egészségére megittam a bort.

 

A másik dolog, amit imádok Stockholmban, ha kapok egy plusz napot, és kedvemre tekereghetek szigetről-szigetre, hiszen azok alkotják a várost…Van a Norrmalm, az Östermalm vagy a hipszteres Södermalm – aszerint, hogy az adott városrész melyik részen van, keleten, délen vagy északon a Gamla Stanhoz viszonyítva, ami, mint említettem, a történelmi óváros, a királyi rezidencia és a parlament kicsiny szigete.

Elgondolni is elképesztő, hogy az 1200-as években hozták létre ezt a várost, és ennek jegyeit mindmáig, nyolc évszázad után is meglehetősen hűen őrzi. A vásárterek, a szűk kisutcák, a csodálatos épületek, és a város hangulata mind egyben a jelenlegi Stockholm. És ott a Djugarden, ahová már nyáron kijártam szétnézni, a királyi szórakozóhely. Egy sziget lényegében, ahová komp, és villamos is kivisz, és ahol nem csak vidámpark van nyáron, hanem ott a skanzen és mindenféle természetjáróknak való terep a csavargásra, erdőkkel, sziklás-dombos részekkel, és ott van az ABBA múzeum is. Alig vártam, hogy alkalmam adódhassék ismét Djugardenbe mennem, és alaposan körbe is jártam. Olyan csonkaheti ünnepi hangulat volt, a svédek kivonultak levegőzni a szép, napos decemberi délelőttön, és a jelek szerint ők maguk sem únják a hely szépségeit. Kétszer is körbejártam a szigetet, majd a kompot választottam visszautazni a belvárosba, hogy a kompról újabb fotókat készíthessek az ünnepi városról, a Gamla Stan kikötőjében felállított hatalmas karácsonyfáról.

Photo by Artur Dancs

Egyszer, még nyáron felfigyeltem a Södermalm főutcájának távoli végében egy hatalmas tarka kupolára. Azóta izgatott, mi lehet az, most ennek is utánajártam. Mint kiderült egy sportcsarnok teteje, az Ericcson Globen és körülötte stadionok, olimpiai létesítmények vannak. Talán a legmeredekebb aznapi élményem a kilátótorony volt. Beteges magasság- és tériszonyom van. Ez furcsán hangozhat, de elmondanám, semmi köze egy zárt magaslatnak (mint a magasban szálló repülőgép) a nyílt, védetlen, magasan elhelyezkedő terepekhez. Nekem azt is évekig kellett szoknom, hogy a tizenkettedik emeleten lakom, s hogy onnan fesztelenül le bírjak nézni, a hidakon mai napig rosszul vagyok, bármennyire is imádok átgyalogolni a Manhattan Bridge-en vagy felmászni a Golden Gate-re, ha épp San Franciscoban járok. De csak felkaptattam a város fölé emelkedő kilátóra. Mert a délután kettőkor lenyugvó nap olyan színesre festette a várost, hogy nem hagyhattam ki. Persze, olyan kínos volt, hogy beszélnem kellett magamban, magamhoz, és mondogatni, hogy meg tudod csinálni, meg tudod csinálni… És meg tudtam, nyilván, de nem mondhatom, hogy – eltekintve a pazar látványtól – élvezhető volt számomra. Ezért is jó a fotózás, mert most utólag visszanézhetem a képeket, amit akkor szabadszemmel nem mertem…

Photo by Artur Dancs

Mire visszaindultam volna a szállodámba, a hó is elkezdett szállingózni, majd mind sűrűbben havazott, beborította az utcákat és az utakat. Amíg a buszomra vártam, egy hangulatos kis giroszos vendéglőbe tértem be, és az ablakhoz kuporodva vacsoráztam meg, és bámultam bele a mind terjedő fehérségbe.

 

Csonkahét Kaliforniában, incidensekkel és pálmafákkal

 

Másnap korán kellett kelni, hiszen San Francisco a következő úticél a programunkban, és nem csak hogy hosszú az út odáig, nagyon sok munkával is jár egy nappali járat. Jó, tehát alaposan kipihenten készülni erre az útszakaszra. A havazás nem állt meg, és a kapitány bejelentette, hogy természetesen, a tízórás út előtt jegetleníteni kell a gépet, nehogy bármi balesetveszély kialakulhasson. Ez megszokott procedúra, hogy amikor az utasok beszálltak és a gép készen áll az útra, odajön egy spéci jármű, amelyről jégoldó szert permeteznek a szárnyakra és a repülés szempontjából érzékeny egyéb részekre. A mi esetünkben a jegetlenítés egy nagy csattanással érkezett, és a hatalmas gép megrázkódott. Útra készen voltunk már, háromszáz utassal a fedélzeten, közöttük harminchét gyerekkel és hat csecsemővel, mikor egyértelművé vált, hogy a reptéri jármű lecsapta a Dreamliner szárnyának a végét, és a jókora darab szárny ott hevert a földön. Nyilvánvaló volt, hogy ez a gép egyhamar nem emelkedhet ismét levegőbe. Sokórás késéssel egy újabb gépre cserélve az eredetit áthurcolkodtunk háromszázadmagunkkal, és mivel szolgálati óráink legalitása már akkor meg volt számlálva – különféle európai és nemzetközi normák szabályozzák a pihenési és szolgálati órákat – tartalék négy kollégával leptek meg bennünket, akik eredetileg New Yorkba, haza kellett volna, hogy repüljenek, ehelyett kis kerülővel most Kalifornia felé kellett az irányt venniük. A New York.i járatot pedig törölték. Így mi tizenketten és hat pilóta elindultunk végre a hosszú útra. A késés miatt olyan sokára értünk Oaklandbe, hogy esztelenség lett volna kapni magunkat, és vacsora után San Franciscoba menni zülleni. De így nyugodtan üldögéltük át az estét a szállodánk sportbárjában, ahol isteni Buffalo-szárnyakat szolgálnak fel fokhagymás sült krumplival és házi sörökkel, és ilyenkor az egész csapat együtt sztorizgat a vacsora és az italok felett a napi dolgainkról.

Photo by Artur Dancs

San Francisco

Másnap Los Angelesbe pozícionáltak bennünket. A légiszemélyzetet olykor kénytelenek ide vagy oda áthelyezni, elutaztatni, Európán belül, vagy az általunk bejárt útvonalakon a saját gépeinken utazunk olyankor utasként, egyéb alkalmakkor más légitársaságok járatain. Furcsa volt sok év után ismét a Southwest fedélzetén ücsörögni és kávézni meg mézben pörkölt mogyorót majszolni. A mai kor fintora és tipikus visszássága, hogy ez a 45 perces repülőút lényegében 6 órát vett el a napunkból és az életünkből. A repülőtérre két órával előtte kell kiérkezni, és ilyen ünnepi időszakokban a sorok akkorák, hogy így is előfordulhat,m hogy valaki lekési a gépét. Másfél órás sorállás után keveredtem a kapuhoz, és ott a gép késéséről tájékoztattak, valamelyik viharzónából kellett érkeznie, emiatt félórás késéssel számoltak, ami aztán egy óra lett. A 45 percet gyorsan lerepültük aztán, és előbb egy órát vártunk a csomagjainkra a LAX-ben. Los Angeles repterén, majd meg a buszunkra, amelyik a szállodához vitt.

 

Alkonyodott, a nap úgy telt el, hogy lényegében a 45 perces utazás ürügyén reggeltől alkonyatig úton voltunk… De nem adtam fel eredeti terveimet, és percek alatt puccbavágva készen voltam egy újabb Santa Monica-i kalandra.

 

Santa Monica mindig lenyűgöz. És noha nem vagyok nagy rajongója a burgereknek, ha itt járok, nem hagyhatom ki a Pier Burger fantasztikus marhasültjét roppanós sültkrumplival és salátákkal. – ez lett a vacsora. Az ajándék meg a promenád, az esti andalgás a karácsonyi fények közt, miközben újra és újra rácsodálkozom a pálmafa-karácsonyfa kontrasztra.

 

– Lefotóznál?… Fotózz le.

– Mit akarsz háttérnek?

– Pálmafát.

– Hányat?

– Egyet legalább. Intézd, hogy jól nézzek ki.

– A pálmafához képest?

 

Photo by Artur Dancs

Lementünk – szokás szerint – a partra, és feltanyáztunk az egyik lifeguard bódé korlátjára. Egyik oldalról a móló fényei és a vidámpark világította meg az arcunkat. A túloldalt meg Malibu fényei kanyarodtak el az öbölben halványan sziporkázva, mint apró csillagok.

Mindig elgondolkodom, ha itt ücsörgök, hogy vajon meg bírnám-e tenni valaha is, hogy ideköltözzek. És soha nem jutok semmire. Egyfelől egy nyitott kérdés marad, másfelől meg ott egy sziklaszilárd meggyőződés, hogy New Yorkot soha nem tudnám elhagyni. Aztán, hogy ez a kettő egyszer majd hogyan fog ítélkezni és egyezségre jutni egymással, egyszerű halandóként el nem mondhatom.

 

Újévieskedés Andersen városában

 

Mint mondottam, a Crew Control nem kényeztetett agyon bennünket szabadidővel ezen az úton, épp csak hogy belemelegedtünk a nyugati part időzónájába, máris útrakészen kellett állnunk visszarepülni Európába, hogy az újév ott érjen, és rögtön a belépés után az újesztendőbe, induljunk is haza New Yorkba. Ember legyen a talpán , aki ennyi időutazás és kaland mellett még tudja a sajét nevét, nemét és azt, hogy éppen hol van. A kolléga kicsit el is bizonytalanodott, amikor bemondta másnap reggel:

 

– Isten hozta Önöket……….. Koppenhágában!

 

És ez nem hatásszünet volt, hanem csak pillanatnyi emlékezetkiesés.

Arról is sokszor meséltem már, mennyire másképp viselkednek a különböző térségekből származó emberek utasokként is. A skandináv eleve egy külön faj, ezen belül azonban a dánok imádnivalóak. Tudom, hogy a dánok iránti elragadtatásomnak már jó hosszan adtam korábbi írásaimban hangot, de minduntalan visszatérek ehhez. Egy ilyen hosszú és fáradságos utazás vége felé éppen ilyen kedves emberek kellettek nekünk a tízórás útra Kaliforniából Európába. Ezek a szelídarcú, mosolygós, udvarias emberek. A kedves arcú öregek, akik családjaikat voltak meglátogatni karácsonyra Amerikában, és újévre otthon akarnak lenni Andersen országában, és a sok szép szőke fiatal meg a porhajas szöszke gyerkőceik.

 

Amikor Koppenhágát megláttam odafentről, elfelejtettem a fáradtságot, és energiávalteltnek éreztem magam, hogy alig vártam, ledobhassam a cuccaimat a hotelben, és fussak elvegyülni a szép dánok közt a városban szilveszter délutánján. Most még az se érdekelt, mint máskor, hogy vajon merre nyílik az ablakom, pedig a tengerre néző ablakot kaptam pazar kilátással.

Photo by Artur Dancs

Nørreport a dán főváros azon része, ahol nyáron rengetegszer megfordultam, és ahonnan olyan részletesen tudósítottam a Koppenhágáról szóló bejegyzésemben. Ezt jelöltem ki úticélul, de a metróról nem ott, hanem már Christianshavnban leszálltam, hogy onnan gyalogoljak át az egész városon. Koppenhága olyan jól átjárható, hogy ilyen szép időben vétek lett volna tömegközlekedni. Egyik hídról a másikra ereszkedve, ide-oda bámészkodva az utcákon jutottam el a belvárosi részbe. Nem lepett meg, hisz már Norvégiában és Svédországban is tapasztaltam, hogy itt teljességgel hiányzik az ünnepből az éktelenül sok csillogás. Nincsenek színes égők tízezrével, és nincsenek giccsekkel túlzsúfolt terek, parkok sem… Egyszerű fehér égők vannak, egy-egy fenyő – fehér égőkkel az is, és békésen, mosolygósan sétálgató emberek. Amikor a Nørreport piacra értem,, láttam sűrűsödni a járókelőket. A jelek szerint, nem csak nyáron, de ilyenkor is ide hozza útjuk a dánokat. Senkit nem láttam agyonpakolt bevásárlószatyrokkal rohangálni, senkit nem láttam igyekezni hazafelé főzni vagy vacsorát készíteni, sem szilveszteri műsort nézni. Ezeknek a szép és mosolygós dánoknak kisebb gondja is nagyobb a televízióműsoroknál – talán éppen ezért csapnivalóan egysíkú a tévéműsorok skálája. Ezek a szép és szelídarcú emberek ehelyett kiülnek ebben a farkasordító hidegben is a nyájas napsugár mentén a térre egy pohár vagy flaska borral, jelen esetben akár pezsgővel is, vesznek mellé egy dán szendvicset és ott cseverésznek kipirulva, egymás szemébe nézve a barátaikkal, kollégáikkal, családtagjaikkal. Néha feláll valaki, vesz egy csokor virágot vagy eukaliptuszt, netán néz valami zöldséget, legyen, ha hazamegy, de nem AZ a lényeg, mi van otthon, hanem, hogy itt most együtt vannak, és jól érzik magukat. Telefon csak annak a kezében van, aki egyedül van, biztos értekezik azzal, akit vár épp. De azok, akik ülnek az asztaloknál nem szorongatnak görcsösen telefonokat a kezükben, nem vetnek lopott pillantásokat az sms-falra, sem a facebook vonalra. Nem osztják meg a figyelmüket mással, csak azzal, akivel egy asztalnál ülnek. És beszélgetnek. Sőt, kacagnak is, mert vicceseket mondanak egymásnak. És mosolygósak, és szépek. Nagyon szépek. Teli vannak mesével. Hát, csuda-e, hogy Andersen mester éppen itt született, közülük való?…

Photo by Artur Dancs

Őszintén mondom, ahogy ott sétáltam egy(-egy) pohár pezsgővel a kezemben közöttük, és oda-odaköszöntek, és oda-odamosolyogtak, nagy kedvet kaptam ismét Andersen meséket olvasni. Biztos, ha elolvasom ma a Hókirálynő mesegyűjteményt, teljesen másképp fogom magam elé képzelni őket, és biztos, hogy jobban meg fogom ismerni ezt a mesés népet. Keresve sem lehetett volna jobb helyet találni átlépni az újesztendőbe, mint Koppenhága. Nem hiányzott New York embertelen szilveszteri nyüzsgése, sem a rohanásba beleszürkült budapesti arcok, és sem a pánikszerűen élelemhalmozó- és fogyasztó otthoni haddelhadd sem, a szupermarketeket ostromló embertömeg degeszre pakolt bevásárlókocsikkal. Ez éppen megfelelő volt egy hosszú munkahét, egy szép év zárómomentumára. Biztos vagyok benne, ha otthon lettem volna New Yorkban, vagy otthon, anyám házában, ki sem mozdultam volna a fotelből, hogy a kinti világtól megóvjam magam. Itt nem kellett semmitől sem félnem. Esetleg a petárdáktól, de azok csak akkor kezdtek el csattogni, amikor én már visszaindultam a szállodába, hogy átaludjam magam az újesztendőbe. A dán újév nem egyezik sem az otthoni újévvel, sem a másik otthonom újévével sem, így nem tartottam fontosnak, hogy valamelyik órában ünnepeljek éppen. Úgy éreztem, az egész délután ünnep volt nekem, és ez egy napra elég. Másnap frissen ébredtem, és amint a nap kicsit is megmutatta magát a ködfátyolon keresztül, kimentem a tengerpartra. Arra gondoltam, magányos kis sétának járok utána, de tévedtem. A parton rengetegen voltak.A sok mosolygós, sétáló helyi ember akkorra már ellepte a sétálókat, kávézgattak, teázgattak, glöggit ittak és andalogva beszélgettek. Volt, aki evezett, voltak, akik labdáztak, a gyermekek némelyike mezítlábolt a hideg homokban. Olyan élettel teli kép volt ez, ami annyi energiát ad az embernek, amit semennyi kávé nem nyújthat egy ilyen ködös, nyirkos reggelen.

Egy kis pihenés, egy kis szauna után veselkedtünk neki az utazásunk utolsó szakaszának – a kiesett gép miatt eleve három órás késéssel. Éjfélkor érkeztünk New Yorkba.

Photo by Artur Dancs

Gazdag és mozgalmas évre tette a pontot ez az út, s egyúttal megnyitotta a következőt is. Tudom, hogy ilyenkor összegezni kellene, és visszatekinteni. Igazából erre is készültem, csak a mese fonala egyéb irányba terelődött, így másról szólt ez a mai. Márpedig, ha most elkezdeném az elmúlt évet is összefoglalni, olyan hosszúra nyúlna ez az írás, hogy senkisem akarná már elolvasni.

Egy hét, amikor tovalibbent a nyár


Photo by Artur Dancs

Amikor a tengerre nyitott ablakom peremére felrakott lábakkal mélyet szippantottam a délelőtti friss levegővel dúsított napsütésbe Koppenhágában, a szállodai szobámból kifelé bámulva egy öblös csupor kávéval a kezemben, akkor csapott meg idén először az ősz hangulata. Pedig nem rozsdásodtak még a fák. Elmélyedtem a víz végtelenségében, amennyit egy kényelmes fotelből a látóhatár megenged a háztetők felett és a fák lombjain túl a távolban, ahol a szélerőművek ventillátorai darálták be a természet energiáit, hogy az emberek kedvükre pocsékoljanak majd belőle. Jobb felől a gigantikus Øresund-híd ível át az öbölben Dániából Svédországba, hogy Koppenhága meg Malmö ne érezzék egymást idegennek.

Elmondhatatlan fáradtságot éreztem elernyedni magamban, jóleső, pihentető fáradtságot. Ötödik napja voltam akkor úton, és mindenik nap másutt ért és más-más élmények felé vitt magával. Péntek reggel volt, és már csak egy szakasz maradt hátra arra a hétre, Koppenhágából hazarepülni New Yorkba.

A hetet Stockholmban kezdtem, és akár ott is érezhettem volna az őszi fuvallatot, de akkor inkább az előttem álló kaliforniai útra igyekeztem ráhangolni magam, és talán a napsütés sem segített az ősz kutatásában. A hétfő olyan gyorsan repült el, hogy csak azon kaptam magam, hogy a fülledt nyári hangulatú estén Santa Monica felé igyekszem a Los Angelesből kifelé vezető óceánparti úton, és kedd van.

Nem panasz, csak megállapítás, hogy biza, még önmagamnak is nehéz követnem, netán utólérnem saját magam ebben az iramban. Nem egyszer fordult már velem elő az utóbbi időben, hogy hét nap és hét éjjel mind-mind más és más országban és időzónában keltem vagy feküdtem. Mégis nehéz ezt az egészet ép ésszel felfogni, és mi több: élni benne. De a legjobb az, ha az ember nem komplikálja agyon, hanem természetesnek vesz mindent, ami vele történik, és csak a szépségekre rácsodálkozni áll meg, illetve megörökíteni egy-egy pillanatot, hogy maradjon valami nyoma mindannak, ami megtörtént. Ha nem lenne otthon a falinaptár a falon a mindenféle bejegyzéssel, helyszínekkel és időpontokkal, és ha nem lenne internetes naplóm a facebookom, ami annyiszor húzta ki az emlékezetemet a bajból, hogy azt meg sem merem mondani – nos, akkor már most sem emlékeznék határozottan, mi is volt és hol is volt a múlt héten. Hogy messzebbre ne is menjünk…

 

Amikor nem úszunk éjszaka ruhástól Santa Monicán

 

Brendannal immár négy év és egy életre is elegendő adag élmény köt össze. És természetesen, nem ez a neve – ám itt ez most lényegtelen. Soha emberrel ilyen kapcsolatom még nem volt, és talán ezért is van az, hogy felfogni, és beszélni róla sem tudtam eddig, és talán még eltart egy darabig, amíg megerednek azok a patakok, amelyek tápláló vizére szükségem lesz ahhoz, hogy sikerüljön szavakba önteni. Meg akár érzelmekbe is. Egyszóval valamilyen formába. Brendant New York ajándékozta nekem és a sorsom fintora. És ahogyan kaptam, ugyanúgy kellett megtanulnom vele és egyben (meg főleg) nélküle élnem tovább az életem. És nem csak azért, mert családalapítás ürügyén visszabútorozott Kaliforniába, hanem mert lehetetlen ugyan, de könnyebb lett volna soha többé nem látnom. Ebben a mesében most csak azért kellett megemlítenem, mert barátom, aki Santa Monica egyik jellegzetes „erődítményében” tengeti frisscsaládos életét, arra az estére miattam szabaddá tette magát, hogy együtt csavaroghassunk a langymeleg Csendes-óceán parti fövenyén nagyokat hallgatva – vagy akár beszélgetve.

 

– Érted mehettem volna – mondja, mikor kiszáll az autóból a Santa Monica és az Ocean sarkán.

– Tudom. Impozáns lett volna a piros Corvette-ed a szállodám előtt… – vigyorogtam.

– Időt takaríthattunk volna meg.

– Kifejezetten élvezek tömegközlekedni, hisz tudod…

Photo by Artur Dancs

Santa Monica pier a távolból

Magamra öleltem, hogy ezt a témát ezzel felfüggesszük, és elindultunk a csigalépcsőkön le a partra, messzire elkerülve a Santa Monica móló zajos tömegét. Ebből a távolságból olyan volt, mintha egy mozifilmen látnánk az egészet. Sokan voltak a parton, sétáltak vagy csak egy takaróra kuporodva boroztak vagy szerelmesen bámulták a hold tengerre rajzolt ezüst csíkjait. Mi csak sétáltunk, és hogy a víz szabadon nyaldossa a bokáját, Brendan lehajolt és lábszárig tűrte fel a világos színű vászonnadrágját. Valami miatt kerülte mindig a rövidnadrág viselését. Persze, a víz így is el-elérte a nadrágot, de azt hiszem, ezzel egyikünk sem törődött egy pillanatig sem. Fura. A holdfényben ismét szőkének láttam megcsillanni a haját. Nekem mindig szőke marad ugyan, így lett elkönyvelve, bár néha sötétebb a haja, most hogy jóideje nem láttam, feltűnt, hogy aranyszínűek a fürtjei, mint gyermekkorában volt – gondolom, a kaliforniai napsugaras élet velejárója. Olyasmi lehet ez, mint ahogyan az én szemem színe változik kékre vagy szürkére, majd ismét zöld.

 

A partról jól kivehető az óceánra magasló hegység, és a hegyoldalba épített házak fényei is sorra felsziporkáznak, mint az égen a csillagok. Hatalmas ívben kanyarodik az öböl, szélesen felölelve az óceánt. És valahol a távolban a fények jelzik Malibut.

 

– Elvigyelek Malibura? – fordult felém lelkesedve.

– Reggel menjünk ki! – csillantam fel az ötletre.

– Kora reggel dolgom van a városban, de délelőtt kiugorhatunk, ha belefér.

– Csak délután repülök, reggel majd kibuszozom Santa Monicára, és itt várlak – mondtam, és örvendtem a hirtelen jött programnak. Nemrég jártam első ízben Malibun, és olyan szeretem-helynek tűnt, izgalmasan hangzott a felvetés, hisz biztos lehettem benne, hogy teljesen más megvilágításban lesz alkalmam betekintést nyerni az amúgy zárt közösségbe.

 

Felugrottam a mólóra sültkrumpliért és úgy folytattuk a sétát a parton. Repülőkről, mozikról, világmegváltásról beszélgettünk, ahogy szoktuk, és mint újdonsült apuka, a babázásról is esett szó – egy apa mindig szerelmes a kislányába és fordítva. Egyszer még a vízbe is be akart szaladni ruhástól. És tudtam, hogy ha akarja, meg is teszi, azért rászóltam:

 

– Eszedbe ne jusson!… Majd holnap Malibun.

– Attól még most is lehet! – feleselt vissza.

– Egészben jobban szeretlek, a cápák túl sok kárt tennének benned most.

 

Magam is meglepődtem, de nem ugrott bele a vízbe végülis, hanem felkaptattunk a promenádra, és fagylaltot rendelt. Egy padra ülve vertük le a homokot a lábunkról, és húztunk cipőt, ő meg szemébe húzta a simlis sapkát, a toronyba öntött fagylaltokkal pedig kiültünk az omladozó lösszfal korlátjára, és a végtelen felé bámulva elmélyülten és csendben nyaltuk a fagyit. Nem mondom, hogy nem szédültem – borzasztó tériszonyom van – de amennyi meredek történetben volt már mellette részem, ez igazán csendes esti foglalkozás volt.

A hold csíkja mind inkább jobbra húzódott a csillámló tengeren, az óriáskerék pedig a mólón nemzeti színekben játszott. Néha hullámokban megérintett bennünket a mólóról dübörgő zene és zsivaj, a lágy esti szélben integettek a szárazságban megrozsdásodott pálmafák a sétányon.

Mi meg ott ültünk szorosan egymás mellett, mint valami gyermekkori jópajtások, nagyokat hallgatva.

És mégis egy egész világnyi távolság volt közöttünk.

 

Boltrablás, privát utcák, eltévedés és a ruhában való fürdőzés Malibun

 

Szerdán kora reggel elviharzottam a szállodából. Éjjel még a szálloda halljának teraszán találtam a kolléganőimet a hatalmas párnás kanapékba süppedve, hevesen udvarló helyi legények, kaliforniai aranyifjak társaságában borozgatva a langymeleg éjszakában, biztos lehettem benne, hogy a korai időpontban senkivel nem futok össze. Mire a nap rendesen kisütött, ott álltam a Santa Monica boulevard sarkán, és a piros Corvette is pontosan megérkezett. Ha valamit mindenképpen tisztelek Brendanban, az a pontossága, bár a mi szakmáinkban a precizitás lényegében alapkövetelmény, úgy gondolom, a mai világban a pontosság és megbízhatóság komoly erénynek számít.

 

– Kávéd és a muffinod – mutatott a kávétartóra még mielőtt beszállhattam volna.

– Hihetetlen vagy… 7-eleven!

– Starbucksot szerettél volna inkább…??? – és nevetett, mert tudta, mennyire gyűlölöm a kávéházlánc köré kialakult sznobizmust.

Photo by Artur Dancs

Eltévedni Malibun

Perceken belül a PCH-n robogtunk Malibu felé és lobogott a hajunk. Az övé jobban, mint az enyém. A Pacific Coast Highway lényegében a California State Route 1. része, ami a csendes-óceáni parton szalad végig egész Kalifornián San Diegot és a Golden Gate-hidat is beleértve San Franciscoban. Különböző szakaszain más-más elnevezéseket kapott, itt, Los Angeles környékén fel Malibuig a PCH-t használják leginkább.

 

– Jól ismered Malibut? – kérdeztem.

– Szeretem azt hinni – vigyorgott a megcsillanó napszemüvege mögül, és olyan volt, mint valami filmben.

– Oda menjünk, ahol el tudunk tévedni.

– Nyilván, mi csakis olyan helyekre mehetünk, ahol eltévedhetünk.

 

Amikor az állami Malibu Beach-et elhagytuk, és a kanyonok közt forgolódtunk, elérve a Heathercliff aljába, behúzta az autót a parkolóba:

 

– A legjobban gyalog tévedhetünk el, mert itt csak autóval szokás közlekedni, így gyalogosan könnyen eltévedhetünk – magyarázta, miközben az autó tetejét behúzta és a kesztyűtartóból egy-egy csomag Hi-Chewt kapott ki – Indulásra ennyi is elég, és valahol még veszünk – ígérte.

– Amióta elmentél… Szóval nagyon rákapattál erre a rágcsára, folyton a zsebemben hordok egyet, akármerre is megyek, de főleg az esti sétákra a Village-ben.

– Óh, a Village…

– Csak nem hiányzik?…

– Amikor itt vagyok, őszintén, semmi sem hiányzik. De a Village szabadsága és a sokarcú ismeretlensége… Jó volt! És azt is veled élhettem meg.

– És azt is veled élhettem meg – ismételtem utána.

– Neked nem állja ezt mondani.

– De, nekem már mindent szabad.

– Ez így van. De itt most én vagyok otthon, és én szabom meg, merre fogunk eltévedni – kacsintott, és elindultunk a dombra vezető úton felfelé.

 

Nem járt itt egy lélek sem gyalog, autók hagytak el menet is, jövet is, volt, aki lelassított, megnézni, nincs-e bajunk, amiért gyaloglunk. Egyik helyen elfogyott a járda is, de ott meg épp egy vegyesbolt volt.

 

– Itt maradj, őrízd a bejáratot! – szólt rám titokzatosan.

– Kirabolod? – kérdeztem vissza.

Nem válaszolt, csak csendre intett. Majd pár perc múlva egy pár jégbehűtött Snapple-mangóval tért vissza.

– Most pedig meneküljünk! – kiáltott, és jóízűen kacagott.

 

Álomszerű, palotákra emlékeztető házak között vezetett a kicsi utca, minden oldalról viráglugasok csüngtek le a kerítésekről, a kornyadozó pálmafák pedig enyhítették az erős napsütés erejét egy-egy kis árnyékfolttal az úton. Egyszer lett járda megint egy hosszabb szakaszon, itt nem kellett az autósoknak kerülgetniük bennünket, sőt, még egy autóbuszmegállót is láttunk, amire mindketten rácsodálkoztunk, mert ez volt az a hely, ahová legkevésbé sem tudtunk tömegközlekedést elképzelni. Igaz, busznak sem volt híre-hamva sem, de a buszmegálló egyből más színben tűntette fel a dolgokat egy pillanatig. Mexikói munkásokat láttunk egy ház udvarán sertepertélni, és odébb egy kertész könyökölt ki a kapura, hogy jól megnézhessen bennünket. Az egyik elágazásnál, amikor kellőképpen magasan voltunk, és kellőképpen elvesztettük az útirányt, végre megpillanthattuk az óceánt alattunk. Igaz, a házak és a magas kerítések jobbára elfogták a látványt, de így is csodálatos volt.

Photo by Artur Dancs

Malibu titkai

Egy őrbódéhoz értünk, mikor egy vaskapu állta el az utunkat. A kapun túl hármas sorban álltak hadrendben a pálmafák a négysávos út szélein és közepén, a bulvár kát oldalán pedig mesésebbnél-mesésebb házak. A bódéban egyenruhás személy ült, akinek a nemét akkor és azután sem tudtuk eldönteni. Annyi volt bizonyos csupán, hogy dagadt és szedett a szemöldöke, de semmi egyéb utalást nem mutatott nemére vonatkozólag, így nehéz volt a megfelelő megszólítást megtalálnunk, amikor tovább akartunk haladni. De nem is nagyon várta meg, hogy szólítsuk, már mondta is:

 

– Privát terület, csak engedéllyel lehet belépni. És hol az autójuk?

– Drága, nagyszerű ember, nekünk nincs autónk – lépett elő Brendan a tőle elmaradhatatlan sármjával és ártatlan arckifejezésével, miközben a napszemüvegét is levette – de amint láthatja, itt van az én barátom, hát, nem ismeri fel? – és ezt bizalmasan súgta félhangosan – A világhíres fotográfus… Nem ismeri fel?!… Istenem, milyen botrány lesz ebből… Na, mindegy… Csak panorámát akartunk volna nézni… de ha nem, hát nem.

A személy az őrbódéból gyanakodva hol rá, hol pedig rám nézett, és kicsit el is bizonytalanodott a hírességemet illetően, majd, mint aki sokmindent látott már életében, s főleg itt, Malibuban, ahol a világ legbefolyásosabb emberei élnek, gyorsan visszahuppant a székébe, ami sírva megnyikordult alatta, és visszabüffentett:

– Nem. Nem mehetnek be. És sajnálom. Lehet, hogy maguk híresek, de nekem az állásom forog kockán. Ha híresek, hozzanak róla papírt. Sajnálom.

 

Annyit azért megtett, hogy megmutatott nekünk egy utat, ahol nincsenek privát utcák, és ahol szépeket láthatunk. Illedelmesek voltunk, és megköszöntük, majd a megadott irányba folytatva utunkat egyszer csak megnyílt előttünk a láthatár, és a hegyen túl leereszkedhettünk az óceánpartra. Ez a szakasz már annak a Zuma Beachnek a része, ahol pár hete magamban is jártam.

Photo by Artur Dancs

Zuma Beach, Malibu, CA

Épp csak annyi lélekjelenlétre volt szükségem, hogy a fényképezőgépemet biztonságban letehettem a homokba a szvetteremre a kártyatartómmal és irataimmal, még a cipőmet sem vehettem le, mert a következő pillanatban a tegnapi ígérethez híven Brendan már megragadta a karomat, és ahogyan voltunk, mindenestül belerohantuk üvöltve az óceánba.

 

– Hálistennek’, az apaság sem tett sokkal normálisabbá, mint voltál – prüszköltem ki a sós vizet a számból-orromból, miután két óriási hullám keresztülszaladt a fejünkön.

 

A parton két-három ember összeverődött megnézni a két őrültet a vízben nyakig felöltözve, de miután lefotóztak, tovább is mentek. Mint valami ázott verebek állingáltunk a parton, és nem bírtuk abbahagyni a röhögést, amikor egy ázsiai hölgy jött oda, hogy nem fotóznám-e le az öböllel a háttérben. Szemmel láthatóan ügyet sem vetett rá, hogy csepeg mindenemből a víz, önfeledten dícsérte az időjárást és a tájat:

 

– Minden további nélkül – bólogattam – fotózásra a legalkalmasabb most, mert nem párás a levegő, és messzire ellátni. Nem utolsó sorban fürdőzni is pazar ilyenkor a dagályban – mutattam magunkra.

– Óh, persze – és szórakozottan ránknézett és végignézett mindkettőnkön, amikor egy hullám keresztülcsapott a cipőjén, és ő is csuromvizes lett.

 

Felnevetetett:

– Mostmár elhiszem maguknak, hogy dagály van. Igazán nagy örörmömre szolgált a találkozás… – és elsietett.

 

Photo by Artur Dancs

Az angyalaimmal

De tényleg őszül…

 

Stockholm, Los Angeles, Santa Monica és Malibu után az érkezés Dániába csütörtökön este kifejezetten hűsítő volt. Egy műszaki probléma okozta késés összesen tizenkilenc órásra hosszabbította meg utazásunkat Koppenhágába, és így eszembe sem jutott a fáradtságtól azon gondolkodni, mennyire sült le a fejem a tengerparton előző nap. És az gondviselés megáldott az angyalokkal is, akikkel ezt az egész hetes utazást leosztotta nekem. Ők a pasizások miatt, én meg a csavargások miatt voltam végtelenül kimerült. A fáradtságunkat azzal próbáltuk túlélni a kései érkezésig Dániába, hogy egymást szórakoztattuk mindenféle kolontosságokkal.

Miután a koppenhágai reggelen megcsapott az ősz lehellete, péntek este New Yorkba érkezve már nem volt nehéz utánajárni az itteni ősznek. Annak ellenére, hogy itt még akkor fülledt pára fogadott, a háztetőkön bulizó szomszédok éjszakára már vékonykabátot húztak, és a szemközti ház kertésze, aki a háztetőn létrehozott botanikus kertet ápolja reggelente, másnap délelőtt már hosszú nadrágban állt ki a teraszra kávézni – persze, továbbra is meztelen felsőtesttel, hisz nem azért dolgozott hónapokig a hasizmain, hogy azt most egyik napról a másikra csak elpakolja.

Photo by Artur Dancs

Reggel az East Village-ben

A hetet aztán ismét Svédországban kezdtem, és siettem is bejutni Stockholmba, hogy megnézzem, mi a helyzet az évszakváltással. A sziklamászás közben mind jobban úgy éreztem magam, mint pár éve Helsinkiben ugyanebben a nyirkos, sokszínű lombozatú időszakban. Gyönyörű a skandináv ősz. És mostmár azt is tudom, hogy jellegzetes illata mindenhol ott van ezekben az északi országokban. A város északi részén kötöttem ki – persze igyekezetem kellőképpen eltévedni – ahol a sziklás domboldal a tisztavizű tengerszorosra nyílik. Kajakosok lapátoltak a napnyugtában, az edzőjük egy másik csónakon követte őket és megafonnal utasította a sportolóit. A nemrég szőke skandiktól hemzsegő vízparti móló és strand már elcsendesült. A mólót behúzták a partra és egymásra rakva összeláncolták, a vízparti sziklán csak egy jógagyakorlatokat végző ázsiai öregember ült mozdulatlanul, míg a nap teljesen le nem ment.

Photo by Artur Dancs

Mikor a belvárosba visszamentem, a hold magasan járt, és onnan világította meg kastélyt és a svéd főváros sokszínű épületeit. Az óváros szűk utcáin a teraszok már kisebb számban, de még élénken táplálták a látogatókat az utcai lámpák hangulatos sárga fényében. Szemerkélt az eső is talán, de ebben az évszakban ez megengedhető már. És senki sem zavar.

 

Egy ilyen eltévedős késő esti séta a fényes kis sikátorokban, a kávéházak ölelésében a jó öreg Stockholm őszi hangulatában talán a legalkalmasabb pillanat elkezdeni az elmúlt nyárra visszaemlékezni annak minden bolondságával és valamennyi meséjével.

Világkörüli mesék (1)


 

 

Lehetséges, hogy egy meghitt családi életet élő szemével nézve, a mi munkánk kényelmetlenségekkel teli, zaklatott, hektikus mindennapokat eredményez. Tagadhatatlan, hogy sokszor kiszámíthatatlan az életünk, ugyanakkor ez talán, ami a legtöbb izgalmat is hozza a mindennapokba. Amint arról már szóltam, az első, ami megszűnik, amikor az ember világcsavargóvá válik, az a saját időnk. Mindig azt az időt kell magunkénak elfogadnunk, amelyik zónájában éppen vagyunk. És ez fehér éjszakákat, de éppen úgy aktív hajnalokat, kalandvágyó délelőttöket vagy mozgalmas délutánokat jelenthet. Hajlamosak vagyunk belefásulni az életünkbe. Mindenbe. Ez az emberi természet egyik velejárója a jelek szerint. Az egyformaságba és a sorozatos változásokba is. A mi feladatunk ezen változtatni. Akkor is, ha egy kis tanyán éljük le az életet, ahol örülni lehet a reggeli napsugárnak, a nyári esőnek, a téli havazásnak és a természet közelségének. Akkor is, ha nyughatatlan világvárosokban hajtjuk nyugalomra a fejünket, és a sziréna zaja és a tülkölés már nemhogy nem zavaró, hanem álombaringató. Akkor is, ha óceánra néz épp az ablakunk, amikor felkelünk, és akkor is, amikor a szeméttárolós belső udvarra, ahonnan a szomszédék veszekedése is áthallatszik csendesebb estéken.

Photo by Artur Dancs

Sokan azt hiszik, ha egyszer kijutott nekem az, hogy este Manhattan tornyainak fénye világítja be a szűk lakomat, nehezen tudnám másutt a szépséget megtalálni. Csak a legbeavatottabb barátok tudják igazán, mennyire nem így van ez. És hogy mennyire kedves a reggel anyám házának ablakán a fákra kinézni és távolban a németi templom tornyát fürkészni, és hogy sosem feledem a piros rózsákat ontó rózsafára nyíló ablakot nagyanyám gyermekkorombéli házában sem, amelyen a játszani csalogató gerlék és perlekedő verebek hangzavara hallatszott be nyári reggeleken.

Amióta a világ megnyílt előttem, ezek a szépségek nemhogy elhalványultak volna, de élénkebbek, még drágábbak lettek. És melléjük íródik a sok-sok új kép, madárcsicsergés, hajnal vagy épp fülledt éjszaka. Sok-sok új mese. Hosszabbak-rövidebbek. Ezekből a pillanatokból áll az életünk. A mesékből, amelyek körülöttünk élnek, velünk, és csak be kell engednünk magunkba őket.

 

Copthorne-i mese

 

Ha az ember naponta más-más időzónában van épp, és nem szeretné a szervezetét az őrületbe kergetni, mindenképp legajánlatosabb akkor és úgy aludni, amikor azt a szervezete megkívánja és a lehetőségei megengedik. A londoni pihenőnk a várostól távol, a vidéki Anglia barátságos és rusztikus kisvárosi részén van, Copthorne-ban. És ha hajnalban hatkor jön az embernek, hogy reggelizzen, a legjobb, ha ahelyt végére is jár a dolognak. A román pincérnő eltakarította előlem a tányérokat, és mikor az ezüst kannából kitöltötte a kávémat a csinos porceláncsészébe, azzal a kezemben elindultam át a hallon a kert irányába. A sarokban csendesen pihent még a zongora a nagy falióra alatt, a kandalló pedig hidegen bóbiskolt.

Photo by Artur Dancs

– Jó reggelt, jó reggelt! – integettem oda vidáman a recepciós fiúnak, és miután elolvastam a nevét, elégedetten állapítottam meg:

– Mennyire jó, hogy a világ különböző pontjain belefutok egy-egy Adnanba, és mind olyan kedves és segítőkész.

– Mindenképpen, uram – hajtott fejet előttem Adnan a pult mögül – Tehetek valamit Önért ezen a korai reggelen.

– Azt hiszem, hosszú távra lekötelezne, ha lenne olyan szíves és az ajtót, ami a téli vendéglő teraszon át vezet a kertbe, kinyitná nekem.

– A legnagyobb örömmel! – és a bőrhuzatos kanapékkal és fotelekkel berendezett hallon át máris a világos, a kertre nyíló sokablakos zárt teraszra nyitottunk be, és csikorogva fordult a kulcs a zárban, mikor Adnan kiengedett a kertbe.

Photo by Artur Dancs

Madárcsiviteléstől volt hangos a májusi hajnal, és buja zöld volt minden. A kert közel eső gyepén faasztalok és székek itták a friss harmatot, a fűszálak pedig üdére mosták a cipőmet, amint átvágtam a pázsiton és a patak felé vettem az irányt. A patak valahonnan a szállodára néző erdőből eredhet, és csak azért hozhatták be ide a kertbe, hogy hidat lehessen fölé építeni, kicsiny fapallót, ami alatt a vadrécék szívesen elhápognak csendes reggeleken. A víz innenső partján óriási vadrebarbara levelek legyezték a hajnali szellőt, odaát pedig várt a bukszusokból álló labirintus és a rhododendronok. Az angolkert oldalán egy kőlóca is állingált, de nem csábított leülni, sokkal inkább a madárcsicsergésbe és hajnali üdeségbe csomagolt kert vonzott. Percekig jártam fel és alá, körbe az apró ösvényeken, követtem a barátságos útvesztő szögletes kanyarjait, és mintha nem tudnám, hogy nincs illata, minden rhododendron virágot magamhoz húzva megérintettem az arcommal. Egyik bokor fehéren omlott alá, mint egy menyasszonyi fátyol, a másik rózsaszínben pompázott, a sárgákat és a narancsszínűt pedig a feljövő napsugarak tették tündöklőekké. A kertből visszatekintve a patak túloldalára, a még pihenő szálloda rusztikus képe tárult elém, vidám ablakaival és meghitt hangulatú mesék emlékeivel.

Photo by Artur Dancs

Mielőtt visszamentem volna a kertre ablakot tárt szobámba, még egy kicsit elidőztem az egyik asztalnál a harmatos széken elköltve a feketekávét. Amikor a nap már annyira feljött, hogy ébreszteni kezdte a életet a ház körül, csendesen visszaszivárogtam a szobámba, útkozben megköszönve Adnannak, hogy széppé tette a napomat. A kicsi tavon pedig a ház hattyúja a tó közepére állított tutajról beletottyant a vízbe a vadkacsák közé…

 

 

Stockholmi mese

 

A szemerkélő esőben az élénkszínű királyliliomok és fritilláriák még zajosabbaknak tűntek a hűvös tavaszi délelőttön. Még nem ismerem ezt a várost eléggé ahhoz, hogy pontosan tudjam, az a sok víz és csatorna, amin keresztül kisebb-nagyobb hidakon kell átkelni a régi város felé tartva, honnan jön és merre tart.

Photo by Artur Dancs

Csak azt, hogy megnyugtatóan szép a királyi palotát és a köré csoportosuló lenyűgöző adminisztratív épületeket a víz tükrében is viszontlátni. A virágzó japáncseresznyefákat kerestem, ha már New Yorkban idén lemaradtam róla egyrészt utazásaim, másrészt a fagykárok miatt. Pedig lelkesen látogattam reggelnte a Central Park azon részét, nehogy nélkülem nyílnának és borulnának virágba. A cseresnyéskert felé vezető úton azonban nem tehettem meg, hogy nem kerülök egyett az óvárosban, mert a csersnyevirág is elbűvölőbb lesz, ha az ember előtte jól megjérja magát a karnyújtásnyi szűk kisutcákban a színes házak tövében, fel és le a dombon, a macskaköves utakon.

Photo by Artur Dancs

Van ebben valamiféle báj és vidámság, mégis, ha belegondolok, nem szívesen laknék egy ilyen szűk kis sikátorban. Talán épp a nyomasztottság érzetét elkerülendő festik őket olyan tarkára és vidámra, hogy ellensúlyozzák a tér szűkösségét. Persze, a virágok az ablakokban fittyet sem hánynak a térre, csak virulnak, és ezzel beleépülnek a környék fura színpompájába. Ha elállt az eső balfelől, és jobbra már mélykék égen felragyogott a nap, meg kellett lesnem a kifeszülő szivárványt is, ami épp csak addig a két percig mutatta meg magát a koromfekete viharfelhők fölött, amíg sikerült lefényképeznem, majd utamra eresztett a cseresnyéskert felé.

Photo by Artur Dancs

Az eső megint szemetelt, de ez semmiben nem akadályozta meg a svédeket, sem biciklizésben, sem kutyasétáltatásban, sem pedig abban, hogy a szabadtéri táncfesztiválon összeölelkezve ropják a helyi táncokat.

A szökőkút két oldalán egyenes sorokban hajoltak alagutat a cseresznyefák. A levonult zivatarok és a szél valamelyest már megritkította a koronát, de még mindig rózsaszínben mutatta a világot.

Photo by Artur Dancs

 

 

Amageri mese

 

A dániai szállásunk a koppenhágai Amager Strand nevű üdülőtelep mellett van az öböl partján. Az alkony is mindig szép innen, de a hajnallal semmi sem összevethető. Amikor a szobámban derengeni kezdett a fény, és a nyitott ablakon a tengervíz illata és a rigók trillázása szivárgott be, és a környékbeli tarka faházak barna háztetői láthatóvá váltak, pulóvert húztam és lementem az ösvényen a partra.

Photo by Artur Dancs

Egy pocsolya tükrében vadkacsa pár udvarolt egymásnak, és óriásgerlék suhogtak a lombok közt. A fák koronái közt már láttam, hogy a vízből épp előbukkant a nap. Amikor az ösvény végére értem, elém tárult a végtelen kékség, a baloldalon a szélmalmok sora forgatta meg a hajnali szellőt, amit a nap borzolt a tengerből magával, amikor kikászálódott onnan, és jobbról a reptér távoli kifutója eleresztette az első gépmadarat – minden bizonnyal hosszú útra indult, ha ilyen korán nekiveselkedett.

Photo by Artur Dancs

Az előttem, a vízben magasodó faépítmény a szobám faláról ismerős volt, de nem tudtam célját, és nem szerettem volna felfedezetlenül hagyni, így a hosszú deszkapallón, ami a parthoz kötötte elindultam az irányába. Amikor odaértem a hajnali csendben és a víz halk hullámzásában hirtelen összerezzentem, ugyanis meggyőződésem, hogy teljesen egyedül vagyók a ropogós hajnalon a környéken, teljesen szertefoszlott, amikor anyaszült meztelen dánokat pillantottam meg a jéghideg vízben vidáman fecsegve úszkálni.

Photo by Artur Dancs

És láttam jönni továbbiakat is már a kis fahídon, törülközővel a vállukon, sietve igyekezve a strand irányába, hogy megmártózván a friss vízben, még idejében beérjenek munkahelyeikre. Volt, aki kerékpáron érkezett és a ruháját már a parton otthagyta a járgányra akasztva, szemmel láthatóan meg sem fordul a fejükben, hogy akár valaki el is vihetné azt onnan. Mert nem viszi.

Akkor már láttam, hogy a hullámtörő végén is áll egy halász a szikla tetején. A mögüle emelkedő nap élesen kirajzolja alakját.

 

(folyt. köv.)

Tíz nap a világ körül (3)


Photo by Artur Dancs

Oakland, CA

 

Negyedik nap: amikor a reggelinél összedől a rántottás világ bennem

Ugyanazon az ablakrésen, ahol éjszaka a virágillat sorakozott be a szobámba édes álomba ringatva a széltében-hosszában kényelmes ágyban, kora délelőtt monoton zaj zümmögött be, amitől gyorsan kiugrott az álom a szememből, és odasiettem megnézni, nehogy valami repülőgép akarna oda nem illő, rossz helyre leszállni. Szétrántottam a sötétítőt, ami azért nem volt teljesen behúzva, mert szeretem a reggeli napot bekukucskálni hagyni a szobámba. A kertészfiú nyírta a bokrokat – félmeztelenül és napszemüvegben, elvégre mégiscsak Kalifornia – az ablak alatt, és amikor meglátott szélesen mosolyogva jóreggelt intett. Haragudni sem tudtam igazán, mert milyen a szerelmetes ember, mindent derűsebbnek lát. Így hát, csak visszaintettem, és lementem reggelizni. Az étteremben ezúttal sem találtam senkit a thai lányok közül, csak a pilótáink csacsogtak a tegnapi meccsről egyik asztalnál, hozzám pedig megérkezett Adam, aki valahol azt olvasta, hogy omlettet lehet rendelni, és elkészítik óhaj szerint. Mondom neki, nem értem, ez miért bír akkora jelentőséggel, hiszen a rántotta ott van a svédasztalon, csak ki kell szedni és kolbászokat, szalonnát mellérakni.

 

– Az rántotta – szögezte le Adam, és folytatta – de nekem omlett kell.

– Tartok tőle, kedves barátom, hogy ebben a pillanatban világokat döntöttél le bennem – tettem le a villámat a rántottás tányérom szélére, és belekortyoltam a teámba – Vagyok ugyanis annyira oktondi és hézagos tudású, hogy mindeddig betegesen meg voltam győződve róla, hogy az omlett az a rántotta. De most mintha új világok derengenének fel a szemem előtt, és kezdene világosság gyúlni az ősi sötétség helyén. Hála neked!…

 

Adam olyan kifejezéssel nézett rám, mint amikor gyermekkoromban Nyafinak, a kendermagos csirkénknek elmeséltem az iskolában meggyűlt bajaimat, miközben felültettem a biciklim csomagtartójára szerelt kosárba, és meghurcoltam az udvarban. Mindez így, teljességében benne volt Adam arckifejezésében, és nem is mondott semmit, csak nézett tétován, elnyúlt arccal. Amikor a rántottának tűnő omlettet végülis kihozták, megtúrkálta a villával, és félretéve az iménti megrekedt pillanatot, csilingelve mutatta:

 

– Omlett…

– Aham – bólintottam – Pont erre gondoltam most én is. Tojás olajban megsütve… Gondolom.

– Sajttal!

– Sajtos rántotta!

– Omlett!

– Ám legyen…

 

Azt hiszem, kételkedésem is közrejátszott, hogy Adam tegnapi gyomorrontására hivatkozva végülis nem ette meg az… omlettet. Akartam is mondani, hogy ennyi erővel otthagyhatta volna a büfében bőven fellelhető rántottát is, nem kellett volna rendelésre hozatni, hogy azt hagyhassa ott, de ezeket az amerikaiakat megérteni én már úgysem fogom, és a mindenirányú tökéletlenségeiket is. Inkább megkérdeztem, merre járt, miután a belvárosban otthagytam tegnap. Mint kiderült azonban, sehol. Csak betért egy pizzázóba majd egy Starbucksba, és visszautazott a szállodába, ahol végülis a bárban kötött ki.

 

– És képzeld – meséli az összes (és nem kevés!) fogával örömének hangsúlyt adva – a pincér Kansasba való, jót beszélgettünk!

– Ahh! – ütköztem meg – Tehát nem missouri-i !

– Nem – vágta rá, majd egy pillanatra ismét ugyanaz az arckifejezés ült ki rá, mint az előbb.

 

Közös utazásunk utolsó szakaszához érkeztünk Stockholmba visszarepülve, ez volt Adam vizsgajárata, én pedig jót aludtam, mert nekem ezt pihenőnek írták ki. Már akkor megtudtam, hogy filipino csoporttársunk, Amihan váltja fel oldalamon Adam-et az út folytatásában Bangkok felé és harmadik kolléganőnk is gyarapítja majd a thai csapatot.

Nem találtam épkézláb kibúvót az elől, hogy Stockholmba ne egyedül menjek a várost felfedezni, így Adam el is tervezte, hogy amint leszállunk, nyakunkba is vesszük a várost – együtt.

 

Ötödik nap: kiráz a hideg Stockholmban

 

Talán csak azt nem számítottuk bele, hogy ez utazásunk ötödik napja, és hogy egy tizenegy órás út amúgy is megviseli az embert, akár dolgozik, akár nem. Sőt, saját tapasztalatomból állítom, hogy dolgozni könnyebb, mint utasként végigtanyázni ezt az időt. A városba menet ezt a gondolatomat Adammel is megosztottam, felvázolva előtte, hogy mennyire nem szeretek utazni… Érdekes módon, ezúttal is a csirkés arckifejezésig jutottunk, így nem is folytattam, lényegében csak azért beszéltem, hogy a vonaton ne aludjunk el. Mert, mint kiderült, a város a reptértől olyan messze van, hogy vonattal kell majdnem egy órát zakatolni, hogy odaérj. És mivel arra semmi alkalmunk nem volt, hogy alaposan utánaolvassunk a dolgoknak, úgy csöppentünk a svéd főváros kellős közepébe, mint a tavaszi légy a tejbe. Beszereztem egy térképet, és annak alapján következtettük ki, merre van az a bizonyos történelmi óváros, ahol a királyi palota is van.

Photo by Artur Dancs

Stockholm

A nyugat-európai, és kifejezetten a skandináv városokra jellemző tiszta szépség fogadott Stockholmban. Gyönyörű épületek, impozáns terek, műemlékek, szobrok, hidak, körös-körül víz, csatornák. És tisztaság. A királyi palota körül jártunk egy kört, majd úgy döntöttünk, hagyjuk magunkat elveszni, nagyon messzire nem keveredhetünk el. Így kerültünk az óváros hangulatos kis szegletébe, ahol a színes házak, hangulatos kávéházak, kétasztalos kis cukrászdák, szuvenírboltok sorakoztak a sikátorszerű szűk, de élettel teli kisutcákban.

San Francisco tavaszias melege után és a hosszú út fáradtságával a vállunkon – nem utolsó sorban summás kis öltözékünk miatt is, hirtelen elkezdett rázni bennünket a hideg. Meghűlni a legkevésbé sem lett volna most alkalmas, amikor még öt napnyi és három kontinensnyi utazás előtt állok, nem beszélve a másnapi vizsgajáratomról. Inni meg nem ihattunk, így a gondolkodás idejére bemenekültünk a hirtelen támad jeges szél elől az egyik kávézóba, és ha már ott voltunk, valami habrolókkal és forró csokival kárpótoltuk magunkat a derékbatört városlátogatásért cserében.

 

Feladtuk tehát, a városlátogatást a hidegre való tekintettel, de egy ennél is keményebb feladattal kellett még megbírkóznunk: visszajutni a szállodába. Míg Finnországban megszokhattam, hogy mindenfelé előfordulnak nemzetközi, de legalábbis angol feliratok, a svédek távolról sem ennyire odaadóan soknyelvűek. Mindenki beszéli, természetesen és többé-kevésbé az angolt. De a kiírások megmaradtak számunkra rejtélyes jeleknek, svédül. Végülis a jó vonatra szálltunk fel, és a feladat még nehezebb része következett: ne aludjunk el útközben. Ezért felváltva bökdöstük egymást, sőt néha nagyokat kacagtunk semmiségeken, hogy ezzel is előbb legyünk, és ne zuhanjunk álomba. A rövidre sikeredett városnézésre azonban mindketten szép emlékként tekintettünk vissza, és amikor láttam az arcán, hogy éppen azt készül kimondani, gyorsan megszólaltam:

 

– Vagány! Ez tetszett nekem! – és szélesen mosolyogtam.

Adam egy pillanatra megtorpant, és nyelt egyet, majd elnyúlt arccal és a kendermagos Nyafi arckifejeséssel meredt rám:

– Igen… nekem is. Nekem is…

 

Hatodik nap: amikor életemben először Ázsiába utazom

 

 

Akkor már ötödik napja laktunk, dolgoztunk és éltünk együtt a thai csapattal. Különösen nem izgultam a vizsgajáratom miatt, jó emberek közt és remekül éreztem magam, a feszültségek is elillantak belőlem, és mivel a városlátogatás rövidre sikeredett, az alvás annál hosszabbra, tehát frissen indultunk neki a félnapos útnak Bangkok felé. Naviya sugárzó arccal mesélte, hogy vőlegénye is gépen lesz, és noha elég világosan mondta, hogy pilóta, valami miatt azt gondoltam, hogy utasként lesz jelen. A Crew Control útjai azonban kifürkészhetetlenek, és az, amit Naviya olyan nagy örömmel mesélt, az szó szerint úgy is volt, a párja repít minket Bangkokba. Geor jött is bemutatkozni, szőke, mosolygós fiatalember, mint kiderült, holland. És hogy a világ valóban kicsi, mi sem bizonyítja jobban, minthogy a stockholmi repülőtér folyosóján a gépünkhöz sorakozva, éppen kiképző oktatónkkal, Andrew-val hozott össze a véletlen. Ő a világ valamelyik pontjáról érkezett épp, mi meg indulóban voltunk Thaiföld felé. A találkozás nagy ölelkezésekben merült ki, és Andrew megjegyzésében, amit Geor felé tett:

 

– Mázlista vagy! – és természetesen Naviyára utalt, aki kicsit pironkodva mosolygott, de úgy, hogy mandulaszemei egy cseppet sem látszottak, majd gurult mindenki tovább a kisbőröndjével a maga útján.

 

Photo by Artur Dancs

Mázlisták

Az út során sok alkalmunk nyílt ismerkedésre és beszélgetni. Amikor az utasok elcsendesedtek, bementem hozzájuk a pilótafülkébe, és ott eregettük a történeteket. Talán – túl a látott országokon és azok szépségein – lelki élmény gyanánt ebben a tíz napban a legemlékezetesebb pillanatok azok voltak, amikor csak úgy bámultam ki a pilótafülke ablakán, egyik reggelen a kávét illogatva kortyonként, miközben a bodors-fodros felhők fölött egyszerre csak megjelent a nap, és rózsaszínre festette az egészet egy pillantás alatt. Bangkok felé éjszaka kísért végig az utunkon, méghozzá zivataros éjszaka. India fölött járhattunk, amikor a kapitány behívott, hogy nézzem meg, hogyan látszik a vihar Kalkutta fölött. Félelmetesen gyönyörű volt a cikázó kisüléseket a magasból látni. Mint ahogy furán idegen érzés volt például Afganisztán vagy Pakisztán fölött repülni. Ha valami villant alant, akkor az nem villám volt… Amikor soros pihenője volt, Geor is kijött hozzánk, Naviyával az első osztályon dolgoztunk, így messzire nem is kellett mennie. Megölelgették egymást, és öröm volt nézni.

 

– Geor áthelyezte a bázisát Bangkokba – újságolta vidáman a lány.

– Biza, nekem mostmár az lesz az otthonom – és szorosabban átölelte a menyasszonyát.

 

A thaiföldi életről kérdeztem őket.

 

– Nem fenékig tejfel. De seholsem az – kezdte Geor – Nekem pedig mostmár értelme is van az ottlétnek.

 

Mint megtudtam, sok skandináv és egyéb európai országból származó pilóta kérte áthelyezését Bangkokba. Európa mérhetetlenül drága lett, főleg a magas életszínvonallal rendelkező skandináv országok. Egy pilóta fizetésből azonban Thaiföldön „szemtelen” luxusban élhet az ember.

 

– No de azt tudod, ugye, Naviya – fordultam a lányhoz – hogy nem csak Geor nagyon szerencsés veled, hanem fordítva is, te is nagyon szerencsés vagy vele: jó ember, csinos ember, nem válik szégyenedre.

 

Geor azonnal odafutott és megölelt:

– Na végre, hogy valaki ezt is kimondta! – és mind nevettünk – Folyton csak azt hallani, mennyire mázlista vagyok, mert ilyen szép menyasszonyom van, de azt még senki nem mondta ki, hogy ő is jól jár velem!

– Ezért megérdemled, hogy szeretettel meghívjunk Bangkokba az esküvőnkre, ami év végén lesz! – mondta Naviya, én meg kacagtam, és tisztességesen megköszöntem a megtiszteltetést, de ugyanakkor elmondtam, nem vagyok lakodalmakba járó típus, és talán majd sok egyéb alkalommal látogatom meg őket Bangkokban, semmint a lakodalmuk alkalmával.

 

Hajnalodott. Kinn azonban még csak nem akart világosodni. Befejeztük a reggeli felszolgálását az ébredező utasoknak, majd Naviya kiállította a vizsgapapírjaimat a sikeres vizsgámról. Benéztem a pilótákhoz is a reggeli kávéjukkal, a kapitány éppen a végső utasításokat kapta az ereszkedéshez.

 

– Remélem, sikerül napkelte előtt leszállnunk – mondta, és én nem értettem.

– Thaiföldön az év legmelegebb időszaka a március és április. Szinte folyamatosan negyven fok fölött van a hőmérséklet és párás a levegő. Májustól pedig jön az esős évszak – magyarázták felváltva.

 

Amikor Boeing 787-es Dreamliner elegánsan letette a kerekeit a bangkoki reptéren, egy pillanat alatt, mintha zuhany alá állt volna a gép, az összes ablak vastagon bepárásodott.

Feljött a nap, és máris perzselő forróság volt és magas páratartalom. Amikor a gép ajtaját kinyitottam a légkondícionált térből, valósággal arcul csapott a meleg és mintha leöntötték volna a fejemet langyos vízzel, verejtékezni kezdtem.

 

A gépet fogadó, az ajtó előtt álló személyzet tenyerüket összetéve egyöntetűen hajolt meg előttem, és mosolyogva köszöntöttek. Kissé megilletődtem, bár már a hét során hozzászoktam, hogy thai kollégáim is ugyanilyen tisztelettel köszöntik egymást vagy köszönnek meg egymásnak akármit is, meghajlással vagy csak egyszerű főhajtással.

 

Eszembe jutott az a három évvel azelőtti nap, amikor először jártam San Franciscoban, és lementem a Csendes-óceánra – az volt az első találkozásom azzal is – és tudatosul bennem, hogy akkor vagyok életemben a legtávolabbi ponton otthonomtól, Szatmártól.

Azért jutott ez most eszembe, mert Bangkok az újabb távoli mérföldkő, ami nagyon messzire vitt el. Még akkor is, ha juszt is San Franciscoban voltam a legtávolabb, majdnem 9.900 km-re, míg most „csak” 8.000 km-re szülőföldemtől. Mintha ez a véget nem érő ide-oda cikázásaim fényében még valamennyire is számottevő lenne.

 

Ott álltam, hát egy újabb ország, újabb kontinens és újabb kihívás előtt bizakodva. És alig vártam,hogy túlessünk a formalitásokon és kedvemre fedezhessem fel magamnak.

Tíz nap a világ körül (1)


Mozdulatlanul lebegtem a kristálytiszta víz színén a langymeleg medencében a világ másik végén, egy másik kontinens távoli zugában, felettem halványlila orchidea-lugas kapaszkodott a hűsítő és védelmet nyújtó árnyékot alkotó pálmafákra. De láttam az eget, mélykék volt és mozdulatlannak tűnő habfelhők tették érdekesebbé. Szeret engem a Gondviselés! Na meg a Crew Control… Ez járt a fejemben. És az, amit az elmúlt napokban oly sokszor emlegettem: mindezért fizetnek is nekem, ez a munkámmal jár!

Photo by Artur Dancs

Március végén, amikorra rendeződtek adminisztratív dolgaink, a programkészítő csapat, az a bizonyos (rettegett és imádott, sokszor gyűlölt) Crew Control mindenki számára az adott pillanat lehetőségei szerint összeállított egy szettet utakból, amelyek során egyénenként mindenki levizsgázik. A vizsgarepülés három járatszakaszból áll, kettő csak gyakorlati tevékenység „élesben”, azaz menetrendszerinti járaton, valós utasokkal egy-egy szupervizor felügyelete alatt, amikor még lehet kérdéseket feltenni. Majd a harmadik a tulajdonképpeni vizsga, amikor a szupervizor kérdezhet csak, a kandidátus pedig végzi a dolgát a megfigyelő szigorú tekintete kíséretében.

 

Azért is helyénvaló a fenti megállapítás, mely szerint a Crew Control kegyes velem, mert az összes közül a legszebb és legizgalmasabb útitervet dolgozta ki nekem – akarva vagy akaratlanul, az én szempontomból immár teljesen lényegtelen. Míg mások egyszerű oda-vissza utakat kaptak ki, nekem egy tíz napos programom volt, amely huszonnyolcezer mérföld repülést irányozott elő erre az időszakra. Az út hat szakaszból állt, három aktív és három passzív részből, utóbbi lényegében azt jelenti, hogy nem dolgozó legénység, aki utasként van jelen a járaton. Még az aktív és passzív szakaszok elrendezése is rendkívüli módon nekem kedvezett, így maradéktalanul tudtam örvendeni Stockholmnak, San Francisconak és Bangkoknak is. Már csak egy gondolat aggasztott, de az is csak azért, mert hajlamos vagyok túl sokat töprengeni dolgokon, akkor is, ha nem az én feladatom lenne. Olvastam ugyanis az egyik kézikönyvünkben a vízumrendszerről, és ebben határozottan előírja a szolgálati vízumot, amennyibe valaki szolgálati úton érkezik Thaiföldre. Ezzel párhuzamosan gondosan utánaolvastam az országnak és a nagykövetségünk honlapját is felkerestem (soha többet!), ahol annyi elrettentő dolgot írt a bangkoki katonai puccsról és hatalomátvételről, zavargásokról, rablásokról, terjengő betegségekről, hogy csak hüledeztem, és amikor azt is odabiggyesztették, hogy ha mégis mindenáron oda akarunk utazni, a legjobb, ha bejelentkezünk a követségen, hogy „ha bármi érne” bennünket, tudjanak rólunk – hogy mondanom sem kell, mennyire felzaklattak az infók, még addig is elment a dolog, hogy ismerőseim némelyike felvetette, hogy ha vízum nélkül jelenek meg a reptéren, akár le is tartóztathatnak. Esetleg megkötöznek, megsütnek és eladnak tepertőnek.

Amikor amerikai szinten nem tudtam annál világosabb választ kapni adminisztrátorainktól, hogy mennyire szerencsés vagyok, és majd csak sétáljak ki a thaiföldiekkel együtt, úgyis egyenruhában leszek, és ott tisztelik az egyenruhát – úgy gondoltam, legjobb, ha a bangkoki kollégáktól érdeklődöm, hiszen az amerikai bázisnak semmi tapasztalata nincs ebben, innen ugyanis nem szokás legénységet küldeni bangkoki járatra (ez is alátámasztja, mennyire mázlista vagyok). A válasz gyorsan meg is érkezett, és a procedúra ismeretében már vidáman indultam neki a nagy útnak egy hatalmas és egy kisebb szolgálati bőrönddel. A cég olyan nagyvonalúan ellátott bőrönddel, hogy a nagyobbikba akár az éjjeliszekrény is belefért volna.Így nagy gondot nem kellett fordítanom a csomagolásra, egyszerűen mindent odatettem, ami hidegbe-melegbe egyaránt jó. Az éjjeliszekrényt pedig otthon hagytam.

Photo by Artur DancsAz utazásom első felére az új csapattársak közül Adammel kötöttek össze, akiről nem sokat tudtam meg a kiképzés hetei során, mert amikor nem oktatás folyt épp, ő telefonált. Néha közben is. Ebédkor elkaptam néhány mondatot felőle, és ez jobbára a „vagány, ez tetszik nekem!” felkiáltással kezdődött. Egyszóval az a féle ember, aki mindennek képes örülni, és sosem tudni, igazából, mit gondol. Bevallása szerint azért jelentkezett utaskísérőnek, mert így igazoltan lehet néha távol a feleségétől. Igaz, ezt viccesnek szánta, de aztán túl sokszor is elhangzott ahhoz, hogy tréfának fogjuk fel.

 

A gépünk a Kennedyről majdnem három órás késéssel indult el – a legzsúfoltabb amerikai repterek egyikén ugyanis mindig megtalálják a módját annak, hogy feltartóztassák a szédületes közlekedés ütemét, ezesetben pályafelújítással. Az első vizsgajáratunknak tehát már eleve úgy futottunk neki, hogy a székünkben majdnem belealudtunk a várakozásba. A kijelölt felügyelőink ezen a szakaszon Stockholmig éppen utolsó szolgálati útjukon voltak, a cég ugyanis röviddel azelőtt záratta be a svéd bázist, ahonnan ők származtak, így éppen munkanélküliségükbe repültek hazafelé velünk, és annyira volt kedvük a kiképzésünkhöz, amennyire ez elképzelhető.

 

Első nap: érkezés Stockholmba

 

Soha nem jártam azelőtt Svédországban, mint ahogy Adam sem, így az üres pillanatokban, hogy el ne aludjunk az éjszaka során arról elmélkedtünk, hogyan vegyük nyakunkba a várost másnap reggel, amikor odaérkezünk. Korábbi hosszútávú járaton ledolgozott tapasztalataim alapján tudtam, valamennyit kell pihenni, ennek ellenére az éjszakai pihenőnket nem használtuk ki, hanem áldoztunk a tanulás oltárán, és tüsténkedtünk, délire, mire a gépünk végre landolt Stockholmban, egyetlen vágyam volt, és ez távol esett a városfelderítő tervektől, sokkal inkább közel az ágyhoz. Adam is fáradt volt, de annyira izgalomban volt az otthontól való távolléttől, hogy valamit mindenképp csinálni akart, és noha belátta, hogy lesz jobb alkalmunk is felfedezni a várost, legalább azt meg kellett ígérnem neki, hogy egy kis szundi után vendége leszek a szálloda bárjában. És nagyon szívesen fogadtam el a meghívást, ami este hatra szólt, azonban a testem megszokta, hogy neki már nem parancsol sem tér, sem idő, de időzóna még kevésbé, akkor pihen, amikor pihennie kell. Így aztán késő éjszaka ébredtem meg, és olvastam Adam üzeneteit, hogy lenn várt a bárban. Az amerikaiaknak nagy gondot jelent mindig az átállás az európai napszakra, és jobbára hajnalban már ébren is vannak. Ezt tudván, hajnalban – cserébe az elszalasztott italozásért – reggelire invitáltam kollégámat. Nem is kellett kétszer szólnom, perceken belül már a kolbászos rántotta fölött, némi kávégőzben hallgathattam sztorikat a bárosról, aki Pittsburgh-i.

 

– Senki sem volt rajtam kívül a bárban – mesélte lelkesen – így átbeszéltük az estét a pincérrel – akit a szerelem hozott svéd tájakra…

 

Második nap: irány Kalifornia!

 

Húsvétra készülődtek a svédek, nagyhét volt, a mi szállodánk pedig a kietlen semmi közepén, távol a várostól, és elég távol a reptértől ahhoz, hogy például gyalog nekivágjunk az útnak, egy bevásárlóközpont fölött van. Minden alkalom megvolt rá, hogy ünnepi hangulatba kerüljek, de nem érintett meg, hisz fontos kihívásaimnak kellett megfelelnem az ünneplés helyett, és tudtam, húsvétig nemhogy visszajövök még Stockholmba, hanem el is repülök Ázsiába. Tele voltam, hát, mindenféle egyéb izgalmakkal, és az óriás hímes tojások meg nagyfogú nyulak nem kerítettek hatásuk alá.

Erre az útra azzal a thai csapattal indultunk el, akikkel a következő majdnem hét napot fogom tölteni, hisz San Franciscoból vissza Svédországba, majd onnan Thaiföldre is ebben a felállásban repülünk majd, Adamet leszámítva, hisz ő már visszajövet Európába levizsgázik, és onnan hazarepül New Yorkba. Nekem Stockholm – Bangkok útvonalra lett kiírva a végső vizsgám, hogy aztán felszabadultan élvezhessem Bangkokban a kétnapos pihenőmet és passzívként utazzam vissza Stockholmba, majd onnan New Yorkba is. És mivel a San Francisco – Stockholm is „pihenő” út számomra, míg Adam vizsgázik majd, lelkesen megígértem neki, hogy iszom is vele, és meg is csavarogtatom az öbölmenti városban, amitől olyan izgatott lett, hogy háromszor is elismételte, hogy „Vagány, ez tetszik nekem!”

 

– Arra készülj fel, hogy gyalogolni fogunk sokat, mert a várost így lehet felfedezni!

– Az vagány, tetszik nekem! Én szeretek sokat gyalogolni…

 

Hallottam én ezt már, de tudtam, ha mégsem úgy van, ahogy mondja, simán otthagyhatom, eljut az ember egyszer arra a pontra, amikor ebből sem csinál túl nagy gondot magának.

 

Photo by Artur Dancs

Naviya személyével a szerencsénk csak felértékelődött

A thai crew-val való találkozás kellemesre sikeredett, és hosszú idő után végre ismét sikerült elfeledtetni velem a New Yorkban belémivódott előítéleteimet az ázsiaikkal szemben. És nem csak ennyit. Ez a thai csapat olyan példamutató leckét adott nekünk a munkához való hozzáállásról, a csapatmunkáról, az egymás iránti végtelen tiszteletről, szorgalomról, lelki derűről valamint külső és belső szépségről, ami maradandó élményt hagyott bennem. Volt alkalmam együtt dolgozni sokféle népekkel, magyarokkal, románokkal, amerikaiakkal, finnekkel, svédekkel, karibiakkal, latinokkal, és azt kell megállapítanom, hogy nem is tehető egy lapra egyik sem azzal, amit ezek az ázsiaiak produkáltak. Talán a legtávolabb az amerikaiak állnak a munkamorál eme magasságaitól. Valamilyen oknál fogva a született amerikaiak és az amerikanizálódott bevándorlottak is messze elmaradnak szorgalomban, akaratban, munkabírásban, és főleg kedvességben az ázsiaiaktól. Utóbbiak talán nem is ismerik az arroganciát, a nagyképűséget és az ő szemükben a tétlenség és lustaság legalább olyan elítélendő, mint ahogy nagyanyám szemében volt, aki azért is megszólta az embert, ha ülve végezte a munkát, mert munkát ülve nem lehet végezni, csak „megpocsíkolni”. Naviya személyével a szerencsénk csak felértékelődött, hiszen felügyelőnk illetve vizsgáztatónk nemcsak gyönyörű, hanem bűbájos is volt.

 

– Velem nem lesz nehéz dolgotok – közölte előljáróban – de mindent alaposan át kell vennünk ezen az úton, hogy a vizsgajárataitokon a legjobb színben tűnjetek fel nekem.

 

A kollégák azt is megsúgták, hogy Naviya szépségét nem csak mi vettük észre, hanem érdekességképp azt is megtudtuk, hogy vizsgáztatónk Thaiföld szépe is volt.

 

Abban a kiváltságban volt részem, hogy mind felszálláskor, mind érkezéskor a pilótafülkében lehettem. Természetesen, erre külön szabályok vonatkoznak, amivel most senkit nem szeretnék untatni, de a biztonsági szabályok kikérdezése óhatatlanul az Alpokban történt tragédia felé terelte a beszélgetést.

 

Photo by Artur Dancs


– Gyönyörű naplementét kapunk el – mondja, miközben előkapja a telefonját, hogy megörökítse az aranyban fürdő öbölt, és a hidakról kérdez

– Persze, hogy mindig kérdezik, most meg aztán a megrongálódott gép esete óta pláne, hogy nem félek-e ide bejönni dolgozni – mutat hátra a pilótafülke jól elzárt ajtajára a kapitány a parancsnoki székből, egyet lazítva a biztonsági övén – és mindig azt mondom, dehogynem! Rettegek. A legfőképpen, amikor a mikrobusz sofőrje szabálytalanul előz velünk útban a reptérre… – és nevet.

 

Különleges, fura világ a pilótáéké. Kicsit megmosolyogtató is megállapítanom, hogy sok esetben sokkal megközelíthetőbb emberek a légiutaskísérőknél. Sokat tanult, olvasott, világjárta emberek, akik megmaradtak egyszerűnek és minél több ezer mérföld ül a vállukon, annál bölcsebbek, szelídebbek, mosolygósabbak. Bölcsebbek. Nem lehet, persze, velük kapcsolatosan sem általánosítani, de alapvetően egy külön világba csöppen az, aki pilóták vonzáskörében létezik.

 

– Gyönyörű naplementét kapunk el – mondja, miközben előkapja a telefonját, hogy megörökítse az aranyban fürdő öbölt, és a hidakról kérdez.

 

Photo by Artur Dancs

Elmondhatatlan boldogsággal töltött el a város látványa, nagyon vágytam már vissza San Franciscoba! …

Lelkesen mutatom az ablakból elénk táruló, alant, pazar fényben úszó óriási terepasztalon az Oaklandet San Franciscoval összekötő v-betűbe hajló Bay Bridge-et, az öbölhidat és odébb a paránynak tűnő Golden Gate-et – miközben meglepődöm, hogy a pilóta ezt tőlem tudakolta meg. Adomázunk még egy keveset az urakkal, majd a fülkében csend lesz, hisz a repülés kritikus része a leszállás, amikor a pilóta átveszi az irányjtást az automata vezérléstől, és a pontosan meghatározott lejtőn földre teszi az óriásmadarat. Ilyenkor tilos minden egyébirányú tevékenység és társalgás is. A fülkét pedig kamerák és mikrofonok hálózzák be, ami itt elhangzik, semmi esetre sem tekinthető privátnak.

 

Elmondhatatlan boldogsággal töltött el a város látványa, nagyon vágytam már vissza San Franciscoba! …

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt szereti: