Csonkaheti utazás 2016 felé kalandokkal és szép emberekkel vegyítve (és pálmafákkal is)


Hogy én mennyire szeretem ezeket a dánokat!… Annyi mindent szeretnék ma elmondani, de ez jut mindenekelőtt az eszembe, és a pillanat, ahogyan az óesztendőt zártam Koppenhágában… Kimentem a nyáron felfedezett élelmiszerpiacra, amiről már akkor elmondtam, hogy lényegében egy nagy közösségformáló, szocializálódásra kiválóan alkalmas hely a belvárosban, ahol a népek megállnak munkából hazamenet egy szendvicsre vagy egy pohár borra a barátokkal, ismerősökkel, és ráérősen beszélgetnek mindenfélékről mosolygós arccal, néha akár a biciklinek támaszkodva is. És persze, lehet közben az otthoni vacsorához vásárolni ezt-azt, zöldséget, reszelt tormát, friss lazacot, száraz heringet vagy éppen egy flaska bort.

No, de ne vágjunk ennyire a dolgok elejébe, hanem kezdem onnan, hogy év végére maradt nekem még egy hosszabb utam, amit gondosan úgy oldott meg a Crew Control, hogy nagyon el ne ernyedjünk, csak minimális pihenőket iktatott be nekünk, és a csonkahét alatt szépen átcikáztunk vagy négyszer az óceánon, miközben voltunk karácsonyi hóhullásban, csonkaheti tengerparti sétán és újévi tüzijátékon is.

 

Szentesti titkok New Yorkban

 

New Yorkban már szentestén láttam egy karácsonyfát kidobva. Sok éve még meglepődtem ezen, de ma már értem, hogy sok ember tudatában a karácsony nem, mint egy vagy két napos ünnep él, hanem, mint egy időszak, az ünnepvárásé, ami már akár október végén, de novemberben mindenképp, Hálaadás környékén elkezdődik, és karácsony napján zárul is. Távol áll ez a mi európai szokásainktól, és nehéz lenne ezt a kettőt úgy egyeztetni, hogy ne okozzon súrlódásokat, márpedig, ha valamikor nem, akkor ilyenkor senki nem akar súrlódásokba keveredni. Annál is inkább, mert mind jobban az a trend, hogy más – nem keresztény – vallását meg ne sértsük, jobb, ha nem emlegetjük olyan sűrűn a karácsonyt, hanem csak „ünnepet” mondunk, és elharapjuk a nyelvünket, ha ki akarna csúszni, hogy karácsonyfa, vagy karácsonyi ajándék… És ebből is persze adódnak a mindennapi kis súrlódások, és persze, hogy mindenkinek igaza van, és ezzel mind jobban kitágul a kör, mivel nyilvánvalóan, nincs mindenkinek igaza.

Photo by Artur Dancs

Hetek óta próbáltam beleélni magam a karácsony hangulatába, felvenni a szívemre valamiféle ünnepi hangulatot a hideg napokra. De nem lettek hideg napok sem, engem meg elfoglaltságaim olyan nagyon messze tereltek el az ünneptől, hogy egyszer meg kellett állnom, és szóba elegyednem az utcám sarkára évről-évre visszatérő fenyőfaárussal. Ő állított meg, én meg olyan rég vágytam erre, hogy azonnal meg is álltam, és hagytam, hogy kiválassza a nekem megfelelő kisfát. Mert mondom, itt lakom, tehát aki itt árul a mi utcánk sarkán már olyan sok-sok éve az East Village és a Lower East Side határutcáján, a Houstonon, annak tudnia kell, hogy a környéken – eltekintve a frissen kolonizált luxusapartmanoktól, a tipikus apró manhattani lakások vannak, sokunk lakása nem nagyobb, mint nagyanyám spájza volt otthon gyermekkoromban, ahova belopakodtam eperdzsemmet nyalni, amikor Mama nem figyelt oda.

És Mr Sanders egy alig egyméteres, tálcába faragott kisfával rukkolt elő, és mondta, hogy eddig öntözte, de ha hazaviszem, immár én öntözzem, a tálkába meg mindig legyen víz, és akkor a fa jól eltart karácsonyig.

 

– Örülnék, ha nem csak karácsonyig tartana – mondtam – Tudja, van nekem egy barátnőm, és neki megfogadtam, hogy legalább Vízkeresztig nem dobom majd ki a fát, ha lesz nekem olyan.

– Maguk európaiak tudnak valamit – bólogatott elismerően Mr Sanders – és megrázta a kicsi fát, hogy biztosak legyünk benne, semmiféle lombhullatás nincs kilátásban, majd idenyújtotta – Ezzel nem lesz baj a maguk vizes ünnepéig sem. De ha igen, akkor jövőre jöjjön ide, és kap egy ingyen fenyőt tőlem – majd kacsintott.

A kicsiny fával már elkezdtem magamban és a lakásban is felépíteni az ünnepi hangulatot. Csak közben egy kört futottam még Stockholmba és egyet Londonba is azután. Egyikbe se éltem bele magam különösebben: Stockholmba tudtam, hogy visszamegyek karácsonykor, és Londonban meg úgy szakadt az eső, hogy az előző bejegyzésben részletezett ebédemnél messzebbre nem juthattam.

De amikor onnan hazajöttem, belevetettem magam az ünnepi készülődésbe, ami az én esetemben távolról sem naphosszan tartó főzés-mosás-takarításban merül ki elsősorban, hanem például karácsonyi kirakatok és az esti város fényeinek szemrevételezésében, abban, hogy – mint sok éve, minden decemberben – kizarándokolok egy hideg estén Brooklynba a Dyker Heights-ra megnézni a híres karácsonyi díszítéseket a gazdag orosz és olasz negyed meseszép házai körül. Elítélem magamban a pazarlást és a giccset, ugyanakkor sok helyen élvezettel időzök el egy-egy ablak előtt, és a meghitt nyugalmat árasztó szobákba belesek a kinti zimankóból, és eszembe jut, mennyire vágytam erre a nyugalomra, az otthon-hangulatra ittlétem első, nehéz éveiben. Eszembe jut hogyan sóvárogtam akkor a szép házak előtt, és a boldogság olyan elérhetetlenül messzinek tűnt onnan. Örültem, hogy csípett a hideg, az egyik első hideg nap estéje volt az New Yorkban, és azért örültem neki, mert a korábbi évekre emlékeztetett. Nem lett volna igazi a Dyker Heights-on bóklászni, ha langymeleg az idő, és nem fagy rá a kezem a fényképező állványra.

Photo by Artur Dancs

Dyker Heights

Szentestére a lakás is és én is készen álltam az ünnepre. Anyám ünnepi üdvözlete is befutott. Manapság a posta olyan, mint a lutri, vagy bejön vagy sem… Tucatjával küldtem képeslapokat idén is, és negyede sem jutott el a címzettekhez, és sok esetben az övéik sem énhozzám. Laci barátom zenálő lappal akart meglepni, de a „szemfüles” biztonsági rendszer valahol kibelezte belőle a muzsikát, nehogy kárt tegyen az országunkban… Csak azért sajnálom az eltűnt rengeteg képeslapot, mert rengeteg szeretetet fektetek mindig bele. Semmi köze az anyagi oldalának ehhez. Kifejezetten arról van szó, arról a kellemes novemberi délutánról, amit minden évben arra szánok, hogy a szeretteimnek képeslapokat válogatok a város egy kedves kis üzletében a sarokban, ahol a karácsonyi üdvözletes standot felállítják évről-évre. Majd a nagy válogatás után van egy este, amit az ember arra szán, hogy ezeket megírja. Még ha olybá tűnik is, hogy évről-évre ugyanazok a szövegek kerülnek a lapokra, ez nem úgy van. Biza, egyenként veszem őket magam elé, kinyitom a kék noteszt, amibe a címek vannak beírva, és közben töprengek, mit fogok írni. Majd gondosan bélyeget választok rá – mert abból is van karácsonyi koszorús, hóemberes és szánkázós, meg van Elvis Presley-s és Jimmi Hendrixes is. Kinek mi dukál.

És amikor ezzel is megvagyok, magamhoz veszem a paksamétát, és elviszem az esti sétámra. Jobbára a Village-be. Hadd nézzenek jól körül, mielőtt útnak indulnak. És ha megjártuk magunkat, eleresztem őket. Olykor egy helyen teszem fel mindet, olykor különböző városrészekben… Néha csak leviszem az épületünk saját postaládájába, ha nagyon sietős – de ez nem vonatkozik a karácsonyiakra, azoknak egy kicsit kell sétálni a környéken… Nem tudom, miért is mondom most el ezeket a kis titkokat, amiket még azoknak sem mondtam el soha, akiknek ezeket a képeslapokat küldeni szoktam.

Amikor teljesen rendben voltam magammal és az ünneppel, a paprikás csirke is elkészült, és illata keveredett a fenyőillattal a lakásban, elmentem a szentesti nagy sétámra… Mikor utólag lemértem, alig hittem a számításnak, hogy majdnem tíz kilométerre rúg.

Photo by Artur Dancs

Az East Village olyan furfangos-alattomos módon lopta be magát a lelkembe és minden porcikámba azóta, hogy négy éve a Queens bulvárról ideköltöztem, hogy azt onnan már senki és semmi nem tépheti ki. Biztos vagyok benne, hogy egyszer rászánom magam, és erről az elsöprő nagy szerelmről végre lerántom a leplet és mindent elmesélek az én East Village-emről, de addig is, amíg erre sort kerítünk, csak becsületszavamra higgye el nekem mindenki ezt a nagy szerelmet. A Tompkins Parkban már állt a karácsonyfa, nem agyoncicomázva, csak pár fehér égővel egy derék és sudár fenyő a füves dombon, ahol kora tavasztól késő őszig napozni szoktunk, a – éppen most olvastam – városban legjobb kutyajátszótér szomszédságában, ahol világhírű filmszínészek is ugyanolyan gazdik, mint Miss Patterson a nyolcadik utcából vagy Mr Pollack, az Avenue B-ről. A kutyajátszótéren nincs Ryan Gosling, sem Allan Cumming, csak George gazdija vagy Pinky gazdija… Itt a kutyáké a főszerep.

Amint a sétányon kicsit megállok körbenézni, egy zajos ificsapat vonul el mellettem, hangosan és magyarul beszélnek, a jelek szerint buliba igyekszenek az East Village-be – hova máshova, hisz itt a város bulizónájának epicentruma. Semmiképp nem erdélyiek, a hanglejtésből ítélve egyértelműen magyarországiak:

 

– Sok helyen jártam a világon, de ennyire dzsuvás helyet, mint ez a New York nem láttam… – kapom el az egyik mondat végét, és kedvem lenne utánaszólni magyarul, hogy akkor meg vissza lehet menni, ahonnan idepottyantottak, de hagyom, hadd szidja, mert úgyis tudom, igazából teleszelfizi a facebook-ot és az instagramot azzal, hogy ő New Yorkban van és milyen kúl és zsír az egész (vagy mittudoménmiatrend magyar szleng kifejezésekben éppen most)

 

A Gramercy Parknál időzöm el hosszabban, a zárt park olyan, mint egy mese. Sok-sok éve vásárolta meg a várostól a parkot övező néhány luxusház tulajdonosa, és csakis a házak lakóinak van kulcsa és bejárása a forgalmas sugárutak és toronyházak közelében, egy jól elrejtett kis zúgban található elkerített parkba. De szentestén megnyitják a kapuit a kántálóknak. Én nem akartam kántálni, és büszkeségből sem nagyon akarok belépni a parkba. Nem is volt akkor még nyitva, csak a kerítéstől bámultam pár percig a parkból fakadó Lexington sugárút, a Lex Ave fényeit, a Chrysler ezüstös sapkáját és a csillogó karácsonyfát a park közepén.

Photo by Artur Dancs

El is dőlt, hogy a Lexingtonon vonulok végig fel, ameddig el nem fáradok. És nem fáradtam el. Végignéztem az indiai éttermek sorát, amelyek előtt a maguk színes ruháiba öltözött indiaiak állingáltak a kiadós vacsoráik után, a maguk módján megadva a tiszteletet a keresztény ünnepünknek. Tovább a Murray Hill meghitt sarki fűszereseinél időztem el, amelyek hangulatos fénnyel csalogatták még akkor is a vásárlókat, ők sosem zárnak be. Ezek a Grocery boltok, ha egyszer eltűnnek Manhattanből, az lesz a város halála. Livia is eszembe jut, mikor egykori lakhelye mellett, a 39-ik utcánál elhaladok, a Dryden East portása hátratett kézzel állt a szálloda előtt, és szemmel tartotta az utca nem is gyér forgalmát. A Grand Central és a Chrysler közé érve a késői vonattal még azért – fogjuk rá – időben New Yorkba érkezőket láttam, siettek taxit fogni kicsiny guruló bőröndjeiket maguk után húzva az aszfalton, hogy legalább a vacsora végére megérkezzenek a családhoz. A Waldorf Astoria előkelő báli vendégeket fogadott, nagyestélyibe csomagolt hölgyek és szmokingos urak léptek elő limuzinokból, és a vörös szőnyeg végén kesztyűs portás hajbókolt előttük a vaskos borravalóért.

Photo by Artur Dancs

Van a 63-ik utcában a Lexington sarkán egy másik titok. Nem tudom, mi ütött belém, hogy most minden titkot elfecsegek itt… szóval ott van egy kis bolt. Gombos bolt. Az ember azt hinné, hogy a XXI. században és ebben a már oly sokat szapult III. évezredben nincs az az üzletember, aki egy gombos boltot fenn tud és akar tartani Manhattan emberi ésszel fel nem fogható árai és sarcai mellett, egy boltot, ahol semmi egyebet nem árulnak, sem buszjegyet, sem gumióvszert, és nincs fénymásoló szolgáltatás sem, egyszerűen csak gombok vannak. És egy nagy aranygomb lóg a bejérat felett cégtáblának. Egy mese! Ha arra járok, mindig megnézem. Szentestén sem hagytam ki. Olyan jó hosszú perceket a kirakat előtt eltölteni, és meséket költeni a gombokhoz, a kisbolthoz a város közepén, és aztán halkan továbblépni, hogy más kirakatoknak adjuk át magunkat. Sokszor meséltem már, hogy New Yorkban nem csak a különböző körzeteknek, negyedeknek van más és más jellege.hangulata, hanem a sugérutaknak is. Nem tudnám sohasem összetéveszteni a Madisont a Fifth Avenue-val, sem a Park Avenue-val, és a Lexington kirakatai sem hasonlítanak egyikére sem. És mondom: addig jó, amíg ez így van.

Az órámra néztem, pár perc múlva lett volna éjfél. Nem is volt kétséges, hova térek le az utamról. Aki New Yorkban él, álmában is tudja, melyik utcákról nyílik a bejárat a Central Parkba. Én meg a 66. utcait nagyon sok okból kifolyólag is jól ismerem,de már csak azért is, mert amikor bebútoroztam New Yorkba, az első pár órában máris beutaztam Manhattanbe, és futva siettem a Central Parkba, éppen a 66. utcai bejáraton keresztül, és nyakába borultam Baltonak. Ez is egy olyan titok, amit nem osztottam még meg senkivel sem. Balto kutya azóta is a barátom. És csak véletlenül tudtam meg az én hézagos amerikai filmkultúrámmal, hogy Balto nem csak az én barátom, hanem Kevin haverja is volt karácsony éjszakán a „Reszkessetek betörők!” című filmben. És amikor ott találtam magam pontban éjfélkor Balto mellett, mindketten felnevettünk. Ott csillámlott körbe a város milliónyi fénye, a csendesen sötét parkban pedig gyönygfüzérekként szaladtak felém és szét az ösvények. Nem csak én jöttem Baltohoz beszélgetni és egy simogatásra, hanem mások is. De mindig mindenki udavarias távolságból megvárta, amíg az előtte levő túl van a személyes momentumon, a világért se zavarnák egymást az emberek ilyenkor… Valahonnan hallatszott a toronyóra ütése is…

Hát, itt van a karácsony már!

Photo by Artur Dancs

 

 

Keresztbe-kasul Stockholmban és vacsora az olaszokkal

 

De ezzel a New York-i ünneplésemet fel is kellett függesztenem, mert karácsony estéjén már Stockholmba vitt a szolgálat, és a karácsonyi vacsorára a Gamla Stanban, az óvárosban keríthettem sort a légitársaság jóvoltából, akik ezzel jutalmaztak bennünket, akik az ünnepen is dolgoznak valahol a világ egyik szegletében.

Stockholm engem mindig megnyugtat. Stockholmban sétálni olyasmi érzés, mint úszni a csendes hajnali óceánban. Nem tudom, miért, de a Gamla Satn szűk kisutcáit járva mindig végtelen nyugalom tölt el, és azon kapom magam, mosolygok, és az emberek visszamosolyognak. Meglepő, hogy a világvárosok drága belvárosainak urai szinte kivétel nélkül az olaszok. Nincs ez másképp Stockholmban sem. A város egyik része sem olcsó, de az óváros, a hihetetlen turistaforgalmú királyi negyed minden képzeletet felülmúl árszintjeiben. Még a lehúzós budapesti Dunakorzó is elpirulna mellette. Éppen ezért éreztem kifejezett kiváltságnak, amikor én választhattam ki, hol költöm el a cég által ajándékozott vacsorát, és egy idillikus fényekkel hivogató étterembe tértem be egy sztékre a kerek tér szélén, és egy rendkívül izgága és a jóvágású fiatalember terelt be széles mozdulatokkal körbeágyazva egy ablak melletti asztalhoz. Gyertyafény, kilátás a Gamla Stan terére, a karácsonyfára, a sétálókra, karácsonyfa a pulton, fények, hangulatzene, és sok-sok olasz pincér, akik mind egy-egy vendég mellett anekdotáznak és néha felkiáltanak, hogy: O, mamma mia! … Bacioni! …

Velem hárman foglalkoztak. Az, aki leültetett, az kitartóan beszélgetett mindenfélékről, egy mésik közben megterített, a harmadik a bort hozta. Olaszt, feltétlenül, gondolkodás nélkül. Mert annyiféle bort ittam a világban már, és biza, ha a hazai borainkat nem veszem, csakis olasz és francia jöhet számításba, azzal nem lehet tévedni. Elképesztően jó borok vannak Portugáliából is, Argentinából és Chiléből is, sőt Kaliforniából is, de azokkal fogtam már mellé. Olasz borokkal – ha csak nem hamisított – sosem.

Photo by Artur Dancs

– New York! Il Nueva York! – kiáltott fel ünnepélyesen Ricardo az asztalom mellett, mikor a hitelkártyahasználat ürügyén előkerült a személyim – Ott dolgoztam én, és most Miamiba megyek.

– Vannak olaszaink rendesen – helyeseltem – és milyen jó is az!

– Ott vagyunk mi mindenütt! És a cégem felváltva küld ide is, oda is, ahol vendéglőink vannak. Egyik szezonban itt, a másikban ott. Nekem most épp Miami következik.

– Hol a vendéglő?

– A South Beach-en, a rózsaszínű ház mellett, a parkkal átellenben…

– Ó, hát jártam ott! Az olasz fiúk ott állnak libériában és hajtják befelé az utcáról a vendégeket az étterembe.

– Pontosan! Hát, milyen kicsi a világ, drága uram, milyen kicsi! – és összecsapta a tenyerét, majd olaszul elmondta amannak is, amelyik épp kitöltötte a bort az asztalomnál.

 

Csak annyi időre tűnt el mellőlem, hogy személyesen hozza ki a teljesen átsült sztéket, és egy deszkára tálalva udvarias meghajlással elém tolja. Aztán elmeséltem neki, hogy mi járatban vagyok, és megegyeztünk, hogy szép ez az utazós élet, ugyan nem alkalmas családi élet folytatására, de aki ezt választja, az tudja, mit vállalt. Jobb esetben.

 

– Sokan azt hiszik, hogy milyen könnyű nekünk, és irigykednek. De pedig sokan közülük nem tudnák ezt csinálni. Erre az utazós életre születni kell, ez benne kell, hogy legyen a véredben, különben belepusztulsz – fejtette ki Ricardo a véleményét az életvitelünkről, és hogy alátámasszam, feléje emeltem a poharam, és mindenutazók egészségére megittam a bort.

 

A másik dolog, amit imádok Stockholmban, ha kapok egy plusz napot, és kedvemre tekereghetek szigetről-szigetre, hiszen azok alkotják a várost…Van a Norrmalm, az Östermalm vagy a hipszteres Södermalm – aszerint, hogy az adott városrész melyik részen van, keleten, délen vagy északon a Gamla Stanhoz viszonyítva, ami, mint említettem, a történelmi óváros, a királyi rezidencia és a parlament kicsiny szigete.

Elgondolni is elképesztő, hogy az 1200-as években hozták létre ezt a várost, és ennek jegyeit mindmáig, nyolc évszázad után is meglehetősen hűen őrzi. A vásárterek, a szűk kisutcák, a csodálatos épületek, és a város hangulata mind egyben a jelenlegi Stockholm. És ott a Djugarden, ahová már nyáron kijártam szétnézni, a királyi szórakozóhely. Egy sziget lényegében, ahová komp, és villamos is kivisz, és ahol nem csak vidámpark van nyáron, hanem ott a skanzen és mindenféle természetjáróknak való terep a csavargásra, erdőkkel, sziklás-dombos részekkel, és ott van az ABBA múzeum is. Alig vártam, hogy alkalmam adódhassék ismét Djugardenbe mennem, és alaposan körbe is jártam. Olyan csonkaheti ünnepi hangulat volt, a svédek kivonultak levegőzni a szép, napos decemberi délelőttön, és a jelek szerint ők maguk sem únják a hely szépségeit. Kétszer is körbejártam a szigetet, majd a kompot választottam visszautazni a belvárosba, hogy a kompról újabb fotókat készíthessek az ünnepi városról, a Gamla Stan kikötőjében felállított hatalmas karácsonyfáról.

Photo by Artur Dancs

Egyszer, még nyáron felfigyeltem a Södermalm főutcájának távoli végében egy hatalmas tarka kupolára. Azóta izgatott, mi lehet az, most ennek is utánajártam. Mint kiderült egy sportcsarnok teteje, az Ericcson Globen és körülötte stadionok, olimpiai létesítmények vannak. Talán a legmeredekebb aznapi élményem a kilátótorony volt. Beteges magasság- és tériszonyom van. Ez furcsán hangozhat, de elmondanám, semmi köze egy zárt magaslatnak (mint a magasban szálló repülőgép) a nyílt, védetlen, magasan elhelyezkedő terepekhez. Nekem azt is évekig kellett szoknom, hogy a tizenkettedik emeleten lakom, s hogy onnan fesztelenül le bírjak nézni, a hidakon mai napig rosszul vagyok, bármennyire is imádok átgyalogolni a Manhattan Bridge-en vagy felmászni a Golden Gate-re, ha épp San Franciscoban járok. De csak felkaptattam a város fölé emelkedő kilátóra. Mert a délután kettőkor lenyugvó nap olyan színesre festette a várost, hogy nem hagyhattam ki. Persze, olyan kínos volt, hogy beszélnem kellett magamban, magamhoz, és mondogatni, hogy meg tudod csinálni, meg tudod csinálni… És meg tudtam, nyilván, de nem mondhatom, hogy – eltekintve a pazar látványtól – élvezhető volt számomra. Ezért is jó a fotózás, mert most utólag visszanézhetem a képeket, amit akkor szabadszemmel nem mertem…

Photo by Artur Dancs

Mire visszaindultam volna a szállodámba, a hó is elkezdett szállingózni, majd mind sűrűbben havazott, beborította az utcákat és az utakat. Amíg a buszomra vártam, egy hangulatos kis giroszos vendéglőbe tértem be, és az ablakhoz kuporodva vacsoráztam meg, és bámultam bele a mind terjedő fehérségbe.

 

Csonkahét Kaliforniában, incidensekkel és pálmafákkal

 

Másnap korán kellett kelni, hiszen San Francisco a következő úticél a programunkban, és nem csak hogy hosszú az út odáig, nagyon sok munkával is jár egy nappali járat. Jó, tehát alaposan kipihenten készülni erre az útszakaszra. A havazás nem állt meg, és a kapitány bejelentette, hogy természetesen, a tízórás út előtt jegetleníteni kell a gépet, nehogy bármi balesetveszély kialakulhasson. Ez megszokott procedúra, hogy amikor az utasok beszálltak és a gép készen áll az útra, odajön egy spéci jármű, amelyről jégoldó szert permeteznek a szárnyakra és a repülés szempontjából érzékeny egyéb részekre. A mi esetünkben a jegetlenítés egy nagy csattanással érkezett, és a hatalmas gép megrázkódott. Útra készen voltunk már, háromszáz utassal a fedélzeten, közöttük harminchét gyerekkel és hat csecsemővel, mikor egyértelművé vált, hogy a reptéri jármű lecsapta a Dreamliner szárnyának a végét, és a jókora darab szárny ott hevert a földön. Nyilvánvaló volt, hogy ez a gép egyhamar nem emelkedhet ismét levegőbe. Sokórás késéssel egy újabb gépre cserélve az eredetit áthurcolkodtunk háromszázadmagunkkal, és mivel szolgálati óráink legalitása már akkor meg volt számlálva – különféle európai és nemzetközi normák szabályozzák a pihenési és szolgálati órákat – tartalék négy kollégával leptek meg bennünket, akik eredetileg New Yorkba, haza kellett volna, hogy repüljenek, ehelyett kis kerülővel most Kalifornia felé kellett az irányt venniük. A New York.i járatot pedig törölték. Így mi tizenketten és hat pilóta elindultunk végre a hosszú útra. A késés miatt olyan sokára értünk Oaklandbe, hogy esztelenség lett volna kapni magunkat, és vacsora után San Franciscoba menni zülleni. De így nyugodtan üldögéltük át az estét a szállodánk sportbárjában, ahol isteni Buffalo-szárnyakat szolgálnak fel fokhagymás sült krumplival és házi sörökkel, és ilyenkor az egész csapat együtt sztorizgat a vacsora és az italok felett a napi dolgainkról.

Photo by Artur Dancs

San Francisco

Másnap Los Angelesbe pozícionáltak bennünket. A légiszemélyzetet olykor kénytelenek ide vagy oda áthelyezni, elutaztatni, Európán belül, vagy az általunk bejárt útvonalakon a saját gépeinken utazunk olyankor utasként, egyéb alkalmakkor más légitársaságok járatain. Furcsa volt sok év után ismét a Southwest fedélzetén ücsörögni és kávézni meg mézben pörkölt mogyorót majszolni. A mai kor fintora és tipikus visszássága, hogy ez a 45 perces repülőút lényegében 6 órát vett el a napunkból és az életünkből. A repülőtérre két órával előtte kell kiérkezni, és ilyen ünnepi időszakokban a sorok akkorák, hogy így is előfordulhat,m hogy valaki lekési a gépét. Másfél órás sorállás után keveredtem a kapuhoz, és ott a gép késéséről tájékoztattak, valamelyik viharzónából kellett érkeznie, emiatt félórás késéssel számoltak, ami aztán egy óra lett. A 45 percet gyorsan lerepültük aztán, és előbb egy órát vártunk a csomagjainkra a LAX-ben. Los Angeles repterén, majd meg a buszunkra, amelyik a szállodához vitt.

 

Alkonyodott, a nap úgy telt el, hogy lényegében a 45 perces utazás ürügyén reggeltől alkonyatig úton voltunk… De nem adtam fel eredeti terveimet, és percek alatt puccbavágva készen voltam egy újabb Santa Monica-i kalandra.

 

Santa Monica mindig lenyűgöz. És noha nem vagyok nagy rajongója a burgereknek, ha itt járok, nem hagyhatom ki a Pier Burger fantasztikus marhasültjét roppanós sültkrumplival és salátákkal. – ez lett a vacsora. Az ajándék meg a promenád, az esti andalgás a karácsonyi fények közt, miközben újra és újra rácsodálkozom a pálmafa-karácsonyfa kontrasztra.

 

– Lefotóznál?… Fotózz le.

– Mit akarsz háttérnek?

– Pálmafát.

– Hányat?

– Egyet legalább. Intézd, hogy jól nézzek ki.

– A pálmafához képest?

 

Photo by Artur Dancs

Lementünk – szokás szerint – a partra, és feltanyáztunk az egyik lifeguard bódé korlátjára. Egyik oldalról a móló fényei és a vidámpark világította meg az arcunkat. A túloldalt meg Malibu fényei kanyarodtak el az öbölben halványan sziporkázva, mint apró csillagok.

Mindig elgondolkodom, ha itt ücsörgök, hogy vajon meg bírnám-e tenni valaha is, hogy ideköltözzek. És soha nem jutok semmire. Egyfelől egy nyitott kérdés marad, másfelől meg ott egy sziklaszilárd meggyőződés, hogy New Yorkot soha nem tudnám elhagyni. Aztán, hogy ez a kettő egyszer majd hogyan fog ítélkezni és egyezségre jutni egymással, egyszerű halandóként el nem mondhatom.

 

Újévieskedés Andersen városában

 

Mint mondottam, a Crew Control nem kényeztetett agyon bennünket szabadidővel ezen az úton, épp csak hogy belemelegedtünk a nyugati part időzónájába, máris útrakészen kellett állnunk visszarepülni Európába, hogy az újév ott érjen, és rögtön a belépés után az újesztendőbe, induljunk is haza New Yorkba. Ember legyen a talpán , aki ennyi időutazás és kaland mellett még tudja a sajét nevét, nemét és azt, hogy éppen hol van. A kolléga kicsit el is bizonytalanodott, amikor bemondta másnap reggel:

 

– Isten hozta Önöket……….. Koppenhágában!

 

És ez nem hatásszünet volt, hanem csak pillanatnyi emlékezetkiesés.

Arról is sokszor meséltem már, mennyire másképp viselkednek a különböző térségekből származó emberek utasokként is. A skandináv eleve egy külön faj, ezen belül azonban a dánok imádnivalóak. Tudom, hogy a dánok iránti elragadtatásomnak már jó hosszan adtam korábbi írásaimban hangot, de minduntalan visszatérek ehhez. Egy ilyen hosszú és fáradságos utazás vége felé éppen ilyen kedves emberek kellettek nekünk a tízórás útra Kaliforniából Európába. Ezek a szelídarcú, mosolygós, udvarias emberek. A kedves arcú öregek, akik családjaikat voltak meglátogatni karácsonyra Amerikában, és újévre otthon akarnak lenni Andersen országában, és a sok szép szőke fiatal meg a porhajas szöszke gyerkőceik.

 

Amikor Koppenhágát megláttam odafentről, elfelejtettem a fáradtságot, és energiávalteltnek éreztem magam, hogy alig vártam, ledobhassam a cuccaimat a hotelben, és fussak elvegyülni a szép dánok közt a városban szilveszter délutánján. Most még az se érdekelt, mint máskor, hogy vajon merre nyílik az ablakom, pedig a tengerre néző ablakot kaptam pazar kilátással.

Photo by Artur Dancs

Nørreport a dán főváros azon része, ahol nyáron rengetegszer megfordultam, és ahonnan olyan részletesen tudósítottam a Koppenhágáról szóló bejegyzésemben. Ezt jelöltem ki úticélul, de a metróról nem ott, hanem már Christianshavnban leszálltam, hogy onnan gyalogoljak át az egész városon. Koppenhága olyan jól átjárható, hogy ilyen szép időben vétek lett volna tömegközlekedni. Egyik hídról a másikra ereszkedve, ide-oda bámészkodva az utcákon jutottam el a belvárosi részbe. Nem lepett meg, hisz már Norvégiában és Svédországban is tapasztaltam, hogy itt teljességgel hiányzik az ünnepből az éktelenül sok csillogás. Nincsenek színes égők tízezrével, és nincsenek giccsekkel túlzsúfolt terek, parkok sem… Egyszerű fehér égők vannak, egy-egy fenyő – fehér égőkkel az is, és békésen, mosolygósan sétálgató emberek. Amikor a Nørreport piacra értem,, láttam sűrűsödni a járókelőket. A jelek szerint, nem csak nyáron, de ilyenkor is ide hozza útjuk a dánokat. Senkit nem láttam agyonpakolt bevásárlószatyrokkal rohangálni, senkit nem láttam igyekezni hazafelé főzni vagy vacsorát készíteni, sem szilveszteri műsort nézni. Ezeknek a szép és mosolygós dánoknak kisebb gondja is nagyobb a televízióműsoroknál – talán éppen ezért csapnivalóan egysíkú a tévéműsorok skálája. Ezek a szép és szelídarcú emberek ehelyett kiülnek ebben a farkasordító hidegben is a nyájas napsugár mentén a térre egy pohár vagy flaska borral, jelen esetben akár pezsgővel is, vesznek mellé egy dán szendvicset és ott cseverésznek kipirulva, egymás szemébe nézve a barátaikkal, kollégáikkal, családtagjaikkal. Néha feláll valaki, vesz egy csokor virágot vagy eukaliptuszt, netán néz valami zöldséget, legyen, ha hazamegy, de nem AZ a lényeg, mi van otthon, hanem, hogy itt most együtt vannak, és jól érzik magukat. Telefon csak annak a kezében van, aki egyedül van, biztos értekezik azzal, akit vár épp. De azok, akik ülnek az asztaloknál nem szorongatnak görcsösen telefonokat a kezükben, nem vetnek lopott pillantásokat az sms-falra, sem a facebook vonalra. Nem osztják meg a figyelmüket mással, csak azzal, akivel egy asztalnál ülnek. És beszélgetnek. Sőt, kacagnak is, mert vicceseket mondanak egymásnak. És mosolygósak, és szépek. Nagyon szépek. Teli vannak mesével. Hát, csuda-e, hogy Andersen mester éppen itt született, közülük való?…

Photo by Artur Dancs

Őszintén mondom, ahogy ott sétáltam egy(-egy) pohár pezsgővel a kezemben közöttük, és oda-odaköszöntek, és oda-odamosolyogtak, nagy kedvet kaptam ismét Andersen meséket olvasni. Biztos, ha elolvasom ma a Hókirálynő mesegyűjteményt, teljesen másképp fogom magam elé képzelni őket, és biztos, hogy jobban meg fogom ismerni ezt a mesés népet. Keresve sem lehetett volna jobb helyet találni átlépni az újesztendőbe, mint Koppenhága. Nem hiányzott New York embertelen szilveszteri nyüzsgése, sem a rohanásba beleszürkült budapesti arcok, és sem a pánikszerűen élelemhalmozó- és fogyasztó otthoni haddelhadd sem, a szupermarketeket ostromló embertömeg degeszre pakolt bevásárlókocsikkal. Ez éppen megfelelő volt egy hosszú munkahét, egy szép év zárómomentumára. Biztos vagyok benne, ha otthon lettem volna New Yorkban, vagy otthon, anyám házában, ki sem mozdultam volna a fotelből, hogy a kinti világtól megóvjam magam. Itt nem kellett semmitől sem félnem. Esetleg a petárdáktól, de azok csak akkor kezdtek el csattogni, amikor én már visszaindultam a szállodába, hogy átaludjam magam az újesztendőbe. A dán újév nem egyezik sem az otthoni újévvel, sem a másik otthonom újévével sem, így nem tartottam fontosnak, hogy valamelyik órában ünnepeljek éppen. Úgy éreztem, az egész délután ünnep volt nekem, és ez egy napra elég. Másnap frissen ébredtem, és amint a nap kicsit is megmutatta magát a ködfátyolon keresztül, kimentem a tengerpartra. Arra gondoltam, magányos kis sétának járok utána, de tévedtem. A parton rengetegen voltak.A sok mosolygós, sétáló helyi ember akkorra már ellepte a sétálókat, kávézgattak, teázgattak, glöggit ittak és andalogva beszélgettek. Volt, aki evezett, voltak, akik labdáztak, a gyermekek némelyike mezítlábolt a hideg homokban. Olyan élettel teli kép volt ez, ami annyi energiát ad az embernek, amit semennyi kávé nem nyújthat egy ilyen ködös, nyirkos reggelen.

Egy kis pihenés, egy kis szauna után veselkedtünk neki az utazásunk utolsó szakaszának – a kiesett gép miatt eleve három órás késéssel. Éjfélkor érkeztünk New Yorkba.

Photo by Artur Dancs

Gazdag és mozgalmas évre tette a pontot ez az út, s egyúttal megnyitotta a következőt is. Tudom, hogy ilyenkor összegezni kellene, és visszatekinteni. Igazából erre is készültem, csak a mese fonala egyéb irányba terelődött, így másról szólt ez a mai. Márpedig, ha most elkezdeném az elmúlt évet is összefoglalni, olyan hosszúra nyúlna ez az írás, hogy senkisem akarná már elolvasni.

Tíz nap a világ körül (2)


Photo by Artur Dancs

 

 

Az új forradalom, a San Francisco-i csoda

 

Amerikában az idők során történt pár csoda. Az egyik az ipari forradalom volt, amely lényegében létrehozta azt az Amerikát, amelyiket mindenki – és főleg a megrögzött romantikusok – Amerika gyanánt emleget a világban, és amelyikből ma már csak nyomokban létezik valami – hisz mentalitásában és hozzáállásában semmiképp nem vonhatunk párhuzamot a jelen és a XX. század közepe Amerikája között. Ha mégis objektíven megtennénk, olyan mérhetetlen csalódás érne, hogy jobb, ha nem…

A másik forradalmat éppen napjainkban éljük. És ez a Szilikon-völgy, amelynek epicentruma, San Francisco már alapos felfordulást okozott és változást indított el, amelyik, ha ilyen iramban terjed(ne) a kontinensen, akkor még lenne esély javítani az elműanyagosult és megtépázott tekintélyen. Más már nem-igen segíthet, hiszen újabb ipari forradalomra nincs több esély, azt a történelem csak egyszer produkálta.

San Francisco tehát pontosan tudja, miről szól a jelen világ története, és így San Francisco nagyon is tisztában van a saját értékével. A San Francisco-i létnek ma már ára van, amit szemrebbenés nélkül megkérnek mindenkitől, nem csak attól, aki most kopog be a város kapuján hamubasült pogácsával teli batyuval, hanem biza, azoktól is, akik életüket ott élték le. Jogosan vagy jogtalanul-e, ez már más lapra tartozik. Aki vitatkozni akar, az könnyen megteheti azokkal, akik úgy látják, hogy ez a San Francisco annyira nem az a San Francisco, amire a született helyiek „befizettek” a maguk idején, mint ahogy New York Brooklynja sem azoké már, akik magukénak tudták az idők során. És ahogyan Brooklyn lett a világ hipszter bölcsője, úgy San Francisco lett Amerika hipsztere. Az is igaz, hogy az a régi Brooklyn, mint a régi San Francisco is gyakorlatilag megszűnt, mint a történelem során eltűnt országok és nemzetek – más lett belőlük. Azok, akiké volt, most vagy keresnek valahol másutt megfelelő helyet maguknak, vagy beilleszkednek a jelenbe, aminek meg kell az árát fizetni.

Photo by Artur Dancs_

A San Francisco-i legenda

 

Mesélik, hogy egy jóillatú tavaszias estén (ebben nem lehet tévedni, San Franciscoban mindig olyan) egy vöröshajú, szeplős, gyermekarcú, halkszavú fiatalember udvariasan bekopogtatott az egyik családi ház ajtaján. Azok tán vacsoraasztalnál ültek, és meglepetten nyitottak ajtót az idegennek, hisz vendéget nem vártak – manapság pedig bejelentetlenül, és Amerikában főleg, senki nem megy sehova. A fiatalember tisztességgel üdvözölte a házigazdát, és bemutatkozott, egyúttal előhozakodva jövetele céljával:

 

– A nevem Mark Zuckerberg, és tíz millió dollárt fizetek ezért a házért maguknak, amennyiben péntekig kiköltöznek belőle.

– Tízmillió! – ismételte hangtalanul a megdöbbent házigazda, aki talán el sem hiszi, hogy ennyi pénz a valóságban létezik, és most ott állt előtte egy vöröshajú, szeplős, gyermekarcú, halk szavú fiatalember szürke trikóban és kapucnis felsőben, és rezzenéstelen arccal várta a választ az elhangzott ajánlatra.

 

A házigazda ugyan inkább tréfának hitte a dolgot – és azt is hitte, hogy amennyiben az, akkor elég éretlen tréfa ilyen esti órában – összeszedte magát, és így szólt:

 

– Azt én nem tehetem, hogy ezt a házat magának eladom – majd hangja reszketős lett, és így folytatta, miközben párja is kijött az ajtóba megnézni magának a fura látogatót – Mi ugyanis itt éltük le az életünket ezen a környéken. Itt neveltük fel gyermekeinket, itt játszottak az utcában és az unokáink is ide jönnek hozzánk. Nekünk innen nincs ahová mennünk. Mi itt vagyunk otthon.

 

A fiatalember kicsit gondolkodott, körbenézett, majd intett, hogy azonnal visszajön. Átsietett a másik oldalra, ahol bekopogott a szemközti családi házba. Amazok sem lepődtek meg kevésbé, mint az előző házaspár, valamit beszéltek a fiatalemberrel, aki pár perc múlva visszajött az ajtóban kővé dermedt párhoz:

 

– Ha adok maguknak kétmilliót, átköltöznek-e a szemközti házba?

– Két millióért?… – fejcsóválva nevetett a gazda – Tudja mit, át! – és átkarolta a feleségét.

 

A fiatalember rezzenéstelen derűs arccal biccentett:

 

– Rendben. Itt a csekk a kétmillióról. Kezet rá!

 

Amazok egyik ámulatból estek a másikba, és amikor a férfi megszólalhatott, csak annyit kérdett:

 

– Árulja el, mit mondott azoknak!…

– Hogy megveszem a házukat nyolcmillióért, ha csütörtökig kiköltöznek, és átadják maguknak.

 

Ezt a történetet megannyiképpen mesélik, így vált legenda belőle. De talán a legjellemzőbb sztori a jelen San Franciscojára, pontosabban a Bay Area-ra, azaz öbölre, ami a trojkát feltételezi San Francisco, Oakland és San José között.

Photo by Artur Dancs

 

 

Harmadik nap: ismét szerelembe esni San Franciscoval

Három éve jártam életemben először San Franciscoban. Annyi jót hallottam felőle, hogy kedvemrevalónak tűnt, és mégis jó sokáig képes voltam halogatni az odautazást, amit végülis jó, hogy megejtettem, mert később már nem engedhettem volna meg magamnak. Akkor már tomboltak a változások a városban és elkezdett minden nagyobb fordulatszámon működni a térségben, ennek ellenére, még – ma azt mondanám – „áron alul” sikerült belvárosi elegáns szállodát találnom. Onnan pedig egyszerű volt a szerelembe esés Amerika legeurópaibb szegletével, mert a hideg New York-i telet magam mögött hagyva érkeztem a tavaszillatú városba, ami tarkállott a virágoktól, és beragyogta a nap. És naphosszat kaptattam fel a meredek utcákra és ereszkedtem le a túlfelén, hogy minden szegletét megismerjem. Vettem én napijegyet a tömegközlekedésre, de alighanem csak a város kasszáját gyarapítottam vele, mert a gyaloglásból csak nem akart elegem lenni. San Francisco hangulata olyan mély nyomot hagyott bennem, mint valamikor régen New York tette. Meg is ijedtem kicsit. Persze, az nem fordult meg sem a fejemben, hogy lecserélném New Yorkot érte, ma meg már nem is álmodozhatok erről, hisz New York megfizethetetlen ugyan, de San Francisco már felette áll ebben is. És nem, mintha most megfordulna a fejemben odaköltözni. A szerelem nem jelent számomra összebútorozást, New Yorktól pedig megkapom a magam szabadságát és magánéletét, szerelem ide vagy oda.

 

Hogy milyen a találkozás a régi szerelemmel, megoszlanak a vélemények, és a dalszövegek is. Én mindenesetre pezsgő izgalommal készültem a városra. Adam ebbe a képbe semennyire nem hiányzott, de nehezemre esett otthagynom is a szállodában, mert kitellett volna tőle, hogy a bárba üldögélve valami missouri-i pincér társaságában tölti a napot. De azt is előrebocsátottam, hogy miután kicsit megjáratom, valahol lerakom, ahonnan hazatalál, és sorsára hagyom.

Photo by Artur Dancs

Az Embaracaderonál jöttünk fel a metróból, és magamba is szippantottam az egészet, ahogyan volt. Tengerillat, virágzó fák, napsütés és nyüzsgő élet – kirakodó vásár. Végigfutottunk a termelői piacon, sajtokat kóstoltunk, süteményeket, házicsokit, és leszaladtunk az öbölbe, amely fölött a Bay Bridge ível át Oaklandbe. Felkapaszkodtunk a jó öreg villamosra és meg sem álltunk a Fisherman’s Wharf-ig, a turistaparadicsommá alakított mólóig, és még a sütkérező fókákkal is parolázhattunk.

 

– Úúúúh! Vagááány! Ez tetszik nekem! – kiáltott fel sokadszor is Adam, és én mindig ugyanazt válaszoltam neki:

– És ne feledd, hogy minket itt, most ezért fizetnek. Minket ezért fizetnek! Hogy itt lehessünk…

 

Átkaptattunk a Fort Mason emelkedőin a csokoládéjáról híres Ghirardelli térre, ahol nem hagyhattam ki a nyalakodást sem, hisz legutóbb megtettem, és megbántam. Majd buszra ugrottunk, és a máris Golden Gate-nél pózoltunk, sőt, súlyos tériszonyunk ellenére is elsétáltunk a híd közepéig.

 

– Úúúúh! Vagááány! Ez tetszik nekem!

– És ne feledd, hogy minket itt, most ezért fizetnek. Minket ezért fizetnek! Hogy itt lehessünk…

 

Mikor Adam kellőképpen belefáradt az én ritmusomban tett városnézésbe, örömmel eresztettem útjára a belvárosban, a Union Square-en, amiről megállapította, hogy vagány, és hogy neki nagyon tetszik.

Photo by Artur Dancs

Lényegében onnan számítom a magam együttlétét a várossal. Azt gondoltam, villamosra szállok, de valahogy csak gyalogosan kötöttem ki a Chinatownban, ahonnan a „legkanyargósabb” névre keresztelt utcára, a Crookedest Streetre kaptattam fel. Ez nem egy külön utca, hanem csupán a San Franciscón átívelő Lombard Street egy alig 180 méteres szakasza, amely olyan hajmeresztően meredek, hogy sokáig képtelenségnek is tartották nyitva tartani a forgalom előtt, mígnem nyolc hajtűkanyarral oldották meg a problémát, amit mind az említett alig kétszáz méterre zsúfoltak be. Így a 27%-os lejtő már csak pazar kilátást jelent, de lényegesen kevesebb veszélyt a közlekedésben.

 

Naplementére mindenképp az óceán partján szerettem volna lenni, igyekeztem is vissza a korábban megjárt Golden Gate-hez. A Golden Gate impozáns konstrukciójáról, mint csodáról nagyon sokat olvastam, és azt mindig külön megjegyzem, ha erről esik szó – mert engem lenyűgözött az információ – hogy a híd akár kilenc méterig is kileng erős szél esetén, és ez – szerkezetileg – semmiféle veszéllyel nem jár. A Golden Gate lényegében a kapu a Csendes-óceán és a San Francisco-öböl közötti szoroson átívelve.

A híd alatt átsétálva a délutáni verőfényben a végtelen óceántükör tárult elém, és hirtelen ugyanolyan végtelen nyugalom töltötte el egész lényemet, amint ott álltam a sziklás domb tetején a lebukni készülő nap simogató sugaraiban.

Egy vágyam maradt még a napnyugta után, amikor a telihold a város fölé merészkedett és ezüstös csillámmal szórta meg az egészet: a Dolores Park. Az igencsak távolra eső parkot azért kedveltem meg legutóbb, mert tetejéről jól belátható az esti fényben fürdő város, és ezt mindenképpen meg akartam a fényképezőgépemnek mutatni. Későre járt, amikor kijutottam a parkba, de sokan csámborogtak még ott, szerelmesek meg nem szerelmesek is, akik hanyattfekve a fűvön néztek bele a távoli fényzuhatagba, és hagyták, hogy a hold cirógassa a testüket. Miközben halkan beszélgettek, odébb pedig néha hangosan fel is nevettek. Amíg az állvánnyal bíbelődtem, egyik házból egy latin férfi sétált hozzám.

 

– Mozi lesz? Vagy csak fotó?

Photo by Artur Dancs_

Mondom, fotó. És hogy mennyire szeretem itt. Kérdi, honnan jövök, és mondom a történetemet, és miközben rágyújt, ő is előadja, hogy uruguay-i.

 

– Hét éve költöztünk ide – mutat a házra a háta mögött, amelyből a pazar kilátás nyílik – de semmiért nem adnám. Minden este kijövök egy cigarettát elszívni itt a domb tetején, és nézem a várost. Remélem, meg tudunk itt maradni…

 

Lementem a völgybe, átlépdeltem valami italozó hippiken – ott még ez a faj is fellelhető, másutt jobbára már kihaltak, egyéb, életképesebb fajok vették át a helyüket. Úgy látszik, San Francisco nekik még engedett egy esélyt itt a régi szép idők emlékére. Majd szépen ők is eltűnnek innen.

Gondoltam, lemegyek az itteni Village-be, a Castroba. A lényegében meleg negyedként elhíresült vagy hirhedté vált negyed sem egyértelműen az már, ami volt, hanem egyszerűen csak bohémtanya. Melegekkel meg azok nélkül is. Melegek vannak mindenütt – San Franciscoban meg pláne – és nem melegek is vannak a Castroban igencsak szép számmal, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy hétvége van, telihold és minden, ami kedvez egy tivornyázáshoz az éjszakában.

De nem mentem a Castro felé. A villamoson zötyögtem szálláshelyünk felé. A szállodám ablakát csak résnyire lehetett megnyitni – azt mondják, biztonsági okokból, már hogy ki ne ugorjon valami meggondolatlan ember, mert kinek kell itt a balhé – de azon a résen éppen elég virágillat és párás éjszakai levegő áradt be ahhoz, hogy megfogalmazódjon bennem, hogy noha az előző utamon kialakult szerelem sem múlt el soha bennem San Franciscoval szemben, most mégis azt érzem, újra beleszerelmesedtem.

Tíz nap a világ körül (1)


Mozdulatlanul lebegtem a kristálytiszta víz színén a langymeleg medencében a világ másik végén, egy másik kontinens távoli zugában, felettem halványlila orchidea-lugas kapaszkodott a hűsítő és védelmet nyújtó árnyékot alkotó pálmafákra. De láttam az eget, mélykék volt és mozdulatlannak tűnő habfelhők tették érdekesebbé. Szeret engem a Gondviselés! Na meg a Crew Control… Ez járt a fejemben. És az, amit az elmúlt napokban oly sokszor emlegettem: mindezért fizetnek is nekem, ez a munkámmal jár!

Photo by Artur Dancs

Március végén, amikorra rendeződtek adminisztratív dolgaink, a programkészítő csapat, az a bizonyos (rettegett és imádott, sokszor gyűlölt) Crew Control mindenki számára az adott pillanat lehetőségei szerint összeállított egy szettet utakból, amelyek során egyénenként mindenki levizsgázik. A vizsgarepülés három járatszakaszból áll, kettő csak gyakorlati tevékenység „élesben”, azaz menetrendszerinti járaton, valós utasokkal egy-egy szupervizor felügyelete alatt, amikor még lehet kérdéseket feltenni. Majd a harmadik a tulajdonképpeni vizsga, amikor a szupervizor kérdezhet csak, a kandidátus pedig végzi a dolgát a megfigyelő szigorú tekintete kíséretében.

 

Azért is helyénvaló a fenti megállapítás, mely szerint a Crew Control kegyes velem, mert az összes közül a legszebb és legizgalmasabb útitervet dolgozta ki nekem – akarva vagy akaratlanul, az én szempontomból immár teljesen lényegtelen. Míg mások egyszerű oda-vissza utakat kaptak ki, nekem egy tíz napos programom volt, amely huszonnyolcezer mérföld repülést irányozott elő erre az időszakra. Az út hat szakaszból állt, három aktív és három passzív részből, utóbbi lényegében azt jelenti, hogy nem dolgozó legénység, aki utasként van jelen a járaton. Még az aktív és passzív szakaszok elrendezése is rendkívüli módon nekem kedvezett, így maradéktalanul tudtam örvendeni Stockholmnak, San Francisconak és Bangkoknak is. Már csak egy gondolat aggasztott, de az is csak azért, mert hajlamos vagyok túl sokat töprengeni dolgokon, akkor is, ha nem az én feladatom lenne. Olvastam ugyanis az egyik kézikönyvünkben a vízumrendszerről, és ebben határozottan előírja a szolgálati vízumot, amennyibe valaki szolgálati úton érkezik Thaiföldre. Ezzel párhuzamosan gondosan utánaolvastam az országnak és a nagykövetségünk honlapját is felkerestem (soha többet!), ahol annyi elrettentő dolgot írt a bangkoki katonai puccsról és hatalomátvételről, zavargásokról, rablásokról, terjengő betegségekről, hogy csak hüledeztem, és amikor azt is odabiggyesztették, hogy ha mégis mindenáron oda akarunk utazni, a legjobb, ha bejelentkezünk a követségen, hogy „ha bármi érne” bennünket, tudjanak rólunk – hogy mondanom sem kell, mennyire felzaklattak az infók, még addig is elment a dolog, hogy ismerőseim némelyike felvetette, hogy ha vízum nélkül jelenek meg a reptéren, akár le is tartóztathatnak. Esetleg megkötöznek, megsütnek és eladnak tepertőnek.

Amikor amerikai szinten nem tudtam annál világosabb választ kapni adminisztrátorainktól, hogy mennyire szerencsés vagyok, és majd csak sétáljak ki a thaiföldiekkel együtt, úgyis egyenruhában leszek, és ott tisztelik az egyenruhát – úgy gondoltam, legjobb, ha a bangkoki kollégáktól érdeklődöm, hiszen az amerikai bázisnak semmi tapasztalata nincs ebben, innen ugyanis nem szokás legénységet küldeni bangkoki járatra (ez is alátámasztja, mennyire mázlista vagyok). A válasz gyorsan meg is érkezett, és a procedúra ismeretében már vidáman indultam neki a nagy útnak egy hatalmas és egy kisebb szolgálati bőrönddel. A cég olyan nagyvonalúan ellátott bőrönddel, hogy a nagyobbikba akár az éjjeliszekrény is belefért volna.Így nagy gondot nem kellett fordítanom a csomagolásra, egyszerűen mindent odatettem, ami hidegbe-melegbe egyaránt jó. Az éjjeliszekrényt pedig otthon hagytam.

Photo by Artur DancsAz utazásom első felére az új csapattársak közül Adammel kötöttek össze, akiről nem sokat tudtam meg a kiképzés hetei során, mert amikor nem oktatás folyt épp, ő telefonált. Néha közben is. Ebédkor elkaptam néhány mondatot felőle, és ez jobbára a „vagány, ez tetszik nekem!” felkiáltással kezdődött. Egyszóval az a féle ember, aki mindennek képes örülni, és sosem tudni, igazából, mit gondol. Bevallása szerint azért jelentkezett utaskísérőnek, mert így igazoltan lehet néha távol a feleségétől. Igaz, ezt viccesnek szánta, de aztán túl sokszor is elhangzott ahhoz, hogy tréfának fogjuk fel.

 

A gépünk a Kennedyről majdnem három órás késéssel indult el – a legzsúfoltabb amerikai repterek egyikén ugyanis mindig megtalálják a módját annak, hogy feltartóztassák a szédületes közlekedés ütemét, ezesetben pályafelújítással. Az első vizsgajáratunknak tehát már eleve úgy futottunk neki, hogy a székünkben majdnem belealudtunk a várakozásba. A kijelölt felügyelőink ezen a szakaszon Stockholmig éppen utolsó szolgálati útjukon voltak, a cég ugyanis röviddel azelőtt záratta be a svéd bázist, ahonnan ők származtak, így éppen munkanélküliségükbe repültek hazafelé velünk, és annyira volt kedvük a kiképzésünkhöz, amennyire ez elképzelhető.

 

Első nap: érkezés Stockholmba

 

Soha nem jártam azelőtt Svédországban, mint ahogy Adam sem, így az üres pillanatokban, hogy el ne aludjunk az éjszaka során arról elmélkedtünk, hogyan vegyük nyakunkba a várost másnap reggel, amikor odaérkezünk. Korábbi hosszútávú járaton ledolgozott tapasztalataim alapján tudtam, valamennyit kell pihenni, ennek ellenére az éjszakai pihenőnket nem használtuk ki, hanem áldoztunk a tanulás oltárán, és tüsténkedtünk, délire, mire a gépünk végre landolt Stockholmban, egyetlen vágyam volt, és ez távol esett a városfelderítő tervektől, sokkal inkább közel az ágyhoz. Adam is fáradt volt, de annyira izgalomban volt az otthontól való távolléttől, hogy valamit mindenképp csinálni akart, és noha belátta, hogy lesz jobb alkalmunk is felfedezni a várost, legalább azt meg kellett ígérnem neki, hogy egy kis szundi után vendége leszek a szálloda bárjában. És nagyon szívesen fogadtam el a meghívást, ami este hatra szólt, azonban a testem megszokta, hogy neki már nem parancsol sem tér, sem idő, de időzóna még kevésbé, akkor pihen, amikor pihennie kell. Így aztán késő éjszaka ébredtem meg, és olvastam Adam üzeneteit, hogy lenn várt a bárban. Az amerikaiaknak nagy gondot jelent mindig az átállás az európai napszakra, és jobbára hajnalban már ébren is vannak. Ezt tudván, hajnalban – cserébe az elszalasztott italozásért – reggelire invitáltam kollégámat. Nem is kellett kétszer szólnom, perceken belül már a kolbászos rántotta fölött, némi kávégőzben hallgathattam sztorikat a bárosról, aki Pittsburgh-i.

 

– Senki sem volt rajtam kívül a bárban – mesélte lelkesen – így átbeszéltük az estét a pincérrel – akit a szerelem hozott svéd tájakra…

 

Második nap: irány Kalifornia!

 

Húsvétra készülődtek a svédek, nagyhét volt, a mi szállodánk pedig a kietlen semmi közepén, távol a várostól, és elég távol a reptértől ahhoz, hogy például gyalog nekivágjunk az útnak, egy bevásárlóközpont fölött van. Minden alkalom megvolt rá, hogy ünnepi hangulatba kerüljek, de nem érintett meg, hisz fontos kihívásaimnak kellett megfelelnem az ünneplés helyett, és tudtam, húsvétig nemhogy visszajövök még Stockholmba, hanem el is repülök Ázsiába. Tele voltam, hát, mindenféle egyéb izgalmakkal, és az óriás hímes tojások meg nagyfogú nyulak nem kerítettek hatásuk alá.

Erre az útra azzal a thai csapattal indultunk el, akikkel a következő majdnem hét napot fogom tölteni, hisz San Franciscoból vissza Svédországba, majd onnan Thaiföldre is ebben a felállásban repülünk majd, Adamet leszámítva, hisz ő már visszajövet Európába levizsgázik, és onnan hazarepül New Yorkba. Nekem Stockholm – Bangkok útvonalra lett kiírva a végső vizsgám, hogy aztán felszabadultan élvezhessem Bangkokban a kétnapos pihenőmet és passzívként utazzam vissza Stockholmba, majd onnan New Yorkba is. És mivel a San Francisco – Stockholm is „pihenő” út számomra, míg Adam vizsgázik majd, lelkesen megígértem neki, hogy iszom is vele, és meg is csavarogtatom az öbölmenti városban, amitől olyan izgatott lett, hogy háromszor is elismételte, hogy „Vagány, ez tetszik nekem!”

 

– Arra készülj fel, hogy gyalogolni fogunk sokat, mert a várost így lehet felfedezni!

– Az vagány, tetszik nekem! Én szeretek sokat gyalogolni…

 

Hallottam én ezt már, de tudtam, ha mégsem úgy van, ahogy mondja, simán otthagyhatom, eljut az ember egyszer arra a pontra, amikor ebből sem csinál túl nagy gondot magának.

 

Photo by Artur Dancs

Naviya személyével a szerencsénk csak felértékelődött

A thai crew-val való találkozás kellemesre sikeredett, és hosszú idő után végre ismét sikerült elfeledtetni velem a New Yorkban belémivódott előítéleteimet az ázsiaikkal szemben. És nem csak ennyit. Ez a thai csapat olyan példamutató leckét adott nekünk a munkához való hozzáállásról, a csapatmunkáról, az egymás iránti végtelen tiszteletről, szorgalomról, lelki derűről valamint külső és belső szépségről, ami maradandó élményt hagyott bennem. Volt alkalmam együtt dolgozni sokféle népekkel, magyarokkal, románokkal, amerikaiakkal, finnekkel, svédekkel, karibiakkal, latinokkal, és azt kell megállapítanom, hogy nem is tehető egy lapra egyik sem azzal, amit ezek az ázsiaiak produkáltak. Talán a legtávolabb az amerikaiak állnak a munkamorál eme magasságaitól. Valamilyen oknál fogva a született amerikaiak és az amerikanizálódott bevándorlottak is messze elmaradnak szorgalomban, akaratban, munkabírásban, és főleg kedvességben az ázsiaiaktól. Utóbbiak talán nem is ismerik az arroganciát, a nagyképűséget és az ő szemükben a tétlenség és lustaság legalább olyan elítélendő, mint ahogy nagyanyám szemében volt, aki azért is megszólta az embert, ha ülve végezte a munkát, mert munkát ülve nem lehet végezni, csak „megpocsíkolni”. Naviya személyével a szerencsénk csak felértékelődött, hiszen felügyelőnk illetve vizsgáztatónk nemcsak gyönyörű, hanem bűbájos is volt.

 

– Velem nem lesz nehéz dolgotok – közölte előljáróban – de mindent alaposan át kell vennünk ezen az úton, hogy a vizsgajárataitokon a legjobb színben tűnjetek fel nekem.

 

A kollégák azt is megsúgták, hogy Naviya szépségét nem csak mi vettük észre, hanem érdekességképp azt is megtudtuk, hogy vizsgáztatónk Thaiföld szépe is volt.

 

Abban a kiváltságban volt részem, hogy mind felszálláskor, mind érkezéskor a pilótafülkében lehettem. Természetesen, erre külön szabályok vonatkoznak, amivel most senkit nem szeretnék untatni, de a biztonsági szabályok kikérdezése óhatatlanul az Alpokban történt tragédia felé terelte a beszélgetést.

 

Photo by Artur Dancs


– Gyönyörű naplementét kapunk el – mondja, miközben előkapja a telefonját, hogy megörökítse az aranyban fürdő öbölt, és a hidakról kérdez

– Persze, hogy mindig kérdezik, most meg aztán a megrongálódott gép esete óta pláne, hogy nem félek-e ide bejönni dolgozni – mutat hátra a pilótafülke jól elzárt ajtajára a kapitány a parancsnoki székből, egyet lazítva a biztonsági övén – és mindig azt mondom, dehogynem! Rettegek. A legfőképpen, amikor a mikrobusz sofőrje szabálytalanul előz velünk útban a reptérre… – és nevet.

 

Különleges, fura világ a pilótáéké. Kicsit megmosolyogtató is megállapítanom, hogy sok esetben sokkal megközelíthetőbb emberek a légiutaskísérőknél. Sokat tanult, olvasott, világjárta emberek, akik megmaradtak egyszerűnek és minél több ezer mérföld ül a vállukon, annál bölcsebbek, szelídebbek, mosolygósabbak. Bölcsebbek. Nem lehet, persze, velük kapcsolatosan sem általánosítani, de alapvetően egy külön világba csöppen az, aki pilóták vonzáskörében létezik.

 

– Gyönyörű naplementét kapunk el – mondja, miközben előkapja a telefonját, hogy megörökítse az aranyban fürdő öbölt, és a hidakról kérdez.

 

Photo by Artur Dancs

Elmondhatatlan boldogsággal töltött el a város látványa, nagyon vágytam már vissza San Franciscoba! …

Lelkesen mutatom az ablakból elénk táruló, alant, pazar fényben úszó óriási terepasztalon az Oaklandet San Franciscoval összekötő v-betűbe hajló Bay Bridge-et, az öbölhidat és odébb a paránynak tűnő Golden Gate-et – miközben meglepődöm, hogy a pilóta ezt tőlem tudakolta meg. Adomázunk még egy keveset az urakkal, majd a fülkében csend lesz, hisz a repülés kritikus része a leszállás, amikor a pilóta átveszi az irányjtást az automata vezérléstől, és a pontosan meghatározott lejtőn földre teszi az óriásmadarat. Ilyenkor tilos minden egyébirányú tevékenység és társalgás is. A fülkét pedig kamerák és mikrofonok hálózzák be, ami itt elhangzik, semmi esetre sem tekinthető privátnak.

 

Elmondhatatlan boldogsággal töltött el a város látványa, nagyon vágytam már vissza San Franciscoba! …

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: