Bostoni mese


Már kora gyermekkorom óta – tehát nagyon régen – van nekem egy vesszőparipám, egyféle kitalálósdi. Egy képrészlet, egy festmény vagy netán egy filmjelenet alapján felkutatni egy számomra egyelőre ismeretlen helyet, épületet, helyszínt. Voltak évek, amikor képeslapok fotóin látott érdekes részleteket gyűjtöttem, amit később megpróbáltam felkutatni, amikor erre lehetőségem nyílott. Volt olyan, hogy valakinek a fotója alapján találtam ki, hol készült az adott kép.

Photo by Artur Dancs

A stúdió bejárata a SoHo-ban

Mai napig él bennem ez a szenvedély, felsorolni sem tudom, mennyi izgalommal és milyen sok esetben kutattam fel fotókon, újságokban látott helyeket például New Yorkban, és ezáltal fedeztem fel ezt a várost részleteiben is. Micsoda öröm volt számomra, amikor egyszer – vagy másfél évtizede – elkaptam egy amerikai tévécsatornán egy tévéműsort, amiben a rejtvényfeladat az volt nagy összegekért, hogy egy fényképmozaik alapján ki kell találni, New Yorkban hol készült a kép, amelyiknek a darabját bemutatták, és én tudtam. Akkoriban még csak nem is álmodtam róla, hogy valaha én is itt fogok élni, és úgy fogom ezt a várost ismerni, jobban, mint akkor – mint a tenyeremet. Eljátszottam ezt a játékot már Los Angelessel és Miamival, Stockholmban és Koppenhágában, de Oslóban is izgalmas helyekre bukkantam például egy reklámfotó alapján, amit egy metrókocsiban láttam először.

Nemrég egyik kedvenc zenész-énekesem egy spontán készített telefonos fotót töltött fel oldalára a stúdiója teraszáról, amiről csak annyit lehetett tudni, hogy egy titokzatos belvárosi épületben van. A kört fokozatosan szűkítettem le a SoHo-ra, Manhattan egyik trendi divatnegyedében, ahol egykor jobbára művészek húzódtak meg, mígnem a lakásárak ki nem szorították őket innen, azaz csak a szegényebbeket, mert a milliomosok meg éppen hogy behurcolkodtak ide. Lényegében három esti sétámba került és egy nappaliba, hogy megtaláljam a jellegzetes öntöttvas-vázú SoHó-béli épületet, amelynek az emeletén található a népszerű együttes stúdiója. Elkészítettem ugyanazt a fotót jobb minőségben és elküldtem kedvencemnek, aki nagy nevetéssel és elismeréssel fogadta azt. Így aztán én hallhattam elsőként azt a dalt, amit éppen akkor énekeltek fel abban a stúdióban.

Mint említettem éveleji összefoglaló írásomban, sok új helyet kaptam ajándékba az elmúlt esztendőben is, és két új várossal is gazdagodott a becsavargott helyeim sora: az egyik Párizs, a másik Boston.

Photo by Artur Dancs

Boston

A légiszemélyzet körében mindig nagy örömhír, ha a munkáltatója új úticélokat hoz a menetrendbe. Mindenki ujjongott a massachusetsi egyetemváros miatt is. Mint minden új lehetőségnek, magam is örültem Bostonnak, de hazudnék, ha azt mondanám, álmatlan éjszakáim voltak, amíg el nem juthattam oda. Nem vágytam különösebben oda, de örültem, amikor a májusi programomban felbukkant Boston. Ha nagyon akartam volna látni, New Yorkból akár 30 dollárért is oda lehet repülni egy órán belül, de mint mondtam, nem szerepelt bakancslistámon, így aztán nem is készültem belőle semennyire. Csak hagytam magam az ösztöneim által vezérelni. Ez eddig mindig bevált világcsavargásaim közepette. A térképeket is csak azért gyűjtöm szenvedélyesen, mert… mert gyűjtöm. Sokszor meg sem nyitom őket, de szigorúan hazahozom, és elrakom gondosan őket. De persze, előfordul, hogy némelyiket rongyosra forgatom, amikor valami nagy kutatásban vagyok. Bostonnal mostohán bánt a Crew Control őfelsége, azaz nem is Bostonnal, hanem velünk, mert jobbára egyéjszakás pihenőkre írt csak ki Bostonban, ami pontosabban azt jelenti, hogy megérkezünk az esti órákban és másnap délután indulunk is tovább. Így pedig, és minden előzetes tervezgetés és ismeretek hiányában nagyon nehéz egy új várost feltérképezni és kiaknázni. Emlékszem, hogy sötétben érkeztünk a szállodánkba, és kollégáim, akik amerikaiak, és jobbára únják már Bostont, semmi egyebet nem terveztek, mint poharak fenekére nézni, majd jól ágyba bújni, én összehaverkodtam a sofőrrel, Carlossal, aki valahonnan leakasztott nekem egy térképet a recepciónál, és mondta, hogy ha nagyon akarom, ha lecuccoltam, szívesen elvisz a metróhoz, és útközben elmondja, merre érdemes ebben a késői órában elindulnom. Carlos nem csak estére, de másnap reggelre is ellátott tanácsokkal, így aztán nem voltam teljesen elveszve, amikor kicsivel később már a bostoni kikötőben találtam magam.

Photo by Artur Dancs

Nem ez volt a pillanat, amikor Bostont a szívembe zártam. Amit akkor késő este onnan látni lehetett, a toronyházak, a magas épületek, semmi újat és szebbet sem jelentett számomra New Yorknál. Igaz, fáradt is voltam az út után, és noha barátságos helynek találtam, semmi olyasmit nem láttam, amitől később esetleg kaparnám kínomban a falat odahaza, hogy visszajussak Bostonba mihamarabb… Másnap adtam még egy esélyt a városnak, és a szűkös időkereten belül csak ugyanaddig jutottam el, mint korábban, és örültem a tejcsokiba mártott áfonyának és a pazar kilátásnak a kikötő öbléből, és továbbra sem ájultam el Bostontól. Mert nem volt időm rá. Visszafelé a szállodámhoz még a Revere Beachre is kimentem, mert mint kiderült, az a nagy kék, amit napkelte után az ablakomból láttam, az biza a tenger, és csak sétányira van a hoteltől. Arra emlékszem még, hogy a szobámban volt két festmény. Egyik az íróasztal felett, amelyiken egy kacsamama vezeti kiskacsáit egy esős tavaszi tablón, a háttérben esernyős emberek és tavaszi virágok egy parkban. A másik képen az ágyam fölött egy hangulatos, szűk kis utca színes ajtós európai jellegű barnatéglás házakkal, virágokkal és egy különleges amerikai zászlóval az egyik ház homlokán. Nem lehet ezekből messzemenő következtetésekre jutni, a szállodákban nagyon véletlenszerűen tűnhetnek fel képek akárhonnan a világból, és az is lehet, csak elképzelt helyről szól az adott alkotás.

Photo by Artur Dancs

A festmény a falon

Amikor másodszor keveredtem Bostonba, egy hónappal első látogatásom után, szöget ütött a fejembe, hogy ugyanaz a két festmény volt a szobámban, és közelebbről megnézve rájöttem, hogy írja is rajtuk, hogy Bostonban készültek. Eszembe jutott az én Kokó barátom, aki ugyan a szigeten él, Nantucketben, de többször megfordult már Bostonban, mint én, és megkérdeztem tőle, hol lehetnek azok a színes ajtajú, spalettás ablakú házak, ha vannak még, s nem valami archív festményképről van itt szó… Kokó kutatgatott emlékeiben, és végül csak annyira jutottunk, hogy a Beacon Hill az a hely, ami az óvárost jelenti, és ott minden bizonnyal megtalálhatom a keresett ajtókat. Mégegyszer ránéztem a festményre az ágyam felett, és észrevettem, hogy azon is csak ennyit ír: Beacon Hill. Forró nyári napnak néztünk elébe, és nem akartam a tűző napon bolyongani, ezért kora reggel indultam el a város felderítésére. Jobbára nem tudom, milyen nap van – ez szakmai ártalom- , de aznap emlékszem, vasárnap volt, csendes volt a város. Hogy a kályhától induljak, azaz onnan, amit már eddig ismerek a városból, a kikötőnél szálltam le a metróból, és elindultam a „ Szabadság ösvényén” a híres bostoni Freedom Trail-en. Ez egy élénk vörös téglasorral jelzett ösvény a város utcáin és terein keresztül, amely a város legfontosabb történelmi helyszínein vezeti végig az erre vállalkozó látogatót összesen 4 km-es távon.

Alig pár lépést követően a belvárosban találtam magam, ahol, mint egy mesebeli kisvárosban szebbnél szebb épületek, kovácsoltvas lámpaoszlopok, hangulatos terek örvendeztették meg a lelkemet. A város napsugaras volt és tiszta. Hétvége lévén a forgalom gyér volt még, és az utcán is csak kevesen jártak. New York is egyetemi város, de itt az egyetemisták elvegyülnek a turisták és lakosság közt, és valójában a belvárosban, Manhattanben nem sokan engedhetik meg a lakhatást, tehát nem különösebben jellemző látvány. Ezzel szemben Bostonban az egyetemisták jelenléte érezhető, és ezáltal a városnak eleve fiatalos lendülete van. A belvárost egy hatalmas zöldövezet uralja Bostonban, ez a Boston Common, az első amerikai köztéri park címét tudhatja magáénak, medencével, fás ösvényekkel, limonádé árusokkal és játszóterekkel, kutyasétáltatókkal… A várost 1630-ban alapították angol telepesek, és a park első változata már négy évvel ezt követően megmutatkozott a város közepén.

Photo by Artur Dancs

Beacon Hill

Sejtettem, hogy jó úton járok mind a kacsák, mind a Beacon Hill felkutatásában, mert egyrészt ott volt a park, ahol a kacsákat sejtettem, a parkot kísérő utca pedig a Beacon Street, amely mesésen hangulatos házsort vonultatott fel a parkkal átellenben hosszen elnyúlva. Csavargásaim egyik alapelve, és főleg ha új helyen járok, hogy bizonyos pillanatokban el kell tévedni. Ezt ismerős helyeken, például New Yorkban nagyon élvezem játszani, de az új felfedezőutakon mindenképpen. Úgy éreztem, a Beacon Street éppen alkalmas arra, hogy belevessem magam lényegében akármelyik kis mellékutcán keresztül a titkaiba, és mivel a Beacon mögött egy dombos területen díszelegnek az óváros házai, egyértelmű volt, hogy ez az a bizonyos Beacon Hill. Alig haladtam pár lépést a sarkon túl, máris egy különlegesen hangulatos, múltszázadbéli kisvárosban találtam magam. A Beacon Hillt lényegében, rögtön a város alapítása után elkezdték kiépíteni, de mivel a városba érkező tengerészek és katonák előszeretettel látogatták a környéket a kocsmák és fogadók  vonzásában, nem tartozott a legkedveltebb puritán lakókörnyékek közé. Később, a XVIII. században változott a megítélése, amikor mind több családi ház épült a környéken, majd a XIX. században felépültek az első jellegzetes sorházak is, amelyek ma is a város arculatának legfontosabb vonásai. Az angol telepesek a jellegzetes angol-szász, úgynevezett Federal-style, azaz szövetségi építkezési stílust hozták magukkal, és ennek jegyében épült fel a város az évszázadok során, folyamatosan átalakulva. A három hegynek az emlékét, amelyet a városalapítók itt találtak a XVII. században ma már csak a feljegyzések és a Beacont keresztező másik főutca neve, a Tremont (Three Mount) őrzi. A Hill is egyik maradványa az említett három hegynek, amit az idők során fokozatosan széthordtak, és az innen szerzett földből a város partjait erősítették meg.

Photo by Artur Dancs

Acorn Street

A macskaköves szűk kisutcákat mindkét oldalról meseszerű házsorok és a járdák mentén gázlámpasor szegélyezi. Csupán tízpercnyi „tévelgyés” után máris ott találtam magam az Acorn Street magaslatán, ahol az a festő állhatott, aki a szállodai szobámban álló festményt megfestette. Az természetesen nem a híres amerikai impresszionista festménye, amit Childe Hassam 1919-ben mintázott a kisutcáról, hanem egy napjainkban készült alkotás. Hisz az Acorn az egyik olyan utca, amit a különböző fórumokon Amerika legtöbbet megörökített (festett, rajzolt és fényképezett) helyeként tartanak számon. És a gázlángok!… Közelebb léptem, hogy meggyőződjek róla, a nappali fényben is pislákoló lángok igaziak-e. Van azért némi csalás is benne, mert valójában nem mindegyik lámpában pislog igazi gázláng, a legtöbb közülük már modern technikával van ellátva, és pislákoló, a gázlángra távolról kísértetiesen hasonlító pislogó halogén égőkkel világít.

Kell-e mondanom, hogy az a vasárnap délelőtt döntötte el bennem Boston sorsát, illetve annak helyét a szívemben. Kellett ez a pillanat, mert nem szeretek sokáig semleges és közömbös lenni semmivel és senkivel, a legegyszerűbb kijelenteni, ha valamit nem szeretünk. De mélységes hiba lett volna Bostont a nemszeretem dolgok sorába foglalni, és messzemenően igazságtalan. Arról nem beszélve, hogy én magam veszítettem volna a legtöbbet ezen a döntésen. De így, hogy szívemhez nőtt, már vidáman lehettem, és kisebb megkönnyebbülést is éreztem, úgy róttam a fennmaradó rövid szabadidőmben az utcákat. Ha már a Beacon Hillen barangoltam, onnan már csak le kellett a dombról ereszkednem a Charles folyóig, hogy megnézzem, mivel töltik a hétvégéjüket a drága bostoniak. A folyópart stégekkel, koncertszínpadokkal és fasorral szegélyezett ösvényekkel várta a szabadba vágyókat – és jöttek is szép számban. Valami lacikonyhás népünnepély lehetett, mert sercegtek a flekkenek minden irányban, műsorok váltották egymást a színpadon, versenyek zajlottak, és a folyó parton sokan napoztak.

Photo by Artur Dancs

A Harvard-híd a Charles folyón

A ragyogó időben teljes pompájában megcsodálhattam a folyón átívelő Harvard-hidat, és miután a térképemen utánanéztem, azt is megtudtam, hogy a híd az egyetemvárosba, Cambridge-be visz, ahol a világ két legrangosabb felsőoktatási intézménye, a MIT – a Massachusetsi Műszaki Intézet és a Harvard egyetem található mindennel együtt, ami ehhez tartozik.

A cambridge-i csavargásra, és egyben a következő bostoni utamra is hosszú hónapokat kellett várnom. Idén márciusban került a menetrendembe ismét Massachusets gyöngyszeme. Valami meglágyíthatta a programkészítők kőszívét, és egyenesen két nap pihenőt írtak ki nekünk Bostonban. Noha tudtam, hogy egy teljes napom lesz majd csavargásra, a megérkezés estéjén sem maradhattam, és megkértem Carlost, vigyen el a metróig, hogy beutazzam a városba. A márciusi utamon csak egyre nem készültem fel, hogy az év leghidegebb napjait fogjuk megélni Bostonban ezen a hétvégén. Valahogy a bundás kabát még bekerült a bőröndbe, de sem sapka, sem sál – hiszen ki gondolta, hogy a tavaszias melegekkel kecsegtető  február után, hóvihar és zimankó jön majd a tavasz első napjaiban.

Nem is telt sok időbe rájönnöm, hogy fejfedő nélkül ez a csavargás nagyon rövidre lesz szabva és roppant kellemetlen szájízt is fog hagyni. Márpedig eltökélt szándékom volt, nem elveszíteni többet Bostont a kedvenceim sorából – főleg igazságtalan lenne ez amiatt is, hogy a saját magam hibájából fordulna ilyetén a dolog… Ezen dohogtam magamban, miközben meg-megálltam hangulatos esti, hófúvásos fotókat készíteni, mindaddig, míg a kezem is kékre fagyott, az arcom is és a kopasz fejem csücskéig éreztem a fájdalmasan csípős hideget. Akkor már -14 fokot jelzett a hőmérő és a viharos szél miatt ez előbb -27, később -29 fokos hőérzetet jelentett. Ekkor haladtam el a Boston Common mellett, és a kerítésen arra figyeltem fel, hogy egy sárga csíkos sapka lóg, valaki elveszíthette, a megtalálója meg felakasztotta a kerítés lándzsájára. Olyan volt, mintha Boston ezzel járult volna hozzá a csavargásom aznapi meghosszabbításához. Felvettem a sapkát, és azzal jöttem mentem tovább. A metrónál hangos jéghoki drukkerek vettek körbe és ujjongva üdvözöltek. Előbb nem tudtam mire vélni, csak örültem a kitüntetett figyelemnek, hisz magamban egyetértettem azzal, hogy kijár nekem egy ilyen fogadtatás, nem is értem, eddig miért nem ugrált engem senki sem körbe. Aztán figyeltem fel rá, hogy a fiatalemberek – akik minden jel szerint nem érzékelték a dermesztő hideget, mert félmeztelenül ugráltak, ugyanolyan jelet viseltek a kezükben lobogtatott trikóikon és sapkáikon, mint amilyen az én frissen talált sárga sapkámon díszelgett. Így lettem falkatárs, és élveztem is a sapka révén szerzett borzasztó nagy szeretést. Még egy sört is kaptam – barna papírzacskóban, természetesen…

Photo by Artur Dancs

A Boston Bruins hokidrukker sapkáját eltökélt szándékom volt másnap reggel első dolgomként visszavinni és felakasztani a kerítés tetejére, ezért bejártam az összes fellelhető és vasárnap nyitva tartó ruhás boltot sapkáért és sálért. Feleslegesen. Az eladók úgy csodálkoztak kérésemen, mintha nem lettek volna kinn a süvítő hidegben, és hajtogatták, hogy a boltok márciusban már a nyári szezonra rendezkedtek be, és rövidnadrágok, fürdődresszek igen széles választékában dúskálhatok, de semmiesetre sem sapkákban. Mindig is utáltam Amerikában ezt a féle „kockában” gondolkodást, amit otthon szemellenzősnek mondanánk, de itt nem láttam lovakat, mert talán azok is megfagytak. És ahogyan haladunk előre az időben, mind jobban gyűrűzik be ez is a többi hülyeséggel egyetemben Európába is – mert ott ugye, miért is maradnának el Ámerikától… Maradt, hát a sapka a helyén a fejemen, és nekivágtam az egész napos bostoni csavargásnak. Ami a belvárost illeti és a Beacon Hillt, lényegében csak elmélyítettem eddigi ismereteimet – amellett, hogy negyedóránként kényszerültem berohanni egy-egy forró csokit vagy teát felhörpinteni valamelyik hangulatos kávéházban.

Photo by Artur Dancs

Cheers

És ha már a kávéházaknál és bároknál tartunk, semmiképp nem mehetünk el a Beacon Street egyik legkeresettebb cégtáblája mellett. A Cheers – ami valahogy kimaradt az én életemből, így utólag jártam utána – egy népszerű NBC tévéfilmsorozat részére biztosított külső vágóképet. Sok esetben fordul elő, hogy filmesek egy-egy épület külsejét használják következetesen egy-egy sorozathoz, ezzel roppant népszerűséget hozva adott épületre, amelyeknek ugyanakkor csak nagyon kevés köze van az eredeti helyszínhez vagy történethez. Ki gondolná, hogy Seinfeld lakása a film szerinti Upper West Side-on, New Yorkban, lényegében egy kaliforniai épület frontja, vagy hogy Carrie Bradshaw Upper East Side-i lakása a Szex és New York-ban éppen (a szerepet alakító Sarah-Jessica Parker) egyik saját háza szomszédságában van itt lenn, a Village-ben… Ugyanez a helyzet a Cheers-szel is. Soha nem forgattak a sorozat 11 éve alatt 1982 és 1993 között egyetlen belső jelenetet sem az épület falain belül, sőt, maga a Cheers bár belseje egyáltalán nem hasonlít a filmbélire – erre soha nem is törekedtek. Ennek ellenére tömegeket vonz állandóan, és főleg a hétvégéken.  Mesélik a bennfentesek, hogy a sorozatbúcsúztatón, az utolsó részt a stáb és a szereplők gesztusszerűen a Cheersben összegyűlve nézték meg, míg a közönségek külső vetítőkön volt látható a záró epizód. Az eseményt meglepetésszerűen a népszerű showman, Jay Leno is megtisztelte akkor és élő közvetítés során interjúvolta meg a stáb búcsúzkodó tagjait.

Photo by Artur Dancs

Utat a kiskacsáknak!

A Cheers-szel átellenben a Bostom Common központi park második szeglete található, ami külön nevet is visel, ez a Boston Public Garden, azaz a bostoni közkert. Mivel itt még nem jártam, mielőtt ebédelnivaló után néztem volna, belibbentem ebbe a parkrészbe is, és milyen jól tettem! Pár lépésre a bejárattól egyszer csak feltűnt a kacsasor! Újabb pont kiiktatva a listámról… A bronzból készült szoborcsoport a kacsamamát és kiskacsáit ábrázolja és egy Amerikában nagyon népszerű meséskönyv inspirációja. Robert McCloskey: Utat a kiskacsáknak című, mindeddig több, mint hárommillió példányban elkelt mesekönyve adta az ihletet Nancy Schőn képzőművésznek Mrs Mallard, kacsamama és porontyai szobrát megformázni. Érdekes adalék, hogy a szobornak van egy tökéletes másolata is a moszkvai Novodechiny parkban. A hidegháború idején az akkori First Lady, Barbara Bush ajándékozta a szoborcsoport mását Rajsza Gorbacsovának, illetve általa a szovjet gyermekeknek. Az akciónak a „Kezdjük a béketárgyalásokat tettekkel” nevet adták, és az amerikai légierő különgépén szállították a művészt és a szakembereket a szobor Szovjetúnióban való elkészítésére négy évvel a bostoni szobor elkészülte után.  A moszkvai szoborcsoport nyolc kiskacsájából még abban az évben elloptak egyet, majd az ezredfordulón újabb hármat. 2000 szeptemberében restaurálták és helyezték vissza az ellopott kacsákat helyettesítő bronzszobrokat egy Mikhail Gorbacsov tiszteletére rendezett megemlékező rendezvényen.

Jócskán megéheztem, s kihűltem, mire visszatértem a Beacon Hill főutcájára, a boltokkal, vendéglőkkel, kávéházakkal díszített, barátságos Charles Streetre. Nem tudom már, hogy a pékség és a sütemények vagy a külső étlapra kiírt forró leves volt-e az, ami becsábított az ígéretes nevű Bella Vita vendéglőbe a Chestnut sarkán, mindenesetre egyéb vágyam sem volt, mint egy forró leves mellé egy parmezános rántottcsikét elköltsek makarónival és majd egy igazi eszpresszót is, amúgy olaszosan. A Bella Vita érdekes kombinációja volt mindennek, amint azt Amerikában már megszokhattunk: a személyzet és a tulajdonos is muzulmán volt, az ételek olaszok és a háttérzene pedig francia sanzonokból állt. Ebben a hangulatos egyvelegben, egy a Moulin Rouge-ra emlékeztető vörös ernyős lámpa hangulatfényénél töltöttem fel magam energiával a hideg nap hátralevő részére.

Photo by Artur Dancs

Marlborough Street

És erre szükség is volt, hisz még hosszú kilométerek álltak előttem, bár a délután mind jobban narancssárgába fordult a Beacon Hillen. A következő állomás a Back Bay nevű előkelő negyed volt, ahol újabb csodás házsorok közt bolyongtam a naplementében a hangzatos Marlborough utcában. Innen a vízparti sétányra jutottam, ahol azonban a hideg figyelmeztetett, hogy nem a legjobb alkalmat választottam a sétára. Úgy gondoltam, egy rövid metróút elegendő lesz felmelegedni ahhoz, hogy bepillantást kaphassak egy kicsit a Harvard egyetem titkaiba is Cambridge-ben.

Cambridge Boston metropoliszi vonzáskörében van ugyan, ennek ellenére a független város soha nem egyezett bele, hogy beolvasszák vagy egyesítsék Bostonnal. Ugyancsak 1630-ban hozták létre angol puritán telepesek, és hétszáz főt számolt lakosainak száma. Newe Towne volt az első város neve, amit később egy szóban, Newtowne-ként jegyezték be 1638-ban. Alig hat évvel a város megalapítása után, elkezdődött a magasfokú oktatás is, az egyetemet is Newe Town College-nek keresztelték, de jótékony támogatója iránti tiszteletből, hamarosan John Harvard nevén kezdték el emlegetni. A várost pedig az angliai Cambridge egyetem iránti tisztelet jeléül átnevezték Cambridge-re.

Photo by Artur Dancs

Cambridge

Amikor kiléptem a metróból az utcára a Harvard téren, az volt az érzésem, visszautaztam az időben, és egy teljesen más városban vagyok, valahol Angliában. Cambridge város a városban és ezen belül a Harvard egyetem egy külön kisváros a városban.

Már sötét volt, mire odaértem, de ez éppen kedvező fényben mutatta meg nekem a pezsgő kisvárosi élet vasárnap estéjét. Gyertyafényes vendéglők, egyetemistákkal teli kávéházak, neonreklámok, kandallók, rézből készült cégtáblák és mesés házikók kísértek sétámon Cambridge főterén. Majd betértem az egyetem udvarára.

Photo by Artur Dancs

Harvard

Az épületek is egyenként egy-egy építészeti remekmű, a campus kanyargós sétányai a lámpákkal különleges hangulatában mutatták meg nekem az egyetemet, a különböző karok épületeit, a bentlakásokat… Be lehetett látni az ablakokon, és ami közös volt, hogy minden épület alsó szintjén egy nagy nappalit láttam, karosszékekkel, kandallóval, teli a letűnt korok sármjával. A telihold ezüstös fényben világította meg a campust, és emitt is – amott is kis tornyok jelezték az egykori alapítók vallásosságát. A kis kápolnák ugyan még tarkítják a Harvard belső kisvárosát, de a politikai korrektség igyekszik minden csiráját kiírtani az egyetemet alapító egyházi oktatás emlékének is. Amerikában ma mindennél a legfontosabb ez a furcsa módon értelmezett „korrektség”, aminek szellemében minden olyan törekvést, beleértve a kereszténységet is, vissza kell szorítani, sőt, semlegesíteni, mert kényelmetlen lehet bizonyos körök, más vallások felől, más kultúrákból érkezők számára.

Photo by Artur Dancs

Cambridge-ből visszaérve Bostonba még egy gyors hangulatsétát tettem az esti fényben pislákoló városban, beültem még egy forró csokira, hogy a szállodáig ne hűljek ki teljesen, és elégedetten tértem meg szobámba, ahol végre bátran szembe tudtam nézni a festményekkel a szoba falán…

A tetőről rázott kövér nyúl és életem egyéb villanásai


 

Felfelé haladtam az East River partján nagyokat tekerve a pedálon, bár ezen a folyón nehéz eligazodni, mindig arra folyik épp, amerre kedve van, és miközben jobbról kapott a nap, a reggeli sugarak meg-megcsillantak a vizen,  a fülembe meg az édenkertről szólt egy régi dal. Olyan az én életem, mint egy vadul vágott mozifilm. Ez jutott eszembe. Egy olyan, amelyik telistele van villanásokkal.

Photo by Artur Dancs

A londoni királyi Regent’s Park nárciszmezeje

 

Ferihegyen ülök a váróban és anyámtól hozott szaloncukor mellett otthonról hozott friss élményeket majszolok kókusz- és gyümölcszselé ízesítésben, majd meg Zürichben hallgatom, hogy a reptéri hangosbemondón kolompolás és madárcsicsergés mellett tehénbőgés is tarkítja a hangulatot. Csak lepakoltam a poggyászt és kimentem a New York-i tavaszt köszönteni, az nem lehet, hogy ennyi év után pont az maradjon el. Máris Londonban találtam magam, amint a Gatwicken csatlakozásra várok egy szőke kolleginával, akinek folyton az étkezés körül járnak a gondolatai, és másnap már a behavazott Norvégia egyik szegletében ébredek, hogy a derékig érő hóban jól megjárjam magam reggeliben. Estére trópusi pára fogad Miamiban, és megtanulom, hogy a pompás rántottcsirkét is forgalmazó áruházlánc boltja éppen a szállodánk környékén van. A fejem, persze, megint leég a tűző napon másnap, de szerencsére, a következő reggel már Koppenhágában ér, ahol süt ugyan a nap, de hegyes foga van. Valami rémlik Stockholmból is, ahol másnap voltam, de mintha ott lehavazott volna… Nem tudom. Mert hazautaztam New Yorkba átpakolni a nagy bőröndbe és tizenegy napra, meg persze, alaposabban is áttekinteni a tavaszi helyzetképet a városban. És megint dekkolok Oslóban a reptéren a csatlakozásra várva, ezúttal London felé. A Buckingham palota előtti nárciszmező és a városban tett csavargások képei sorakoznak a fejemben, és már repülök is vissza, délre, a fülledt Miamiba. Tavaszi vakációzó tömegek, kánikula, tengerpart, majd kikericsekkel teli ligetek másnap Koppenhágában, ahol kisvonatra szállok várost nézni, és azt mondják a barátaim, kolontos vagyok. De a következő délután már Las Vegasban ér, ahol sosem jártam eddig, és érdekes ugyan a felhozatal, a varázsa nem sok, és keveset tart. A fehér ruhás Elvis azonban mindent visz! Én meg a nevadai sivatagban autózom Los Angeles felé, a bűnök városából az angyalokéba. Estére már Malibun érem a naplementét, a reggel pedig Santa Monicán ragyog rám pompás napsütésben. Hogy azután az új reggel esősen és fenyvesekkel suttogó legyen az ablakom alatt Norvégiában. Nem jut időm sokat töprengeni az ablakban, és Londonon is csak átfutok – egyik géptől a másikig, hogy estére a saját ablakomból nézzem a húsvétra színezett tornyokat New York egén.

Photo by Artur Dancs

És akkor reggel meg arra kelek, hogy egy méretes plüssnyulat ráznak a szemközti ház tetejéről. Az úriember kifogástalan eleganciával van felöltözve a vasárnap reggelhez képest. Sokkalta inkább estélyinek mondanám a ruházatát, a frizurája is frissen zselézett, de nem élhetek előítéletekkel, hisz van, akinek a vasárnap reggel éppen olyan fontos, mint a szombat este például, s főleg ha az a vasárnap reggel épp húsvét is. Ha mindezt figyelembe vesszük, cseppet sem meglepő, ha valaki éppen ekkor és ilyen körülmények közepette találja helyénvalónak a nyúlrázást a háztetőről. És elragadóan szeretnivaló. Talán mert ha az ember három héten belül tízszer repüli át az óceánt és napjában más időzónában illetve országban alszik egy-egy másik ágyban, akkor megérik benne a vágy, hogy kicsit a hétköznapi emberek közt járjon, például örülhessen annak, hogy a szomszédja kicsinosítva nyulat ráz a háztetőről. De elmentem én, és kisvonatra szálltam New Yorkban is. A mi szakmánk egyik jutalma a sok hosszú műszakért és időeltolódott kalandozásért, hogy turisták lehetünk mindenhol, lassan idehaza is. A botanikus kertben teljesen átadtam magam a kisvonatozásnak a magnólialiget és a nárciszdomb között tekeregve. És hagytam, hogy a nap süsse az arcom, és tisztítsa le gondolataimat. Ezeket a pillanatokat semmivel sem szabad elrontani.

Ó, micsoda öröm volt, amikor Koppenhágában begördült elém a kisvonat a város főterén! A dán főváros olyan kicsi, és barátságos, hogy az ember egy-két csavargással megoldja a látogatást. Nekem már sok rejtett szeglete is megvolt, így a kisvonatozás elsősorban maga a kisvonatozás örömére történt. Gyermekkorom kisvonatozásai elevenedtek fel bennem. Azt hittem, a smørrebrød-uzsonnám lesz a nap fénypontja, amikor egy napsugaras délelőttön csavarogni indultam el a városban. Hiányzott már Koppenhága és a napsugaras séták Andersen városában. Jártam ugyan ott mostanában többször is, néha csak futólag, néha meg náthásan vagy esősen dideregve. És az nem ugyanaz. Amint arról már szóltam, a dánok is és a város is olyan végtelenül kedves és szép, hogy az ember nem tud, csak mosolyogni és feltöltődni a sok szeretettel és bájjal. Ezért kell néha hosszabban elidőzni Koppenhágában, s ha az ember egyebet sem tesz, mintsem járja a kis karnyújtásnyi szűk utcákat a színes mézeskalácsházakkal, és hagyja magát jól eltévedni a csatornákon átívelő hidak között, már az is elég, de ha még egy kisvonat is bepöfékel elé, azt vétek lenne kihagyni. Ha lett volna is bármiféle tervem, akkor is otthagytam volna csapot-papot, és vonatra szállok, de így meg pláne… Volt ugyan egy kínai kislány is az anyukájával, nem a gyermekek voltak többségben a vonaton. És hogy ezek a dánok mennyire kaphatóak az ilyen virgoncságokra, mi sem bizonyítja jobban, hogy hogy két szőke munkásember is felszállt, és eljött városnézésre. Ebédszünet van az építkezésen, és ha a szekér negyven percen belül visszahozza őket a tanácstérre, akkor béke van, belefér, s közben meg is uzsonnáznak. Én a betervezett dán szendvicses uzsonnáról nem mondtam le, csak a vonatozás utánra hagytam.

Photo by Artur Dancs

 

– Mindig megkérdem magától, de most is: olyan szendvicse van, amin bármi van, csak nem a tengerből fogták ki?

A szőke, szépmosolyú készségesen elém rak néhány marhasültes és malacpecsenyés tornyot, és még a helyi sört is kiméri nekem jó lazára eresztve a kezét a sörcsapon, hogy kibuggyan a pohárból. És csicsereg nekem, és kérdez, beszélget. Elmondja, hogy ő is járt New Yorkban, és mennyire szerette, na és a Village… Pedig a tetőn kirázott nyulat meg sem említhettem akkor még neki. Mégis szereti. De ugyanígy csicsereg mindenkivel, és minden eladó a nagy piacon ugyanolyan felhőtlen mosolykodással társítja a portékáját, hogy az embernek nem jön, hogy továbbálljon. Csak a nagy csacsogásban a szezámról felejtettem el megerősítést kérni, pontosabban arról, hogy a rozskenyerükbe nem tesznek-e olyasmit, mert akkor én meghalok allergiában vergődve. És az első szendvics elköltése után arra is rájöttem, hogy nincs nálam gyógyszer sem, ha kiüt a vész. De aznap még csak ez sem tudta kedvemet szegni, mert arra gondoltam, ha meghalok, éppen szép emberek közt és szép helyen tettem, más meg mit számít…

 

A másik hely, ahol mindig fülig ér a szám, az Santa Monica. Meg Malibu, persze. Ennek ellenére ez a két boldogság nem ugyanolyan. Koppenhágában a dánok feltételen vidámsága ragad át az emberre, Kaliforniában az ember csak boldog. Csak úgy. Nem állítanám azt sem, hogy a napnak ebben bárminemű szerepe is lenne, hiszen sok esős napot is kifogtam én ottanság már. Hanem valami más titka van ennek a vidéknek, amire lassan majd rájövök, mint ahogyan arra is rájöttem, hogy a Los Angeles-i  emberek is szépek, szelídek, bűbájosak, de ugyanakkor a legfelületesebbek is. Ülök a buszon Santa Monica felé, és az jár az eszemben, hogy ezekben az emberekben nem bíznék meg, ha arra kerülne sor. Mosolyognak és úgy tesznek, mintha kedvesek lennének, és közben valami megfoghatatlan aura lengi őket körül. Ráfognám a napszemüvegre, de ezt New Yorkban is hordják rendíthetetlenül éjjel-nappal, s igaz, hogy azokat sem tartom bizalomgerjesztőnek, csak a napszemüvegből nem ítélhetek. Igazából egyéb irányban sem akarok itt ítélkezni, csak kiszaladt a számon, amit épp gondoltam. Ahhoz túl keveset járok Los Angeles környékén, hogy emiatt főjön a fejem, és esetleg elsietett konzekvenciákat vonjak le. Azt azonban nem tudom nem észrevételezni, hogy Kaliforniában is sok az elmeháborodott ember. És ebben talán már felveszik a versenyt New Yorkkal is. Van ugyanis egy generáció, azon belül is egy réteg, akiket soha senki nem tanított meg élni, csak felélni és lelakni. Ebben nőttek fel, és ha nem volt annyi eszük, hogy talpra álljanak, és rádöbbenjenek, hogy félre lettek vezetve – sok esetben nyilván akaratlanul – akkor feladják a valóságot, és egy mesés, de megborult világba menekülnek.

Photo by Artur Dancs

Malibu – Heather’s Cliff

 

A Santa Monica bulvár és az Ocean Drive sarkán szállok be az autóba, és mondom az én barátomnak, hajtsunk le napnyugtára Malibura, ha úgy engedi ideje.

– Tegnapelőtt Koppenhágában voltam, tegnap Vegasban, ma pedig átrobogtam a nevadai sivatagon …

– … ezért a napnyugtáért?

– Az estéért úgy, ahogy van. Másszunk ki a Heather’s Cliffre!

– Milyen volt Vegas?

– Amilyenre számítottam, nem csalódtam benne.

– Azt mondtad, nem szereted.

Ebben nem csalódtam.

– Mi a baj vele?

– Semmi. Épp ez az, hogy semmi sincs vele, se baj, se semmi. Ha valaki nem látott még nagyvárost és toronyházakat és fényözönt, akkor egy pillanatra elájul, majd reggel már únja ő is…

Malibu kanyonjai közt kanyarog az út hol a völgyekben, hol az óceánparton. A pihenőre forduló nap mind erősebben színezi narancssárgára a tájat. Van egy kis városközpont is, lényegében a semmi közepén az egyik kanyonban. Bevásárlóközpont féle vendéglőkkel és borbélyüzettel. A járda csak a parkolóig tart, autók jönnek-mennek, lakóházak a közelben sincsenek, ahhoz messzebb kell menni, esetleg felkaptatni a hegyre. Olyan, mintha kihalt lenne és elhagyatott. A tanyát elhagyva az út visszatér az óceán partjára, és ott már élénkebb a forgalom, és feltünedeznek a hegyoldalbéli házak. A nyilvános tengerparti strandot elhagyva már a tengerpart is privát, és a malibui híres beach-házak sorakoznak, ahol a kiváltságosak létezhetnek.

A magam módján én is kiváltságos vagyok, ezzel tisztában vagyok, és hálás vagyok a sorsnak és a barátomnak is, hogy itt lehetek. Amikor a beach-et megláttam, lemondtam a hegymászásról, és kértem, mihamarabb parkoljunk le valahol a tengerpart közelében.

– Ha eszedbe jut ruhástól fürdeni megint, hazaviszel magaddal, mert váltás ruhám nincs!

Csak somolygott, s mondta, hideg még a víz.

A partra magasodó lösszfalat is narancsszínűre rajzolta közben a nap, és a parton megjelentek a naplementézők. Mind Kaliforniában, mind pedig Florida nyugati partjain nagy hagyománya van a naplementézésnek. Akik ezt komolyan és rendszeresen csinálják, saját rituálékat alakítanak ki maguknak. Jobbára magányosan jönnek ki vagy kutyáikkal. Ha valaki van is velük, csendben sétálnak vagy ülnek a parton, amíg teljesen le nem megy a nap.

– Amolyan kimondatlan szabály, hogy az ember nem duruzsol abban a pillanatban, amikor a nap lemegy.

Amikor a napkorong teljesen magára húzta a Csendes-óceán takaróját, az égi parádé nem ért még véget. Pompás színekbe vonta az láthatárt a tompa fény, mintha széles ecsetekkel csíkokat rajzoltak volna a tenger fölé, pirosat, narancssárgát és kéket is.

Egy homokbuckának dőlve feküdtünk a parton úgy, hogy nem csak a tengerre láttunk rá, hanem a hegyre és az útra is. A pálmafák katonás sorban állingáltak előttünk, mintha arra várnának, hogy valami giccses festményt fessünk róluk. Álomszerű volt a kép.

Photo by Artur Dancs

Malibu – Zuma Beach

 

– Egy ilyen nagy mese az életem. Egy színes, mindennel megpakolt mese – sóhajtottam fel vidáman és halkan, mintha attól tartanék, elkiabálom, és megszűnik a varázs.

– Te vagy a mese. A mesék benned vannak. – mondta, és karját a feje alá rakva hátradőlt a földön, és az eget bámulta.

– De hát te is itt vagy. Ez így nem lehet valóság…

– De, de… Én igazi vagyok. Nem látod? Ami megfogható, az igazi.

– Igazi… Az East Village-ben voltál te igaz. Igazi!

– Az East Village! – szaladt fülig a szája – Na, az igazi! Ott az élet!…

 

Meg vagyok győződve róla, ha elmondom neki a nyúlrázást, azonnal felpakol, és visszabútorozik a Village-be. De nem mondhattam el, mert még én sem tudtam, hiszen csak később került erre sor.

Az égre széles pamacsokkal festett színsávok mind sötétebbek és halványabbak lettek. Nem volt fény a közelben. A hegyoldal kúriái és a távoli beach-házak sziporkáztak valami fényt a messziben, de a parton csak a tenger fehér fodrai csillantak meg a fogyónak indult szinte-telihold fényében, és az úton néha a város felé elhúzó autók fényszórói hasítottak valami kis rést a mind mélyebb sötétbe.

 

Santa Monica kicsit összefonódik bennem Malibuval, pedig a különbség és a távolság is jelentős. Viszont tény, hogy Santa Monicán is mindig boldog vagyok. És ott valóban: csak úgy. Nem volt elég az esti csavargás, reggel korán keltem, hogy délelőtt már a promenádot rójam, és elvegyüljek a turisták közt. A turisták közt is kiváltságos vagyok, hiszen nekem talán többször adatik meg itt lenni, és ha rövid időkre is szól az ittlétem a legtöbb esetben, van alkalmam fokozatosan, és lépésenként felfedezni a helyeket. És lehet, hogy egyszer esik, másszor meg fúj, de harmadszor meg ragyog a nap. Mint azon a reggelen is, amikor bárminek tudtam örülni, még egy rántott csirkemellfilének is a promenádon, ahol már este is kellemesen megvacsoráztam. Vagy a napszemüvegnek! Annak még… A nap ugyanis olyan erősen sütött, hogy a letört szárú napszemüvegem helyett sürgősen keresnem kellett újat, s ez az én nagy fejem esetében nem egyszerű kihívás. Feltettem az új szemüveget, mint egy trófeát a diadal után, és úgy vonultam ki az üzletből, mint aki háborút nyert és bevonul…

– Adjanak egy kis dollárt nekem, hogy ehessek valamit… Adjanak öt dollárt nekem cigarettára…-ismételgette egy gengszterképű szikár fekete a kukán üldögélve a bolt előtt sötét napszemüvegben. Amikor meglátott kijönni a fényképezőgéppel az oldalamon, átírta, és így szólt:

– Maga! Hé! Adjon öt dollárt, és lefényképezhet!… Miért ne fényképezne le? Csak öt dollár, és lefényképezhet.

– A halottkém fényképezzen le! – sipított át a túloldalról egy másik – Nem látod, hogy ez nagy franc, szarik ez rád! Majd a zsaru lefényképez minden oldalból…

…És ebbe nekem bele se kellett szólnom.

Photo by Artur Dancs

Santa Monica – Ocean Drive

 

Santa Monicán csak arra kellett ügyelnem, hogy a starndtáskámat mindig azzal az oldalával fordítsam befelé, amelyiken azt írja „I Love Miami”. Nem, mintha a nyájas kaliforniaiak veszőfutásra ítélnének esetleg miatta, hanem mert mégsem illik ezt Santa Monicával megtennem. Magammal meg azt nem, hogy mindenhol veszek egy strandtáskát.

Miami Beach-en az Art-Deco negyedben mászkáltam egyik nap a héten egy norvégiai és egy dániai pihenő közé ékelve, és igyekeztem ebből az alkalomból a lehető legtöbb napfényt magamba szívni. Amióta egy korábbi utamon egy palack napolajos spray felrobbant a Berta bőröndömben, többé-kevésbé rövidnadrágok nélkül maradtam, a Miami-i alkalom pedig pazar lehetőségnek ígérkezett az utánpótlásra, sem Norvégiában, sem New Yorkban nem lehet még rövidnadrágokat vásárolni márciusban kiárusításon… Elkerülhetetlen lett egy strandszatyor is, amibe mindezt az ember belehányja, feltéve, ha nem akar kisebb-nagyobb bevásárlózacskókkal billegni a flancos beach-en.

– Kevésbé nőiesebb nem lenne…? – kérdeztem aggályosan.

– Ez nem nőies! Főleg, ha a piros szivecskét maga felé fordítja, és nem látszik… Hátulról kék!

Hittem, nem hittem, de megvettem, és rájöttem azonnal, hogy ez az „I Love Miami” felirat már ott is gáz, nemhogy majd másutt. Egy ilyennel átmenni akár Fort Lauderdale-be is már ciki, hogy Santa Monicát ne is említsük. Na, de van strandtáskám, ami hátulról kék…

– South Beach, nem rossz… – mondja a kubai helyi sofőrünk – De a nudista strand, az az igazi, huhúúúúú…

– Nudista strand Amerikában? – hüledeztek az európai pilóták?

– Floridában?! – döbbentem meg én is a jobbára nyugdíjas paradicsomként emlegetett prűdnél is prűdebb állam margóján.

– Itt, hát! Csak átmennek a hídon a szállodától, és ott is van.

– De én nem nézek ki jól meztelenül – tettem hozzá, és ezzel senki nem is vitatkozott a járműben.

– Maga ne is vetkezzen le! – sietett pontosítani a sofőr – Csak venni kell egy jó napszemüveget, és kész.

Így jutottam a Haulover Beachre. Napszemüveg nélkül ugyan, mert esőre állt. A sofőr mondásai ellenére a Haulover semmiféle perverzkedésnek nem adott otthont. A sofőr rég járhatott arra, a beach mára egy konszolidált családbarát naturista rész a Miami Beachen, ahol hemzsegnek a rendőrök – nem ruha nélkül- és decens családi összejövetelek vannak. Azt nem mondom, hogy a jelenlévők is decensek egytől-egyig, de ez már részletkérdés.

A Miami-i összképhez azonban hozzá kell tennem, nem lopta be magát a szívembe, és ha megkérdezik tőlem, a szomszédos Fort Lauderdale-t sokkalta jobban szeretem és magaménak érzem. Miami egyike azon településeknek, amelyek indokolatlanul és alaptalanul lettek nagyvárosi rangra emelve, és lényegében kevés a tartalom a toronyházak és luxuslakások mögött illetve azokon túl. Persze, nem vehető el Miamitól, ami az övé: beleértve a bulikat, a vakációzó fiatalokat, a kubaiakat és a velük járó jó és rossz dolgokat is. És a talán legbájosabb részt: az Española Way, ami lényegében egy kisutcányi negyed Miami Beach – South Beach szívében latin-amerikai stílusú épületekkel és kávéházakkal, éttermekkel, s persze, rengeteg virággal és zenével. Nem csak spanyolajkúak vannak itt, jócskán hallani olasz beszédet is. Akár nappal, akár sötétedés után, az Española Way mindig élmény a látogató számára.

 

Photo by Artur Dancs

Miami Beach – South Beach

Londonban is a színes Notting Hill vagy a Soho tűnt érdekesebbnek számomra, leszámítva persze, a királyi dolgokat és kastélyokat meg palotákat. Ha nem éppen a királyi család lappangó titkai és rituáléjai után próbálok kutakodni, akkor legszívesebben a színesebb helyekre igyekszem eljutni, mint a Portobello Market a Notting Hillen vagy legutóbb a Soho. Hogy Zsuzsi barátnőm meg éppen szabadságát töltötte családjával távol Londontól, immár másodszor kényszerített arra, hogy magamban fedezzem fel a város zegzugait. Igaz, ez nem volt annyira izgalmas így. Míg más helyeken kifejezetten magamban szeretek felfedezőutakra járni, Londonban Zsuska jelenlétét megszoktam és megszerettem. És most, hogy nem volt ott, arra a felismerésre kellett jutnom, hogy London mégsem az, aminek első pillanatban hittem, és kicsit idegessé, feszültté is tesz. Ha nem egy másik világvárosban élnék, amit imádok is ráadásul, mindenképp a zajra és a nyüzsgésre fognám. Bár, lehet, New Yorkkal ilyen szempontból is elfogoult, azaz elnézőbb vagyok. Ez magyarázza talán azt is, hogy Londonban a városnézegetést nagyon rövidre zártam, és egyszer Kensingtonban, utóbb meg a Regent’s Parkban kötöttem ki, és a belefeledkeztem a nárcisztengerbe. Nem szeretném Londont elveszíteni, és tudom, hogy nagyon sok dolgom van még ott, ezért hagyok magamnak időt még bárminemű ítéletet ezzel kapcsolatosan meghozni. És csak megyek és megyek, és süttetem a nappal az arcomat – merthogy persze, a nap süt, ha ott vagyok. A vidéki Angliát pedig fenntartások nélkül imádom. Akkor is, ha a régi házakban és kimondottan a mi vidéki kúria jellegű szállodánkban is a kandalló meg egyéb finom dolgok mellett kísértetek is vannak. Én ugyan nem találkoztam velük, ritkán vagyok fenn éjszaka, ha ott is vagyok. Nagyon jól és mélyen tudok a Copthorne-ban aludni. Csak a hajnali rigók és fülemilék dalolása szivárog be az álmaimba. De kolléganőm egy fotón is megörökítette az egyik leskelődő kísértetet, legalábbis egy világos foltot a fotón ő annak tulajdonít. De nem baj, mert ettől izgalmasabb az élet a Copthorne-ban, ha az ember nem rejteget épp konyakokat a rhododendron bokrok közt a kertben.

Az East River mentén felfelé haladva pedáloztam hazafelé, és a villanásaimat rakosgatva és fűzve egymásba megállapítottam újra, hogy csodálatos az élet, ez az én kis életem. Kérdezte valaki, és onnan jut most eszembe, hogy szép és irígylésreméltó a munkánk, és az ezzel járó életvitel is. És mégis, meggyőződésem, hogy nem való mindenkinek. Ha az ember nem tudja a villanásait felügyelete alatt tartani és követni, ha a mindennapjaiban, ezekben a villanásokban nem látja a mesét és az összefüggéseket, akkor az nagy bajt hozhat rá. Nem egy kollégám tragédiáját látom, olyanokét, akik fiatalok, tetterősek ugyan, de nem látnak túl a villanásokon, és valahol kiégnek, kimúlnak és belebetgszenek.

Pedáloztam hazafelé felfelé az East River mentén, ami nem is folyó, hanem csak egy tengerszoros, de mivel a nevében folyó van, mindenki azt hiszi, folyó. Hát, csoda-e ha néha felfelé folyik, néha meg lefelé? Ez is csak egy mese. Ha az ember csak a folyót akarja látni benne, azt látja, csak akkor sosem érti meg, mi a fenének folyik ez a folyó felfelé, amikor az óceán meg itt van lenn, a kanyar után, a Battery-nél. Bekanyarodtam az utcánkba, és mikor beparkoltam a bicklit a ház előtt, felnéztem a szemközti házra, lám, nem ráznak-e valami nyulat vagy nem ügyködnek-e valami huncutságban az én kolontos szomszédaim.

– Azt hittem már elköltözött! – kiabált rám egy mellettem elsuhanó kosaras kerékpárról a tisztító és mosoda, a landrink kifutó embere.

– Á, csak dolgozom…

– Jöjjön mosni! Mikor jön mosni? – kiáltotta vissza az öreg.

– Már tegnapelőtt kimostam! – kiabáltam a mind távolodóra – Csak a másik váltásban!

Olyan az életem, mint egy mozifilm…

Világkörüli mesék (5)


 

 

Andersen mesevárosa és a szelídarcú, szép és vidám skandik

Photo by Artur Dancs

 

Kiváltságos helyzet Koppenhágába utazni. Nyájas földi halandónak azért, mert nagyon drága, fellegekbe burkolt fejű hasonszőrűeknek meg azért, mert kevés a járatunk arrafelé egy héten a tenger másik feléről, így alaposan megcsappan az esély sűrűn sziesztázni a dán fővárosban. És ha néha el is jut az ember, nagyon gondosan ügyelnek rá az életünket szervezők, hogy egyéjszakás kalandoknál többre ne fussa a bájos skandi-országban. Éppen ezért hiszem azt, hogy valami csudaménkő csaphatott a dolgaimba, mert ebben a hónapban térülök-fordulok, és valahogy-valahonnan mindig csak Koppenhágában kötök ki. Ez ahhoz képest lasszvegassz, hogy május óta egyetlenegyszer sem járhattam arra. De a fennvalót és a Crew Controlt nem illik szidni, sőt, amennyiben lehet, esti imáinkba is illik belefoglalni. És noha én nem tudok imádkozni, valami csak lehetett, mert a minap levelet írtam nekik (bocsánat: Nekik) és mondom, hogy tudom, kötelező mindenkinek néha stand-by (készenlétis) lenni, ami abból áll, hogy az ember adott időintervallumban (lehetőleg a nap leghasznosabb időszakában) puccbavágva vár a telefonja mellett, mert ha behívják, két órán belül is akár utaznia kell valahova, ami lehet trópusokon vagy épp hideg északon is, és azt sem tudhatja, pontosan hány napra csomagoljon fehérneműt, mert lehet, három napig lesz távol, de az is előfordulhat, hogy egész hétre is. Szóval, én ezt tudom, és elfogadom, hogy nekem is kell ilyent a programomba beiktatni, és sűrűn kapok is. De most úgy alakult, hogy szeptember vége és október eleje is egy hétre való SB-t hagyott nekem felgyülemleni egyvégben, ami arra sarkallt, hogy mégiscsak járuljak az úr színe elé, és kérjem, a sok várakozás helyett inkább tegyenek be valamerre engem erre a hat napra… És erre jött a kegy, utazás Stockholmba, és onnan egyenesen Koppenhágába. De nem is akárhogyan, hanem három napra. Lényegében olyan volt ez a „kihívás” a SB-ról, mintha beutaltak volna valami pöpec szanatóriumba egy kedves üdülőtelepen.

 

Szerelembe esni Koppenhágával

 

Tavasszal jártam először életemben Koppenhágában, és mint ahogy a többi hellyel is a világban, erre sem készültem. Photo by Artur DancsNem szeretem befolyásolni önmagam azzal, hogy előre olvasok és informálódom helyekről, ahová első ízben utazom. Nem akarok a sztereotípiák rabja lenni, és nem szeretném, ha én is egyike lennék azoknak a turistáknak, akiket New Yorkban szoktam látni az emeletes piros buszok tetején a gagyi „hop on-hop off” túrjain. Azt szeretem, ha magamnak bonthatom ki a várost, ha én fedezem fel a sztereotípiáit és ha kedvemre eltévedhetek benne. Így természetes, hogy amikor tavasszal első ízben vetett partra a metró Koppenhága belvárosában, a Nyhavn kikötőjében kötöttem ki leges-legelőször, és gyorsan lefotóztam és lefotózkodtam magam is a színes házsorral. De innen aztán már ki kellett találni a hogyantovábbot is. És mind messzebb merészkedtem a városban rövid egyéjszakás útjaim alatt, amelyek legfennebb is csak gyorsan múló kora délelőttöket engedtek meg a városban, és annál inkább megértettem, hogy ez a folyamatos szerelembe esés egyik újabb esete életemben. Májusra már eljutottam a királyi rózsakerthez és az ehhez tartozó nyári kastély-rezidenciához is.

 

Nem tudom Koppenhágát rosszkedvűen – rossz időben – elképzelni. Ez a város olyan derűs és mosolygós, hogy teljesen elképzelhetetlen számomra, hogy itt szürkeség legyen és nyomott emberek futkossanak az utcákon. Amennyire kedves a szívemnek és bájosan játékos Helsinki, annyira nem tudom elfelejteni az ólomszürke napokat és a zárkózott, távolságtartó – szerintük csak szégyellős – finneket. És közben az összes skandináv ország fővárosába otthonra leltem, illetve mindegyiket hagytam mélyen a szívembe furakodni, és ma már azt is elmondhatom, hogy ha a vonalat meghúzzuk alul és summázunk, a legszebbek a skandik közül a dánok. Igaz, még jónéhány mélyremenő tapasztalatra szükségem van az alaposság kedvéért, hogy eldöntsek egy belső vitát a norvégok vagy a dánok javára, de most, hogy Koppenhágában sütött be rám a reggeli nap, kicsit el akart a mérleg már billeni feléjük. Szépek. Olyasféle természetes szépség sugárzik belőlük, ami tipikusan skandináv, és mégis pluszt ad neki az életkedvvel telített játékosság és bolondosság is.

A másik meg, hogy én szeretem a vizet. Ez a város meg úgy van megépítve, hogy csak akkor nem kell hídon és vízen átkelni, ha az ember egy helyben áll. Szigetek sokasága alkotja a várost, és ha jól belegondolok, gyalogosan is jól bejárható, gyalázatnak tartanám, ha autóval akarná bárki is megismerni ezt a kis ékszerdobozt.

 

Vagyok annyira szerencsés (már megint…) hogy egykori rádiós kolléga-haveromba botlottam már kora tavasszal itt, és körbefutott velem autón a városban egy borozással megspékelt vacsora előjátékaként, amit családi hangulatban töltöttem el velük. Nem haladtunk sokat turizmus szempontjából és nem is hagytam volna, hogy lelője nekem Koppenhága poénját, hiszen magamnak akartam felfedezni ezt is, ezért csak arra kértem, támpontokat adjon, olyan érdekességekre kérdeztem rá, amelyeket nehéz lett volna vagy időigényes emitt-amott elolvasni. És ő mesélt nekem Christianshavnról, a hipszter városról, amelyik már-már függetlenedni is kész lenne a várostól.

Photo by Artur Dancs

Valami olyasmi, mint itt nekünk a brooklyni hipszter-bölcső, Williamsburg, ami elérte azt, hogy aki ott él, nem azt mondja, hogy New York-i, hanem hogy williamsburgi, de legfennebb is csak brooklyni. A hipszterekről azonban nem itt és most fogok értekezni, mert Koppenhágában sem ez a legfontosabb megemlítenivaló, mint ahogy New Yorkban sem. De azért jó, hogy Saba mondta nekem ezt a helyet, mert a metróm a szállodától a belváros felé tartva megáll azon a szigeten is, ahol ez a Christianshavn is van. Felületesen néztem csak a térképre, hogy tudjam, merre leszek arccal, és nem is érdekelt a távolság, amit majd be kell járnom. Így ott szálltam le a napsugaras szeptembervégi reggelen, éppen egy tér közepén, ahol talán a legjelentősebb jelenlétet egy virágárus könyvelhette el magának, ha eltekintünk a csavargóktól, akik már kora reggel ontották a bráhaszagot a derűs őszi levegőben. Persze, hogy szakállas, jólöltözött, csinos fiataloktól hemzseg a környék, és a favágóstílusban van a sikk, és persze, hogy itt is van egy csatorna, és rajta kis vitorlások árbocai illetve csónakok lengedeznek az összefirkált padon ücsürgő kávézóra. És persze, biciklisek. Tengerszámra. Amikor zöld a lámpa, egy nagy raj elindul, és az ember csak kapkodja a fejét a sok szőke, napszemüveges láttán. De nem csak a hipszterek, itt mindenki biciklizik, mint ahogyan minden skandináv országban is. Saba szerint derékig érő hóban és vérfagyasztó hidegben is mosolyogva tekernek ezek a népek, ne gondoljam, hogy itt is megolajozzák, és pincébe rakják télire a kerékpárokat. Ha belegondolok, és éppen ma tettem meg – télen magam is sokkal többet bicikliztem New Yorkban, mint amennyire alkalmam jutott nyáron, amikor szép idő is adatott volna mellé. A másik, ami tipikus, a tricikli, amelynek az elejére nagy faláda van erősítve, abba becsapják a gyerekeket, akár hármat is (láttam!), a bevásárlásokat, és mennek. Itt nem autóval viszi anyuci-apuci a kölköt óvodába vagy iskolába, és még csak nem is dobja be egy taxiba… Kerékpárral, lazán. És csakis zöldjelzésen. Azt már Finnországban megtanultam, hogy ha nem akarod a helyiek megvetését kivívni, nem futkosol keresztül piroson. Amíg New Yorkban akár a rendőr mellett is átsétálhatsz piroson, ha te magad biztonságban érzed, akkor itt akkor sem mész át, ha a környéken sincs autó a közelben.

Photo by Artur Dancs

Christianshavnban pár lépés után hídra értem, és eredeti úticélomhoz,a Kastély-szigetre. Azért hívják így, mert itt van a királyi kastély, a Christiansborg és a hozzá tartozó teljes udvartartás, a királyi könyvtár, a királyi park, királyi múzeum, a királyi nemzeti színház és minden, ami kell.

A palota udvarán konflis utaztatott egy – ránézésre – amerikai utazási magazinnak dolgozó lovaglónadrágos hölgyet körbe-körbe, miközben egy lovas ugratott ide-oda körülöttük – gondolom, a látvány és hangulat kedvéért. Olvasom, hogy a palota egyik szárnyában a fejedelmi rezidenciák vannak és a királysághoz kapcsolódó hivatalok, a másik szárnyban pedig a parlament működik. Az ajtó előtt pedig egy riporter készül a kora reggeli bejelentkezésre valamelyik tévécsatornán.

Photo by Artur Dancs

Olyan szelíden mosolyog a délelőtt, hogy a japán turisták zaját is elnyomja a csend. Körbeállják a riportert és szelfit készítenek vele, bár azt hiszem, csak annyira ismerik, mint amennyire én is. A riportertől odébbállva inkább az egyik árkádos folyosón át a kisebb parkba sétálok át, ami már a könyvtárhoz tartozik. A park közepén szökőkút medencével és a vadkacsáknak egy vízre épített kuckó. Ezek a kolontosok annyira elbóbiskolnak olykor, hogy belefagynak a tóba hidegebb napokon. Talán emiatt jó, hogy a házikó alternatív szállást is biztosít, ha itt esteledne rájuk.

Photo by Artur Dancs

 

A kastélyos szigetet elhagyva egy pár lépésnyi hídon egyből a belvárosban találom magam. Víz alatti szobrokra is felfigyeltem, és az villant át az agyamon, hogy ezekben annyira túlteng a művészet, hogy nem csak a terekre, parkokba szórták szét a művészeti alkotásokat, hanem a víz alá is. Imádok megállni egy ilyen forgalmas téren, mint ez a belvárosi szökőkutas randihely, az Amagertorv, és embereket nézni, sőt fotózni. Egyszer kilátásba kell helyeznem egy olyan fotósoldalt létrehozni, ahol ezeket a világban látott szép embereket, érdekes embereket megmutathatom. Tele a világ különcökkel, izgalmas arcokkal, szelíd vagy sziporkázó szépséggel, egyéniségekkel, karakán mimikákkal… olyan jó néha csak elveszni bennük. Gondolkodom, hogyan is kell ennek a térnek a nevét kiejteni, de feladom egyelőre a dán nyelvvel és a svéddel is a viaskodást. Mindig az jut eszembe, hogy ha érteném sem tudnám kimondani, mert olyan furcsa hangképzésük van, hogy számomra megfoghatatlan az egész beszélt nyelv – leírva talán még eligazodom rajtuk – meg az is, hogy bezzeg hogy az angolra mondják, hogy azt írja zongora és úgy olvassa, bicikli…

Photo by Artur Dancs

Az a fura ebben a belvárosi forgatagban, hogy az ember azt mondaná, ez nekik a Times Square, és ugyanakkor egyáltalán nem az. Mert itt jelen vannak a helyiek is. A Times Square-re helyi lakos nem megy, csak ha fegyverrel fenyegették előtte vagy rokonai érkeztek a városba. Koppenhága belvárosa azonban annyira bájos, mint az egész, és telistele van a helyiekkel is. És ez jó. Ebből azt is leszűröm többek közt, hogy akkor itt engem sem vágnak át, mint turistát, ha bemegyek egy boltba vagy leülök egy teraszra sört inni. Ez ugyanis egy világtendencia, valami miatt minden belváros le akarja húzni a turistát. Pedig ha az a drága bárgyu turista nem jönne pénzt költeni és megállni az út közepén, mint egy rénszarvas, akkor a belváros is lehúnyhatná a redőnyeit sok esetben. De most nem ilyen demagógiák felé akarom elvinni a mesét, inkább továbbsétálok annak örömére, hogy találtam egy roppant patinás közvécét a szökőkút mellett (aki volt turista nagyvárosban, tudja, miért ez a módfeletti nagy öröm), amire nagy betűkkel kiírták: INGYENES! Merthogy Svédországtól Norvégiáig és Finnországtól Londonig mindenhol fizetős a pisilés meg a mosdó használata. Sokszor csak jelképes összeg, de bajnak elég, ha az embernél pont adott ország valutája nincs. Márpedig azt senki nem várhatja el tőlem, hogy annyiféle pisilőpénzt tartok magamnál, ahány országban megfordulok sokszor egy héten belül. A norvégok rendesek, mert hagyják, hogy hitelkértyával fizess a pisildében. És mint aki már lassan húsz éve elhivatott hitelkártya használó vagyok, ezt nagyra értékelem, és sokszor már csak kártyalehúzás végett is elmegyek pisilni, ha Oslóban járok.

Photo by Artur Dancs

A sétálóutcán szuvenírek közt turkálva haladok előre, gyűlnek az anyunak szánt hűtőmágnesek és megcsodálom a karácsonyi díszeket. A dánok nagyon büszkék ezekre a kézzel készített úgynevezett „mobilokra”, azaz mozgó karácsonyfadíszekre. A hagyományosan kartonpapírból, precíz alapossággal kivágott meserészletek Andersen meséiben is felbukkannak, és egy-egy jónevű művész ezzel ötvözve a tehetségét, méregdrágán képes eladni ezeket a valóban hangulatos és egyedi kis csodákat. Megölelem Andersent a sarkon, mikor kiérek a tanácstérre, az építészetileg is csodás városháza elé. Ott ül Andersen mester, nem messze a szülőházától, szemközt a Tivolival, a világhírű vidámparkkal, ami a dánok nagy büszkesége.

 

Hát, csuda-e, hogy egy nagy mese ez a hely és az emberek is benne, a mézeskalács házakkal? Csuda-e, hogy Andersent adott a világnak?… És megyek tovább az Ørsteds park irányába. Egyszer tavasszal már eljutottam ide, de mivel rámesteledett, nem sikerült végigjárnom és megnéznem a szobrait. Már Oslóban megszoktam a meztelen – főleg férfi – testeket ábrázoló köztéri szobrokat, és azt is, hogy ezeket mind különösen tekintélyes férfiassággal ábrázolják, nem, mint a görögök esetében. És ezt nem csak én vettem észre, hanem írtak is róla, a népek meg vidáman fotózgatják premier plánban a legapróbb részletekig alaposan kidolgozott nemiszerveket, amelyek a legtöbb esetben már fényesre vannak fogdosva. Itt ez már nem is tűnt fel különösebben, bár nehéz volt elkapni egy-egy fotót, mert valakik folyton mélyen ráhajolva vizslatták a szobrokat közelről.

Azt hittem, jó ötlet a füvőn heverni a napsütésben, és láttam a skandik vidáman heverésztek el órákon át is akár egy-egy sör mellett a gyepen a szobrok és őszi virágok közt, de amikor lehuppantam a fűre, kirázott a hideg. Nagyon is meglehet, más fából faragták ezeket a molygós, szelídarcú szőkéket, akik – míg én őszi kabátban és kapucnis szvetterrel jártam át a napot, trikóra vetkezve élvezkedtek a napsütésben.

Hát, lehet ezeket nem szeretni?…

Photo by Artur Dancs

 

 

A piac az legyen piac

 

A bejárt kilométerek is megtették hatásukat, és ebédidőt hirdettek. Skandináv országokban „kinn” ebédelni nem olcsó mulatság, de ahogy egy barátom sürgősen esemesezte nekem, mikor elmondtam neki, milyen falatokat találtam: egyszer élsz, nem kell gyereket nevelned, sem harisnyába raknod a pénzt! – és hát nekivágtam a híres koppenhágai élelmiszerpiacnak. Ezt persze, nem úgy kell elképzelni, mint otthon a kispiacot, azaz részint igen. Méghozzá a jó értelemben vett módon. Ugyanis itt minden megvan, ami jó valaha is volt az otthoni piacokon: termelők, friss áru, zöldség, gyümölcs és virágok. Emellett azonban ennél még nagyobb szerepet kapnak az ételek, a frissen elkészített ínyencségek, finomságok. Minden felől bódék, teraszok kínálják a magukét, de ugyanott elvitelre is lehet húst, halat vagy tejtermékeket is vásárolni. Egyik fickó körül szűnni nem akaró csoport, mindenki vásárol, és ő nem fogy ki, folyton körbejárja a standot, mindenkinek személyesen magyaráz, mutogat, hatalmas befőttesüvegekben adja a terméket. Elolvasom (mondom, olvasásban elboldogulok a dánokkal is) – valami olyasmit ír félig angolul – félig dánul, hogy „lassú-étkezde”. Humorosnak, tehát humoros, és gondolom, a tömegből ítélve ízletes is lehet. Van itt zöld-curryvel készített csirke, dán módra elkészített csillisbab vagy borjúpecsenye valamilyen szószban. De akármennyire is összepajtiztunk egy fotó kapcsán, nem tud egyéb fizetőeszközt elfogadni, mint mobilfizetést, ami egyelőre nagyon kevés helyen elterjedt fizetési lehetőség – Dániában ebben is messze járnak már a világtól… De mindent végigkóstoltat velem azért, és nem is tiltakozom, sőt, megkérem, hogy ha már így egy tányérból eszünk, mondaná el nekem, mit egyek, ami igazán dán, és nem a tengerből lett kifogva. Nevet, és mondja, menjek csak be a csarnokba, mert ott egy szép szőke leánka nagyon finom dán szendvicseket készít. Mondom, hogy nekem a fülemen jönnek ki a szendvicsek, de bizonygatja, hogy nem küld ő engem rossz helyre, mert a dán szendvics az nem olyan, mint az átlag szenya. Ez egy nemzeti eledel, amit naponta legalább egyszer, de főleg uzsonnára, minden dán beiktat az étrendjébe. Szkeptikusan ugyan, mert ugye, mit mutathatnak nekem már szendvicsek terén újat… – belépek a csarnokba, és mikor elhagyom a frissen darált kávészagú kávéstandot és a szőke mészároslegénnyel is leparolázok, megpillantom a szép szőke lányt a szendvicses pultnál.

Photo by Artur Dancs

 

Nos, igen… Ezek valóban inkább valami alkotásra hasonlítanak, semmint szendvicsre. Kenyér igazából csak azért van (valahol) alatta, hogy valami összefogja azt a rengeteg mindent, amit egy nagy kupacban összehordtak rá. Rozskenyér alapon ugyanis van itt lazac, tőkehal, marhabélszín, malacsült. Én a marhasült szendvics mellett állok ki, és mondja, hogy semmiesetre sem tartalmaz szezámmagvat, amitől esetleg meghalhatnék, sem egyéb számomra gyilkos dolgot, mint például tengeri herkentyűket. Ad mellé egy csapolt dán sört is, és ezzel ki is lépek az egyik asztalhoz magamhoz venni az ízlésesen elkészített uzsonnát. A rozskenyérre savanyúuborka szeletekre fektetett marhasült került, amit tepertőcsíkokkal szórtak meg, az egészet majonézes tormával öntötték le, és valami gyümölcsdzsemben megforgatott savanyúkarfiol is helyet kapott rajta. Persze, hogy ezt már csak késsel-villával lehett becsületesen megenni… És amíg a sört nyalogattam, körbenéztem.

Photo by Artur Dancs

 

A munkából és iskolából érkező skandik sorra töltötték meg a piac deszkapadjait, foglaltak helyet a kirakott asztalok körül egy-egy sörrel, egy tál étellel. Senki sem sietett hazafelé. Csillogó szemmel, mosolygós arccal izgatottan mesélték aznapi dolgaikat, hirtelen tele lett élettel a tér. Éreztem, hogy végre a piac visszanyerte eredeti szerepét, a közösségformálót, ahol nemcsak az áru cserél gazdát, hanem a gondolatok, az élmények, és ismét láthattam, hogy a társadalmi élet egy jelentős központja a piac. Ahogyan annak lennie is kell. És lazán. Mert azért itt is van, akinek sietnie kell. No, persze, nem azt jelenti, hogy behúz valami bazinagy luxusautóval a járdán a tömegbe, az autóban bömbőlő zenével, és kilép egy hamburgert rendelni. Jön az iparos a munkából a bringán – ingben, esetleg nyakkendőben is – és lelassít a pult előtt, kikéri a sört, és hamar megoszt egy sztorit egy másikkal a biciklire támaszkodva, majd tovalibbennek. Három nő a virágos mellett talált egy ládán ülőhelyet a napfényben, és közben én is vásárolok friss szedret a kötényes termelőtől – ő elfogadja a hitelkártyát, és megköszöni a vásárlást, és dánul köszön el tőlem, amit én még utánozni sem tudok.

 

Photo by Artur Dancs

Teljesen feldob ez a piaci nyüzsgés, csak nagyon sokára és nehezen tudok elszakadni a piac vidám életkedvétől. De a város minden része ilyen mosolygós, úgyhogy nem érzem a lábamban a fáradságot, hanem gyűjtöm a távolságot, hörcsögölök tovább magamnak a városban a fényképezőgépemtől elmeredt nyakammal.

 

Újabb kastély, újabb mesék és újabb kilométerek

 

Pihenőt csak a királyi rózsakertben szavazok meg magamnak, a Rosenborg kastély alkonyban fürdő sziluettje tövében. A kastélyt és kertjét már tavasszal volt szerencsém látni, amikor teljükben pompáztak a rózsák. Illatban most sem volt hiány, de persze, az ősz már megtizedelte a királyi virágokat is. A kastély a XVII. század első éveiben épült nyári rezidenciának, VI. Krisztián építészeti projektje egyikeként, holland reneszánsz stílusban, mint abban az időben a legtöbb jellegzetes koppenhágai épület – nem csoda hát, ha a fotókat nézve sokan olykor összekeverik Amszterdamot Koppenhágával. Királyi rezidenciaként 1710-ig használták, azt követően, és IV. Frigyes trónra kerülése után már csak két alkalommal lakott a dán királyi család a Rosenborgban, 1794-ben, amikor a Christianborg kastély tűzvész áldozata lett, – illetve annak újraépítéséig – majd az 1801-ben esett brit támadás idején.

Órákig is pihentettem volna a lábam és a szemem a kastély alkonyatbéli szépségében, de a naplementével hideg kezdett lenni. A beköszöntő október előszele volt ez. És bár szeretem a sztereotípiákat és az ilyen helyeket elkerülni az első látogatás után, úgy gondoltam, nem bűn az, ha visszamegyek a nyár elmúltával Nyhavnba, a kikötőbe, a színes házakat esti fényükben is megtekinteni és a hely őszeleji hangulatát magamba szippantani.

Photo by Artur Dancs

 

Azt már megszoktam, hogy a skandináv városokra nem jellemző a pazarlás, és főleg nem kényeztetik el magukat a fényekkel. Sok helyütt a lakások is kifejezettn sötétnek tűnnek, a szállodában is olyan lámpák vannak, amelyek fénye mellett nehezemre esik az olvasás. Az utcákon sincs pazarlás. Nem ragyog fényszennyezésben a belváros, és Nyhavn sem, ezért talán színtelenebb is, mintha napfényben látnám, de az élet pezseg a gázlángokra emlékeztető, öntöttvas, formás utcai lámpák derengő fényében. És igaz az is, hogy az esti italozáshoz ennél sokkal több fény nem is kell. Hideg az este, és csak borzongok menetközben is, a teraszokon azonban alig látni üres helyet, az esti hűvös ellenére is kinn üldögélnek inkább, a vendéglős meg piros, kockás plédet oszt minden vendégnek, hogy a derekára tekerve vidáman illogasson záróráig. Inni meg szeretnek, mint minden északi nép, ezek a dánok is. Ezt a repülőn is tapasztalja az ember, meg a mindennapokban is az italfogyasztás minden szinten jelen van. Isznak, és meglepően jól bírják is. Bár, sokszor az is meglepő mennyit bírnak… Nem is csoda, hogy az Oktoberfest-et is már szeptember eleje óta ünneplik Koppenhágában is, történetesen épp a szállodánkhoz közel eső Amager strandon a leginkább. Itt, ugye, távol a várostól, lényegében a tengerparton, kedvükre szórakozhatnak, és ünnepelhetik a nagy német egyesülést a jószomszédság szellemében. A dánok is imádják a tiroli rövidnadrágokat és kis vidám kalapokat, mert ha ez kell az ivászathoz, ezt is felöltik, csak haladjon a dolog. Szőkének meg elég szőkék. Sőt.

Ha az ablakban tanyázok éppen egy kávéval a szállodaszobámban – és nem valahol a kilométereket nyűvöm, akkor látni, ahogy a metróból sorakoznak lefelé a tengerpartra hétvégeken a mókás kis német népviseletben.

Photo by Artur Dancs

 

Az ablakban mellettem meg egy szál orchidea is nézett kifelé. Fogalmam sincs már pontosan melyik is volt a pillanat, amikor mellém szegődött a hosszú tizenötkilométeres egész napos sétámon. De ott volt a szobám ablakában. Arra emlékszem, hogy este, amikor Nyhavnban bóklásztam, már a kezem ráfagyott a szárára, de hősiesen vittem, a hátamon a fotómasina, a másik kezemben a vacsorára szánt shaorma, amit valami Mohamed készített nekem a legjobb receptje szerint még a belvárosban fehér szószban a platnin megpirított friss pitába tekerve. De úgy gondolom, akkoriban került a kezembe a lila trópusi virág, amikor a nőket lefényképeztem a piacon. Valaki elhagyhatta vagy elhajította – bár miért tenne ilyet bárki is egy orchideával – mindenesetre a lábam elé került. Hazafelé tartva a metrón meg is néztek vele éjszaka. Ez a metró is egy mese. Lényegében olyan, mint a Kennedyn a reptéri kisvonat, ami ide-oda jár a terminálok között. Ez is ilyen 2-3 kocsis kis szerelvény, amelyben nem ül masiniszta. Távvezérlésű kocsik, elképzelem, ahogy valahol egy nagy terepasztal fölött üldögélnek szőke, szép dánok, és ezeket irányítják. Persze, az is lehet, hogy nem így működik a dolog, de jó elképzelni. Mivel vezetője nincs, vezetőfülke sincs rajta, és ha az ember előre ül, olyan, mintha ő maga lenne a vezető. És erre a vidám vállalat is rásegít, mert a műszerfal helyére műszerfal van rajzolva, hogy aki ott ül, teljeskörű és jogú mozdonyvezetőnek érezhesse magát. Éjjel-nappal jár a kis szerkezet fel-alá Koppenhágában, hol a föld alatt, hol pedig felette. Legutóbb megesett, hogy valami vágányjavítások miatt egyszer csak nem ment tovább. Biztos, hogy a bemondásokban ez elhangzott, de azt én nem értettem, így valami abarakafalván találtam magam, ahol nem mosolygós és nem szép – és így tehát, nem is dán – metróalkalmazottak szóltak, menjek ki, mert ez a kocsi innen már sehova sem megyen’… Kérdem, akkor én hogy jutok el oda, ahol lakom, mire megvonták a vállukat, és lelakatolták a bejárati ajtót. Mondták, hogy van busz, találjam meg.

Photo by Artur Dancs

 

Jött is egy busz, de a sofőr arab volt, és nem beszélt angolul. Dánok, mint minden skandináv ember, beszélnek angolul anyanyelvi szinten. Nem is illik megkérdezni, hogy beszélnek-e angolul, mert hogy természetesen, beszélnek angolul. Azok nem beszélnek leginkább, akik valahonnan ideszármaznak. A második busz sofőrje spanyol volt, és ő sem beszélt angolul, és azt sem értette, hova megyek. Mert hogy Femøren azt mondhattam én az én olvasatomban, de dánul biztos, hogy teljesen másként hangzik.

Aztán került egy újabb busz is az éjszakában, amelynek a sofőrje érteni vélte úticélomat, és hazavitt.

 

Éjszaka, hinta, tengerpart és holdfény

 

Hogy a tizenöt kilométeres sétát megtoldjam kicsit, hazaérve úgy gondoltam, éjfélkor csapok egy kört a tengerparton is, az Amager strandon. Amint erről már a világkörüli egyik mesében említést tettem, a szállodánk ennek a strandparknak az utcáján van. A tenger meg az utca végében. Most derítettem csak ki, hogy ez az öböl lényegében a Balti-.tenger része, ami azért fura nekem, mert inkább tónak mutatkozik, semmiképpen sem tengernek. De örömmel elfogadom, hogy tenger, és örülök a gyönyörű öbölhíd látványának is, ami Koppenhágából átnyúlik a svéd Malmö városáig. Akkor éjszaka alig látszott, csak a hold csillámlott a vizen. Pár nappal azelőtt New Yorkban bámultam az ezüstös fogyatkozásban lévő holdat az Atlanti-óceán partján, a másik mesében meg említettem az éjszakát Santa Monicán, a Csendes-óceánban fürdőző holdvilágról. Még jó, hogy a hold legalább ugyanaz mindenhol, különben nagyon össze lennék már kuszálódva, így azonban van valami állandóság a dolgokban, és segít a jelent elfogadni úgy, ahogy van, anélkül, hogy sokat gondolkodnék a miérteken.

Photo by Artur Dancs

Kísérteties volt az éjszaka, és az Oktoberfest sátor is, ami a partra vetetette árnyékát. Senki sem járt rajtam kívül a stégen, hosszan sétáltam a nap kellemes záróakkordjaként és levezetéseként a parton az első hídig, ami visszavitt a strand mentén húzódó, megvilágított útra.

Tele voltam mesékkel, és éreztem, hogy Koppenhága is az örök szerelembe esés tárgya lesz immáron az életemben. A hotel felé szedve a lábam a holdfényben a strandpark fáira vastag kötelekkel erősített fahintákra figyeltem fel, lovacskák voltak és egyéb mókás dolgok. Egyik fa vastag ágára gumiabroncs volt kötve, és olyan csábítóan ingázott az éjjeli szélben, hogy nem álltam meg, hogy oda ne siessek, és fel ne kapaszkodjak rá… Miközben ott himbálóztam mind magasabbra széleseket mosolyogva magamban, amellett, hogy “Kati és a Kerek Perec” énekét dúdoltam, kiszámoltam, hogy harminc éve is jól elmúlt azóta, hogy egy jót hintáztam volna. Tengerparton, holdfényben meg…

Photo by Artur Dancs

Persze, másnap igyekeztem szerét ejteni a délelőtti órákban is kimenni a partra és napfürdőzni a helyiekkel a cirógató melegben. Bámultam a közeli reptérre az öböl felől ügyesen belibegő repülőgépeket, és egy gördeszkás ugrásainak csapkodását hallgatva a tengerpart napsütötte csendjében, valahol a fényképezőgépem betonon nyugvó teleobjektívje felett egy suhanással rámköszönt október. Elüldögéltem volna még hosszan ott a csillogásban, amit a víz borzos tükre sokszorozott meg, de lassan szedelőzködnöm kellett, mert valahol egy repülőmadár várt rám, hogy új mesék felé repítsen.

Tíz nap a világ körül (4)


Hetedik nap: Bangkok – az ellentétek harmóniája

A Suvarnabhumi-i csoda

Thaiföldről az információk kétfélék: borzasztóak és meseszerűen szépek. Sokakban Thaiföld az álomszerűen idilli és giccsesen szép kékvizű, pálmákkal és orchideákkal szegélyezett szigeteket jelenti, míg a hírekből, kormányzati honlapokból tájékozódva elrettenünk a sok borzalomtól, amit egy harmadik világbéli ország jelenthet. Nagyon kíváncsian vártam a pillanatot, amikor majd a katonákkal biztosított reptéri alagútból a felszínre érve, melyik határozza meg ezek közül bennem, hogyan is lássam Bangkokot és ezáltal Thaiföldet. Amint korábban említettem is, a thai kollégákkal eltöltött hét a levegőben és különböző kontinenseken már nagyban előrevetítette, hogy a mérleg bennem csakis pozitív irányba fog eldőlni. Az alagútból a Suvarnabhumi reptér ötcsillagos szállodájának, az azonos nevű Novotelnek gigantikus halljában találtuk magunkat. Naviya és Geor, mielőtt hazasiettek volna, elvezettek bennünket a szállodánkig, mi magunk négyen voltunk, hárman a New York-i bázisról és egy másik új kolléga Londonból. Photo by Artur Dancs Nagyon sok szállodában és előkelő helyen megfordultam már – ha másként nem, szájtátóként – de ennyi fényűzést és luxust aligha láttam az amerikai, sem az európai kontinensen. És gyorsan hozzá kell tennem, ha már nem ugyanabban a mondatban tettem meg, hogy mindez jó ízléssel értendő. Fény-árnyék játékok azt az érzést keltették, mintha valami művészfilmbe csöppentünk volna bele, és minden szegletben orchideák és legyezőpálmák emelték ki a hely szépségét. Lépésenként pedig finom egyenruhába öltözött alkalmazottak álltak, és figyelték, akad-e bármi is, amiben segíthetnek, és tenyereiket összetéve – mint ahogyan a keresztények imádkozni szoktak – meghajoltak a vendégek előtt tiszteletteljesen és mosolyogva köszöntve mindenkit aki mellettük elhaladt. A hall közepén, a recepcióval átellenben szökőkúttal díszített, festménykiállítással tarkított olvasó-, találkozóhelyek, szeparék. Odébb a vendéglő és a bár halk zsongása mellett a világ minden tájáról érkezett látogatók oldódtak bele a pasztellszínű elegáns környezetbe. A szobakulcsot jelentő kártyámmal a kezemben a lift felé indulva, már messziről észrevesz az egyik londíner, és mielőtt közel érnék, mélyen meghajol előttem, és liftet hív számomra. Az emeleten is találkoztam személyzettel, azonnal lehúzódtak a futószőnyeg szélére, és tenyerüket összetéve, mély meghajlással köszöntöttek, és mindaddig nem egyenesedtek fel, és nem emelték fel tekintetüket, amíg el nem haladtam előttük. Amikor az érintéssel működő zárat megnyitottam, és beléptem a lakosztályomba, elsőre az jutott eszembe, hogy nem téves-e harmadik világbeli országok közé sorolni ezt a helyet, és mikor bezártam magam mögött az ajtót, elámultam… Photo by Artur Dancs A faltól-falig ablakomon finom selyemfüggöny és elegáns drapériák védték a szobát a kora reggel is erős napfénytől, és amikor széthúztam a függönyt, egy mesébe illő thai kertre nyertem kilátást csobogó patakkal, trillázó madarakkal, orchidea-lugassal és izzadó pálmafákkal. És persze, gyíkokkal. A kertész a bokrokat locsolta épp, és a lila orchideákkal körbelógatott padot az egyik sarokban megpillantva már tudtam, hol fogom a reggeli kávémat elkölteni. A lakosztály fürdőszobája impozáns volt, és nem túlzok, ha azt mondom, hogy manhattani lakásom alapterületével vetekszik. Nem csak – akár két személyre is tágas – üvegfalú zuhanyzófülke, de méretes kád is helyet kapott benne, olvasólámpával, rádióval, telefonnal és ablakkal a szobára és a kertre. A mosdópulton személyre csomagolt neszeszerek, törülközők és persze, virágok. A szoba pedig nem csak alvásra, hanem dolgozószobának is használható. A panorámaablakra néző, bőrrel bevont íróasztal mellett kávéspult különféle kávéválasztékkal és teafüvekkel, eszpresszóval és teafőzővel. Rögtön éreztem, hogy, ha csak a szobámban és a kertben tölteném is el az előttem álló két napot, akkor is végtelenül elégedett lennék a sorsommal, de tudtam, hogy sok látnivaló, felfedznivaló vár rám a városban, így nem is késlekedtem felfrissíteni magam, és elkészülni egy oltári nagy csavargásra Bangkokban.

Bangkok-rapszódia

Ha az ember fehér vászonnadrágba és szürkéskék velúrcipőben egy laza sárga nyári ingben kilép a légkondícionált szobájából, és elindul a perzsaszőnyegekkel borított folyosón a lift felé, és útközben útjából félre állva, a kiszolgáló személyzet egész hada hajlong előtte összetett kézzel, nagyon könnyen elbolondulhat. Nagyon könnyen elveszítheti a fejét, és azt hiheti magáról, hogy ő most ettől lett valaki. Bevallom őszintén, hogy ha nem jártam-keltem volna magam is annyit a világban, mint amennyi eddig sikeredett, minden bizonnyal elragadtattam volna magam én is mindettől. Így azonban csak élveztem, és minden porcikámmal belevetettem magam a munkám nyújtotta kikapcsolódásba. Vidáman üdvözöltem viszont az embereket, és magam is megtanultam meghajolni előttük, amit végtelen hálával vettek tudomásul, noha, mint később megtudtam, nagyra értékelik ugyan, de nem várják el a nyugatiaktól ezt. A metróállomás a reptérre vezető alagútban van. Ott matattam a monitor előtt, ahol a belépőt kell megváltani. Ultramodern berendezés, mindenféle nyelven elérhető és érthető. New Yorkban élve az ember megtanul a maga ura lenni, hisz a legkevésbé sem számíthat mások, és főleg az erre kijelölt alkalmazottak segítségére, ha valamit nem ért vagy nem talál. Ezért lepett meg, amikor valahonnan egy katonai egyenruhába öltözött mosolygós asszony lépett mellém, és akcentussal ugyan, de jól érthetően megszólított angolul, hogy segíthet-e. Éppen végeztem a jegyvásárlással, de mivel készséges volt, néhány információt pontosítottam még vele, amit hajnalban a gépen Naviya és Geor felírt nekem egy lapra a legfontosabb látnivalók ügyében, és hogy melyikhez hogyan juthatok el. Megérkezett a metró, és figyelmeztettek, hogy csak akkor lehet beszállni, amikor a katonai egyenruhás biztonsági tiszt erre engedélyt ad. Ugyanis a szerelvényt előbb biztonsági okokból átkutatják a végállomásokon, hogy az utasok nyugodtan utazhassanak. Nehezemre esik a világ bármelyik földalatti vasútját a New York-ival összehasonlítani, mert a 110 éves New York-i metrónál lelakottabb és elhanyagoltabb nincs, felesleges tehát ehhez viszonyítanom a bangkoki vasutat. De bármihez is hasonlítanám, az eredmény csak az lenne, hogy makulátlanul tiszta, pontos és megbízható. Korszerű és kényelmes, civilizált környezetben repített a belvárosba perceken belül pár centért, hisz a thaiföldi pénz, a baht a nyugati pénzekhez képest nagyon olcsó, így minden elérhető és könnyen megfizethető itt. Talán emiatt is költöznek a jóléti országokból előszeretettel Thaiföldre, mert itt gazdagok lehetnek a pénzükért. Ugyanez turistákra fordítva is igaz. És már értem azokat a pilótáinkat is, akik bázisként Bangkokot jelölik meg, és házakat vásárolnak a szigeteken a legkevesebb erőfeszítéssel luxus életmódra kapcsolnak, maguk mögött hagyva az életszínvonalban és jólétben jeleskedő méregdrága skandináv országaikat vagy egyébb nyugat-európai országot is. Photo by Artur Dancs Az utcára kilépve Bangkokban nem nehéz észrevenni a lényeget: az ellentmondásosságot. Az amerikanizálódás, a nyugatiasodás üveg-felhőkarcolói tespednek az ódon város viskói között. Lomos, lelakott, kiégett tömbházak és fából tákolt viskók közt egy-egy hófehérre festett új ház, helyesebben: palota. Odébb gey üvegfalú irodaház. Az utcán egy ráncos nő zöldséget süt wokban és szárított halat árul, mögötte Starbucks és Dunkin Donuts, odébb H&M áruház és Cartier ékszerbolt. Az utcán tricikli-taxik, velem egyidős autóbuszok, nyitott ablakokkal – ez a légkondícionáló – megfáradt, izzadt helyiek bámulnak unottan ki a nedves forróságban is hemzsegő turista-folyamra. Menet az utcán sehol nem látok szemetet, amíg be nem fordulok egy kisutcába, ahol vendéglőszerű helyiség teraszán helyiek esznek épp és sört isznak, pár lépésre az asztaloktól pedig szemétdomb éktelenkedik. Szemmel láthatóan ez senkit nem zavar. Mint ahogy a legyek sem. A kisutcában nincsenek nyugati üzletek, csak rengeteg kábel lóg le az oszlopokról, mindenféle rendszer nélkül kézzel pingált, házilag készített cégtáblák hirdetik a maguk dolgát, sok helyen angolul is ki van írva, ha olyasmi tevékenység folyik adott épületben, ami a turista orrára is ráköthető. Például masszázs vagy aranyfelvásárlás, pénzbeváltás. Körülbelül negyven fok lehet, és olyan vastag a pára, hogy inni lehet. Nem bírtam sokáig a klímát, bemenekültem az első bevásárlóközpontba, ahol légkondícionálást reméltem. De semmi szándékom nem volt vásárolni, és amint biztonságosnak éreztem, nekivágtam a folyónak. Újdonsült thai barátaim egybehangzóan javasolták a hajótúrát a város körül, még azt is megmondták, melyikkel ne menjek, és mindenre felkészítettek, olyan tanácsokkal is ellátva, mint hogy: – Akárhol, akármit is veszel vagy ha taxiba szállsz, bármekkora összeget is mond az eladó vagy a sofőr, te pontosan a felét alkudd, semmi esetre se fizess soha annyit, amennyit kérnek! És ez működőképes tanács volt, és noha nem vagyok valami élelmes fajta, alkudni meg sosem tudtam igazán, azonnal felbátorodtam, amikor láttam, hogy emezeknek meg akkor derül fel az arca, amikor alkudozhatnak, és vidáman alkudoztam velük már akkor is, amikor épp nem akartam semmit sem megvenni. Mint kiderült, valamilyen formában ez is a tisztelet jele, bár az én agyammal és a mi szemléletünkkel ezt sokkal nehezebb megérteni és felfogni, mint elmondani. Photo by Artur Dancs A kikötőben egymást érték a csónakok és kishajók. A Chao Praya folyam szeli kettőbe a várost, leginkább egy hatalmas, gyorsfolyású koszos kanálisra hasonlított, a szaga pedig messzire megelőzte. A vizen szemetes zsákok úsztak és mindenféle hulladékok a piacokról és építkezésekről. 150 baht, azaz öt dollárnak megfelelő összegért egész napra kibérelhettem a helyet magamnak az egyik hajón, amelyik a városnézőket hurcolja a város alsó szegletétől a felsőig, megállva a fontosabb nevezetességeknél. Amolyan, a nyugati világban jólismert hop „on-hop off” cucc volt ez, és attól eltekintve, hogy késő délután volt már, teljesen jól felhasznált pénznek éreztem, hisz egyéb lehetőségem nem-igen lett volna bejárni az egész várost ilyen rövid idő alatt. Felfelé menet kinéztem magamnak a számomra legérdekesebb megállókat, és visszafelé sorra vettem őket. A buddhista templomok aranyozott-színes magasztos sokasága vezette fel a magas várfalakkal körbevett lélegzetelállító királyi palotát, a Grand Palace-t. Bár már zárni készültek a kapukat, sokan állingáltak még a bejáratoknál, és lestek be, hogy a pazar építmény udvarába beláthassanak. Odabenn is pompás épületek, grandiózus lépcsőfeljárók, tarkálló kertek és sétányok őrízték a falak titkait, amelyeken belül az uralkodó család, IX. Ráma király él. Thaiföld államformája alkotmányos monarchia, és jellemző, hogy rendkívül jó diplomáciai készséggel rendelkeznek, emiatt úszhatták meg, hogy bármely nyugati állam gyarmatává legyenek az idők során. Ennek ellenére, angol mintára, baloldali a közlekedés… Noha a királynak a politikai hatalma lényegében nagyon kevés, oszthatatlan tisztelet és megbecsülés övezi. Nem véletlen, hogy bármilyen tiszteletlen megjegyzés vagy magatartásforma, ami a király személyét illeti nagyon szigorúan büntetendő. Ha valakinek abban a kegyben és szerencsében lehet része, hogy látótávolságba kerülhet az uralkodóval, akkor sem láthatja őt, ugyanis a tekintetet a királyra emelni ugyanolyan nagy tiszteletlenségnek, ezáltal bűnnek minősül, ami komoly bajba sodorhatja az esetleg tudatlan emberfiát. Photo by Artur Dancs A New York-i télből érkezve – és teljesen felkészületlenül a hirtelen trópusi időre, amire korábbi években például floridai hétvégéken valamelyest beedzettem magam – mind inkább éreztem, hogy nagy hiba volt szalmakalap nélkül elindulnom felfedező útra. De legalább a testem által kiizzadt és elpárologtatott folyadékot igyekeztem pótolni. Barátaim tanácsa ott csengett a fülemben, nem szabad a csapból vizet inni, de kinek is kell vezetékes víz, amikor egymást érik az utcán a gyümölcsárusok, akik a a mindenféle trópusi mannából pillanatok alatt préselnek ízletes italokat a szomjazónak néhány aprópénzért. És ha már a gyümölcslé ürügyén oda keveredtem, nem tehettem meg, hogy nem nézek szét a piacon. Már csak azon barátaim kedvéért is vállaltam ezt, akik lelkemre kötötték utazásom előtt, hogy helyettük is utazzam be a helyetm és helyettük is kóstoljak, szemléljek meg mindent. Az enyhe napszúrás és a kitartó fülledt hőség nem tűnt ideális közegnek számomra idegen ételek kikísérletezésre, ugyanakkor hosszasan elméláztam a sorok közt, és ide-oda belekóstoltam a kiállított sültekbe azért. Photo by Artur Dancs Thai barátaim arra is figyelmeztettek, hogy nem meglepő, ha hasmenéssel leszek egy darabig, ugyanis, aki először veti bele magát a thai ételek világába, rendszerint napokig hasmenéssel küzd, de utána már mindent elbír a gyomra. Megszokás kérdése… Nem lett semmi bajom végülis. Kora este érkeztem vissza a szállodába. Mikor kicsit felfrissültem, ugyanolyan felfrissült erővel indultam el, most mikrokörnyezetemet felfedezni. A szálloda két szárnyát az emeletek közti magas folyosók kötik össze, ahonnan belátni az impozáns hallt, és át lehet járni az épületszárnyak közt. Az egyik szárny a már említett thai kertet fogja közre, a másik pedig az úszómedencét. Egy hosszú és megtett távolságokban, átrepült időzónákban illetve hőmérsékletekben bővelkedő nap után a medence felfedezése olyasmi érzéssel töltött el, mint amit a szomjazó érezhet a sivatagban, amikor oázist pillant meg. Photo by Artur Dancs Nem is került sok időbe, hogy a medencébe nyúló bár pultjánál a vízben ejtőzve kikérjem a sörömet, és a medencét övező nyugágyakkal, pálmafákkal és virágokkal övezett parkot megvilágító lampionok fényében, a halszobrok által a medencébe fecskendezett víz csobogásában, az estére egy bor mellé kiült vendégek halk morajában és a fölénk lépésekben emelkedő hold fényében teljesen kikapcsoljam magamból a világot.

Szansájn-bícs & lasszvegassz


Az úgy szokott lenni…Mielőtt az ember elindulna egy többnapos, de legalább egyéjszakás útra, alaposan megszervezi az úticél állomáson eltöltött napját mérnöki alapossággal. Elsősorban is, az adott világvárosban fellelhető lehető legtöbb csinos nőt és férfit (ki-ki saját ízlése és beállítottsága szerint)  felkutatja, és a randikat velük beosztja többmenetes időintervallumokra. Ugyanakkor vásárlási listát készít, hogy a Stockmanben, a Macy’s-ben és a Harrodsban ne kelljen sok időt elpazarolnia a keresgetésre, hanem csak púposra pakolni a bevásárlókocsit. Méregdrága vendéglőlben pezsgőt folyatunk és csakis „a séf specialitása” menüből válogatunk a legjobb belvárosi luxuséttermekben. Aztán városnéző túrákra fizetünk be személyes idegenvezetővel, akivel alkalmasint hatalmasat szeretkezünk a legemlékezetesebb emlékműveknél és látnivalóknál, majd félnapos hajótúrára megyünk pálmafák és aranyhomokos beach közelébe. Este visszaérve szállodánkba, aminek a konyaknál is sokkal több csillagja van, kitör az orgia – még lenn az úszómedencék környékén, ahol világhírű lemezlovas muzsikál és mindenki meztelen, helyenként pezsgőben és portói borokban fürdenek emberek. Aztán a szobánkban folytatódik a kiválasztott 4-5 arravaló emberrel. Beleértve kollégákat és kolleginákat is. Mindez persze, azután, hogy az utat odáig s majd vissza is végighetyegtük egymással, utasainkkal, a mosdóban és a konyhában, na meg persze, a pilótafülkében is…

A nekünk szegezett kérdések alapján barátaink, ismerőseink és az utasaink valahogy így képzelik el egy munkanapunkat, és nagyokat sóhajtozva csendben irigykednek, hogy nekünk bezzeg „bejött az élet”.

A fotómontázs szerzője ismeretlen

“Mindenki meztelen, helyenként pezsgőben és portói borokban fürdenek emberek…”

Ha esetleg meg is kérdik tőlünk, akkor szívesen elmondjuk a választ arra, hogy mikor érzed, hogy légiutaskísérő vagy… már úgy, konkrétan?… „Akkor, amikor felvonultok élen a kapitánnyal katonás sorban a kis kerekes táskáitokkal – és tényleg, abban mit visztek?… Vagy amikor olyan elegáns mozdulatokkal mutogattok valamit, amit mi sosem értünk, mi is akar lenni…?”  Olyankor elmondjuk, hogy akkor érzed, hogy légiutaskísérő vagy, amikor a repülőgép mosdójában kézmosás után kitakarítod magad után a kagylót és lecsukod a WC fedelét (holott otthon soha nem tennél ilyet), és ha megebédeltél egy tálcát szorongatva az öledben egy kis horgász székre kuporodva, (miközben legalább 13 utast szolgáltál ki egyenként felugorva, tálcát letéve, konyakkal, vodkával, diétás kólával és egyebekkel, és megválaszolva minden kérdést az álmatlanságban szenvedő, a  repülőgépek iránt hevesen érdeklődő idősebb úriembernek is) felállsz, és elpakolsz magad után nyomtalanul mindent, mert senki el nem veszi az öledből különben. És inni is magadnak töltesz…

A fentebb felvázolt szansájn-bícs & lasszvegassz  állapottal szemben, miután helyi kollégáinktól elbúcsúztunk, Eduardoval halkan bevonultunk szállodánkba, és kisebb megszakításokkal ügyesen átaludtuk a napot 8 párnába mártózva és keresztbe-kasul hánykolódva a Hilton hatalmas franciaágyán szobáinkban. A kis megszakítást is csak azért iktattuk be, mert megéheztünk.

–          Kimegyünk délután a városba?

–          Ragyog a nap…

–          Azért kérdem…

–          (ásítás) Eeeegen…

–          Mi?…

–          Ki…

–          …csak én olyan fáradt vagyok…

–          Én is.

–          Aludjunk?

–          Még?…

–          Ahamm…

–          Aludjunk…

–          De ha kimész, szóljál… (ásít)… mert akkor én is… (ásít) Joajjj, de álmos….

–          Szólok (ásít)…. aludjunk. Majd hívlak (ásít)

Párbeszéd nélkül egy mondatban ezt a telefonkommunikációt úgy írhattam volna le, elnyújtott ásítás. De ha már ébren voltam, megnéztem az üzeneteimet, és a semmiből előkerült ismerősre bukkanok, aki randira hív. Miután lepergetem magamban az „ennek meg most honnan jutottam eszébe” és a „biztos annyira sokkolóan jó voltam, hogy nem tud elfelejteni” frázisokat, kiszökik az álom a szemeből, és válaszolok a felhívásra keringőre, és kiwaltzerek a zuhany alá. Perceken belül a lift felé tartok, amikor a másik irányból Eduardo tűnik fel álomittasan:

–          Ha már ébren voltam, lemegyek dohányozni egyet – mondja szinte félálomban. Nekem meg hirtelen eszembe jut, hogy a pénztárcámat az asztalon felejtettem.

–          De te hova indultál…? – mered rám – Nem arról volt szó, hogy alszunk…?

–          Sehova – vágom rá zavartan – Csak elfelejtettem valamit…

–          Ezért vagy itt puccbavágva felöltözve útra készen?… – meredt rám még nagyobb „nemértem” szemekkel.

–          Nem, nem… Csak… Most vissza is megyek a szobámba… – és sarkon fordultam, ő meg lement a lifttel…

Pár perc múlva ismét útra indultam, s reméltem, elég hatalmas ez a szálloda, hogy ne fussunk ismét össze, de reményeim nem váltak be, Eduardo ott vacogott a szálloda előtti dohányzó padon, és összébb húzta magán a kardigánt.

–          Jól vagy?… – érdeklődött nem leplezve, hogy aggódik miattam.

–          Óh, pompásan, pompásan… Remélem, te is…

–          Én éhes vagyok.

–          Az én is.

–          És hova indultál?… – meg sem várva a választ, folytatja – Akárhova is veled megyek!…

–          De én sehova sem megyek…- válaszoltam bizonytalanul.

–          Mégiscsak mész, ha már itt vagy kinyalva nagykabátban, sállal-sapkával, illatfelhőben… – majd hirtelen feleszmélve folytatta – Jjjjjjavagyúúúúúgy! Randi?…. mondhattad volna… Kis huncut – és kajánul vigyorgott, mind a negyven hófehér fogával.

–          Áh, dehhogyis… Azaz igen, mondhattam volna… Deeee… nem is … mert igazából csak … én is éhes vagyok. – magam sem tudtam, miért makogok, és merülök bele a mellébeszélésbe, sőt, még rá is tettem:

–          Végülis csak ide megyek a reptéri fesztnyitvába valami élelmet venni. De majd… majd ha jövök, benézek hozzád… – és elindultam.

–          Várj, veled jövök! – ugrott fel.

–          Velem? De hisz én nem is megyek sehova. Vagyishát: így?…

Eduardo végignézett magán, és eltöprengett.

–          Elég slamposan nézek ki, ez tény… – porolta le a hamut elnyúlt bemelegítő nadrágjáról.

Eduardóról tudni kell, hogy még az egyéjszakás útra is a szolgálati poggyászokon túl az óriási Samsonite-ját is (amekkorával egész családok utaznak egyhónapos szafarira) telerakja ruhákkal, hogy ha esetleg kimennénk csavarogni, minden alkalomra más és más öltözékben tündökölhessen, ugyanakkor legalább három féle lábbelit is odapakol. Ezzel szemben mindketten leginkább elnyúlt mackónadrágban, kitaposott papucsban és kopott fehér trikóban lazulunk a szállodában, mint bárki más.

–          … de azért veled jövök! – döntötte el.

El is indultunk, és menetközben esemeseztem a randimnak, hogy lefújva, mert komoly akadályok léptek fel, és szomorúan intettem az éppen kikanyarodó busznak búcsút, miközben bevonultunk a reptéri kisboltba.

–          Nem értem – üzent vissza amaz – ha valami nem stimmel, előre is mondhattad volna…

–          Minden stimmel, csak fennforgás van – válaszoltam és vaktában fotóztam egy pillanatképet ott, ahol vagyok, és elküldtem.

–          Aham… ez egy szupermarket… Kedves! És?!!

–          Fogva tartanak. Majd elmesélem.

–          Hogy mi???? Elraboltak?… Foglyul estél egy szupermarketben?… Te aztán!….

Késő este, vacsora és hangulatos csevegés után kollégámmal a Crew-Lounge meghitt félhomályában visszatértem a szobámba, és megpróbáltam a faképnél hagyott randit megmagyarázni. De a jelek szerint nem jól sikerült a magyarázat, ugyanis soha többet nem jött válasz…

Időzónákon ugrabugrálva ide-oda az ember szervezete megtorlást intéz a 6-7 órás bioritmusváltásokra. Ezért – a fent részletezett tévhitet megcáfolandó – éjszaka is csak alvással töltjük az időt, bár jobbára hajnalig tudjuk ezt is űzni. Eduardo már hajnali 4-kor sertepertélt a szobájában, én csak 6 előtt ébredtem, és indítványoztam, hogy az étteremben, a reggelinél folytassuk a napot. Utána pedig lehet komótosan nyújtózkodni az indulásig a CNN mellett. A finn csatornákat feleslegesen nézném, mert csak abban az esetben élvezném, ha csinos meteorológus mutogatná a világ időjárását. Érteni viszont akkor sem érteném. A malájziai repülős rejtély újabb „szenzációs leleplezései” közepette kopogtak az ajtón. Vendéget nem vártam, és a biztonsági rendszer nem is enged fel senkit anélkül, hogy a recepció meg ne kérdezne előzőleg, fogadom-e a kintről érkező látogatót, így egyértelműen kollégámra tippeltem. Akkorra már minden „háziruhámat” elcsomagoltam, és egy szál alsóban az ágyon ülve azon gondlkodtam, így mégsem nyithatok ajtót. Eduardo ugyanis annyira szégyenlős, hogy a szaunába sem akar emiatt lejönni:

–          Nem vetkezem le, hogy szaunába mehessek…

–          Felöltözve meg nem szoktak szaunázni, csak a New York-i metrón nyaranta…

–          Ezért nem megyek.

–          Csavarj egy törülközőt a derekadra, vagy szerinted midet nem láttam még…?

A kéthónapos kiképzés valóban „bajtársiasságra” edzett bennünket, és ott már közöttünk ilyen prüdéria falak mind leomlottak.

–          Legfennebb, ha teljesen becsavarom magam fürdőlepedőkbe … – válaszolta Eduardo, és inkább mindketten letettünk a szaunáról.

Most azonban ott térdeltem az ágyamon azon töprengve, mit kaphatnék fel hirtelen, hogy ne fogadjam a szégyenlős kollégát neglizsében, amikoris kinyílik az ajtó, és belép egy szállodai szerelő. Még mindig négykézláb és alulöltözötten az ágyon, ajtónyitásra, ugrásra készen meglepődöm:

–          Másra számítottam – de a férfi nagyobb zavarban volt:

–          Semmi gond… Csak… csak öööööömmmmm…. aaaaaa….

–          Mondja csak!

–          A hajszárító.

–          Hajszárító?!

–          Az.

–          Az? Mi van vele?

–          Meghoztam a hajszárítót.

–          Minek? – kérdeztem megrökönyödve kopasz fejemen végigsimítva a tenyerem.

–          Mert szüksége van rá! – vágta rá.

–          Úgy gondolja?… – bizonytalanodtam el.

–          Hát… – és ő is bizonytalan lett.

–          Nézze – egyenesedtem fel – Az én fürdőmben van hajszárító, ha esetleg épp ez hiányozna nekem. De úgy érzem, teljesen hiányérzet nélkül túlélem életem hátralevő részét a hajam szárítása nélkül. Hacsak – tettem hozzá magyarázólag arra az esetre, ha évek múlva a fiatalember ismét rámtörne a szobámban – az a hajszesz nem fog hathatósan működni, amit egy hónapja kezdtem el használni Eduardo kollégám javaslatára. Képzelje csak, uram, neki hiánytalanul visszanőtt a haja, sőt, még több is lett, mint valaha…

Szemmel láthatóan lekötötte a történet a munakruhás pasit, de hirtelen még nagyobb zavarba jött, és elvörösödött.

–          Most látom, egy emelettel fennebb kérték a hajszárítót!… – és lassan kihátrált a szobámból sűrű elnézéskérések közepette.

–          Semmi gond, uram, semmi gond! Milyen pompásan elbeszélgettünk ezen a hangulatos koradélelőtti órán! – kiáltottam utána, majd visszasüppedtem a CNN Breaking News elé.

Indulás előtt mindig kerítünk még egy kis időt ejtőzésre a  külvilágtól – mondhatni – hermetikusan elzárt légiutaskísérő bázison, amit egymás közt csak Tokénal hívunk. Üldögélhetnénk a váróteremben is netán, de ha ez előfordul, akkor fel kell vérteznünk magunkat a barátkozó szellemű utasainkra. Még át sem szivárogtam rendesen a biztonsági szűrőn a  Kennedyn, amikor két úriember köszönt rám:

–          Maga vezeti a gépünket vagy az italunkat hozza majd?

–          Nem vezetek repülőt – válaszoltam.

–          Remek. Akkor mi már most leadjuk a rendelést egy behűtött üveg pezsgőre némi Jim on the rocks-szal.

–          Pompás ötletnek tartom – mosolyogtam vissza – de megkérdezhetem, hova utaznak?

–          Barcelonába és onnan…

–          Óh, mekkora fájdalom. Én Skandinávia felé veszem az irányt, ezt a rendelést most nem tudom felvenni.

A kapunál várakozva meg szeretünk csak magunkba zárkózva kifelé bámulni a fejünkből anélkül, hogy bármit is szólnánk egymáshoz vagy bárkihez. Ez olyan lelki rákészülés féle az előttünk álló tízórás útra.

–          Ha erős hátszél lesz, hamar odaérünk, és még a reggeli vonatot elérem, amivel Espooba megyek – reccsent bele a kölcsönösen respektált csendünkbe egy idős úriember vallomása, aki megállt mellettünk, és utazásának gondolatmenetét folytatva egész távolra eső szálakat is elgurított, majd felgöngyölített. Eduardo igyekezett egyetlen reakciót sem arcára írni, legfőképpen nem érdeklődést, nehogy a hosszúra vetemedett történet még hosszabbá váljék. De az öregúr vidáman mesélte el nekünk – nem is élményszegény – utazási történeteit az elmúlt évtizedekből.

–          „Te legalább kikapcsolhatod a hallókészüléked… Mázlista!” – írta sms-ben Eduardo, aki mellettem ült, de megnyugtattam, hogy feleslegesen tenném, mert a másik fülemmel mindenképp hallanám a sztorit.

Elkerülendő a hasonló helyzeteket, inkább a bázison tanyáztunk. Minnával futottam össze a folyosón, és mint jó főnök hogylétem felől érdeklődött, majd mindenféle csacskaságról csiviteltünk a folyosón, amikor hirtelen szansájn-bícs-hangulat kapott el, pálmafák, kék tenger, fehér homok, kókusztej…

–          Ó, a gyönyörűm! – szaladt ki a számon – Itt van sir Ketola!

A dokit az őszi kivizsgálás óta nem láttam. (lásd Esetem a címlapfiúval) De immár egész életemre hálás vagyok neki elmondhatatlan szerelemmel, hogy segített álmom megvalósításában azzal, hogy átengedett az orvosi vizsgán. Tudtam azt is, hogy azóta kilenc országban járt, és nemrég a Karib-szigetekről tért éppen vissza. Ezt le sem tagadhatta volna, világos szőke haja és kék szeme rikított napbarnította bőre mellett, amint végigsuhant a folyosón.

–          Hogy van, doktorom? Pompásan néz ki!

–          Köszönöm… Zavarba hoz! – villantott egyet a szemüvegén át – Jól áll magán az egyenruha…

–          Igyekszem fitt maradni, ígéretemhez híven. Bár távolról sem olyan sikeresen, mint Ön, dok.

Minna mosolyogva nézett utána:

–          Csinos pasi. De már elkelt. Legalábbis ideiglenesen. Juteszembe, kérte, hogy idén ismét látni óhajt.

–          Engem?

–          Téged.

–          Ennek semmi akadálya. Ha kell, most lebetegszem, hogy kivizsgálhasson. Vetkezzek…?

–          Most ne! Csak ne feledd, hogy idejében kérj időpontot tőle. Most inkább induljatok az utatokra! – és elhessentett bennünket a New York-i gép felé.

Az a fránya „Char Siew Pork”


Photo by Artur Dancs

Char Siew Pork

Hetekkel az első utunk előtt mindenféléket megbeszéltünk kollégáimmal, és elterveztünk nagy sétákat Helsinkiben, borozást, meglátogatni az iskolát és oktatóinkat, az egyenruha boltot, a plázát… a lelkesedés akkor is tartott még, amikor a szobáinkba besorakoztunk – pontosabban ugye, én a recepcióssal ügettem fel közös program gyanánt, hogy villámgyorsan le is vetkezhessek, amint erről a korábbiakban beszámoltam. Amikor Adam elfutott az egyenruhámmal a mosodába, és becsukhattam magam mögött az ajtót, azonnal kiszúrtam a hatalmas kétszemélyes fürdőkádat az üvegfalú, padlómelegített fürdőben. Ennél ellenállhatatlanabb vágyat a fürdésre nagyon rég éreztem. És ha már úgyis öltözékem híján voltam, nemsokára a vízben áztatva kaptam magam.

–          Nem félóra… legyen egy óra, jó?… Hadd fürödjek egy jót! – kértem Eduardót, hogy a csavargásokat valamelyest halasszuk még el.

Persze, a habos-szagos fürdő után az egész szobát szinte betöltő franciaágy villantott rám kacéran, és már nyúltam is a telefonomért, hogy újabb haladékot kérjek kollégáimtól. De Eduardo üzenete már ott volt: „Meghalok, ha most nem alszom egy órácskát. Beszéljünk utána, rendben?…”

És hát, rendben volt. Az órácskákból lassan szépen ránk esteledett, és engem is csak a halk kopogás ébresztett:

–          Szobaszervíz!

Az egyenruhám érkezett meg frissen vasaltan. Lényegében tehát az történt, hogy a mindenféle terveink ellenére, az egész napot kiegyensúlyozottan mindhárman átaludtuk, mint a medve a telet. Ettől nem volt lelkiismeret-furdalásunk, csak rettenetesen éhesek voltunk. Arra azonban késő volt, hogy kimenjünk a városba, ezért elhatároztuk, hogy a szálloda éttermét vesszük majd igénybe, hisz amúgy is kedvezményeink vannak. Hogy a Hilton melyik világbéli lényeknek szabja meg árait, nem tudjuk, de restelltünk már elfutni, amikor az étlapot átböngésztük, főleg, hogy Patrick, a pincér már készen is állt felvenni a rendelést.

Újabb alváshullámnak adtuk át magunkat a vacsora és a bor után, illetve az után, hogy Eduardo eltörte a kecses nyakú  borospoharat. Csak amiatt aggódtunk, hogy ha majd ledolgoztatja Patrick vele az árát a konyhán, lehet, hogy itt kell hagynunk másnapra is, és nem tud velünk visszarepülni majd. De Patrick a hotelhez illő eleganciával legyintett a pohárra:

–          Szeretett vendégeink mindig nagy előszeretettel tördelik a poharainkat, megjegyzem, ön a szerencsésebbik eset, ugyanis azt a drága chardonnayt előtte megitta. Azért nagy kár lett volna, uram!

Mint kiderült, Eduardo kizárta magát, velem szemben abban a szerencsés helyzetben volt ebben a vonatkozásban is, hogy ő nem alsónadrágban került ajtón kívülre, így gondtalanul libeghetett le a recepcióra pótkulcsért. Francóval mi akkor hagytuk ott végérvenyesen a folyosón kollégánkat, amikor valamiért kijött a szobájából, és másodszorra is kizárta magát…

Bár nem feledhetem ki a felsorolásból az újabb fürdőt sem, ugyanis annyira vonzott a kád, hogy lefekvés előtt és felkelés után is beáztattam magam egy illatos fürdőbe. Megtárgyaltam magammal, hogy ez a heti egy nap Európában nekem a szabályzat szerint a pihenés, a kényeztetés ideje, ehhez tartom, tehát, magam. Valahogy ez nem is esett nehezemre…

Alig kapaszkodtam ki a fürdőkádból reggel, amikor sivalkodásra lettem figyelmes a szomszéd szobából. Tudtam, a finnek, a svédek és norvégok távolról sem ilyen heves vérmérsékletűek, és meglehetősen távol esnék tőlük mindenféle ilyen megnyilvánulás. És helyénvaló volt a gondolatmenetem, mert a sivalkodó hang kisvártatva felfedte tulajdonosát. Aki se nem finn, se nem svéd, hanem olasz: Francescánk volt, aki a reggeli géppel érkezett csapatával, amit Tatjána és Lucille alkotott. Némi „Ciao, bello és bella!” után szedelőzködnünk kellett, és a visszaútra készülni. Igaz, a kád még egy pillanatra rámkacsintott, nem vállalhattam mégegy fürdőt.

Francóval ezúttal a turista osztályra osztottak bennünket és Eduardo tartotta a frontot az első osztály csapatában. Teltház ellenére sem tűnt különösebben megerőltetőnek a járat, és annál nagyobb kihívás sem ért sokáig, mint hogy egy úriembernek az üléskarfába szorult távirányítóját egy étkező késsel kiszabadítsam.

–          A keletiesen elkészített sertéspecsenyét tettem neked félre az első osztályról – mutatta a konyhán szolgálatos kolléganőm, amikor az ebédidőnk elérkezett, és Francoval lekucorodtunk a vészkijárat mellé.

–          Hosszú útunk lesz, így  a pihenőnk is hosszabb, mindenki másfél órát alhat ebéd után szólt aznapi főnökünk, Paula és vizsgajáratunk utolsó szakaszának instruktora, Andrea pedig hozzátette, hogy ebéd után a vámmentes árukkal vonuljunk fel, és aztán ki-ki mehet beosztása szerint a hálóba.

–          Érdekesek ezek a fekete magvak a rizsen, olyan, mintha szezámmagvak lennének – elegyedtem társalgásba Pirjoval, a konyhás lánnyal. Épp hozzá akartam tenni, hogy mennyire félnem kell utóbb a szezámtól az allergiás rohamaim miatt, az egyetlen dolog, ami heves allergiát vált ki belőlem, de Pirjo csendesen majszolva egy muffint megelőzött:

–          Mert azok éppen szezámmagvak. Sőt, a disznóhús is szezámolajban volt pácolva…

Azonnal abbahagytam az evést, és odasúgtam Franconak, vigyázzon rám, ha elkezdenék dagadni. Nem kvántuk egyikünknek sem, hogy éppen a vizsgajáraton kerüljünk felírásra allergiaroham miatt, hiszen vész esetén akár kényszerleszálláshoz is vezethet egy allergiaroham, ezért a legkisebb jelére is mindenkinek jelentéseket kell róla írni, ami később kellemetlenségekkel járhatna. Mivel zsebeink be vannak varrva, a mindig magamnál hordott gyógyszereim most a repülőgép közepén egy szekrény mélyén a táskámban lapultak. Akkorra azonban már odaért kolléganőm a Duty Free áruval, és munkához kellett látnunk. Lassan haladtunk előről hátrafelé, és én csak reménykedtem, hogy ma nem lesz senki sem vásárlós kedvében, hanem simán elérünk a középső részhez, ahol a szekrényeink vannak. Franco a párhuzamos sorból figyelt, de nem is kellett mondania, éreztem, hogy a fülem mögött a mirígyek elkezdtek kidagadni. Velem szemben a kollegina egy gyűrűt próbált eladni, és az utas hajlott is rá, csak épp a megfelelő méretet keresték a dobozok közt. Mivel én a kocsi túloldalán voltam, nem tudtam semmiképp átjutni a szekrényhez, és Franco is ugyanebben a helyzetben volt a másik soron. Tudtam, hogy pár perc alatt kínos helyzet alakulhat ki, éppen ezért hálásan sóhajtottam fel, amikor a férfi végülis megtalálta a megfelelő méretet a gyűrűs dobozban, én pedig az antihisztamint a táskámban. A korábbról ottmaradt ásványvizemmel lenyeltem, s mintha mi sem történt volna, vonultam kolléganőm nyomdokában, és készen álltam immár mindent eladni, még salmiakkit is és appelsiinit.

–          Bevetted? – súgta Franco, amikor a gép végébe értünk.

–          Be… Csak tudod, most mi következik? Ájulás szerű álmosság, és hogy legalább két liter vizet be kell nyakalnom, hogy mihamarabb távozzon belőlem az allergén cucc. Utóbbira könnyű volt a megoldás, és az előttünk álló másfél óra csendes pihenő pedig az alvásra is. Noha lenyeltem a két liter vizet, egy palackot magammal is levittem a hálóba.

DSCN4859

Na, ezt el kell mesélnem… A hálónk lényegében egy mobil bunker mindennel felszerelve, ami a pihenéshez, alváshoz szükséges, na meg persze, a repülésbiztonsági előírásokhoz. Ezek roppant kényelmes emeletes ágyak. Ha az ember már sikeresen felkínlódta magát rá. Azért mondom ezt így, mert egy magamfajta nagy embernek a felső ágyra sem egyszerű bejutni. Olyasmi , mint egy kis odú, ami belül tágas, mint a Nyuszié, de Micimackó mégis beszorult a kijáratba. Szóval nagyon precízen kell helyezkedni ahhoz, hogy az ember elegánsan becsusszanjon a kényelmes helyére. Feltéve, ha nem akar ott beékelődve ragadni, és lábait pedig ruhaszártónak használják… Néhányan már nyugovóra tértek alul is, felül is, és noha behúzhatja mindenki a maga függönyét, úgy illik, hogy az ember sötétben, csendben és minél kevesebbet járkáljon. Levettem a cipőmet és a mellényt, vállfa, szekrény, minden, majd egy jólirányzott mozdulattal felkapaszkodtam, és sikeresen begördültem az ágyamra. Ott ügyesen kicsomagoltam az ágyneműt, magam mellé helyeztem a vizes palackot, bekapcsoltam a szellőzést, és kellemes ernyedtség lett rajtam úrrá. Úgy éreztem, másnapig is el tudnék itt most aludni, de a másfél óra is istenien hangzott.

Ebben a pillanatban, mintha villámütés ért volna. A mellém helyezett vizespalack, a szellőző hűvös levegője, az imént elfogyasztott nagy mennyiségű víz együttesen olyan szúrós feszültséggel nyomta meg az illetékes belső szerveimet, hogy ha azonnal nem jutok illemhelyre, akkor mindannyian bajban leszünk. Pisilnem kellett, és ez távolról sem olyan egyszerű abban a helyzetben, mintha otthon lennénk a hálóban… A bunker kijárata az utastér kellős közepén van. Az utasok előtt nem hogy rendetlenül, cipő nélkül vagy alulöltözötten nem mutatkozhatunk, de még mellény nélkül sem. Magamat is meglepő gyorsasággal ugrottam le az emeleti ágyról, nyitottam a gardróbot, kerestem ki a sötétben az én cipőmet – érdekes lehett volna, ha valaki másé kerül a lábamra… – és a mellényt, és futottam is felfelé a szűk lépcsőkön. Tudtam, ha feljutok, a mosdó nincs messze, minden rendben lesz, imádkoztam, ne legyen foglalt. Azzal azonban nem számoltam, hogy egy utas megfogja a karomat, és odasúgja:

–          Hozna nekem egy narancslevet…?

Amikor visszakerültem a hálóba, lábujjhegyen osontam vissza a gardróbhoz, ruha le, cipő le, én fel, hopp, és alszik… El kell kezdenem tanulmányoznom majd a veseműködést, hogy jobban megértsem, ilyenkor miért nem egyszerre választja ki a salakanyagot, s mindent, aminek távoznia kell. A jelek szerint a megivott víz nem jött ki maradéktalanul. Noha dagadni nem dagadtam tovább, a belső rendszerem pár percen belül ismét jelzett, hogy futnom kell.

Ugrás le az emeleti ágyról. Gardrób, cipő, mellény, nyakkendő, futás, lépcső… Ment ez már, mint a karikacsapás. Huszonöt éve voltam katona, de akkori tisztjeim most is büszkék lennének rám, olyan iramban jutottam fel a fedélzetre. Restelltem volna visszatérni a hálóba ezek után, így – miután rendbe szedtem magam, visszamentem dolgozni.

–          Még alhattál volna… – fogadtak az ügyeletes kollégák.

–          Áh, én ilyen lelkiismeretes vagyok!…

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: