A tenger által – szabadon


(Előzmények: Amikor anyám is könnyű álmot ígér )

Szeretem a reggeleket és szeretem a hajnalokat. Ha New Yorkban vagyok, és valami miatt felébredek hajnalban, főleg azokon a nyári hajnalokon, amikor messze a Queensbridge mögött kel a nap, és bíborvörös és mélylila színeket fröccsent szét az égen, a várost pedig aranyló narancssárga fátyollal vonja be a Chryslertől az Empire State Buildingig, patakban öntve szét a pirosas fényt a Houstonon és az Avenue C-n, mindig hosszasan elidőzöm az ablak előtt. Még arra is sajnálom az időt, hogy lefőzzem a presszóból a kávét, mert olyan, mintha minden pillanat veszteség lenne, amit nem látok. A reggelekben pedig rengeteg varázs van. Skandináviában még a koromsötét téli reggeleknek is megvan a maga meséje azzal a vékony fénycsíkkal, amely, mint sarki éjjeleken az aurora szegélyezi a láthatár kontúrjait a fenyveseken és a hómezőkön is túl. Ha dolgozom épp, a világ legszebb luxusirodájának ablakából bámulhatok ki, mielőtt felébred a nép, a gőzölgő kávémmal bekuporodva a pilótafülke megfigyelőülésébe, és nézni, hogyan van éjszaka egyfelől, és hogyan pirkad másfelől. Titkon kezdődik. Eleinte minden mély sötét. Olykor, téli éjszakákon a sarkkör felett ott táncol az aurora, az igazi. Zöldesen, játékosan, mintha sisteregne a fény. Pajkosan ide-oda helyezve a hangsúlyt ebben a pazar égi játékában a természetnek, amit csak kiváltságosak láthatnak. Kiváltságos vagyok , hát… Mikor a fekete összefüggő hatalma először megtörik, olyan, mint a hasadás a zakóm karján, ha hirtelen mozdulatot tettem vele, és a varrás megpattant rajta. Nem szakadt még el, csak megpattant. De a világos színű bélés megvillan alatta már. Olyan az ég is. Aztán a hasadás mind szélesebb, majd kifokad, és előbb, mint csillag, csak egy fénylő pont, majd égő tűzgolyó a nap, amely megvakítja az éjszakai szemeinket, az általa megszült és életre segített sarkifénytől visszaveszi – ideiglenesen – az életet, és egyéb életeket indít útjaikra odalenn, a felhők alatt, amelyek a reggeli kávé habjaként libegnek mozdulatlanul a világ felszínén. Alattunk.

Photo by Artur Dancs

Ilyenkor, a floridai teleléseim idején a reggel első pillanatát a  teraszon ülve fogadom magamba a nappal együtt. Ilyenkor még nem bánt, nem éget, mint ahogy a déli órákban támadja az embert. Akkor is csak jóságból, hogy amaz kicsit felmenjen a fürdőzésből egyet pihenni az árnyékban, valami könnyűt ebédelni egy pohár behűtött bor mellett, majd pedig egy frissítő ebéd utáni kávéval új erőre kapni a délutáni és esti tevékenységekhez. A délutáni ráérős kávézással szemben, amikor az ember olvasgat, jegyzetelget a naplójába, az esti terveket szövögeti, és előző napi fényképeit is rendegezheti, a reggeli kávé gyorsabb lefolyású. Ilyenkor az ember teste nem hagyja nyugodni, mihamarabb érezni szeretné a tenger simogatását, a víz aznapi hangulatát és hőmérsékletét. A reggeli úszás az évek során létem egyik kedvenc állapotává lett. Természetesen, nem adatik meg mindig és mindenhol, minden körülmények között, életem mégis rengeteg lehetőséget kínál ezt az állapotot több-kevesebb rendszerességgel magaménak tudni. Akár az óceánban, valamely hűvös vizű tengerben, vagy csak valamelyik szálloda medencéjében, a városban, ahol éppen vagyok. Talán az élet egyik fintora, hogy a házunk mellett Manhattanben éppen van egy úszómedence, és noha már hét éve lakom ott, soha meg nem mártóztam benne. Nem tudnék erre megfelelő magyarázattal szolgálni. Így alakult.

Ettől függetlenül mégis fontos, hogy a kávénak ízletesnek kell lennie. Egy rossz ízű kávé tönkreteheti a reggel s ezáltal a nap hangulatát is. A Patio még csendes volt, a vendégek nem léptek elő szobáikból, s még nem kezdtek el nyüzsögni, hogy a reggel varázsát megzavarják. Odasütött a nap, a redőnyön keresztül vörös-fekete csíkokat rajzolt a szoba falára, a teraszon a székre terített narancssárga strandtörülköző meglebbent a tenger felől odaszökkent szélben. A csendes udvarban, a medence fölött a pálmafák is halkan susogtak még, a vörös cica is lábujjhegyen érkezett reggeli vizsgálódására. Sokéves ismerős, ha az udvarra nyíló szinten van a szobám, oda szokott jönni, és az üvegajtón benéz, hogy az orrát is odanyomja, ha épp nem vagyok elő, és megvár, amíg kimegyek hozzá parolázni. A mostani lenti vendégek közül nem-igen lelhetett cimborára, mert amilyen egykedvűen érkezett a hátsó udvarban minden valószínűség szerint az éjszaka leple alatt megrendezett tivornyázásból, éppen olyan apatikusan sündörgött is el az elülső kapun. Még az ide-oda futkorászó és napozó gyíkok sem keltették fel érdeklődését. Másnaposan nem is kíváncsi senki sem mások izgágaságára. Még a macska sem.

Ezeknek a reggeleknek az illata is beleivódik az ember emlékezetébe, és akár meg is tudja az év bármelyik szakában is idézni. El biztosan nem felejti, és amikor ott van, mint egy könyvet a polcról, csak leemeli, és ismét pontosan tudja mindennek a helyét abban az illat- és szagkeverékben. Mindenekelőtt a párától állandóan nyirkos fatörzsek jellegzetes,  és a falak enyhén dohos szaga keveredve a tenger sós levegőjével és a kávé már felszívódó gőzével, illetve a naptej édeskés Hawaii-illatával.

A kora reggeli strandoláshoz nagyon sok cuccot nem szokás vinni, reggelire úgyis visszatérünk. Ilyenkor a naptej felkerül már a szobában, a nagy sárga strandtörülközőre van csupán szükség, a könyvre és napszemüvegre. Ilyenkor a telefon is csak legritkább és szükségesebb esetekben társul mellém. Már a kijárat kiskapuját is bezárva magam mögött a tenger felé slattyogva hallom, hogy valamelyik ajtó nyílik, ébredeznek a szomszédok is… Ilyenkor friss a reggel, érkezik a medencetisztító, biccent, hogy kellemes napom legyen, odébb a pálmafák elszáradt leveleit nyesegeti egy másik egy toronylétráról. A sarkon, az A1A látványúton keresztül a beachre és az óceánra néző motel teraszán már nagy az élet. Az egyetlen reggelizőhelyféle a közelben, így nem csak azok futnak be ide egy rántottára és egy híg americanora, akik ott laknak, hanem innen is – onnan is befut egy-egy kuncsaft a tengerre menet. Angela moteljében, a Patioban és a Napoli Belmarban is jobbára nem amerikaiak, hanem európai visszajáró turisták szállnak meg, és ezek jellemzően inkább maguk készítik el apartmanjaikban a reggeli omlettet és pirítóst. Az amerikaiakra ez nem jellemző, még a kávéfőzés örömteljes korai tevékenysége sem. Így ezek az emberek egy életérzéstől is megfosztják egyúttal önmagukat, amit csakis a reggeli preszzókávé gőze nyújthat halandóknak. Igaz, ezt egy kávézóban is megkapják némi felárért vagy a már említett reggeliző teraszon a Sea Clubnál, természetesen a borravalót is beleszámítva. Nyugodtan átugrohatom a Sea Club teraszát és az A1A-t is, hogy máris a csillogó fehér homokban suppogjak le a partig. Ott aztán ledobom a cuccot egy kupacba, rávetem a nagy narancssárga kendőt, amit még Arnoldéktól kaptam egyikszer, mikor otthon jártam. És a kendőn az áll: „Engedd magad a tenger által felszabadítani”. Rajtam ez nem múlott sosem.

A reggeli hangulathoz a reggeli kocogók is hozzátartoznak. Azok, akik csak lazán veszik a futást, a strand feletti járdán, a még gyér gyalogosforgalom közt szlalomozva szaladnak, azok, akik nehezítik kicsit a dolgukat, a homokon futnak. S mint ahogy az Kaliforniában és Dél-Floridában oly jellemző, a sok – télen is napbarnított – kiformázott testű a lehető legkevesebb öltözékkel takarja el ilyenkor izmait és formáit. Ha a nagyvárosok plázáin a látogató ember-bámulással szórakoztatja magát, ha belefáradt a múzeumlátogatásokba, akkor ezekben a déli államokban meg ez a féle ember-bámulás megy. Kirakat is van, néző is, és próbababák is.

Ha dagály előtt áll az idő, ilyenkor is elkapni a porondot. Bár ilyenkor, ha a víz sima, kevésbé hullámos, úszni a legjobb. Úszás után, mikor az ember pihenne ugyan, de ki még nem vágyna, meg lehet állni a porondon, és a messzibe tekinteni ki a tengeren, és elmélázni.

Mennyi mindent tanultam én meg a tengerről s a tengertől életem során! Eszembe jutnak első találkozásaim a csodával, amit tengernek először kisgyermek koromban szólítottam, amikor anyámék első tengerparti nyaralásunkra elvittek. Járarattak engem azelőtt úszótanfolyamra, jártam sokat a strandra is, de úszni mégis a tengerben tanultam meg. Segített is nekem a sós víz minden támogatásával, de valahogy a szabadságban, mint ahogy a tenger mindig szabadságérzettel töltött el, és önmagamra utalva sokkal gyorsabban ment a tanulás ott. És ingyen volt. Nem, mint a tanfolyamok otthon a hideg medencében a pionírtábor udvarán, ahonnan néha ellógtam, mert úgyis tudtam, az nálam sok eredménnyel nem jár. Restelltem is magam, főleg, amikor Mama rajtakapott, és felpofozott, amiért hazudni próbáltam.

Legnagyobb hiba, ha valaki meghódítani, leigázni akarja a tengert, szembeszegülni vele. Szerencsére, bennem ez a téves vágyakozás soha nem élt. Mindig tisztelettel közelítettem felé, akkor is, amikor már elég magabiztosan jártam-keltem mélyvizekben is. De azokon a csendes, békés, alig mozduló, lágyan ringó, derűs reggeleken sem szabad szem elől téveszteni, hogy ez ugyanaz a tenger, akit nem egyszer láttam gyönyörűen, mérgesen, feketén és fékevesztetten. Félelmetesen szép olyankor. Láttam Irén hurrikánnal korbácsolva, és telihold idején megbokrosodva a Rockawayn, az Erika hurrikán által felborzolva itt, Fort Lauderdale-ben egy szolgálati utamon, és láttam Sandy kegyetlen pusztítását is egész New Yorkban…

A tenger mindig jelzi, mennyire merészkedhetsz hozzá közel, s mikor kell visszafordulnod. A tengerrel szemben nincs olyan, hogy jó vagy közepes úszó, nincs olyan, hogy gyengébb vagy erősebb ember. Sok évembe telt azt is megtanulni, hogy a tenger engem nem elválaszt az otthontól, hanem összeköti a világaimat. És heti rendszerességgel, szorgalmasan repkedem át, ide majd oda… És ha nem látná az ember eléggé nagyságát a földről, vagy épp magából, a tengerből, felette repülve mindenképp  eltöpreng hatalmasságán. Oda is, vissza is.

Ezeknek a derűs, simavizű reggeleknek az az üzenete, hogy szívesen fogad az úszásra. Ringat is, hogy kényeztessen, elkápráztat a panorámával, bármerre is fordulnál, és nem bánja, ha messze merészkedsz a parttól – hisz valahol van porond is, ha kellene – és így a reggeli úszás a legalkalmasabb arra is, hogy az ember ebből a különleges szemszögből is felmérje a szárazföldi táj jólismert elemeit. Megérkeznek az életmentők is, megnyitják parti kuckóikat, és kiteszik a megfelelő színű figyelmeztető zászlókat. A parton is mind többen bukkannak fel. Reggeli sétálók, frissen érkezettek – az elsőnapos fehérbőrűek, a búcsúzkodó – utolsó napos napbarnították, a másnapos veresre égett testűek, akik első nap nem hitték volna, hogy az a fátyolfelhők mögül ki-kisandító nap mennyi fájdalmat tud tapasztalatlan bőrükön okozni. Vannak párok, vannak családok, vannak baráti csapatok, és vannak magányosok. Ezek jobbára semmit sem hordoznak magukkal, csak egy törülközőt. Azt találomra ledobják valahol, belefutnak a vízbe megmártani magukat, majd mennek is tovább. De vannak a helybenmaradós magányosok is. Ezek olyanok, mint én. Letelepszenek, felváltva olvasnak, fürdenek, olvasnak, bámulnak, csobbannak, ha felhevültek a napon. Nagyjából mindenki ismeri a többieket látásból. Lehet tudni, hogy az a roppant jóképű pasi ott a strandszékben csakis azért lehet ezzel az idegbeteg tyúkkal, mert érdeke fűződik hozzá. Máskülönben tudja, hogy mindenki rajta röhög, mikor a nő másfél órán keresztül látványosan furábbnál fura testgyakorlatokkal kápráztatja el a bámészkodókat – tornászik, olykor még a lifeguard is kijön a kuckó teraszára, és feltolja a homlokára a napszemüveget.  Odébb az idős házaspár süket, de különben is németek, mindenkinek köszönnek, de – mivel nem hallanak – a válaszkérdésekre soha nem felelnek. Bűbájosok. Mosolyognak mindenkire. Bár, valaki azt is tudni véli, a papa nem is lát jól, s így néha a pálmafa árnyékának is odabiccent. A fehér nagy szállodai lepedőn fekvő két kifogástalanra kigyúrt fiú egy meleg pár. Ők reggel aludni jönnek ki a napra, amíg az elviselhető. Éjszaka látni őket feszes nadrágba bújva és rikító színű, nagyon elegáns ingekben, illatfelhőbe burkolva taxiba ülni a resort előtt, és elsuhanni a Wilton Manor valamelyik méltán jóhírű gay-klubjába. Hajnalig. A sokgyermekes nagy család jobbára mellettük telepszik le – emezek nem legnagyobb örömére – és mint honfoglalás idején, pillanatok alatt belepnek mindent strandszékeikkel, nyugágyakkal, a gyermekek játékaival, homoklapátokkal, kisvedrekkel, matracokkal, labdákkal s úszógumikkal. Eztán a negyvenes éveiben is elég tűrhető formában lévő apa jön egy hűtőládát vonszolva maga után a homokban az út felől, anyuka pedig, aki némi túlsúlyt már feleresztett magára, rendre utasítja a gyermekeket. Ha tettek valamit, azért, ha nem, akkor azért, mert biztos benne, hogy fognak. Kétrészes fürdőruhát visel, és a mellei olykor a maguk útját járják, ha túl sietősen lépett vagy hirtelen ugrott fel a székből. Noha a férje is ott van, előszeretettel kacsingat a meleg fiúk irányába. Nem állítanám, hogy nem sejti, mennyire minimálisak az esélyei bárminemű flörtnek azokkal, hanem inkább azt mondom, mindenkiben van valamennyi huncutság, és a szomszéd zöld fűje is ott van annak minden előnyével és izgalmas hátrányával együtt.

Az a két fiatal lány, akik most terítik le a szálloda csíkos kék-fehér törülközőit, ugyanolyan ügyben jártak az elmúlt éjszaka, mint a fiúk. Nem gay-klubban ugyan, de pasizni. Ők is pihenni jöttek ki reggeliben. Később, délben, áthurcolkodnak majd a Las Olas szakaszára a beachnek, mert ott sokkal nagyobb esélyek mutatkoznak a délutáni órákban kapatós fiatalember-hordák által finanszírozott koktélokra, hogy egyebeket most ne is emlegessünk. Egyikük fenekén, mint a rúzsos csókok, amiket kolléganőimtől szoktam inkasszálni egy-egy úton, egy ajak-tetoválás van. Mintha valaki odacsókolt volna rúzsos szájjal. Az öregekhez ülnek közel – szándékosan nem a két fiú felé húzódtak, pragmatikusabbak, mint a családanya, nem kezdenek ki melegekkel.  Az öreg leveszi a szemüvegét, mert szerinte anélkül közelre jobban lát. Mosolyog a rúzsos-csók tetkóra. A felesége felnéz, és megszólja, mert levette a szemüveget, és megfenyíti, hogy megfájdul a feje, ha nem teszi vissza az okullárét azonnal. Brille! Eszembe jut a német szó is azonnal…

Nem nézelődöm tovább, ezek az úszás utáni pillanatok a legalkalmasabbak olvasásra. Ezt tudja a Sea Club felől érkező fiatalember is. Tegnap is itt volt. Akkor vájt magának egy dinnyényi gödröt a homokba, beleterítette a Sea Club citromsárga flottírkendőjét, és mint valami kényelmes karosszékbe, elhelyezkedett, és órákon át olvasott. Most kikereste a lyukat, ami tegnap oly sok kellemes perccel ajándékozta meg, és belehuppant a könyvével. Ügyet sem vetett a lány csókos tetkójára sem, de a fiúkra sem. A maga kis világába mélyülve, mintha senki más nem lenne rajta kívül a környéken, komótosan elhelyezkedik, és folytatja az olvasást. Ettől még inkább kedvet kapok magam is Sütő emlékezéseiben való elmélyedéshez.

Ez a könyv gyermekkorom óta kísér. Olvasni ugyan iskoláskoromban olvastam kötelező olvasmányként. De Tamási, Jókai és Mikszáth után ez volt az egyik, amit egyáltalán nem bántam. Valamiért az „Anyám könnyű álmot ígér” számomra olyan szépen csengő, édes szó volt, mint gyermekkoromban Illyés Guyla és Benedek Elek meséi, majd később pedig Tamási. Amikor Amerikába költöztem, nagyon kevés hely maradt a két bőröndben, amit magammal otthonról elhozhattam, könyvekre. Abba a kevéske helybe került akkor többek között Tamási „A bölcső és környéke” és ez a könyv. Sárga már, a fedele is megviselt, meg kellett ragasztanom a minap, mert leesett. Megvolt nekünk is a könyv, Mamánál az ágyból láttam is, az ágy melletti könyvespolc alsó deszkáján volt. Fekete alapon narancssárga nagy betűkkel. Olyan titokzatos volt. Emlékszem, elalvás előtt sokszor agyaltam azon a kis ernyős lámpa szegényes fényében, amelynek műanyag ernyőjének aljára képeslapokról kivágott virágok voltak ragasztva, hogy felkapcsolva a lámpát, szép mintát adjanak a lámpaernyőnek – hogyan ígérhet valakinek az anyja álmot, pláne könnyűt… A titok megfejtésére kamaszkoromig vártam. Persze, első olvasatra a vicces dolgok ragadtak meg bennem, hogy „apám a macska után nézelődik, hogy éjszakára kikergesse”. Legalábbis ez nekem akkor nagyon viccesnek hangzott. Sütő könyve aztán nagyon hozzám nőtt. Ősszel sokszor éreztem, elővenném, s beleolvasnék. Aztán, mikor érettebb fejjel is képes voltam a világra nézni, megtettem, elővettem. Újra és újra. Nem olvastam végig, nem is akartam újra meg újra végigolvasni. Csak megmártózni benne. Szép volt, kedves volt, biztonságot adott. Később pontosabban fogalmaztam már: simogatott. A lelkemet simogatta. Erre a simogatásra vágytam ezen az őszön is. Amikor az ember annyi csudában és mesében él, mint én, és olyan nagyvárosok fényei próbálják elvakítani a gyengülő szemét, mint az én New Yorkom – persze, csupa jószándékkal – előkívánkozik az emberből a vágy az eféle simogatásokra. Magamhoz vettem, és vittem magammal utakra. Madridba, Amszterdamba, Párizsba… egy havas estén Norvégiában is olvasgattam egy glögg mellett a hegy tetején a menedékházban a kandalló előtti plédes karosszékben. Onnan hazatérve jöttem le Floridába, és nem is volt kérdéses, hogy beteszem a táskába.

1989-ben kaptam ezt a könyvet, a Wantuchék impozáns könyvtárából való. Búcsúajándékként lett az enyém. A Wantuch család a szomszédban lakott, ugyanabban az udvarban, ahol nagyanyám szigorú tekintete mellett nevelkedtem gyönyörű nyarakon és meseszerű teleken, menyasszonyvirágos tavaszokon és dióhullatós, zizegős őszökön. Amikor végre megkapták az engedélyt disszidálásukra, Peti bácsi a gangról leszólt, s intett mennék fel kicsit, ha a játék vagy valami hasonló mérhetetlenül fontos dolgom közepette adódna egy kis időm. Én nem tudtam, hogy azt az engedélyt végre vagy nem végre kapták meg, mert jóformán arról is csak sejtéseim voltak, mi az a disszidálás. Szerettem felmenni Wantuchékhoz, náluk minden olyan szép volt, erre leginkább húsvétkor került sor, mert nem lehetett kihagyni a locsolkodást Ágica néninél és Bözsike néninél – Peti bácsi maga is oda volt olyankor ennek a tisztességbeli kötelességnek eleget tenni. Bennem valamiért úgy élt, hogy gazdagok voltak – ma már tudom, nem voltak ők sem sokkal gazdagabbak, mint mások akkoriban, csak szépen éltek. Rendezetten. Ágica néni szép asszony volt. Mindig elegáns, frissen fodrászolt, berakatott frizurával, esős, őszi napokon, kalapban, divatos kosztümökben járt, az ajkai pedig – emlékeim szerint – kifogástalan cseresznyeszínű rúzzsal  ékesítve.  Nem hivalkodóan, csak épp annyira, hogy szép legyen.

Kicsit izgultam, miért hívhat engem Peti bácsi hozzájuk fel, amikor húsvétnak se híre, se hamva. A konyhában Ágica néni tevékenykedett, kedvesen köszöntött, mint mindig, nem kosztümben, hanem otthoni ruhában volt, s talán cseresznyeszín sem piroslott az ajkán. A szobába invitáltak, és ettől még izgatottabb lettem. Csomagolás közben lehettek, újságpapírba csomagolt edények, poharak, vázák hevertek az ágyon, amelyen a szép bársonyos terítő volt, amit olyan sokszor – húsvétokkor – megcsodáltam. Ági néni sietett be, ránk mosolygott, majd egy nagy dobozt tett a szoba közepére, és abba pakolt néhány már becsomagolt berendezési tárgyat. A hatalmas könyvespolc előtt állt meg velem Peti bácsi. Odahúzta az egyik párnás széket, és nagyon komolyan megszólalt. Mint gyermek, imádtam, hogy Péter bácsi nem felnőtti magasságokból, hanem játékos kedvességgel ugyan, de már-már egyenrangúan, tiszteletteljesen beszélt velem. Az arca még az eddig megszokott játékos komolyságnál is komolyabb volt. Gondterheltebb. Akkor vettem észre a szeme körül, az arcán a ráncokat.

– Arturka… – így szólított. – Ugye, tudod, hogy mi nemsokára elutazunk. – itt egy pillanatra csend lett, Ági néni is abbahagyta a pakolást, és csendesen ránk nézett. – Elköltözünk. De innen nem vihetünk el semmit. Ezért barátainknak adjuk, amit csak tudunk. Szeretnénk neked is egy kis emléket itthagyni. Hogy majd jussunk eszedbe évek múlva. Nézz itt körül a polcon, és bármit szeretnél, az a tied, elviheted. Bözsike néni jelent meg az ajtóban, könnyes volt a szeme. Mostanában mindig sírt. Mi, gyermekek, nem tudhattuk, miért. Azelőtt mindig jókedvű, szelíd, de szigorú asszony volt. Most gyenge, megtört, és … sírt.

Mama egyszer azt mondta, de ezzel nem oszlatta el a fejemben a ködöt: Bözsike azért sír, mert őt nem engedik Németországba menni a lányáékkal, neki egy másik országba kell menni. Ez teljesen idegen beszéd volt számomra. Azt sem tudtam, Németországba miért kell elmenni bárkinek is, és ki az , aki azt megmondja, hogy kinek kell és hova mennie, és eddig mi miért nem hallottunk erről, miért nem hangzott el sehol sem egy hangos szó erről, pedig mi gyermekek mindig nagyon ügyeltünk arra, hogy valahogy úgy essen a játék a felnőttek, s főleg az öregasszonyok beszélgetése ügyében, hogy mindenkinek a dolgaiban eléggé járatosak legyünk. Még ha töredékét sem értettük azoknak a beszélgetéseknek, a sutyorgásoknak a porolófa alatt a kissámlin – főleg, hogy néha el is kergettek onnan néminemű testi megfenyítéseket is kilátásba helyezve olyankor.

Iskola befejeztével, mivel a közgazdasági tudományok kivetettek akkor az egyetemi élet fiatalkori szépségeiből, ’89 őszén, nem sokkal a nem túl szívmelengető eredmények meghirdetése után, annak rendje és módja szerint bevittek katonának. Fene se gondolta, hogy a kommunista rezsimbe éppen akkor, a mi szolgálatunk idején fog belecsapni a ménkű’. Olténiában szolgáltam, de amikor komolyabbra fordult a helyzet, a rádiolokációból kiemeltek, és a bukaresti katonai kórházba vittek. Egy fertőzés vitt oda, de aztán meg ott tartottak a szolgálatom folytatására is. Zűrzavaros idők jártak Bukarestben akkor decemberben. A forrongások idején, még az olténiai alakulatomnál, anyám jelent meg aggodalomteljes arccal, suttogva beszélt, de nem maradhatott pár percnél tovább, pedig egy napot utazott, hogy láthasson, és a hazait átadhassa a kis pakkban. Néhány perc múlva őt elküldték, engem pedig becitáltak hiradót nézni, amiben Ceausescu elvtárs beszédét kellett hallgatni a felforgatókról Temesvárott. Engem az alezredes irodájába is beordítottak egy levél miatt, amit a Neoton Família gitárosa, Végvári Ádám írt nekem. Ádi levelében leginkább maga a levél volt a gyanús, az, hogy Magyarországról jött. Anyám hozta. Valaki azonban jelentette perceken belül a majornak, hogy Dancs közlegény „veszélyes” levél birtokában van. Nos, a veszélyes levél elkobzásra került, különben közszemlére kitenném ide, hisz minden korábbi levelem is megvan Áditól és Csepregi Évitől is, mindmáig. Az állt benne, hogy a drága Erdős doktor, „a Péter”, ahogy Éva emlegetni szokta, akit én olyan nagyon tiszteltem és kedveltem, itthagyta a földi világot, és ezzel a Neoton Família sorsa is kissé megkérdőjeleződött az „új szelek” fújdogálásnak jegyében. Hosszú levél volt, s hogy a jelentőm, aki – igen, tudom, ki volt az – maga is magyar, mit fordított belőle s hogyan a vezérkarnak, nem tudhatom, bár írhatnék neki a facebookon, megkérdezhetném,  hisz bekérezkedett baráti körömbe sok évvel azelőtt. De nem érdekel. S az sem, hogy nem emlékszem, hogyan úsztam ezt meg, és hogyan vált lehetségessé, hogy G. százados úr,  az alakulatunk felcsere, akit valamelyest sikerült anyámnak valami ismerősökön keresztül apró figyelmességekkel rábírni, legyen őrangyalom a lehetőségekhez mérten, beutazhatott velem a román fővárosba a harcok idején, és a Központi Katonakórház legmagasabb berkeiben beajánlott szolgálatom hátralévő részére. Igazából, ha most visszatekintek, a százados engem kimenekített az alakulattól akkor.

Karácsony másnapján megtudtuk, hogy a szitává lőtt Ceausescu házaspár zsákokba kötözve bekerült a kórház hullaházába, bajtársaim, akikkel ott együtt segédkeztünk a lövöldözésekben megsérült katonák ellátásában, engem is hívtak, mikor lementek megnézni kurjongatva és kacagva, de inkább kihagytam, nem voltam kíváncsi a hullákra. Aztán az üldözés és kihallgatások közepette lebetegedett Nicu Ceausecu is, a legkisebb fia a lelőtt diktátornak, odakerült. Annak viszont a közelébe sem engedtek. Zaklatott idők jártak. Utazni is csak az utazgatott, akinek feltétlenül kellett, nem lehetett tudni, kik lőnek, kikre lőnek, ki ki mellett áll, s mi is történik az országban igazán. Nekem épp csendesebb napom volt, kevesebb dolgot osztottak rám, és egyszer szóltak, menjek fel a nővérszobába, mert látogatóim érkeztek. Nem akartam hinni a fülemnek, akkor már tudtam, hogy anyám valahogyan, kalandosan, de szerencsével hazaért. Nem tudtam elképzelni, ki vállalkozott még ekkora kockázatra, hogy ezekben az embertelen időkben Bukarestbe jöjjön. Amikor beléptem az ajtón, jólismert, kellemes parfümillat csapott meg, és ott állt előttem világos drapp kabátban Ági néni mosolyogva, cseresznyepiros ajkakkal, elegánsan, mint valami hercegné. Mellette Peti bácsi egy kézitáskával a kezében. Nem jutottam szóhoz. Megölelgettük egymást, Akkorra már jól ismertem a kórház minden szegletét, és elég szabad mozgásterem is volt a létesítmény területén, lementünk sétálni a kertbe. A park egy félreeső, mások elől teljesen elzárt zugában egy padon ülve beszélgettünk. Elbúcsúzni jöttek.

– Örülünk, hogy láthattunk. Édesanyádnak megmondjuk, hogy jól vagy – mondták, miközben a kezembe csempésztek diszkréten egy kis hazait, még talán szőlő is volt, pedig januárt írtunk.

Akkor láttam őket utoljára.

Kapcsolatunk azonban sosem szakadt meg. Leveleket írtunk egymásnak, nagyon szerettem gyermekkorom óta levelezni. S amikor a levelek kicsit ritkultak is a későbbi években, évtizedekben, egy dolog biztos azóta is: az üdvözlőlapok. Nem múlhatott el soha húsvét vagy karácsony anélkül, hogy Németországból a képeslap ne érkezzen meg Ágica és Péter aláírással, finom, elegáns névjeggyel a boríték bal felső sarkában.

Nem is tudom, a gondolataimba, az emlékeimbe vagy az olvasásba merültem-e bele mélyebben azon a reggelen, de a nap finoman jelezte, hogy ideje felmennem reggelizni, mielőtt egy másik adag fürdésnek utána nem járok a későbbiekben. Reggeli után nem hagyott a felelevenített emlék nyugodni, és a magammal hozott karácsonyi üdvözletek közül elővettem azt, amit Peti bácsiéknak szántam, és mellé egy levélben nekik is megírtam, mennyi minden idéződött elő bennem a Sütő-könyv kapcsán.

Válaszuk éppen Szentestén érkezett. Útról, talán Svédországból érkeztem éppen haza, mikor a többi karácsonyi üdvözlet közt megpillantottam azt, ami a Wantuch családtól érkezett. Örömmel fogadták emlékeimet, és ezáltal, mint írják, „otthon voltak ismét” ők is egy kicsit. Unokáikról, dédunokáikról is számot adtak a levélben, és mellékeltek egy fényképet is. A karácsonyfa alatt állnak rajta. „Ezen a képen azt ünnepeljük, hogy ez a hatvanadik közös karácsonyunk együtt”. Micsoda boldogság ez! Mint egy szép mese.

Amikor a Burzsuj Disznóban egy lórúgás mellett megkerül Monet


Minden bizonnyal úgy reagál majd a nyájas olvasó, ha megtudja, hogy azon a korai reggelen Los Angelesben a Burzsuj Disznó volt az uticélom, kissé felhúzva homlokizomból az egyik, vagy akár mindkét szemöldökét éppen csak annyira, hogy az fura ívet írjon a szeme fölé, mint ahogyan én is reagáltam, amikor első ízben keveredtem oda – a korpa közé, mondanám stílusosan, csak azért nem teszem, mert nem lenne helyénvaló, a Burzsuj Disznó ugyanis, megtévesztő, és némileg visszataszító hangulatot árasztó neve ellenére egy különleges hely a nagy La La Landben, ahová csak válogatott jóféle népek járnak.

Photo by Artur Dancs

Burzsuj Disznó

Victor kollégám jut eszembe, a vérbő latin, aki piti kis szélhámos és nagy nőcsábász hírében is állt egyben, viszont ész szempontjából nagyon nem volt sohasem eleresztve, meg egy sztori sok-sok év távlatából, amikor, mint mindenki, aki egy-egy mámoros hétvégén előfordul az East Village-ben, szűkebb pátriámban  New York-i  tartózkodásaim idején, Victorunk is azonnal sietett elújságolni nekem, hogy szomszédságomban járt. Ujjongva örvendezte el nekem, hogy összeszedett egy lánykát a Union Square-en, ahova pontosan ilyen vadászati célzattal szokott kitanyázni egy doboz szódával, és hogy az illető leánka be is adta a derekát, és elment vele az Istállóba. Akkor használtam én is azt a bizonyos homlokizmomat, hogy kellőképpen jelét adjam meglepetésemnek Victorunk bejelentése kapcsán, és csak ennyit állapítottam meg:

– Óh! Meg vagyok győződve róla, hogy kitörő örömmel vágtatott be … Romantikusabb hely nem lett volna? Egy Burger King? …

– Gondolod, hogy az Istálló nem felel meg egy első randira?

– Hacsak nem kanca az illető…

– Sportbár!

– Óh… így már teljesen érthető. Biztosan odavolt a kedves hölgy a sok tökét vakargató, izzadtan üvöltöző és sörben fürdő alfahím társaságában! – de erről sosem tudtam meg közelebbit, és szerencsére Victort is messze sodorta tőlem a sors a hülyeségeivel  és nőügyeivel együtt.

Jól ismertem viszont amúgy az Istállót, és a környékét is az Avenue A-n, a Kövér Buddhát, a Zsugorodó Fejű Ottót, a Szedjél Fel!-t, a Pöttyös Bagolyt, a Nagy Buzi Jégkrémet és a Szőrös Szerzetest is. És a Disznóról is tudtam Los Angelesben, hogy, lényegében Burzsoá, de nekem jobban esik Burzsujnak mondani.

Hollywood Hills takarásában, a híres lakók házainak völgyében, két, turistákkal tömött gócpont között félúton, egy olyan helyen, ahova csak akkor jut el halandó, ha eltévedt vagy ha szánt szándékkal ment oda, mert épp ott lakik, van egy nyúlfarknyi kis hely, egy olyan kis békesziget az áthaladó forgalom közepén – és az átsuhanó autókból épp csak kiszúrhatóan –  ahol az ember mintha nem is Los Angelesben lenne, hanem valahol falun, ezért Village-ként is emlegetik, egyedül a hegyről idetekintgető fehérbetűs Hollywood felirat zavarja meg ezt a hatást, és juttatja eszébe az idevetemedettnek, hogy merre is van arccal. Na, ott a Burzsuj Disznó, és nekem oda kellett reggel tízre mennem.

Photo by Artur Dancs

A falu

Komoly dolog az, hogy reggel, ébredés után és kávé előtt átvágtasson az ember Los Angelesen, mert azt a híg Starbucksot, amit a szálloda beintéz a szobámba ott tartózkodásaimra, a legtöbb jóindulattal és messziről sem szívesen nevezném kávénak, és csak az tartott életben azon a napsugaras reggeli úton… De ha az embernek elvilághíresült barátai vannak, akit csak hosszas egyeztetések árán láthat mostanság, örül, ha kerül alkalom a találkozásra. Valamelyik világrész valamelyik országának valamelyik repterén a minap vártomban belelapoztam valamilyen fényes lapú magazinba, és onnan úgy értesültem, forgat épp valahol, ezért ért meglepetésként, amikor üzenetet küldött és randit adott a Burzsuj Disznóban, ugyanakkor elmondhatatlan öröm is ez, még az embertelen időpont ellenére is. Volt valami izgatott és titokzatos a röpke írott párbeszédben, elég jól olvasom már az éveink távlatából minden rezdülését, és azt is tudtam, mennyire gyermeki lelkesedéssel képes a legapróbb és legváratlanabb dolgoknak is örülni – ezúttal azonban a titok titok maradt, mert nem igazán tudtam, mihez kötni a várható meglepetést, meg az előző napi tizenkét órás repülés nem is sok helyet hagyott az agyamban erre. Los Angelesben a New York-i időhöz képest három órával vagyunk hátrébb, én viszont Európából érkeztem, ahol a New York-ihoz képest hat órával, Los Angeleshez képest kilenccel voltam előbbre tolva. Így tehát a taxisofőr vidám sztorijaival takartam be magam mialatt átvágtunk Westwoodon és Beverly Hillsen, és közben megpróbáltam belőni az időzónát is magamnak. Talán a lelkes hallgatósága az oka, de a gyér kora délelőtti forgalom is rásegíthetett a überesnek, hogy valamivel korábban nyitottam be a Disznóba, ahol halkan morajlottak már az asztaloknál kávéillatban, és – minden disznó ellenére – salátástálakkal maguk előtt. Ha annyira ismerném a hírességeket, mint amennyire nem, akkor biztos, izgatottan kapkodnám a fejem a hangulatos kis helyiségben, de így csak megkértem a magas fiút a pultnál, készítsen nekem egy tripla eszpresszót elképesztő gyorsasággal, cukor nélkül, tíz csepp tejjel, mert ez élet-halál kérdése ebben a pillanatban, és kiültem az utcára nyíló terasz ernyője alá a kellemes februári langymeleg napsugaraknak átadva magam. Jól tudják a tömegek látókörén kívülre vágyók, miért van jó helyen ez a Village, mert közvetlen szomszédságában van a legforgalmasabb turisztikai nevezetességeknek, azaz annyira szem előtt, hogy itt senki sem számítana rá bárkivel is szembe menni a jelesebbek közül, ugyanakkor ott van a diszkrét kis csúsztatása is a dolognak, hogy éppen csak két kisutcával van beljebb a népektől, s ez épp elég táv az inkognitóra. Ez tipikus amerikai dolog: a csordaszellem ugyanis. A turisták, a tömegek mind ugyanoda mennek, ahova mindenki más, ugyanazt nézik, amit mindenki más, s amikor épp nem nézik, akkor a telefonjukba vannak borulva reménytelenül. Semmi esetre sem néz senki semerre máshova, csak ahova mindenki, és senkinek eszébe nem jutna kiszakadni a nyájból, és másfelé legelni, mint a bejáratott útvonalakon. Amerikában ezért hígult fel idejekorán és vékonyodott egyenviseletre mind arcszőrzetben, mind kalapban, mind szűk farmerben, mind kockás ingben, mind nagy almás hátlapú macbookban s egyéb sznobériákban a hipszterizmus. Mert Amerikában a mások se mások, hanem ugyanolyanok, mint a többi más, azaz semennyire se mások. Főleg, hogy a mások is csak akkor érzik jól magukat, ha trend lesz belőlük és a másságukból, s így aztán nehéz az ember fiának hipszternek lenni. Ilyen eszement badarságok jártak a fejemben a napon, talán el is pilledtem, mikor kedvenc hipszterem, és hónapok óta nem látott barátom mellém nem toppant – egyidőben a pincérrel, akinek azonnal ellágyult a térde, amikor felnézett Brendanra (ugye, emlékszel még, nyájas olvasóm, hogy abban maradtunk anno, hogy ez alatt az álnév alatt fogjuk a mesékben őt emlegetni…), és megkülönböztetett tisztelettel tolta elém a kávét szemét le sem véve a mellettem állóról:

– A lórúgása, uram…

Napszemüvege mögül is láttam, anélkül, hogy felnéztem volna a szemére, hogy homlokizmát használva a jobb szemöldökét megrezzentve néz a pincérre, aki készségesen válaszol is a fel nem tett kérdésre:

– Tripla eszpresszó eredeti Illy kávéból…

– Tudta, hogy egy magyar fickó az Illy? – kérdi Brendan a pincértől rezzenéstelen arccal, mintha éppen a megállapított váltságdíjat jött volna behajtani.

– Illyés… – mammogok magam elé beleszürcsölve a kávéba, mielőtt még meghalnék koffeinhiányban – Honnan tudná?…

– Ó, valóban? Majd megjegyzem… – rebegte a hórihorgas, szépmosolyú fiú. Ezek a suhancok lényegében mind színészaspiránsok itt, Hollywood vonzáskörzetében. Eljönnek LA-be valahonnan az istenháta mögül, és tesznek-vesznek, sertepertélnek, meghallgatásokra járnak, statisztálnak, pincérkednek, és remélik, egyszer majd valaki őket is felfedezi.

– Lórúgás ide is jöhet, sok cukorral – ült le velem szemben a barátom.

– Ó, és nekem hozzon bele egy kis konyakot is. Vagy mellé – mondtam.

– Ti, magyarok a nap bármelyik szakában képesek vagytok inni…

– Bizony. Nem lehet minden nemzet halvérű, mint a kanadai – válaszoltam visszakézből, nem mintha bármit is tudnék rajta kívül a kanadaiakról, hanem mindenkori heccelődéseink felelevenítése céljából, majd magam alatt hátra tolva a székemet felálltam, és intettem, álljon fel ő is újra, és alaposan megölelgettem. Amerikai éveim alatt nem sikerült senkinek sem ennyire hozzám nőnie. Igaz, abban a pillanatban, hogy hozzámnőtt, el is veszítettem, hisz életeink olyan széles ívben váltottak irányt azokban az években, New Yorkban, az East Village-ben, hogy azt egy békés, mezei halandó agyával nehéz felfogni is, nemhogy megélni.  Márpedig mi békés, egyszerű, mezei halandók voltunk mindketten. Akkor. Annyi azonban nekem megmaradt, hogy ha előfordul, hogy telefonon hívom – és ezek igazán ritka pillanatok – vagy ő veszi fel a telefont, vagy senki, abban ugyanis kiegyeztünk, hogy ha más válaszol, én nem szólok bele. Mert vannak bizonyos rendek a világban. Rendnek lennie kell. És ebben mindketten egyetértettünk.

Photo by Artur Dancs

Westwood Village

Az egyeztető üzenetváltásokból tudtam, rohan valamerre, nagyon kimért az időnk akármennyire is napsugaras is a minden. Arról nem beszélve, hogy furdalta az oldalamat a kíváncsiság, milyen meglepetése van számomra. Meglepetésekben mindig nagyon jó volt, talán életemben ennyi spontán meghökkenés nem nyakoncsíphető, mint ezekre az elmúlt évekre visszanyúló kapcsolatunk idején. Megvártam, míg a pincérfiú elé is leteszi a lórúgást és visszavonul, majd felkönyököltem az asztalra és az arcába bámultam kérdően.

– Mikor mégy tovább? – kérdezte, mint aki értette a fel nem tett kérdésemet.

– Holnap este – válaszoltam gyorsan, hogy ezzel se sok időt vesztegessünk, hanem bökje ki végre a meglepetést, amit meg is tett. Levette a napszemüvegét, odatolta a kávéscsésze mellé, hátradőlt, és sejtelmesen a szemembe nézve halkan, rekedtesre változtatva a hangját diadalittas arccal kivágta:

– Megtaláltam Monet-t!

Hosszas hatásszünet következett, majd, mintha ennyi izgalom nem lett volna elég egy délelőtti meghitt csevegéshez, hozzátette, mielőtt nagyot kortyolt volna a kávéjába:

– És meg fogsz lepődni!

Igaza lett. Bár, ennyire ne szaladjunk még előre.

(folyt. köv.)

Budapest és titkaim 1.


Befordult a busz a Hősök terénél az Andrássyra, és a reggeli napfényben egy pillanatra megláttam a Vajdahunyad várát a ligetben. Álmosan ébredeztek az Andrássy út palotái a kellemes nyári reggelen, susogtak a fák odakinn, nem sok ember járt még az utcákon, a Kodály-köröndöt pedig érdekes árnyék-szín kontraszttá festette a reggel. Az Oktogonon átsuhanva egy pillanatra felvillant a körút, és a belvárosi kávéházak teraszai elkezdtek benépesedni, fehér kötényes pincérek gőzölgő kávéillatban szolgálták fel a brióst olykor operettszínészeket megszégyenítő piruetteket lejtve a tálcával a kezükben. Csicsergett minden, mikor egy pillanatra kiszálltam a Ritz előtt. A szálloda mindenese éppen a napernyőt feszítette ki a bejárat fölé, hogy az előkelő népek, amikor majd ki-beszállnak a taxiból, napszúrást vagy gutaütést ne kapjanak napközben, mert az igazán nem vetítene jó fényt a szállodára, és a jó öreg Budapestre sem.

Photo by Artur Dancs

Vajdahunyad vára

Képzeljük csak el a szalagcímeket a világsajtóban, hogy „A híres hotelmágnást Budapesten ütötte meg a guta a tűző napon, mert a Ritz-Carlton felelőtlen beosztottja reggel elmulasztotta a redőnyöket kellőképpen kifeszíteni”. Vagy „az ünnepelt, többszörösen Oscar-díjra jelölt hollywoodi színész a magyar fővárosban súlyos napszúrást kapott a szállodája előtti parkolóban, mire autóba szállt, ezért az etyeki többmillió dolláros forgatást napokra fel kellett függeszteni” Nagyon kesztyűs kézzel kell bánni a redőnyökkel ilyen szélsőséges időjárási körülmények közepette, amilyenek manapság a világon elharapóztak… És a redőnyt intéző alkalmazott enne a ténynek teljes tudatában és fontosságával tette is a dolgát redőny ügyben.

A reggeli csúcsforgalom lecsengett már, és a turisták még másnaposan reggelijük fölé görnyednek valahol, ha nem épp a kévéházak teraszán szürcsölik a presszókávét az Opera környékén. A várbuszon csakis egy-két olyan elvetemült volt, mint én. Befordultunk a Széchenyi térre a Gresham-palota előtt, és a Lánchídon lelassított a busz, hogy legyen alkalmam köszönteni a várost a kellős közepéről, a szívéből. A szívemből. Kifejezhetetlen boldogságot éreztem. Azt éreztem egészen pontosan, hogy ennél jobb dolog ebben a pillanatban nem is történhetne velem, bárhol másutt is lennék most a világon. Akkor sem, ha a Hollywood Hillsről tekintenék le a reggeli Los Angelesre, akkor sem, ha imádott New Yorkom napkeltéjét bámulnám az ablakból, amint szét terül Manhattan kontúrjain és lenyúlik az óceánig, akkor sem, ha a Hargita szénaillatos páráját szívnám magamba, és akkor sem, ha a Láncos előtti utca gyermekkori hangulatait nyomoznám épp a fákkal szegélyezett utcánkban Szatmáron. Ez a pillanat most csak Budapesté volt, az a pillanat, amikor sehol máshol sem lenne az ember szívesebben. Nagyon kevés ember van a világon, aki megérti szerelmeimet. Olyanok, akik pontosan, vagy helyreközel pontosan megértik valami vagy valaki iránti kötődésemet, sőt, makacs ragaszkodásomat, legyen az személy, legyen az hely, legyen az hangulat, legyen az New York, legyen az La La Land, legyen az Budapest vagy épp a Hargita. Talán az én hibám is ez. Nem tudok kommunikálni. Annak ellenére, hogy egész életemet a kommunikáció foglalta le, annak ellenére, hogy a jelenlegi kommunikációs éra soha nem látott kommunikáció-szegény korszakában még mindig jobban teljesítek az átlagnál, legbensőbb önmagamat nem tudom „kiközölni” magamból. Így titkaimmá válnak azok, anélkül, hogy titkolózni akarnék, és a felületes világban nem sok olyan akad, még az ember szerettei közt sem, aki időt szánna arra, hogy bezárt ajtókat nyitogasson a jobb megértés érdekében. Észbontó azonban számomra, ahogyan néhányan játszi könnyedséggel látják át a dolgokat. A titkokat.

Photo by Artur Dancs

Centrál Kávéház

Nemrég egy virtuális fotótárlatra kaptam megtisztelő felkérést, és Cseke Gábor barátomat kérték meg felvezetni a fotóimat. CséGé teljesen belém lát. Sosem tagadtam. Irodalmi mentorom pedig ismerősi körömből talán a legkevesebb időt töltötte velem személyesen. Azok a személyes találkozások is csak röpke, épp csak ölelésre elégséges pillanatok voltak, semmint bemutatkozásra. CséGé engem az írásaimból ismer. Szerintem soha senki annyi odafigyeléssel és alapossággal nem olvasta az általam leírt akármilyen szövegeket, mint ő. Ez lehet a titka. És így Gábor akarva-akaratlanul is átlát rajtam, és ismer engem. Mert azt írta:

„Dancs Arturból előbb a szövegeit ismertem meg, valamikor a huszadik század utolsó évtizedében. E szövegekből kiderült, hogy emberünk nagyon szeret repülni és hogy számára a világ bekóborlása minden pénzt megér. Sőt, talán annál is többet: egy egész életet.

Most, amikor már nem csak szövegeit, de általában nagy felbontásban készült képeit, azokon túl pedig őt magát is, az úgymond “révbe ért embert” jobban ismerem, elfogadom: Artur úgy próbál megállapodni, hogy munkája révén nyakába veszi a világot, és bátran elmondhatja, mindenütt körülmutatva, amerre jár: ez az én földem, ez az én bolygóm!”

 

Ez a titok: otthon lenni. Mindenhol. Tamásit rengeteget idéztem, magam is elmondtam ugyanezt mindig. Persze, csak azoknak mondhattam, akik odafigyeltek. Hogy Ábel az országban jár-e, a rengetegben vagy épp Amerikában, egy cseppet sem számít, a hely nem számít egy pillanatig sem. Csakis addig, amíg otthununkká lesz, onnan tovább már beépül a lelkünkbe. Ha valaki sehol sincs otthon, az élete egy nagy menekülés lesz önmaga és a világ elől. És mindig minden helyről azt fogja hinni, összeszövetkezett ellene. Pedig dehogyis. A világ olyan elmondhatatlanul szép és barátságos. Ha az ember veszi a fáradságot megbarátkozni vele. Ha hajlandó feláldozni a kényelmét, a komfortzónáját, a rugalmatlanságát azért, hogy közelebb kerüljön a helyhez, a világhoz. Akkor és csakis akkor lesz a világ hű szolgálója, szeretője, barátja és legfőbb védelmezője.

A Clark Ádám téren koránkelt belvárosi turisták őgyelegnek a hídfő oroszlánjaival fényképezkedve, odébb már csapolt sört is mérnek egy teraszon. Átsuhanunk az alagúton és ott a Horvát-kert. Budán… Dúdolok. A régi nyár dalai jönnek elő, és minden, ami valaha is Budapesthez kötött. És Honthy. Ha valaki van, akit akármikor tudok Budapesttel asszociálni, az Honthy és Cserháti. Igen, tisztában vagyok a meredek ellentéttel, és mégis bennem ez a kettő nagyon Budapest.  Persze, ezt megérteni is csak jobban, mélyen mögé tekintve lehet. Kommunikációs problémáimról már a blog kezdetekor, évekkel ezelőtt tettem említést, nem ismétlem magam, ez is csak olyan, nem tudom jól exponálni magam ahhoz, hogy akár legközelebbi barátaim is ne mosolyodjanak el cinikusan, ha Honthyt említem újfent Budapest kapcsán.

A várba vezető kanyargós utcákon haladva érzem, amint simogat a reggel. Höki barátném szokta mondani, amikor egy-egy hosszabb út után hazakerülve forgolódok az ágyban s a mindennapjaimban egy ideig, hogy azért van, mert a lelkem nem bír követni, s még nem ért utól. A buszból a várnegyedben kilépve azt éreztem, minden végre a helyén van, utólért a lelkem.

Photo by Artur Dancs

Budapesti nyári reggel

Mindig vágytam rá, hogy egyszer csak úgy megérkezzem Budapestre, bejelentkezzem egy szállodába, és miután lecuccoltam, lazán sétáljak ki, és vegyem a nyakamba a várost, mint egy utazó, mint ahogy ezeregy más helyen már megtettem a világban és mint egy turista, aki nagyon jól tud mindent a helyről, aki csal is kicsit, mert pontosan ismer minden szegletet, és mégis csak turista marad, engedi magát meglepni, engedi magát lenyűgözni, hagyja magát elkápráztatni.

Az a baj az emberekkel, hogy egy helyre, ahol már egyszer is jártak, úgy mennek vissza, tudálékosan, hogy na, én ezt itt már láttam, tudom, ismerem. De ha úgy közelítenének hozzá, mintha új lenne, ismeretlen lenne, akkor biza, az még nagyon sokszor elkápráztatná őket. Ez a másik titkom. Levetíthetem például New Yorkra. Hogyan lehet folyamatosan szerelmesnek lenni tizenkilenc év után is ugyanabba a helybe. Csakis úgy, hogy hagyom magam elbűvölni, akarom észrevenni a csodákat, amiket nap mint nap felvonultat nekem. És nem csak arra tartom, hogy együtt éljek vele, és megfőzze a kávémat minden reggel. Abban a pillanatban, amikor a szerelmeidben nem csak a mindennapjaidat akarod látni, azok ünneppé válnak azonnal, és folyamatos ünnep lesz az életed.

Mindig is igényelt egy kis erőfeszítést eljutni Budapestre. Pénz, idő… Az erőfeszítés ugyanaz ma is, csak más szinten. Pénz, idő… De a vágy mindenekelőtt. Repülőjegyekben mérjük most a pénzt, hotelszobában, vacsorákban… Ma már nem három óra az idő, de húsz is akár az átszállásokkal. A legfontosabb kérdés tehát az volt: akarok-e a kevés szabadidőmből két napot (egyet oda s egyet visszafelé) feláldozni azért, hogy – mennyi is marad? – két napot Budapesten lehessek hullafáradtan?… Ha ezt a komfortzónát az ember átlépi, másnap már a repülőn is találja magát Budapest felé. Hogy a hullafáradtság hol lépett ki a képből, fogalmam sincs, mert ezen a reggelen olyan friss és életvidám voltam, amilyen akkor sem lehettem volna, ha ezt az időt az ágyamban átaludva ébredek a nyári napsütésben New York-i otthonomban. Kinéztem a szállodákat is, remek ajánlatokra bukkantam…A Dunaparton, a Parlamentre néző például, vagy az Astoria a kiskörúton, a Gozsdu és a többiek… Dúskáltam a jobbnál-jobb ötletekben, és éreztem, most – negyvenhat évesen – teljesítem magamnak ezt a vágyamat is. Aztán mégsem mentem szállodába. Két emberre szűkült Budapest nekem abból a szempontból, hogy a sok itteni ismerős és rokon ellenére kikkel vagyok képes leginkább megérttetni az én Budapestemet. Laci barátommal sok évtizedes barátságunk emlékezetes évei kötnek össze, szatmári majd budapesti feledhetetlen élmények végtelen fűzére, míg Mónival meg a családi kötelék és gyermekkorunk legszebb évei, amikor kialakult köztünk az a féle testvéri kapcsolat, ami mindmáig összetart életeink viharai ellenére. Laci muskátliszegélyes, a budai dombokat a háttérben felvonultató páskomligeti rezidenciájára sem volt könnyű nemet mondani a fennebb felvázolt szándékom érdekében, de amikor Moni felvetette, hogy szívesen látna sokéves lemaradásainkat pótolandó beszélgetésben és nagy hallgatásokban is családi körben, akkor úgy gondoltam, engedhetek a világjáró turista terveimből egy ilyen ügy érdekében.

Amikor sok-sok éve, még csitri lányként unokatestvérem a Hargita tövéből a számára ismeretlen Budapestre tette át rezidenciáját, mélyvízbe vetette magát, és tapasztalatlanságából kifolyólag hatalmas árat fizetett azért, hogy kiismerje a város legrafináltabb bugyrait is. Sokszor eljöttem hozzá, sok időt töltöttünk együtt, és én mindig azon voltam, hogy az én szeretett városom szépségeit adjam át neki, enyhítve mindennapi nehézségeit, de ő már akkor túl sokat tudott ennek az egésznek a realitásairól. Nem, mintha az én világom kizárólagos mesevilág lenne csupán, de a kettőnk Budapestje olyan nagy mértékben távolodott el egymástól, hogy már egyikünk sem akarta az övét a másikra kényszeríteni. Szerettük ugyan egymást továbbra is, de hagytuk továbbmenni a másikat a maga útján, és a maga módján szeretni vagy gyűlölni Budapestet. Volt mindig egy közös pont. Amikor kizártunk mindenkit és mindent, és felültünk a Libegőre Zugligetben, és a kettős székben csak mi voltunk, a táj, Budapest – az imádott s a gyűlölt – és vagy élénken beszélgettünk vagy hallgattunk. Az a táj, a János-hegyi erdő, a pad Normafán és az ösvények a kilátó felé őrzik legféltettebb titkainkat. Ide soha nem hoztunk másokat magunkkal.

Photo by Artur Dancs

Miután a felajánlás Moni részéről elhangzott, nem válaszoltam azonnal ugyan, lepergett előttem ez az egész, sok évtizedes történet. Minden. S az, hogy manapság már tudatosabbak vagyunk, s mint olyan kétséges, hogy lesz-e még ilyen alkalom, s ha lesz, lesz-e elegendő még arra, hogy eleget legyünk egymással. És a második pillanatban már le is zártam a szállodák ajánlatait a gépemen, és visszaírtam, hogy jövök – jövök vendégségbe.

Nem mondom, hogy Moni vagy Laci teljes mértékben átlátta valaha is, amit számomra Budapest jelent, de minden bizonnyal a legközelebb állnak hozzá, másrészről meg legalább békén hagytak vele. Hagytak a magam kedvére, és vagy csatlakoztak hozzám, vagy csak hagytak megélni azt, amit éppen akartam. Találkozásokat, reggeli vagy épp éjszakai sétákat, céltalan kóborlásokat, helyeket, színházat, ismerősöket, barátokat, szeretőket, elmondhatatlan titkokat… akármit. Még a Dunakorzót is. Pedig az igencsak olyasmi lehet nekik, mint nekem a Times Square.

(folyt.köv.)

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: