Hogyan lettem légiutaskísérő? … (9)


Vörös szőnyegről, interjúkról, kétszínűségről, kitartásról, és arról, amikor béüt a ménkő…

 

Vörös szőnyeg a 42nd Streeten

Állig kosztümben vonultam végig a divatos 42. utcán, ahol valamilyen parádéra készülve utcahossznyi vörös szőnyeg volt leterítve

Időben egy pillanatra most visszaugrom, mert eszembe jutott egy történet. Amikor második tanítványomat készítettem fel a dallaszi megmérettetésre 2011 telén – ő volt Eloy, a portorikói füligmosoly perpetuum mobile – sokféle számomra furcsa akadályba ütköztem. De leginkább metódusaimmal merültek fel gondok Eloyjal kapcsolatosan. Legjobb tudásomat és bevált kiképzési fogásaimat alkalmaztam az ő esetében is, azonban előfordult, hogy a mécses eltörött, és engem becitáltak a feletteseim, hogy megkérdezzék, mi a helyzet. S ha mondtam, részemről nem sok, legfennebb, hogy a fiatalember kiskakas módjára viaskodik olykor, és nem tartja be az általam megszabott irányvonalakat, nekem abszolute semmi problémám nincs. Kérdezték, avatkozzanak-e be, és jeleztem, erre nincs szükség, kézben tudom tartani a dolgot, és hiszem, hogy rendben lesz minden. És lett is. Eloy ugyanis színjelesre vizsgázott Dallasban, amire roppant büszke voltam, mint arra is, hogy valami sumák húzás nyomán felettesünknek nevezték ki még próbaideje lejárta előtt. A tény hátterére külön nem tartom érdemesnek kitérni, mert nem vág szorosan témába, csak magát a tényt akartam felszínre hozni. Történt ugyanis, hogy rögtön hirtelen kinevezését követően az összes közül éppen őrá bízta akkori vezetőnk, hogy az én személyes éves értékelésemet elvégezze. Nem arra, aki engem is kiképzett és akivel kezdettől fogva folyamatosan egymás mellett dolgozunk, hanem Eloyra, aki épp csak bekerült, a kezem alatt megkapta az alapkiképzést, és el is repült Dallasba, hogy onnan a felettesi székbe pottyanjon vissza minden gyakorlati tapasztalat nélkül, s anélkül, hogy rólam bármit is tudhatna. És Eloy nagyon komolyan vette a kirótt feladatot, mert olyan jelentést írt rólam, amiben legfennebb is csak elégségesnek minősülök. Az elemzést személyesen kell tudomásomra adnia, és megbeszélnie, nekem pedig ellátni aláírásommal, hogy tudomásul vettem. Ezért behivatott az irodájába, és füligvigyor megölelgetett, és felsőbbrendűségi gesztusokkal megtűzdelve előhozakodott a témával:

 

–          A helyzet az, hogy túl szigorú vagy. Ez itt nem katonaság.

–          A munkámat végzem, és ezt elvárom mástól is.

–          Mégegyszer, ez nem katonaság. Elhiszem, hogy nálatok, ott, az európai országokban katonai rend uralkodik, de mi ettől vagyunk itt másak. Mi mosolygunk. Te nem mosolyogsz eleget, bele is írtam a lapodba.

–          Lehet, nem mosolygok eleget, de a problémákat megoldom, a munkámat minden esetben elvégzem…

–          Elvégzed, méghozzá sok esetben pontosabban és jobban, mint bárki más… Lelkiismeretes vagy, de meg kell értened, nem mindenki olyan, s emiatt nem hozhatod őket kellemetlen helyzetbe, mi egy nagy család vagyunk….És a mosoly… a mosoly a fontos.

–          Mosolygok, amikor van, amiért mosolyogjak. A mi kultúránk nem az állandó teljes fogsoros mosolygásról szól…

–          De most itt vagyunk. És mi szórakozni vagyunk itt, jókedvet, derűt árasztani…

–          Nem, Eloy: dolgozni vagyunk itt, s ha megoldottad az utasod problémáit, mosolyoghatsz és lehetsz vidám. Sosem gondoltam, hogy a jól végzett munkám miatt kerülök bajba egyszer, és mert nem tolerálom a hanyagságot.

–          Szigorú vagy. És sajnos, úgy tűnik, ezt a katonai szigort nem fogjuk tudni belőled kinevelni…

–          Te csak ne nevelj engem.

–          Aláírod?… Alá kell írnod, hogy leadhassam.

–          Nem írom. Vagy ha igen, csakis a saját lábjegyzetemmel.

–          Ne hozz kínos helyzetbe. Friss vezető vagyok…

–          Ez érdekel a legkevésbé.

 

A történet az in-flight interjúm kapcsán villant be. Igaz, erre az alkalomra a megfelelő ember késztítette el értékelésemet, Eloy szelleme azonban, amiről bebizonyosodott, hogy betegesen elterjedt a rendszerben, és a Southwest alapértékeit kiforgatva, saját értelmezésben élnek vissza vele funkcióba kapaszkodott kétszínű kisistenek, ott lebegett minden felett. Napokkal Dallasból való visszatérésem után a munkahelyi telefonon kapcsolták nekem a Southwest személyzeti osztályát, ahonnan a – szintén latin származású – rekrúter várakozott, aki az interjúpanelben volt.

 

–          Mindazonáltal, hogy módfelett örültünk, hogy megismerhettünk és valósággal sziporkáztál az interjún, sajnos, ezúttal nem esett rád a választás. Bekerültél ugyan a tizenkettőbe, de mi csak kettőt választottunk ki közületek. Meg kell értened, te jó vagy, nagyon jó vagy, de nekünk a LEGJOBB kell. Ha szeretnéd megtudni, melyek voltak a gyenge pontjaid, szívesen megosztom veled.

Természetesen, akartam tudni, hisz ez volt az első alkalom, hogy lehetőségem nyílt megtudni, valahonnan miért utasítanak éppen el…

 

–          Szigorú vagy. Túlságosan kötődsz szabályokhoz. Ami jó is, de ebben a szakmában sokkal hajlékonyabbnak kell lenned. Számunkra úgy tűnt, kényelmetlen lenne számodra egy szabályt áthágni csak azért, hogy az utast boldoggá tedd.

 

Emlékeztem a trükkös kérdésre, amit azelőtt a földi munkám interjúján is feltettek, és akkor helyesnek minősítették a válaszomat. Úgy tűnik, a válaszok értéke más-más a különféle helyzetekben, még cégen belül is. Ha egy utas olyan szolgáltatást akar tőled ingyen kicsikarni, amiért mindenki más fizet, és neked lenne lehetőséged a szabályt áthágva annak az utasnak ezt megadni, megtennéd-e? És a válaszom, hogy nem tartanám erkölcsösnek, tehát nem.

 

–          Látod, ez a baj. Merev vagy. Igaz, a Jövedelem Menedzsment roppant büszke lenne rád, de egy légiutaskísérőnek hajlamosnak kell lennie áthágni szabályokat az utasa kedvéért.

–          Nem baj, ha én ezt nem így látom?

–          Természetesen, azt gondolsz, amit akarsz. Én meg vagyok győződve róla, ha elgondolkodsz majd ezen, és majd újra jelentkezel, másképp fogod látni. És nagyon remélem, hogy jelentkezel majd újra. Én erre buzdítalak!…

 

Elmondhatatlanul sajnáltam, hogy így alakult, de legalább segített végleg eldöntenem magamban a szakítás szükségességét a Southwesttel, mert arra gondoltam, ha sokáig maradok még ebben a furcsa közegben, magam is el fogom hinni a sok hülyeséget, amivel bizonyos körökben a saját dilettantizmusukat leplezik, átértelmezve egy tradíciókon és szilárd alapokon működő légitársaság koncepcióját. Ugyanakkor sajnáltam is, hogy a Southwest ilyen figurák kezei közt fog felaprózódni, amennyiben nem tesz ellene. Mindezek ellenére is nagyon boldog voltam, hogy eljuthattam ismét Dallasba, hogy megerősített egy újabb tapasztalat, és folytattam a küzdelmet az álmaimért ott, ahol abbahagytam.

Napokon belül a United Airlines reagált egy már elfeledett pályázatomra. Közölték, jónak minősítettek, de angol nyelvű osztályaik már mind beteltek, és csak amennyiben német, orosz vagy mandarin nyelvkategóriában indulnék újra, tudnának figyelembe venni és tovább juttatni.

De az élet felpezsdült újra, pár nap múlva egy rejtett számú hívás érkezett. Csak 00 jelent meg, és úgy gondoltam, jobb, ha hagyom kicsengeni és üzenetet hagyni. Amikor visszahallgattam, örömmel tapasztaltam, jól döntöttem:

 

–          „Kedves Artur, a US Airways személyzeti osztályáról keressük, és alkalmasnak találjuk arra, hogy tovább tárgyaljunk Önnel légiutaskísérői állásunk betöltése végett. Kérjük, mihamarabb jelentkezzen a XYZ számon, hogy folytathassuk a beszélgetést”

 

Ha felveszem a telefont, miközben a bevásárlásból hat szatyorral igyekszem hazafelé a zajos utcákon, talán nem lett volna olyan kiegyensúlyozott a telefoninterjúm, mint így, hogy kényelmesen előkészültem, eldőltem a kanapén, és hívtam a megadott számot. Húsz perces társalgás volt magamról, karrieremről, alkalmasságomról s persze, az orrvérzésig ismételt STAR kérdések is elhangzottak. Pár nap múlva ismét utcán ért a hívás a 00-ás számról, de akkor már felvettem, mert el voltam készülve a második beszélgetésre, amelynek végén a kellemes hangú úriember meghívott az észak-karolinai Charlotte-ba egy személyes beszélgetésre a US Airways vezetőivel. Alig egy hónapon belül már másodszor is eljutottam személyes interjúig. Az előző évek küzdelmeinek fényében már ez is nagy eredménynek számított. Éreztem, hogy mind közelebb kerülök a célomhoz. A US Airwaysről akkor már mindenfelé olvasni lehetett, hogy az American fogja magába olvasztani, amint amaz a csődhelyzetet feloldja. Az igazsághoz tartozik az is, hogy meglátásom szerint az American soha nem is volt csődben, ez is csak valami pénzügyi manőver volt, aminek következményeképp nem kellett a pilótáknak és utaskísérőknek a bérköveteléseit teljesíteniük, ugyanakkor minden idők legnagyobb Boeing-megrendelését tették meg – közvetlenül a csőd bejelntését követően… Tehát tudni lehetett, hogy az American gigantikus cég lesz, és a US Airways pedig beleolvad, ergo, ha valaki a US Airways alkalmazottja, be fog kerülni a nagy rendszerbe maga is. Szóval taktika is volt jelentkezésemben a US-hez, meg a tény, hogy bennem volt a mehetnék, pontosabban a repülhetnék.

Nagyterem, szocializálódás, fecsegés, székről-székre zongorázás, cégbemutató, minden-minden a megadott sablon szerint működött Charlotte-ban is. Majd kaptunk egy percet – se több, sem kevesebb, mint 60 másdoperc – személyes szpícsre, amiben bemutatkozónak kell lennie és a válasznak arra, miért akarsz légiutaskísérő lenni. Erre volt alkalmam készülni, mert a fórumokon ott volt a részletes leírása a US Airways procedúráknak, és megvolt a jól kidolgozott „spontán” éppen 60 másodperces beszédem, aminek végén megtapsoltak, és a bennünket fürkésző 40-50 légiutaskísérő is szorgalmasan jegyzetelt közben, és elismerően bólogatott. Szünetben oda is jöttek páran, és gratuláltak a frappáns és profi bemutatkozóhoz, és volt, aki teljesen meg volt győződve afelől, hogy rövidesen USAir egyenruhában fogok sasszézni fel-alá egy repülőgép folyosóján. Tudtuk mind, hogy a lényeg benn maradni, s ha estig nem küldenek haza, már tuti a siker. Túlélő gyakorlat volt a következő, amit a mi csapatunk megnyert, szerencsére mind tapasztalt és korombéli emberek voltak, nem volt nehéz megoldani a szituációt. Ebéd következett, szocializálódás és nyilván, folyt a jegyzetelés. Egy idősebb utaskísérővel beszélgettem, aki elmondta, hogy 13 éve dolgozik a cégnél, és néhány hete léphetett ki a „tartalékos” kategóriából. A „reserve” státusz a frissen bekerült légiutaskísérőkre jellemző. Vannak cégek, ahol csak 3-5 évig tart kilépni ebből, másutt akár 15-20 évig is tartalékos lehet valaki, ami lényegében azt jelenti, hogy az ember soha nem tudja előre mikor és hova kell utaznia, sok esetben csak két órával indulás előtt, és akkor a kijelölt bázisán kell lennie útra készen. Ez azoknak nagyon embert próbáló, akik nem ott élnek, ahol a bázisuk van. Amerikában a légiutaskísérők sok esetben egyik országvégből a másikba ingáznak ahhoz, hogy egy nappal szolgálati idejük előtt a bázisra érjenek. Ehhez minden feltétel adott, ugyanis az amerikai légitársaságokon belül egyezmény van arra, hogy egymás légiszemélyzete korlátlanul utazhat akármelyik járaton – a szabad helyek függvényében. Tartalékosnak lenni akkor sem leányálom, de engem most ez sem érdekelt, nagyon bíztam benne, hogy New York megoldható bázis, ugyanis a többség nem szereti, emiatt junior bázis a nagy cégeknél. Azoknak ugyanis, akik nem itt élnek, még egy átmeneti szállást is nehéz megfizetni. New Yorkot a drágaság legendája lengi körül, s aki nem ismeri, nem szereti, az futva menekül még a környékéről is. Nekem ezzel volt a legkevesebb gondom. Bizakodva vártam, mi történik ebéd után, s mikor kerül sor a személyes interjúmra. A meglepetés nem is maradt el. Ebéd után az addig bennünket körbevévő elegáns légiutaskísérők eltűntek, kiszivárogtak a teremből és csak egy személyzetis sietett be és neveket szólított. Mindenki tudja a fórumokról, hogy az soha nem jelent jót. A rekrúter azonban, mintha tudná, mire gondolunk, így szólt:

 

–          Tudom, miket írogatnak a fórumokon, de nem szabad a sok butaságnak bedőlni. Most neveket fogok szólítani, kérem, aki hallja a nevét, szedje össze mindenét és szegődjön a folyosón várakozó csapathoz. Átvonulunk majd egy másik terembe, ahol további izgalmas dolgok várnak ránk. A többiek maradjanak a helyeiken.

 

És sorra szólított bennünket, azokat, akik az imént említett nyertes csapatban voltunk, többek közt. A teremben ülők hitetlenkedve hallgattak, majd mégiscsak elhitték, velünk most csakis valami jó történhet, hisz mindannyian olyan jól szerepeltünk eddig. Volt, aki még oda is súgta:

 

–          De jó nektek, ti már rendben vagytok…

 

És megtapsoltak bennünket. A folyosón várt a hihetetlen: az elegáns légiutaskísérők sorra és egyenként fogtak karon bennünket, és mint valami vallásos szertartáson súgva társalogtak velünk, miközben megindult a menet egy irányba. Faggattak arról, hogyan telt a délelőtt, mi a benyomásunk, tetszik-e a cég bemutatkozása… és egyszer csak a kijáratnál találtuk magunkat. Ott elengedték a karunkat és hangosan valaki ránkszólt:

–          Kérjük, adják le számtábláikat a portán, és jó utat kívánunk!

–          Akkor mi most ki vagyunk rúgva?! – kérdezte döbbenten egyikünk

–          Majd mindenkit személyesen értesítünk 48 órán belül az eredményekről… – válaszolták rezdületlen arccal mosolyogva, mintha épp a világválság végét jelentették volna be.

 

Eredmények? De hisz semmit nem is kérdeztek tőlünk, még csak a papírjainkat sem vették be, hogy belekukkantsanak, azt sem tudják, kik vagyunk… A módszer kétséges volt, de a kijelölt mikrobuszba beszállva teljesen egyértelművé vált a dolog, amint körbenéztünk egymáson. Valamennyien 40-en felüliek voltunk. Amerikában büntetendő valakit neme, kora, vallási és szexuális hozzátartozása, esetleg testi vagy egyéb fogyatékossága miatt diszkriminálni, és ezt nagyon szigorúan követik is. Emiatt tűnt istentelen arculcsapásnak a USAir húzása, s alig bírtunk magunkhoz térni. De ugyanakkor eszünkbe villant, hogy napokkal azelőtt a fórumon valaki már szóvá tette, hogy az interjún csakis a huszonévesek maradtak fenn a rostán, és mindenki azt hitte, az illető személyes sérelem okán ír ilyesmit. Most magunk is érezhettük, valami nincs rendben e téren, főleg, hogy a repülőtérre érkező következő mikrobuszban a harmincasok jöttek. Őket is „átvitték a másik terembe”… Ami igaz, az igaz, 48 órán belül meg is jött a levél, amelyben megköszönik és tudomásunkra hozzák.

Olyan sebességben voltam már, hogy nem lehetett megállítani, és mind erősebben éreztem, hogy valami jó közelít. Ez a „Változás éve” az ezoterikusok szerint is, meg szerintem is itt az ideje a változtatásnak, nem is lepett meg, hogy egy nap ismét American Airlines hírdetés tűnt fel. Időközben nem csak a rezumémat, a Facebook oldalamat, Glasdoor profilomat csiszoltam szakmai szempontból is megfelelőnek, hanem elkészítettem a LinkedIn oldalamat is. Ez az alapvető szakmai profiloldal kollekció, amit fejvadászok, HR-emberek mindenkor átböngésznek, ha valakit keresnek. Ezzel együtt Amerikában ma már sokkal nagyobb hangsúlyt kap egy Facebook oldal s annak tartalma, és bármilyen, az interneten felkutatható, a nevünkhöz fűződő nyom, mint egy leadott és kikozmetikázott rezumé. Személyes megnyilvánulásainkból a rekrúterek semmi perc alatt meg tudják állapítani, mennyi a valóságalapja rezuménknak. Egyik délelőtt véletlenül matattam a LinkedIn profilomban, amikor láttam, hogy látogatóm volt az American egyik menedzsere Dallasból – az AA székhelye is a texaszi városban van. Körülbelül húsz percen belül levelet kaptam az American személyzeti osztályáról, hogy a pályázatomat elfogadták a légiutaskísérői állásra, és most tovább szeretnének velem ismerkedni, mégpedig egy videóinterjú keretén belül. Addigra mindennel el voltam készülve, tudtam az American telefoninterjú minden mozzanatát, ugyanúgy a személyes interjú támpontjait, de videóinterjú… Hamar fellapoztam a fórumot, és igencsak pezsgett az élet, mindenki pánikbaesettem írogatta, hogy miafrancezavideónyavalya?… És mindenki arra várt, valaki majd első lesz, és megosztja, mi is történik.

Körberohantam a várost egy webkameráért, végül a szekrényemben találtam meg a régi, otthonról hozott kamerát, az utasítások szerint felinstalláltam. Forró nyár volt, így boxeralsóban maradtam, csak felülre öltöttem fehér inget és öltönyt, a kamera mögötti falat teleragasztottam puskákkal, és a fórumról már jólismert kérdésekre felvértezve elindítottam a felvételt. A legnehezebb kérdésekre nagyon könnyen válaszoltam, azokra külön készültem. A sors fintora, hogy nem azokat, hanem a legegyszerűbbeket, illetve az arra adott válaszokat rontottam el. Nem is lepett meg, hogy újabb elutasítást inkasszálhattam az Americantól napokon belül.

Mindent egybevetve, intenzív időszakot hagytam magam mögött, amikor végre hazautazhattam szabadságra, és Szatmár unott békéje teljesen kikapcsolta bennem a légitársaságokat. A TAROMhoz is csak azért mentem be, hogy a volt munkatársaimmal enyelegjek, semmiképp nem éreztem semmiféle szakmai kihívást dologban, sem sérülékenységet. Szabadságom alatt csak az Air France keresett még, mint minden nyáron, ha otthon vagyok, mennék-e a Kennedyre dolgozni nekik, de én akkor már csak egyet tudtam: az égbe akarok menni dolgozni, sehova máshová. Annyira nem volt azért rossz a Southwestnél, hogy felrúgjak mindent, és nulláról kezdjek valahol, ahol kétségesebb a jövő, mint ahol jelenleg vagyok.

Bújtam a jólismert honlapokat, és titokban még mindig a Deltára vártam. A jelzések arra utaltak, valami mocorog náluk, ugyanis 2000 új légiutaskísérői állásról rebesgettek suttogva a folyosókon. Emellett valaki azt is tudni vélte, a Deltának sürgősen kell 250 légiutaskísérő New Yorkba most azonnal, és ezért, mivel kevés az idő, a decemberben visszautasított többszázezres kukából guberálnak majd New York-iakat. És úgy is lett. Sorra hallottam ismerőseimtől, akiket velem együtt elutasított decemberben a Delta, hogy most telefonon(!!) keresték őket Atlantából és gyors eljárással interjúra invitálták. Kimberley is kapott levelet, de mint bevált Southwest légiutaskísérő már nem akarta feladni azt, ami a kezében volt. Őt a Southwest Kaliforniába helyezte ki és egy hónap után Las Vegasba költözött, ma már onnan repked, és elmondhatatlanul boldog. Evelynt nem elítettem, de amint elkezdte a kiképzést a JetBlue-nál Floridában, pár nap múlva sírva telefonált nekem. Éppen Miamiban üdültem, kértem, jöjjön le ő is, hogy nyugodt körülmények közt beszélgethessünk, éreztem, komoly tragédia, ami vele történik.

 

–          Az orvosom most hívott. Emlékszel, hetekkel ezelőtt a fejfájásaim miatt New Yorkban orvoshoz mentem, és fekete foltokat találtak az agyamon… Most telefonált az orvos, hogy azonnal utazzam New Yorkba, mert meg kell műteniük.

 

És csak zokogott és zokogott. Persze, nem volt abban az állapotban, hogy elvezessen Orlandóból Fort Lauderdale-be, és mivel már nem volt a Southwest alkalmazottja, nem voltak ingyenjegyei sem repülni.

 

–          Itt kell hagynom a kiképzést, és ha meggyőző papírt hozok a JetBlue-nak, akkor talán későbbiekben mégegyszer elkezdhetem a légiutaskísérői kiképzést…

 

Benne tehát a Delta újabb lehetősége sem hagyott nyomott. Addigra igaz, túl lett a műtéten, és a JetBlue is elfogadta orvosi igazolásait, de a kiképzést jövő év februárig nem kezdheti el. Több ismerős után Marsha is ujjongva jelezte, a Delta szándéklevelet küldött neki. Én akkor sem kaptam semmit. Viszont egyik este lefekvéskor az egyik fórumról valami fura link nyílott, amiben az egyik európai légitársaság hírdetése szerepelt, amelyben New York-i bázisukra keresnek légiutaskísérőket kifejezetten New Yorkból. Ez azért is tűnt kamunak, mert európai légitársaságnak nincs New Yorkban bázisa, jobbára minden légitársaságnak a saját országának fővárosában van csupán. Másrészt felkutattam az adott cég hivatalos honlapját, ahol természetesen nyoma sem volt légiutaskísérői álláshírdetésnek.

Veszítenivalóm nem volt, a hírdetés elég profinak és kecsegtetőnek, és hihetetlenül jónak bizonyult. Válaszoltam rá, és csatoltam is a rezumémet egy az előzőekben jól kidolgozott kísérőlevéllel. Hajnalban dolgozni mentem, és reggeli közben telefonhívás ért egy manhattani számról.

 

–          „ Kedves Artur, örömmel vettük most érkezett levelét. Az álláshírdetés ugyan lejárt, saját hibánk, hogy nem vettük még le az internetről, de amennyiben érdekli a légiutaskísérői állás New York-i bázissal a Finnair légitársaságnál, kérjük, haladéktalanul hívjon vissza bennünket, az utolsó lehetőség az interjúra hétfőn van, ugyanis finn partnereink ezt követően megérkeznek New Yorkba a végső válogatást megejteni, és addig a személyes interjút, az átvilágítását és az úszástesztet is meg kell ejtenünk.”

 

Annyira hirtelen jött az egész, hogy felkészülni sem tudtam, és nem is nagyon igyekeztem. Úgy gondoltam, az elmúlt hónapokban annyit mind készültem, hogy ha ma sincs bennem, ami ehhez kell, úgyis teljesen mindegy. Sosem felejtem el, milyen csudaszép, párás kora reggel volt a tűző júliusi napot megelőzően. Állig kosztümben vonultam végig a divatos 42. utcán, ahol valamilyen parádéra készülve utcahossznyi vörös szőnyeg volt leterítve. Mint annyi más esendő ember, én sem álltam meg, hogy fényképezkedjek le rajta, és úgy éreztem, erőm teljében vagyok, a világ minden pontján imádkozik értem valaki és pozitív energiákat küld felém. Végigsasszéztam a szőnyegen a Fifth Avenue-ig, és meg sem álltam a patinás French Buildingig, amit addig csak kívülről csodálhattam meg. Az interjúm sima volt és egyszerű. A hölgy, akit Valerie-nek hívtak papírról kérdezett feljegyzett kérdésekből intézett hozzám, miközben mosolyogva jegyzetelt. Nem tűnt semmi sem komplikáltnak, valószínüleg akkora adag tapasztalat gyűlt össze bennem, akárhova nyúltam gondolataimban, voltak naprakész történeteim minden felvázolt szituációra. Valami adózással kapcsolatos iratokat is kitöltöttem, s amikor egy paksamétányi irattal elhagytam az irodát, még az épület előtt matatva a telefonommal megérkezett a levél az emeletről:

 

–          „Kedves Artur, gratulálunk, a mai beszélgetésünk nyomán egyértelműen szeretnénk, ha alkalmazottunk lenne. Ennek érdekében néhány további lépésben helyt kell állnia és ezt követően a végső válogatáson finn partnereink színe előtt megjelennie.”

 

Akkor és ott, a Fifth Avenue és a város kellős közepén életem egy új fejezete kezdődött el. Negyven fok körül járt, és rajtam nem izzadt a kosztüm. Boldogan úsztam hazafelé az elmondhatatlan túristatömegben. Mosolyogtam és köszöntem vadidegen embereknek. Mint a könnyed New York-i filmekben szokás. Talán még énekletem is. Első dolgom volt, hogy az egyik európai boltban bevásároltam mindenféle finomságot, és felhívtam Shyam barátomat, hogy érkezem hozzájuk az Ozone Parkba, és számítson rá, hogy kemény ünneplésnek nézünk majd utána.

 

–          Semmi gond, testvérem. Állok elébe. Az egész családommal együtt…

Hogyan lettem légiutaskísérő… (8)


Vissza Texaszba!

 

Southwes Airlines

Most azonban visszatérni Dallasba olyan nagyszerű élmény volt, és ismét olyan tiszteletreméltónak és markánsnak éreztem a Southwest-et s magamat ezen belül. Az, amiért ott voltam, csudajó dolog.

Dallas! Bevallhatom, amikor 2009-ben életemben először jártam ott a Southwest alapkiképzésén, nem igazán nőtt a szívemhez. Igaz, nem is sok alkalmam nyílott akkor a városba mennem, s ha megtettem egyszer, azt sem tudtam, merre vagyok arccal. Tény, hogy nem lovagoltak karikalábú cowboyok a főutcán és Ewingot sem láttam egy szálat sem. Ettől függetlenül bíztam benne, valami majd megmarad nekem Dallasból. De nem. Azaz de. A szálloda. Az Eleganté. Úh, ott nagyon szerettem. Nekem pazarnak tűnt, kényelmesnek és az emberek meg barátságosnak. Nem is értettem, a kollégáim miért siránkoznak állandóan valami miatt. Aztán idővel megtanultam, hogy az amerikai már csak ilyen: folyton reklamál, elégedetlen és közben roppant modortalan, ha idegen helyre ér.

Nem is gondolkodtam sokat, hová foglalok szobát magamnak az interjú szesszió idejére. Már az jólesett, amikor telefonon bejelentkeztem, és mondták, hogy nekem, mint Southwest alkalmazottnak speciális, roppant kedvezményes ajánlat jár. Azt hiszem, az volt a pillanat, amikor négy év után elkezdtem ismét visszatalálni a Southwesthez. Elvesztettem ugyanis a lelkesedést, amit akkor, 2009-ben itt kaptam. Nem csak az első munkahely ténye, hanem a Southwest impozáns, egyszerű klisékre épülő nagyszerűsége rengeteg energiát adott nekem akkor, és úgy éreztem, jó helyre kerültem. Hogy aztán nem maradt meg kitartóan bennem ez az érzés, a már sokat emlegetett helyi kikezeletlen problémák eredménye. Most azonban visszatérni Dallasba olyan nagyszerű élmény volt, és ismét olyan tiszteletreméltónak és markánsnak éreztem a Southwest-et s magamat ezen belül. Az, amiért ott voltam, csudajó dolog.

Az egy hónapot arra használtam, hogy felkészüljek.Minden lehető fórumon utánanéztem és utánaolvastam a dolgoknak. Egy újabb teljesen ismeretlen világ tárult fel előttem, amiről hallottam ugyan, de mindig elengedtem a fülem mellett, mert úgy véltem, sok duma semmiről, amiből egyes emberek sok pénzt csinálnak magunknak azáltal, hogy másokkal elhitetik, hogy az a sok haszontalanság, amiről írnak, az nagyon fontos és szükséges. Persze, ma is valami ilyesmit tartok erről, de mivel ez az egész amerikai társadalom ilyen haszontalan klisékre támaszkodik, muszáj magam is beálljak a sorba, s ha fenn akarok maradni, meg kell értenem a klisék és a haszontalanságok működési elvét, hogy azt a magam javára alkalmazni tudjam.

Így futottam bele a sztárinterjúkba. Persze, nem sztárokról van szó, hanem STAR – interjú metódusról. Situation, Task, Action, Result, azaz helyzet, feladat, cselekvés és eredmény, ebből áll a rövidítés, és azokról a beszéltetős meghallgatásokról van szó, amikor úgy kérdeznek: „Mondj egy példát arra, amikor …”  és többtucat alaphelyzetben való jártasságodat képesek ezzel felmérni, s mivel mindenki tudja, hogy ezekre felkészül egy alapos interjú alany, nem csak ezt elemzik, hanem az illető minden gesztusát, szókincsét, testbeszédét – egyszóval nem is a válasz a fontos, hanem a hogyan. Egy STAR interjúra nem lehet másként felkészülni, csak azzal, hogy összekapod magad, tisztában vagy önmagaddal, eddig elért eredményeid fontosságával, tudod, mit kell s mit nem érdemes kiemelned. Nem kell ezerféle történetet felépíts és tárolj a fejedben egy ilyen beszélgetésre csak nagyon keveset, sokkal inkább az a fontos, hogy adott kérdésre, melyiket kapod elő, s mit emelsz ki éppen abból, s tolod a kérdező orra alá. A lényeg, hogy az illetők lássák, mennyire nagyszerű vagy, és elengedhetetlen, hogy éppen téged alkalmazzanak. Hangsúlyozom, amit korábban említettem: itt már rég nem érték keresésről beszélünk, nem arról, hogy a rátermettséged felszínre kerüljön, hanem csakis egyről – hogyan vagy képes eladni magad.

A légiutaskísérői interjúk Amerikában nagyjából egy kaptafára mennek. Még csak árnyalataikban sincsenek különbségek, csak más-más logó alatt zajlik a parádé. Egy nagy és impozáns teremben összeterelik a mindenki számára kényelmetlen cuccokba bújt kandidátusokat, és ott jó sok időt adnak nekik az ismerkedésre. Ez kötelező, nem véletlenszerűen kell ismerkedni., hanem gyakorlottan, fecsegni és fecsegni, és ülni nem természetes módon egyik székről a másikra, mindenkit kifaggatni, senkire igazából oda nem figyelni, csak zongorázni körbe-körbe. Mert mindenki tudja, figyelik a társaságot. És jegyzetelnek. Merthogy azt ne felejtsem el mondani, mindenki azonnal belépéskor kap névtáblát vagy sorszámot, amit magára kell aggatnia, hogy a megfigyelők tudják, mikor kiről tesznek feljegyzéseket. Amikor már az ember ott tart, hogy felvágja az ereit, ha még valakinek el kell mondani, honnan jött és milyen légitársaságoknál szolgált s ugyanakkor vissza is kell udvariasságból kérdeznie, sőőőőt, meghallgatnia (egyik fülén be, másikon ki, de mégiscsak meg kell…) egy újabb élettörténetet, akkor jönnek az egyéb foglalkozások, cégismertetők, kérdezz-felelek, csapatjátékok, szünet, miközben a titkos vagy látványos megfigyelők szorgalmasan jegyzetelnek.Amire az ember azt is elfelejti, miért is jött, következnek a csoportos, majd az egyénenkénti interjúk. A nap során akármelyik ponton diszkréten félrehívhatnak, és hazaküldhetnek. A többi mit sem sejt, csak azt tapasztalja, mind kevesebben és kevesebben feszengenek a teremben s mind több szék üres. Ez jó jel azoknak, akik még ott vannak. Nap végén azokat elküldik ujjlenyomatvételre és beveszik az irataikat, amit egész nap rongyosra izzadtak a kezükben.

Nos, a nagytermes résznél a Southwest hatalmas előcsarnokában gyülekeztünk, s mivel mindenki cégen belüli volt, szabadon járkáltunk a jólismert helyeken, beköszöntünk az irodákba, főleg a szabadjegyeket kezelő kollégákhoz, majd egyenruhapróba következett. Ami a Southwest esetbében teljesen nonszensz, hiszen a légiutaskísérői egyenruháik csak kiegészítőkben és kombinációkban különböznek a  földi kiszolgálókétól, de ha a szabályzatban ez van, megejtjük, s felpróbálunk egy-egy rend Southwest uniformist, amilyet amúgy naponta hordunk. Az egyik kandidátus kolleginát el is tanácsolták. Na, akkor értettem meg, hogy a méretekről van szó. Mert azt törvény tiltja, hogy a kövéreket kirekesszék a versenyből, de a légiutaskísérőnek bele kell férnie adott méretű egyenruhákba… Miután ezt megúsztam, az interjú, következett. A nagyteremben legnagyobb megletésemre szintén New York-i kollégával futottam össze a rakodó munkások közül az erőltetett szocializálódás közepette, s miközben a jegyzetelőnek megjátszva, szélesen gesztikulálva, és hatalmasakat mosolyogva pózoltunk, súgva megkérdeztem:

 

–          Te meg hogy kerülsz ide?

–          Nem tudtad?

–          Nem. Rólad nem.

–          Nem nagyon mondtam. Ha elbukok, ne röhögjenek rajtam.

–          Leszarom.

–          Lényegében én is.

–          Jól nézel ki!

–          Te is. Mivel jöttél?

–          A mienkkel tegnap.

–          Meg vagy őrülve? Szálloda?

–          Olcsó, kedvezményes. Te mivel jöttél?

–          Deltával ma hajnalban. Hulla vagyok.

–          Na látod, én meg nem. Velem alhatsz.

–          Ne már, ma is itt alszol?

–          Élvezem Dallast.

–          O.K.

 

És tényleg élveztem. A szállodába érve olyan volt, mintha nagyon sokéves kötődésem lenne mindenhez itt. Minden ismerős volt, a medence, a recepciós, a sofőr, aki a reptérről elhozott, a lift, a szoba, a függöny, az ágy… Eldöntöttem, nem stresszelem magam, és feleslegesen nem fogom elrontani a napom azzal, hogy idegeskedek. Azt éreztem, nincs vesztenivalóm, viszont ha kihagytam volna, akkor nagyon bántott volna egész életemben. Legkényelmesebb cuccaimba bújtam, és már haladtam is a belváros felé. Mintha egy teljesen más helyen lennék, mint a négy évvel azelőtti csavargásom idején. Színes, pezsgő, kisvárosi életet élő gigantikus városban találtam magam. Dallas hatalmas, nagy távolságok vannak, ugyanakkor a texasziakra jellemző kisvárosi életet élnek, nem tolonganak az utcán, jobbára autóznak, és kedvesek, szégyenlősek és visszahúzódottak. Megvendégeltem magam autentikus texaszi menüvel is, chillisbabbal és texaszi börgerrel és finom helyi csapolt sörrel.

Amikor az interjúpanel két tagja egy rekrúter és egy idős légiutaskísérő bekísért egy kis oduba, körbeültük az asztalt, és patakzottak a sztorik, a történetek, fesztelen voltam, és roppant magabiztos abban, hogy ezt most nem bukhatom el, csak mert nem. És az utaskísérő tekintetéből meg a harmadik személyként ott jegyzetelő in-flight szupervizor bólogatásaiból azt éreztem, jó úton haladok. Ők ketten figyeltek rám. A rekrúter nem. Ő a papírjaiban matatott, és robotként kérdéseket olvasott fel nekem a lapról, a jólismert, és minden fórumon publikált STAR kérdéseket, s ugyanolyan gépiesen jegyzetelt, kiikszelt és bekarikázott a lapján, de semennyire nem érdekeltem ÉN. A beszélgetés fél óránál is tovább tartott, és a légiutaskísérő még kérdezett volna, de a személyzetis intett, hogy ennyi elég is volt, napokon belül értesítenek. Felálltak, kezet fogtunk, és az idős hölgy kikísért, és kinn feltette még a kérdéseit. Anyásan mosolygott, és azt mondta:

 

–          Remek beszélgetés volt. Örülök, hogy itt vagy, nekünk ilyen kollégák kellenek!…

 

Ez olyan fantasztikus biztatás volt, hogy legszívesebben ott helyben megtáncoltattam volna. De csak elegánsan elvonultam a többieknek látványosan és színpadiasan – ahogy kell – sok sikert kívántam, és kiléptem az utcára. Tudtam, hogy Kimberley éppen ott, valamelyik osztályteremben tanul, neki már ki van kövezve az út a siker felé. Szerettem volna egy pillanatra is akár látni, de erre semmi lehetőség nem mutatkozott. Így a szállodába siettem, ahol átvedlettem utcai ruhába, és ismét nyakam közé vettem a várost.

 

Hogyan lettem légiutaskísérő… (4)


New Yorktól New Yorkig, Nancyvel, egy hajnalban elkötött követségi dzsippel, a Malév 90-es járatával, és annyi minden mással

Megjártam, hát ismét New Yorkot. Irigykedve néztem a Malév 90-es járatának utaskísérőit, mindent bejártam a városban, amit valaha szerettem (na jó, rajongtam…), és szép csendesen arra próbáltam összpontosítani, hogy ezt szépen leépítem magamban valahogy. Boldog voltam odahaza a kis munkámmal, azokkal, akik körbevettek. Szerettem, szenvedtem, minden megvolt, ami egy kiegyensúlyozott élethez kellett. Hazaérvén berendezkedtem a hosszútávú, nyugis és csendes mindennapi életre. Én nevezem mindennapinak, mert egy átlagembernek, aki „rendes” munkahelyen dolgozik, legkevésbé sem tűnt volna annak.

2009 június 4-én este a JFK-n találtam magam az életemet két hatalmas kufferben húzva magam után

Hogy 2009 június 4-én este a JFK-n találtam magam az életemet két hatalmas kufferben húzva magam után, egy újabb véletlen és – merjem-e kimondani: talán szerencse – műve is. Történt ugyanis, hogy első amerikai látogatásom óta annyira bennem volt a mehetnék, hogy évente jelentkezést küldtem az amerikai vízumlottóra. Egy idő után barátaimnak és családtagjaiknak is én adtam le, mert szerintük ezt én tudom, hogyan kell.Amint mondottam, 2006-ban hazaérve New Yorkból, magamban legbelül elkezdtem magamban ezt a hajtást elcsendesíteni, és azoknak a fontos dolgoknak és embereknek szenteltem több figyelmet, amit s akit odahaza megadott nekem a sors. A vízumlottózás olyanféle rutin volt már, hogy amikor jött az október, vettem a listát, s szépen leadtam mindenki jelentkezését. Mint egy hisztériás titkárnő, úgy nyaggattam őket fotóért vagy hiányzó adatokért, mintha az életem függne rajta. Jó kis játék volt. Addig tűnt csak játéknak, amíg 2008 május első hétfőjén be nem kopogott a postás a nagy sárga borítékkal. Amikor a Kentucky-i címet láttam rajta, azonnal tudtam, mi van benne, ledobtam a csomagot és remegtem minden porcikámban. Egyik pillanatban mámoros öröm öntött el, rögtön utána a pánik és valami fájdalmas keserűség. Ezek váltogatták egymást egy ideig még, amig magamhoz nem tértem. S amikor napok múlva valamelyest magamhoz tértem, minden gondolkodás nélkül elfogadtam a lehetőséget. Sosem vágytam különösebben Amerikába, ott élni pláne nem, soha nem tartottam vonzónak sem az amerikai átlagember életét, sem a szokásait, sem a kulturárát. Egyedül New York fogott meg még anno, Lívia ottléte idején, abba azonban – a jelek szerint – menthetetlenül belebolondultam.  Ha kérdezték, kiköltözöm-e Amerikába, azt mondtam, nem, soha, csakis New Yorkba. New York nem Amerika, csak éppen ott van.

Azzal, hogy ezt követően a kötelező belépésemig az USA-ba mi minden zajlott le bennem és körülöttem, ebben a pillanatban sem vagyok képes szembenézni, és nem is tartozik a témához, hogy külön kitérjek erre. Minden bizonnyal egy másik, hosszabb lélegzetvételű írás szükségeltetik hozzá az erre alkalmas időben és lelkiállapotban.

Az érkezésemet követő három hétben Ági barátnőm családi otthonában húztam meg magam, aki évekkel azelőtt települt át és alapított családot. Televíziós-rádiós szakmai kapcsolat, majd egy fokozatosan kialakult szoros barátság kötött össze, és bátorított arra, hogy amikor a kivándorlás gondolata és lehetősége felmerült, megkérjem, illetve elfogadjam barátnőm és férje ebbéli támogatását. Connecticutban voltam, hát, a lehető legalkalmatlanabb pillanatban a vendégeskedésre, és a lehető legalkalmatlanabb állapotban arra, hogy kezelni tudjak bármiféle helyzetet megfelelően ugyanakkor. Gyermeket vártak, sőt már várni sem kellett, hisz megérkezett, és elég örömmel teli stressz volt ez számukra, nem hiányzott extra kihívás egy másik, nem annyira örömteli és nem is annyira családbavágó stresszfaktor személyében. És – utólag visszatekintve – természetes az is, hogy nem voltak ők sem abban az állapotban és helyzetben, hogy minden adódó szituációt megfelelően kezeljenek. Ez pedig megsürgette New Yorkba költözésemet, amiért utólag nagy hálát adok a sorsnak.  Ha nem aznap s nem abban az időben megyek lakást keresni, valószínüleg sohasem jutok a Hillyer Street és az 51. sugárút sarkán lévő házba, és az életem is teljesen másként – s teljesen nem biztos, hogy jobban – alakult volna. Máriáról nem is beszélve, akivel aztán vidám, mozgalmas és jó hangulatú lakótársi életet sikerült a harmadik emeleten kialakítani, hol szűkebb, hol nagyobb társasággal a lakásban. Miss Peryről, Lucsiról, Frencsiről, a franciáról és a surmó görögről nem is beszélve – erről viszont a New York-i levelekben nagyon sok szót ejtettem eddig is.

Connecticutban sem vesztegettem az időt, nekiestem az álláshirdetéseknek, és egy addig számomra teljesen idegen stílussal, rendszerrel és értékrenddel szembesültem. Semmi sem volt érvényes, amit addig álláskeresésről tudtam. S ha jól meggondolom, lényegében semmit nem is tudtam álláskeresésről, nekem soha nem kellett állásokat keresni, engem mindig megtaláltak a munkák, s mindig azt tehettem, amit tudtam és szerettem. Emlékszem, amikor huszonegy évesen első nap be kellett mennem a légitársaság irodájába beszélgetésre (akkor még nem nevezték interjúnak), mondták, hogy vigyem be az irataimat és egy Curriculum Vitae-t, és én azonnal rávágtam, hogy az irataim rendben vannak, de majd mondják meg nekem rendesen, honnan kell beszerezni azt az akármit, amit még kérnek, hogy vigyem be, mert beviszem én, csak tudjam, hol lehet kapni. Valami divatos pezsgőre gondoltam első hallásra, s gondoltam, ezzel jelzik, hogy valami kis ajándékot vigyek magammal, ha már behívtak… ennyire naiv voltam. Kacagtak is eleget rajta, és nem vettem rossznéven, hogy elárulták, önéletrajz az, csak menjek már, s ne húzzam az időt, majd feldolgozzuk szóban az önéletrajzomat.

No, persze, az azt követő tizenhét év alatt nagyot fejlődött a világ. Romániában is. És noha nem volt rá szükségem, de valahol azt olvastam, jó ha az embernek van kéznél önéletrajza, összeeszkábáltam magamnak egyet az interneten fellelhető sablonok segítségével. Nem szépítem, meg voltam győződve róla, hogy pfffffff, vérprofi! Amikor Scott meglátta, elborzadt (lehet, nem a legmegfelelőbb sablon alapján készítettem el). Ági férje ugyanis fejvadász cégnél dolgozik, és személyzeti ügyekkel foglalkozik. Gyorsan befutott a házba, hozott egy pohár bort, és a teraszon közösen tető alá hoztunk egy igazi „amerikai” önéletrajzot. Menetközben a legfontosabb vonásokra is megtanított, és aztán szélnek eresztett vele, de lelkemre kötötte, hogy minden alkalommal, ha változik valami az életemben, módosítsam, hozzam naprakészre, akkor is, ha nem keresek épp munkát.

Talán a legfontosabb és legalapvetőbb tanács volt ez számomra az elinduláshoz, és ma már tudom, mekkora jelentőséggel bír a rezumé. Merthogy Amerikában nem ismerik a CV-t, hanem rezumé van. És idővel azt is meg kellett tapasztalnom, hogy a rezuméírás tulajdonképpen lassan már mesterség, egyeseknek pénzkereseti lehetőség ez is. S nem ítélem el őket, mert ha valakinek semmi fogalma nincs arról, hogyan kell „nyerő” önéletrajzot írni, akkor az, aki ezt megteszi, megérdemli, hogy elismerjék a tudását.

New Yorkba azért is volt jó behurcolkodnom, és megállapodnom – egyrész, mert ugye, én New Yorkba készültem eleve, másrészt meg mert a gazdasági válság ellenére is ott sokkal több munkalehetőségre lehetett számítani, mint a zsebkendőnyi „Alkotmányozó Államban”. És arra is gondolnom kellett, hogy ha eljutok oda, hogy behívnak egy interjúra, akkor kéznél kell lennem. Amint bebútoroztam Elmhurstbe, Queens eme kellemes kis körzetébe, szerteszét küldtem az önéletrajzokat, mindig azt az aspektust erősítve fel benne Scott útmutatásai alapján, ami fontosabb volt a megpályázott helyen. Jobbára légitársaságokra hajtottam. Nos, igen… Amikor eldöntöttem, hogy bevállalom ezt az amerikai kalandot, be kellett azt is gyorsan látnom, hogy magyar rádiósként itt nem sok labdát rúgdoshatok, viszont a légiközlekedés fellegvárában kézenfekvőnek tűnt, hogy mégiscsak visszatérek a szakmába a repülők közé. Nem mondom, hogy nem szerettem volna légiutaskísérő lenni, de annyira örültem volna én már csak annak is, ha megnyugtató szinten meg tudok angolul szólalni zavaromban, hogy csakis alacsonyabb magasságokban kutakodtam munkalehetőség után. Egy reptéri beosztásnak elmondhatatlanul tudtam volna örvendeni. Arról nem is beszélve, hogy bennem még mindig megvolt az Európából hozott hülyeség, amely szerint majdnem negyven évesen az ember olyan öreg, hogy örüljön, ha egyáltalán szóba állnak vele. Hogy mennyi tévhittel érkeztem Amerikába, csak fokozatosan, az évek során bontakozott ki, de már akkor, a legelején megtanultam valamit: ezeket semennyire nem érdeklik a papírok. Csakis az, mit tudsz. Vagyis kellenek papírok, mert egy agyonbürokratizált hatalmas és nehézkes rendszer az amerikai közigazgatás és minden, ami adminisztrációval jár. De – ahogy bátyám szokta csendes, szederpálinkás udvarhelyi éjszakákon mondogatni – ha egyszer bekerülsz a gépezetbe, a fogakserekek múködni kezdenek, és minden a helyére kerül. És ezt szó szerint éreztem attól a pillanattól, hogy elkezdtem végre dolgozni. Nem egyik napról a másikra történt, ennél azért sokkal nagyobb balhorgokat kaptam az országra és világra ránehezedő gazdasági zuhanástól. De ha jó gyorsan el tudtam húzódni előlük, vagy ha elkaptak, gyorsan talpra tudtam ugrani, akkor megmaradtam. És napról-napra edzettebb lettem.

New York kemény világ. New York nagyon kemény város. Ma már rendesen megerősít a tudat, hogy megmaradtam, és egy pillanatra sem kellett semmiféle kompromisszumot vállalnom ezért.

Megszámoltam utólag, több, mint ötszáz jelentkezést adtam le a legkülönbözőbb helyekre munkahelyet megpályázva. Volt azok között mindenféle, amiről azt gondoltam, meg tudok csinálni. És közben egy nap egy névkártya akadt a kezembe azokból az időkből, amikor fontos emberekkel bratyiztam.

Nancy a Szövetségi Nyomozóiroda kötelékében  az Amerikai Légügyi Hatóságnak a tisztje volt abban az időben, amikor megismertem. Amikor Szatmárról közvetlen járatok repültek az amerikai kontinensre, a légügyi hatóság rendszeresen leküldte az embereit, hogy a biztonsági előírások betartását és a járatok üzemeltetésének szükséges feltételeit leellenőrízzék, s ezzel felhatalmazzák a légitársaságot, hogy az adott pontból leszállás nélkül működtessen járatokat az Államokba. Nancy vezette a bizottságot,amire mindenki kivasalta magát és haptákba vágva szalutált érkezésükkor. Nem csak a légitársaságnak, a repülőtérnek és a város- illetve megyevezetésnek is nagyon fontos volt, hogy a dolog jól sikerüljön, nem beszélve a vámosokról és a román hírszerzőkről. Ez nem csak üzleti, hanem politikai és presztízs kérdés is volt ugyanakkor. Nancy tipikus amerikai középkorú asszony volt, szigorú tekintettel, határozott, férfias kézfogással és tipikusan amerikai féloldalt mosollyal. A sleppjében pedig nagykövetségi tisztek voltak és egy bevándorlásügyi magasrangú tiszt, aki fiatalabb korában a mexikói határvonalon végzett szolgálatot, amiről tudni, hogy Amerika legkeményebb kihívása ilyen szinten. Hirtelen tele voltunk fehérfogú mosolygásokkal, mindenki mindenkit bizalmatlanul méregetett, a reptér igazgatója meg esetlenül állt egyik lábáról a másikra. A politikusok is igyekeztek labdába rúgni, de Nancy hamar tudtunkra hozta, hogy rajtunk, a légitársaság képviselőn túl nem kívánnak érintkezni egyéb hatalmakkal. A reptéri személyzettel is csak másnap, amikor a munkát elkezdik. Nem tudtuk, hogyan képzelik az érintkezést, de Szatmáron hamisítatlan metódusokat alkalmazunk mindig a fontos alkalmakkor. Magánemberként is meg hivatalos szinteken is. Akkori főnökasszonyom meg elég tűzrőlpattant volt ahhoz, hogy előhozakodjon az ötlettel, miszerint mi azt az érintkezést magunk is úgy képzeltük, hogy mi és ők, kizárva sajtót, politikát és mindent, és hogy erre ő már olyan nagyon kitalálta a Miorica protokolltermét, hogy az már le is van foglalva. Nancy sejtelmesen hunyorgott, majd a száját is csücsörítette, mint aki intenzíven forral és érlel magában egy mindent elsöprő gondolatot. Olyan döbbent csend telepedett az irodára, hogy nem tudtam, ránkzuhan-e az ég a következő pillanatban, vagy megnyílik a föld. Bántuk is már, csak valami történjen. Nancy meg csak hunyorgott, letette az iratmappáját a kisasztalra, és két kezével megmasszírozta a homlokát, a szemét, megdörzsölte az arcát, és a kíséretéhez fordult. Egy szó nem hangzott el. Visszafordult, felkapta a mappát és végre megtörte a hosszú óráknak tűnő pár pillanatnyi csendet:

–          No, nem bánom! – Csak a szállodába ugorjunk be előtte, hogy lecuccoljunk…

Onnantól megpezsdült az élet, és kisvártatva a fehér teremben feszengtünk az asztal körül. Nancyt mellém ültették, mert szerintük én tudtam angolul beszélni.Túloldalára meg Radu kollégámat, aki nem tudott angolul ugyan, de szórakoztató volt. Felvezettük a helyi szokást, hogy nálunk a pálinka az ital, de ha netán ezt nem szeretnék kipróbálni, mi nem forszírozzuk, mert nem szeretnénk, ha azt hinnék, meg akarjuk őket ölni. Nancy intett, jöhet az az ital, aminek ekkora feneket kerítenek, nem lehet rossz. A férfiak prüszköltek és köhögtek felváltva a szilvától, Nancy azonban felhajotta a poharat szemrebbenés nélkül. S mivel a felvezetőben azt is elárultuk, hogy fenékig illik, mi sem maradhattunk le, és Raduval igyekeztünk a lépést tartani a ránkbízott becses vendéggel, aki által nem utolsó sorban az amerikai járataink sorsa dől majd el. Félóra sem telt bele, amikor Radu, aki maga is mulatós ember, és nem veti meg a jó italt, bírja is rendesen,  odasúgta nekem:

–          Tezsvirem, úgy tűnik nekem, hogy ez a tánti bennünket az asztal alá fog inni, ha így folytatja.

Nancy valóban úgy hajigálta be a pálinkát, mintha málnaszörp lenne, és azon kívül, hogy mind kedvesebben mosolygott, semmi jelét nem adta annak, hogy ártana neki. A tetőfokára akkor hágott a hangulat, amikor a főnökasszonyom házimulatságaira bejáratos muzsikus cigányok besorakoztak az elszigetelt kis terem szeparéjába, és magyarnótákat kezdtek húzni. Akkor láttam Nancyt egy pillanatra a felfordulásban felpattanni a szék tetejére, ahol lerúgta cipőjét és egy villanás múlva már Raduval járták a csárdást.

A reggeli New York-i járathoz sorra szotyogtak be az emberek szolgálatba másnap, akik utánam jöttek el a buliról, még kábultabbak voltak. A bizottság kicsit késett, az igazgató idegesen toporgott, mert mint kiderült, hajnalban Nancy kitartott amellett, hogy nem engedi mással hazavitetni magát a Mioricából az Aurorába, hanem a diplomata dzsippel jut el oda. Ami nem is lett volna különösebben bonyolult útvonal – nem szatmáriaknak mondom, az említett szálloda egy kanyarnyira van csupán a vendéglőtől. Nancy azonban dzsippestül, sofőröstől, mindenestül eltűnt akkor reggel. A reptér igazgató valahol a hídon túl bukkant rájuk – nem nehéz egy konzulátusi felvértezett amerikai dzsippet hajnalban Szatmáron sem kiszúrni… Soha nem tudtam meg, volt-e városlátogató szándék a dologban, vagy csak a sofőr tévesztette el az útirányt.

A csapat besorakozott a reptér épületébe. Nancy napszemüveget viselt és ugyanaz a kimért és távolságtartó, féloldalt mosolyú, keménykézfogású diplomata asszony volt, akivel előző nap találkoztunk. És attól a pillanattól csakis szakmai dolgokról esett szó.

A látogatás után nem volt semmiféle kapcsolatunk sem a bizottsággal, sem Nancyvel. Következő év karácsonyán az otthoni (!) címemre érkezett egy nagy piros boríték az amerikai címerrel és pecséttel rajta valamint az egyik közép-európai amerikai nagykövetség fejlécével. Üdvözlet volt benne csak nekem Nancytől. Mondta, ne veszítsem el a névkártyáját, s ha eljutok egyszer New Yorkba, ne habozzak megkeresni. Igaz, hozzátette, nem nagyon valószínű, hogy otthon lesz, mert a világrészek közti hatékonyabb mozgás végett bevette magát egy közép-európai főváros nagykövetségére, s onnan ingázik a kontinensek közt. Mondtam, nem tervezem, s nem is hiszem, hogy valaha is New Yorkba utazom, de majd szólok. S hogy véletlen-e vagy sem, nemsokára megkaptam minden akadékoskodás és kérdezősködés nélkül az első amerikai beutazási vízumomat…

Ha máskor nem, karácsonyokkor váltottunk egy-egy üzenetet Nancyvel, de nem akartam semmit sem kérni tőle, utáltam volna érdekből ráakaszkodni, bár folyton azzal zárta leveleit: akármiben segíthetek, csak szólj… Nagyon nagyra értékelt engem szakmailag, s nem pontosan tudtam, miért, és főleg, milyen információk alapján.

Nos, ott voltam hát, New Yorkban. Két bőrönddel, kissé megtörve és mind haloványabb reményekkel, hogy rendesen megvethetem valaha is a lábam az amerikai földön. Sokmindent nem hoztam magammal az új életbe praktikus okok miatt sem, de a névkártyák velem voltak. Úgy gondoltam, semmi rossz nincs abban, ha rákérdezek, mi van az én Nancy barátnőmmel. Előtte kicsit gugliztam is rá, hogy hátha valami érdemit megtudok róla, és noha az ilyen emberek dolgaira nem nagyon keres rá semmiféle kereső program, egy, a washingtoni reptér publikus dokumentumai közül való fájlon rábukkantam. Megtudtam, hogy Marylandben él valahol Baltimore környékén. Annyit írtam neki, hogy itt vagyok, s hogy vagyok, és majd adjon nekem hasznos tippeket, hogyan kezdhetném el az életem itt. A válasz nem késett, szinte instant érkezett is.

„Helló Artur,

 

Mondhatom, a lehető legrosszabb időszakot találtad idejönni a gazdasági válság kellős közepén, de örülök, hogy meglépted ezt. Te roppant értékes ember vagy, és minden légitársaság tiszteletére válnál. Sajnos, most nehéz lesz akárhol is elhelyezkedni, és főleg a megszorítások miatt megfojtott légitérsaságoknál, ahol most alaposan meghúzták a nadrágszíjat. De jól figyelj rám… Azaz ne rám. Hallottál a Southwest Airlines-ról? Nos, tartsd rajtuk a szemed.

Én jól vagyok, öreg vagyok, várom a nyugdíjazásomat, és végre csendesen akarok élni egy farmon, távol a világtól.

Mindenről tudni akarok, majd írj,

Szeretettel üdvözöl barátod,

Nancy”

Légitársasági álláshirdetéseket kifogni még a mostani, bejáratott agyammal is nagyon nehéz. Sokan, mint például a Southwestnél is, lévén Amerika egyik legkedveltebb légiszállítója és legjobbnak kihirdetett munkáltatója, olykor csak percekre, esetleg órákra tesznek fel álláshirdetéseket. Három nappal a levél után –Nancy tanácsát megfogadva, és rácsimpaszkodva a légitársaság honlapjára – belefutottam az álláshirdetésbe, ami végülis elindította amerikai szakmai pályafutásomat.

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: